(Tessék végig bõgetni)

- Apa, apa!

Ne… nem akarlak látni… hagyj békén…

- Apa, nézd!

Nem nézem, elegem volt! Tûnj el, takarodj!

- Apa, hát már nem szeretsz?

Nem szeretlek… gyûlöllek, miért bántasz??

- Mit mûveltél, Danilov?

Ne, téged is gyûlöllek, hagyjatok!

Csak jönnek felém, közelednek, egyre kisebb a hely.. arctalan, véres hústól vöröslõ démonok közelednek felém. Ez nem az én családom… nem az én véreim… nem az én szeretõ feleségem.

Rothadó arcukat az oldalamhoz nyomják, ahogy húscafatokkal tarkított, holthideg csontjaikkal a ruhámba marnak. Üvöltök, de nem jön ki hang a számon. A halál… megint arcul csapott.

Elég!

Összerezzenek, miközben kinyitom a szemeim. A Nap gyér fénye kúszik be a függönyök közül. Már reggel van… a változás reggele. Ma minden más lesz, minden 180 fokos fordulatot vesz. Talán velem jön, talán elutasít… Ha nem kíván már engem, nincs tovább maradásom ezen a Földön. Csak õt akarom, csak érte élek, csak neki létezem. Sosem szerettem így senkit…. egy…. nácit szeretek. Bolond vagyok, vagy csak magányos? Képes voltam valóban odaadni magam az ellenségnek? Nem, Danilov, halt das Maul! Te jó ég, már németül beszélek… megfertõzött… a nyálával, a verejtékével, a sikamlós ondójával… mindenével belém itatta a lényének utolsó kis darabkáit is. Talán... ha azt mondaná... ne legyek többé szovjet... megtenném. Lemondanék mindenemrõl… lemondanék arról, hogy Danilov Basilevsky legyek. Lemondanék a hazámról, a barátaimról, csak hogy vele lehessek… Hagynám, hogy megalázhasson, ha akar, hogy úgy kezeljen, mint egy kutyát. Nem érdekelne, boldogan csaholnék neki…

Ó, Conrad, miért születtünk ilyen távol egymástól? Miért ekkora a szakadék kettõnk közt? Annyira hasonlítunk, de mégis milyen mások vagyunk… Õ egy jól nevelt, tehetõs, fiatal… fiatalember.

Nem is tudom, mit képzeltem. Õrült vagyok, hogy idejöttem… mégis… ahogy a nevemet nyögte… ahogy hozzám simult. Minden olyan jól esett. Mintha viszonzást nyert volna a rajongásom. Vagy csak képzelgek? Nem tudom… Nem tudom…

Mélyet sóhajtva nyomkodom meg a szemhéjaim, amik még mindig olyan nehezek, mint két kõtömb. Nem egészen hevertem ki a fáradtságot, mégis boldogabb vagyok, mint valaha. Ahogy oldalvást fordítom a fejem, az orromat szõke hajszálak csiklandozzák. Kuncogva szagolok a csodás hajzatba, majd fúrom bele az arcom. Tünemény…

- Conrad – mosolygok rá.

Még alszik, meg se moccan. A mellkasára simítva bújok a nyakába, és kezdem finoman csókolgatni. Minden nap így ébreszteném. Lágyan a fülébe súgnám, hogy szeretem, és sosem lesz velem egyedül. A legapróbb kívánságát is azonnal teljesíteném. A tenyeremen hordoznám, eltartanám, megadnék neki mindent! Aki pedig a közelébe merészkedik, azt hidegvérrel megölöm… Kegyetlenül, minden szánalom nélkül. Akár egy õrkutya…

- Ébredj, Conrad – súgom a fülébe.

Milyen hideg a teste, biztos nagyon fázik. Mosolyogva borulok rá, hogy megmelengessem. Kifejezetten zavar a hõmérsékletváltozás, nem ehhez vagyok szokva. A lábam átvetem a derekán, kicsit rá is fekszem, de ügyelek rá, hogy ne nyomjam agyon.

- Kedvesem!

Félve az ajkaimba harapok, de nem válaszol. Mosolyogva az arcára simítok, és jókorát csókolok rá. Magam felé fordítanám a fejét, de alig tudom megmozdítani. Felszalad a szemöldököm. Ellenkezik? Miért ilyen merev??

- Conrad?

A homlokára simítok, majd az egész testét magam felé fordítom. A büdös picsába……

- Conrad! – ordítom, majd felrántom.

A száján sárgás hab tobzódik, a mellkasára kapszulák ragadtak…. Conrad!!

- Mit mûveltél?? MIT MÛVELTÉL?!

Torkom szakadtából ordítok, majd vadul rázni kezdem. Minden lehull róla, a feje elõre-hátra nyaklik, ahogy rázom. Ez egy rémálom, ez valósághû rémálom… mindjárt felébredek, és magamhoz ölelem! Mindjárt!

- Conrad, ébredj fel!!! – harsogom.

Hófehér bõre akár a gyémánt, csillog a napfényben. Nem… nem, nem, nem, lehetetlen, nem! Ne, kérlek, ne! Conrad! Elég, nem akarom, ne! Még egyszer ne… kérlek, ébredj!

- Kelj fel! Davaj!! – rántok rajta egyet.

Hirtelen elemi erõvel tör fel belõlem egy vad hörgés. A mellkasom dió méretûre szûkül, az arcomon forróság nyal végig.

- Conrad… - nyüszítek, mint egy kivert kutya.

A homlokom a vállára hajtom, a könnyeim nyári záporként borítják el a testét. Nem kapok levegõt.

Meghalt… Az én Conradom… Akiért leharcoltam a fél világot…. meghalt… Miattam. Megöltem, végeztem vele. Megfojtottam, szétcincáltam. CONRAD!

Az ágy széléhez hajolok, hallom, ahogy a padlóra fröccsen a hányadékom. Remegve kapaszkodok a matrac élébe, de menthetetlenül lecsúszok az ágyról, ahogy Conrad jéghideg lábai az enyémhez érnek. Nem akarom, nem lehet, nem!!

Zokogva kúszok a szemközti ágyhoz. A bõröm hányadéktól és ondótól szennyezett. A puskám… Hol van a puskám?!

A földön hever, akár egy oltalmazó kutya. Gyere ide, gyere, davaj, gyere!! Magamhoz rántom, majd a táskám mélyére túrok. A lõszerek, hol vannak?? Hol?!

A kabátom… Nyögve kúszok , ám minden csak szürke mázként terül el körülöttem. Nem látok semmit… nem látom Conradot, nem látom a padlót, nem látom a bútorokat, nem látom a saját karom… nem látok semmit, vak vagyok. Ahogy kihunyt a fény az õ szemeibõl, az enyémbõl is maradéktalanul eltávozott…. Conrad… az én ragyogó csillagom…. megöltem. Mindenkit csak megölök… nekem nem jár ki a boldogság. Nekem nem lehetnek álmaim. Nekem nem szabad senkihez közelednem… nekem meg kell halnom. Itt és most… ki kell loccsantanom az agyam. Most. Mennem kell, Conrad, követlek! Követlek bárhová, a másvilágra is! Újra együtt leszünk, újból a karomba zárlak, Conrad!

Lerántom a kabátom a földre, hörögve marok a zsebébe. Hol vannak, hol vannak? Nem maradhatok itt, nem hagyhatsz egyedül! Conrad Drescher, az enyém vagy!! Nem mehetsz el!! Nem válhatsz el tõlem!!

Hörögve marok a töltényekre, ám az ajtó feltárul, majd éles sikoly hatol az agyamba. Megtaláltak! Nem lehet! Nem lelhetnek meg… így nem, élve nem!! Conrad, el akarnak venni tõled!

Alig érzékelem a külvilágot, hörögve nyúlnék a keze után, de erõs markok kulcsolódnak a karjaim öré. Erõs rántást érzek, a puska kiesik a kezembõl.

- Conrad! – üvöltöm, majd rántok jókorát magamon.

- Megölte, megölte! – sikítják.

- Conrad!!

Jókorát lendítek a bal karomon, a magas ápoló teljes sebességgel csapódik a szemközti falnak. Az agya véres, szürke csíkot húz a falon.

- Széttéplek! – hörgöm a másiknak, aki a karom fogja.

A markomba kapom az arcát, majd a földhöz vágom. A bal öklömmel kezdem ütni, amíg pépessé nem trancsírozom a fejét. Megölök mindenkit, aki el akar szakítani Conradtól!

Megpillantom a reszketeg nõt, aki bekísért. Jókorát rúgok magamon, majd elõtte termek. A nyaka hangos reccsenéssel adja meg magát a karjaimnak. Meghalsz, meghalnak, meghaltok! Meghalok…

Remegve, vértõl borítva lépek a puskámhoz. A testnedvek undorító szaga átható eleggyé keverednek. Újból hányok. Köhögve markolom a combjaim, mikor szúró fájdalmat érzek a nyakamban. Nem…. nem lehet…

~

Minden olyan sötét, minden olyan nehéz. Hol vagyok? Conrad? Meghaltam? Hol vagy, kedvesem? Szólj hozzám…

- Basilevsky!

Nem, nem vagyok többé. Ne hívj így, nem vagyok!

- Basilevsky!

Jéghideg áradat söpör végig a testemen. Nyögve kapom fel a fejem, majd próbálok hörögve levegõhöz jutni. Jeges víz csöpög a hajamról, az orromról. A szemembe folyik, nem látok.

- Magához tért, uram!

- Gut… Johann Heisenberg hadnagy.

- Leszarom, ki vagy, te utolsó kutya – sziszegem.

Elegem van, nem bírom már. Túl sok vér folyt… túl sok távolba meredõ tekintetek láttam már. Túl sok darabot szakítottak ki belõlem. Már nem vagyok önmagam. Csak egy lüktetõ húsdarab…

Rántanék magamon, de erõs szíjak szorítanak egy hideg székhez. Még mindig mezítelen vagyok, vérben és mocsokban ázok. Mint mikor megszülettem…

- Szép kis bûnlajstrom. Már csak azt nem értem, minek jött ide. Otthon nem tudott volna akárkit megerõszakolni?

Dühödten villannak a szemeim, ahogy felnézek rá. Mogyoróbarna, lenyaltfejû ficsúr. Mit képzelsz… mit képzelsz… ?!

- Furcsa, hogy pont egy német gyûrûjét hordta a szíve fölött.

Ijedten kapom le a fejem. Nem, nem, NEM!!

- Add vissza!! – ordítom.

Felnevet. Csilingelõ nevetése átjárja a helyiséget.

- Mocskos egy kutya vagy, Basilevsky. Élvezted, mikor belé mártottad a farkad, mi?

- ELÉG!! – rántok megint jókorát magamon.

A szék lába nyikorogva emelkedik fel a földrõl, én pedig oldalra zuhanok a klóros, jéghideg padlóra. Remegve engedek utat a könnyeimnek, a szégyen, a megalázottság társul a mérhetetlen gyászomhoz. Conrad, én nem akartam!

- Te iskolázatlan paraszt, azt hitted, nyugtatót tömsz belé? Vagy elõbb megölted, aztán kúrtad meg?

- Nehm….

Alig tudok bármi hangot kipréselni magamból, elemi erõvel ráz a zokogás. Az én kedvesemnek sosem tudnék ártani… Nem, Conrad!

- Mit bõgsz? Fáj az élet?

Erre mindketten felnevetnek. Igen, pokolian fáj… Minden egyes lélegzetvételem egyre jobban… Ketté akarok hasadni, elemeimre bomlani.

- Conrad – suttogom remegõ ajkakkal.

- Megengedtem, hogy ugass, kutya??

Egy csizma talpa fúródik a számba. A rúgás erejétõl a fejem a földhöz csapódik, égetõ, tompa fájdalom árad szét benne. Verjetek agyon, gyerünk! Mire vártok??

- Remélem, lógni fogsz – sziszegi.

Sáros föld íz árad szét a számban. Ilyen lehet halottnak lenni… ezt fogod érezni, Conrad, ha betakar a hideg anyaföld….

Zokogva hagyom, hogy jókorát rúgjanak belém. Csinálják csak, hisz megöltem… megöltem az egyetlen embert, aki számított ezen a világon. Ivan…. Ivan! Ha rájönnek! Ne, Ivan, nem, téged is?!

***

Erõtlenül lépdelek a fényes márványon. Mindig is gyûlöltem Moszkvát… Hatalmas, sáros közeg. Szorítanak a falak, ártó, maró genny ömlik mindenhonnan. Mit tettem… Danilov, mit mûveltél…

Három hónapja már, hogy Conrad elhagyott. Üresnek érzem magam. Egy szilárd kõtömbnek, amit csak le kellene hajítani a legmélyebb szakadékba. Reménykedek az ítéletben…

- Álljanak fel!

Már itt is volnék? Igen, ez a nagy terem… tele emberrel, figyelõ szempárokkal. Bosszúra éhezõ hiénákkal. Engem akarnak, szét akarnak tépni… tépjetek, szaggassatok, tegyetek a magatokévá… nem érdekel.

- Danilov Basilevsky!

A bíróra pillantok. Már oly sokszor néztem vele farkasszemet, most mégis olyan távolinak, idegennek hat. Halljam hát az ítéletem. Halljam, hogy kivégeznek, hogy cafatokra szaggatnak! Végre megszûnhetek, végre elnyerem a büntetésem. Végre osztozhatok veled a sorsodban, Conrad. Már megyek is, hamarosan utolérlek! Szerelmem…

- Az ítélet megszületett. A vádlottat az esküdtek bûnösnek találták négyszeres emberölés, hazaárulás, nemi erõszak, okirat-hamisítás, jogtalan határátkelés és tiltott fegyverviselés vádjában.

Conrad…

- Az egész nemzetet sújtó árulás túl fájdalmas ahhoz, hogy ne kellene példát statuálni.

Conrad…

- Danilov Basilevskyt a moszkvai kerületi bíróság 34 év kényszermunkára ítélte a kizili gulagban.

Conrad! Nem, nem lehet!! Engem meg kell ölni!!

- A foglyot a holnapi napon, hajnali 4 órakor szállítják a munkatáborba.

- Nem!! – üvöltöm.

- Vigyék innen!

- Nem!! Nekem meg kell halnom!! Öljenek meg!!

- Kötözzék meg!!

- Ne!! Lõjenek le!! Akasszanak fel!! CONRAD!!

A karomra fognak, minden erõmmel azon vagyok, hogy lerázzam magamról õket, de nem tudom. Elhagyott minden energiám, nem tudok már mozogni sem. Conrad…

Kicibálnak, kitépnek a zúgolódó tömeg éles karmai közül. A cellámba rángatnak… rám zárják az ajtót. Sötét, res, nyirkos… magányos. Majdnem, mint én magam. A sarokba vágódok, az ujjaim a hajamba fúrom. Hát sosem lesz vége… sosem múlok ki, sosem szûnik meg ennek az átkozott szervnek a pulzálása!!!

- Danilov…

Felkapom a fejem, és a szemközt feketéllõ fal felé nézek. Egy sudár, életerõs, fiatal férfiú strázsál az ajtó elõtt.

- Conrad!!!

Zokogva kúszok a lábai elé, és ölelem át a lábszárait.

- Conrad!!!

- Mit tettél, Danilov?

- Nem tudom… nem tudom! Én csak, veled akartam lenni! Szeretlek, bocsáss meg! Kérlek!

- Miért kerestél meg?

- Nem bírtam már nélküled! Kérlek, bocsáss meg nekem! Már meghalni sem tudok!

- Öreg vagy és gyenge…

- Nem vagyok méltó hozzád! – sírok fel.

A hajam tépve szorítom a lábait.

- Kérlek, ne menj el, ne hagyj el többé!! Ígérem, csak azt teszem, amit akarsz!

Kirántja a lábait a karjaim közül, az ablakhoz sétál. A kezeit a dereka hátsó részén fonja össze. Feketéllik a kesztyû a csodás kezén.

Négykézláb kúszok hozzá, a lábfejére csókolok. A cipõjét nyalom, a talpát, az oldalát.

- Itt vagyok, látod? Csak füttyents!

Hideg, kék tekintetét az arcomra siklatja. Reménykedve emelem fel a fejem, és dõlök a lábához. Kesztyûs ujjait a hajamba túrja, megmarkolja a tincseket.

- A kutyám vagy.

- Ige, szerelmem, a kutyád vagyok.

Boldogan csaholva ölelem a lábát. A könnyeim átitatják a nadrágját, a fekete szövet nedvesen csillog tõlem.

- Ugye most már együtt leszünk? Ugye nem mész el többet? – rebegem.

- Hallgass – simogatja meg a fejem.

Engedelmesen lehajtom, majd a lábára borulok. Együtt leszünk, Conrad… örökre…

***

Rángatnak. Kötelek feszülnek a csuklóim köré. A nyakamra is tettek, nevetnek. Mulatnak rajt, hogy olyan vagyok, mint egy állat. Elvesztettem az emberi mivoltom… végleg.

- Befelé! – taszít rajtam egy hatalmasat az egyik katona.

Elbotlok, egy kiálló vasrúd kampója felhasítja a nadrágom szárát.

- Sánta kutya, felkelni! – rúg oldalba a katona.

Nyögve kapnék a lábamhoz, nem tudok. Hörögve szorítom össze a lábszáraim. A seb… az az átkozott, undorító seb… még azokból az idõkbõl. Mintha csak fel akarná hívni magára a figyelmet. Vérvörös, meleg, fémes áradatot zúdít magából.

A vonatra tuszkolnak, nem csak én vagyok az egyetlen, akit a marhavagonba tuszkolnak. Ürülékkel, szalmával fedett padlón mászok. Behúzódok a sarokba. Így jó… most már jöhetsz hozzám, Conrad. Csak téged várlak, hogy elhozd nekem a halált.

~

Wo bist du… So allein will ich nicht sein…

Két hét. A vonat, a zötykölõdés. Megõrültem. Elvesztem. Egyedül vagyok, mérhetetlenül egyedül. Fáj a lábam. Hideg van, fázok! Conrad… kedvesem, hol vagy? Nem jöttél, megint elhagytál!

Úgy fáj, csontig hatol… mintha mozogna… tépnék, húznák. Akár csak a háborúban. De hisz ez is háború. Ember az anyag ellen…

Nyögve kapok a térdemhez, és gyûröm meg az anyagot. Úgy éget, úgy szúr, széttépem!! Lassan feltépem a húsba tapadt nadrágszárat. Nem hiszek a szememnek.

Sárga, kövér nyüvek tekergõznek a lábszáramban. Lakmároznak a húsomból, fehér, bûzlõ váladék bugyog a szélein. Remegve eresztem el az anyagot.

Tekergõznek.

Nem bírom!

Harapnak.

Meg akarok halni!

A csontomig hatolnak.

CONRAD!!

Üvöltve vágom a fejem a vagon falának. A karjaimmal is a deszkákat sorozom. Elég, elég, elég!! Engedjenek innen, veszni akarok, meghalni, kérem!! Elég volt!!

Zokogva tépem a nadrágom, a kabátom, a hideg szél csikorgatja a fogait, ahogy a húsomba mar.

- Conrad!! – üvöltöm. – Conrad, segíts!!

A vonat hangosan nyikorogva fékez. A lábamban tobzódó férgek egymás hátára kapaszkodnak, mintha látni akarnák új lakhelyüket. Nem, nem, ki innen, ki belõlem!!

- Conrad!!

A lábam rázom, de nem eresztenek. Nyüzsögnek százával, nem mennek el! Érzem, ahogy forognak, nem! Ne, ne!!

- Conrad!!

A vagonajtó kinyílik, a katonák sorban cibálnak le a vonatról. A hó az arcomba csap, a jeges szél arcul vág, így üdvözöl. Egyre jobban pulzál a lábam, alig látok, minden fehér és hideg.

- Az új otthonotok, kutyák! – röhög fel egy katona.

Egy puskatus szálkás érintését érzem meg a gerincemben. Erõtlenül zuhanok az érintetlen hóba. Conrad… segíts…

***

1950. december 22. Szibéria

Hideg van. Nagyon. Hideg. Mindenütt hó. Fásult vagyok. Fáradt. Mit tegyek? Hol vagyok? Talán nem is élek. Képzelõdök? Nem. Az jobb lenne. Talán… nem, biztosan nem. Kanál csörög a kezemben. Valami más is. Egy tál. Mi ez? Leves. Hideg, nem esik jól. Fázom.

- Basilevsky! – böknek oldalba.

Ne, hagyj! Hagyj magamra, hagyj egyedül!

- Basilevsky, ülj le! – húz valaki maga mellé.

Érzem a teste melegét, ez jó. Remegnek a kezeim, csörömpöl a kanál. Hallgass…

- Egyél, mert teljesen elfogysz!

Megérint, ki ez? Hogy meri?

- A szokottnál is csendesebb vagy.

Mosolyog, miért? Vékony a szája. Kék a szeme. Tudom, a vagonban. Mellettem feküdt, majdnem meghalt. Azt mondta, szereti a lovakat.

- Egyél már! – meglök.

Már emlékszem. Õrültnek tart. Nem vagyok, nem. Csak magányos. Magányosabb, mint valaha. Engem itt hagytak. Itt, hogy megrohadjak. Földi pokol, bár múlna el. Meg akarok halni, de félek. Félek megtenni. Egy gyáva féreg vagyok.

Megemelem a kanalat. Valami világos lé van benne. Leves. Igen, ez leves. Remeg a kezem, kifröccsen.

- Basilevsky! – szólnak rám megint.

Nagy levegõt veszek. Jaj, de hideg, széthasít. Besüvít a kõverembe, a csontjaimig hatol. Marj szét, tépj szét, törj össze, pusztíts el, kérlek!

- Sorakozó!

Egy õr. Százszor láttam már. Százszor nyomta a puska tusát a gerincembe. Ütött, nagyokat, hogy a földre zuhanjak. A nemzet hõse. Így hív, kinevet.

- Danilov!

Lassan felemelem a fejem. Ez az õ hangja. Megint eljött. Olyan régen volt már itt. Legutóbb a barakkban, az ágyam mellett ült. Engem nézett. Megcsókolt.

- Conrad – suttogom.

A hófúvásban megpillantom a sudár alakját. A fekete kabátjának gallérjai integetnek a szélben. Kedvesem. Hiányoztál.

- Conrad – fordulok felé.

Még mindig olyan gyönyörû. A haja selymes. A bõre hófehér. Az én Conradom.

- Gyere, Danilov!

Megyek, szerelmem, megyek!

Felé lépek. A kezét nyújtja. Feketéllik a kesztyû a fehér mindenségben.

- Conrad, fázom – nyögöm rekedten.

- Gyere csak, itt már meleg van – mosolyodik el.

Könnyek szöknek a szemeimbe. Egy angyal. Mindjárt a karomba zárhatom. Újra az enyém lehet, Conrad! Felmelegít, oltalmaz… szeret.

- Basilevsky! – az õr az.

Nem, Conradot akarom. Végre magamhoz szoríthatom. Meg akarom csókolni, érezni akarom az illatát. El akarok menni innen. Vele lenni. Egy szép házban… csak õ meg én. Örökké.

- Basilevsky!

Conrad… szeretlek. Olyan õrülten szeretlek. Soha többé nem eresztlek. Megígérem! Csak marad velem! Szeress engem!

- Gyere, Danilov! Kedvesem – suttogja Conrad.

Zajt hallok. A térdeim a földön koppannak. Mi történik? Miért fáj? Miért morajlik a tömeg?

Remegve vetem a hátam a földnek. Esik a hó. A pihék az arcomra hullnak. Minden fehér, minden csendes. Fémes ízt érzek a számban. Fullasztó.

Conrad fölém hajol. Gyönyörû. Még mindig fiatal, erõtõl duzzad.

- Ne menj, kérlek! – nyögöm.

- Mindjárt meleg lesz – simít végig az arcomon.

Igen, érzem. A mellkasom elönti a forróság. Az ölem, a lábaim, a karjaim. Mindenem olyan nehéz. Tompán lüktet. Conrad, olyan álmos vagyok. Nem akarok aludni. Veled akarok maradni. Conrad!

- Schlaf schön! – homlokon csókol.

Eltûnt. Conrad… Conrad! Ne, Conrad, gyere… Conrad! Kérlek… ne hagyj itt… többé…. kérlek…. ne…….. Conrad………

***

Halotti bizonyítvány

Név: Danilov Basilevsky

Született: 1899. 08. 12.

Halál beállta: 1950. 12. 22.

Halál oka: Szökési kísérlet – 14 kimeneti, golyó ütötte seb a törzsön és a végtagokon.

Megjegyzés: Az elítéltet hazaárulás vádjával kényszermunkára ítélték 1947 04. 03-án. Mentális zavarai miatt fokozottan veszélyesnek minõsült.

A testet 1950. 12. 23-án jelöletlen tömegsírba temették.

Nyikolaj Brodovits fõhadnagy

VÉGE

Érzem, ahogy kirobbannak belõlem visszafojtott az érzelmek, a szemeim égnek, a mellkasom sajog és fáj, mintha lángok nyaldosnák a tüdõmet belülrõl. Nem bírom… ezt nem bírom… Egész testemben remegek, a sírástól alig kapok levegõt, a kesztyûk keservesen gyûrõdnek az arcomon, ahogy kiterítve zokogok, mint egy kivert kutya. Érzem az ágynemûbõl áradó hideget, a torkom összeszorul, a gyomrom szétfacsarodva tombol, undorodok magamtól, leköpném saját magam, ha tudnám.

- Conrad… Bocsáss meg! – hallom a hangját, ami áttör a kétségbeesett, hisztérikus zokogásomon hozzám. Itt van! És lát! Így lát… a legnagyobb ellenségem végignézheti, ahogy szánalmasan vergõdök a saját kínomban, szégyen ömlik végig a számban, ahova még az elõbb mélyen a nyelvét dugta. Hangosabban felsírok a gondolatra, érzem az érzést, mintha még mindig ugyanúgy csinálná… Úgy érzem, széthasadok, darabokra fogok szétesni, ahogy kirobban belõlem a téboly. Mindenem ég és zsibbad, tûszerû érzés rohan végig rajtam, a könnyem a számba és a fülembe folyik.

- Conrad, nézz rám! – ráfog a kezeimre, erõszakkal feszíti szét õket az arcom elõl, görcsösen és pánikolva húznám vissza magam elé védekezõn, de erõsebb. Sokkal. Sötét, nedves foltnak látom, megfeszülök, hogy fölém hajol, rémület vág végig rajtam. Mint mikor meglõtt… - Nyugodj meg, kérlek!

Ne legyen ilyen közel! Mit akar?

- Nem akarok semmi olyat, amit te nem – mozog felettem, nem akarom látni, a könnyeim megállás nélkül folynak az arcomon, már ha akarnám, se tudnám megállítani. Elcsapom tõle a fejem, nem akarom, hogy lásson, nem akarom, hogy itt legyen! Még hogy nem akar tõlem semmi olyat, amit én nem… Ne legyen itt! Ne…

Elereszti a karjaimat, szilárdat akarok, amibe belemarhatok, hogy fájjon. Inkább fájjon, inkább hasadna szét a bõr rajtam, folyjon vér, csak ne érezzem ezt itt belül… A kezem üvölt, ahogy erõszakosan gyûröm lentebb a matracba, markolom és szorítom a lepedõt, a zokogás elemi erõvel hullámoztatja a testem.

Lekuporodik az ágy mellé, a fejét az ölembe hajtja, üvöltenék az iszonyattól, lerugdosnám magamról, de képtelen vagyok rá. Minden izmom teljes görcsben áll, mintha ki akarnának belõlem facsarni mindent. Amikor az ujjai lassan körözni kezdenek a combom oldalán, összeszorítom a szemeimet. Ne… ne érjen hozzám… így!

Miért nem magyarázza el valaki? Miért nincs itt senki, aki segítene? Hát persze… mert mindenki elmarok magam mellõl, nincs itt senki olyan, aki elmondhatná, mi történik és miért… senkim sincs. Most ébredek rá, mennyire egyedül vagyok, mennyire kiszolgáltatottan fekszem itt. De ha nem magyarázza el valaki, belehalok, úgy fáj! A szemeim zaklatottan merednek a plafonba, mintha abból kiolvashatnám ennek az egésznek az értelmét. A kétségbeesés már elöntött, semmim se látszódik ki a vergõdõ elkeseredettségbõl, a kínzó tanácstalanságból. Engem senki sem szeret, gyûlölnek, elviselhetetlen vagyok, majd pont egy ellenséges katona fog szerelmet érezni irántam! Fejvesztve menekülnék ki a szobából, de fogva tart, az ágyhoz láncol, esélyt sem ad, hogy elrohanjak, ki innen. Közrefog, sakkot adott, mattal.

Megint sarokba szorít…

Lenézek rá, a haját látom és a kezeit, amik lassan zsibbadttá simogatják a lábam. Megõrült. Ez az ember nem normális. Teljesen zavarodottan figyelem és érzem a bõrömön, ahogy szaporán dobog a szíve, szuszog. Izgatott? De hát nem vadászik, nem ölt embert, nincs semmi… Vagy majd fog? Mégis fog? Nekiszegezném a kérdést, hogy mit akar tõlem. De hogyan fogalmazzam meg? Hogyan?! Hogy kell ilyenkor viselkedni? Mit kellene csinálnom? A megoldást! A megoldást…

Észreveszi, hogy nézem, a bal kezem felé nyúl és a kesztyû szélébe akasztja az ujjait, hogy lehúzza rólam. Rögtön fellököm magam, ki akarom tépni a kezébõl az enyémet. Hát persze! Kárörvendeni! Azt akar! Nézegetni, mit sikerült tönkretennie eddig, a következõ a seb lesz a mellkasomon. Erõsebben szorít rá a kezemre, leveszi, az ocsmány undor kirobban a fekete ruhadarab alól. Ráhajol a sebre, zaklatottan figyelem, ahogy rácsókol. Érzem. A húsos ajkak a sebre nyomódnak, a forróságot érezve remegni kezd a régen elhûlt végtag. Miért nem kárörvend?? Miért nem csinálja?!

- Basilevsky…

Azonnal felkapja a fejét, a hajából vízcseppek záporoznak a ruhámra, szemei láttán szédülni kezdek. A hirtelen mozdulat látványa végigvág rajtam, várom a támadást, de nem jön. Helyette lehajtja a fejét.

- Danilov… A nevem Danilov…

Tudom, hogy hogy hívják. Pontosan tudom. Mindenki másnál jobban tudom. De én nem a nevét akarom! Magyarázatot, valamit, amibe kapaszkodhatok, amit felfejthetek, aminek a végén találok valami értelmet, miért csinálja ezt. Õ férfi, én is az vagyok.

- Sosem voltam olyan, amilyennek képzeltél. Vagy amilyennek mások gondolnak – újabb vízcsepp áradat szalad végig a karomon, a sebbe is szorul pár. Meleg a víz. Kiráz a hideg. - Sosem vágytam másra, csak arra, hogy valaki szeressen. Engem nem érdekelnek a kitüntetések, vagy hogy az aluliskolázott politikusok mit ugatnak nekem…

Kimeredt szemekkel bámulok rá.

- Nem vagyok senki kutyája. Nem akarom, hogy bárki uralkodjon fölöttem. Csak… csak… te – suttogja a végét alig hallhatóan. Ahogy térdel, ahogy a kezemet fogja, ahogy ezt mondja… most… én? Én uralkodjak fölötte? Mit akar ez jelenteni? Uralkodni nemzet, nép felett szoktak. Terület, birtok és ország felett. Németül beszél, és mégsem értem. Elfordítja a fejét, a vágott fülét látva elfog a félelem. A félelem, hogy mit fog még mondani. Beleszédülök.

- Semmit sem kívánok már, csak téged.

Engem? Engem… ne! Engem ne! Ne akarjon tõlem… Én nem tudok semmit sem adni, hát nem érti? Elvett már mindent, mit akar még? Miért van itt? Miért gyötör?

Zaklatottan kúszok a fal felé, legnagyobb riadalmamra jön utánam, a térde alatt besüpped a matrac, még jobban felpréselem magam a falra.

- A tény… hogy nem küldtél el… azt bizonyítja… hogy te is engem – miközben beszél, egyre közelebb hajol, szétvet a pánik. A meglepetéstõl szinte eltátom a számat, hirtelen van szükségem levegõre, de a száját az enyémre szorítja. Hogy én õt? Én… Õt?

Megérzem a kezét a ruhám alatt, kitágulnak az orrlyukaim, ahogy a falhoz szorít és végigsimít rajtam. Hangosan sóhajt, ahogy az arcomra pillant, bódultan nézek vissza rá, a szemeiben felcsillan valami állatias, amitõl kikerekednek a szemeim. Közeledik az arca ismét, a karjaim ernyedten és hasznavehetetlenül lógnak ki belõlem, meg sem próbálom ellökni magamtól, egy kézlegyintéssel felkenhetné a fejem a falra. Nyitom a szám, hogy levegõért kapjak, mielõtt megint rám dõl, széles vigyor terül szét az arcán, amit már láttam… Édes Istenem…

A száját óvatosan húzza végig az enyémen, még levegõt is elfelejtek venni.

- Conrad – súgja a nevem mély hangján.

Szédítõ a csók, amit ad, a könyökeim beroggyannak, nem vagyok elég erõs, hogy megtartsam magam, az ágyra csúszok, de ez sem akadályozza meg abban, hogy tovább folytassa. Utánam dõl, fölém mászik, rémülten veszem észre, hogy csapdába estem alatta, két karjával támaszkodik mellettem, nem tudok kiszabadulni. A mellkasomra fog, elfog az iszonyat, hogy széttép, kihajtogatja a bordáimat, mint egy spalettát…

A szívem veszett iramban zakatol, alig kapok levegõt, csak a forró nyálat és a nyelvet érzem a számban, felemelném a lábam, mikor megérzem a keménységét. Azonnal összerándul, egyre jobban növekvõ pánikkal konstatálom, hogy a pizsamám alá simítja a tenyerét és a hasamhoz ér. Megfeszülök, ahogy várom a fájdalmat, hogy feltépi a húst és elõbukkannak a beleim, de helyette csak simít és fogdos, felfelé kúszik a keze, az agyamba tüskeként fúródik a gondolat, hogy szét fog tépni. A lábaim közé furakszik, merevedését az ölemnek dörzsöli, miközben a hajamba markol, kipattannak a szemeim és ijedten felnyögök.

A forróság szinte teljesen beborít, a kínkeserves hideget felváltja ez a parázs, minden porcikám pattanásig feszül, képtelen vagyok ellenkezni, úgy érzem, nem csak a történtek, hanem a teste is maga alá borít. Kábán fekszem alatta, néha úgy tûnik, mintha pillanatok illannának el anélkül, hogy észrevenném. Elhajol a számtól, újra rácsókol, majd megint és megint, a következõ pillanatban már a nyakamba szív egy hatalmasat és a sebemre simít, amitõl eláraszt a szégyen, összeszorítom a fogaimat. Belenyal, szívogatja, az agyamig tolódik az érzés, hogy mindjárt belemélyeszti az összes fogát. Kiharapja a szívem. Kínomban a ruháját húzom és tépem. Kapkodó lélegzetvételeimet nem tudom már kontrollálni, az arcomra száradt könnyekkel igyekszem megakadályozni, hogy megtegye.

- Levegyem? – kérdezi váratlanul, fuldokolva nézek rá. Eltávolodik tõlem, szédülten bámulom, ahogy levetkõzik, amikor valami fémes hangra leszek figyelmes. A dögcédulája az. Ahogy kicsit tovább nézem és elszakadok a foltos és elgyötört mellkasról, felfedezem a… gyûrûmet is felfûzve a láncra.

Hogy került hozzá? Mégis minek van nála? Kifosztott, míg az életemért küzdöttem, haldokolva feküdtem valahol? Összeszûkítem a szemeimet.

- Már nem volt idõm visszaadni – sóhajt fel, gyanakvón és már-már dühösen nézek rá. A megkopott, havasi gyopárt mutató vonalak fémesen hunyorognak rám, közvetlenül a dögcédula száma mellõl. Keserû ízt érzek a számban, ahogy a karcokat nézem rajta. Egy német gyûrû a szovjet dögcédula mellett. Viszolygás fog el és fellobban bennem az utálat, amibe két kézzel kapaszkodom. Ez értelmes. Ez jó. Ezt ismerem.

- Nem raboltalak ki – ingatja a fejét, legszívesebben rákérdeznék, akkor vajon ez mégis mit jelent? Hirtelen tisztul ki az agyam, egy olyan szituáció alakult ki, amit tudok kezelni és ismerem. Hullafosztás. Ismerem, tudom nagyon jól. Nem rabolt ki, akkor mégis ugyan minek kellett neki? A kesztyûm alatt volt végig, az ujjamra húzva.

- Látni akartam a kezed – mosolyodik el és mutat a fejével a bal kézfejem felé. Minek? Talán vésni akart még rá valamit? Egy sarlót és egy kalapácsot, keresztbetéve.

Megint közelebb hajol, erõsen passzírozom a fejem a matracba, de nem tudom kikerülni, ujjai az arcomra simulnak és megcsókol. Szédülten marok a karjára, forog a szoba, hirtelen csapja meg a hideg a bõrömet, nem is vettem észre, hogy levetkõztetett, utána nyomban hozzám simítja forró testét, amibe belerázkódok.

Teljesen kikészülve hagyom, hogy csókolgasson, simogasson, égesse a bõrömet. Nem tudok ellenkezni. Feladtam. Teljesen. Az egyik pillanatban még értettem, a következõben pedig már nem, hideg és meleg, jeges és forró, puha és kemény… ha hagyom magam… lehet, hogy jobb lesz. Miért közelednek a falak? Miért… telepszik rám minden? Miért… nem kapok levegõt?

Kavargó gondolataim közül feszítõ fájdalom ránt ki, nyögve tépem meg ujjaim alatt az ágynemût. Az érzéstõl szétfeszülnek a szemeim, ahogy megérzem magamban az ujjait, a szokatlan érzéstõl szinte kirobbannak az inak és az erek a kézfejem alól, a bal kezem és a szívem lángol.

A következõ percben pedig olyan érzésem támad, mintha kettéhasadnék, az éles, szakító fájdalom végigvág rajtam, felkiáltok, ahogy a nyilallás egészen az agyamig hatol és megmarkolva azt tépázni, húzni kezdi. Még jobban rám nehezedik, alig kapok levegõt… Körmeim a hátába mártom, kínlódva próbálom levezetni rajta a poklot, amit belém oltott. Õrjöngve tépek fogaimmal a vállára, ahogy közelebb húzódik, érzem, ahogy a hús és az izom összepréselõdik a számban és vér spriccel ki belõle. Mégis fáj! Mégis bánt! Úgy harapom és tépem, mintha leszakíthatnám magamról, ki belõlem, ki, ki, ki! Fennakadnak a szemeim a hasogató érzéstõl, ívben megfeszülök, görcsösen szorul össze minden izmom, az állkapcsom szinte porrá omlik az erõlködéstõl, hogy ne ordítsak magamból kikelve.

Olyan hosszúra nyúlik a tortúra, hogy már csak arra leszek figyelmes, hogy mellém fekszik és magához szorít. Reszketõ, magatehetetlen kezemmel a combomra markolok, a bõröm feszít és fáj, valami forró folyik ki belõlem.

- Bocsáss meg – hallom meg mély hangját, ami közvetlenül a hátam mögül szól, a fülembe leheli. – Nagyon rég nem voltam már senkivel… és… sosem szeretkeztem még férfivel.

Hogy… micsoda?

Megpróbálok a szemébe nézni, hogy lássam, igazat mond-e, de nem tudok, mert elbújik a hátam mögé. Nem… volt még férfival? Akkor az ott kint az erdõben, az kicsoda, ha nem a szeretõje? Az a baka nagyon védelmezte, viszonzatlan volt? Teljesen letaglóz.

Megérzem simogatásait, törõdõ mozdulatait, ahogy végigsiklatja az ujjait a testemen, a szájához legközelebbi pontokat szorgalmasan csókolgatja. Magam elé meredek, a lüktetõ fájdalom elharapódzott már a testemben, kicsit kijózanított a durva, szenvedõ érzés. Mindenem zsizseg, zsibbad és zsong ahogy simogat, kiráz a hideg. Miért kellemes érzés… férfiak vagyunk! Egy férfi nem csinál ilyet egy másikkal, ilyet nõkkel, gyengébbekkel szoktak mûvelni, akik elesettek, akik rászorulnak egy kósza érintésre…

Nem értem magam. Szabályosan beleszédülök a forró bõrbe, ami az enyémen hevült fel, lehunyom a szemeimet, ujjaim görcsösen kapaszkodnak a combomba, belehajtom a fejem a párnába. Csinálja csak… ezt akarta egész végig… Sebesült karja az alhasamat cirógatja, halkan szuszogva ragad el magával a körkörös, zsibbasztó érzés, ami a gyomromon át az ölembe tódul. Lázasnak érzem magam. Mint akit tarkón ütöttek és szédelegve keresi a társait, hogy segítsenek neki rendbejönni. Nekem senki se fog segíteni… beleremegek a gondolatba.

Fullasztó csókot ad egy idõ után, azon kapom magam, hogy négykézláb állok elõtte, merevedése a farpofáim között siklik feljebb, ahogy a hátamra hajol, a testmeleg dögcédula a hátamra esik. A tarkómat harapdálja a fogaival és a szájával, a forró nyál lefolyik a nyakamon egészen a torkomig, ahonnan a matracra csöpög. Lehajtom a fejem, zihálva kapkodok levegõ után, hangosan szívom magamba az elhasznált levegõt, reszketnek a kezeim.

Megint belém nyilall a feszítõ érzés, hatalmasat harapok a levegõbõl, ahogy lassan mozogni kezd, ujjaim a lepedõbe mártom, összeszorítom a szemeimet. Minden elõzmény nélkül jelenik meg a keze az enyémnél, és fûzi össze az enyémekkel, erõsen rászorítok, csak a fájdalomra koncentrálok, ami immáron bennem pulzál. Olyan pontot érint, amitõl villámszerû érzés vág végig rajtam, egyre többször, görcsösen próbálom meg elfojtani, de egy újabb lökésnél újra maga alá temet.

- Conrad! – nyögi, fogaival a tarkómat karcolja végig. Szédülök, szédülök… Reszket fölöttem, félek, hogy rám zuhan. Mintha egy hegyomlás temetne maga alá…

- Danilov! – tör fel belõlem a neve, úgy szorítom össze a szemeimet, hogy szinte a koponyámig tolódnak. Nem… én…. nem…

- Még egyszer! – liheg közvetlenül a fülembe, megborzongok a mélyreható, rekedt hangtól, rémképek ereszkednének a szemeim elé, de valami meggátolja õket abban, hogy meglássam. Kínzón terpeszkedik szét bennem valami, elnyílik a szám, roppan az állkapcsom, ahogy nagyra tátom, bennem reked a levegõ, összerándul mindenem.

- Még egyszer! – szólít fel, minden eddiginél mélyebbre nyomakszik bennem, hosszan eltalálva azt a pontot, mire felkiáltok.

- Danilov! – hosszan zeng a fejemben, kirobban belõlem a feszültség és a forróság, hõgutát kapva fuldoklom a hévben.

***

Hátravetett fejjel hagyom, hogy újra és újra maga alá gyûrjön, néha ájulásig tolódnak rajtam az érzések, sokszor kerülök roham közeli állapotba, de mindig enyhít rajta, az utolsó, kínzó pillanatban… Zihálok, órák esnek ki, számos alkalommal eszmélek fel egy mélyebb csókra vagy kiáltásra, ami felszakad a mellkasából. A bõröm gyûrõdik, ahogy a nyakába veszi a lábaimat, a csípõm már fáj a folytonos szorítástól, amivel úgy tart, mintha félne, hogy elnyel a matrac, amibe így is szinte beleprésel. A dögcédula folyamatos csilingelését hallom, a bõrünk csattogását a másikon, az elnyújtott, elfúló nyögéseket, az elviselhetetlen forróságot, amibe változatlanul beleszédülök és kábán vergõdök benne.

Megmarkolom a láncot, hogy ne halljam többet összeütõdni õket, az irritáló hang mindig felébreszt a bódult állapotból, ami jóságosan elnyomja az elmém azon épen maradt kis részét, ami üvöltve tiltakozik az ellen, ami most történik. Az a kis épen maradt rész… ami nem érti a többit és halni akar… Válaszul hevesen megcsókol, hosszú nyálcsíkot von maga után, ahogy elválik tõlem, se elõtte, se utána nem kapok levegõt.

Kimerülten dõl mellém az ágyba, hosszan kortyolom és harapom a levegõt, az ablakot akarom, hogy kinyíljon, de a sötétkék függönyök rondán feketéllenek elõtte. Este van?

Minden tagom zsibbadt, fáj és elernyed egy pillanat alatt, lüktetnek azok a pontok, ahol fogott, a szám bizsereg, forróság és nedvesség ölel körül. Eszembe jut az asztal, amire lefektettek, hallom a zenét… ott éreztem ilyet, mikor a nyakamba döfték a tût… igen… még a nyálam is folyik. Nem érzem az elmém, minden tompa, távoli. Nem csilingel semmi, csak a fejemben a zene, a rádióból. Úgy érzem magam, mint akit kifacsartak. Az alhasamra simít, a gyomrom görcsösen rándul össze attól, hogy kedvelem az érintést. Kezével felível a mellkasomra és ott hagyja a kezét, mocorogva helyezkedik el köztem és a fal között, arcát megint a nyakamnál érzem, a hajtövemnél.

- Sajnos… semmi erõm – préseli ki magából nehezen, csókokkal borítja be a hátam, felcsap bennem egy pillanatra az undor, hogy milyen lehet a nyúzott, elgyötört bõr látványa. Képes a szájával megérinteni.

- Remélem… nem bánod, hogy… a szemközti ágy üresen marad – súgja, a tekintetem Reissmann üresen maradt helyére vándorol. A lepedõ érintetlen, a sötétben pár folt mutatja, hová estek a ruhák. Reszketegen veszek egy mély levegõt, de a keze túlságosan is lefog, ráteszem az enyémet, kinyújtom a lábaim, hogy ne nyomják a rekeszizmokat. Kihúzkodja a mocskos ágylepedõ alól a takarót és rám teríti. A szövet ismerõs érintésétõl összeugrik a gyomrom.

- Conrad – szól a hátam mögül, fásultan fordítom felé az arcom. – Komm mit mir!

Pillanatokig visszhangzik a fejemben, a kimerültségtõl üres részek a fejemben kitöltõdnek és csak ezt verik vissza. Menjek… vele? Mirõl beszél? Mégis hová mennék? Ráadásul vele?

- Börtönben élünk – kezdi, a fülem mögé túrja a hajam, hirtelen érzem börtönnek a karját, amivel magához fog. – Nekünk nem ez a sors való. Túl sokat szenvedtünk a hazánkért. Van egy faházam egy falu mellett. Senki sem találna meg… se a tieid, se az enyéim.

Képek villannak, az agyam minden kimondott szavához képeket társít, amihez nem tud, emlékeket tûz.

Faházak… mikor az Alapokban a hegyivadász kiképzésemen faházakban laktunk…

Ki dönti el, hogy mi a mi sorsunk? Nincs is olyan, hogy sors. Én irányítom az életemet. Ki dönti el, hogy mennyit szenvedtünk már a hazánkért? Azért születtünk, hogy szolgáljuk, hogy védelmezzük, ha már a világra hozott bennünket és eltûrt a hátán… kötelességünk megvédeni, akár az életünk árán is, fél lábon, vakon. Ha utasít, ugranunk kell, akár egy tucat bajonettbe is akár.

„Enyém, övéké, mit számít!”

Az enyéim és az övéi… hát nem látja, hogy már ebben különbözünk? Nem fogja fel, hogy két külön táborba tartozunk? Kételkedek abban, hogy érti.

- Nézd – szakad fel belõle egy sóhaj, átmászna felettem, így inkább úgy döntök, hogy az ágy széléhez húzódom, hogy csinálhasson azt, amit akar. A táskáját is közelebb rángatom. Ki is nyitja, ahogy a fegyver csöve kibukkan a táskából, úgy érzem magam, mint akit gyomorszájon vágtak. Megbabonázva nézem. Öt éve. Öt éve nem engedik, hogy puskát fogjak és lõjek. Elborzadva figyelem, ahogy odébb tolja az útból. Fegyver. Fegyverrel jött… Tudtam.

- A tiéd – támaszkodik meg és a kezembe ad egy kis könyvet. A színe vérvörös, rajta egy méretes csillag. Kinyitva nyújtja, így azonnal cirill betûs névre siklik a pillantásom. Másodpercekbe telik, míg felfogom.

Lyvov Mikhaylov. Orosz állampolgár. Született: 1919. április 3. Oroszország, Jekatyerinburg. Anyja neve: Tanja Filipova. A Vörös Hadsereg állománybéli tagja. Jelenlegi státusza: inaktív aknalerakó.

Ez kicsoda?

Ez ki?

Ki ez?

- Tudd, nem akarlak elhurcolni… ha nem akarsz… akkor elmegyek – az arcbõrömre siklanak az ujjai, elektromosság rohan végig az arcomon, beszakad az elmémbe, még a mennydörgést is hallom. Elhurcolni? Ez én vagyok? Menjek vele? Hová? Minek? Hová mehetnék én ezek után? Fõleg vele! Hová?

Nem értem… Én…

Én nem vagyok orosz!

Az én nevem Conrad Drescher! Német állampolgár! Születésem helye és ideje 1919. november 23. Németország, Starnberg! Édesanyám neve Eva Büchting! A Wehrmacht állománybéli tagja, áthelyezett hegyivadász, harmadik tankhadosztály! A jelenlegi… státuszom… inaktív mesterlövész…

Ez nem én vagyok… Német vagyok! Német! Értse már meg! Miért nem fogja fel? Legszívesebben ordítanék, széttépném ezt az apró füzetet, látom magam elõtt szállni a papírdarabkákat, ahogy lassan hullanak alá az összemocskolt ágynemûre… Összemocskolt…

Édes Istenem, mit csináltam…

- Ha azt akarod, soha többé nem látsz.

Nézem az arcát, de nem látom. A csapzott haj, az izzadt homlok. Végigvág rajtam az õrült remegés, a hátam a matracnak feszítem, de a kezem szabadon dobálja magát mellettem, mintha dróton rángatnák. Szögesdrót…

- Én…

Én… nem tudok válaszolni… erre nincs válasz… hogy reagáljak? Mit mondjak? Hová mehetnék innen? A szülõhazámból? Ami kettéhasadt… idejönnek, szétmarcangolják, mint egy darab húst a tányéron, darabokra osztják, falatokra… Úgy érzem én is elemeimre hullok. Elveszi a kezem, a száját rászorítja, kétségbeesetten nézem, hogy mit csinál, foltos és sebes mellkasát látva a torkom elszorul és kiszárad.

- Nem kell most válaszolnod, ha nem akarsz. Gondolkodnod sem kell… ha nem akarod.

Nem akarok gondolkodni! Nem bírok, Istenem, nem bírok. Nem tudok összefüggést keresni, nem akarok orosz lenni! Miért akarja, hogy vele menjek? Mégis hová? Szétvet a pánik, legszívesebben az ágyhoz láncolnám magam, zavartan és ijedten látom a képeket, amik az agyam elé vetülnek. A hajamnál fogva rángat fel a vonatra, a határon pedig agyonlõnek, a sárba dõlök a sínek mentén és a vonat zökkenve megy tovább… Nem akar elhurcolni… minek a fegyver? Letérdepeltetne a fõnökei elõtt, akik fejbelõnének, csak röhögnének rajtam, még meg is rugdosnának, büszkén mondaná, hogy igen, visszarángattam, meg is aláztam ahogy csak lehet, semmilye sincs, lõhetitek a náci kutyát! Dögöljön meg!

A mellkasomból tüskék siklanak fel a húson és a belsõ szerveken át a torkomba, nem bírok nyelni, iszonyatos fájdalom hasít belém. Nem kapok levegõt. A kezem az ujjai között ráng, mint egy feldrótozott húsdarab. Inkább az útlevelet nézem, nem bírok a szemébe nézni… nem akarom, hogy így nézzen, ne várjon a válaszra… Nincs válasz, a kérdést sem értem, nem bírom megemészteni, miért, miért?

Újra a kezemre csókol, hogy rá figyeljek, az arca közelebb húzódik, vigyázva csókol meg, az egész testem összerezzen az érintésre. Nem bírom összeegyeztetni az érintéseket, a cselekedeteket a gondolatokkal… Visszafekszik mellém, átölel, fuldokolva kapaszkodok tekintetemmel az éjjeliszekrény sarkába, de magához húz, be a sarokba.

- Schlaf… - kezdi, kitágulnak a szemeim, elborzadtan változik a szemben levõ ágy fehér lepedõje havas dombbá, a haját szõrnek érzem, várom a vonyítást, az éles karmokat, amik felhasították a bõrömet, ahogy a földre szorított és az összes nyálát rám fröcskölve marcangolta a mellkasomat, fehér fogaival csattogott az arcom elõtt, amit cafatokra akart marni…

Jobb kezem az ágynemûre tép, a szívem úgy zakatol, mintha ki akarna robbanni. Hatalmas vérfröccsenetet látok magam elõtt, hangos toccsanást, szinte látom a foltos takarón, ahogy lüktet, kispriccel belõle a vér, ahogy szuszog és hörög…

- Gute Nacht – teste teljes vonalával hozzám simul, az arcát a nyakamba temeti, a lehelete végigsiklik a fejbõrömön. Hamar ellazul és elalszik. A mellkasa a hátamnak feszül minden lélegzetvételkor, a keze is mocorog rajtam, amivel fog.

Alszik.

Az alsó ajkamba harapok, hogy ne reszkessen.

Édes Istenem…

Égni kezdenek a szemeim, összeszorítom õket, köhögés rázza a testem, de nem merek hangosan köhögni, nehogy felébredjen. Most csendben van. Most alszik.

 Mit mûveltem… mit hagytam neki… Mit… A gerincem ívbe feszül, ahogy felsóhajt álmában és közelebb furakszik hozzám. Egy férfi… egy férfivel fekszem egy ágyban… egy orosszal… egy halálos ellenséggel… Ezekkel a kezekkel okozott agyrázkódást, ezekkel a kezekkel tartotta a puskáját, amivel többször is meglõtt, megütött. A fejembe fájdalom hasít, olyan mértékû, mint amekkorát a csatornában kaptam tõle. A párnába harapok a fogaimmal, zihálva érzem meg a szilánkokat a hátamban, a robbanás szelét, a lángokat, a törmelékeket és a gerendát, ami belém préselte az éles darabokat… Ezekkel a kezekkel nyeste le egy ember száját, ezekkel a kezekkel volt képes egy gyereket bántani, megütni egy nõt…

Megpróbálok távolabb helyezkedni tõle, de erre válaszul szorosabbra fogja körülöttem a karját. Úgy érzem, megfojt. Megfojt… Váratlanul érzek meg szorító érzést a torkomnál, halkan zihálva próbálok levegõt préselni a mellkasomba. Rám telepszik ez az egész, nem bírom… Belemélyesztem az ujjaim a karjába, próbálom leszedni, eredménytelenül.

Összefeküdtem egy férfival és fekszek most is… hagytam, hogy nõként gyalázzon meg, hogy meghágjon, mint egy szukát… még élveztem is… Erõsebben harapok a számra, a vér kiserken belõle, az ízétõl hányingerem lesz és képeket látok tõle. Minden véres… sípol a fülem… valami vijjog…

- Tartsd magasabbra – hajol közelebb, érzem a leheletét a nyakamon, idegenkedve a szokatlan érzéstõl fogadok neki szót, hátha attól odébb tágul. – A szárnyát célozd.

Eltávolodik az arca, feszélyezve fordulok vissza a távcsõhöz. Magasan repül, de a szárnyfesztávolsága teljes. Tökéletes célpont. A lábára kötött kis üzenet össze-vissza fityeg, a bõrtokon az öltéseket is látom. Kiváló puska. Sokáig köröz a levegõben, bizonyára rágcsálót keres a lombok alatt. A ruhám alatt melegem van, de ahogy annak lennie kell, takar a lombok között. A tegnapi esõtõl forrón öleli körbe a térdem a föld, nedves, nehézkes pára csapódik az arcomba. Követem a lengõ irányzékkal a madarat, várom, hogy ereszkedjen vagy rárepüljön. Veszek egy nagy levegõt, amint egy pocokkal a szájában újra nekilendül.

Tollak mállanak szét az égen, hangos vijjogás, kevés vérpára színezi meg körülötte a levegõt. Lassan hullanak alá a pihék, fehér alsótollazatot kap fel a szél és szórja szanaszét. Elemelem a szemem a távcsõtõl és nézem, ahogy a tollak repkednek, a madár pedig a földön vergõdik, két lábán próbál meg elmenekülni a bozótosban.

- Unverbesserlich! – veregeti meg a vállam, kerülve az érintését húzódom arrébb. Feláll, kilép mögülem és elsiet a zsákmányért. A többiek leeresztik a puskát, érzem, hogy néznek, de nem érdekel. Engem kértek fel. Nem halt meg a madár. Lyukat ütöttem a tollain, a végén sikerült elkapnom a húsos részt, de ha visszanõnek a tollai, újra repülhet.

- Holnap indulunk a hegyekbe – szól újra, mindannyian kushadunk tovább a földön. – Drescher.

Felállok, lehúzom a fejemrõl a terepszínû takarót.

Fekete az egyenruha. Annyira különös, a terepszínû, majdhogynem leopárdmintázatú öltözet után. Feszengek, nem tudok beleolvadni a környezetembe. Még a mesterlövészeknél kapott ruhámhoz sem hasonlít. A koponya a sapkámon különösen zavar. Nem vagyok Waffen-SS különítményes. Ahhoz még nem ment el eléggé a józan eszem. A tekintetemmel követem a szaladgáló szerelõket, egy parancsnok tányérsapkában magyaráz. Rengeteg a tank, szinte végeláthatatlan. Mint a kifeszített orrú, bugyuta elefántok.

Sokan ügyködnek rajtuk.

- Sehr hoch! Gut!

Mintha hangyák lennénk. Nagyon sötét ez a ruha. Úgy érzem, mintha céltáblát aggattak volna rám. A csomagok a lábam mellett pihennek, várom, hogy szóljanak, nem sétálhatok oda csak úgy. Érkezik az intés, felveszem a holmimat és odalépek az õrmester mellé.

- Conrad Drescher, mein Herr – mutatkozok be ahogy kell, fellendítem a karom és összevágom a sarkaim.

- Áh, Gebirgsjäger? – mutat a táskámra, mire biccentek.

- Nagyszerû! Végre lesz egy rendes, kitanított lövészünk – horkant fel, lenézõen mered az egyik tigrisnél matató csoportra, akik a lánctalpat szerelgetik. – Gyere fiam, meglátod majd, szeretni fogsz itt.

Lehet, hogy a kiégett tankokhoz megy ez az öltözék. Ostoba gondolat. Én öltözzek a tankhoz.

- Valójában a tankvadászok miatt kértünk. Kiengedünk majd a konzervbõl vadászni, ne félj – kopogtatja meg elhaladtában az egyik tank oldalát, mire kipattan belõle egy nyurga korombeli, védõszemüvegben. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen profit áldoznak fel, Moszkvában vagy Sztálingrádban lenne a helyed, sõt, mennyire örülnének neked Varsóban… Szerencse, hogy városra és vidékre is kiképeztek. Aranyat érsz. Majd egyszer úgyis elvesznek tõlem…

Felsóhajt, lassan megérkezünk a barakkokhoz.

- Litz! – kiáltja el magát, mire elébünk toppan egy megtermett férfi. Végigpillantok rajta, nem látok rangjelzéseket a ruháján, szürke trikót visel és egy fekete nadrágot, bakanccsal. Övében egy Luger lóg. A szemöldöke érdeklõdve felemelkedik, ahogy meglát. – Itt az új tankosunk. Ide lett beosztva. Ügyeljen rá.

- Jawohl!

Az õrmester elmegy, megveregetné a vállam, de végül inkább csak megereszt felém egy félmosolyt.

- Ne legyél ilyen karót nyelt, fiam.

Nem nyeltem karót. Az arckifejezésemre gondol.

- Mindig ilyen vagyok, uram.

Felnevet, majd el is megy. Milyen vidám. Háború kellõs közepén. Korát eltekintve az elsõben is részt vett. Lehet, hogy nem teljesen ép, de ilyenkor mindenkire szükség van. Még rám is.

- Nos, Drescher. Jöjjön, megmutatom hová pakolhatja a holmiját, utána megmutatom a tankot – lendíti elõre a kezét, hogy menjek elõre. Idióta, nem tudom merre kell menni. Hátulról pedig nekem ne dirigáljon, hogy merre forduljak. Meglepõdik, hogy nem mozdulok. – Menjek én elõre? Rendben…

Ahhoz képest, hogy idõsebb nálam, meglehetõsen lomha a felfogása. A nadrágja gyûrött, nem munkában lett megzavarva. Bizonyára pihent, ahogy az arcán látom a párna nyomait.

- Ebéd mostantól számítva fél óra múlva lesz, következésképp fél óránk van mindenre.

Igazi észlény.

Litz…

Kirángatott a vérbõl és a latyakból, berángatott egy biztonságos helyre, kitépett a szögesdrótból, ébren tartott.

Beletolta a szájába a puskát.

A farkasok marta sebre fogok, igyekszem kifordulni Basilevsky karjai közül, de képtelen vagyok rá. Némán vívódom. Ez lehetetlen… Nem enged… nem tudok… Áttörte a kezével a falat, és kimászott egy ráborult ház alól. A karját ritkító mérhetetlen sok foltra és sebre pillantok.

Megsemmisített. Porrá alázott. A testemet is elvette tõlem. Semmim sem maradt. Megfertõzött a saját mocskával. Kimenekültem belõle, ami rám ragadt, sosem tudtam lemosni, akárhogy próbálkoztam… de kikerültem a nagy mocsárból, a sztálingrádi sárból, erre… idejött és rám borította az egészet.

„Még egyszer!”

Követelte, én pedig engedelmeskedtem neki, kiáltottam a nevét, mint egy útszéli szajha. Mintha nem is lenne szakadék közöttünk. Nem éreztem, hogy Õ más és én is, más a társadalmi státuszunk, az oldalunk, az országunk, az elveink. Rám parancsolt, én pedig alávetettem magam az akaratának.

A megalázottság végigmar a húsomon, a gyomrom égetõen tágul szét, ontja magából a forró gyalázatot, ami elharapódzik a testemben. A bõröm kihûl, hiába tombol bennem a hév, hányinger fog el, émelygés az undortól. Az ujjaim elfehérednek, a számból folyó vért hosszan nyeldeklem. Vanília illatot érzek.

„Térdelj le érte, Conrad!”

 Letérdeltem.

Kínzottan marok az arcomra a szabad kezemmel, a heg rögtön a szemeim elé nyomakszik. A tekintetem vadul siklik ujjbegyrõl ujjbegyre. Letérdeltem. Négykézláb. Neki! Neki! Némán ordítok, a szám szinte széthasad, úgy elnyílik a szenvedéstõl. Minden seb lüktetni kezd, a kimerült izmaim szinte megpattannak a feszültségtõl. Meghágott, mint egy kutyát. Egy kutyát!

Irtózatos fájdalom hasít végig rajtam, a karját tépem, hogy leszedjem magamról és levegõhöz jussak, ki akarok mászni belõle, nem akarok hozzáérni… nem… Nem! Elborzadva lökdösném le magamról, de meg sem moccan, nekem pedig annyi erõm sincs, hogy kiszabaduljak. Mindenem elnehezül, majd újra megfeszül, hosszan rángok, a szemhéjam is vadul vibrál, mintha tût döfködnének belé.

Miért nem ütöttem meg? Miért nem voltam képes megrúgni? Kiütni a fogát? Nem tudtam megölni, most itt volt a lehetõség!

„Szégyen, a legjobb voltál az Akadémián, árja vagy, felsõbbrendû!”

Fogaimat újra a párnába mártom, legszívesebben teleüvölteném a tollakat. Nem akarom hallani… ne folytassa… hallgasson… takarodjon…

„És hagyod, hogy egy koszos, öreg, félkegyelmû, iskolázatlan ruszki paraszt fölényt szerezzen feletted!”

- Hallgass! – szakad ki belõlem hang. Érzem a pálca szúrós szisszenését az arcomon.

„Úgy hallom, nem egészen úgy áll a mese, ahogy annak végzõdnie kellene.”

Kussolj! Fogd be! A hajamba tépek, a bal fülemre tapasztom a kezem, a jobbat a párnába erõszakolom.

„Soha, senki elõtt, mi? Térdelj le, Conrad, és megkapod a puskát!”

Letérdeltem, de nincs puska… nincs… nincs! Hirtelen robban be az agyamba. De van. Van puska! Van! Az ágy széléhez mászom, abba kapaszkodva húzkodom magam közelebb a táskához. Rámarkolok a csövére és kihúzom a ruhák közül, az útlevelek a földre esnek. Reszketõ kézzel emelem magamhoz, a hideg fém érintésétõl megborzongok. Van puska, van puska… van puskám! Meg tudom védeni magam, meg tudom szüntetni… el tudom tüntetni…

Üres.

Üres.

Hol van belõle a lõszer? Miért nincs benne semmi? Valahol lennie kell… valahol… elrejtette, igen, biztos… Nyúlnék a táskához, de álmában összerándul, fentebbhúzza a lábait, aminek következtében megint visszakerülök a mellkasához, szinte odahajtogat. A puska üresen, hidegen koppan a földön.

„Ha megnyikkansz, megölnek.”

Többszörösen visszhangzik a fejemben. Csend van. Igen. Felébred. Nem szabad, hogy felébredjen. Ne beszéljen hozzám, ne tömje tele a fejem értelmetlen kifejezésekkel és szavakkal, ne mutasson zavaros képeket, ne tegyen összevissza mozdulatokat…

„Lógj meg, szerezz fegyvert és akkor gyere vissza, ha méltó leszel a harchoz.”

Elvittek, nem szereztem, te jöttél ide, nem vagyok méltó!

Az életre se vagyok méltó, életképtelen vagyok, arra sem voltam képes, hogy tisztességesen véget vessek ennek az õrült kergetõzésnek, a játéknak, ami elhúzódott, a szánalmas mérkõzés kettõnk között. Számtalanszor kivéreztethettem volna a fejét, többször haldoklott, csak hagynom kellett volna belepusztulni a fájdalomba… akkor most nekem se fájna. A saját magam életét sem tudtam elvenni. Nem vagyok méltó az életre. Nem vagyok méltó az életre. Nem vagyok méltó arra, hogy Conrad Drescher legyek. Nem vagyok méltó a német nyelv viselésére. Nem vagyok méltó semmiféle rangjelzésre. Nem vagyok méltó a szüleim érdemeire. Nem vagyok méltó… nem vagyok méltó…

Nem érdemlem meg a létet.

„Nem bírod kitartani!”

Nem… bírok… kitartani…

„Elegem van ebbõl.”

- Nekem is, uram… - suttogom elhaló hangon.

„Nem tört el semmid?”

Szilánkosra…

„Drescher.”

„Drescher!!!”

„Mein Herr!”

„Herr Drescher…”

„Náci kutya!”

„Conrad!”

Ezt nem vagyok hajlandó elviselni… nem… nem bírom már… Ne kiabáljanak! Nem vagyok itt! Senkinek sem vagyok itt! Messze vagyok… nagyon messze… nem szólnak hozzám! Messze vagyok! Nem ér el idáig a hangjuk, nem látnak, nem vagyok itt…

Ne hívjanak…

Az éjjeliszekrényre téved a pillantásom, meglátom az összegyûrt cukros zacskó szögletes körvonalait. Kitágulnak a szemeim.

„Menekülj, kutya.”

A nedves, forró bõr valamennyire engedi, hogy kicsússzak a karjából, a karom reszket a kimerültségtõl, a szemeim fáradtságtól és stressztõl égnek. Sikerült elkapnom a végét az ujjbegyeimmel, az ágyra rántom, hangosan felszusszanok. Kiborítom a matracra, a sok színes kavics szétgurul a takarón, ami alám gyûrõdött. Könnyen felfedezem a sötétben is, melyik az, amelyik nekem kell.

Elmarom, megforgatom az ujjaim között. Lehunyom a szemeimet. Hideg. Nagyon hideg. Ez jó… ez kellemes. Jól esik az érintése.

„Apukám, kaphatok én is?”

Nem.

Ez az enyém.

„Ez a tiéd.”

Az enyém… kizárólag az enyém… én kaptam… nekem hozták. Ez az enyém. Csak az enyém. Senki másé. Én rendelkezek felette. Egyes-egyedül az enyém. Azt csinálok vele, amit akarok. Amikor akarom. Amikor akarom…

Most akarom.

Letörlöm a vért az ajkaimról és betolom a számba. Pillanatok alatt felforrósodik, öklendezhetnékem támad tõle. Nem, most nem adhatom fel. Ilyen közel a véghez…

„Noch ein Fehler…!”

Nem lesz.

Mára tûztem ki. Évek óta erre készülök. Mikor lezártam magamban, megjelent és felszakította a lakatot, amitõl minden rám zuhant. Már számot vetettem ezekkel a hangokkal, az emlékekkel… újabb adagot kell körülölelnem és visszatuszkolnom. Gyerünk… gyerünk!

„Es tut mir schrecklich leid, es wird sicher nicht wieder vorkommen.”

Lehunyom a szemeimet, ahogy erõsebben fogok rá a fogaimmal a kapszulára.

Neki volt a legjobb és legegyszerûbb dolga.

Õt egyszerûen csak… fejbelõttem.

- Herr Drescher! Már megint dohányzik? Nem lehet! – közeledik az ápoló. – Legalább elbújna valahová, mein Gott!

Bújjunk el együtt, szaladjunk ki a világból! Én fogom a kezed, csak gyere velem. Ha kell, a hátamon cipellek, csak mondd! Kérlek…

- Ne haragudjon, kérem. Herr Drescher mostanában egész nyugodt volt, nem értem mi üthetett belé… Jó látni, hogy vannak még olyanok, akik törõdnek vele.

Alig tudok odafigyelni. Csak azt a riadt szempárt tudom bámulni. Remeg, mint egy kismadár. A két kezem közé fognám, finoman, nehogy összetörjön. Dédelgetném, becézgetném ezt a finom kis jószágot. Úgy vigyáznék rá, a kezeim akármennyire is pusztításra lettek teremtve… nem tudnék máshogy érni hozzá, csak vigyázva. Nehogy megsértsem. Többé már nem fogom.

- Nagyon messzirõl jöhetett, van szállása?

- Nem, azonnal idejöttem – felelem.

Hozzád jöttem, Conrad, egyenest hozzád. Egy olyan ember jött hozzád, akit meg akartál ölni. És egy olyan segített, akinek ugyanezt a sorsot szántad. Börtönbe zártak, kedvesem, de én kiviszlek innen. Megszabadítalak, magammal viszlek. Szökjünk meg, Conrad, szökjünk meg!

- Nem tegnap elõtt ment el a szobatársa, Herr Reissmann?  Van ott most egy szabad hely! Mind a ketten katonák voltak, nem? Meg sem fog kottyanni egy másik férfivel megosztani a lakhelyet. Hiszen bajtársak voltak, nem?

Bajtársak. Kis híján felnevetek. Bajtársak… Milyen ironikus. Õ és én. Akik az életüket áldozták majdnem, hogy a másik halott legyen. Bajtársak. Végtére is hasonlók vagyunk. Mindketten sérültek. Kéz és láb. Lélek és lélek. Az enyém megtört, az övé talán nem is létezett. Eddig. Valahogy új értelmet nyert bennem a lelket önt belé… Erõszakkal szuszakoltam le a torkán, hogy a mellkasában kelesszem meg, mint egy adag tésztát. Már ott vagyok benne.

- Én el tudnám intézni, hogy estére maradhasson, csak ne szóljanak senkinek sem, mert ez egyébként tilos. De ott van csak a közelben szabad hely… Csak nem sajnálja? Ez az ember milyen messzirõl jött, csakhogy az egészsége felõl érdeklõdjön!

Fogalma sincs, milyen messzirõl. A talpam alatt volt egész Szibéria, egész Európa. Bármit megtettem volna, hogy ideérjek. Bármit. Akár öltem is volna. Kiirtottam volna egy nemzetet, hogy eljöhessek. Vagy akár az egész világot. Bármit megtennék…

- Bizonyára kimerítette az utazás… Nem akar venni egy fürdõt? – szegezi nekem hirtelen a kérdést az ápoló.

Felszalad a szemöldököm, majd hálás mosoly terül el az arcomon.

- Köszönöm, azt elfogadom.

Már ki tudja, mióta nem fürödtem. A felfrissülést az jelentette, ha esett. Olyankor levetkõztem, és hagytam, hogy a pergõ esõcseppek végigszántsák a testem. Minden barázdámba beférkõztek, hideg fogaikkal belemartak a húsomba. Így fürdenek a parasztok. Ch, hány német szájából hallottam már ezt.

Egy ismerõs folyosón ballagunk végig. Hirtelen azon kapom magam, hogy Conrad távolodó alakját bámulom. Még így is… ebben az õrülteknek való maskarában is olyan gyönyörû. Szaporán lépdelek, úgy érzem, éveket fiatalodtam már csak azzal is, hogy láthattam. Hogy hallhattam a hangját. Felhorgad bennem az a régi érzés, amit csak gyerekként érezhettem. Az a boldog várakozás, az az önfeledt, mindent felülmúló, pokolian pórias érzés. A gyomrom bizsereg, a fejem lüktet, még egy zabszem sem férne a seggembe, olyan izgatott vagyok. Együtt fogunk aludni. Talán megengedi, hogy hozzá érjek… talán megölelhetem.

- Parancsoljon, odabent talál szappant és törölközõt is – nyílik ki elõttem egy üveges ajtó.

Bekukkantok a zuhanyzókhoz. Lógnak le azok a… micsodák. Azt hallottam, ilyennel végezték ki a zsidókat azokon a pokoli helyeken. Gázt engedtek a szerencsétlenekre. Vajon velem mit terveznek? Lúgot öntenek rám? Sósavat? Nem, nem tudják, honnan jöttem. A bajtársakat nem bántják, tisztelik.

Enyhe nyomást érzek a hátamon, a nõ betessékel.

- Ha gondolja, elviszem a ruháit. A csomagját is – nyúl készségesen felém, de hevesen rázni kezdem a fejem.

- Köszönöm, innen már menni fog egyedül is.

Hátrahõköl, majd zavartan oldalra pillant.

- Bocsásson meg, csak hozzászoktam, hogy… nem érdekes, már itt sem vagyok!

Azzal elviharzik. Furcsa nõszemély. Szimpatikus, bár néhány szavát nemigen értem. Németek…

- Davaj – sóhajtok fel.

Belépek a fürdõhelyiségbe. Árad a klór szaga… vagy mi ez. Csiklandozza az orrom, nem vagyok hozzászokva. A ruháim az ajtó mellé teszem, a zsákom pedig felnyitom. Szinte rögtön elõbújik a puskám csöve, mintha üdvözölni akarna. Hûséges társ. Kicsi, segít a bajban. Most azonban nincs rád szükségem. Nyugodj csak a meleg vackodban, kedvesem.

Mélyen a zsákba túrok, majd tiszta öltözéket húzok elõ. A vonaton akartam felvenni, de kiment a fejembõl. Még szerencse, hogy fürödhetek. Csak Conradnak tettem félre, nem akartam szutykos koldusnak tûnni elõtte. A többi ruhám úgyis összeizzadtam.

Mikor megengedem a vizet… a meleg vizet, valami végigrohan a testemen. A hideg ráz, a lábaim összecsuklanak. Kapkodom a levegõt, ahogy átmelegszem, ahogy leolvad rólam az az általános koszréteg. Nevetés szakad ki belõlem, annyira jól esik. Micsoda luxus. Fürdõzök… mint egy dáma.

Boldogan nyúlok a szappan után, majd varázsolok fehér, illatos habot az egész testemre. Borzasztóan élvezem, hogy milyen jó illatom van. Te jó ég, annyira jó, annyira felemelõ!

Letusolok, majd felveszem a tiszta ruháim. Õrülten szaglászom a kezeimet. Mosolyogva nyúlok a kilincs után, majd kisétálok. Lassan lépdelek Conrad szobája felé. Eleinte rossz érzésem volt, ez már teljesen elmúlt. Boldog vagyok. Boldog vagyok, mert itt lehetek… mellette. Talán jóvátehetem azt a megannyi vétket, amit elkövettem ellene. Talán feloldozást nyerek azzal, hogy egy kósza mosolyt pillantok meg a szája sarkában. Vajon képes mosolyogni? Remélem. Már alig bírok a lelkiismeretemmel. Olyan, mint egy mázsás kõtömb, amit a hátamon kell cipelnem. Állandóan a tarkómba fúródik az éle. Lassan már vérzik is.

Az ápoló jön velem szembe. Mosolyogva néz végig rajtam.

- Minden rendben? – kérdi.

- Igen – felelem kissé zavartan.

- Nagyszerû. Erre parancsoljon – mutatja az utat Conrad szobájáig.

Egyre izgatottabb vagyok. Az ujjaim bizseregnek, ahogy a holmimat fogom. Bozse moj, mindjárt kettesben maradhatok vele!

- Kellemes pihenést! És ne felejtse, amit mondtam! Ne vegye magára, ha… érti – nyitja ki az ajtót a nõ.

Schönes Lied

Ahogy belépek az ajtón, hatalmasat dobban a szívem. Az ablaknál áll, szinte világít. Lassan leeresztem a holmim, majd hangtalanul mögé lépdelek. Szinte égnek a kezeim, hogy magamhoz szorítsam. De nem akarom megijeszteni, nehogy azt gondolja, bántani akarom. Csak semmi hirtelen mozdulat.

Ahogy mögé lépek, lassan átölelem, s mintegy nyugtatóan, a hátának feszítem a mellkasom. Érezze a heves szívdobogásom. Hisz az már az övé. Csak érte dobog, csak õ uralkodik felette. Ha azt akarja, még hevesebb iramban lüktet, de ha úgy kívánja, örökre megáll.

A hajába fúrom az orrom, nagyot szippantok az illatából. Milyen kellemes. A Conrad illat. Enyhe cigaretta és valami édes. Elmosolyodik, ahogy az alvás elõtti képzelgéseim jutnak az eszembe. Hányszor álmodtam már meg ezt is. Finoman a karomba zárom, majd megcsókolom. Igen, egyesülünk, gyengéden, lustán.

Az arcom a hajába temetem. Az illata átjárja a belsõm. Érzem, hogy vadul remegni kezd. Fél tõlem? Nem csodálkoznék rajt, hiszen… hiszen annyi szörnyûségen mentünk keresztül. Megjártuk a poklot… de együtt. Együtt kell kikecmeregnünk a mocsárból!

- Nem akarlak bántani – súgom a fülébe.

Érzem, ahogy egyre erõtlenebbé válik. Mintha kiszipolyoznék belõle mindent… pedig adni akarok. Csak adni. Magamat, a szeretetem, a megbánásom.

Nagy levegõt veszek, majd lassan magamhoz fordítom. Látni akarom a tekintetét, olvasni akarok bennük, mint egy könyvben. Az arca után nyúlnék, de érzem, hogy remegni kezdek. A mellkasom összezsugorodik, mindenem elzsibbad. Félek megérinteni õt, nem akarom, hogy eltûnjön, mint az álmaimban. Nem akarom, hogy újból a latyakos, sáros valóságba zuhanjak. Nem akarok belefulladni abba… az életbe. Nem is élet az, inkább egy börtön. Akár ez a tébolyda. Nekünk el kell innen mennünk, meg kell szöknünk.

Ellenállhatatlan vágy fog el, hogy a magamévá tegyem. De közel sem a testiségre gondolok. Olyan szép életünk lehetne… Csak õ és én. Mint egy flancos utópia, bármit is jelentsen… Maga lenne a tökély. Vele kelnék, vele feküdnék. Megint én volnék az elsõ gondolata, csak én járnék a fejében. Olyan nagyszerû lenne. Bár tudnád, mennyit gondoltam rád, mikor az ujjongó tömeg közt ültem. Bár tudnád, hányszor kívántalak magam mellé, mikor egy hideg test feküdt mellettem az ágyban. Bár tudnád, mennyire sóvárogtam utánad, mikor szerelmes párocskákat láttam az utcán. Sosem fogod megtudni. Sosem fogod érezni. Egy õrült vagyok, hogy ez tartott eddig életben. Ez a sóvárgás, ami megbetegített. Minden nap fájtál nekem, Conrad. Mert ott voltál minden fájdalmas nyögésemben, minden elkínzott lépésemben, minden hazugságomban. Ott voltál velem bárhová mentem, bárkivel voltam, bármit éreztem. Az a pöttöm Conrad mindig ott táncolt az agyam hátulsó részében, és nem engedte, hogy egy pillanatra is megszabaduljak tõle. Rabláncokat tettél rám, Conrad. Ezért volt olyan nehéz… Olyan kibaszottul nehéz.

A tekintete az enyémbe fúródik. Végigvág a gerincemen valami furcsa érzés. Még jobban remegek, ahogy közeledek felé. Az ajkai hívnak, némán ordítják a nevem. Gyere, Danilov, gyere! Reszketve dõlök neki, a szívem olyan hevesen vér, hogy beleszédülök. Végigsimítok a száján a sajátommal. Perzsel a bõröm tõle, az ajkaim szúrni kezdenek. A gyomrom összeszorul, ahogy lágyan megcsókolom. Egy beteljesült álom, egy valóra vált kívánság…

Elemi erõvel tör ki a forróság a mellkasomból. Az egész testem görcs rázza, minden izmom megfeszül. A derekára simítva ölelem magamhoz, még közelebb, Conrad, gyere!

Bármennyire erõsen is noszogat az állati ösztönöm, hogy magam alá gyûrjem, nem teszem. Õ sokkal értékesebb annál, semhogy rútul bemocskoljam. Nem. Ha õ is akar engem.. hiszen… az õ hitvallásába a két férfi felállás koránt sem fér bele. De akkor… miért nem taszít el? Miért nem verte ki a fogaim, mikor színt vallottam neki? Miért tûr meg még mindig? Nem értem, túl zavaros minden…

Érzem, ahogy a vérem lassan az ölembe tódul, de nem engedek neki. Túl régóta nem érintettem már Így senkit. Két évtized, pokolian hosszú idõ.

Ösztönösen szorítom magamhoz, és ahogy a teste megfeszül, képtelen vagyok elfojtani a sóhajt, ami kitörni készül belõlem, mióta csak az ajkán csüngök. Azt hiszem, a vadállat felbukkanása megrémiszti, hiszen úgy vágódik ki a karjaim közül, mintha kísértetet látna. Ijedten lépdelek utána, mert egész a falig hátrál. Riadtan nézek végig rajta. Fél tõlem… megrémítettem. Elriasztottam.

- Was willst du noch von mir? – rebegi, teljes testével remeg.

Ez már az õrület határa. Magammal rántottam õt is, belelöktem a legmélyebb tengerbe. Conrad…

- Ich möchte nur geben. Conrad… bitte…. – súgom, miközben a tenyereim közé fogom az arcát.

Remegve mar a hátamra, ahogy újból megcsókolom. Látnod kell, Conrad, hogy nem akarlak bántani. Szeretlek, szeretlek, értsd már meg végre!

Érzem, ahogy elnyílnak az ajkai, itt az idõ. A szájába nyomakodok. A gyomrom vészesen kicsire szûkül, minden tagom beleremeg, ahogy a nedveink egyesülnek. Már így is… benned vagyok. Révetegen húzom közelebb magamhoz, majd teljesen a falnak döntöm. Mindenemmel neki akarok préselõdni. Teljes testtel akarom érezni a forró húst, amit a kezemben tartok. Sóvárogva ízlelem a nyelvét, az ajkait, mindent, amit csak kaphatok belõle. Minden érzelmemet átadom neki, azt akarom, hogy érezze, az övé vagyok, csak neki élek. Nem tudtam legyõzni, nem tudtam felül kerekedni rajt, így behódolok elõtte. A tiéd vagyok, Conrad!

Talán… még sosem csókoltam senkit így. Ennyi szenvedéllyel, ennyi szeretettel. A szívem lassan kettéhasad, olyan iramban dübörög. Egyre hevesebben csókolom, alig veszem észre, hogy levegõért kapkod. Ijedten hõkölök hátra, mert valami sósat is érzek a számban. Conrad…

Kis híján összezuhan, mint egy rongybaba. Az ágyra fektetem, és ijedten bámulom. Sosem kezeltem jól azt, akit sírni láttam. A gyerekeimet még csak-csak, de a feleségemhez sosem tudtam úgy érni, hogy biztos voltam a dolgomban. Gyûlölöm, ha bárkit sírni látok.

A kezeivel igyekszik takarni az arcát, de vadul remeg. Zokog. Nagyot nyelek, ahogy kínlódni látom. Mintha csak azt kéne bámulnom, ahogy nyeli a saját vérét…

- Conrad – nyúlok lassan a kesztyûs keze után.

Görcsösen rángatózik, hát persze… Errõl is én tehetek. Ahogy minden másról is. Az én hibám… minek jöttem ide… Minek romboltam le végképp az életét? Minek kellett a képbe kerülnöm?

- Bocsáss meg! – suttogom.

A hangom rekedt, érzem, ahogy szúrni kezdenek a szemeim, a torkomban, mintha gombóc feszülne. Igen, ismerõs érzés. Sírnék… de nem tudok. Már minden könnyem elhullajtottam… érted. Azok a magányos éjszakák, mikor alkoholgõzös levegõben fürödtem. Undorít a gondolat… nem, soha többé.

- Conrad, nézz rám! – markolok a csuklóira.

Szétfeszítem a karjait, hogy láthassam az arcát. Kövér könnycseppek gördülnek végig rajta. Minden egyes apró gyémánt egy vérzõ sebet ejt a szívemen. Az én hibám… az enyém…

- Nyugodj meg, kérlek! – hajolok fölé.

A szemei vadul ugrálnak a gödreikben. Össze kell szorítanom a fogam.

- Nem akarok semmi olyat, amit te nem – rázom meg a fejem.

Elfordítja a fején, így lemondóan felsóhajtok. Elengedem a kezeit, és hagyom, hadd tombolja ki magát. Sírva az ágytakaró huzatára mar. Gyötrelmes kín végignézni, ahogy szenved. Senkinek sem kívánom.

Az oldalára simítok, majd az ágy mellé térdelek. Megtört, akárcsak én. Már emiatt is összetartozunk. Minket sosem fog befogadni ez a kegyetlen világ…

Megremegek a gondolatra, inkább lehunyom a szemeim. A fejem az ölébe hajtom, a karjaimmal pedig védelmezõn fogom közre. A balommal a combja szélét simogatom, próbálok enyhíteni a szenvedésein.

Magam sem tudom, meddig gubbasztok az ölébe dõlve, mire azon kapom, hogy már nem rázza a sírás. Lassan felemelem a fejem, a tekintetem felé fordítom. Engem néz. A pillantása zavart, meggyötört… mégis… valami mást is látok benne.

Bátorítóan a keze után nyúlok. Lassan lehúzom róla a kesztyût, mire hirtelen felül. Nem engedem, hogy elrántsa a karját, így lassan fejtem le róla a fekete szövetet. Az elém táruló látványtól újra sajogni kezd a szívem. Én mûveltem ezt vele… Most is látom magam elõtt, ahogy lassan elõvillan a keze a füstös házfal takarásából. Ahogy szorítja a Mausert…

A homlokom a kezének döntöm, majd a méretes hegre csókolok. A keze megremeg, én pedig újból a bõréhez nyomom az ajkaim. Egészen addig nem eresztem, amíg némiképp nem csitul a remegése.

- Basilevsky… - préseli ki az ajkai közül.

A szemeim kipattannak, reflexszerûen kapom fel a fejem. Akár az állatok… nem, többé már nem vagyok az. Többé… már nem! Keserûn elmosolyodok, majd lehajtom a fejem.

- Danilov… - helyesbítek. – A nevem Danilov…

Gyûlölöm a másikat… Az a Basilevsky mások csicskája. Mások harapó, acsarkodó dögje, egy láncon tartott, dühödt vadállat. De már nem vagyok olyan.

- Sosem voltam olyan, amilyennek képzeltél. Vagy amilyennek mások gondolnak – rázom meg a fejem.

Enyhe nedvességet érzek a karomon, ahogy a hajamból lehullnak az apró vízcseppek.

- Sosem vágytam másra, csak arra, hogy valaki szeressen. Engem nem érdekelnek a kitüntetések, vagy hogy az aluliskolázott politikusok mit ugatnak nekem…

Magam is meglepõdök rajt, milyen diplomatikusan sikerül kifejezni, amit mondani akarok. Azt hiszem, a suttyomban vett nyelvleckék attól a hadifogolytól most remekül beváltak.

- Nem vagyok senki kutyája. Nem akarom, hogy bárki uralkodjon fölöttem. Csak… csak… te – halkulok el a mondat végén.

Kikerekedett szemei láttán oldalvást fordítom a fejem. Még soha, soha nem alázkodtam meg senkinek. Sosem térdeltem senki elõtt, sosem csókoltam kezet senkinek. Most mégis… minden önbecsülésem eldobnám, hogy az enyém legyen.

- Semmit sem kívánok már, csak téged.

Hevesen pislogva nyomakodik a falnak, ám fellobban bennem valami. Követnem kell õt.

Az ágyra térdelek, majd felé hajolok.

- A tény… hogy nem küldtél el… azt bizonyítja… hogy te is engem – hajolok hozzá vészesen közel.

Elnyílnak az ajkai csodálkozásában, zihálva kapkodná a levegõt, de az ajkaimmal betapasztom a száját. Már nem remegek, ezúttal egy másik ösztön lesz úrrá rajtam.

Lassan a köntöse alá nyúlok, és finoman kitapogatom a testének domborulatait. Az elemi ösztön lassan maga alá gyûr. Elõnyomakodott belõlem Conrad védtelensége láttán. Akar engem, ezt pontosan tudom. Igen, különben miért volnék itt. Azt akarja, hogy itt legyek, hogy vele legyek, hogy… a magamévá tegyem.

Nagy szusszanással húzom el a fejem, és nézek végig az arcán. Kábultan mered rám, az ajkai vöröslenek a csókomtól. Duzzadtak, nedvességtõl csillognak. Akar engem!

Újból felé hajolok, mikor észreveszem, hogy a szája már a puszta közelségemtõl kinyílik. Letörölhetetlen vigyor kúszik a képemre, ahogy lassan a szemeibe nézek. Csak várunk ott, egymás leheletétõl forró a bõrünk. Lassan végighúzom az ajkam az övéin. Egy pillanatra kihagy a lélegzete.  Egyre jobban akarom õt, egyre jobban nõ bennem a félelem, hogy valamit elrontok.

- Conrad – súgom, mintha magamat biztatnám vele.

Újabb fullasztó csókban egyesülünk, amit már a remegõ kezei nem bírnak. Lassan a matracra csúszik, én pedig követem õt. Szinte teljesen magam alá temetem. Eddig fel sem tûnt, hogy mennyivel nagyobb vagyok nála. Õ olyan formás, kecses, nem olyan, mint… én.

Összerezzenek, ahogy a combja az ölemnek feszül. Azt hiszem, azok a bizonyos folyamatok már elindultak odalent. Pusztán pár csóktól lohaszthatatlan merevedésem támadt. Az erekcióm okát nem firtatnám. Biztos vagyok benne, hogy nem a hosszú egyedüllét az oka.

Megfeszül, ahogy lassan a pizsamája alá nyúlok, és a hasfalát kezdem simogatni. Egyre többet akarok belõle. Olyan, akár a drog. Az én függésem elpusztíthatatlan tárgya.

Felszusszan, ahogy lassan a mellkasára markolok. Fogalmam sincs, mit tegyek, próbálok úgy tenni, mintha nõvel volnék, de egyszerûen nem megy. Finoman a lábai közé ékelem magam, így az ölem már az övének feszül. A csókomba nyög, ahogy a hajába túrva kezdem mozgatni az altestem. Finoman a domborulatának dörgölõzök, szinte az agyamig hatol az érzés. A gerincemet mintha elektromossággal kínoznák. Még akarok, még!

Kis híján a nadrágomba élvezek, pedig még mindkettõnket bõszen körbeölelnek a ruháink. Nagy kínok árán válok el az ajkaitól, majd hajolok a nyakához. Végigcsókolok a finom bõrön, majd apró harapásokkal  haladok végig rajta. Hagyja, hadd tevékenykedjek. Akarja. Nincs más magyarázat.

Lassan kibújtatom a kezeit a köntösébõl, majd a felsõ résztõl is megszabadítom. Megrészegít a gömbölyû váll látványa. A mellkasának simulva kezdem el csókolgatni. Kívülrõl haladok befelé, jókorát szívok a nyaka tövébõl. Finoman a kulcscsontjára csókolok, a tekintetem önkéntelenül is a másik oldalt elterülõ hegre szegezõdik. Az ujjbegyeimet végigsiklatom a sebzett bõrön, mire oldalra kapja a fejét. Halványan elmosolyodok, és jókorát csókolok a hegre. Ugyanúgy nyalom, harapom, mintha a teste többi részét kényeztetném.

Felsóhajtok, ahogy az ujjainak nyomását megérzem a karjaimon. A ruhám tépi.

- Levegyem? – kérdem elfúló hangon.

Nem felel, ezért feltérdelek, és lerántom magamról a szürke színû anyagot. A dögcédulám hangos csilingeléssel csapódik a mellkasomnak… meg az a másik is. Magunk mellé dobom a pólót, ám hamar Conrad vádló tekintetével találom szembe magam.

- Már nem volt idõm visszaadni – sóhajtok fel.

Megmarkolom a fémet és a gyûrût is. Már mióta õrzöm, mióta titkolom mások elõtt. Az én legféltettebb kincsem… egy náci gyûrû. Hát nem mulatságos… ?

- Nem raboltalak ki – rázom meg a fejem.

Az ajkai szóra nyílnak, de mégis csendben marad. Halványan elmosolyodok.

- Látni akartam a kezed – bökök a fejemmel a hege felé.

Azt akartam, hogy a kezdettel legyen vége. Milyen teátrális…

Lassan az arcához hajolok, a gyûrû és a dögcédula lágyan omlanak a mellkasára. Az arcára simítok, majd békítõen megcsókolom. Képtelen vagyok elszakadni ezektõl az ajkaktól. Bár mondanának végre valamit…

Szavak helyett azonban a tettek dukálnak. Ennyi idõ után mit mondhatnék?

Hamar megszabadítom Conradot a maradék ruháitól is, éhesen bámulom a meztelen testét. Valahol ekkor tudatosul bennem ténylegesen, hogy egy férfi fekszik alattam. Rajtam még a nadrágom, talán most kéne elmennem.

A bõrébõl áradó forróság, a halk pihegése, a haja aranyló csillogása viszont mind maradásra buzdít. Végképp gyõzedelmeskedik bennem az ösztönlény. A nadrágjaim halkan surrogva telepednek a többi ruha mellé. Meztelenül simulok hozzá, és csókolom a derekát, a hasát, a mellkasát, az ajkait.

Szörnyen feszengek, hiszen fogalmam sincs róla, mi fán terem a férfiak közti szex. Sok év után úgy érzem magam ismét, mintha szûz lennék. Nagyot nyelek, ahogy megpróbálom kicsit síkosabbá tenni magam. Borzasztó kínosnak érzem, de igyekszem magabiztosnak látszani. Valahogy sosem gondoltam erre a részre. A vetkõzés után rögtön a nyakamba kaptam Conrad lábait. Olyan… fehér folt, ami közte történt.

Mély levegõt veszek, majd nyáltól csillogó ujjakkal hatolok belé. Egy kósza görcstõl enyhe fintorba rándul a szám jobb oldala. Tényleg… egy férfivel vagyok. Tényleg… egy férfit készülök meghágni.

Nyögve mar a takaróba, igyekszik palástolni elõttem a fájdalmát. Ugyan, Conrad… ez már öt éve sem mûködött.

Igyekszem finoman bánni vele, ám úgy érzem, felrobbanok, ha nem nyomakodhatok belé. Türelmetlenül hatolok a nedves forróságba, a combjaiba kapaszkodva húzom magamhoz. Éles kiáltás szakad fel belõle, minden izma pattanásig feszül. Csitítóan fekszem rá teljesen, csókolom, cirógatom az orrommal, ahol érem. Az ujjait, akár a sarlót, a hátamba vágja, majd végigszánt velük a bõrömön. Elharapom a szisszenést, ami elhagyná a számat, és döntöm a homlokom a fejének. A közelség e formája talán nem a legjobb ötlet volt tõlem, éles körmök híján a fogait mélyeszti a vállamba. Öblösen nyögök, ahogy a húsomba mar, érzem, ahogy vér buggyan ki a bõröm alól.

Az elsõ élményünk mindkettõnknek borzalmasra sikeredett. Alig félpercnyi nyomakodás után már nem bírtam tovább. A forró, nekem feszülõ falak túl nagy kihívást jelentettek számomra. Conrad sem élvezte, a fájdalom az arcára volt írva.

Csalódottan fekszem mellé, majd ölelem magamhoz. Baljával a combját markolja, hogy enyhítsen a fájdalmán.

- Bocsáss meg – búgom a fülébe.

Az aranyló szálak közül kitúrom az orrommal a füle hegyét, majd rácsókolok.

- Nagyon rég nem voltam már senkivel… és... sosem szeretkeztem még férfivel.

Majdhogynem hitetlenkedve mered rám, ahogy hátrafordítja a fejét. Szégyenemben a tarkójába bújok, az arcom a hajába temetem. Milyen jó illata van.

Engesztelésül apró csókokkal borítom el, lágyan simogatom, ahogy az a jó szeretõhöz illik. Babusgatom, cirógatom, hogy enyhüljön a fájdalma. Nem szól rám, nem tudom, mire gondolhat. Mióta itt vagyok, egy pillanatra sem tudtam elképzelni, mi járhat a fejében. De nem is akarom tudni. Nem keresek értelmet semmiben. Ez úgy jó, ahogy van!

Nem telik bele fél óra, újból azon kapom magam, hogy az ajkain csüngök. Szenvedélyesen csókolom, minden felgyülemlett érzelmemet átadom. Megint. Már pontosan tudom, mi a dolgom.

A derekánál fogva fordítom meg, majd húzom magamhoz. Engedelmesen feltérdel, a teste tökéletesen az enyémnek feszül. Harapom, nyalom a gerincét, a tarkóját, olyan vagyok, mint egy párzani készülõ kan kutya. A dögcédulám halkan csilingel, ahogy a gyûrûnek, majd Conrad hátának csapódik. Perzselünk a forróságtól, érzem, hogy kis híján meggyullad. Tõlem!

Jóval óvatosabban hatolok belé, mint elõször. Megfeszül ugyan, de már nem kiáltozik, nem kívánja a vérem a fájdalomért cserébe. Jobbommal a kezéhez támaszkodok, az ujjaimat az övéi közé fúrom. Szorosan a markába zár, mire elmosolyodok.

Finoman nyitom az aktust, enyhén hullámzok benne. Már így is pokoli nehéz visszafognom magam, ám jócskán visszatart a tudat, hogy nem okozhatok fájdalmat neki. Többé már nem. Adni akarok neki… minél többet.

A levegõ egyre forrósodik körülöttünk, zihálva igyekszem minél többet szippantani belõle.

- Conrad! – nyögöm elfúló hangon.

A karjaim remegnek, a testem minden porcikája érte feszül. A szemeim összeszorítva marok a tarkójára. Érzem, ahogy a hajszálai az arcom csiklandozzák.

- Danilov! – szakad ki belõle elõször a nevem.

Hideg cikázik végig rajtam, lúdbõrzök, mintha hóba dobtak volna. Összeszorul a mellkasom tõle.

- Még egyszer! – zihálom a fülébe.

Eltátja a száját, ahogy hátrahajtja a fejét, érzem, ahogy ívbe feszül a teste.

- Még egyszer! – rántok jókorát a derekán.

- Danilov! – kiáltja.

Szinte pillanatokon belül az élvezetétõl lesz sikamlós a tenyerem. Zihálva sajtolok ki belõle mindent. Mindent, amit csak ki tudok szipolyozni belõle.

~

Jócskán sötét van már. Mi mégis szeretkezünk. Ahogy elképzeltem, Conrad combjai nekem feszülnek, ahogy a lábai a plafon felé merednek a vállamon pihenve. A dögcédulám a mozgásom ütemére csapódik a mellkasomhoz. Már mindketten csatakosan, izzadtan hajszoljuk a kéjt. Conrad a láncba kapaszkodva von közelebb magához, amit egy csókkal jutalmazok. Alig kapunk levegõt, szinte a végkimerülésig hajtottuk magunkat.

Egymás nedvei csorognak a tagjainkon. Nyál, izzadtság, ondó. Azt hiszem, ez a szerelem legmocskosabb fajtája. Ha mást látnék így, undorítana, de Conraddal minden olyan tökéletes. Még a mélységes csend is, ami kettõnk közé telepszik, ha nem kéjes nyögések hagyják el a szánkat.

Fáradtan zuhanok mellé az ágyba. Hosszú perceken át csak lihegünk, mintha legalább menekültünk volna. Erõtlenül simítok az alhasára, majd siklatom a tenyerem a mellkasára. Idétlen vigyor ül a képemre, ahogy érzem fel-alá emelkedni a kis kalitkát. Szuszogva fúrom az arcom a tarkójába, majd fészkelem magam a háta és a fal közé.

- Sajnos… semmi erõm – nyögöm tagoltan.

Mosolyogva csókolok végig a hátán, egyszerûen képtelen vagyok egy pillanatra is elengedni õt. Érezni akarom a testem minden egyes átkozott porcikájával.

- Remélem… nem bánod, hogy… a szemközti ágy üresen marad – csókolok a nyaka tövébe.

Erõtlenül a kezemre teszi a sajátját, majd nyújtja ki a lábait. Mosolyogva rángatom ki magunk alól a takarót, majd vetem át, nehogy megfázzon.

Még az utazás fáradalmai sem vették el a kedvem attól, hogy megkeressem, beszéljek vele… a magamévá tegyem.

- Conrad – nyelek nagyot.

A neve hallatán kissé oldalra billenti a fejét. Többre az õ erejébõl sem futja. A maratoni orgiánk kiölte belõle az éltetõ energiát.

- Gyere velem!

Csend telepszik ránk. A számat rágva bámulom a meredezõ tincseit. Hunyorogva nyúlok oda, és simítom õket a füle mögé.

- Börtönben élünk. Nekünk nem ez a sors való. Túl sokat szenvedtünk a hazánkért. Van egy faházam egy falu mellett. Senki sem találna meg… se a tieid, se az enyéim.

A karomat tarkító hegekre pillantok. Mindketten torzók vagyunk. Minden átkozott heg egy emléket rejt. A felsõtestemen lévõk közül sok a Conraddal való találkozásomból származik. Mikor rám zuhant az épület. Mikor a lábam…

Kétkedve pillant rám, de nem szól semmit. Látom rajt, hogy a fejében õrülten cikáznak a gondolatok, mégsem tudom kiolvasni a szemébõl, mit érezhet. Egal – gondolhatja.

- Nézd – sóhajtok fel.

Átnyúlok felette, majd nyögve a zsákom után nyúlok. Engedelmesen csúszik az ágy mellé, majd nyitja ki a száját. A puska csöve újból feketén üdvözöl, ám hanyagol félresöpröm, és lázas kutakodásba kezdek. Elõször egy, majd két útlevelet húzok ki a ruháim közül. Feltolom magam, majd Conrad oldalához könyöklök.

- A tiéd – a kezébe nyomom a sajátját.

Pillogva néz a kitalált névre, dátumra, állampolgárságra. Már mindent kiterveltünk Ivannal. Mindent.

- Tudd, nem akarlak elhurcolni… ha nem akarsz… akkor elmegyek – simítok az arcára.

Vér komolyan mondom, így is gondolom.

- Ha azt akarod, soha többé nem látsz – rázom meg a fejem.

Igen, erre is gondoltam már. Épp ezért hoztam magammal a puskát. Félretettem egy töltényt, ha úgy dönt, a színemet se kívánja látni többé. A Volgába lõném magam, senki sem akadna rám többé. Talán valami állat jól is lakna belõlem. Egy medve…

- Ich…

Érdeklõdve emelem fel a szemöldökeim. Látom, hogy a keze remeg, vadul, õrülten. Felsóhajtok, és a markomba zárom, majd nagyot csókolok rá.

- Nem kell most válaszolnod, ha nem akarsz. Gondolkodnod sem kell… ha nem akarod.

Túl sok ez egyszerre, tudom. De talán rájön, hogy velem boldog lehet. Bármit megadok neki, amit csak kíván.

Remegõ kézzel fogja az útlevelet, és bámulja. Felsóhajtok, majd lassan kicsúsztatom az ujjai közül, és a zsákom tetejére dobom. Az irat helyére a saját ujjaimat csúsztatom, úgy nézek rá. Teljesen beléd örültem, Conrad. Te vagy az utolsó esélyem. Többé már nem kapaszkodok senkibe. Csak beléd.

Újból kezet csókolok neki, majd az ajkaira hajolok. Lágy csókot hintek a szájára, mire megremeg. Hunyorogva furakszom az arcához, és ölelem magamhoz. Úgy érzem, felelõsséggel tartozok iránta. Megszelídítettem.

- Schlaf… - a nyelvemre harapok.

Nem, ezt nem. Soha többé.

- Gute Nacht – búgom a fülébe.

Szorosan magamhoz húzom, hogy érezze, ez most nem olyan kívánság. Visszafúrom magam a meleg tarkójához, és mélyen magamba szívom az illatát. Még egy ideig hallgatom a halk szuszogását, majd hagyom, hogy az ernyedt tagjaimból áradó fáradtság legyõzzön. Az út teljesen kiszipolyozott belõlem mindent, ám holnapra vissza fog térni az erõm. Igen, minden más lesz. Minden más. 

Érzem, ahogy a véren túl mindenem kifolyik belõlem, rettenetes kínok között ülök a szegletben, homályossá válik a látásom, a könnyek megállíthatatlanul törnek elõ, azzal együtt végleg megszûnök tisztán látni… A szívem olyan eszeveszett vágtában dobog, hogy nem hallok semmit sem, legszívesebben lehunynám a szemem, de nem lehet! Elõtte még rá kell szorítanom a ravaszra… Fuldokolva a saját véremtõl, nyelve a forróságot küzdök saját magammal, hogy a lüktetõ áradatot a fejembõl még pár pillanatra távol tudjam tartani… Nem ragadhat el még, nem!

Sötét folt ereszkedik elém, a Luger kisimul a tenyerembõl, a kezem erõtlenül koppan a padlón, felnyögök, ahogy elveszi tõlem az egyetlen esélyem, hogy én vethessek ennek véget… Alig látom, felnézek rá, várom, hogy megadja a kegyelemdöfést, ellenkezni már réges-rég nem tudok az ellen, hogy megtegye. Minden tompává válik, a jobb kezem görcsösen szorul a lyukra, hogy betapasszam, az állkapcsom minden maradék erõmmel összeszorítom, bal kezem tehetetlenül vergõdik a lábam mellett.

- Neked nem itt kell meghalnod – moccan meg lassan, csukott szájjal felköhögök, a testem a kínban fürdik és hullámzik, alig hallom, hogy mit mond… Németül beszél, de azt is alig értem, zúg a fülem, mintha onnan is vér akarna elõtörni.

- Téged nem ide kellett volna szánjon az élet – ereszkedik le sötét körvonala. Nem… nem ide… Az egész testem belefeszül, ahogy leguggol, már érzem vastag ujjait a ruhám alatt, ahogy kitépi a dögcédulát és elteszi a zsebébe… Felhörögnék, torkomban gyûlik a vér, erõszakkal tolom vissza a gyomromba. Én is ezt tenném, kifosztanám, elvenném a nevét, hogy késõbb a többi név közé hajíthassam és elfelejthessem ezt az egészet… A gyötrelem csak fokozódik, úgy érzem, szétszakad rajtam a bõr és kifordulok saját magamból.

- Többet tudsz nálam is. Sokkal többet. De még nem éltél eleget. Még nem tapasztaltad meg azt, amit én. Õszintén remélem, hogy nem is fogod – egyenesedik fel, látom, ahogy homályos sziluettjén valami hosszú lendül. A puskája… Most fog fejbelõni… Felszegem az állam, válaszul a hátragyûrt vér a számba tódul, nem bírom tovább lenyelni, kiszakad belõlem. Köhögõroham ragad magával, minden rezzenés, minden rángás kínkeserves tortúrává változtatja az amúgy is gyötrelmes helyzetet… Miért nem ölt még meg? Meg fogja várni, míg kiszenvedek… Itt fog állni, és végignézi… Hát persze… annyi szenvedést okoztam már neki, az utolsó kopejkáig vissza akarja fizetni, élvezi a látványt...

- A legkiválóbb ellenfelem voltál, Conrad.

Köhögve emelem rá a tekintetem, mérhetetlen megrökönyödöttség mar végig a csontjaimon, ledermedve figyelem a sötét foltot, amibõl ez a mondat kiszaladt. A legkiválóbb… ellenfele? Nem tudom értelmezni, képtelen vagyok gondolkozni ezen, közelebb lép hozzám, mikor felemel a földrõl, keserves kiáltás fröccsen ki a számból, a hátamon maró lyukakhoz szorul a karja, behajlított testembõl más sem árad, csak vértenger és pokol. Elképedve nézek rá, egy pillanatra néz csak vissza a szemeimbe, majd elindul velem lefelé a lépcsõn.

Minden lépése, minden sánta billenés olyan, mintha kést döfne belém, a ringás felkavarja a gyomrom, csak köhögni vagyok képes és szörcsögni, a szám teljesen megtelik vérrel, a testéhez szorulva lógok a karjain, mint egy kicsavart rongydarab.

Hová visz…?

Ledob a lépcsõn… Jót fog rajta derülni, lehet, hogy az aljára érve még meg is rugdos… Nem következik be, rögtön a Volga iszamos, mocskos folyása jut eszembe, látom magam elõtt, ahogy belegurít.

Ne…

Ne…

Mindenem hasogat és nyilall, zúgnak a füleim, csak a sapkás arcélt tudom figyelni, ahogy elõrefigyel, a zöld kabátot, a válla mögül kibukkanó puska csövét, ahogy tekintete az elõttünk levõ úton cikázik, amit én nem láthatok. Borostás, tekintete reszket, a karjai biztosan tartanak. Biztos nem akarja, hogy idõ elõtt elejtsen…

Szánalmas vagyok. Egy gyámoltalan, szerencsétlen húscafat, ami arra sem képes, hogy tegyen egy lépést magától… Vajon ledob a csatornába? Elvisz az övéihez, hogy megmutasson nekik? A felettese fejbe lõne, kifosztanának, valaki más hordaná ezt a kabátot…

Csak az állát látom, az arcát, az orrát, mintha látná a gondolataimat, a ruhámra pillant. Igen… átkozott ruhadarabok ezek, amióta hordom õket, balszerencse kísér, fájdalom és halál. Meg vagyok billogozva, mint egy koszos, életre érdemtelen zsidó. Érzem, ó, mennyire érzem, mikor emelkedõre lép, keményebb betondarabra, minden akadálynál legszívesebben üvöltenék, ha nem fuldokolnék a saját életemtõl. A fejem gyilkosan lüktet, a szívem viszont halkul. Lassúnak érzem.

Megáll, felhörögve löttyen meg bennem a kín, mint a víz alól kibukkanó holt tetem. Énekszó söpör végig rajtam, belefeszül a testem, majd el is lazul, ahogy a fejemben zeng erõsen, a hév úgy nyomakszik az agyamba, mintha közvetlenül elõttem zengenék. Hogy énekelnek… megvédték a hazájukat, megvédték a városukat… Õk képesek voltak rá.

Vesztettünk… Nem csak én… Mindenki…

***

Kattogás, zakatolás és sípolás hangjára eszmélek, a szemeimet nem bírom kinyitni, valami zötykölõdik alattam, mozog minden, parázsló forróság ég bennem, felnyögök, amint egy mélyebb levegõt szeretnék venni, de szoros anyag akadályoz benne. Jéghideg levegõ karistol végig az arcomon, kiszáradt szám remeg, ahogy próbálok levegõhöz jutni úgy, hogy ne fájjon. Forrón lüktet a fejem, izzadok és égek, az arcom fagyni készül, bal kezem rezzenéstelenül pihen mellettem, érzem mozdulatlanságát és csupaszságát. Fordulunk, a vállam nekiütõdik egy másik testnek, felszusszanok, mikor valaki a nyakamnál matatva enyhít a fojtogató szorításon.

- Uram! Magához tért!

 Füstöt és gõzt érzek meg, az égõ szén szagát, fertõtlenítõszerek illatát, csípõs és szúró izzadtságszagot, a vér terjengõ aromáját, haldokló, büdös, betegszagú leheleteket. Kinyitom a szemeimet, azonnal egy barna, hullámzó vasfalat látok meg, rajta két rácsos ablakkal, amik sötét rácsain túl vakító fehérség és hópelyhek száguldanak.

Miért nem fáj?

Valaki a nyakamhoz ér megint, érzem, ahogy meztelen és nem fedi semmi sem. Kesztyûs ujjak tapogatnak, szúrást érzek meg, majd megszûnik az idegesítõ közelség. Ez a halál elõszobája. Érezhetõen terjeng, nyögések, kiáltások, van aki üvölt, síró testeket érzek, sós könnyek illatát a követlen közelemben. Vizes haj illatát is érzem, valami meleg és szõrös pihen a lábaimon, méretes takaró vagy bunda. Egy ronggyal megtörlik az arcomat, újból felnyílnak a szemeim.

Ulrich?

Nyitnám a számat, mire megrázza a fejét és beszélni kezd. Fájón szúrnak a szemeim, örülök a morfiumnak, nem érdekel mit kellett tennie érte. A szívem facsarodik, kitágul majd összezuhan, a bensõm forog a láncai körül, száraz torkom kapar és ég. A vizes rongyot a homlokomra teszi, odébb taszítja az egyik katonát, aki a kanyarban közelebb került hozzám.

Vonaton vagyunk… úton hazafelé…

A jéghideg, orosz tél az arcomra telepszik, csíp és éget, szinte már forró, olyan jeges és intenzív. Érzem, ahogy az orrlyukaimon, a számon és a szemeimen keresztül a testembe tolódik és kényelmesen elhelyezkedik a tüskés hátával, amiket mélyen a húsomba döf, hogyha valaki el találná távolítani, iszonyatosan fájjon. Magától nem fog felolvadni. Soha. Erõsebben kezdek el izzadni, valami felnyüszög, csitító hangot hallok, a lángolás csak a fejemben tombol tovább, nyaktól lefelé dermedt vagyok. Egy jégverem.

Ulrich betakargatja a mellkasomat, de nem érzem a meleget. Még langyosat se. Órákon át dédelgetem a mellkasomban a jéghideg, torzszülött gyereket, súlyosan nyomja a bensõmet, már lecsihadt, nem rendezkedik, de érzem kapaszkodását. Felcser jön.

Felemeli kissé a bal karom, a hátam alá nyúlva felemel, úgy kiáltok a fülébe válaszul, hogy összerezzen. Összeszorítom a fogaimat, a számat, a szemeimet, zihálva tûröm, hogy levegye az ideiglenes kötést, újra átkössön. A hideg megcsapja a hátam, érzem, ahogy a hópelyhek jegesen a csupasz bõrömre csókolnak, majd elolvadnak és lefolynak rajtam. Reszketek a nedves érintéstõl, újabb fecskendõvel közelít felém, hogy megelõzze és visszatuszkolja a fájdalmat a sebbe. Gyûlölném megint érezni. A lábaimon látom, hogy nem csak bunda, hanem egy korcs is fekszik, a hátáról hiányzik egy jókora darabban a szõr, megpörkölõdött a bõre. A farkasbõrt mikor feleszmélek és megismerem, lelököm magamról. Fújtatok egyet.

Folyamatos köhögõrohamok kapnak el, vizet erõltetnek belém, Ulrich szorosan mellettem kuporog a térdein, annyi helye sincs, hogy megmozduljon a többi test között. Nem tudom felfogni, miért strázsál itt mellettem, szédülök, ha csak ránézek.

Vesztettünk, hazafelé tartunk ebben az istenverte vagonban. Annyira állunk meg, hogy a halottakat áttegyük egy másikba, vagy a nagyon ocsmányakat kihajítsák a sínek mellé, a jeges földbe elásva. Vizet melegítenek, gyorsan tüzet raknak, hagymalevest készítenek, majd perceken belül újra csikorognak a fékek, lökõdik egyet türelmetlenül a vagon, szuszog és fújtat, majd nekilendül. A súlyos ajtókat ránk vágják, hangosan durran, kattanás, ahogy bebiztosítják. Kiáltások.

A bal kezemre visszaerõltettem a kesztyût az egyik éjjel, napok óta képtelen vagyok az alvásra. A gyûrûm elveszett, nincs már az ujjamon, nem sajnálom, csak hirtelen támad bennem egy hiányérzet, ami azonnal el is kopik. Fájdalmat már nem érzek, Ulrich a saját fejadagját adja oda az orvosnak, cserébe a morfiumért. Fogytán van, sõt, már csak a tisztek kapnak, nekem mégis jut. Nem érzek hálát. Semmit se.

Túl tompa minden, kellemesen zsibbadt, a hideget már nem érzem a bõrömön, csak a csontjaim között rágni, mint egy alattomos féreg. Megmérgezettnek érzem magam, mint akibe jeget fecskendeztek, ami elharapódzik a testem minden porcikájában, az elmém lángol és lüktet. Ha álmodok, mindig Basilevskyt hallom. Nem látom. Csak hallom. Érzem a ringással egybekötött bicegést, hallom ahogy a csatornában folyik a víz és csöpög a régi téglákról, ahogy a nevem ordítja, a süvítõ szelet, a tank csikorgó hangját, ahogy a hó ropog és a sár cuppog. A vanília illatot, a csokoládé ízét a számban, vért, tömérdek vérrel vegyülve. Érzem a karjait, a testét, a nyilallásokat, a hasogató fájdalmat, a forró, gõzölgõ leheletet.

Nem bírok aludni. Hogy ne lássam, ne érezzem, ne halljam, napok óta nem alszok. A fáradtságtól néha elveszítem az eszméletemet és elájulok, de olyankor álomtalan a sötétség, amibe süllyedek.

„Herablassend, Drescher?”

Kegyetlen.

Ha a sebeim is fájnának, nem csak a bensõm ezzel az idegen honból cipelt gyerekkel, belehalnék. A számhoz emelnek egy üveget, megérzem a snapsz ízét, nem ellenkezem, lenyelem a forrón égetõ folyadékot, de úgy veszik el a testemben a melegsége, mintha nem is ittam volna.

A tudat, hogy élek…

Megmagyarázhatatlan.

És a maradék érzés, amik köröznek körülöttem, hogy amint a fájdalomcsillapító veszít a hatásából, a kör mögül rám vethessék magukat és szétmarcangolhassanak. Legyõzött, Õ lõtt le elõbb. Az elsõ lövés is az övé volt, az utolsó is. Én közötte csak pufogtathattam, végig be voltam zárva a saját idiotizmusom falai közé, pedánsan készültem, tisztán, végül kezdett úrrá lenni rajtam a befejezés vágya. Hagytam magam, a saját alantas ösztöneimnek, amiknek soha nem lett volna szabad felszínre bukniuk.

Szédülök, fáj a mellkasom, jobb tenyerem a szívem fölé simítom, halkan harapom a levegõt, ahogy lehunyt szemekkel szenvedek némán, szánalmasan.

- Wo…?

- Im Polen – válaszol rögtön, hogy ne kelljen beszélnem. Fáj is, így inkább hallgatok, mintha valami kampó kifelé rángatná a tüdõmet a számon át.

***

Tolnak valahová befelé, a kezeim már lassan húsig mártódnak a mellettem futó ápoló fehér ruhájába. A hangom rég elmúlt az ordítástól, két napon keresztül üvöltöttem, többször próbálkoztam az öngyilkossággal, mikor az orvos meghalt még Klatovy-nál. Ne érjek úgy haza, mint egy megsemmisült, legyõzött torzó, nem akarok úgy hazaérni, hogy felülkerekedtek rajtam, nem akarok így senki szeme elé sem kerülni… Ne nézz rám, ne láss! Takarodj innen!

- Conrad! Conrad! Édes fiam! Conrad! – sikoly, sírás, zokogás, õszbe forduló szõke tincsek hajolnak közelebb, eszeveszetten forgó szemeit csak az enyémek tudják felülmúlni a szenvedésben. Könnyei az arcomra potyognak, ilyen hát a német hópehely. Már olvadt. Megfeszülnek az izmaim, a nyakamon a bõr elemi erõvel feszül rám, ahogy ívbe fordul a testem a kíntól. Tovább jajgat, tépi a haját, az arcán millió ránc gyûrõdik. Hörögve köhögök fel. – Az én fiam! Irgalmas Isten! Conrad! Conrad! Segítsenek neki! Hát nem látják, hogy szenved?! Segítsenek neki! Könyörgök! Conrad! Édes Istenem, Conrad! Drága, édes, egyetlen kisfiam…

Kapaszkodik belém, mint egy fuldokló, alig tudják leszedni rólam, eszelõs sikolyait visszaverik a fehér csempék.

- Conrad! Conrad! Az egyetlen fiam! Az egyetlen gyermekem! Conrad…!

*** 5 évvel késõbb ***

Érzéketlen. Önzõ. Elviselhetetlen. Beteges. Torz. Magányos. Taszító. Abnormális. Kibírhatatlan. Tûrhetetlen. Kifejezéstelen. Érhetetlen. Rendellenes. Szilárd. Esztelen. Görcsös. Szótlan. Jeges. Hûvös. Õrült.

A Müncheni Szanatórium lassan öt éve a börtönöm, a cellám, a rácsom fizikai valója. Nem akasztottak fel, nem állítottak falhoz, túl nagy volt a kapkodás, túl erõsen nyomultak be az oroszok és az amerikaiak. Elfeledkeztek rólam, bedugtak ide. Az ország kettészakadt, azt hittem beleõrülök a fájdalomba, a szívgörcsökbe és az ideglázba, ami egy egész évig gyötört.

Heike közbenjárásnak köszönhetõ, hogy nem otthon fulladtam meg a saját nyálamban, hanem itt fogadtak. Az újonnan alakuló kormány titkosszolgálata örült, hogy a szemét végig rajtam tarthatja, kijárási tilalom van hatályban ellenem. Bebörtönöztek ebbe az idilli, kertes, dimbes-dombos „álomotthonba”, aminek fehérre és sárgára mázolt falai égetik a szemeimet. Sokat kilincselt, hogy idekerülhessek, nem tudom megköszönni. Nem érdekel. Az út szélén, egy faházban is elélnék. Igaz, nem sokáig.

Belebetegedtem a vereségbe.

Nem elég a sztálingrádi megrázkódtatás, idáig eljöttek, hogy széttiporják az otthonunkat, az édesanyánkat, aki felnevelt bennünket. A táborokat kinyitották, kiengedték a csillagos csontvázakat a rácsok mögül, megetették, felöltöztették és rehabilitálták õket. Gulágba rántottak minket, a málenkij robotra sok ezer német hazafi lett kötelezve, akik a Kárpát-medencében rekedtek.

Szemmel tartanak, ügyelnek minden lépésemre, szobatársakat tukmálnak rám, akik szintén beleõrülnek abba, hogy velem kell élniük egy légtérben. Nem bírják sokáig. A rekordtartó, Reissmann lassan feladja, két hét után sírva könyörgött a portán, hogy hadd szabadulhasson meg tõlem, vagy ha nem helyezik át haladéktalanul, legalább egy kést kaphasson… Nem értem mi a baja, hozzá sem értem. Takarodjon a közelembõl. Ne érjen hozzám senki. Ne szóljon hozzám senki. Ne lássanak. Ne akarjanak közelebb kerülni hozzám. Ne legyenek kedvesek. Ne mosolyogjanak. Nincs miért derülni, mosolyogni. A helyzet válságos, siralmas, a kettészakadt országgal szakadtam én is ketté, az orosz torzszülöttemet még mindig a bensõmben hordom, változatlanul nem érzek semmi mást rajta kívül.

Jegesség.

Háromnaponta látogatnak, Heike és Bianca is. Nem érdekelnek. Ne jöjjenek. De a gyereket, aki maga a napsugár, nem tudom eltaszítani magamtól. Nem fogékony rá. Féltékeny, hogy a hideg kisbabát melengetem a mellkasomon, amit külföldrõl hoztam. Akárhogy nézek rá, akármennyire mutatom, hogy nem érdekel a létezése sem, annál inkább szeret és kötõdik. Szeret? Kizárt.

Engem nem lehet.

Hallottam, hallom és hallani is fogom, hogy nem lehetséges és irreális. „Érzelmi dugulásos”.

Nem érdekel, hogy milyen napjuk volt, hogy vannak a szüleim, mi történt a régi ismerõsökkel, semmi sem érdekel. Ludwig bácsikám egyszer látogatott meg, azóta soha többé. Tisztességesen véget vetett az életének, ahogy nekem kellett volna. Minden erre irányuló apró próbálkozásomat is lefegyverezték és leleplezték. Semmi baj, van idõm, volt idõm. Gondolkodni.

Álmaimban is havat, vért, bundát, zöldet és kormot látok. Mély hangokat, énekszót, van mikor zeng a fejemben, ilyenkor úgy érzem, megbolondulok. Gyûlölöm és viszolygok a tûztõl, egy nagyobb lángtól hátrahõkölök, karácsonykor a kandallóra fát tenni képtelen voltam. A hasábok kihullottak a kezembõl, rá a szõnyegre. Senki nem mert szólni egy szót sem, Bianca volt az egyetlen, aki vidáman felpattant mintha mi sem történt volna, és beledobálta a fadarabokat a nyaldosó lángokba, majd megfogta a kezem. Senki sem kérte rá.

Bizonyára ki lett tüntetve, most egy kapott házban ül egy fotelben, issza a vodkát, büszkén néz a kandalló fölé tett Mauserre, ami az enyém. Biztos elégedetten szusszan, megnyugszik, öröm tölti el, hogy megszerezhette és hogy vége van. Nézegeti, szétfeszül a mellkasa, hogy megalázhatott, megmutathatta. Eltölti az az érzés, ami engem kellett volna. Elmeséli a történetet a gyerekeinek, a feleségének, a családjának. A gonosz német, aki a mese végén elnyeri méltó büntetését, a gyerekek tapsolnak és fújolnak, a nevemet szidják. Ettõl a képtõl görcsösen rándulok össze álmomban.

Fajtájabeliek özönlötték el az országunkat, tették magukévá és hagyták a nedvében fetrengeni, amit kisajtoltak belõle. Szép lassan haldoklunk ettõl. Oroszok járkálnak az utcákon, csendõrségeket alapítanak, embereket rántanak el az utcákról, akik soha többé nem jönnek el megint. Rácsos az ablakom, de nem vak és nem süket. A szívem elszorul, nyilalló fájdalom hasít végig rajta, a számra harapok, ahogy a függönyök között állva figyelem. Elfordulok az ablaktól. Vagyis szeretnék. Kínzom magam a látvánnyal, végignézem, ahogy teherautókra pakolják õket, egy katona az ablak felé fordul és füttyentve emeli meg a kalapját, majd jót röhögve megpaskolja a kocsi oldalát, hogy indulhatnak.

Ökölbeszorul a kezem, egy pillanatra mintha érezném a Mauser finom, simulékony vonalát, de úgy roppan össze a tenyeremben az álomkép, ahogy egy másodpercre odaképzeltem. Szívesen kitörném az ablakot és szedném le õket. Ne lopják az embereket. Így is veszítettek, hová akarják még cibálni õket? Undorító férgek, nem vagytok napfényre valók, takarodjatok vissza a havas dombjaitok mögé, be az erdõbe, a sötétbe, a sárba. Az állatok közé.

Ulrichot is Heike vette a szárnyai alá, hozzájuk költözött, eleinte félt tõlem, hogy mit fogok hozzá szólni, amilyen gyáva, azóta sem látogatott meg. Nem is kell. Nem akarok emlékeket, a mai nap nem ezé.

- Herr Drescher, látogatói érkeztek.

Lassan vonom el a fejem az ablaktól, semleges arckifejezéssel fordulok az ápoló felé, aki összerezzen a pillantásomtól, de kitárja az ajtót és elõreenged. Lépteim nem ráérõsek, határozottan utasítom magam után a parkettát. Végre. Jött. Türelmetlenül vártam már. A mai napomat és az eddigi életemet végleg lezártam, Basilevsky ugyan sokáig kapaszkodott a felszínen, alig bírtam eltaposni, mélyen, eltemetni, hogy ne jusson az eszembe, de képtelenség. Majd magammal rántom. Nem fogok tovább így élni, a kínzó képekkel, a hangokkal, a tekintetével, a faggyal, a hideggel, a farkasvonyítással és a halált hörgõ torkokkal. A vereséggel. Látni, ahogy minden szétmállik körülöttem, egyre jobban kisodródom ennek az egész õrült színjátéknak a szélére, ahonnan egy kisebb szellõ is kitaszíthat. Kitaszított. Régi rendszer szülötte vagyok, a mostani világba nem tudok beilleszkedni. Sosem volt biztos helyem a világban, folyton keringtem otthon, a Hitler-Jugend, az Akadémia és az orosz hadszínterek között.

Felkészültem.

Csöndesen, némán követ az ápoló, megtartja a két méter távolságot, nem is próbál meg vezetni. A köntösömet se merte feladni, a sötétkék szövet engedelmesen simul rám, alatta ez az ocsmány színû pizsama világlik. Gyûlölnek, viszolyognak tõlem.

- Vati! Vati! – táncolnak a szõke fürtök, ahogy közeledem a padhoz, amin várnak. Állítólag szép idõ van. Vakít, undorító, nyálas. A napfény, mint valamiféle nedves, nyirkos nyálcsík, beteríti az egész helyet. Heike felpattan a padról, tudja, ismer, hogy milyen vagyok. Az egyetlen ember, aki tudja valamilyen szinten kezelni a viselkedésem és reagálni rá. Kezében csomagok, amiket felmarkolva áll arrébb, köszönés nélkül ülök le.

- Vati! – mászik fel a padra nehézkesen, nem segítek neki. Küszködve kapaszkodik fel a hézagokba kapaszkodva, majd mászik át az ölembe és mosolyog rám. Kezei átszaladnak a karjaim alatt, szorosan megölel, nekinyomja meleg arcát az én hideg mellkasomnak, aminek a túloldalán ott törleszkedik az orosz tél. Enyhül a hûvös. Beszél hozzám.

- Albert elvette a virágot, amit szedtem neked! Megmondtam, hogy az én apukámnak lesz, és azt mondta, hogy nekem nincs is apukám, hiszen sosem jön értem!

Csak a csillogó szemeit nézem, a puha arcát. Csak azt látom, hogy mennyire nem illik ide. Mennyire nem kellene megérintenie. Hogy nem kellene léteznie sem. Örökre meg fogják vetni, hogy a Lebensborn szülötte. A vezetékneve Drescher, de már kötõjellel ott az anyja neve is mögötte, szorosan. A kék szempár elsötétedik, ahogy a boldog élményeirõl beszél, de én csak azt látom, ahogy szürkül, acélossá válik. Megrándul a bal kezem, ahogy Basilevsky szemei sejlenek fel elõttem.

Repülõ testrészeket látok, döglött farkasokat, szétrepedt fejû katonákat, két húsos ajkat, amik egy rongyba vannak csomagolva, döglött, felfeszített kutyákat az oszlopokra, tût és cérnát, gránátokat, vizet, havat. Vonyítást. Üvöltést. Jajgatást. Hirtelen elevenedik meg a környezet, a zöld pázsit lucskos, barna sárfolyammá válik, a szanatórium falai megkopnak, szürkék lesznek, kormosak és égettek. Érzem az égõ hús szagát, a rothadó testeket, amikbõl darabok hiányoznak. Kutyák, kannibálok, akik éheznek. Õrültek, akik fosztogatnak, harapják a másik torkát, hogy élelemhez jussanak. Hullarablók, dögcédula gyûjtõk, mesterlövészek és tankok hangját hallom csilingelni, csikorogni, suhanni. Némán. A képzeletbeli lángok végigcsókolják a bõröm, a napfény erõsebben tûz, érzem a tankban folyó forró fém égetõ, maró nedvét, a saját üvöltésem, ahogy a füst lemarja a nyálkát a torkomról. A vért, a latyakot, amibe a testem fordítottam. A kihûlõ testet, ami rám borult, ami alatt feküdtem, kiszipolyozva belõle a hõt. A szögesdrótot, ami a lábaim köré tekeredett. A kínt, a fájdalmat, a gyilkos õrületet, ami a ködbe ûzött. A vagon zakatolását, nyüszítést, a meleg, lázas test melegét. Az oroszok énekét, Basilevsky énekét, a régi gramofont az étterem alsó szintjérõl… Ezüstös csillanásokat a felhõkben, a jégesõt, a fejem felett repülõgépek zúgnak el. Bombáznak.

- … és képzeld, hogy ma is megyünk! Te miért nem jössz velünk? Annyira jó lenne… Apukám? – igazgatja meg a köntösöm, vár a válaszomra. Fogalmam sincs, mirõl beszélt.

Heike felé fordítom a tekintetem, belenyúl a táskájába és kivesz egy cukros zacskót. Gyûlölöm a cukrokat. De ezt szeretem, már most. Ahogy a kezembe teszi, a bal megremeg mellettem a padon. Felsóhajtok, Bianca lesüti a szemeit, úgy kérdezi:

- Apukám, kaphatok én is?

Ingatom a fejem.

Ebbõl nem.

Majd… Heike vesz neked másikat.

Nem görbül le a szája széle, nem haragszik rám, közelebb húzódik hozzám, gyorsan eltüntetem a kibontott zacskót a köntösöm zsebébe, az ujjaimmal még meg is szorítom. Kissé hátrább dõlök a padon, de azonnal vissza is egyenesedem. Fáj, ha görnyednem kell. Ebbõl is látszik, hogy nem szeretek megalázkodni, soha nem is szerettem, soha nem volt belém kódolva. Egyenes gerinccel kellett menetelni, tartani a puskát, ülni a padban, ülni az asztalnál, a buszon vagy a kocsiban. Így neveltek. Ne görnyedj!

Akadozva emelem fel a jobb kezem, hogy megérintsem a haját. Felemeli a fejét, lehunyja a szemeit, mint egy kutya. Nem tudom máshoz hasonlítani, csak ahhoz, amit már eddig láttam. És a két nedves szem csak ezt juttatja eszembe. Egy kutyakölyök. Gyámoltalan, esendõ.

- … és akkor Albert meghúzta a hajam! – csicsereg tovább, mintha nem épp most tagadtam volna meg tõle az édességet. Eszembe jut a fiú, akinek a fogait Basilevsky kiütötte és emberi testrészdarabokat cipeltetett vele. Tovább asszociálok, mi lenne, ha én ütném ki ennek az Albertnek a fogát.

Azt akarom, hogy elmenjenek már. És magamra maradhassak.

Oldalt mozgást érzek az egyik ajtónál, odapillantva felfordul velem a világ. Kitágulnak a szemeim, nem hiszem el, amit látok. Annyira sokkol a látvány, hogy még pislogni is elfelejtek, hitetlenkedve meredek az ajtóban álló magas alakra, akit… Üresség tolódik mélyen az agyamig, nihil köszönt rám. A döbbenet annyira felfoghatatlan mértékkel dönt le a lábamról, hogyha állnék, meg kellene kapaszkodnom valamiben. A hideg szétárad a mellkasomban, a torzszülött feléled, mozgolódni-, a bal kezem rázkódni kezd. Úgy érzem, teljesen sarokbaszorítottak. Mintha beûztek volna egy lyukba, majd utánam lépnének. Folyamatosan szûkül körülöttem minden, ahogy közeledik.

Hogy került ide? Mit keres itt? Miért…?! Miért pont ma?! Miért?! Pont ma, mikor…

Egy gondolat villan át az agyamon.

Be akarja fejezni.

Idejön hozzám, úgy meredek rá, mintha most látnám életemben elõször. Nem tudom értelmezni a kialakult helyzetet, reagálni se tudok a megjelenésére, csak egyszerûen mélységes döbbenettel tudok nézni. Érezhetõen szétárad belõlem a fagy, minden megdermed. Heike mozdul a jobb oldalamon, nem tudom és nem is érdekel, mit csinál. Csak a szürke szemekbe tudok nézni, az arcot tudom nézni, a fenyegetõ alakot, ami most itt áll egyenesen elõttem. A szívem veszettül zakatolni kezd, pánik és negatív izgalom söpör végig rajtam, a gyomrom jeges görcsbe szorul, próbálom a légzésem kontrollálni.

- Komm! – hallom tompán, Bianca kicsusszan az ölembõl, megszûnik a melegség a combomon, úgy vetõdik rá a hideg, mint egy kiéheztetett, kóbor vadállat. Mikor fog Basilevsky is rám vetõdni? Megvárja, míg elmennek és utána?

Már indokot képtelen vagyok generálni a szituációhoz.

Utánuk néz, figyelem a nyakát, a profilját, a ruházatát és a táskát. A táska nagy. Fegyvere van. Visszafordul felém, újra látom az acélos tekintetet, amit ha eddig közelrõl láttam, mindig kínnal és szenvedéssel jár.

- Beszélgessenek csak! – veszem észre, hogy itt az ápolónõ, de már el is tûnik. Itt hagy vele. A csend vágható, zúg és sípol a fülem, minden régi sebem, minden ütés és heg lüktetni kezd, a fejemmel együtt, össze-vissza lüktetnek és vernek. Mintha minden oldalról ütnének.

- Emlékszel még rám?

A hangjába belesajdul a gerincem, mély hangján németül beszél, hiába próbál meg halkan, olyan, mintha a fülembe ordított volna. A bal kezem már visszafoghatatlanul remeg, annyi erõm sincs a letaglózó meglepettségtõl, hogy a combom alá gyûrjem, ahogy mostanában szokásommá vált.

Hogyne emlékeznék… akármennyire is próbáltam, nem tudok nem emlékezni. Valahányszor tükörbe nézek, valahányszor tükrözõdõ felület elõtt haladok el, minden rá emlékeztet. A fájdalom, ha a bal karommal nehezebb tárgyakat emelek vagy tolok. A bal kezem remegésére, ha erõs érzelmi hatás ér, a varratok a kézfejemen, a zúzódásfolt a derekamon, ami mái napig nem tûnt el… Ki az az õrült, aki képes lenne elfelejteni azt a tortúrát? Minden álmom errõl szólt, errõl a kínkeserves kínzásról.

- Igen.

- Leülhetek? – emeli fel a kezét, pofonra számítok. A pad felé mutat vele. Odavezetem a tekintetem, elnyílt szemekkel biccentek. Árgus szemekkel figyelem, ahogy leteszi oldalra a táskát, kis híján meghõkölök, ahogy leül mellém, majd a zsebébe nyúl. Fegyvert várok, helyette egy tábla piros csomagolású csokoládét vesz elõ és siklatja a combomra.

- Ez a tiéd.

Minden izmom ugrásig feszül, ahogy közelebb jött, fájdalmat várok, de elmarad. Csokoládé? Az enyém? Minek? Miért? Kezdem azt hinni, képzelõdök és megint egy rémálomban találom magam. Bántalmazást várok, gyilkos indulatot, az ingert, hogy be akarja fejezni. Mi másért jött volna el? Már ha tényleg itt van… Miért tett volna meg ekkora utat? Biztos nem azért, hogy csokoládét adjon. Ennek van valami jelentése… Mint a sálnak, vagy a szállóigének, amit annyiszor hallottam már ideglázas pillanataimban:

„Nem egy… fogja eldönteni.”

A földre néz, majd felemelve a fejét bámul rám, a szemei elrévednek az arcomon, tekintete lázas, a mellkasomban õrülten dobol a szívem. Kiszárad a szám, a torkom, mintha minden elszivárogna belõlem, szinte már betegesen várom, hogy a vér is folyjon, mert anélkül nincs értelme.

Beleõrülök, ha nem kérdezem meg. A saját gondolataim fognak megfojtani.

- Miért jöttél ide? – hangom rekedt, alig tudok szavakat erõltetni a hangszálaimból.

- A kislányod gyönyörû – jegyzi meg, arcára mosoly kerül, a szemeim kigúvadnak az ismerõs mimikát látván, a falhoz szorítva érzem magam. Jobb kezemmel kitapogatom a zsebem, elõveszem a dobozt, kiveszek egy szál cigit. Nagy nehezen találok bele a számba, a bal kezem, amiben a gyufát fogom, úgy reszket, hogy idõbe telik, míg a láng eltalálja a cigi végét. Kell… füst…

A tüdõmbe erõltetem a súlyos, keserû füstöt, nagyot szívok belõle, de a jobb kezem is úgy reszket, hogy cakkosan száll a füstcsík.

- Tudod… valaha nekem is voltak gyerekeim. Kettõ. Vladimira és Vladimir. Az anyuk adta nekik a nevet – szólal meg, jobb kezének ujjai eltûnnek a hajában, amiben most felfedezek egy maroknyi õszhajszálat. Kong a fejem, a külvilág zajai megszûnnek, mintha egy szobában lennék, ahol csak az Õ szavai visszhangoznak rendületlenül.

- Alig lennének fiatalabbak nálad. Az anyjukra hasonlított mind a kettõ.

Mit akar a gyerekeivel? Ha voltak, és már nincsenek, miért emlegeti? Döbbenten tûröm, hogy magával rángasson az életébe, ami most lepereg a szeme elõtt, mint egy halálraítéltnek, holott nekem kellene számadást csinálnom. De hát én már megtettem! A mai napra készülök három éve…

Úgy válok az emlékei részévé, mintha én is láttam volna, én is ott lettem volna. Mintha részese lennék. Nem akarok. Nem. Ki akarok szakadni!

Tántoríthatatlanul folytatja tovább, érdes tenyerébe mered, ahogy felidézi az emlékeket.

- Csak õk voltak nekem. Nekem sosem volt anyám, a testvéreim gyûlöltek, mert ételt kellett pazarolni rám. Az apám egy iskolázatlan, ostoba favágó volt. Örült, hogy tizenévesen elvittek a háborúba. Még nem is éltél, már embert kellett ölnöm. Kitüntettek, kaptam egy házat, ahol élhettem.

Vajon…

- Nem kellett visszamennem földet túrni. Azt akartam, hogy nekik is jusson a vagyonomból, de már nem találtam otthon õket. Se az apám, se a testvéreim. Fogalmam sem volt, mit tegyek, egy ostoba kölyök voltam.

 Felsóhajt, kiszakad a tüdejébõl a lélegzet. Az én lélegzetem remeg, rázkódok, õrlõdök. Miért osztja meg ezt velem? Azért jött, hogy elmesélje, milyen élete volt azelõtt, mielõtt megismert? Vagy most miért? Hiszen nem történik semmi más csak mesél.

Nem értem, hogy minek!

Legszívesebben két oldalt a hajamba túrnék és ordítanék, hogy valaki könyörüljön meg rajtam és magyarázza el, mert belehalok, ha nem értem meg…

- Mikor megismertem a feleségem, azt hittem, minden rendbe jön majd. Az õ szeretete… a gyerekeim szeretete valahogy segített. Nem tartott sokáig. Nem is tudtam, de vadásztak rám. Németek. Meg akarták torolni a veszteséget. Végig kellett néznem, ahogy megerõszakolják a feleségem, a gyerekeim… aztán a saját vérükbe fojtják õket.

Fázom.

Vérfagyasztó hideg tép az agyamba, a fejem hasogat, szét fog repedni, minden visszhangzik, minden kimondott szava ismétlõdik a fejemben. Mintha nem lenne elég egyszer hallanom. Nem néz rám, olyan képeket lát, amiket én soha. Mégis, úgy érzem, hogy karon ragad, becibál és belök a szobába, ahol végig kell néznem.

- Megint egyedül voltam. Sokáig, nagyon sokáig. Aztán… a kezembe nyomtak egy aktát… fényképpel. Azt a feladatot kaptam, hogy végezzem ki az illetõt. De nem tudtam. Ez voltál te.

Megrökönyödve nyílik szét a szám, az ajkaim épp hogy csak fogják a cigarettát, szétfeszülnek a szemeim, ahogy nézem. Úgy érzem magam, mint akit nyakon zúdítottak egy vödör jéghideg vízzel. Lemerevedve ülök, egyedül a kezeim rángatóznak megállíthatatlanul.

- Ha egy pillanatra is úgy tûnt – szürke tekintete az enyémbe mélyed, hányinger és ájulás egyszerre kerülget. – Nem tudtam ártani neked.

Nem tudott… ártani? Csak azt csinálta. Ez volt a végzetünk, hogy gyötörjük, sanyargassuk egymást, erre voltunk kitalálva, erre kellettünk! Nem tudott ártani? Egy pillanatra is úgy tûnt? Minden pillanatban úgy tûnt! Hogy széttép, szétszabdal, úgy keni szét a fejemet a falon, hogy nem is veszem észre, hogy élek. A sok alattomos húzás, a fájdalom, a verés, a kegyetlen hang, ami a mellébõl tört fel… A torkomra pillant, érzem a vastag ujjait a légcsövemen, nyelek egyet.

- Sosem értem fel hozzád. Még a közeledben sem voltam. Soha.

A bal kezemre szorít és a sajátjába fogja, hüledezve, végképp megzavarodottan nézek rá. Meleg a keze, az enyémbõl minden vér kitódult, fázok, ráz a hideg, érzem a bõrkeményedéseket a tenyerén.

- Azért jöttem… mert hosszú idõ után Te voltál, aki elõször törõdött velem. Te voltál, akinek minden nap eszébe jutottam, akinek az elsõ gondolata én voltam. Még ha ártani is akartál nekem… összekötött minket ez a kapocs. Úgy éreztem, többé nem vagyok egyedül. Ezért nem tudtam elvenni az életed. 

Bennem reked a levegõ.

Megõrült. Megtébolyodott. Ez értelmetlen. Mindent megtettem, hogy eltávolodjon tõlem, hogy meghaljon, hogy távolról se láthasson, meg akartam gyilkolni! Hidegvérrel! A szemem se rebbent volna a halálán! Elsõ gondolatom Õ volt, igen… halottan, vérbefagyva, zsebemben a dögcédulájával, hátamon a puskájával, ahogy hátrahagyom, mint egy parancsot, egy tárgyat.

A cigaretta égõ része már égeti a számat, majdnem kibillen a számból.

- Majd belehaltam, mikor ott hagytalak… egy darabot téptek ki a szívembõl. Egyedül maradtam… megint.

Nem… Nem! Én ezt.. nem! El akarom venni a kezem az övébõl, hogy is engedhettem, hogy megfogja… Eresszen el! Hagyjon! Nem akarom hallani! Rászorít, húzom, de nem engedi.

- Ich liebe dich, Conrad Drescher.

A szívem kihagy egy dobbanást. Majd még egyet. Megáll a levegõ. Nem hallok semmit. Látom, ahogy néz, de jelentést már nem látok. Úgy dõlök neki a pad támlájának, mint egy zsák. Hányingerem van. Rosszul vagyok. Nem kapok levegõt, ledermed körülöttem minden. Sípolni kezd a fülem. Szédülök. A kezem lassan kicsúszik az övébõl, ráfog egy kicsit, ezt érezve azonnal erõteljesebben húzom, így esetlenül az ölemben köt ki a bal kezem. Nyomorultul vergõdik tovább, a szemhéjam és az arcizmaim rángatóznak, rohamom lesz…

Megmoccan, azonnal reagálok rá és imbolyogva felállnék, de nem sikerül, az alkarjaim a combjaimra hullanak a mozdulatban, a cigaretta már rég a földön füstöl tovább, megpörkölve pár zöld fûszálat. Újat veszek elõ, eltaposom az elõzõt, szaporán kapkodom belõle a slukkokat, egymás után.

- Herr Drescher! Már megint dohányzik? Nem lehet! – éles hang szakítja szét a csendet, megelevenedik egy pillanatra a környezetem, a látóteremben, a földön megjelenik az ápoló fehér klumpája. – Legalább elbújna valahová, mein Gott!

A bõröm hullámzik, a szám reszket, zaklatott állapotomban csak az elõttem levõ útra tudom szegezni, az egyetlen biztos pontra, ami nem forog körülöttem, a szemeimet összeszorítom, hogy ne szédüljek le a padról, fejjel elõre.

Szeret…

Azt mondta, szeret…

Azt mondta, hogy szeret…

Azt mondta, hogy szeret, engem…

- Ne haragudjon, kérem. Herr Drescher mostanában egész nyugodt volt, nem értem mi üthetett belé… Jó látni, hogy vannak még olyanok, akik törõdnek vele – enyhül meg a hangja.

Vannak még olyanok, akik törõdnek velem?

- Nagyon messzirõl jöhetett, van szállása?

- Nem, azonnal idejöttem.

- Nem tegnap elõtt ment el a szobatársa, Herr Reissmann? – már felém intézi a kérdést, felnyílnak a szemeim, hirtelen felállok a padról, látom, ahogy Basilevsky keze automatikusan mozdul utánam. – Van ott most egy szabad hely! Mind a ketten katonák voltak, nem? Meg sem fog kottyanni egy másik férfivel megosztani a lakhelyet. Hiszen bajtársak voltak, nem?

Szûkül körülöttem a világ.

A falhoz nyomnak, nehéz és masszív préselõdik nekem, valami tömör, láthatatlan fal, ami kinyomja belõlem a szuszt. Mélységes döbbenetemben még reagálni sem tudok, még pislogni sem. A szemem már ég és fáj, kiszárad.

- Én el tudnám intézni, hogy estére maradhasson, csak ne szóljanak senkinek sem, mert ez egyébként tilos. De ott van csak a közelben szabad hely… - felém fordul egész testével, majd miután egy árva hangot se tudok kinyögni, csípõre teszi a kezeit. – Csak nem sajnálja? Ez az ember milyen messzirõl jött, csakhogy az egészsége felõl érdeklõdjön!

Ezért a hangnemért már… de annyira kavarog minden, annyira értelmetlen ez az egész, mintha kést éleznének a fejemben. Az is ésszerûbb lenne, ha most meglátnék valakit fehér ruhában táncolni a fák alatt egy zenére, ami nem is szól. Remegek, fázok, reszketek, haldoklok. Az idegrendszerem felmondja a szolgálatot, nem küld már jeleket, nem tudom értelmezni a körülöttem folyó eseményeket. Hirtelen érzem magam sebezhetõnek ebben a köntösben, ami alá minden ocsmányság beférkõzhet, a lenge anyag nem fogja összefogni a testem, ha elemeimre hullok... A feszes egyenruha legalább tartott, fogott, szorított.

Mint egy élettelen test, követem az ápolónõt, akinek a kezébõl Basilevsky táskája hamar visszakerül a tulajdonosa kezébe.

- Bizonyára kimerítette az utazás… Nem akar venni egy fürdõt? – érkezik el hozzám a kérdés, a lépteink visszhangoznak a verõfényes folyosón. A parketta lakkozása csillog, a lambéria és a csempék mintha közelebb lennének. Nem bírom megemészteni a hallottakat. Nem bírok reagálni rá. Nem tudok kitalálni rá valamiféle reakciót. Nem bírom kezelni. Rettegek.

- Köszönöm, azt elfogadom – látom, ahogy biccent, sem elõttem, sem mellettem, sem mögöttem nem halad. Fel sem fogom, hol van. Hol vagyunk. Hová megyünk. A szobám illatára eszmélek fel, ahogy megszokásból belépek a küszöbön.

A szívem szúr, amint becsukódik az ajtó, odakapok, sípoló tüdõvel veszek levegõt, majd felhorgad bennem az inger és megállíthatatlanul köhögni kezdek. Bal, remegõ kezem a szám elé szorítom, de nem sok sikerrel tudom meggátolni a fulladozás hangjait.

A bal oldali ágy üres, Reissmann kitakarodott, de ki jött a helyére!

Hogy este úgy hajtsam álomra a fejem, hogy itt szuszog a szomszéd ágyon… Képtelenség… kizárt… lehetetlen… Nem tudnék aludni soha többé. A mellékhelyiség felé fordulok, a bensõm görcsös remegése arra ingerel, hogy szédüljek és hányjak, de helyette próbálok talpon maradni.

Mi az, hogy szeret?

Hogy értheti azt, hogy szeret?

Egyáltalán hogy képes erre gondolni! Milyen elborult elmével következtette ezt ki?  És jutott erre? Még hogy csak én vagyok neki… Ott van neki a fogatlan szeretõje, akit úgy védett, ahogyan csak családtagot, szerelmest szokás. Az ki akkor? Én…

Felnevetnék, bennem van. De nem tudok. Túlságosan is hasogat, fáj és nyilall, szédülök, a gondolatok megszállottan kergetik egymást, hogy végre valamelyiknek vége legyen, abban megkapaszkodhassak és kiolvassam belõle a lényeget. A megoldást! Egy férfi nem szerethet egy másikat. Abszurdum.

Ráadásul nem a háború kellõs közepén, amikor heteken át azért küzdöttünk, hogy a másik meghaljon! Kevés fogalmam van a szeretetrõl, de a maradék kis gondolataim róla szertefoszlanak. Hogy lehet egyáltalán beleszeretni egy férfiba? Hogy lehet szeretni úgy, hogy közben üt, vág, ver? A sok vér és halál között, mások testén mászva, mibõl gondolja, hogy szeret? Honnan veszi?

Ez abnormális!

Két kezem a fejemre szorítom, tépem a hajam, félõrültként lépek az ablakhoz és rántom be a függönyöket, tovább markolászom a hajam, görnyedten, néma üvöltésre formálódik a szám. A jobb zsebembõl kimarom a cukorkás zacskót, az éjjeliszekrényre vágom. Visszarángatom magam oda, ahol eddig álltam, a sötétkék függönyöket bámulom. Mikor az ajtó újra nyílik.

- Kellemes pihenést! És ne felejtse, amit mondtam! Ne vegye magára, ha… érti – becsukódik az ajtó.

Csend.

Zaklatottan várom, mi fog történni.

Most fog megütni. Nevetni fog, közli, hogy csak meg akart alázni, kínozni akart. Utána megöl. Azért nem engedte, hogy az ápolónõ vigye a táskáját. Abban van a fegyvere. A két kezével is pusztítani tud. Elég az neki. Mint a hotelben, mikor áttörte a falat. Ez fog történni. Igen.

Csend.

Miért nem történik semmi?! A kezeimet leeresztem teljesen a testem mellé, de a görcs a felkaromban továbbra sem enged.

Csend.

Megüti az orromat a friss fürdés párás, szappanos illata.

Karok fonnak körül, lélegzetvisszafojtva állok ott, a két talpamon, mint egy rakás szerencsétlenség. A mellkasa a hátamhoz szorul, félig megszáradt haj illatát érzem. A teste meleg, ruha van rajta. Megremegek. A kezem olyan szinten remegett, hogy az egész testem belevonódott a tébolyult hullámzásba. Mintha ringatni próbálna ez a sebes, szennyes szervezet, hogy megnyugodjak. Lehajtom a fejem, úgy billen elõre…

Ekkor érzem meg.

Az arcát a nyakamba temeti, szorosan, de nem erõsen húz magához közelebb. Feltúr az orrával a tarkómon, mélyen a hajamba szagol, halkan szusszan. Érzem, ahogy a hajszálak között elveszik az arca, mély lélegzetet vesz. A teste ilyen fokú közelségétõl kiver a víz, érzem, ahogy remegek, mint a kocsonya.

- Nem akarlak bántani – súgja halkan, hangja rekedt tónusa kikanyarít a fülembõl egy darabot. Szaporán kapkodom a levegõt, a mellkasom a karjának feszül minden lélegzetnél. Lesokkolódva hagyom, hogy finoman megfordítson, az állával és a nyakával találkozik a pillantásom. Pokolian égnek a szemeim.

Váratlanul érzem meg kezét az arcomon, ami úgy reszket, mintha elektromosságot vezettek volna belé. Megsimogat, ujjai remegnek, a tenyerébe simítja az arcomat. A szívem kihagy egy dobbanást, ahogy a szemeibe nézek. Rémülten veszem észre, milyen közel van az arca, lassan közelít, mindebbõl semmit sem veszek észre, már csak akkor eszmélek fel, mikor forró lehelete az arcomra csapódik. Kitágulnak a szemeim, szinte belém vág a látvány, az egész elmémet megtölti a kínlódás és az értelmetlen gyötrelem.

Mikor a száját az enyémre simítja, összerándulok, a térdeim megremegnek, kétségbeesetten próbálok elsüllyedni a padlóban, de nem enged. Szorosan tart, forró ajkait az enyémekre tapasztja, érzem, ahogy a mellkasomon zakatol a szíve és reszket a keze, amit még mindig az arcomon tart, szemei lehunyva. A derekamra fonódnak a karjai, rázkódik. Sokáig tart így, próbálok kibontakozni az… ölelésbõl…

Erõsebben von magához, hangosan, reszketegen felsóhajt, fejét a vállamra hajtja, én pedig azon kapom magam, hogy elõl markolom a ruháját és tolom.

- Conrad…

A nevemet hallva vágódok ki a tüskés és jeges szilárdságba. Hátrább lépek a lábaimmal, ki akarok fordulni a karjai közül, égek és fázom, visszatér a vereség és az alázat undorító, émelyítõ szaga. A falig hátrálok, utánam lép és követ, a tenyerei a derekamon maradnak, a szám remeg és bizsereg, a hideg fal kemény felülete a hátamnak szorul. Teszek egy kísérletet arra, hogy az ágy felé lépjek, de ahogy meglátom a halványkék lepedõt, iszonyatos mértékû pánik vág végig rajtam.

Közelebb húzódik, nekem simul. Borostás arca közelebb hajol megint.

Mit akar még? Miért nem hagy békén? Miért gyötör? Miért csinálja mindezt? Nem elég neki, hogy megalázott, hogy a porba taposta a becsületem, hogy szétrombolta a karrierem, megszégyenített és lealacsonyított saját magához, hogy belém mélyeszthette azt a golyót, amire annyira vágyott… Miért kellett még neki az, hogy ide eljöjjön és ezt csinálja? Elegem van… Egy férfi nem szerethet egy másikat… Ráadásul ellenség! Ellenség… a mai napig ellenség, az orosz és a német soha nem fog kibékülni egymással, az õket ért sérelmek miatt. Még jobban akar gyalázni?

Szédülök a gondolatok között, mintha zuhannék.

- Was willst du noch von mir? – koppan a falon a fejem, ahogy hátrabillen, tehetetlenül.

- Ich möchte nur geben. Conrad… bitte… - két keze közé fogja az arcom, a számra lehel, megremegek, ahogy újból… megcsókol. Az ujjaim a ruhán keresztül mélyednek a hátába, próbálom leszedni magamról, de ahogy megerõltetem a bal vállam, tépõ nyilallás mar a lövés helyén levõ sebbe. Felnyögök a hirtelen támadó fájdalomtól, összeszorítom a szemeimet, görcsösen húznám le a rám boruló testét, mikor…

Megérzem a nyelvét a számban.

Kábultan hagyom, hogy a falnak döntsön, szédülök, a szemeim nem találnak egy biztos pontot, amiben megkapaszkodhatnának.

A jeges torzszülött kitárja a karjait, Basilevsky felé húzódik, lassan olvad szét bennem, ahogy megérzi a hazájából valót. Azon nyomban, ahogy jeges ujjai nem szorítják már a bordáimat, forróság és hihetetlen meleg ömlik végig rajtam, átmelegszik a bõröm, a húsom, mindenem, lángolnak a csontjaim.

Mint akit leforráztak, tûröm, hogy szenvedélyesen csókoljon, szuszog, az egész számat bebarangolja. Basilevsky forró lehelete és nyála beáramlik, betódul a belsõmbe, ahol a jeges undormány fészkel, érzem, ahogy feloldódik, végleg kitakarodik belõlem.

Egy férfi… nem élvezheti egy másik férfi érintését…

Az érzelmek felgyülemlenek bennem, ha nem adom ki magamból, szét fogok hasadni… Bárcsak bántana, bárcsak ömlene belõlem a vér, bárcsak fájna inkább a testem... A vizes tincsek a homlokomat simítják. Érzem, ahogy égõ szemeim megnedvesednek, némán folynak le az arcomon a forró könnyek, szuszogva, levegõért kapkodva sírok, Õ pedig lihegve kortyol ki belõlem mindent, olyan hévvel ostromol, hogy a lábaim megroggyannak. Kikészülök.

Megtörten hagyom, hogy a csípõmre fogjon és az ágyra tegyen, ernyedten zuhanok hátra, az arcomra szorítom reszketõ kezeimet.

A hárpia felém lép, én Conrad arcához nyomom a pisztolyom csövét. Nem, te szuka. Õ az enyém, nem a tiéd… az enyém! Én harcoltam érte, õ engem…

- Hogy mered – sziszegi.

Épp visszaugatnék neki, mikor Conrad szemei hirtelen fennakadnak. Ernyedten zuhanna a földre, de magamhoz szorítom. Félek, egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy a karjaim közt halt meg… de nem. Él, és ez számít. Nincs idõm fellélegezni, a szuka egy Conrad felkiáltás közepette még közelebb ugrik. Nyomorult, szopós kurva, hogy mered megszólítani!

Felém iramodik, mire felkapom a puskám. Nincs idõm lefektetni Conradot, a földre zuhan, mint egy kõszobor. A kurva a puskám csövére markol, majd arcon vág. Morogva rúgok a lábára, mire Conrad Mausere után kap. Mivel nincs ideje lõni, az oldalamra sújt a puska tusával. Jókorát rúgok bele, mire megpördül. Feláll, újból megüt a puskával, ezúttal a karommal védem ki a támadást. Távolabb puskaugatást hallok. Megjöttek, itt vannak, kezdõdik a mészárlás.

Arcul csapom a náci fattyút, majd kifelé rohanok. Tartanom kell magam a tervhez. Nem hibázhatok… pont most. De nem adtam oda Conradnak… a rohadt életbe! Egy papírt húzok elõ a zubbonyom belsejébõl, még Ivan írta le nekem. Oda kell adnom neki!

A szoba felé indulok, már épp betoppannék, mikor ez a tetves kurva rám szegezi a fegyverét.

- Ezért megöllek! Megöllek! Pusztulj! – ordítja.

Rám lõ. Most már biztos vagyok benne, hogy Conrad szeretõje. Vagy ha nem is, igen nagy rajongója. Uralni, birtokolni akarja, de nem engedem. Ó, nem. Conrad az enyém! Magam alá gyûrném, a karjaimmal bilincsbe zárnám a testét, hogy ne mehessen sehová. Mi már egyek vagyunk, a sorsunk a másikétól függ, nem állhat közénk senki, SENKI!

Elhajolok a golyó elõl, majd kiugrok az ablakon. A féltetõ cserepei összetörnek a lábam alatt, megállíthatatlanul csúszok lefelé. Hatalmas ugrással sikerül egy alacsonyabb erkélyre kapaszkodnom, majd egyetlen választás révén elõre futok, amint földet értem. Persze, mintha az olyan könnyen menne…

Éles fájdalom hatol a lábamba, ahogy a több méteres zuhanásból földet érek. Felordítok, a sípcsontomhoz kapok… pedig már olyan szépen gyógyult…

Hallom a cipõsarkak kopogását. Jön, ez az átkozott szuka jön! Le fog lõni, ki fog végezni, mint egy nyomorult korcsot. A kurva életbe, Danilov, fuss!

Nyögve iramodok neki, majd kezdek rohanni a felém esõ utca felé. Késõn veszem észre, hogy csapdába kerültem. Sehol egy csatornafedõ, sehol egy fedezék, semmi! Egy szemetes mögé bújok, és igyekeznék célra tartani, de lassú vagyok. Minden mozdulatomnál bizseregnek a tagjaim. Kivétel a lábam, az üvölt a fájdalomtól. A fogaim szorítva tartok célra, mikor két durranás rázza meg a helyet. Látom, ahogy a nõ elõrenyaklik, majd áthasítja a sûrû, vérgõzös levegõt. Úgy dõl el, mint egy zsák, a vére úgy cuppog, mintha mezítelen húsként csapódna a szennybe.

Lassan a lövés irányába pillantok. Kétség sem fér hozzá, hogy Conradot látom magam elõtt. Maszkot visel, olyan… olyan, mint egy fantom. Megint. Biztos vagyok benne, hogy nem ember. A nyakam tenném rá. Õ sosem tud meghalni, õ sosem adja fel. Õ a halál, tõle borzong a hátad, akárhányszor csak egy sötét szobába lépsz. Õ a sötét angyal, egy túlvilági szörnyeteg. Mégis… amit érzek, az se nem félelem, se nem düh, gyûlölet. Nem, ez valami más. Valami meleg, valami olyasmi, amitõl szúrni kezdenek a szeme sarkai.

Köszönöm.

***

Az akciót, meglepõ módon, csak én éltem túl. A mesterlövészi pályafutásom lassan leáldozóban. Már nem távolról gyilkolok, ó, dehogy. A testi erõmre van szükség, hogy az írmagjukat is kiirtsam az ellenségnek. Már nem vagyok hõs, nem vagyok vadász… csak egy bábú a sakktáblán, amit kedvükre tologatnak a felettesek. Egy sötét paraszt, akinek le kell ütnie a világos huszárt. Elég lehetetlennek hangzik. Az is.

Ivan rosszallóan nézi, ahogy készülök. Oda kell adnom Conradnak a levelem. Muszáj, különben sosem lesz vége. Én már nem akarom ezt, túl terhes nekem, megvisel! Érzem, hogy egyre inkább megfosztanak a valódi énemtõl. Már nem gyakorolhatom a mesterségem, már nem tudok gyûlölni… nem tudok… nem tudok hû lenni az elveimhez.  Úgy érzem, megõrültem, egy tébolyult vadállat lettem. Nem akarok ilyen lenni, véget akarok vetni ennek! Soha többé… nem akarok harcolni.

- Biztos vagy ebben? – néz rám Ivan.

- Teljesen – bólintok.

- Bele is halhatsz.

- Mit számít az… már úgyis halott vagyok.

- Nagy marha vagy, ha ezt megteszed. Ha nem Drescher, akkor a feletteseid végeznek ki – korhol.

Nem érdekel, mélyen hallgatok. Mást úgysem tehetek.

Felcihelõdök, majd elhagyom a rejtekünk. A külvárosban vertünk tanyát, még pár közkatona is itt van, ebédet fõznek. A gyomrom szinte üvölt, kivájt karmokkal tépi a belsõm, de nem ehetek. Nincs rá idõm, nincs rá módom. Csihadj, ostoba szerv!

Kilépek a törmelékkel borított utcára. Csak Conrad jár a fejemben. Biztosan le akar majd vadászni. Nem engedhetem. Akkor sosem lesz vége. Felnézek az egyik házra. Igen, itt jó lesz. Tökéletes rejtek, az egész helyet belátom. Már olyan régen „vadásztam” így. Kezdett hiányozni. Itt nem lesz testi kontaktus, nem lesz verekedés, nem lesz kiabálás. Csendesek leszünk.

Órákon át fekszem egyhelyben, a gondolataim mocsarába süllyedve. Nehéz a fejem, súlyos érvek húzzák a padlóra. Egyre több a miért, még több a hogyan…  Miért nem lehet minden egyszerû? Miért gördít elém nehéz köveket az élet? Nem bírok el többet, ebbe bele fogok pusztulni!

Talán tovább tépném magam, ha nem rezzen meg elõttem a levegõ. Hirtelen feszültség vibrál köztem és a szemközt ácsorgó épület között. Elméláztam, nem figyeltem. Talán… talán ott van. Igen, biztosan ott van, érzem! Izzadni kezdek, ahogy belenézek a puskám távcsövébe. Conrad gyenge, alig él. A legutóbb is… mikor a karjaim közt… azt hittem, belehalt. Végül õ osztott halált. Veszélyes, könnyen ráfizethetek, ha nem f…

Hirtelen egy alak emelkedik ki az egyik ablak mögül. Alig van idõm szemügyre venni. Fekete egyenruha, fémeset tart a kezében. Picsába!

Épphogy el tudom rántani az irányzékot a szíve fölé, mikor meghúzom a ravaszt. Önkéntelen reakció, kis híján átszaggattam a mellkasát! Látom, ahogy összerogy, hallom, ahogy a Panzerfaust a földre esik. Vége. Vége van. Lelõttem. Én. Õt.

~

Halkan ropog a törmelék a talpam alatt. Porrá zúzom a kis földdarabokat, ahogy fokozatosan szedem a lépcsõket. Egyre közelebb kerülök hozzá. Egyre hevesebben ver a szívem. Érzem a vér szagát, a lõpor mellé bekúszik ez is az orromba. Még három lépés. A szívem ki fogja törni a bordáim. Még két lépés. Az ereim szétszakadnak. Még egy lépés. Mindjárt itt a vég.

Összeszorul a torkom, ahogy meglátom ott ülni. A háta a falnak vetve, a vére vörösre festette alatta a koszos padlót. Ó, Conrad, hová jutottunk? Milyen tragikomédia szereplõi lettünk? Behódoltunk egy nálunk nagyobb hatalomnak… a vágyainknak. A véremre szomjaztál, mégsem ontottad ki. Ott hagyhattál volna a farkasoknak, lelõhettél volna, mikor megölted a felettesed… a saját bajtársaidra támadtál, engem mégis megkíméltél. Miért, Conrad, miért?

A fegyvered már nem segít rajtad, hiába szorítod a homlokodhoz. Alig bírsz ébren maradni. Meg akarsz fosztani a dicsõségtõl ugye? Igen, egy másik lövész biztosan ezért jött volna. Én nem. Feleslegesnek érzem átadni a levelet. Hiszen itt van, befejeztük.

Óvatosan a pisztolya csövére markolok, és kiveszem a kezébõl. Ellenkezni sincs ereje, felnyög, ahogy a keze a porba hullik. Fájdalomtól csillogó kék szemekkel néz fel rám. Az arca nyugodt, az állkapcsa görcsben áll, úgy szorítja a fogait. Még így is megõrzi a méltóságát. Mintha nem tudnám pontosan, mit érez, mi járhat a fejében.

- Neked nem itt kell meghalnod – rázom meg a fejem.

A vértõl pirosló ajkaira pillantok. Sajog a szívem, hogy így kell látnom egy ilyen tehetséges embert. Elvesztette a fejét, még gyerek csupán. Ha idõsebb, ha tapasztaltabb lett volna… minden bizonnyal lelõ. Már az elsõ találkozásunkkor. Ha az õ tanítómestere is az élet lett volna… most fordítva lenne minden.

- Téged nem ide kellett volna, szánjon az élet – guggolok elé.

 Látom, ahogy a kezei vadul reszketnek. Biztos benne, hogy megölöm. Azt gondolja, megalázom, és trófeaként fogom hordozni a dögcéduláját.

- Többet tudsz nálam is. Sokkal többet. De még nem éltél eleget. Még nem tapasztaltad meg azt, amit én. Õszintén remélem, hogy nem is fogod – felemelkedek, majd a hátamra kapom a puskám.

Hörögve köhög fel egy adag vért. Igyekeznem kell.

- A legkiválóbb ellenfelem voltál, Conrad.

Köhögve néz rám, az arca immáron döbbenetet tükröz. Már nem vagyunk ellenfelek. Nem érzem magam se gyõztesnek, se vesztesnek.

Lassan lehajolok hozzá, majd a lehetõ legóvatosabban emelem fel a földrõl. Felkiált, ahogy a karjaimba veszem, de nem tudom máshogy megmozdítani. Megtámasztom a hátát az egyik kezemmel, a másikat a térdei alatt vezetem át. Nem hagyom, hogy az utolsó csepp véred is ezt a mocskos földet áztassa.

Hitetlenkedve mered rám, az arca közel az enyémhez. Csak futólag pillantok rá, a szívem így is oly hevesen zakatol. Szinte már a torkomban dobog. A lehetõ legsietõsebbre veszem a tempót. Nem tudom nem húzni a lábam, minden egyes lépésnél pokolian nyilall. Nem érdekel, most aztán tényleg nem!

Elképzelem, mit szólhat egy honfitársam, aki véletlen erre téved. A sánta orosz kutya cipel egy kiöltözött nácit. Most veszem csak észre, milyen más a ruhája. Mintha a saját temetésére kapta volna fel a legszebb gúnyáját. Ó, Conrad, a szívem szakad meg, annyira nem méltó hozzád!

Hirtelen megtorpanok, ahogy énekszó üti meg a fülem. Köhögve hunyorog fel õ is az égre. Nem ellenkezik, hagyja, hogy vigyem. Mi mást tehetne?

Hamar megismerem a dalt. Keserû mosolyra húzom a szám. Zúg a Volga, sír a Volga. Érted sír, Conrad. Érted, amiért nem tudtál kitartani, amiért elvesztetted a fejed. Õrültek vagyunk. Te és én, én és Te. A társadalom kivetett bennünket, csak egymásnak éltünk. Igazam van, Conrad? Igazam?

Már biztos vagyok benne, hogy a nácik kiszorultak a városból. A romos épületek falai büszkén verik vissza a katonák énekét. Egyre hangosabb, egyre több szenvedéllyel szól. Másunk sincs, csak a szenvedélyünk, a reményünk.

Úgy érzem, mindennek vége. Borzalmas, riasztó érzés, nem akarom, hogy ez az érzet járja át a testem. Kiráz a hideg, összeszorul a torkom tõle. Conrad meleg vérétõl sikamlósak a karjaim. A mellkasomnak dönti a fejét, a szemei fennakadnak. Eddig tûrte a fájdalmat. Jobb is így, legalább nem hallom, ahogy fuldoklik a saját vérétõl.

Szusszanva állok meg egy útkeresztezõdésnél. Erre fognak jönni. Biztos vagyok benne. Mielõtt eljöttem, tanulmányoztam a hadnagy térképét.

Nagyot nyelek, ahogy a ház oldalának támasztom Conrad testét. Hunyorogva bámulom csak az arcát. Hátratúrom a szõke haját, hogy még jobban lássam. Milyen fiatal, mennyi minden vár még rá! Én megadtam az esélyt, neked már csak élned kell vele.

A tekintetem önkéntelenül is a kesztyûjére siklik. Még utoljára látni akarom a sebet. Egy életre rajta hagytam a nyomát a testén ennek az átkozott háborúnak! Nehezen tudom csak lerángatni a kesztyût. Ahogy megpillantom a heget, nagyot dobban a szívem. Végigsimítok a hegen, érzem a domborulatokat. Kontár munka. És egy életre szól.

Keserûn mosolyogva fektetem az ölébe a kezét, mikor neszelést hallok a hátam mögül. Jönnek, menekülnek. Magukkal fogják vinni!

Felugrok, mire valami fémes csörren a földön. A kesztyûbõl esett ki. Nincs idõm totojázni, belegyûröm a kesztyût a kabátjába, az aranyló tárgyat felkapom a földrõl, majd futni kezdek. Szerencsére nem láttak meg, de ha mégis, nem lett volna módjuk követni engem. Az üldözõkbõl üldözöttek váltak. Sors, olyan kegyetlen vagy az ellenségeiddel.

Egy régi bérház rejtekébõl figyelem, ahogy a maroknyi Fritz körbeveszi Conradot, majd felkaparják a földrõl. A falnak döntöm a fejem, és figyelem, ahogy bajtársiasan cipelni kezdik az egyetlen menekülési útvonal felé.

A mellkasom csakhamar nehézzé válik. Össze kell szorítanom a szemeim, hogy ne nyögjek fel. Borzalmas érzés. A hideg hamar átjárja a testem, vacogni, reszketni kezdek. A torkom kiszárad, a szemeim szúrnak. Ott viszik, nekem pedig végig kell néznem, ahogy kifolyik az ujjaim közül. Ugye gondolsz majd rám?

***

1946. december 24.

Meggyötörtek az évek. A háborút ugyan megnyertük, de nem érzem magam jobban tõle. Nyúzottnak, kopottnak, semmisnek érzem magam. A fejem õszbe fordult már, a szemem sarkaiban ráncok ülnek. Megvénültem, nevetségesen festek. Gyûlölöm.

Idõ közben megnõsültem. Ez volt a jutalom. Emlékszem, mikor kitüntettek. Egy rozoga, gerendákból összetákolt pódiumot kaptam helyet. Maga a nagy Sztálin elvtárs adta át a kitüntetésem. Büszkének kell lennünk a Szovjetunió védelmezõire! Persze… egyszer ünnepelt hõs vagyok, másszor pedig halálsorra számûznek. A mai napig hallom a fejemben a himnusz dallamát. Ahogy a tömeg tisztelegve harsogja a tiszteletemre. Nem éreztem, hogy megérdemelném. Miközben elhangzottak a dicsõ sorok, csak Conradra tudtam gondolni. Még mindig… még mindig eszembe jut.

Undorodva nézek a mellettem ülõ nõre. A feleségemre. Egyszer sem értem hozzá, arra sem méltatom, hogy hozzá érjek. Nem, nem fogok. Ez nem nõ, ez egy lelketlen tárgy. Egy fõdíj, akinek a polcomon kellene porosodnia.

Látom, ahogy Ivan hosszan méregeti a nõt. Épp vacsorázunk. Õ sem barátkozott meg vele. Tudja jól, mire vágyom… kire vágyom. Megfásultam, úgy érzem magam, mintha kiszívták volna a lelkem. Csak egy test vagyok, egy rothadó porhüvely. Nem tudom, mi mozgat. Talán az inger. Mindent gépiesen csinálok, már megszokás. Most is unottan kanalazom a levesem. Ivan felesége, Thalia, szorgosan szervírozza a fogásokat. Sztroganoff is kerül az asztalra. Az egyik kedvencem, õ is tudja. Mégsem bírom élvezni. Négy éve nem lelem örömöm semmiben. Nem izgat a legnagyobb probléma sem. Bár meghaltam volna, bár kilapított volna egy tank, szaggatott volna szét egy bomba.

- Csendes vagy, Danilov – fogja meg a kezem.

Felpillantok rá, majd lassan megvonom a vállam.

- Fáradt vagyok – hazudom.

Ivan felszusszan, majd megsimogatja a felesége combját. egyébként egész szépek a fogai. Az állam finanszírozta a fogbeültetését. Már semmi sem emlékeztet Conradra. Ez sem.

Vacsora után Ivan félrehív. Tudom, mi következik. Nem felejtettük el azóta sem a karácsonyt. Míg tartott a háború, mindig megajándékoztuk egymást. Miért volna ez most másként?

- Attól a nõtõl még mindig ráz a hideg – fintorog, miközben kulcsra zárja az ajtónkat.

- Nem csak téged – rogyok le az egyik fotelbe.

Ivan dolgozószobája nagyon szép. Körzeti megbízottként igen sok a dolga, itt legalább nyugodtan végezheti. Egészen idáig nem tudtam, hogy õ iskolázott ember. Igen magasra juthat, ha akar.

- Még mindig nem heverted ki, ugye? – fordul felém hirtelen.

Felszalad a szemöldököm.

- Drescher…

Görcsbe rándul a gyomrom, ahogy felsejlik elõttem a képe. A nyelvemre harapok, a tekintetem oldalra kúszik.

- Danilov…

- Nem adhatnánk csak oda… egyszerûen? – nyögöm.

- Nem. Azt hittem, ennyi idõ elég lesz.

Nem, egy élet sem lenne elég hozzá. Túl mélyen van már ahhoz, magamba kebeleztem. A húsomba marta a nevét, egyenesen a szívembe.

- Esküszöm, nem tudom, mi a fene bajod van! – tárja szét a karjait.

Mélyen lehajtom a fejem. Én sem tudom, Ivan. Én sem…

- Meg akart ölni! – ripakodik rám.

Tudom…

- El akart pusztítani!

Tudom…

-  Õ az ellenséged!

Ökölbe szorulnak a kezeim.

- Ha nem ismernélek, azt hinném, belé szerettél! Úgy viselkedsz, mint aki…

Nem várom meg a mondat végét, elszabadul a bennem szunnyadó indulat. Egy mozdulattal felborítom az asztalt, majd megragadom Ivan ruháját, és annál fogva kenem fel a falra. Rémülten néz a szemeibe. Nem tudom, a hatalmas dörrenés, vagy a tekintetemben izzó harag rémisztette meg jobban.

- És… ha így van? – sziszegem.

Teljesen elképed.

- Ha tényleg szeretem? Ha õ volt az egyetlen ember, aki hosszú ideje törõdött velem? – üvöltök rá.

Kopogást hallok.

- Ivan? Danilov? – kopog be Thalia.

- Minden rendben! – szól ki Ivan.

Nem, semmi sincs rendben. Sírni akarok, de nem tudok. Bömbölni, törni, zúzni, de nem tudok! NEM TUDOK!

- Kerestem… egy teljes évig kerestem, de nem találtam. Meg van kötve a kezem – suttogom, majd engedek a szorításon.

Ivan lassan a földre ereszkedik, én pedig a földre rogyok.

- Nem tudok ebben a kirakatvilágban élni. Képtelen vagyok rá! – nyögöm.

Hosszan hallgatunk. Csak markolom a pulóverem ujjait. Látom, ahogy Ivan elém ereszkedik, a tenyerét a vállamra csúsztatja. Nem akarok nyugtatást, sem részvétnyilvánítást. Ne sajnáljon!

- Tudom, hogy kerested – töri meg a csendet.

Ijedten kapom fel a fejem. De… honnan?

- Nem bírom tovább nézni, ahogy szenvedsz – sóhajt fel, majd a felborított asztal fiókjába nyúl.

Egy lapos dobozt vesz elõ.

- Boldog karácsonyt!

Értetlenül nézek a dobozra, majd nyitom fel a fedelét. Egy útlevél, mi ez?

- Nyisd ki… - legyint egyet.

Feszülten nyitom ki, és kapom fel a fejem, miután elolvastam a nevet.

- Alekszander Kazapov? – nézek végig Ivanon.

- Az új neved – bólint egyet. – Sosem léphetnéd át a határt, mint Danilov Basilevsky.

Eltátom a szám. Átlépni… a határt?

- Van ott még valami – bök a csomagra.

Belenézek a dobozba. Egy papírt találok benne egy címmel. Müncheni szanatórium?

- Tudod… vannak elõnyei a hivatali munkának. Egész hasznos kapcsolataid lesznek – néz végig rajtam. – Drescher már jó ideje ott van. Él és virul.

Nagyokat dobban a szívem. Conrad…

- Ezért mindketten lógni fogunk, Danilov – fonja karba a kezeit.

Remegõ lábakkal egyenesedek fel. Az útlevelet és a címet szorítva lépek elé, majd szorítom magamhoz. Erõsen, közben magamba szívom az illatát.

- Köszönöm – suttogom.

Alig van hangom, alig tudok bármi értelmeset kipréselni magamból. Ivan…

- Hálálkodni ráérsz akkor, ha megtaláltad – tol el magától, majd a vállaimra markol.

Végigtörlöm a képem, hevesen bólogatok. Conrad…

- Bonyolult lesz odajutnod. De már mindent elõkészítettem neked. Csak a jegyeket kell megvenned, és márkát váltanod.

- Értem – bólogatok.

A tekintetem évek óta elõször felélénkül. Ivan el is mosolyodik, majd egy térképet vesz elõ a dobozkából.

- Bejelöltem neked az állomásokat, ahol fel kell szállnod. Kerüld a nagyvárosokat, ott megismernek. A legjobb lenne, ha Chitában szállnál fel. Rendben?

- Igen – bólogatok.

- Mehetsz busszal, nincs úgy olyan messze. Háromszor kell átszállnod. Körülbelül egy hét, mire odaérsz. A határnál válts márkát!

- Rendben – bólogatok.

Egy hét… egy hét feszült várakozás. Vajon megismer még?

- Danilov, figyelj rám!

- Figyelek – kapom felé a tekintetem.

- Itt a cím… el ne veszítsd!

- Nem fogom – rebegem.

Hogy veszíteném. Azon a papíron van az életem. De már most tudom kívülrõl.

- Nem lesz probléma, rendben? – fogja meg újból a vállam.

Persze, hogy nem… Conrad!

- Mikor indulsz? – kérdi Ivan.

- Ma hajnalban – szorítom meg az útlevelet.

Meglepetten hõköl hátra. Buzog bennem a tettvágy, nem tehetek róla. A tény, hogy újra látni fogom Õt, újult erõvel tölt el engem. Annyi mindent akarok neki mondani!

- És a feleséged? A munkád?

- Nem érdekelnek. Többé nem jövök vissza. Vagy Conraddal jövök… vagy sehogy – rázom meg a fejem.

***

Bevallom, sosem az eszemrõl voltam híres. Kevés pénzt tudtam csak elhozni, ezért igyekszem a legtöbb helyen spórolni… például a buszon. Már két hete gyalogolok. A lábszáram tompa fájdalommal jelzi, hogy szeretne pihenni. Nem, nem pihenek, megyek, amíg a lábam bírja. Ha leszakad, akkor a karjaimmal vonszolom magam tovább, egészen addig, amíg el nem morzsolódok!

Chitából, egy elhagyatott állomásról indulok. A vonat kényelmetlen, de teszek rá. A legtöbb idõt alvással töltöm. Folyton Conraddal álmodok. Ha nem, akkor a háborúról. Ahogy testrészek röpködnek a szemeim elõtt. Mindig felriadok, akár a legkisebb zöttyenés is elég, hogy felkeltsen. Borzalmas az egész.

Nagy kínok árán jutok csak el Európába. Teljesen más minden. Az emberek, az illatok, az utcák, az épületek. Minden olyan furcsa. Itt sem költök buszra, gyalog teszem meg a városok közti távot. Csupán élelemre adok ki pénzt.

Ivan javaslatára márkát váltok a határnál. A szívem egyre hevesebben ver. Nem tudom elolvasni a feliratot, de a németek színeit bárhol felismerem. Megérkeztem.

Hatalmas kõ esik le a szívemrõl, ahogy rálépek Conrad hazájának földjére. Vajon õ is ezt érezhette? Biztosan nem.

München nincs a közelben, de szerencsére egyenesen oda visz egy vonat. Itt nem ismernek, megállok egy nagyobb állomáson. Ildomos volna ajándékot vinnem. Igen. Tisztán emlékszem a leheletének illatára. Csokoládé. Biztos örülne neki. A vonat indulásáig van még pár percem, ezért besietek a kis közértbe. Csak nézem a színes csomagolásokat. Kínomban ordítanék, nem értem, mi van rájuk írva. Sosem tudtam elolvasni ezeket a kacskaringós akármiket. Betûnek nem nevezném.

- Kann ich helfen? – lép hozzám egy fiatal hölgy.

Szõke haja két fonatba van szedve, a mellén pihen. Mosolya kedves, biztató, ám ahogy a tekintete a sapkám közepén virító, vörös csillagra kúszik, elkomorul. Tetves ruszki – gondolhatja.

- Bitte – bólintok. – Was ist das?

Elbökök az elõttem sorakozó, piros, kék, narancssárga borításokra. Látom, ahogy majdnem felnevet. Összeszorítom a fogaim.

- Schokolade – fintorog rám.

Igen! Elvigyorodok, és leemelek egy pirosat. Csak felirat van rajta, semmi más. Megszagolom, de nem tudom, milyen ízû. Biztos van több is, azért a különbözõ színek. Már épp nyitnám a szám, hogy megkérdezzem, mikor hangosat sípol a vonat. Ijedten kapom a fejem az ablak felé. Le fogom késni!

- Danke! – nyomok a kezébe egy papírost, majd kirontok a boltból.

Nem is néztem, mennyit adtam neki. Rohadt életbe!

Azt hiszem, sosem inaltam még ennyire. Még akkor sem, mikor farkasok üldöztek… mikor a nácik tankokkal eredtek a nyomomba. Nem késhetem le, nem késhetem le!

A nyitott ajtón át feldobom a csomagom, majd felugrok a mozgó vonatra. Lihegve csukom be magam mögött az ajtót, és ülök a földre. Egy hajszálon múlt. Egy… kibaszott… hajszálon.

Feltápászkodok, majd benyitok a vagonba. Jó pár szempár szegezõdik rám. Könnyedén ki tudom találni, melyek tartoznak németekhez. Igyekszem leghátra ülni, csak magam akarok lenni. Hallom, ahogy összesúgnak a hátam mögött. Tetves ruszki, büdös ruszki paraszt. Miért gondolja rólam mindenki, hogy földmûves vagyok? Tán a homlokomra van írva, vagy mi a fene?!

Morogva vágom le a zsákom az ülésre, majd zuttyanok le az ablak mellé. Ha ide mer jönni valaki, azt megölöm. Persze, a kijelentésem hitelét veszti, mikor a kalauz mellém lép hitelesíteni a jegyem. Jól megbámul, ha a szemeivel ölni tudna…

Nem nézek inkább semerre, kifelé bámulok. Még jócskán látszanak a háború nyomai, mégis… gyönyörû tájakon át visz az utam. Zöldellõ mezõk, gyönyörû, gyémánttükrû tavak. A lélegzetem is eláll, még sosem láttam ilyet. A sáron és mocskos kívül nem nagyon volt másban részem. Hó, sár, hó, sár, ezek váltakoztak.

Egész Münchenig csak tátom a szám… majd azután is. Mennyi ember, mennyi gyönyörû ruha! Már tavasz van, a nõk díszes szoknyában feszítenek. Igaz, érezni még a télutószelét, de kicsit melegem van a kabátomban. Túl vastag ehhez a vidékhez.

- Schuldigung! Können sie mir bitte sagen, wo i… - lépek egy öltönyös férfihoz, ám az rám néz, majd kikerül.

Megilletõdve fordulok utána. Nem beszélné a nyelvet?

- Schuldigung! – lépek egy nõhöz, hátha több szerencsém lesz.

Ugyanaz, messzirõl kikerül. Fellobban bennem a gyûlölet. Bár irtottam volna ki a családotokat!

Jobb híján keresek egy térképet, és azon próbálom megkeresni a helyet. Órákig tart, míg összehasonlítom a fura írást a térképen szereplõ összes utcával. Találok végül egyet, ami megegyezik a papíromon találttal. Szerencse, hogy Ivan németül is ráírta a lapra. Elõveszek egy ceruzát, majd beleerõltetem az ujjaim közé. Megpróbálom felskiccelni a térképet, a nagyobb viszonyítási pontok segítenek a tájékozódásban. Egyenesen, balra, egyenesen, jobbra, aztán végig egyenesen. A tónál balra, majd a templomnál jobbra. Kész.

Könnyebben tájékozódok, mint gondoltam, hamar megtalálom az utam. Ráérõsen sétálgatok, korán van még, hajnalban érkeztem. Megcsodálom az épületeket, a járókelõket. Milyen kicsik, sosem fogom megszokni.  Az asszonyok egy fejjel is alacsonyabbak nálam. Már nem izgat a sok gyûlölködõ tekintet. Csak tessék, rászolgáltam. Egy valakitõl azonban nem akarok dühtõl izzó pillantásokat látni. Nem, azt nem bírnám ki.

Mélyet sóhajtok, mikor lecövekelek a szanatórium elõtt. Csodás helyen van, maga az épület is bámulatos. Minden tiszta, rendezett, a sövények a bejáratnál gondosan megnyírtak. Körbenézek, majd megérintem. Még sosem fogtam ilyet.

- Guten tag! – köszön ki egy fehérbe öltözött nõ.

Ijedten kapom fel a fejem, majd veszem le a sapkám, mielõtt belõhetné, hogy szovjet honból való vagyok.

- Guten tag! – intek zavartan.

- Mi járatban? – mosolyog rám.

Az elsõ kedves arc.

- Keresek… valakit – vakarom meg a tarkóm.

- Kicsodát? – hunyorodik el.

- Én… Conrad Dreschert – húzom ki magam.

Meglepetten hõköl hátra, majd mosolyodik el.

- Jöjjön! – int a fejével.

A sapkám gyûrködve követem. Egy makulátlan épületbe vezet. Az ablakon át látom, milyen gyönyörû a kilátás. Fenyõk, zöldellõ dombok mindenütt. Álmodni sem mernék szebbet.

- A barátja? – néz fel rám.

Szokatlanul alacsony nõ, a vállamig sem ér.

- Mi… katonák voltunk – lehelem.

- Értem. A lába a háborúban sérült meg? – mutat le a rozzant, használhatatlan végtagra.

- Igen – bólintok.

- Nagyon sajnálom – néz fel rám újból. – Megtudhatnám a nevét?

- D… Alekszander – hunyom le a szemeim.

Majdnem…

- Herr Drescher odakint van – áll meg egy kétszárnyas ajtó elõtt.

Kinyitja, majd elõresiet. Kutató tekintetével Conradot keresi. A gyomrom dió méretûre szûkül, kis híján összehányom magam. Egyre hevesebben dobog a szívem. Érzem azt a régi bizsergést. Mikor tudtam, hogy Õ van a közelben. A hátamon hideg futkos, izzadni kezdek. Mintha elektromossággal kínoznának.

- Jöjjön csak, ott van! – mutat elõre a nõ.

Összeszorult torokkal pillantok fel egy kis emelkedõre. A fekete kesztyûs kéz, a szõke haj… Conrad! Megtántorodok, ahogy végignézek rajta. Conrad!

Látom a tekintetén, ahogy õ is megdöbben. Gondolom, én voltam az utolsó ember, akit ide várt. A legutolsó.

- Jöjjön! – simít a karomra a nõ, és tol meg Conrad felé.

Akkor veszem csak észre, hogy mások is vannak vele. Egy gyönyörû, szõke kislány ül az ölében. Csacsog valamirõl, nem értem a gyerek nyelvet. Be nem áll a szája, pedig… pedig Conrad nem figyel rá. Távolabb egy nõt is látok, csomagokat tart a kezében.

Õ volna a cs… a csa… Összeszorul a torkom. Észre sem veszem, de odalépek hozzájuk. Szinte megfagy a levegõ. Nem tudok szólni, minden elõre kigondolt mondatot elfelejtek. Pedig úgy igyekeztem!

A nõ szótlanul lép Conradhoz, majd fogja meg a kislány kezét. Hiába, õ csak meredten bámul rám. Én is õ rá. Elszorul a szívem, ahogy nézem. Világ életemben oda voltam a gyerekekért. A sajátjaimat is imádtam… jaj, hogy imádtam!

- Gyere! – húzza meg a nõ a kislányt.

Az még mindig engem nézve kicsúszik az apja ölébõl, majd a szájába szuszakolja a jobb kezét. Az ujjait rágva fordul utánam, én is õt nézem. Mikor már elég messze járnak, akkor fordulok csak Conrad felé. Az arca még mindig ugyanolyan meglepett, mint volt.

- Beszélgessenek csak! – lapogatja meg a hátam az ápoló, majd kiabálva egy beteghez siet.

Kínos csend telepszik ránk. Csak állok ott, mint egy rakás szerencsétlenség. Conrad rendületlenül bámul, én sem bírom levenni róla a szemem.

- Emlékszel még rám? – nyögöm ki végül.

A bal keze vadul remeg. Még mindig tudom, mit érzel. Tudom, hogy nem vagy nyugodt.

- Igen.

Még mindig kurtán felel. Semmit sem változott.

- Leülhetek? – mutatok a padra.

Lenéz a mellette lévõ, üres helyre, majd aprót biccent. Leteszem a zsákom a pad mellé, és mellé telepszem. Némán ülünk egymás mellett, a szívem még mindig heves iramban kalapál. Ennyi idõ után… annyi szenvedés árán… de újra látom Õt. Úgy érzem, belepusztulok ebbe az intenzív élménybe.

Észbe kapok, majd a zsebembe csúsztatom a kezem. Kihúzom belõle a vörös csomagolású csokoládét. Vörös… akár a zászlónk, milyen ironikus.

- Ez a tiéd – csúsztatom a combjára.

Szívem szerint megérinteném, de nem merem. Sosem értem még hozzá úgy, hogy ne durván tettem volna. Kivétel… utoljára.

Érzem, ahogy megfeszülnek az izmai a közeledésemre. A földet bámulom, majd inkább õt kezdem. Látom a változásokat. Az idõ rajta is fogott, mégis olyan felsõbbrendû, mint volt. Valami fennkölt, magasztos megjelenése van, magabiztosságot sugároz. Egy suta, vidéki parasztnak érzem magam mellette.

- Miért jöttél ide? – kérdi.

A hangja karcos, az õ torka is kiszáradhatott a látványtól. Se nem vádlón, se nem haraggal kérdi. A meglepettség még mindig elnyomja benne ezeket az érzéseket. Ennek nagyon örülök.

- A kislányod gyönyörû – mosolyodok el.

Nem akarok válaszolni a kérdésére. Még nem…

Nem felel, csak lopva rám pillant, majd kotorászni kezd a zsebében. Meg sem lep a mozdulatsor. Cigarettát kotor elõ a dobozából, majd rágyújt. A keze szakadatlanul remeg.

- Tudod… valaha nekem is voltak gyerekeim. Kettõ. Vladimira és Vladimir. Az anyjuk adta nekik a nevet – túrok elõl a hajamba.

Csendben van, azt hiszem, meghallgat.

- Alig lennének fiatalabbak nálad. Az anyjukra hasonlított mind a kettõ.

A kezeimre nézek, még ma is pontosan emlékszem rájuk.

- Csak õk voltak nekem. Nekem sosem volt anyám, a testvéreim gyûlöltek, mert ételt kellett pazarolni rám. Az apám egy iskolázatlan, ostoba favágó volt. Örült, hogy tizenévesen elvittek a háborúba. Még nem is éltél, már embert kellett ölnöm. Kitüntettek, kaptam egy házat, ahol élhettem. Nem kellett visszamennem földet túrni. Azt akartam, hogy nekik is jusson a vagyonomból, de már nem találtam otthon õket. Se az apám, se a testvéreim. Fogalmam sem volt, mit tegyek, egy ostoba kölyök voltam.

Felsóhajtok. Miért mondom el ezeket? Miért? A szavak akaratlanul törnek elõ belõlem.

- Mikor megismertem a feleségem, azt hittem, minden rendbe jön majd. Az õ szeretete… a gyerekeim szeretete valahogy segített. Nem tartott sokáig. Nem is tudtam, de vadásztak rám. Németek. Meg akarták torolni a veszteséget. Végig kellett néznem, ahogy megerõszakolják a feleségem, a gyerekeim… aztán a saját vérükbe fojtják õket.

A szemem sem rebben. Már nem. Nem tudok többet sírni.

- Megint egyedül voltam. Sokáig, nagyon sokáig. Aztán… a kezembe nyomtak egy aktát… fényképpel.

Újabb sóhaj szakad fel a mellkasomból. Érzem, hogy borzasztóan nyom valami odabent.

- Azt a feladatot kaptam, hogy végezzem ki az illetõt. De nem tudtam. Ez voltál te.

Rápillantok. A cigaretta csak lóg a szájában, döbbenten pislog rám. Megérinteném az arcát, olyan szívesen megérinteném. De még nem fejeztem be.

- Ha egy pillanatra is úgy tûnt – nézek mélyen a szemeibe. – Nem tudtam ártani neked.

A torkára téved a tekintetem, látom, ahogy az ádámcsutkája felszalad, majd leereszkedik.

- Sosem értem fel hozzá. Még a közeledbe sem voltam. Soha.

Megszorítom a vadul remegõ kezét. A kézfeje szinte eltûnik a markomban.

- Azért jöttem… mert hosszú idõ után Te voltál, aki elõször törõdött velem. Te voltál, akinek minden nap eszébe jutottam, akinek az elsõ gondolata én voltam. Még ha ártani is akartál nekem… összekötött minket ez a kapocs. Úgy éreztem, többé nem vagyok egyedül. Ezért nem tudtam elvenni az életed.  

A cigaretta kis híján kiesik a szájából. Most már mindkét keze vadul remeg. A szemei tágra nyitva, nem tudja leplezni az érzelmeit.

- Majd belehaltam, mikor ott hagytalak… egy darabot téptek ki a szívembõl. Egyedül maradtam… megint.

Próbálja elhúzni a kezét, de nem engedem. Még nem. Meg kell adnom a kegyelemdöfést.

- Szeretlek, Conrad Drescher.

Nem bírok a hasamra feküdni, a negyedik emeleten rejtõzködöm el, az épület legszélsõbb szárnyában, így állva tûröm a metszõ szél süvítését a betört ablaküvegeken keresztül. Kiszáradnak a szemeim, ahogy a könnyeket és a nedvességet kivájja a szemembõl. Mintha morzsolódna. Nyelek egyet, kitámasztom a Mausert, az AVS-t a bázison hagytam, ha valami történne ezzel a puskámmal is, legyen biztosítékom. A hátam lüktet, de amíg nem mozgok, nem gyötör. Összepréselem a szám, ahogy kicsit betámasztok, a vállamnak támasztom az agyát, hogy felvegyem a lövõ pozíciót. Érzem, ahogy a fércelés rángatja a húst a hátamon. Lehunyom a szemeimet, borzongás szalad végig rajtam, de nem törõdök vele.

- Készen vagy? - nyílik az ajtó és szól be a Frau. - Elindultak a túlsó partról.

Bólintok, oda sem nézve, a távcsõ elõtt, csukott szemmel valamiféle égetõ csend száll meg. Lángokat látok a szemhéjamra kivetülni, csillanó üvegdarabokat, zöld kabátokat, finom szürke szõr hullámzását, fekete kormot hord az egyik méretesebb tûz. Ég bennem. Mintha lázas lennék.

- Készülj - lép mellém, kitámasztja a fegyverét, de nem nézek rá. Régebben csodálattal figyelte mindenki, ahogy ez a nõ tökéletes pontossággal fröccsentette ki egy repülõ galamb fejét. Ahogy megfeszül rajta a ruha, szemei koncentrálva, fagyos acélként szúródnak a távcsövön keresztül a vélt ellen koponyájába. Bevallom, engem is lenyûgözött. Valamikor régen. Erõ, fegyelem áradt mindig belõle. Megtiszteltetés, hogy mellém helyezkedik. De tudom, hogy nem. Nem. Figyelni akar. Szemmel tartani. Kikényszerítettem belõle a puskát, de túl büszke, hogy ezt lenyelje és ezért még meg fogok fizetni.

Keserû íz tölti meg a számat, bort itattak velem, hogy a vérpótlásom hamarabb elinduljon, de egy korty után mindet elpakoltam. Tiszta fejjel. Tiszta fej. Az irányzék finoman leng a hajókon, és ahogy visszatartom a levegõt, még az idõ is megmerevedik, nem csak a puska mozgása.

Az elsõ lövés mindig a Fraué volt.

Elsül a fegyverem, nyomában a többi húsz is tüzet nyit. Érzem, hogy ezért a minimum az lenne, ha nekem ugrana és szétszabdalná az arcom. A szeme sarkából rám villantja tekintetét, de inkább tüzel Õ is, nincs idõ arra, hogy revansot vegyen. Egyszerre lövünk az egyik hajó tankjára, kigyullad, majd felrobban, égõ katonák ugrálnak a vértõl, szartól és sártól iszamos vízbe. Garantált elfertõzõdés és fulladás. Látom, ahogy fullákolnak, öklendeznek és hánynak, ahogy a víz illata és íze a szájukba kerül. Ahogy a lábaik elfagynak a jeges víztõl és magatehetetlenül süllyednek alá. Már érdektelenné válok a célpontok iránt, a vízben szenvedõket nézem.

Nem hallom már a puskák röhögését, mélységes csönd telepszik rám, belehajtom fejem az ismerõsként üdvözölt nihil gyilkos, fehér folyamába. Hirtelen megremegnek a vállaim minden elõzmény nélkül, kiszakítva az idilli némaságból. A puska agya keményen nyomja a farkasok által tépett sebet, érzem, hogy legszívesebben belepusztulnék a fájdalomba, összeszorítanám a szemeimet és térdre rogynék, hogy a két kezem odatapasszam és kitépjem a fájdalmat a húsomból, hogy végleg megszabaduljak a pokoli érzéstõl. Lüktet és zsibbad, élesen kínoz, mintha kések forognának a bõröm alatt, a kötéssel karonfogva.

A Frau figyel.

Nem lehetek gyenge.

Erõszakkal feszítem fel a szemhéjam és meredek a távcsõbe. Fejekre lövök és szívre, a hajók teteje miatt nehezebben tudok célba venni bárkit is, fõleg ezzel a fájdalommal a jobb vállamnál... Mintha direkt lenne. Mintha direkt oda karmolták volna, ahová a puskát kell tennem. Legszívesebben a fogaimmal tépném a ruhát.

A fájdalomtól elkalandozik a tekintetem, szív helyett a vállánál lövöm el, leszakad a karja, de kibillen a vízbe, magával rántva a mellette levõt is, akibe meglevõ karjával kapaszkodik.

- Was... Was hast du getan?! - dörren rám a Frau, nem is reménykedek abban, hogy nem látta meg a baklövést. Szó szerint. Izzó mellkassal és immáron egyre jobban szédülve nézek rá a távcsõ fölül. Nehezemre esik megállnom a talpamon, ahogy közelebb toppan, ügyel arra, hogy a felénk sebesen pörgõ gépágyúk lövedékeitõl takarva legyen. Minden átmenet nélkül kúszik fel a hasogatás az agyamba, perzselõ orkánt gerjesztve, ami a szemeimen át egy ponton telepszik meg. A Frau mellkasán. Szét akarom szakítani a mellkasát. Kihajtogatni a bordáit, mint egy spalettát.

- Noch ein Fehler...! - fenyeget meg, de már csak a hátamnak mondhatja a nagymonológját. Újra csalódást okozok neki. Elõbb hagytam, hogy Basilevsky agyonverjen és többször is a közelembe férkõzzön... Másodszor a gyönyörû német haza egyenruhájára felvettem egy döglött orosz átizzadt kabátját...

Kitépi az ajtót és elrobog, mint egy motor, a cipõinek kopogása a folyosón fenyegetõen kattog, biztos vagyok benne, hogy mindenki figyelmesebben tartja az irányzékot, várják az ellenõrzést. Megnyalom a számat, érzem még rajta a bor keserû ízét. Nem bírom meginni azt a vörös nedût. Mintha vért tolnának le a torkomon. Mintha magát a vérvörös haragot nyeldekelném, ami megduzzad bennem, és kontrollálhatatlanná tesz.

A hideg kéjesen markol végig a lángoló hátamon, óvatosan mozdulok kicsit arrébb, hogy kényelmesebben állhassak. Mintha a lábamon felkúszna a fagy, a padlóból, körülfonná, mint egy polip. Megremegek. Lehunyom egy pillanatra a szemeimet, jeges borzongás karistol végig a homlokomon és a tarkómon. Fentebb emelem a puskát, tenném a vállamhoz, de olyan, mintha beletolnám a sebbe, mélyen, rettentõ mélyre hatolva, szinte várom, ahogy szörcsögve kibukkanjon a túloldalon. Felszisszenek, odaszorítom a tenyerem, érzem a forróságot, ha széthúznám a felsõruházatom, minden bizonnyal melegen gõzölögne, akárcsak egy tál forró leves...

Váratlanul és minden elõzmény nélkül karok fonódnak körém, vanília illatot érzek meg, felszakad belõlem meg meglepett nyögés, elsõre azt hinném, hogy a Frau az, de neki nincsenek ilyen vastag karjai... A falnak szorít, mellkasom teljes hosszában kinyúlik a falon, szívem dobogását visszahallom és érzem lüktetni, ahogy az arcom is nekiszorul a kormos, nedves vakolatnak. Térd fúródik a lábaim közé hátulról, hátrafeszíti a karjaimat, üvöltésre nyitom a szám, de véres ujjak tapasztják be, teljes testével beborít.

Istenem... Istenem...

Mintha a fércek hullámoznának és rángatnák a húsom, amibe mélyen bele vannak vezetve, mint egy drótháló, ami befeszül és fenn akadok rajta... Belém tép az éles, iszonytató fájdalom, az egészet tetõzi az, hogy a másik test meleg és kemény, összemorzsolja a ruha alatt a bõrömet, amitõl ordítanék, mint a sakál. Zihálok és szuszogok, gyorsan kapkodom a levegõt, hátrafeszített karjaim felgyûrik a lapockáimnál a friss varratokat, kis híján a falba harapok kínomban.

Halk éneket hallok, kitágulnak a szemeim, hogy felismerem Basilevsky mély, morgós hangját, a lélek is kiszáll belõlem. Mit csinál? Mi ez az egész?! Zaklatott szívveréssel és pokoli kínok között vergõdve hallgatom, a végén felnevet, orrát a hajamba nyomja.

- Hast du schön geschlaft?

Igen. Ez Basilevsky. Nyelem a véres levegõt, ami az ujjain keresztül maródik a számba, még friss a vér, amit kiontott, szétkenõdik az arcomon, ahogy dobok magamon egyet, hogy letaszítsam magamról, de olyan, mintha el szeretnék tolni egy épületet.

- Nem volt szép dolog, amit az erdõben mûveltél, ugye tudod? - erõsebben markolja meg a csuklóimat, próbálom szenvedésem és vergõdésem palástolni elõtte. Nem fogok gyengén fetrengeni a lábai elõtt, mint ahogy õ tette. Nem alacsonyodok le odáig.

- Beszennyeztél a semmitmondó véreddel. Úgy volt fair, hogy én is adok valamit, ami az enyém. Tetszett? Egy egész városrészt ajándékoztam. Csak a tiéd - dörmögi szinte közvetlenül az agyamba.

Benyomakodnak hangján keresztül az emlékek a pincébõl, a vaksötét fájdalom, az elviselhetetlen nyomás, a saját gyomortartalmam és a vérem elegye, ami az arcomat forrón nedvesíti... Gyûlölet robban fel a gyomromból, elharapódzik bennem, mint a pestis, minden porcikám azért lángol, hogy gyötrelmes kínok között vérezzen ki a lábaim elõtt. Hogy a csizmám rátehessem leterített testére, hogy beteljesítsem végre ezt az elhúzódott vadászatot.

Megfordít, felhúzza a karjaimat, õrjöngve üvöltenék, legszívesebben a fogaimmal marnám az arcát, hogy enyhítsek a fellángoló rettenetes kínon a hátamban. Látom az arcát. Nem akarom látni az arcát. Csak úgy akarom látni, ahogy a földre borul, a saját vérében fulladozik, ahogy az orrából, fülébõl, szemeibõl dõl a vér... A mosoly, ami az arcán honol, jeges félelmet olt a szívembe, mint valamiféle undorító fecskendõ, közelebb hajol, amitõl kiver a víz, próbálok hátrább húzódni tõle, de a fal és a szorítása nem engedi.

- Ki volt ez a kurva? - kérdezi, tekintetével végigsöpör rajtam. Ez most... mirõl beszél? A Frau? Mi köze van hozzá? Most hozzá jött? Teljesen összekuszálódnak a fejemben a dolgok, elpárolognak a felszított indulatok, értetlenül próbálom meg felfogni, mi a franc baja van. Nem mintha érdekelne. Takarodjon el innen! Messzebb!

- Számít az? – a hangom olyan nyers, akár a bõr alól kibukkanó hús.

- Ki volt az?

Összeszûkítem a szemeimet. Ez megõrült. Nyelek egyet, ahogy az arcát nézem, próbálok olvasni belõle, de a hátamban és a szívemben lüktetõ görcs képtelenné tesz arra, hogy gondolkozzak. A vanília illat az arcomba tódul. A teljes kiszolgáltatottságtól a fülemben lüktet a vérem, az ereimben csörgedezõ maradék vér szinte szétfeszíti ezt az agyongyötört testet. Basilevsky elengedi a számat és irtózatos erõvel a falra vág, ami úgy szakad be, mintha csak egy tortába mártotta volna a kezét. Ha… ha ez a fejemet éri…

- Ki volt az, Conrad?! - bõdül el, felkapom a fejem és kikerekedett szemekkel nézek rá, ahogy a keresztnevemen szólít.

Mit lökdös? Mit fogdos? Mit szagolgat? Miért nem ölt meg már megint? Mi lelte ezt a tébolyult õrültet? Mindenki megõrült? Most miért von kérdõre? Mi kell neki? Mit akar?

Életemben soha, de soha nem voltam még ilyen kétségbeesett, értetlen és sebezhetõ. Nem volt még rá példa, hogy ne tudjak valami következtetést, valami tényt levonni a dolgokból. De annyira kavarog minden, annyira értelmetlen ez az egész, olyan rég húzódik már… Attól horgad fel bennem a pánik, hogy most tulajdonképpen semmi sem történik. Mi történik? Miért nem történik? Mióta vagyunk ilyen bensõséges kapcsolatban, hogy a keresztnevemen szólítson? Mi ez a vanília illat? Berúgott?

Szinte kiakad az idegrendszerem végleg, mikor meghallom a Frau cipõinek jellegzetes kopogását, Basilevsky azonnal a karomba markol, maga elé penderít, egy pisztoly csövét nyomja az arcomba, hogy maradjak veszteg.

- Basilevsky! - sziszegi a Frau ahogy belépve konstatálja, hogy épp társaságom van. Hangosan szedem a levegõt, halk hörgés is kiszakad belõlem, ahogy a ruhám vágja a nyakam. - Ereszd el, te koszos, ruszki paraszt!

- Nekem egy tetves náci szuka nem parancsol - mordul vissza válaszul, a Frau hátra tántorodik a mesterlövészekre nagyon nem jellemzõ hanghordozástól. A veszélyes közelségtõl. Basilevsky nem fegyelmezett, betanított kutya, mint mi. Egy vidéki vadállat, akinek nem parancsol senki. Nem ismeri a vezényszavakat. A távolságtartás szabályait. Az alapvetõ formulákat. Semmit. Nem tartja tiszteletben az alapokat. Mert nem is tudja õket. Érzelembõl cselekszik. Nincs realitás a tettei mögött. Ettõl beszámíthatatlan. A Frau ujjai erõsebben kulcsolódnak a puskájára.

Csak az odakint ropogó gépágyúk zaja hasítja végig a csendet, ahogy darabokat marnak ki a kinti falból. A Frau pengevékonyra préselt szája, és a nedves levegõtõl begöndörödött barna hajszálai szinte szikráznak. Rájövök a megoldásra, ahogy rohannak a percek és egymásnak szegezik a tekintetüket. Ezek nem engem akarnak bántani. Hanem egymást. Nem én vagyok a tét. Én itt felesleges vagyok. El kell tûnnöm.

Megmozdítom a remegõ bal kezem, válaszul a hátam mögött levõ hátrafeszíti, zsigerbõl hátravetem a fejem, ahogy egy hangosabb kiáltás kitörik belõlem. A Frau tesz elõre egy lépést, Basilevsky erõsebben nyomja a bõrömbe a pisztolyának csövét.

- Hogy mered... - ilyen hangot nõ szájából soha nem hallottam még.

 Zihálva érzem és tûröm, ahogy a hátamból lüktetõ fájdalomhullámok elmossák a külvilágot. Nem kell színlelnem, hogy fennakadnak a szemeim az agyamig tolódó fájdalomtól. Egy pillanat alatt csukódnak le a szemeim, fittyen elõre a fejem és nem tartom magam többet. Elernyedek, teljes súlyommal lógok Basilevsky karján, aki rendesen meglepõdhetett, mert rögtön szorosabban fog rám. A bal oldalam felé húzok, a Frau felkiált -"Conrad!!!"-, Basilevsky enged, biztos a puskája után kap inkább, a földre esek, és ahogy azzal számoltam, sikerül ráfeküdnöm a bal karomra, teljesen.

Mozdulatlanul fekszem a földön, kinyúlva, mint egy kitaposott baka, lábdobogás, durran pár puska, pofonok a puska agyával, nagy döndülések és kicsörtetnek a szobából. A hátamban hullámzik a gyilkos kín, az ablakon beáramló jéghideg szél valamelyest enyhíti a nyilallásokat, már a varratokat sem érzem szakadni és húzódni. A mellkasom lüktet, a gyomrom a torkomban jegesedik, a szívem megállíthatatlanul dörömböl a fülemben. Tadam-tadam-tadam.

A hotelben puskák durrannak, valaki a szobába lép, ösztönösen folytatom a tettetést tovább, mikor a küszöbön fordul valaki, meghallom a távolból a Frau artikulálatlan ordítását.

- Ezért megöllek! Megöllek! - hatásszünet. - Pusztulj!

A durranás ismerõs hangja áthasít az agyamon, úgy pattannak ki a szemeim, mintha felrántottak volna egy rolót. Megölöd? Nem. Nem! Nem! Basilevskyt az én tisztem megölni! Nem! Micsoda szégyen és megaláztatás lenne még ezek után, ha a Frau megölné Basilevskyt! A tanítványt kihúzta a szarból a mestere, mert az képtelen volt egy rendes, egyszerû feladatot elvégezni. Conrad Drescher, aki segítségre szorult egy nõtõl.

Felpattanok. Igazából négykézlábra tolom fel magam, zihálva küzdök a testem gyengesége ellen, hogy fel tudjak egyenesedni. A puskához kapok, ami a földön hever, arra támaszkodva kelek fel, alsó ajkamba harapok, hogy ne üvöltsek. Megteszi helyettem más. Elönt az adrenalin, a tomboló tettvágy, nem törõdök a fájdalommal, csak lendít elõre, hogy hamarabb végezzek. Kivágódok a szobából, az ajtaja úgyis csak az alsó pánton lógva fityeg, azonnal elébem toppan egy orosz nyikhaj. Kikerekednek a szemei, bizonytalanul tartja a szeménél a puskát.

Ha te nem lõsz, én fogok.

Úgy vágódik el, mint egy leomló épületdarab, átugorva rohanok a folyosón. A zsebembe nyúlok, kikapom a gázálarcot, futtomban teszem fel a fejemre, hogy ne lehessek olyan könnyen beazonosítható. Megláthatnak. Igen. Sejthetik. Megtudhatják. Nem. Nekem még kell. Nem bukhatok le. Mi. Én és Õ. Nem állíthatnak falhoz, mert megöltem. Nem. Ameddig a másik meg nem hal.

Recseg a talpam alatt a padló, néha a falak vészesen közel imbolyognak hozzám, a kezem rátapasztva lököm el magam tõlük, hogy ne akadályozzanak. Kis híján felbotlok egy német testben, hiányzó állkapcsának véres-sötét ásítozása sem engedi, hogy megtorpanjak. Hallom a cipõk dühödt kopogását, zihálva nyelem a gázmaszk használatlan, újszerû szagát, ami karistolja a torkom. Valaki kilép az egyik szobából, lendületében vágom arcon, nem foglalkozva azzal, hogy kicsoda az illetõ. Enyém, övéké, mit számít!

Az egyik ablak elõtt sietek el épp az egyik lépcsõfordulóban, mikor meglátok egy nehézkesen mozgó alakot a zsákutca végéhez rohanni. Megfordul a fejemben, hogy idióta, ha üldözik, rohadtul rossz helyre szalad, el is rántom a fejem az ablaktól, mikor cipõkopogást hallok megint. De kintrõl. Meglátom a Fraut, ahogy fogja a puskát és a zsákutcában rekedt méretes alakra emeli a puskáját, aki elbújik az egyik méretes szemetesláda mögött és éppen célra tartana. Lassú. Túl lassú. A Frau úgyis kivégzi.

Kit is végez ki?

Basilevsky!

Egy pillanat alatt töröm ki az ablaküveget, tolom ki a puska csövét és egy pillanatnyi hezitálás nélkül lövöm át a tányérsapkás fejet, majd a szívét. Vérpára ziláltan öleli körbe a fejét, a fekete, halálfejes sapka a földre koppan, a szorosan összefogott konty szinte szétrobban, barna haja fellebben, ahogy arccal elõre a földre zuhan. A fekete ruhás test elterül a földön, cipõinek sarka már némán mered az épület felé, amerrõl a halálos lövést kapta, a puska még mindig Basilevsky felé mered, akit agyon akart lõni. A melle cafatokban, ahogy a szívén rohant át a második golyó. Nem fog el sajnálat. Elégedettséget érzek, megnyugvást, beteljesült revansot.

„Térdelj le érte, Conrad!”

Térdelj le te.

Helyette sokkal alázatosabban nyúlt el elõttem. A vörös karszalag rikít a sötét törmelékek és lövedékek között, egyedül a Mauser csodás, barna színe adja a meleg színt és a Frau kibomlott haja.

Mély levegõt veszek, a maszk hörög, könnyek szöknek a szemeimbe a fájdalomtól, el is veszem a puskát a vállamtól, a sebre markolva dõlök el oldalra, el az ablakkeretbõl. A padlón, a felmart parketta darabjain némán húzom magam alá a lábaimat, áldom magam, hogy a gázmaszkot felvettem, a forró nedvesség kifolyik a szemeimbõl anélkül, hogy bárki láthatná. Elõregörnyedve szorongatom a mellkasomat, nem is érzem már a hátam. Nem csak a fájdalomtól ég. Valami más, forró is nyalogat belülrõl, csak a Frau hulláját látom magam elõtt, kiterülve, mint egy lenyúzott bõr.

***

Felöltözöm. Átveszem a trikót, az ingemet gombolom be épp, mikor Ulrich becsoszog a szobába, nyomában a kutyával. A kezében hozott hatalmas hengerformájú csomagot az ágyra teszi, azonnal el is lép tõle pár lépést. Nyel egyet, megtörli a képét, a kutya a lábához igazodik és le is teszi a seggét, némán csóválja a farkát. Az utolsó gombbal is végzek, felveszem a nyakamba a nyakkendõt, vaskeresztem nincs. Tükör nélkül kötöm meg, veszem fel a tiszta kabátot, aminek a hajtókáján és a vállapján kitüntetés vagy rang nélkül ásítozik a szabad felület. Elõveszem az övet a táskából, befûzöm a lyukakba, majd meghúzom, hogy tartsa rajtam a kabátot.

- Uram...?

Összegombolom oldalt, még jobban ráhúzom az övet, reszketegen felsóhajtok, ahogy az oldalamon levõ zúzódásra szorít a pánt. A sas a jobb oldali mellzsebemre van felvarrva, ezüstözött fonallal, valamint még a hegyivadászok felvarrója, a hajtókára pedig a tankhadosztályomé. Nincs kitüntetésem, ennyim van. Jelzések. Mint egy megbillogozott marha. Belenyúlok a zsebbe, a hideg fémet tapintva forró érzés zubog végig a gerincemen, kiveszem és felhúzom az ujjamra. Lehajolok a sapkáért, ami ugyan nem tányérsapka, hanem csak egy egyszerû felvarrt barett sapka. Épp a kesztyûimet húzom fel, mikor Ulrich megint beszélni kezd, tétován áll az egyik lábáról a másikra:

- Uram, hová készül?

Az ágyhoz lépek, kicsomagolom a takarókból és újságpapírokból a fegyvert. Egyszer fogom csak használni, addig a vállam és a bal kezem is ki fogja bírni. Szinte lángol a tekintetem, ahogy Ulrich felé fordulok, aki pánikolva húzódik közelebb, majd hõköl hátrébb.

- Uram, kérem… - nõként tördeli a kezeit. A Mauserre vetek egy pillantást a sarokban, vele szemben az AVS hunyorog gúnyosan: „Na, mi van, nem viszed el?”. Gyûlölködve lépek oda és rúgom el a nyamvadt orosz fémdarabot, a Mausert a hátamra lendítem, majd alányúlok a becsomagolt fegyvernek, és az ajtó felé veszem az irányt.

- Mein Herr…

- Nem vagyok az urad – nézek rá a szemem sarkából, mire a karomnál a ruhámba markol, zilált hajamra néz, majd a szemeimbe, majdhogynem fullákol úgy kapkodja a levegõt.

- Vissza fog jönni? Visszajön?

- Igen – tépem ki a karom az ujjai közül, a kutya behúzza a farkát, hátracsapja a füleit, ahogy elkullog az ajtótól, én pedig kilépve szlalomozok a hordágyak között.

Lázasnak érzem magam, mint a kivörösödött képû, bekötözött katonák, akik álmukban zaklatottan kalimpálnak. Lüktet a homlokom, a halántékom, még a tarkóm is belehullámzik az indulatba, ami lassan kimarja magát a felszínre, a bal kezem szabályosan rohamot kap, ahogy kilépek a hidegbe az eltorlaszolt fõbejárat mellett ütött résen. Odakint a köd olyan sûrû és tömött, hogy alig látok el tíz méterre, a folyónál ennél veszélyesebben korlátolt lehet a helyzet… Hagyom, hogy elharapjon a külvilágtól, mindenkitõl, másoktól, belecsörtetek, nem törõdve azzal, hogy a fekete egyenruha bármikor golyóért sikolthatna a nagy fehérségben. Ma véget vetek ennek, egyszer és mindenkorra. Mintha a bõröm alatt vadul áramolna valami elementáris, ami az agyamba tolódva a hideg gondolatokat elsöpri és primitív, gyilkos ösztönök veszik át a helyét.

A szívem úgy dobog, mintha át akarná szakítani a bordáimat, orrlyukaimon bõszen kavarog az elhasznált levegõ, a tegnap megivott egy üveg bortól lelkesebben forog bennem a vér, mint eddig bármikor. Soha nem éreztem még ilyet. Úgy õrjöng az egész testem, mintha darabokra akarna hasadni egy pillanat alatt, mindenem lüktet, vibrál, lassan a szemeim elõtt is forog a világ és a fehér köd helyett mást telepszik rájuk.

Gyûlölöm. Meg kell dögölnie. Rá akarom nyomni a lábam. Letoszni a földre. Szétcincálni, trancsírozni, kimetszeni az állkapcsát, hogy ne tolhassa többet olyan közel hozzám, ne nyomakodhasson az arcomba, ne vigyorogjon, ne mosolyogjon, ne röhögjön, ne énekeljen! Kimetélni a gégéjét, a hangszálait, hogy soha többet máshoz szólni se tudjon! Körülvágni az Ádám csutkáját, hogy mikor nyel, irtózatos fájdalmat érezzen, ahogy fel-le ugrál a nyaka ívén. Lefaragni a karjait, a lábait, hogy többé ne érhessen hozzám. Hogy ne hozza hozzám közelebb semmi. Hogy betartsa a távolságot. Hogy ne háborgasson. Lenyúzni a bõrét, hogy az a tisztátalan, mocskos borosta végre eltûnjön, és sima legyen az arca. Kisimítalak halálodban, Basilevsky.

A gerincemen nyilallás rohan végig, megörülve üdvözlöm a régi ösztönt, ami mindig jelezte nekem, hogy a közelben van. Kiosonok a ködbõl, be az egyik épületbe, ami valami mûhely lehetett, mert az alsó szinten nagy gépek feketéllenek. Felsietek a lépcsõn, ablakos szobát keresek, a lábaim automatikusan visznek egy irányba, eszem ágában sincs megtorpanni és elgondolkozni azon, hogy hová. Oda. Csak vigyen. Még a folyosón kigöngyölöm a plédbõl a páncélöklöt. Betöltöm, szapora mozdulatokkal, elsütõ szerkezetet betolom a fej és a rakétatest közé, majd a ravaszt fedõ kart felhajtom. Kapkodón sietek, hogy végre készen legyen, magamhoz szorítom, mint egy csecsemõt és az egyik szobába megyek. A falak félig leomlottak a szobák között, a köd lassan kavarog befelé.

Itt van. Érzem. Szinte szétreped a fejem tõle.

Guggolva ereszkedem az egyik ablakhoz, hogy kilessek és lássam, hol rejtõzködik éppen. Ahogy meglátom… ujjaim szorosabban fonódnak a Panzerfaustra, már látom magam elõtt, ahogy atomjaira fröccsen. Burgundi vörösre fogja kipingálni a fekete, kormos falakat. Nehezemre esik megtalálni, úgy érzékelem, mintha órák óta itt döglenék és lesném azt a nyomorultat, megalázott türelmetlenség zakatol az agyamban. Elég… elég legyen már…

Váratlanul látok meg egy kiálló vasdarabot, sõt, többet is, de mikor az egyik sötétebbnek bizonyul a többinél, a szemem úgy ragad oda, hogy még pislogni is elfelejtek. Megvagy. Megdöglesz. A vér a fülemben lüktet, ahogy a jobb vállamra emelem a páncélöklöt és mély levegõvételekkel próbálom meg lenyugtatni remegésem, zakatoló szívem minden más hangot kizár. Csak kilépek és eleresztem a töltetet. Ráeresztem. Mint egy kutyát. Szétmarcangolja. Összeszorítom a szemeimet, hatalmas adag levegõt erõszakolok a tüdõmbe és kilépek a fedezék mögül, becélozva azonnal markolok is a ravaszra, amikor…

Már csak azt érzem, hogy a falnak esek, a fejem keményen koppan a falon, a Panzerfaust hangosan durranva esik a földre, kitágult szemekkel támad rám a jeges félelem, hogy beindul… Azon nyomban felváltja valami irdatlan erejû fájdalom a félelem görcsös és végtelen szorítását, felüvöltve kapok a bal vállamhoz és mikor lyukat tapintok ki, amibõl spriccel a vér, bugyborékolva felhörgök. Kigúvadt szemekkel figyelem, ahogy a vér folyik az ujjaim között, be a kabátom ujja alá. Nem… nem… nem! Nem…! Üvöltök, ahogy a torkomon kifér, vergõdve lököm ki magam alól a beszorult a Mausert, jobb kezemmel próbálom betapasztani a lyukat, zihálva és lihegve markolászom a ruhát, hogy ráhúzogassam…

Nem… én nem így fogok meghalni… nem… Soha! Soha! Engem nem fog megölni, egy iskolázatlan, félkegyelmû, ostoba paraszt! Aki még csak nem is tanult! Aki… aki… aki szellemileg teljesen leépült, beteg állat, egy vadállat, nem is ember… Egy õrült, szeszélyes, undorító, mocskos senki… Gyilkos kétségbeesés és pánik rohan végig rajtam, a legyõzöttség undorító szaga betölti az orrlyukaimat. Olyan kín facsarja a mellkasom, mintha a gerincem forgolódna, dobálná magát, mint egy undorító kígyó, aminek szögekkel kivert sikamlós bõre nem találná a kiutat.

Nem, nem adom meg neki az örömöt… Hol a puska… a puskát… Gyere ide, gyere már! Elég volt ebbõl! Segíts! A bal kezem esztelen remegése közepette, szinte rimánkodva kaparom magamhoz közelebb, a jobbat nem merem elvenni a mellkasomtól, remegek az irtózattól, hogy kitoccsan a földre a szívem… Ahogy megveszekedett, féktelen tempóban pumpálja a vért, úgy szakad ki belõlem minden élet, szédülés fog el, émelyegve rángatom a Mausert a szíjánál fogva, de üresen koppan a földre. NE!

Az övemhez kapok, a Lugert alig bírom rendesen megfogni, a bal kezem úgy remeg, hogy többször is elejtem. Nem… így nem láthat… nem fog… halott leszek, mire ideér… Legyõzöm, nem ölhet meg! Mert én fogok saját magammal végezni. A életem csak az enyém! Az enyém! Senki másé nem lehet! Én rendelkezem felette! Egy koszos csatornatöltelék nem fog rajtam derülni… Alig sikerül kibiztosítani, a számban a rezes íz és a vérmennyiség egyre erõsebb, a nyálammal együtt folyik végig az államon, rá a ruhára…

A fejemhez emelem, a kezem úgy reszket, hogy hányingerként kap el a tudat, hogy mi van, ha nem sikerül? Ha félrelövök? Ha... ha még élni fogok utána? Nem. Én már így nem fogok élni… senki nem tudja meg, hogy ki ölt meg. Senki. Mert nem Basilevsky volt. Hanem én. Senki nem tudja meg! Úgy halok meg. Büszkén. Nem mint egy elejtett vad. Nem adom meg magam. Senkinek.

Kicsordulnak a könnyeim, köhögés és hörgés rohamszerû elegye ront végig rajtam, a féktelen, megállíthatatlan kín szinte elviselhetetlen… Alig tudom a csövet a halántékomnál tartani, majdhogynem könyörögve, esdekelve szorítom, hogy egyhelyben maradjon… Mindjárt… Lehunyom a szemeimet.

Lehunyom a szemeim, és mosolyogva emelem fel a fejem. A hópelyhek az arcomra hullnak, majd felolvadnak. Furcsa. Alig érzem magam melegebbnek egy jégdarabnál. Nem vagyok túl jól. Egyáltalán nem. Valami kimondatlan vibrál napok óta a levegõben, sejtelmem sincs, mit kezdjek a dologgal. Dreschert elvitték. Láttam, ahogy kirángatták a romok alól. Hallottam az üvöltését, láttam, ahogy zihált. Még élt, nem hunyt ki a fény a szemeibõl. Pokoli dühös voltam, hiszen a szülõföldem döntöttem rá, mégsem döglött bele. Talán kedves cimborám, a Sors nem így akarja, hogy vége legyen. Talán mégis nekem kéne elõbb meghalnom. Én élek régebb óta itt, nekem kéne hamarább felakasztani a kabátot a fogasra. Túl sok a talán, gyûlölöm. Nem szeretek ilyesmiken gondolkodni. Talán mégis egy ostoba, földmûves paraszt volnék. Újabb talán, megõrülök….

- Danilov!

Felsóhajtok, majd hátrapillantok. Ivan siet felém gyors léptekkel. Az arcán letörölhetetlen vigyor ül. Ettõl nekem is mosolyognom kell.

- Téged meg mi lelt? – kérdem szórakozottan.

Tagadhatatlanul többet mosolygok, mióta a közelemben van. Valahogy jó tudni, hogy akad egy társ… egy… barát, akire számíthatok az ilyen vészterhes idõkben is. Rég éreztem már támaszt a hónom alatt.

- Mikor kapom már meg az ajándékom? – dörzsöli össze a tenyereit.

Hangosan felnevetek. Valahogy kitör belõlem. Akár egy gyerek. Jó rég beszéltük meg, ha mindketten megérjük a karácsonyt, ajándékot adunk a másiknak. Úgy tûnik, nem felejtette el. Én sem.

- Elöljáróban… hoztam valamit – vesz elõ egy papírzacskót a zsebébõl.

Gyanakodva méregetem az elnyûtt zacskót, ám hamar megcsap a tartalmának az illata. Cukor és dió.

- Boldog karácsonyt a Szovjetunió két legszerencsétlenebbjének – nyújtja felém a zacskót.

Újból felkacagok, majd elveszek egy darab grillázst. Ki tudja, mikor ettem utoljára élvezetbõl, és nem azért, mert az éhhalál fenyegetett. Bekapom az édességet, majd rögtön szét is rágom. Elég kemény, a hidegtõl kicsit megfagyott. Ivan méltatlankodva néz rám.

- A tanklövedéket is így eszed? – hördül fel.

- Nem szorulok rá – vonok vállat.

- Pedig lehetnél az egység lövedékelhárítója – vigyorog rám.

- A te fejed keményebb, alkalmasabb volnál erre a feladatra – replikázok.

Eltátja a száját, majd újból felnevet. Valahonnan hátulról hallom, ahogy kiszûrõdik a rádióból az egyik ismertebb karácsonyi muzsika. Elnémulunk, hallgatjuk az ismerõs dallamot.

A hó nagy pelyhekben esik. A puskám némán pihen mellettem, csupán Ivan ropogtatása töri meg az idilli némaságot. Nemsoká sebesülteket hoznak hordágyakon. Nyögnek, hörögnek, folyik a vérük. A tiszta, hófehér tájat lassan beszennyezi a sár és a vér. Felocsúdok, ez nem karácsony. Ez háború. Véres, kegyetlen hadjárat. Itt senki sem szereti a másikat. Csak holtan látni.

***

Unottan tekergetem a rádiót. A németek szünetet kértek az ünnepek idejére. Páran eltávot kaphatnak. Gondolom, ez az olyanoknak szól, akik legalább száz honfitársam halálát okozták. Nesze, egy kereszt, ja, és haza is mehetsz! Vajon Drescher él még? Hazavitték? Nem hinném. Túlságosan szomjazhat a véremre. De mi van, ha elnyelte a föld? Ha az anyatermészet magába fogadta, eggyé vált vele? Ezt akartam, nem? Ugye?

Értelmetlen karattyolás, nem számít.

"Ott van Conrad a bázison? Azonnal kerítsék elõ és küldjék hozzám a Volga partja menti régi hotelbe! Suzamka Hotel, Híd utca 45. szám. Hamarosan nagyobb létszámú fegyveres had akar átkelni a nyugati városrészbe, hajókon."

Conrad… a bázison? Nevetnem kell. Érzem, ahogy harag önti el a szívem. Conrad. Ki ez a nõ? Hogy merészeli így nevezni? Biztos azt hiszi, õ is egy tetves talpnyaló, de nem, õ nem az! Nem az! Megértetted, te ordas kurva?!

Lihegve kapok a fegyverem után, majd törlöm végig a képem. Mi a fene ütött belém? Érzem, hogy szétrobbannak az ereim, olyan indulatba jöttem. Nem értem, Drescher egy katona, vannak felettesei. Biztos… biztos… keféli.

Nagyot vágok a falba. Megmagyarázhatatlan indulat zubog a mellkasomban, a füleimben nagy erõvel lüktet a vér. Muszáj lesz lehiggadnom. Gyötrõ képek kúsznak a lelki szemeim elé. Látom, ahogy a szõke nõ, mert nyilván szõke, a falhoz nyomja Dreschert. Fekete bõrkesztyût visel, testhez simuló, fényes, fekete anyagú ruhája szinte dorombol, ahogy ropogva gyûrõdik minden mozdulatnál. Vörös ajkai vibrálnak, akár a méreg, beszennyezik Drescher hófehér bõrét. Rózsaszín nyelve elõvillan, õ pedig kéjesen nyögdécsel. Elég!

Dühödten állok fel, és kapom fel a puskám. Kisétálok a táborhelyrõl, nyugalomra van szükségem. A géppisztolyok ugatására, a bombák bariton dörrenésére. Igen, ez kell nekem, nem a testrõl lehulló ruhák surranó hangja.

***

Értesítettem a parancsnokot a rádióban hallottakról. Az üzenet hamar körbejárja a vezérkart, sikerül egy jó pontot szereznem. Gratulálunk, Basilevsky! Ami azt illeti, felejtsük el azt a kis incidenst a hómezõn. Megették majdnem a farkasok? Rá se rántson! Oh, megnyomorult egy életre? Ne foglalkozzon vele, szeretett hazánk nagyra becsüli az ilyen hõsöket, mint maga! Undorít, hánynom kell…

Ha egyszer vége lesz ennek, biztos, hogy összezúzok egy két sztálini emlékmûvet. Elegem van az egész romlott, nyálverõ bandából. Nem tûröm tovább, hogy bárki ugráltasson, megmondják, mi a jó nekem. Tudom, mi kell nekem! Tudom, ki kell nekem…. Nem tisztük efölött ítélkezni helyettem. Ugyan nem ismeretes számomra a szakzsargon, mégis tudom, az ilyet hogy szokás hívni. Félnek is tõle, hogy a birkák egyszer felkapják a fejüket, és rájönnek, miféle emberekbõl áll ez a rohadt rezsim.

A parancsnok bizakodó. A tankjaink majdnem körülzárták a Fritzeket. Az a Paulus nevezetû kollaborálni készül. Persze, az a bajuszos tökmag, Adolfka, nemigen menne bele a dologba. Inkább feláldozza azt a maroknyi nyomorultat, akik még életben maradtak. Micsoda logika, látszik, hogy a nácik már csak ilyenek. Túlságosan fent hordják a tökéletes kis orrukat. Itt az ideje, hogy móresre tanítsuk õket. Az egyik kettõs ügynökünk kiderítette, friss hús került a porondra. Az a nõ… nem, az a szopós kurva is efféle. Az akadémiáról kirepülõ fiókáival jött ide, mint valami kibaszott tyúkanyó. Hányinger, egy nõt megbízni ilyesmivel.

Szívem szerint ezt az épületet is rájuk robbantanám, de a parancsnoknak más tervei vannak. Rabokat, hazaárulókat, besúgókat rakatott a hajókra. Igen, a népünk söpredékét, értük nem kár. A szállítmányt pedig vinni kell, mese nincs. Szembõl fogják õket támadni. Szitává lövik a fejüket. Hm, nem az én dolgom megítélni õket, biztos megérdemlik. Remélem…

A zubbonyom belsõ zsebébõl elõveszek egy szivart. Az ajándékom Ivantól. Már régóta áhítozok utána. Csodás az illata, vaníliás. Az íze is kiváló. Egy ezredestõl szedte el, ahogy a többi holmiját is. Kuncogva veszem elõ a vaskeresztet. Nevetséges, ilyesmire pazarolni a nyersanyagot. Egy játékra…

- Basilevsky! – jelenik meg az egyik lövész.

Csoda, milyen gyorsan felejtek, már a nevére sem emlékszem, pedig nemrég vele lõttük halomra azt a sok Fritzet.

- Hm? – hunyom le a szemeim, de a fülem felé fordítom.

Egy kiégett tankon ülök, és élvezettel szívom magamba a dohányt. Imádom.

- Jó ötlet ez? – kérdi aggodalmas hangon.

- Micsoda? – fújom ki a füstöt.

Kellemes vaníliaillat terjeng a hideg levegõben.

- Csak így négyen? – tárja szét a karjait.

Kezdõ.

- Beijedtél pár suhanctól? – nézek rá most elõször.

- Nem! De… - fújja fel az arcát.

Leintem, ne zavarjon ilyesmivel. Ha kell, egymagam megyek neki az összesnek. Szétverem a fejüket, összetrancsírozom a végtagjaikat, kitépem a szívüket. Nincs kegyelem.

Bõ egy óra múlva megszólalnak az elsõ gépágyúk. Lustán emelem fel a fejem. Egészen belaktam ezt a kis tankot. Ásítva igazítom meg a sapkám, és markolom meg a mellkasomon nyugvó puskát. Olyan, mint egy hûséges szeretõ. Mindig jókor van jó helyen. Nem beszél, szeret.

- Ideje lenne indulnunk – kocogtatom meg a tank szélét.

A három jómadár egyetértõen bólint. Elnevezhetnénk magunkat elit osztagnak. Mókás lenne.

- Hátulról hatolunk be! – kapja elõ a térképét Hruszilov.

Rá emlékszem. Megtiszteltetés volt…

- Nem szabad lebecsülni õket, hiába az iskolapadból keltek fel.

Felszalad a szemöldököm.

- Ha jól tudjuk… akkor Drescher is ott van.

Összerezzenek a neve hallatán. A gyomrom dió méretûre szûkül. Igen, érzem, hogy itt van, de gyenge.

- Õ az enyém – szalad ki a számon.

Nem nézek fel, de érzem, hogy minden tekintet rám irányul. Nem szólnak semmit, elfogadják. Igen, Drescher az enyém. Csak az enyém.

~

Halk léptekkel osonok az emelet felé. Már két járõrözõ torkát is elvágtam. Csendben nyaklott hátra a fejük, a vérük az ujjamon át spriccelt kifelé. Nem hatott meg, egyáltalán nem. Még jól is esett. A növendékekkel nem foglalkozok, lövöldözzenek csak, mint a vásárban. Az én feladatom sokkal magasztosabb, fennköltebb annál, semhogy zöldfülûeket gyilkoljak. Dreschert kéne keresnem, a fülem azonban mégis egy nõi hang után sóvárog. Tudni akarom, hol van. Felhagynék a szokásommal, hogy a gyengébbik nemet nem bántom. Ó, de még hogy! Szinte az ujjaim között érzem a nyakát, hallom, ahogy fulladozik. Érzem a körmeit, ahogy végigszántják a bõröm, kitépik a szõrszálaim. Elvigyorodok a gondolaton. Azt hiszem, megõrültem.

Sántítok ugyan, a lépteim azonban nagyon-nagyon halkak. Végre én lehetek a fantom, aki szellemként közlekedik az épületben. A csend és a meglepetés ereje az, ami az akciónkat sikeressé teszi. Még a jó Isten se tudja, hanyadik emeleten járok, mikor neszelést hallok. A falhoz lapulok, a puskám vérontásra készen simul a mellkasomhoz. A szemeim a folyosó végén barnálló ajtóra függesztem. A kilincse megmozdul. Egy nõ hangját hallom. Nem, én annak a szukának a hangját hallom!

- Még egy hiba… ! – mennydörgi, majd kivágódik az ajtó.

Elviharzik, én azonban már biztos menedéket találtam egy széles váza mögött. Sejtelmük sincs, hogy tudunk róluk, nem is gondolnak rá, hogy milyen közel a vész. Szinte a nyakán érezhetné a leheletem. Átharapom, szétcincálom a torkát, kivéreztetem.

Óvatosan kilesek a beugró falrész mögül. Az a szõke haj… akárhonnan meglátnám. Mosoly kúszik az arcomra. Drescher, hát itt téblábolsz? Látom rajt, hogy nehezen mozog. Nem csodálom, isteni közbenjárás volt, hogy túlélte azt a robbanást. A mázlista… vagy mégsem volna az?

A hátamra csúsztatom a puskám, engedelmesen a hátamnak feszül. Jó, így jó lesz. Lassú, hangtalan léptekkel osonok végig a folyosón. Két méter, egy méter… átlépem a szoba küszöbét. Drescher felszisszen, ahogy a mellkasához nyúl. Védtelen a háta, túl gyenge ahhoz, hogy idõben reagáljon a külsõ ingerekre. Mögé lépek, majd szorosan körbeölelem a testét, akár egy elszakíthatatlan hurok. Felnyög, a szemei tágra nyílnak a meglepetéstõl. A falnak döntöm, a combom a lábai közé csúsztatom. Teljes testemmel nekifeszülök. A balommal a karjait fogom le, a jobbommal a száját takarom el. Nem hiányzik, hogy óbégasson, biztos nagyon fáj. Szegény…

Szaggatottan szuszog, a teste teljesen megfeszül. Megcsap a vér szaga.

„Szép csillagos az Ég
Elcsendesült a rét
Ezüstös fényét hinti rád a holdsugár.

Már fújdogál a szél
Egy tücsök hangja kél
Lágy puha fészkén elszunnyad 
a kismadár.

Bérceken túl a völgyben lenn
A fényes napkorong is elpihen
Hát aludj kedvesem
Álmodj csak csendesen
A tó tükrén az erdõ mélyén 
csend honol.”

Halkan éneklem neki, az ajkaim a fülét súrolják. Kuncogva túrok az orrommal a hajába, érzem rajt a cigaretta szagát.

- Hast du schön geschlaft? – mormogom neki.

Felszusszan, ahogy ránt magán egyet. Nocsak, egyre hevesebben reagál.

- Nem volt szép dolog, amit az erdõben mûveltél, ugye tudod? – szorítom meg a csuklóit.

Újból felszusszan, de nem nyög, küzd, hogy azt mutassa nekem, nem érez semmit. Ó, pedig nyilvánvaló, hogy szenvedsz.

- Beszennyeztél a semmitmondó véreddel. Úgy volt fair, hogy én is adok valamit, ami az enyém. Tetszett? Egy egész városrészt ajándékoztam. Csak a tiéd – mormogom a halántékára.

Idegesen összerándul, a bal keze vadul remeg. Hm, jól sejtettem, többé nem titkolhatod elõttem, mit érzel.

A karjánál fogva fordítom meg. A feje fölé hajtom a karjait, a csuklójánál nyomom oda a falhoz. Esélye sincs, sokkal kisebb nálam, ráadásul gyenge. Állítom a gyengélkedõrõl rángatták ide. Csodálom, hogy talpon van. Mosolyogva hajolok az arcába. Láthatóan zavarja a közelségem, ez tetszik. Végre érzelmeket látok rajta. Fél. Féljen is.

- Ki volt ez a kurva? – nézek végig rajta.

Nem bírom ki, tudnom kell!

- Számít az? – morogja.

A hangja késként hatol a levegõbe.

- Ki volt az? – kérdem újból.

Nem felel, csak elhunyorodik. Elengedem a jobbommal az állát, majd jókorát ütök a falba. Mélyen dobban egyet, majd megadja magát az öklömnek, és betörik. Megedzõdtem már, nem okoz gondot szétmorzsolni a téglát.

- Ki volt az, Conrad?!

Felkapja a fejét a keresztneve hallatán. Csak én hívhatlak így, csak én részesülhetek abban az élményben, hogy az enyémnek tudhatlak. Ha kell, megölök bárkit!

Hallom, ahogy cipõsarkak kopognak a szoba felé. Már nincs idõm menekülni, ezért magam elé kapom Dreschert, és a Tokarev csövét az arcába nyomom. Mikor az a… nõ belép a szobába, az arcára döbbenet ül ki. Megismer.

- Basilevsky! – sziszegi.

Nem bírom megállni, kínomban elmosolyodok. Drescher nem mozdul, azt hiszem, rájött, csak fájdalmat okozna magának.

- Ereszd el, te koszos, ruszki paraszt! – sziszegi.

- Nekem egy tetves náci szuka nem parancsol – vakkantom neki oroszul.

Hátrahõköl, majd erõsebben szorít a fegyverére. Patthelyzet. 

Arra ébredek fel, hogy valaki a nyakamra sújt valami élesen surrogóval, lendületbõl támasztom a talpaimat a falhoz, hogy leguruljak az ágyról és az ágy lábához támasztott puskát az engem zaklató arcába toljam, egy pillanat alatt. Mikor meglátom a fehér arcot keretezõ barna hajat, elemelem a távcsõtõl a szemem, kényszeredetten állok fel, húzom ki magam és teszem a puska agyát a földre. A fekete egyenruhán egy porszemet sem lehet felfedezni, megvetõ pillantással konstatálja, hogy egy orosz kabát lóg a fogason. Igyekszem leplezni döbbenetem, rezzenéstelen arccal állok elõtte.

- Egy AVS-36? - rugdossa meg a lábával az amúgy is meglehetõsen ingatag és megbízhatatlan fegyvert, majd visszapillant rám. - Nem is üdvözölsz?

- Üdvözlöm, meine Frau.

- Hah, a hangod mintha kissé megváltozott volna - szegi fel az állát, kezében meglátom a pálcát, amit nem csatol vissza az övére. Luger van az oldalán, egy vadászkés, jól tudom, hogy a csizmájában is van, mind a kettõben. De a pálca az, amit úgy forgat, mint zsidó az aranyat. Vagy mint ördög a szerencsekereket.

Legszívesebben megkérdezném, hogy mi a jó büdös francot keres itt.

- Ó, nyilván szeretnéd tudni, mit keresek itt - hunyorít, bal kezének tenyerébe fekteti a pálca végét. - Hoztam pár frissen képzettet, maga a Führer kért meg erre. Túlságosan is elszaporodtak a mesterlövészek a Volga túlpartján, nem hagyhatjuk megtorlás nélkül.

Nem szólok semmit, ellenben Õ elmosolyodik és csettint. Bekotor Ulrich -aki a tankos bevetése óta meg kell osztanom vele a szobám, legalábbis a feletteseim így gondolják-, kezében egy hosszúkás táskával. Csukott szemmel is megismerném a cipzár jellegzetes csikorgó hangjáról, hogy mi van benne. Ellegyinti a fiút, aki összecsapva a sarkait lendíti a kezét és elhúzza a csíkot, mint a vadlibák.

- Úgy hallom, nem egészen úgy áll a mese, ahogy annak végzõdnie kellene - billenti oldalra a fejét, mint a kutyák. Csak ez nála ezerszer rosszabbat jelent. Nem tapasztaltam, de láttam már, mi következik, ha így tartja a fejét. A tányérsapka elején fenyegetõen csillan meg a koponya, a karszalag úgy vöröslik a kezén, mintha egy bikát várna az oldalára. - Megtudhatnám, hová lett a puskád?

- Elégett a tankban.

- Mit kerestél egy tankban? - ütközik meg. Felvonja a szemöldökét, elmosolyodik, majd mikor rájön, hogy nem szokásom humorizálni, fõleg nem a feletteseimmel, összeszûkíti a szemeit. - Vagy úgy.

Mozdul a keze, bal kezével, amiben nem a pálcát tartja, elnyúl a falhoz támasztott táskához, a lábához teszi, hogy mikor kibontja, jól lássam. Mikor meglátom a Mausert, hatalmasat dobban a szívem, izgatottan kezdi el pumpálni az alvástól besûrûsödött vérem, szinte szárnyalni kezd a mellkasom. Körülményesen, iszonyatosan lassan kivonja belõle, megtartja a bal kezében, eltartva tõlünk. Legalábbis magától biztosan. Ha olyan lennék, még el is érzékenyülnék és bekönnyeznék.

Frissen érkezett, bejáratlan. Tökéletesen tiszta. Ártatlan. Csak az enyém. Az enyém. Senki más nem ért hozzá. Rám vár, hogy bejárassam, hogy megtörjem, hogy felavassam.

Int, hogy lépjek oda, jobb kezem megszorítja az AVS csövét.

Akar valamit.

Sosem adott semmit sem ingyen.

- Térdelj le érte, Conrad - húzza fel az orrát fölényesen, a domináns testtartása pedig egyszerûen égeti az arcom, ahogy azt akarja, könyörögjek, alázkodjak meg a puskáért. Ökölbe szorul a bal kezem, hogy a fájdalom visszahozza az eszem és ne üssem meg. Ostoba nõ, szuka!

Felém lép, kesztyûs kezében megmozdul a fekete, bõr lovaglópálca, aminek a végét az arcomhoz csapja, oldalra fordítva ezáltal a fejem és úgy mustrálgat, csillogó, perzselõ tekintetével. Jól emlékszem, hányunkat ostorozta élvezettel. Az egyetlen egy dolog, amiben sosem volt elégedett velem, az az, hogy soha nem talált indokot arra, hogy megüthessen és élvezkedhessen a kiserkenõ véremen.

- Ezt szerettem benned. Hogy sosem mutattad ki, mire gondolsz, sosem tudtam, miben sántikálsz. De látom, valaki már megoldást talált erre a problémára - jéghidegen elmosolyodik, a pálca lesiklik rajtam, egészen az ökölbeszorított kezemig, amit meglapogat vele. - Vagy... magadnak csináltad?

Felháborít a gusztustalan szadizmusa, de egy szót sem szólok hozzá. Hatalmasat sújt a vállamra, összeszorítom a szám, körüljár, mint egy keselyû, ami alig várja, hogy kimúljon és ne rángatózzon tovább a tetem.

- Szégyen, a legjobb voltál az Akadémián, árja vagy, felsõbbrendû! És hagyod, hogy egy koszos, öreg, félkegyelmû, iskolázatlan ruszki paraszt fölényt szerezzen feletted! - ezúttal az arcomra vág, mozdul a kezem, hogy kitépjem a kezébõl és ketté törjem a hátán, de a nyitott ajtó lelohasztja a kísérletemet.

Szavaiból árad a csalódottság és a megvetés.

- Mi a mesterlövész egyik alapvetõ ismérve? - érkezik az a követelõ hang, amelyet annyiszor hallottam. És aki nem tudott válaszolni, golyót kapott a fejébe.

- Unsichtbarkeit.

- Stimmt. Akkor megmondanád, hogy miért vagy tele sebekkel? - nyomja bele a pálcát az oldalamba, ahol a zúzódást háborgatva kínokat izzít a gerincembe. - Die Entfernung! A távolság, ami elõnyt ad, a távolság adja meg a rálátásodat a célpontra. A távolság az, ami sérthetetlenséget ad! Ami épségben tart!

- Más feladatokat is kapok.

- Hah! Másokat! - kiált fel, az állam lágy részébe tolja a pálca végét, szemei szikráznak. Meglepett és lángoló arckifejezése mutatja, hogy olyasmit tudott meg, ami egyáltalán nem elfogadható. Ilyenkor mindig fájni szokott valakinek. Nagyon. - Ki volt az a nyomorult félállat, aki bevetésre küldött?! Be a tankba! Abba a konzervdobozba! Ki a nyílt utcákra, hullát keresni! A te gyönyörû, habfehér bõrödet így tönkretenni...

Csend következik be szavai nyomán. Nem veszem kérdésnek kifakadását, aminek meg is lesz az ára, térdhajlaton rúg, megkapaszkodom az ágy szélében és a puskában, hogy ne essek elõtte térdre.

Felnevet.

- Soha, senki elõtt, mi? Térdelj le, Conrad, és megkapod a puskát! - veszi le az asztalról a Mausert, fájdalmas fényt csal a szemembe, mohón kapnék utána, de az elsõ lépésnél önuralmat gyakorolok. - Vagy kérjek mást... esetleg?

Õ is õrült.

Lágyabban simít végig az arcomon a pálca végével, tekintetével kutatja az enyémet. Kiszárad a szám a dühtõl. Az arcomba kacag, erõszakosan lelökne az ágyra, de megvetem a lábam, amitõl felkenõdik a mellkasomra. Kifejezéstelen arcom közelségétõl hirtelen lesz indulatos és arcon csap, a csalódottság kerserû szaga ömlik belõle. Engem ugyan nem kapsz meg. És nem is törsz be. Már túl vagyunk ezen a nevetséges játékon. Pár fiút megkaphattál magadnak a HJ-bõl, ahogy az Akadémiáról is. Szabályosan megerõszakolhattad és kínozhattad õket, mindenféle következmény nélkül. És mai napig döfi a vaginádat a tény, hogy engem nem tudtál bezárni a vallató szobába, hogy kettesben legyünk. Túl tökéletes voltam. Ami irritált.

- Ide a puskával - halkan szólok, minden fenyegetõzés nélkül, mire kikerekednek a szemei. Teszek egy lépést felé, jelezve, hogyha nem hajlandó normálisan odaadni, kész vagyok leteperni a földre.

- Mit nem merészelsz! - sziszegi, csizmás lába hangosan csattan a földön, ahogy toppant, újabb pofon, duplán csattan a pálcával szinkronban, de még csak fejem se billen félre. Akármennyire is takargatja, a Frau megijedt tõlem. És én már kiszagoltam. Vége a játéknak.

***

Nem osztottak be alám egyetlen egy mesterlövészt sem, aminek ha lehet, nagyon örültem. A koncentráció így is hihetetlenül pocsékul megy, nem kell, hogy még egy zöldfülûre is figyeljek, hogy mit hogyan csinál. Senki se akadályoztasson, hagyjanak magamra, egyedül. Csendben. A gondolataimmal.

A tény, hogy csaknem egy századot irdaltak le a valamelyik nap, fellendítette a keresettségem, ezért kerültem vissza a bázisra, Ulrich barátunk társaságában. Aki most, hogy nincs vele a szakaszvezetõ, aki babusgatta, teljesen be van tojva és szabályosan a seggemben közlekedik, mintha valaki kényszerítené rá. Többször kellett leráznom és szó nélkül felvilágosítanom, hogy kopjon le. Nehezen tanul. Most is úgy kotor utánam, mintha puskából lõtték volna ki, de már nem mer szorosan megközelíteni, hanem tartja a két méter távolságot.

Az egyik kisebb alakulathoz csatlakozom, egy hadnagy és két százados támaszkodik egy felfordított, háromlábú szék mellett, ami valaha bárszék lehetett. Rengeteg papír van arra az istentelen székre pakolva, hátuk mögött rádiósok fogják a jeleket és váltanak üzeneteket.

- Uram, megérkeztünk! - vágja magát haptákba Ulrich a hátam mögött, mire a százados felpillant a szemüvege mögül. Megáll rajtam a tekintete, majd a kis hülyegyerekre pillant.

- Azt hittem, nem vállal senkit, Herr Drescher.

Megrázom a fejem.

- Hát akkor ki ez? - lép el egy kicsit a szék mellõl, már a másik két tiszt is minket figyel. Veszek egy mély levegõt. Csalinak jó lesz. - Mi a neved, fiam?

- Ulrich! Ulrich von Gruber - válaszol engedelmesen, még mindig félig mögöttem áll. Szinte látom, ahogy a tekintetét kapkodja mind a négyünkön. Összepréselem a szám türelmetlenségemben. Egyáltalán nem érdekel a diskurzus. Ki akarok menni.

- Ugye tudod, hogy öngyilkosság Drescher mellé kerülni?

- Egy ilyen kiváló lövész mellett?

Ez hülye.

- Kérdéssel felelsz vissza? - förmed rá egy hadnagy. Veszettül unom már.

***

- Uram! Uram! - hallom megint a kiabálását, a falhoz dõlve üldögélek, éppen sikerült elszundítanom. Felriadok, azonnal éberen figyelem, ahogy hozzám mászik. A kezére vágom a csizmám sarkát, mire felkiált. Csak hangoskodik. Csak a baj van vele. Lelõném. De akkor megint visszatennének a tankosokhoz. És ott a szakaszvezetõ nem örülne, hogy kilõttem az üdvöskéjét. Valószínûleg kidobna az erdõbe, levágná a karom és otthagyna a farkasoknak eledelül.

Felvonom a szemöldököm, mire kifelé mutogat. Ma már háromszor kellett miatta helyet cserélnem, mert túl sokszor hívja fel rám a figyelmet.

A szeme körülötti karikák mutatják, hogy többször is kapott tõlem. Nem bírtam ki, hogy ne üssem meg. Képtelen voltam rá. Úgy éreztem, muszáj, hogy bántsam. Hogy elüldözzem magam mellõl. Hogy elhallgasson. Hogy a gondolataimmal maradhassak. Csak Basilevsky forog a fejemben. Vajon túl élte? Bizonyára. Ott hagytam neki a géppisztolyt is, a szeretõt is. A szerelem mindent legyõz, nemde? Biztosan kijutott, voltak ott még elszórtan oroszok, bár õket agyonlõttük. Élveztem, ahogy a löveg visszarándul és kettészakít egy embert. Ahogy a fehér kabát és a fehér hó vörösre színezõdik.

Nem szeretek nagyban vadászni. De ez egy hajtóvadászat volt, ez esetben mi voltunk az elefántok, õk pedig a nyomoronc bennszülöttek. Úgy passzíroztuk õket a földbe, mint az esõ után kibukkanó ocsmány földigilisztákat.

Meglátok egy embert szaladni a fal mentén, ismerõsen húzza a lábát, de nem vonok le messzemenõ következtetéseket. Nem érzem a gerincemben a pezsgést, mint mikor Basilevskyt sejtem a közelben. Csak a tûhegyes szilánkot érzem magamban, amit még talán az erdõben kaphattam a mellkasomba. Undorító érzés, minden moccanásomra mintha mélyebbre hatolna, egészen a gyomromig ér már a hossza, eltompít minden értelmes megérzést.

Elejti a táskáját, miután neszezést hall és sovány vaddisznó vágtában elindal a falak és a kibillent betondarabok között. Elhúzódom az ablaktól, visszadõlök a falhoz. Ez csak egy szerencsétlen nyomorék, aki belebolondult a vérbe.

- Die Tasche! - szisszen fel mellettem Ulrich. Lassan fordítom felé a fejem, mire behúzza a nyakát az egyenruhájába, a vállai közé. Levonom a lábam a kezérõl, õsszekaparja magát a földrõl és elindul, hogy felhozza. Eszem ágában sincs fedezni a hátát, menjen csak le, ha ennyire érdeklõdik egy koszos táska iránt. Lehet, hogy ez a mániája.

Nekem vajon mi?

Hallom, ahogy felcsörtet, elsõ dolgom lenne legszívesebben kigáncsolni, de nem tehetem meg, mert kúszva settenkedik vissza, immáron mélységes csöndben. Ez a majom azt hiszi, hogy a hallásom csak az ajtókeretig ér. Kezében a táska, ahogy húzkodja maga után, belekotorva odaad belõle egy levelet.

Elveszem tõle, csillog a tekintete. Beleolvasott, azért örül ennyire magának. Értékeset hozzott, ezért büszke, dicséretet azonban hiába vár.

Kinyitom, elolvasom a levelet, felszalad az egyik szemöldököm, de mással nem reagálok rá. Csak a bal kezem marad a zsebében továbbra is. Él! Él. És lehetõségem nyílik arra, hogy megláthassam. Az irányzékon keresztül, két finom kereszttel. Úgy lesz megkeresztelve, hogy az utána következõ nagy ünnepre nem fog emlékezni.

Túlélte. A szeretõje nyilván kihúzkodta az erdõbõl és feljavította, hogy harcképes legyen. Micsoda kitartás és akarat. Elfojtok csukott szájjal egy jólesõ ásítást, ahogy visszadõlök a falhoz.

- Uram, mit kíván tenni?

Nem egyértelmû?

Most, hogy megnyugodtam, hogy él és van alkalmam még tisztességesen, becsülettel, golyóval kivégezni...

Végre aludni fogok.

***

A törmelékek között szlalomozok, gyanús volt, hogy csak úgy elhagytak egy táskát, amiben ráadásul egy gépelt, pecsétes parancs volt. De nem bírom ki, hogy ne nézzek utána. Fáj, hiányzik, csalódottá tesz, hogy hiányzik az az érzés, amivel égetõen bizsereg a hátam, ha a közelben volt. Már nem érzek izgalmat sem. Csak a fejemben lángol valami, kattog és hajt elõre, ami egyre kapkodóbban akar végetvenni ennek az egyre jobban elmérgesedõ helyzetnek. A hideg szél csípi az arcom, de anélkül is bizonyos vagyok benne, hogy piros lenne a zaklatottságtól. Az AVS a hátamon himbálózik, a Mauser a kezemben pihen, ahogy az épületbe sietek, megtorpanok egy pillanatra. Nem, a földszint nem. Hamarosan meg is látok egy átnedvesedett, koromtól sötét lépcsõt, ami viszonylag némán tûri, hogy meghágjam a fokokat és felsiessek két emelettel feljebb.

Körülnézek a viszonylag épnek mondható helyen, gerincemen futkos a fagy, vagy a jéghideg gyûlölet, ami arra ösztökél, hogy teljes erõbõl szorítsam a puskát. Fel kellett volna vennem azt a kabátot... De idebent olyan lennék, mint a Fagyapó nyáron. Észveszejtõen feltûnõ. Szemeim körülsietik a falakat, az ablakokat. Hol van? Hol lesz? Miért nem érzem sehol? Miért vagyok képtelen arra, hogy megérezzem? Tehetetlen dühömben vagdalkoznék, de még Ulrich sincs itt, hogy egy sarokba szorítva kiélhessem magam rajta.

Nem.

Nem.

Ez így nem jó. Nem lesz jó!

Sarkon fordulok és azonnal sietni kezdek lefelé a lépcsõn, szinte száguldok, négyesével szedem a fokokat, ahogy talpra érek a szögesdrót által felhasított hús a lábamon felszakad, térdre rogyok. Nem veszthetek több vért... Hol van Basilevsky? Hol van... Sietve szaladok le a földszintre, mikor hatalmas robbanás rázza meg az épületet, elemi erõ taszít lentebb, testem átszakít egy fa ajtót, kemény fokok zongorázzák végig a hátam, lángok nyalják körül az arcom. Felordítok, ahogy a földre kerülök, semmit sem hallok már, a fülem égetõen sípol, ahogy az egész épület meginog és látom, ahogy a remegõ plafon hatalmas darabokban omlik alá. Üvöltve próbálok meg elgurulni, mikor valami irdatlan szakad a hátamra, nyögve vergõdöm alatta hason, mint egy hátára fordított teknõs, remeg a föld, szinte dobál magán. Ordítok, üvöltök, míg egy nagyobb adag kosz és vakolat a számba nem nyomódik erõszakosan, érzem, ahogy a hátamon egyre nagyobb lesz a súly, valami forró ömlik végig a hátamon...

A saját zihálásom töri meg a poros, leülepedett csendet, szemeim elõtt téglák, gerendák és faszilánkok repkednek, üvegdarabokba markolok a vaksötétben, ahogy próbálom megmozdítani a testem. Pokoli kín karmol végig a hátamon, mintha  sötétségbõl párduc vetette volna rám magát és teljes súlyával igyekezne kitépni a gerincem. A szívem megveszekedett tempóban löki a mellkasom a nyirkos, dohos falnak, az arcom nekiszorul valami nedvesnek, összeszorított szemeimbõl könnyek buggyannak elõ. Érzem, ahogy az AVS lassan a testem részévé válik, belemélyed a bõrömbe, durván mar a húsomba, és tol mélyebbre valami élesebb darabokat. Folyik a könnyem az erõlködéstõl, állkapcsom olyan erõvel szorítom össze, hogy az ajkaim felhúzódnak és kivillannak a fogaim, zihálva és sziszegve fetrengek magatehetetlenül a törmelékek alatt. A lábam elzsibbadt, érzem, ahogy a vérveszteségtõl szédülök, egy kis mozdulattól is felfordul ez a vaksötét verem, egyetlen reményem, hogy hátha nem kaptam megint agyrázkódást...

Jobb kezemmel próbálom meg kitapogatni, mi van a hátamon, gerendát érzek meg, ami keresztbefordulhatott és felfoghatta a faldarabokat... Szerencse, hogy nem támaszkodott meg rajtam az is, hanem inkább megvédelmezett... A téglákat igyekszem lelökdösni a hátamról, a nyakamon landol az egyik, de ezt a kis nyomást már fel sem fogom. A gyomrom észveszejtõen kicsire zsugorodik össze, öklendezem, de nincs mit felhánynom, csak a vizet, amit még indulásom elõtt vettem magamhoz, hogy felfokozzam az agyam mûködését. Mikor visszahajtom oldalvást a fejem, abba a vízbe toccsan, ami még az imént a testem része volt, érzem a rezes illatot, ahogy a véremmel keveredve melegítik az arcomat.

Mintha irdalná valaki a hátam. Mintha nyúznának. Mintha kampós ostorral hasítanának ki belõlem darabokat.

Hol lehetek?

A vaksötétet csak a pince magyarázza, vagy annyira maga alá temetett az épület, hogy képtelenség, hogy fény jusson be hozzám. Köhögök, a tüdöm összeszorul, rángatózom, ahogy újra és újra köhögõrohamot kapok a portól és a vakolat finom szemcséitõl.

Nem tudom mióta fekszem itt. Minden értelmes gondolatomat elnyomja az izzó, perzselõ fájdalom, miután lokalizáltam magam a pincében, semmire sem tudok koncentrálni. Ujjaim a fellazult, nedves földbe marnak, mélyen süppednek az iszamos undormányba, ami belõlem pulzál. Be kell kötnöm... be kell kötnöm, különben kivérzek, mint egy leszúrt disznó...

Hörögve próbálok meg kimászni, de alig csúsznék elõre, a hátam mögött felmorajlik valami. Rám dõl! Rám dõl!

Kétségbeesetten, jeges forrósággal a bensõmben, sírva kapaszkodok valami szilárdba, hogy kihúzzam magam alóla.

A lábam! A lábam!

Duruzsolást hallok, de képtelen vagyok felfogni, kiszakad belõlem a hörgés, valami tartja a lábam és húz... Nem! Nem! Nem!

***

"O Tannenbaum, O Tannenbaum,

Wie treu sind deine Blätter.

Du grünst nicht nur zur Sommerzeit,

Nein auch im Winter wenn es schneit.

O Tannenbaum, O Tannenbaum,

Wie grün sind deine Blätter!"

A saját üvöltésem rohan végig az agyamon, ahogy a hátamból tépik ki a beágyazódott üvegszilánkokat. Valaki tût döf a nyakamba, érzem, hogy végigrohan rajtam valami, iszonyatosan gyorsan, hirtelen némulok el, nyál fröccsen ki a számból, ahogy nyitom a szám, de hang nem tör fel belõle. Elernyednek a karjaim, eleresztenek, valaki hideg borogatást tesz az arcomra, jeges remegés cikázik a tagjaimban. A szívdobogásom enyhül.

Odakint szól a rádióból a zene, lehajtott fejjel ül mindenki a gyengélkedõn, a haldoklók is inkább sóvárogva nyögdösnek. Én vagyok az egyetlen, aki ordít, mintha nyúznák. Már nem érzem a hideg csípõfogót, amivel kitépkedik belõlem a szilánkokat, és varrják össze a felforrósított tûvel a foltokat. Csak a zene pulzál az agyamban, folyamatosan. Megállíthatatlanul. Fenyõfa.

Volt. Sok. Az erdõben.

Igen, zöldek voltak.

Hihetetlenül zöldek.

Mint az oroszok egyenruhája, odakint, a Volga partján.

Hason fekve, a kályhához közel fekszem egy hordágyon, amit késlekedés nélkül felvágtak az egyik éppen üres asztalra. Valami csöpög, és én csak a zöldre tudok gondolni. Arra a zöldre, arra a méregzöld, erõs színre. A fenyõfa keserû, friss illatára, a gyanta fanyar, csípõs aromájára.

Az arcom a párnára simítom, valaki bizonyos idõközönként törölgeti, sürögnek-forognak körülöttem az emberek. Ne aggódjatok. Nem fogok meghalni. Jobb kezem lelóg az ágyról, valaki azt is fogdossa, de alig érzem, nem ér már el hozzám az undor. Görcsösen szorítom a Mausert, képtelenek kitépni az ujjaim közül. Nem adom! Az enyém! Senkié nem lehet! Az enyém... Egyedül az enyém...

"O Tannenbaum, o Tannenbaum,

Du kannst mir sehr gefallen!

Wie oft hat schon zur Weihnachtzeit

Ein Baum von dir mich hoch erfreut!

O Tannenbaum, o Tannenbaum,

Du kannst mir sehr gefallen!"

- ...nrad...! - kiabál valaki élesen, hogy túlharsogja a rádiót.

Ki zaklat már megint? Miért nem tudnak békén hagyni? Egyedül. A gondolataimmal.

Karácsony van?

Valami meleg és szõrös nyomódik az ujjaimhoz, lehunyom a szemeimet. Mutatóujjammal futólag belenyúlok, mintha haj lenne. Meleg. Puha. Mintha haj lenne. Valami nedves és forró szalad végig a csuklómon. Mintha ujjak lennének. Vagy csak a nyugtató? Nem lehetnek ujjak - merevednek meg az izmaim. Engem senki ne fogdosson.

- Kotródj innen!

- Amadeus! Mit mûvelsz?! Takarodj vissza a sarokba! Raus!

Lüktet a fejem. Hasogat, éget. Miért ordítanak? Elhúzódik a szõrös és meleg a kezemtõl, meglöki a puskát a mozdulat közben.

- Hagyják már, karácsony van! Inkább adjanak még egy ampullát! Hamar!

Mintha egy adag hús lennék az asztalon, úgy beszélgetnek el fölöttem.

- Mikor lesz megint bevethetõ?

- Meine Frau und mein Herr! Legalább egy hét...

- A kurva életbe. Hol van, aki megtalálta?

- Állítólag valamennyire kimászott, a közelben állomásozó három mesterlövész és az az Ulrich gyerek kaparta ki a föld alól.

- Hogy történhetett ez?

- Csalétek lehetett, asszonyom.

- Ugyan kinek kellene csak és kizárólag Drescher?

Csend lesz.

Végre.

***

Öt napja simogatják a krémeket és a fertõtlenítõket a hátamba. A húsz mesterlövész, akiket a Frau hozott, még épségben vannak és élnek. Egyiket sem lõtték el. Igazán mulatságos, az elsõ pár napig én is remekeltem. Már az ágyon ülök, Ulrich keni a hátam, minekutána az orvost elhajtottam magam mellõl, hogy magam is meg tudom csinálni. Gyûlölöm. Forrong bennem a gyûlölet. Ölni akarok. Puszta kézzel. Harapni. Tombolni. Vagdalkozni. Nem akarom csak ellõni, hogy meghaljon. Azt akarom, hogy elemeire szakadjon. Hogy a levegõ megfürödhessen benne. Hogy a darabkái díszítsék a környezetet. Hogy beleléphessek. Hogy a csizmám bokáig elmerülhessen a maradványaiban. Harapni lehessen a szétszaggatott lelkének fecnijeit a légben. Azt akarom, hogy konfettiként repüljön, mint valami ünnepségen a vörös rózsaszirmok. Felégetni. Halálra.

Az ajtót egy nedves, fekete orr lökdösi, hogy bepréselje magát a szobámba. Beszimatol, meglátja, hogy ott üldögélek az ágy szélén, feltûrt trikóban, számban cigaretta parázslik. Felprüszköl, de odasomfordál Ulrichhoz, hogy meglökdösse a lábát. Az csöndesen rászól, hogy hagyja békén, üljön le a helyére. Fogja is magát a négylábú, letelepszik a földre, ahol a kölyök alszik éjjelente, fejét a lábaira teszi és úgy figyel. Nem mutatom, hogy fáj, de érzi rajtam. Felnyüszít.

- Amadeus! - szól rá figyelmeztetõn Ulrich, mire lesunyja a szemeit. Érzi, hogy kavarognak bennem az indulatok. Hogy nem vagyok ép.

A németjuhászok is önzõ dögök.

A saját épségét félti.

Köhögés szakad fel a mellkasomból, kiveszem a számból a cigit, bal kesztyûs kezem úgy remeg, ahogy a testem rándul össze a rohamoktól. A tenyerembe meredek. Legalább már nem vért köhögök. Megtörlöm a szám, visszateszem a cigit.

Odakint lelassult az élet, ma éjjel Szilveszter. Vagy holnap?

A rádiósok jelentéseit idáig hallom, már nem szól karácsonyi zene, már nincs csönd odakint. Mindenki elolvasta már a leveleket, mindenki sírt egyet és máris mehetünk! Menjünk ölni! Szúrjuk le egymást!

Hirtelen a recsegõ rádióból a nevemre leszek figyelmes.

"Ott van Conrad a bázison? Azonnal kerítsék elõ és küldjék hozzám a Volga partja menti régi hotelbe! Suzamka Hotel, Híd utca 45. szám. Hamarosan nagyobb létszámú fegyveres had akar átkelni a nyugati városrészbe, hajókon."

- Jawohl, meine Frau! - válaszol a rádiós, szól a mellette levõnek, aki már látom, hogy az asztalokat és az ágyakat megkerülve, szlalomozva közelíti meg a szobát.

- Uram... - kezdi, lesöpröm magamról Ulrich felmelegedett, krémes kezeit, ahogy betoppan ide ez a kis papírlap. Felveszem a pulóverem, Ulrich segítene, de nem mer közelebb jönni, a kutya is figyelmeztetõen felmorran. Együtt alszanak, napok óta. Állítólag valahol az egyik lerombolt híd alatt találta. És segített neki megkeresni engem. Ulrich ki sem teszi a lábát azóta a szobából, este is figyel, hogy lélegzem-e.

Kínok árán felveszem a pulóvert, az egyenruhafelsõt, a kabátot, rá egy másik kabátot, sál és a farkasbõr a hátamra. Elveszem a Mausert a faltól.

Szembõl, a hotelbõl lõjük agyon a közeledõ hajósokat. "Basilevsky megfizet még érted, Conrad! Én magam fogom levadászni!" Meg, persze. Ahogy én akarom. Véresen. Szaftosan. Õrjöngve.

Hamar besötétedik. Rettentõen fázok, a lábam csupa víz. Mihamarabb vissza kell érnem, különben elüszkösödhet. A gyomrom szinte nyilall, olyan éhes vagyok. Szerencsésen leráztam a náci kutyákat, élelem után nézek. Nem tudom, miben reménykedek, talán egy elejtett zsákra, vagy egy szarvas tetemre. Nyögve roskadok le a hóba, már ki tudja, mióta megyek. A lábam pokolian éget, szúr, szívem szerint levágnám. Igen, az lenne a legjobb, ha megszabadulnék tõle. De majd ha ezt túléltem, és végre hazatérhetek. Haza. Miket beszélek, hová mehetnék? Képtelen volnék visszatérni a házba, ahol a gyerekeim laktak. Még az illatukat is érezném, bár már a hangjukra sem emlékszem. Akárhányszor csak megrohan a felismerés, könnyek szöknek a szemeimbe.

Hamarost zajt hallok a közelben. Magányosan mozog, talán egy szarvas lehet. Vagy egy óvatlan állat. Hallom, ahogy lekushad, egy farkas lehet. Elszakadhatott a falkájától, és legalább olyan éhes, mint én. A puskámra markolok, ha nekem támad, megölöm. A húsa borzalmas ízû, de legalább lesz mit ennem, míg kint vagyok.

Legnagyobb meglepetésre nem farkas ugrik felém, hanem egy fehérbe öltözött alak. Akár egy szellem. Ijedtemben a képébe ütök, remélem, hogy szilánkosra törik a feje. Próbálom felismerni, ki a támadóm, ám egészen addig nem sikerül ez, amíg a lábamra nem rúg, majd le nem teper. Üvöltök, éktelen fájdalom nyilall az alfelembe. A gerincemen futkos a hideg, a sípcsontommal egyidejûleg pulzál. Csupán akkor ismerem fel, ki akar megölni, mikor a puskája tusát a torkomhoz nyomja. Teljes erõbõl nehezedik rá, a combjaival fogva tart. Drescher.

Ha nem volnék ilyen fáradt, nem csorognának a könnyeim a fájdalomtól, egyszerûen letaszítanám magamról, és elpusztítanám. Remegõ kezekkel markolom a puska tusát, és fohászkodok, hogy fáradjon el. Satuként fogja körül a mellkasom, alig kapok levegõt. A fájdalom egyre erõsebben lüktet a lábamban. Meg akar ölni, ki akar végezni itt. A semmi közepén.

- Nem bírod kitartani! – hörgöm.

Érzem, hogy egyre lazul a szorítása. Farkas a medve ellen, esélye sincs.

- Du hast Recht! – morogja.

Aljas módon a lábamba rúg. Jól beletapos, érzem, ahogy a sípcsontom lassan szilánkokra morzsolódik a megpróbáltatásoktól. Felordítok, érzem, ahogy pokolivá fokozódnak a kínjaim. Meg fogok halni, meg fogok hal…

~

Lassan felemelem a fejem. Az arcom iszonyúan sajog. Ismét megpuszilhattam a puskája tusát. A sisakomhoz nyúlnék, mert nagyon fáj a fejem, ám a karjaim nem engedelmeskednek. Ami még rosszabb, metszõ hideg mar a mellkasomba. Drescher ujjai végigcikáznak a felsõtestemen. Nagy levegõt veszek, elönt a félelem. Meg fog kínozni, meg fog kínozni!

Ijedten szorítom ökölbe a kezeim, ahogy elõhúzza a zubbonyom rejtekébõl a levelet, amit még a város szélén találtam.  Lenéz rá, majd felpillant az arcomra, és elmosolyodik. Döbbenten figyelem a kunkort a szája szélén. A torkom kiszárad, ahogy az elsõ igazi érzelmet mustrálhatom az arcán. A szokásos, fagyos arc egy pillanatra felenged. Borzongás járja át a tagjaim. Félelmetes látvány, ahogy azok a penge vékony ajkak átszelik a hófehér arcot. Félek.

- Ha emiatt kímélted meg az életem…  Akkor még ötször, hatszor is muszáj lesz. Ha lesz még alkalmad.

Zihálva próbálom kigáncsolni, el akarom rúgni innen, nem akarom a közelemben tudni. Csak játszik velem, megaláz, ahogyan én is tettem vele. Érzi azt a jólesõ fölényt, amivel a másik uralkodhat az alsóbbrendû fölött. Én csúszok most a porban, õ pedig a fejemre tapos. Egyszerûen elmetszhetné a torkom, golyót röpíthetne a fejembe, de nem teszi. Élvezi, hogy szenvedni lát, hogy megzabolázhatott. Kikötött, mint egy kutyát, most pedig azon szórakozik, hogy próbálom kitépni magam a fogságból. Nem adom meg neki ezt az örömet.

Abbahagyom a mocorgást csupán a hidegtõl remegek. Attól félek, a lábujjaim elfagytak, meg sem bírom mozdítani õket. Régen szerettem a havat. Imádtam, hogy fehér a színe. Ezentúl azonban mindig ez a sátáni arc fog az eszembe jutni, valahányszor csak ránézek.

Látom, ahogy a kabátja alá nyúl. Jéghideg tekintetével a fához szögez, majd ráérõsen ken szét valamit az arcomon. Meleg, fémes szagú. Ez vér!

- Jó meleg – incselkedik, ráérõsen keni be az egész képen a koszos vérével.

- Mi a francot akarsz? – ordítok rá.

Ez megõrült. A közelben egy farkas vonyít fel. Hát persze. Itt akar hagyni nekik. Élve akar felzabáltatni velük, mint egy beteg állatot.

- A németet farkasként jellemzik. Az orosz a medve.

Ironikus, ismét az én gondolatommal rukkol elõ. Elõrángat egy friss farkasbõrt a ruhája alól. Még érezni az állat bûzét. Gondolom a hómezõ kellõs közepén nem tudta rendesen megnyúzni sem. Ostoba náci férgek, az én hazámban nem azt nevezik télnek, mint amott a világ másik felén. A germán Winter a mi nyarunk. Hozzászoktunk már a fagyhoz, így megtanultuk, hogy kell könnyen, gyorsan felmelegedni. Nem így. A farkas az egyetlen állat, ami bosszút áll az emberen. Az egyetlen.

- Meglátjuk, hogyan bírsz el az enyémekkel – veti oda.

Elmegy. Ott hagy engem. A szívem egyre hevesebben ver, ez nem lehet igaz… nem… !

- Drescher!!! – ordítok utána.

A hangom csaknem elcsuklik, a tagjaim vadul remegni kezdenek. Gyûlölöm a farkasokat, nem egy bajtársam szaggatták szét. Nem akarok egy fog aközé sem ragadni, miután megtöltöttem a gyomrukat.

- Drescher! – ordítom megint.

Már hallom, ahogy közelednek. Vadul vonyítanak egymásnak. Szinte látom, ahogy a szemük világít a sötétben. Próbálok kiszabadulni, a fához csapkodom magam, de nem megy. Nem ereszt!

A kurva életbe, ki kell jutnom innen! Valaki segítsen, valaki, akárki! Jönnek, egyre közelebb. Már látom a bundáját. Ott van, jön! Drescher!

- Menj a kurva anyádba! – ordítom a farkasnak, amelyik elõugrik a fák közül.

Egy másik tûnik fel mögötte, biztosítja a hátszelet neki. Az ordas felém ugrik, ám ekkor valami hatalmasat dördül, az egész erdõ beleremeg. A farkas döglötten nyúlik el a hóban, a vére áztatja a földet. Egy AVS, a hangjáról ismerem. Egykor nekem is volt, de azóta korszerûbb fegyverem lett. Nemsoká újabb durranásokat hallok a bal felemrõl. Zihálva kapkodom a fejem. Minden farkas kimúlt.

Ivan kiáltását hallom. Felé ordítok. Hát megmentett… nem, nem lehet, más irányból jött a lövés. Kérdõre vonom, ám beigazolódik a gyanúm. Nem õ lõtt. Ráordítok, mire hasra vágja magát. Kétlem, hogy Drescher lett volna, neki nem ilyen gyártmányú a fegyvere.

- Jól vagy? – kérdi Ivan zihálva.

- Nem – szusszantom. – Oldozz el!

Már lépne hozzám, mikor megpillantom mögötte Dreschert. Akár egy fantom.

- Mögötted! – kiáltom, ám késõ.

Tarkón vágja Ivant, majd mind a ketten a hóban kötnek ki. Vad dulakodás szemtanúja leszek. Nem bántja õt, nem öli meg. Épp ezzel idegesít fel. Csak játszik, mint a macska az egérrel. Megismerem a puskát a kezében. Õ volt, õ lõtte le a farkasokat. Halálfélelmet plántált belém, szinte éreztem, ahogy megérint a vég szele!

Drescher felmarkolja a farkasokat, látszólag mit sem törõdik vele, hogy Ivan is és én is ott vagyunk. Nem érdekli, le se szarja! Fölényeskedik, kiélvezi a gyõzelem utolsó cseppjeit is. Nem, Drescher, sosem fogom megadni ezt az örömöt neked. Soha. Te nem érzed, de egyek vagyunk. Én te vagyok, te pedig én. A részemmé váltál, én is a te darabkáddá. Ott lüktetek minden szívdobbanásoddal a testedben. Szétáradtam, akár a méreg.  Boldog vagyok emiatt, Drescher. Közös lesz a sorsunk, osztozunk majd benne. Te is meghalsz, én is meghalok. De nem ma, nem most, nem így. Én foglak kivéreztetni, én fogok a bomló tetemed felett térdelni!

- Hagyd! – üvöltök rá, mikor Ivanhoz lép.

Õ nem játszik. Ivan csak egy paraszt a sakktáblán, én vagyok az igazi célod, hagyd õt!

Látom, ahogy a gondolataiba merül. Nem érdekel, mi kavaroghat a fejében. Azt akarom, hogy eltûnjön innen, hogy kerüljön minél messzebbre. Nem vagyok méltó a harcunkhoz. Idekint, ilyen fegyverrel nem. Megfosztottak a jobb karomtól, a szememtõl, a fülemtõl. Olyan vagyok, mint egy torzó, aki tétlenül bolyong a világban. Én nem egy aknakaparó söpredék vagyok. A puskám kell, a pisztolyom, a késem. A törmelékek szaga, a korom nedves felülete, a kosz a bõrömön. Ez vagyok én.

- Schlaf schön! – veti oda, majd a farkasokat húzva magamra hagy.

A fogaim összeszorítva bámulom, ahogy a sziluettje eltûnik a fák között, majd Ivan felé kapom a tekintetem. Még ájult, fel kell ébresztenem.

***

Lihegve teszem egyik lábam a másik után. A hó a térdemig ér, a szél az arcomba fújja a többit. Homályosan látom magam elõtt Ivant, a város felé menetelünk. A német tankok roncsait teljesen belepte a friss hó. Fémesen csikorognak, ahogy a szél beléjük vágja acél karmait. Dideregve szorongatom magamon a zubbonyom. Mindenhol vizes vagyok, kis híján megvagyok.

- Ivan! – kiáltanám, ám alig bucskázik fel némi hang a torkomon.

Lehunyom a szemeim, és erõt gyûjtök.

- Ivan! – kiáltom újra.

Mindhiába, a szél olyan hangosan fúj, hogy képtelenség még azt is hallani, amit a mellettem álló mondana. Hörögve kapok a mellkasomhoz, majd rogyok le a földre. Nem bírom tovább. Ivan, kérlek… segíts!

***

Egy sötét folyosón térek magamhoz. Valakik a karomnál fogva húznak. A lábam minden egyes buckánál ugrik egyet, égetõ fájdalom nyilall a gerincembe. Csak ezt ne…

- Itt jó lesz!

Ajtónyikorgást hallok, majd felemelem a fejem, és látom, hogy egy sötét szoba elõtt állok. A feketeség egyre közelít, érzem, hogy a karomat már senki sem fogja. Az oldalam hideg kõnek ütközik, majd minden forogni kezd körülöttem. Hatalmasat csattanok, ahogy a szemközti falnak ütközök.

- Danilov! – kiáltja Ivan, majd õ is az én sorsomra jut.

Nekem csapódik, majd minden fény kialszik a helyiségben.

- Danilov! – nyögi, miközben mocorogni kezd.

- Mi ez? – lehelem erõtlenül.

- Ledobtak a lépcsõn. Bebörtönöztek minket.

Döbbenten emelem fel a fejem, ám a hátamba hasító fájdalom miatt inkább visszateszem a földre.

- Odakint… összeestél a hóviharban. A parancsnokságra vittelek. Csak mi éltük túl. A százados ide záratott minket.

Hát ezt érdemeljük? El kellett jutnom odáig, hogy a hazámat szolgálva bebörtönözzenek? Elzárjanak a világomtól? Néha azt kívánom, bár lõnének fõbe, és ne kellene tovább szenvednem.

Órák telnek el, mire léptek zaja üti meg a fülünket. Ivan mellettem ül, a fejemet a vállára hajtottam. Azt hiszem, elbóbiskoltam. Végig mellettem marad, kölcsönösen melegítjük egymást. Már egyáltalán nem érzem a lábujjaim, a lábszáram fájdalma azonban alig lanyhult.

- Kifelé! – tárul fel a börtönünk ajtaja, és szól be valaki.

Erõs fény szûrõdik mögüle, szinte megvakulok. Ivan feláll, felsegít engem is. Alig tudok felmászni a lépcsõn, nem is értem, miért van itt…

- A parancsnokhoz – utasít egy nyurga fiú.

Megvetõen pillantok rá, majd felnézek Ivanra.

- Nem lesz baj – mosolyog rám.

Mindig ilyen optimistának ismertem, nem tudom, honnan van ennyi ereje. Ha õ nem lenne itt velem…

A parancsnok szobájába lépve ismerõs érzés fog el. Úgy érzem, mintha kivégzésre érkeznék, pedig valójában azt sem tudom, mit akar tõlem. Ivan kihúzza magát, próbál engem is minél egyenesebb testhelyzetbe cibálni.

- Pihenj! – int a parancsnok. – Semmi szükség erre.

Sóhajtva bólint Ivan, én mozdulatlan maradok. Még mindig élénken él bennem a jeges tekintet képe. Sosem felejtem el.

- A százados csodálta, hogy túléltétek – fordul felénk.

Nocsak, tegezõdünk?

- Megtettünk mindent, amit tudtunk, uram – bólint Ivan.

- Ezt el is várom az osztagom tagjaitól. Az emberek felnéznek rátok. Ezt nem mint parancsnok, hanem mint barátotok mondom – lép közelebb hozzánk.

Lassan felemelem a fejem, pedig pokolian fáj. A parancsnok arcára függesztem a tekintetem. Szánalom tükrözõdik a vonásairól. Talán bánja is, hogy beleegyezett a büntetésbe. Ki tudja, mennyire ellenkezhetett volna. Semennyire, gondolom.

- Szükség van rátok idebent. Új feladatot kaptok.

Felszalad a szemöldököm, új feladat? Így?

***

Visszakaptam a puskám. Úgy érzem, újra van karom, szemem, fülem. Még a szagokat is jobban érzem, mint egyébként! Újra vadász lettem, nem pedig egy fához kötött eb, egy megcsonkított nyomorult.

A szobámban ülök, várom a parancsot. Egy tiszta ronggyal törölgetem a puskám csövét, mikor betoppan hozzám egy nõ. A tálcáján injekciós tû, fertõtlenítõ, géz. Egy hete még le akarták vágni a lábam, egy eltévedt csontszilánk felsértette a bõröm, ami elfertõzõdött. Ágyban feküdtem, a parancsnok nem kívánt addig elengedni. Nemigen emlékszem az orvos eljárásaira. Csupán a fájdalom maradt meg bennem. Még most is látom, ahogy egy tût döf a gennyedzõ sebbe, és szívni kezdi a sárgás-vöröses folyadékot. Ordítottam, piszkosul ordítottam. Hánytam, majd megint ordítottam. A kínjaim nem enyhültek.

- A szokásos, Danilov – mosolyodik el.

Mély sóhaj szakad fel a mellkasomból. Lerúgom a bakancsom, majd felhúzom a gézzel körülölelt lábszáramról a nadrágot. A nõ leguggol, majd kikötözi a pólyát. A fejem a falnak döntöm, de még így is érzem az alvadt vér szagát, ahogy kitör a ruha alól.

A lábujjaimat sikerült megmenteni, bár a két középsõ vége elfagyott, ezért nem mindig tudom mozgatni. Levágni azonban nem kellett õket. Szerencse…

- Hogy érzed magad? – kérdi a nõ.

Lenézek rá, majd megvonom a vállam. Az idõ barázdákat vájt az arcába, pedig még csak 40 körül lehet. Fiatalabb nálam…

- Szépen gyógyul a sebed. Jó lenne, ha nem erõltetnéd meg.

Ostoba kérés, háború van, én katona vagyok. Mintha azt kérnék, ne igyak a sivatagban egy kulacs vízzel a kezemben. Baromság.

- A parancsnok azt kérdezte, készen állsz-e – pillant fel rám, miközben ráönti a fertõtlenítõt a seb széleire.

Felszisszenek, majd a nyelvemre harapok. Pokolian éget.

- És mit feleltél? – érdeklõdök.

- Amit hallani akart – vonja meg a vállát.

Elmosolyodok. Igen, készen állok, ölni akarok. Ölni fogok.

***

Három mesterlövésszel hasalunk a keleti front pereménél. A nácik egészen idáig ették magukat. Valamiféle különleges alakulatról suttogtak odalent, ám egyáltalán nem érdekel, mik ezek, honnan jöttek. A puskám szinte virgoncul ugrál, érzi a leendõ prédák lihegését, a vér gyors száguldását az ereikben. Vörös lesz Sztálingrád földje. Vörös, akár a zászló.

A lövészekkel jelt adunk egymásnak, félkör alakban rejtõztünk el a romos házak emeletein. Tökéletes az álcánk, még ha akadna is egy bátor lövész, aki utánunk koslatna, nem tudná meghatározni a pontos helyzetünket. Bölcs módon aláaknáztuk a hozzánk közelebb esõ részeket. A füst miatt lehet csak gondunk, ezért én vagyok leghátul. Bárkit el tudok innen kapni. Bárkit. Akár menekül, akár elõre tör. Nincs menekvés.

Látom, ahogy a ház tetejérõl megvillan valami. Hruszilov jelzett, hogy a célpontok megérkeztek. Pompás. Mindannyiunk a távcsövekre szegezzük a tekintetünket. Hamarosan feltûnnek az elsõ egyenruhások. Rendíthetetlenül törnek elõre, mit sem sejtenek arról, kik lapulnak a romok közt.

Még három lépés, kettõ, egy, tûz! Alig hallani a dörrenést, szemben viszont sorra hullnak el a Fritzek. Agyvelõ száll a levegõben, végtagok röpködnek, szétszaggatjuk õket. Rémülten próbálnak lebukni a rakéták által kivájt lyukakba, mégsem találnak menedéket. Tökéletesen csapdába estek.

Hruszilov helyet változtat, oldalról kezdi sorozni az ellent. A Fritzek fejvesztve menekülnek, ki jobbra, ki balra. Az élelmesebbje továbbra is elõre tör. Nem sejtik, hogy élek, nem sejtik, hogy elõttük lapulok, nem sejtik, hogy vérre szomjazok. Elég fél perc és egy csokorra való dögcédulát zsebelek be.

- Aufstehen! Aufstehen! – ordítja a százados.

Igen, egy százados, micsoda fogás. Elképzelem, hogy az a zsíros képû bohóc az, aki a hómezõkre számûzött, hogy megdögöljek. Azt akarta, hogy férgek lakjanak jól belõlem, hogy a föld igya a vérem. Sátáni vigyor kúszik az arcomra, mikor meghúzom a ravaszt. Remek, mennyivel jobb!

A következõ célpontom egy szõke. Magas, jóképû férfiú, rendületlenül tör elõre. Elõször az ágyékába lövök, majd még röptében a fejét is szétloccsantom. Mámor fut végig rajtam, ahogy látom a vérpárás levegõt körülötte. Szinte beleremegek, a szívem olyan hevesen ver, hogy jobbára dörömböl az alattam nyugvó deszkákon. Még, vért akarok!

Egyre hevesebben tüzelek, egyre többet gyilkolok le. Menekülnek, futnak, rohannak, mentik a koszos irhájukat. Nem, nem engedem! Akár a sátán kutyája, szétszaggatom õket, elveszem az életüket. Többé nem térhetnek haza, többé nem ölelhetik az asszonyaikat, nem kaphatják a karjukba a gyermekeiket. Nem. Soha többé. Egy káposztazabáló férget sem hagyok életben többé.

- Danilov! – kiált le nekem a legfiatalabb lövész.

A nevét már akkor elfeledtem, mikor bemutatták. Állítólag nagy tehetség, tõlem kéne tanulnia. A legjobbtól. Micsoda bók.

- Mindet elintéztük! – nevet fel.

Elintéztük…. elintéztem. Vérgõzös levegõ kúszik az orromba, az ajkaim önkéntelenül is felkunkorodnak. Igen, mindnek annyi. Észre sem vettem, csupán a sisakos fejeket figyeltem a távcsövemen át. A parancsnok le lesz nyûgözve.

- Hé, Basilevsky! – ordít le Hruszilov.

Fura, milyen fontos lettem hirtelen mindenkinek.

Felé kapom a fejem, mire bólint egyet.

- Megtiszteltetés volt – szalutál.

Hunyorogva nézem a kezét, majd köszönetképpen magam is tisztelgek neki. Talán az õ társaságukra vágytam eddig. Elismernek, szeretnének mellettem maradni, fontos vagyok nekik! Talán… talán nem is kell már Drescher odafigyelése. Végre megölhetem, kitûzhetem a fejét a város kapujára. Talán vége lehet a rémálomnak, és dezertõrbõl újra ünnepelt hõssé válhatok. Talán…

***

Újabb egy hét, a lábam csaknem használhatóvá vált. Ugyan még mindig sántítok, de már nem fáj annyira, ha lépcsõznöm kell. A folytonos orvosi kezelés meghozta a gyümölcsét. A nagy mészárlás óta nem mutatkoztam, még csak annyira sem, hogy Drescher tudja, élek. Nem, nem érdemli meg. Az a száz ember, akinek kioltottam az életét, tudta. Ez épp elég.

Több embert is az utcára küldtem, hogy akadjanak a farkasom nyomára. Szeretem, mert civilként észrevétlenül mûködhetnek. Igaz, egy lánnyal cicáznom kellett érte, de végül pontos helymeghatározást kaptam Drescher helyzetérõl. A csatornán át közlekedtem, akár csak a kezdetekkor. Pezseg a vérem, ma végre befejezem ezt az idétlen párviadalt!

Csendes környék, csak néhány kutya cselleng az utcán. A holtakból lakmároznak, nem sok vizet zavarnak. Körülnézek, majd megigazítom a sapkám, és futni kezdek a fal mentén. Ügyelek rá, hogy kicsit kilátszódjak a kõfal mögül, tudom, hogy Drescher most is engem néz. A zubbonyomba túrok, majd megtorpanok. Úgy teszek, mintha fülelnék. A puskámat gondosan körbejáratom, igaz, nem látja. Túljátszom a szerepem, ezért rögtön a lényegre térek. Csak semmi gyanús mozdulat.

Elõhúzom a kabátomból az elõre bekészített papírost. Mosolyogva nézek végig rajta. , majd a táskámba teszem. A fejembe húzom a sapkát, majd felkapom a fejem, mintha neszelést hallanék. Rohanni kezdek, út közben pedig gondosan elejtem a vállamon fityegõ táskát. Mintha nem venném észre, elsietek az utca végére, majd eltûnök az omladozó házak közt. Leereszkedek a csatornába, ahol Ivan vár rám.

- Sikerült? – kérdi izgatottan.

- Remélem – bólintok, majd leveszem a sapkám.

A hajamba túrok, ám a kezem megakad a fülemnél. Érzem azt a lyukat, amit annak a közlegénynek a golyója ütött rajt. Vajon honnan tudta, hogy ott voltam?

***

Danilov Basilevsky

Élelmiszerszállítmány érkezik a Belakova textilgyárba. Az épület elhagyatott, a belseje csaknem üres. A munkagépek értékesek lehetnek, a maga mellé beosztott három ember fogja felmérni az állapotukat. A feladata:

Ellenõrizze, a szállítmány megérkezik-e, biztosítsa honfitársai biztonságát, mindennemû ellenséges fellépésre reagáljon. Túlélõk, hadifoglyok nincsenek.

Az épülettel szembeni ajándékbolt tökéletes rálátást enged a gyár minden zegzugára. A térképeiken bejelölt útvonalon haladjanak!

A parancsot december 21-én 20:00-kor hajtsák végre!

Alexander Bakurin hadnagy

***

Izgatott vagyok, teljesen feltüzelt a hamis parancs, amit a parancsnok írt. Azt hiszem, Drescher bekapja a horgot. Rég nem látott, az idegei valószínûleg roncsokban. Dühös lehet, hogy nem vagyok halott, gyûlölhet, amiért még mindig élek. Sebaj, ha csak ennyin múlik…

Már három napja fekszem Egy lakóház tetején. Persze, az ajándékbolt csak elterelés, lévén, a Fritzek lassú észjárásúnak tartanak, Drescher nyilván azt gondolja, a parancs elvesztése ellenére is ott leszek. A hó lassan szitál, mintha valaki a dunyháját rázná. Teljesen jól érzem magam, a hideg sem harapdálja a végtagjaim. Igaz, kellemes melegnek nem mondhatnám ezt az érzetet, de jó. Nagyon jó. A farkasokkal való találkozásomhoz pedig kifejezett üdülés. Ezúttal én vagyok a vadász. A grizzlimedve.

Már épp kezdenék elaludni, mikor mozgást hallok odalentrõl. Épp csak egy apró nesz, akár kutya lépte is lehetne, de tudom, hogy nem az. Inkább hasonlítanám egy macskáéhoz. Egy fürge, minden hájjal megkent cirmoséhoz. Vigyorogva nézek a távcsövembe. Ez õ lesz.

Drescher fürgén cikázik a törmelékek közt. Igazi akrobata, ahogy fel-le ugrál a roncsokon. Takarásban rohan, ha akarnám, sem tudnám lelõni. Milyen ravasz, talán gyanakszik. A kíváncsisága, az irántam érzett gyûlölete azonban nagyobb, úgy látom. Sebaj, én is hasonlóképp érzek.

Lomhán nyúlok a zsebembe, majd csúsztatok egy kis gömb rágógumit a számba. Megnyugtat, ha rághatok valamit. Feszülten figyelem, ahogy Drescher eltûnik az egyik épületben. Látom az árnyékát, ahogy szedi a lépcsõket. Földszint, elsõ, második. Megáll. Mosolyogva harapok nagyot a rágógumira. Nem vesztem el az eszem, ahogy Drescher tette. Nem fogok vérben forgó szemekkel elé állni. Nem fogom ütlegelni, nem fogom egy fához kötni. Nem kenem a vérem az arcába. Nem. Úgy fogok végezni vele, ahogy a férgekkel szokás. Rátaposok, kilapítom, írmagja sem marad.

Látom, ahogy némi szemlélõdés után mozgásba lendül. Azt hiszem, kiszimatolta a csapdát. Kuncogni kezdek, már késõ. A célzó tüskét a ház földszintjének ablakára irányítom. Kikeresem azt a kis enyhén fehérlõ, apró pontot.  

- Glücklich Weinachten – suttogom, majd meghúzom a ravaszt.

A golyó áthatol az üvegen. Egy másodpercnyi némaság, majd az egész épület a levegõbe repül. A darabkák a magasba szállnak, a hatalmas detonáció darabokra szaggatja még a szomszédos házat is. Az összes, mesterlövész szemmel, optimális épületet aláaknáztam. Egyetlen golyó szükségeltetett csak ahhoz, hogy karácsonyi hangulatot varázsoljak magamnak.

- Schlaf schön – hunyom le a szemeim.

Úgy érzem, a vérem heves áramlása lassan csitulni kezd. Úgy érzem, üresség tódul a fejembe, a mellkasomba. Úgy érzem, a hideg egy kis lyukon a testem közelébe férkõzik, és pajkos szeretõként siklatja végig dermesztõ ujjait a hátamon. Úgy érzem, gyõztem.

- Was kann ich tun, Drescher?

Majdhogynem fújtatok, kérdése hallatán, megremeg a bensõm arra a gondolatra, hogy bármit megtehet velem. A jéghideg szél érintése az égett bõrömön lassan de biztosan enyhíti a kínt, de a mellkasomban szétáradó hûvös, csípõ érzés megremegtet. Koszos mancsába szuszogok, legnagyobb riadalmamra közelebb hajol, próbálnék elhúzódni, de képtelen vagyok rá, tökéletesen sakkban tartja a testem. Átvillan az agyamon, hogy most elharapja a torkom.

- Ha megnyikkansz, megölnek – dörmögi a fülembe halkan, mintha közvetlen közelrõl kopácsolnának mellettem a falon, úgy hasít belém kimondott szavainak jelentõsége. Ezer és egy oldalról lõhetnek agyon. Gombóc gyûlik a torkomban, fájó és karistoló érzés szalad végig a nyelõcsövemen.

Undorító kezét elvonja végre rólam, ujjainak szorítása megszûnik a nyakamon, viszont a helyébe a saját felsõtestét nyomja, szinte nekipasszíroz a falnak, a közelségétõl egyszerre támad rám az undor és a rettegés. Csaknem az ölembe ül, úgy szegez a földhöz és a repedt betonhoz és magasodik fölém, hogy szinte a teljes látóterem, sõt, minden gondolatomat a jelenléte tölti ki.

- Möchtest du meinen Tritt küssen? – ahogy kivillannak a fogai, mintha egy kutya acsarkodna rám, hogy fogait megmutogatva kijelentse, hogy Õ a fõnök. A gyûlöletes kérdésre felkapom a fejem, az indulat csupán forró fújtatásként tör fel belõlem, mire megrázza magát.

- Megalázó, Drescher? – fogja közre az arcomat, próbálok kihúzódni belõle, mikor látom, hogy vészesen közel hajol. Gyûlölet horgad fel bennem, a szívem a fülemben dobol, bal kezem megállíthatatlanul, õrültként viselkedik az oldalamon.

– Újfent én mentem meg a koszos életed – súgja a számra, megborzongok, iszony és utálat fog el tõle. A szemei acélosak, de nem hidegek, szinte magukba szippantanak, csak az arcát tudom nézni. Nem akarom látni az arcát. A mesterlövészek távol vannak egymástól. Sokszor nem is látjuk egymást, úgy ölünk. Nem kell a személyes jelenlét. Semmi sem kell. Semmit sem akarok tudni a másikról. Megölni. Akarom.

Felkuncog a reakcióimra, élesebben nyilall belém a levegõ, amit beszívok, fejét oldalra billenti, mint egy medve, mikor szólnak hozzá, csak nem érti.

- Lógj meg, szerezz fegyvert és akkor gyere vissza, ha méltó leszel a harchoz – csíkká húzódnak a szemei, jobb kezem körmei a vértõl iszamos földbe mélyednek, ahogy a mérgem és haragom összecsap a kétségbeesés, félelem fölött, leteperve azt.

- Ne felejtsd, figyellek! – emeli meg figyelmezetésképp a puskáját és végre lemászik rólam. A testem fellélegzik, de olyan, mintha egy mázsás, tüskékkel kivert szögesdrót gombócot nyomott volna a mellkasomba. Szúr, éget, csíp, mar. És ez nem a sebekbõl áradó fájdalom.

A megalázottság, a teljes tehetetlenség úgy marcangol, mintha széttéptek volna. Szétveti a mellkasom a düh, a gyûlölet és a cselekvõképtelenség. Neki akarok menni. Addig verni, míg az a vigyor szét nem szakítja az arcát, addig ütlegelni, míg a kuncogás ki nem kaparja a gégéjét. Nem elégszem meg egy lövéssel. Hosszú, kínzó elégtételt akarok. Hogy a lelke is belevesszen. Az ép elméje. Az akaratereje.

- Halottak!

Visszapillant rám, csak döfni tudok a tekintetemmel. Elmosolyodik, látom, ahogy a Sors már ronccsá tette a testét. A lelkét és az idegrendszerét is tönkre fogom tenni. És mikor már rongyként fog vergõdni, és könyörög, hogy öljem meg…

Felnyögök, ahogy megpróbálok feltápászkodni, belekapaszkodom a szuka testébe, lerángatom róla a ruházatát. Megremegnek a mellei, ahogy lenyúzom róla az egyenruhát, felvágott torka vörösen ásítozik. Lángol a testem, mintha lázam lenne, megérzem a saját égett ruhám és hajam bûzét, kínkeservesen öltöm magamra a kabátot ültõ helyemben. Lépések, mindenhol. Szinte visszhangzik az alig három méter átmérõjû kis utca, ahogy a vele merõleges utcákban menetelnek az oroszok. Gyilkos forróság lepi el az agyam és a látásom, zihálva támasztom a homlokom a falnak, hogy hideg érje a testem.

Nagyokat nyelek, ami iszonyatosan fáj, könnyek szöknek a szemembe az erõlködéstõl, ahogy négykézláb megpróbálok elérni Litz fegyveréhez és a nõéhez. Ki ez a ringyó? Odébb taszítom, hogy ne legyen útban, csupasz karjai világítanak a romok között. Elfog a vágy, hogy sebeket lássak rajta. Hogy megsebezzem. Hogy felkarcoljam a húsát. Nem vágyom a melegére. Már nem.

A tankbéli élmények miatt a jeges szélnek és a szállingózó hóesésnek csak örülni tudok, egy marék havat fogok és a nyakamra tapasztom, hogy hûtse a kínzón lüktetõ, égetõ érzést. Öklendezek, ahogy felegyenesedek, a hányás elkerülhetetlen. Idegesen, remegõ kezekkel törlöm meg a számat, vonom össze magamon a szovjet kabátot, tántorogva indulok meg.

- Hé! Jól vagy?

- Da – préselem ki magamból, hallom, ahogy közelebb lépdel. – Ostav menja v pokoe!

Káromkodik, de végül otthagy. Fellélegzek, a gyomorsav maradéka marja az amúgy is felkarcolt torkom, könnyek szöknek a szemembe. Szerencsém, hogy olyan rekedt a hangom, hogy nem veszi észre a német akcentust.

***

Meglepnek bennünket az oroszok, több tankunkat felrobbantják. Az egyik belsejében forgatom a löveget, ahogy az egyik fedezékükre célzok.

- Feuer frei!

Elsül, újratöltök, ordítás és kiabálás, a tankon bõszen kopognak a golyók, hátulról parancsot ordítanak, engedelmeskedve fordítom meg kilencven fokban a csövet. Pár másodperc múlva tüzelünk is. A lyukakon a szél süvít be, nem nézelõdök, de a ruhám alatt pont az érzékeny területeket éri a hó.

- Kifelé, segítsünk! Los! - kimászok én is a tankból, a hónom alá szorított fegyveremmel azonnal elkaszálok egy menekülõ oroszt. Figyelnem kell hová lövök. Kevés a lõszer, átszaggatni az értékes ruhát kár. Még én is felvehetem. Kidõl a tõlem balra levõ katona, testével lesodor a hóba, együtt gurulok a hullával a lejtõn, hátamra esek, látom, ahogy megállíthatatlanul omlik rám a teste, de nem moccanok.

Nem.

Maradj.

Ehhez értesz. Ezt hasznosíthatod. Mégha a Mauser nincs is nálad. Lehunyom a szemeimet. Mozdulatlan maradok, holott a hó olyan hideg, hogy tûzforró. Zihálásom elnyomja a frissen megölt test neheze, a mellkasom ha akarna se emelkedhetne magasra. Hallom a fegyverropogást, az ordításokat, elrohan mellettem valaki, de nem áll meg. Mintha húzná a lábát. Vagy a társát. Nem lesek ki a szemhéjam alól, nem akarok leleplezõdni. A pánik tévképzeteket generál, még belém lõne, még ha hallucinációnak is hiszi.

Elcammog, a hó ropogását elnyomja a folyamatos robbanás.

Az arcomra hideg hópelyhek szállingóznak, feltámad a szél, mintha le akarná kanyarítani az orrom a helyérõl, ahogy a sál lentebb csúszott rajtam. Szereznem kell egy szemüveget.

Gyávaságnak hinnék, ha magamfajta találna rám. Ez csak stratégia. Hullának tettetni magam nem biztos, hogy életbiztosítás. De jelen esetben a legjobb ötlet, ami megfordult hirtelen a fejemben. Hányszor csináltam már ilyet? Számtalanszor. Bújtam már meg bajtársaim teste alatt. Lógattam ki a felsõtestemet emeleti ablakon, hogy azt higgyék, ártalmatlan tetem vagyok csupán. A rejtõzködéshez értek. Az alkalmazkodáshoz. Az elbújáshoz.

Az alattomos vadászathoz.

Megremeg alattam a jeges föld, a rajtam levõ test lassan hûl ki, holott eddig piócaként szívtam magamba a melegét, hogy kompenzáljam a fagyott göröngyök leheletét a hátam alatt. Olyan vastag a hótakaró, hogy ki sem látnék mögüle, ha kinyitnám a szemem.

Eszembe jut Basilevsky, ahogy Õ is ugyanígy nehezedett rám.

- Herr Drescher!

Legszívesebben üvöltenék.

- Herr Drescher! - rántja le rólam valaki az oroszt. Felocsúdást színlelek, de mikor meglátom, a kövér hadtápost, akit mellénk soroltak be, lelököm magamról segítõ kezét, miközben feltámogat. A francba. - Jöjjön!

Megyek.

Elõttem fut, tökéletes pajzs, mögé húzódva haladok, élõ torlaszként használom testét, miközben oldalról fedezem párosunkat. Kilesek mögüle, épp egy égbe szálló katonát látok, aki épp elemeire robban szét. Visszahúzom a fejem Krekker mögé. Fuss csak disznó.

Épp három oroszt iktatok ki négy golyóval, bosszankodva a pazarláson, mikor:

- Basilevsky! - hallom meg az egyik katona szájából a nevet, aminek hallatán azonnal arra rántom a fejem, amerrõl a kiáltás érkezett. Meglátom bicegõ alakját a hóesésben, mint egy jegesmedve, gördül alá a lejtõn. Utána iramodok, nem foglalkozom azzal, hogy hol a helyem és mi a beosztásom. A géppisztolyom végével orrbavágok egy nekem rontó oroszt, felüvölt, ahogy félresöpröm, mint egy szúnyogot. Elmarja a lábam iszonyatosan ordítozva, elesek a hóban, válaszul úgy képen rúgom, hogy hátranyaklik a feje.

- Nehm... - szörcsög, fogai helyérõl vér ömlik a latyakos, fehér földre, ahol kifordult fekete földgöröngyök gombákként sötétlenek elõtte. Maga alá húz a bokámnál fogva, a sebemre szorít, amitõl felkiáltok. - Hagyd, te mocskos náci!

Összeszûkítem a szemeimet. Ismered? Nos, ebben az esetben... Rámászok, két kezem a nyakára szorítom, kikerekednek a szemei, fullákolni kezd.

- Dresch... Dresch... Dresch...

Nem szorítom tovább, ellilult kezeimen meg sem értem ujjai maró érintését, ahogy le akarja tépni a kezem a torkáról. Tartom az intenzitást, hogy tudjon beszélni. A hátunk mögött felugatnak a gépfegyverek, folyamatos ropogás, tank csilingel el zörgõ talpain a hátunk mögött, lövege elfordul rólunk, ahogy látja, hogy biztos kézzel tartom a helyzetet.

- Honnan ismersz? - nyomom be hüvelykujjam szinte a gégéje alá, oroszul kérdezve. A közelben gránát robban, de biztosan tartom magam a testéhez. Lassan távolodnak el tõlünk, pár szakasztársam idekiált, hogy minden rendben van-e.

- Alles in Ordnung! - kiáltok vissza, a vállam fölött átvetve, majd visszafordulok az oroszhoz, akinek a saját vére lassan az orrába folyik, alig kap így levegõt. Ismerõs. - Sprich!

- Hagyd... hagyd Basilevskyt...

Összeszûkítem a szemeimet, válaszul arcon köp. Nem vagyok olyan ennyire alantas, de eljátszottam egy pillanatra a gondolattal, hogy visszaköpök. Nem alacsonyodom le a szintjére. Vidéki orosz paraszt. Erõsebben vágom neki a fejét a hótorlaszhoz.

Azt akarod mondani, hogy túl sokat szenvedett eddig? Igen? Nézz rám. Hol a puskám? Hol a címem? Hol vagyunk most? Ez nem a sztálingrádi csata! Ez egy erdei kis túra, a legalantasabb mocskos buckalakókkal, veletek!

Oldalra fordulok, látom, ahogy a tankok megtorpannak, a távolban egy épp feketére sül, az aknamezõn. Aknákat telepítettek mindenhová. Vigyáznom kell, merre lépek. Tekintetem az erdõ felé kúszik. Sántít. Hosszabb nyomokat fog hagyni, a hó még annyira nem esik, hogy egy órán belül betakarja. A szél viszont fúj. Nem adom a farkasoknak. Én fogom megölni.

Visszafordulok az oroszhoz, látom, ahogy közvetlenül a szemeimbe néz.

- Soha nem fogom hagyni - kikerekednek a szemei, ahogy választ kap fullákolására, nyöszörgésére, még egy pillanatra ellenkezni is elfelejt. Elnyílik a szája. - Amíg él.

Leszállok róla. Elájult a szorításomtól, nincs vele több dolgom. Golyót nem pazarolhatok, maradt az áldásos kétkezi munka. Régen harcoltam már így. Sõt. Sosem. Mind gyakorlat volt. Annak a nõnek a nyaka is az elsõ élményem volt.

Fázósan mozgatom meg jobb kezem ujjait, hogy életet leheljek beléjük. Különös, amióta veszettül remeg bal kezem a lelkiállapotomra hangolva, nem igényel annyi törõdést, annyi meleget, mint a jobb. Orosz lõtte át, oroszként viselkedik. Tûri, elviseli a hideget.

- Alle! Zusammen! Los! - látom, ahogy egy tankot fordítanak együttes erõvel az oldalára, hogy mentsék, ami menthetõ. Persze, majd sikerül is nekik a több tonnás harckocsit felbillenteni. Valakit úgyis ki fog passzírozni. Milyen szégyenteljes lehet így meghalni. A szakaszvezetõ utasításokat oszt ki. - Du! Bleib hier! Drescher! Komm!

Szót fogadok, odasietek a hóesésben, maga mellé állít, úgy dirigál tovább.

- Mindenki felöltözik! Hamar-hamar! Kellner, kapja fel a ruszki kabátját, ha felsõje nem sérült nagyon, azt is öltse fel! Haladjon! Ulrich! - dörren rá egy fiúra, alig tizennyolc éves. A szakaszvezetõt a fiára emlékezteti, ahogy én is. Ezért vagyunk mind a ketten szorosan a seggéhez rendelve. Ami feszélyez. Zavar. Korlátoz. Blokkol. Idesiet hozzánk, felbukik az egyik tetemben, arca a frissen esett hóba mártódik. Elfordulok a vezetõtõl, ruha után nézek én is.

Viszonylag ép testet találok, fejbe lõtték, így kabátja sértetlen, csak a válla véres, elviselhetõ. Mielõtt lehajolnék, körülnézek a távolban. A mellkasom jobb oldala lángol, bal kezem ráfektetem, ahogy leereszkedem, hogy kihámozzam a vastag, fehér szövetkabátból. Magamra húzom, a fekete kabátom alatt nekem se sok minden van. Csak a tegnapelõtti farkasbõr...

Felegyenesedve szinte húzza a tekintetem a lejtõ alján a zöld fenyõerdõ. Behúzom magamon a ruhát, a fekete sapkára felkapok egy fehéres sisakot, egy szétroncsolt testtõl. A sálat mélyen az arcomba húzom, az iszonytatóan metszõ szél szinte darabokat farag le az arcomból, mint valami smirgli papír. A szemeim viszont érzem, ahogy kiszáradnak a hideg, éles széltõl, szaporán kell pislognom. Beburkolom magam, pár percig várok, míg felmelegedik rajtam a ruha és végre elmúlik az izzó, jeges érzés. A friss seb a mellkasomon viszont lüktet. Belenyúlok a zsebembe, rögtönzött szíjat generálok a fegyverre, hogy a vállamon lóghasson. Szabad kézzel nem tudok menni.

Visszafordulok, ideiglenesen tábort verünk, nem pazarolhatok sok idõt. Megkeresem a disznó Krekkert. Van nálam valami, amiért cserébe odaadja a kését. De mielõtt odaadnám… Önzõ mód török le belõle egy sort, rágom el, egy kockát a zsebembe teszek. Úgysem fog megolvadni. A gondolatra kínos félmosoly kerül az arcomra. Megolvadni… Az orosz fronton…

Mikor odaadom neki a fél tábla csokoládét, vadul habzsolni kezdi, felém löki a kést. Idióta. Az egyetlen fegyver, amit sem tûz, sem víz, sem hó nem tehet tönkre. Az egyetlen megbízható társ. Basilevsky vadászkését a csizmámban tartom, nehogy az éjjel meglopjanak, mint Burgot.

A vad hóesésben elnyel a fák árnyéka, ahogy besétálok az erdõbe.

Nem adom a farkasoknak.

Sosem fogom hagyni. Amíg él.

***

Mélységes csendben lehetetlen haladnom. A hó megállás nélkül ropog a talpam alatt, de szerencsém, hogy Basilevsky teste nehéz, súlyos. Mélyebb nyomokat hagy, amiket nehezebben tüntet el a természet. Szimatoló kutyaként követem a jelzéseket, amiket maga után hagyott. A fehér kabát most éjjel rikít, de a hó viszont a Hold miatt úgy csillog, mint valamiféle földi tûzijáték. Osonok a fák között, a nyomokat követve.

Lehajolok egy méretesebb lábnyomnál, belenyomom az ujjam, hogy lássam, mennyi friss hó telepedett rá. Öt centi. Fél órája járt itt. Nem lehet annyira messze.

„Möchtest du meinen Tritt küssen?”

Ökölbe szorítom az ujjaimat, a szemeim a fák közé villantom. Ha besûrûsödnek a fák, nem lesz alattuk hó, mert felfogják a tömött ágaikkal. Akkor viszont le kell vennem a szovjet kabátot, hogy a fekete egyenruhámmal beolvadhassak. Biztos Õ is kikerüli. Tekintetem elréved két oldalra, ahol viszont már nincsenek nyomok. Nem kerülte ki. Feljebb húzom a sálat, hogy jobban fedje az orrom és az arcom, ahogy felegyenesedve, vadászként követem tovább.

A fehér ancúgban úgy érzem magam, mint egy báránybõrbe bújt farkas.

Vajon Basilevsky tudja-e, hogy minket farkasokként is szokás emlegetni?

A némaság iszonyú. Mintha valaki ráült volna minden hang forrására a méretes farával. A szél ordít fel néha, sikoltozik a fák ágai között, de lassan azt is elnyomja a fák sûrû kuszasága.

Ritkásabb terephez értem, itt már térdig ér a hó, a kölcsönkapott késsel a fák kérgébe jelzéseket teszek, fejmagasságban. Hm. A medvék is így jelzik territóriumaik határát. Aki a legfentebb tud hasítani a fába, az a jogos birtokló. Felhersen a fa, ahogy megvágom.

A hó olyan intenzitással hullik, hogy alig látok el tíz méternél tovább, ami meglehetõsen feszélyez. Basilevsky nyomát talán öt perce veszítettem szem elõl, amibõl azt a következtetést vontam le, hogy felismerte, hogy követik. Lejjebb ereszkedem a hóban, hogy csak a sisakom és a szemeim látszódjanak ki. Szinte belehajtogatom a lábaimat az izzó forróságba, ami fehéren ölel körül. Pár nappal ezelõtt talán sírva is fakadtam volna, annyira örültem volna neki. Ennek a kellemes hûsnek az érintéséért képesnek éreztem magam arra, hogy öljek.

Valahol megreccsen a fák ága, lassan fordulok a lopott sisakkal a fejemen, ahogy meglátom az egyik fa tövében, a hóban, hogy valami mozog. Fentebb emelem a kezemben tartott kést. A fagy úgy rágja át magát a ruháimon, hogy borzongás rohan végig rajtam. Fázok. Kegyetlenül. De ennél nagyobb irtózat mégis van. Hogy engedem magam leteríteni.

Soha.

A mozgás felerõsödik, a valami közelebb jön a hóban. Nem moccanok, várom, hogy közelebb jöjjön. Engem már farkas nem tud megijeszteni, azok után, amin keresztül mentem. Atyámfia.

A másodpercek szinte óráknak tûnik, mikor elõttem alig két-három méterrel megtorpan a valami. A szinte orrig érõ hóban semmit sem látok, túl erõsen esik, a szél is az arcomba hordja a szúrós hópelyheket, a térdem úgy érzem, mintha szilánkosra fagyna. Egy pillanat alatt vág át az agyamon a tetterõ, átugrom a maradék pár lábnyi távolságot és vetem magam a földön mocorgóra. Elsõ kézbõl kapok egy meglepetés-jobbost, hátravágódok a hóban, de nem várom meg, míg rám mászik. Látom, ahogy Basilevsky medveként magasodik ki a hóból, meglepett arcán és az ütésre tartott fegyverébõl észreveszem, hogy mást várt.

- Farkast vártál talán? – ugrok neki, a csizmám kemény orrával nem felejtek el a fájós lábába rúgni, hogy tisztességtelenül megnöveljem a nyerési esélyeimet. Agyonverne, ha nem játszanék rá a fájdalmára.

Felordít, elmarja a nyakam, de hátraesünk a hóba, könyökömmel nem felejtek el a mellkasába mélyedni, eltalálva a régi zúzódásainak helyét. Késlekedés nélkül veszem elõ a gépkarabélyt, majd annak vízszintes felével a torkának dõlök. Két kezével ellentart, szinte az összes súlyom és a mellkasom totális fedésével nyomódok a puskára, hogy rászorítsam a nyakára, bal lábammal az ágyékára ügyelek, hogy sakkban tartsam. Erõben Õ a több, fújtat, ahogy próbálja visszatolni a fegyvert, még jobban ránehezedem, combjaimmal immáron az oldalát szorítom, hogy az emlékezetbõl felelevenített zúzódások helyét nyomás alatt tartsam. És hogy ne akarjon átfordulni.

Az Mp44 magában hat kiló körül mozog. Én úgy hetvenöt. Kerekítsünk. Nyolcvan kilót kell kinyomnia. Képes lenne rá, ha nem szorítaná össze a szemeit a fájdalomtól és zihálna úgy, mint egy kivert kutya.

Mélyen a szemeibe nézek, az egész mellkasom megfeszül a hihetetlen erõpróbától, érzem, ahogy szétválik rajtam mind a két kabát és a jeges szél befúj a meleg szövetek alá. Összepréselem a szám, ahogy érzem, hogy a tegnap elõtti karmolt sebem kifakad és a vér végigfolyik rajtam. Felsziszegek, térdeimet mélyen a bordáihoz illesztem. A forró leheletünk ködös hurrikánként kavarog közöttünk.

- Nem bírod kitartani! – szinte mennydörög, könny csordul ki a szeme sarkából, ahogy a sérült lábához vonom az enyémet, taposásra készen.

 Igen, erõsebb vagy nálam. Ezerszer.

A távolból farkas vonyítás üvölt fel, megrezzen a szám sarka, ahogy látom az arcán, hogy felismerte a hangokat. Jönnek. Érzik a vérszagot és a lenyúzott farkasbõrt az enyémen.

- Du hast Recht – taposok rá a lábára, könyörtelenül végig a szemébe nézve, válaszul felordít, de úgy arcon vágom a puska tusával, hogy elernyed alattam. Zihálva mászok le róla sebesen, nem akarok többet hozzáérni, mint amennyit muszáj. Összehúzom magamon a kabátot, megnézem a karom nyomot, átütöttek a kötésen a vöröslõ csíkok. Remek.

Elkapom Basilevsky karját és ernyedt testét szinte kínok kínjával, de átráncigálom a térdig érõ hóban, arra, amerrõl jött. Legalább annyit megtett, hogy kifeküdte az utat félig-meddig.

Az egyik fának támasztom, a feje elõre billen a vállamra, amit fel is rántok, hogy visszatuszkoljam a fejét vagy legalábbis kikaparjam a nyakamból, de csak nem hagyja. Aléltan sem hagyod, mi? Megcsap az izzadtság, a vizes ruha és haj szaga. Nagy nehezen sikerül a karjait hátrahúznom, kifeszítve a nagy testét a fához, a puska szíját leoldom, hogy a kezeit összeköthessem a gyantától ragadó fakéreghez. Megérzem a fenyõ kesernyés, üde illatát. Észrevétlenül szippantok belõle mélyet, jólesõt. Hiányzik a cigaretta.

A hófúvás valamennyire enyhül, a hópelyhek változatlanul kavarognak össze-vissza.

Jól megrántom, a szíj ráncolja, gyûri a bõrét a csuklóján. De nem sebzi fel. Hacsak nem rángatja. Márpedig rángatni fogja. Visszafordulok hozzá, hogy elvegyem tõle a fegyvereket, ahonnan elhúztam, otthagyom egy kicsit, hogy kiássam a hóból az elejtett géppisztolyt. Elé térdelek, hogy átnézzem a ruházatába rejtett dolgait. Étel, kés, parancs, bármi jól jöhet. A lábaival kezdem, a bakancsába is belenyúlok, fel a lábán, a zsebét forgatom ki a kabátot félrehúzva, belesiklatom ujjaimat az egyik helyen felszakadt bélésbe. Semmi. Kigombolom a kabátot, végigtapogatom a mellkasát, mikor valami zörgõs válaszol és egyidejûleg a feje is megmoccan.

Felemelkedik a sisak és vele együtt a feje, látom, ahogy hunyorog, biztos nem esett neki jól. Nekem sem volt leányálom, mikor nekem esett a csatornában. Kikerekednek a szemei, ahogy meglát maga elõtt és látja, ahogy fekete kesztyûs kezem a mellkasánál matat, mélyen a kabát alatt. Kiveszem a papírt, futólag érintem csak a bõrét, ahogy kihúzom a szövet alól. Elõtte guggolva hajtom széjjel, majd mikor a dátumot és a helyet meglátom, visszanézek rá.

Elmosolyodom.

Holott semmi szórakoztató nincs. Csak úgy. Minden elõzmény nélkül. Egyszerûen odakanyarította valami az arcomra, magam sem tudom miért. Elõveszek egy doboz gyufát, pár másodperc múlva a szélnek köszönhetõen szinte elporlad a kezeim között a papír. Elkapom az arcát egy kezemmel, szinte csücsörít, ahogy összehúzom rajta a húst és a bõrt. Be kell hogy valljam, a fekete bõrkesztyû jól mutat a fehér sisak és az arca kontrasztjában.

- Ha emiatt kímélted meg az életem – kezdem lassan, kutatom a tekintetét, a mosoly fokozatosan tûnik el az arcomról. – Akkor még ötször, hatszor is muszáj lesz.

Csak azért, mert „gyerekem” van, úgy gondolta, hogy hadd menjek? Mert „családapa” vagyok? Ki tudja hány „fiam” és „lányom” van München szerte.

- Ha lesz még alkalmad.

Zihál, liheg, a szél besüvít a ruhájába, ahogy szétnyitottam rajta a kabátot. Ép lábával gáncsolásra vetemedik, könnyedén lépem át a lendülõ bokát. Rángatja egy ideig kötözött kezeit, de nem jut vele sokra, így felhagy vele. Hullámzó mellkassal mered rám, úgy figyel rám, mint ahogy én rá. Napokkal ezelõtt. Most te vagy az enyém, Basilevsky. Milyen érzés lehet? Pontosan tudom.

Benyúlok a saját ruhám alá, a nedves kötésre nyomom az ujjaimat, majd kihúzva a vért az arcára kenem. Elhúzza a száját, undorodó hang törik fel a húsos, repedezett ajkak mögül, próbálja elhúzni tõlem a fejét, de kicsi a mozgástere, lehetetlen.

- Jó meleg – döfök vissza a kényeskedésére, egy héttel ezelõtti szavaival. Nem sokan lehetnek kitüntetve azzal a keggyel, hogy egy árja a vérét az arcára keni. És még él. És önként csinálja.

Neki köszönhetõen fáj még az a kevés érzelem kimutatása is, mint a mosoly.

- Mi a francot akarsz?!

Újra hallani lehet a farkasordítást, de ezúttal válaszként a kérdésére.

- A németet farkasként jellemzik. Az orosz a medve.

Hogy megeredt a nyelvem.

Ruganyosan egyenesedek fel guggolásból állásba, benyúlok a kabát alá és némi veszõdség árán, de kihúzom a tegnap elõtti farkasbõrt a ruhám alól. Büdös, mert képtelenség volt rendesen elõkészíteni ilyen körülmények között. Az ölébe hajítom. Felkapom a fegyverét is, elindulok jobbra, a fák között, otthagyva a fenyõnél kikötözve.

- Meglátjuk, hogyan bírsz el az enyémekkel – fordítom félig hátra a fejem, majd elõre vonva elsietek a fák között. Biztos helyet kell találnom magamnak, egy fát, amire felkapaszkodhatok.

- Drescher!!! – hallom a kiáltását, miközben a lombokat nézem. Ez jó lesz. Alig teszek pár lépést, mikor megbotlok valamiben, ha nem lenne ott a fa, nyilván arccal elõre estem volna a hóba. Tartva attól, mi vár rám a hó alatt, a lábfejemmel emelem meg a kemény valamit. Egy puska csöve sötétlik ki a hóból, azonnal az agyára marok, hogy kihúzzam.

Egy AVS-36. Avtomaticheskaya Vintovka Simonova. Megremeg a bal kezem, ahogy felemelem. Nincs rajta bajonett, viszont van rajta egy ütött-kopott távcsõ. Hihetetlen kis számmal készítették az oroszok, állítólag sokszor beragadt a folyamatos használattól, ezért jobbár büntetés volt egy ilyen fegyvert kapni. Hát nem rohamozásra kellene használni. Nem tudom melyik érzés a rosszabb. Az, hogy most egy orosz puskának örülök ennyire piszkosul, vagy az, hogy rögtön el is feledtem a Mausert. A nyomába se érhet.

Ki kellene próbálni.

Újra hallom a nevem, a farkasüvöltés közeledik.

Átjár újra a régen érzett vad izgalom, a bizsergés, a vadászösztön. Szinte átforrósítja átfagyott tagjaimat, mintha elöntene valami elementáris erõ. Istenem, de hiányzott!

Teszek pár lépést, viszont megint keménybe ütközök és felemelném, egy lila kezet látok meg, undorodva ugrok hátrébb, de mikor megint valami nagyobbra rálépek, felkavarodik a gyomrom, akaratlanul is az érintetlen havat nézem magam elõtt.

Inkább sietve, pánikolva felkapaszkodom a fára, és bár a tüskék felsebzik a kezem és a kabát is megsínyli a tüskés fogadtatást, de beakasztom a lábam az ágak közé. Gyorsan nekilátok átnézni a puskát, a bal kezem remeg, mint a kocsonya, de ettõl függetlenül jobb kézzel is megnézem, hogy van-e benne lõszer. Találok is, összesen ötöt, a maradékot kilõtte az a szerencsétlen, aki odalent fekszik. Nem tudta értékelni. Vagy csak azért vagyok teljesen oda, mert végre, végre rendes puskát tarthatok a kezemben.

A távcsõbe nézek, egészen tûrhetõ, vannak rajta karcolások és a jég is belefolyt kissé, de lehet, hogy a test alá volt szorulva, így némileg védve volt. Ráadásul lövéshez még mindig jó lehet.

Bizalmatlan vagyok, hogy orosz. De egy próbát megér.

Felemelem, bal kezem remegése egy pillanat alatt marad abba.

Érzi, hogy valami olyan van a kezében, aminek érintésekor nem lehet hiba. Belelesek a távcsõbe, az irányzék csálé. Elõkapom Krekker kését, gyakorlott mozdulatokkal igazítom ki, hogy valamennyire pontos legyen. Nem lesz tökéletesen precíz, mint a Mauser volt. De fejre és szívre lehet vele lõni, felesleges már azon gondolkoznom, milyen szépen legyen elválasztva a két szem, ha lövök. Újra belenézek, valamennyire már rendben van, tûrhetõ.

Addig-addig szórakozok vele, míg végre meglátom Basilevskyt, ahogy a kötelékeivel vergõdik.

Biztos már látja a farkasokat. Azok pedig a halott társuk bundáját az ölében, érzik a vérem az arcán. Mert ismerik már, találkoztunk. Mikor ránk rontottak az egyik éjjel és nem a tankokban feküdtünk le, hanem mindenki kint õrködött. Azóta már bennük alszunk vagy körülállítjuk õket, mintha valamiféle szekérvár lenne, csak tankokból. A kis körben zsúfolódunk össze, kapunk parancsot és eligazítást.

Basilevsky üvölt, majd elnémul.

Egy. Kettõ. A szürkésfehér bundák alig láthatóan emelkednek ki, a távcsõvel nem is látom tisztán, csak a mozgást.

Csak kettõ?

Nem, egy biztos a háta mögül fog érkezni, ismerem már a taktikájukat. Túl jól ismerem.

Vajon mûködni fog a puska?

Akarom, hogy mûködjön?

Az elsõ elrugaszkodik, az irányzékkal követem a fejét, majd meghúzom a ravaszt. Hangos durranás, erõsen visszarúg, mintha vállon ütöttek volna, de amikor újra belenézek, látom, hogy a farkas kidõlt.

Mûködik. Ocsmányul és bitang hangosan, de mûködik.

A második hátrál. A harmadik fog nekiiramodni.

Meg is látom, ahogy rohan, de végül csak belebukdácsol a hóba és elmerül benne. A második megint hátrál. Gyanít, nem tetszik neki. Felemeli az orrát a levegõbe, nem menekül el, hanem arra fordítja a fejét, amerre én vagyok. Bõszen morog, csattog, hátracsapja a füleit és sebesen rohanni kezd felém, otthagyva a frissen felkínált Basilevskyt.

Jobbnak minõsülök, ez bók.

Idecsörtet, szinte villámgyorsan itt terem, ahhoz képest, hogy majdnem ötven méter van köztem és a kikötözött medve közt. Felmarja a körmeivel a fa kérgét, hörög és csattogtatja a fogait, belekapaszkodik az ágakba és tördeli õket. Elõemelem Basilevsky géppisztolyát. Ne az enyémbõl fogyjon.

Két durranás, nyüszítve terül el a földön.

Várok egy kicsit.

A fenyõ illata szinte minden érzékemet kitölti. Remeg a bensõm, élvezettel dõlök hátra. Ujjaim maguktól cselekszenek és nyúlok be az utolsó kocka csokoládéért a zsebembe. Lehunyom a szemeimet, végül visszateszem. Nem. Nem érdemlem meg.

Az órám szerint eltelt tíz perc, mikor hangokra leszek figyelmes.

- Danilov! – kiáltja valaki, viszonzásra is talál rögvest, én pedig késlekedés nélkül emelem a távcsövet, hogy lássam mi folyik odalent. Ott az a kiütött fogú orosz, de nem látom, hogy mások is lennének vele. Meg tudott szökni? Ügyes. Látom, hogy Basilevsky beszél hozzá, nyilván a farkasokat kérdi. A foghíjas megrázza a fejét, válaszul a kikötözött rákiált, így elfekszik a hóban. Rég lelõhettem volna. A lassú észjárás úgy tûnik, orosz vonás.

Nem fogok pazarolni.

Lekászálódok a fáról, már nem figyelem, mit beszélnek. A szájról olvasás csak német nyelven megy, az orosszal nehézségeim vannak, hogy megértsem. A legtisztább az lenne, ha elkerülném õket nagy ívben, vissza a táborhoz, nehogy még több orosszal fussak össze. Annyi lõszerem nincs. És a túlélési esélyeim leredukálódnának nullára.

De valamiért elfog az érzés, hogy ne hagyjam õket diskurálni.

Ez nem egy teadélután.

Összébb húzom magam, ahogy begörnyedve teszek egy nagyobb kört körülöttük, hogy ne hallják és ne lássák, hogy közeledek feléjük. A ruszki még úgyis hasalni fog egy ideig a hóban, ha feláll, mire odaérnék, végem. Ha elereszti Basilevskyt, végem. Megtorpanok.

Miért is megyek oda?

Az egyik fa törzsénél megbújva hökkenek meg saját magamon. Mit érdekel engem, mit csinálnak? Mirõl beszélnek? Miért zavar, hogy eloldozza? Oldozza csak el. Nekem már van puskám. Neki nincs. Legközelebb kilövöm azt az észveszejtõen sötét agyát. És a másiknak is, ha meglátom valahol.  A legértelmesebb az lenne, ha fognám magam és visszaszöknék a táborba. Amíg egymással vannak elfoglalva, könnyedén meglóghatnék.

Már azon kapom magam, hogy az éppen felegyenesedõ orosz háta mögött állok. Basilevsky kiált, figyelmezteti, de a tarkón vágás már elkerülhetetlen. A ruhámba mar megfordulva, de már kapja az ütést, az ujjai görcsösen szorulnak rá a ruhámra és ránt magával a hóba. Alig tudom lefeszíteni magamról a kezét, már épp a késen gondolkozok és húzom is elõ, mikor sikerül a mûvelet. Tudat alatt érzékelte a bajt. Megtámaszkodom a mellkasán, úgy egyenesedek fel és indulok meg Basilevsky felé.

Zaklatottan hullámzó mellkassal figyel, de nem mond semmit. A tekintete azonban mindent elárul. Ahogy az arckifejezése is. Elmarom az ölébõl a farkasbõrt, lehúzom a zsákmányolt kabátot, hogy betuszkoljam mögé a lenyúzott szõrt. Látom, hogy megfagyott az arcán a vér, itt-ott viszont lefolyt a nyakára. Zihál, mintha egy sárkány lenne kikötözve a fához, úgy gõzölög a lehelete.

Felfedezi a hátamon a puskát.

Nem zavartatom magam, visszaveszem a bundát, majd a rózsaszínes foltok közepén heverõ farkasokhoz hajolok. Az egyik lábát elmarom, húzni kezdem magam után, el, Basilevsky mellett, majd az elsõnek lelõttet fogom meg, odaszorítom a lábát a másikhoz, egy kézzel fogom mind a kettõt és indulok meg a tábor felé.

Kell kifogásnak valami, hogy miért tûntem el. Dezertõrnek nem nyilváníthatnak. Élelem és meleg. Ezt viszem. A harmadikat nem bírnám már el, ez a kettõ is a fél kezemet használhatatlanná teszi, ha lõni kell. Ahogy elhaladok a másodjára kiütött orosz mellett, hosszan pillantok rá, ahogy ott hever, a hóban. Az arca merõ vér, de az a sajátja.

- Hagyd! – mordul rám, szinte felszakad a mellébõl. Fel sem emelem a fejem, nem figyelek rá. Kikötött kutya, nem ugathat bele a nála magasabb rendûek dolgába. Képesnek kell lennem kirekesztenem a gondolataim közül. Napok óta próbálkozok és csúfos kudarcot vallottam.

Szóval ismerik egymást.

Milyen érzelgõs jelenet.

Hallottam, hogy az oroszok nem átalkodnak egymással hálni. Biztos szeretõk, azért védik ennyire egymást. Náluk a fronton engedélyezett, mint feszültség levezetés. Undorító, hogy egy férfi hagyja, hogy egy másik uralja, birtokolja. Hogy lehet ezt eltûrni?

Agyon kellene lõnöm.

A homoszexuálisoknak nincs helyük abban a világban, amelyet építünk. Elfajzás. Tönkreteszi az egész egységet, aminek alapra lenne szüksége. Ha a férfiak nem a jövõ nemzedékét teremtik elõ, hanem egymással…

Kiráz a hideg, a szám elé kell tartanom a jobb kezem, hogy elkendõzzem az öklendezésem.

Mozdulnak az ujjaim, de végül csak a szíjat igazítom meg a mellkasom elõtt.

Megfogom Basilevsky géppisztolyát és pont a lábai elé hajítom, nem fogok még egyszer odasétálni hozzá, fõleg a farkasokkal karöltve. Ha felébred a drágalátos barátja ezek után, eloldozza. Ha nem… én adtam esélyt. Visszaadtam a géppisztolyt.

- Schläf schön – vetem oda, majd elindulok vissza, a tankosok felé.

***

Eltelik két nap, az aknamezõnél rostokoltunk fél napig, míg úgy döntött a szakaszvezetõ, hogy átirányítjuk az egységet egy nagyobb ívben bár, de kikerüljük a föld alatti pokolgépeket. Zötykölõdünk a tankban, az ölemben farkasbunda, a kabátom alatt is, összehúzom magam, ahogy melengetem a kezeimet.

Kis híja volt, hogy nem lõttek agyon, dezertõrség vádjával. De mikor meglátták, hogy mit húzok-vonok magam után, mindenki megenyhült és visszaengedtek. Az egyik farkasbunda automatikusan a szakaszvezetõnek ment, aki állítólag odaadta Ulrichnak. A tegnapelõtti Basilevsky-társa duótól már többet látok bele ebbe a gesztusba, mint kellene. Megrázom a fejem, lehelek még egy kevés meleget a tenyereimbe, belehajtom az arcom, csak pár pillanatig élvezve a hõt. Hátrabillenek, ahogy egy nagyobb buckán áthajtunk, hátam a hideg fémnek szorul, szinte kirázza az agyam az egyenetlen talaj.

„Lógj meg, szerezz egy fegyvert, és akkor gyere vissza, ha méltó leszel a harchoz.”

Az ölemben, a bunda alatt fekszik el az orosz puska, amihez még nem sikerült találnom megfelelõ lõszert. Maradt benne három golyó.