Kibámulok a kocsi ablakán és idegesen dobolok az ujjaimmal a combomon. Ez az utolsó esély, amit önként adok neki, hogy végre õ is belássa, ami mindkettõnknek csak jó... Tegnap kialudtam magamból az idegességemet, úgyhogy szerencséje volt mikor megláttam õket a bátyámmal patáliázni. Bár tény, hogy így is-úgyis közbe kellett volna lépnem, én sem köszönném meg, ha Papa fülébe jutna, mit mûveltünk tegnap a lakásán... Viszont ez a reggeli akciója elgondolkoztatott, ha Aleksei felajánlkozott neki – márpedig tisztán hallottam, hogy megtette –, õ pedig mégsem élt a lehetõséggel... Na, ezért kapja ezt az utolsó utáni esélyt.

- Fel kell készülnöm valamire? – sandít rám a szeme sarkából.

- Prosto disk – felelem nem fordulva felé.

Érzem magamon a tekintetét, de nem szól semmit, csak vezet tovább.

Mikor végül belépünk a lakása ajtaján, nem tudom megállni mosolygás nélkül az elõtér falára pillantást. Még mindig pontosan emlékszem és nagyon jól tudom, hogy õ is...

- Znaèit? – szólal meg kérdõn pillantva rám.

Ránézve látom, hogy kisebb szakadéknyi távolságot hagyott kettõnk között, mint aki szabályosan menekül. Pedig a sors elõl még te sem menekülhetsz, édes...

- Tudni akarom, kész vagy-e már bevallani a nyilvánvalót, vagy továbbra is tartod magad a tervhez, miszerint a hazudsz nekem és saját magadnak is – lépek közelebb.

- Mirõl beszélsz? – játssza az értetlent.

Még közelebb lépek, mígnem szinte az orra elõtt állok.

- Még mindig azt állítod, nem kívánsz? – fúrom a tekintetem az övébe. – Jól gondold meg a választ, èto vaš poslednij šans.

Hosszú ideig csak mered rám azokkal a gyönyörû zöld szemeivel, és alaposan végig is mér velük, mire végül megcsillan bennük valami, és megszólal.

- Âk â ne mìg – feleli, vagy sokkal inkább dörmögi a szavakat.

- Ismét ukrán? – kérdezem, de igazából nem is várok választ.

Aztán persze nem is kapok, de nem is nagyon érdekel... Papa és Aleksei feladata, hogy vájkáljanak a múltjában, nekem elég a tudat, hogy gyönyörûen hangzanak a szavak a szájából. És bár nem értem a választ, a hangzásából és a testbeszédébõl sejtem, mi lehet, éppen ezért nem lep meg, hogy amikor bezárom a maradék néhány centi távolságot kettõnk között, nem hátrál el. Elégedett mosollyal állok lábujjhegyre és simítom végig az ajkaimmal az övét.

- Vy sobiraetes' byt' prièinoj moej smerti, Demyan – morogja az ajkaimra.

- Da, â znaû... – suttogom, mielõtt rendesen megcsókolnám.

Természetesen visszacsókol, de meg sem lepõdök a kezdeti vonakodáson, hiszen pontosan ezt vártam tõle. De ugyanígy nem ér váratlanul az sem, amikor végre feladja õ is minden maradék ellenállását, szinte érzem, hogy szabadjára engedi magában a tüzet, ahogy már õ is legalább akkora odaadással csókol, mint én õt.

Türelme viszont neki lehet kevesebb, mert erõs kezek ragadják meg a derekam és csakhamar a falhoz préselve találom magam. Elégedetten nyögök a csókba, mindkét kezemet a nyaka köré fonva húzom a teste mellé az egyik lábam, õ pedig késlekedés nélkül a fenekem alá nyúlva megemel, így préselvén újra a fal és a teste közé – csak most a magasságkülönbséget kiküszöbölve sokkal izgalmasabb helyeken érintkezünk... A csók hosszan elnyúlik és egyre vadabbá válik, hamarosan az is világosan érzõdik, hogy mindketten hasonló gondokkal küzdünk nadrág-tájékon, Gregory pedig ebben a pillanatban unhatja meg a viszonylagos semmittevést, mert újra megragad, és erõs karjaival biztosan megtartva kezd cipelni valahová.

Igazából nem is nagyon érdekel, hová visz, a szememet csak akkor nyitom ki, mikor valami kemény felületet érzek meg a fenekem alatt, valami asztalfélét, de akkor is csak azért, hogy ne vakon kelljen kigombolni rajta az inget. Egyik tenyerét a tarkómra simítva billenti oldalra a fejem, hogy aztán a nyakamra támadhasson, én pedig természetesen hagyom magam minden további nélkül és felszabadultan sóhajtok fel, mikor megérzem ajkait a bõrömön. Türelmetlenül gombolom végig az ingét – bár nagyon kedvem lenne egyszerûen letépni róla –, majd a zakóval együtt lelököm a válláról, az õ kezei viszont már készenlétben állnak a felsõm aljánál, így rögvest át is húzza a fejemen egy egyszerû mozdulattal. A hajába markolva rántom magamhoz egy újabb csók erejéig, de még mielõtt komolyabban belemerülhetnénk, elhúzódik, én meg éppen kezdeném azt hinni, hogy megint meghátrál, mikor megszólal.

- Ne itt – súgja az ajkaimra, szemei az ablak felé néznek.

Elõször nem egészen értem, mégis mitõl kéne tartanunk, de abból ítélve, hogy Aleksei tegnap éjjel is figyeltette vagy õt vagy engem az embereivel... talán tényleg nem a legjobb ötlet a földszint, fõleg nem jóformán egy ablakkal szemben. Meg sem várja a válaszom, bár talán maga is kétli, hogy ellenkeznék, már emel is fel újra, én pedig kezemmel-lábammal körülfonom a testét, és út közben a nyakára tapadva hagyom, hogy vigyen ahová csak akar. Érzéki mordulásaitól végigfut a hideg a hátamon, élvezettel karcolom végig fogaimmal a nyakát miközben megpillantom körülöttünk egy hálószoba körvonalait, és hamarosan szinte az ágyra dobva találom magam.

Az ágy mellett állva mér végig lángoló tekintettel, én pedig csábító vigyorral az arcomon hagyom, hogy kinézelõdje magát, mielõtt feltérdelnék, és gyorsan megszabadítanám a nadrágjától. Le is rúgja magáról a feleslegessé vált ruhadarabokat, majd visszanyom a hátamra, hogy rólam is eltávolíthassa õket. A csípõmet, majd a lábaimat megemelve segítek neki, aztán lehúzom az ágyra õt is, de nem engedem magam fölé, inkább én mászok rá, majd a csípõjén lovagló ülésben kényelmesen elhelyezkedve támadok újra az ajkaira.

Ezek a csókok már a vadság legmerészebb határait súrolják, és le is kötnek annyira, hogy jóformán fel sem figyelek, mikor kotorászni kezd a fiókban maga mellett, arra viszont annál inkább, mikor nem sokkal késõbb hûvös, nedves ujjakat érzek meg a bejáratomnál. A fejemet hátravetve nyögök fel, ahogy rögtön két ujjával nyomul belém, nem kímél, de nem is akarom, ez most nem a türelmes szeretkezés formája a dolgoknak. Egy ideje már nem voltam senkivel, így fáj is egy kicsit, de nem érdekel, bírom... és akarom.

Nem is húzzuk sokáig az elõjátékot, amint legalább minimálisan felkészített, maga alá fordít, én pedig élvetegen vigyorogva élvezem az irányítását. Újabb csókért hajol, miközben a bal lábamat egészen feltolja és a vállára teszi, én pedig készséggel megadom neki, közben másik lábamat a dereka köré fonom, hogy még könnyebb hozzáférhetõséget biztosítsak. Egyszerre nyögünk egymást szájába, mikor végre belém hatol, hajába bújtatott ujjaim görcsösen szorulnak meg tincsei körül, kicsit meg is karmolhatom a tarkóját, de a felmordulása közel sem nemtetszésrõl árulkodik... Kicsit sem átlagos méretei újra okoznak némi kellemetlen feszülést, de ez már pláne bõven eltörpül az érzékek rohama mellett. Az elsõ néhány mozdulat lassú és viszonylag finom, már amennyire tartani tudjuk magunkat, de látom, hogy õ sem bírja sokáig, ahogy én sem.

- Davaj – sóhajtom a fülébe, mire egy újabb bizsergetõ mordulás a válasza.

Ezután már meg sem próbálja visszafogni magát, szinte teljesen kihúzódik belõlem, majd erõteljesen visszalöki magát, mire csillagokat látva nyögök fel hangosan, de még vége sincs az elsõ löket extázisnak, mikor ütemes tempót diktálva mozogni kezd. Ujjaim újra és újra a hátába marnak, míg õ a combomat vagy a csípõmet markolja erõteljesen, talán még nyomokat is fogunk hagyni egymáson, de egyáltalán nem érdekel. Hol egymás ajkai után kapunk, hol csak a másik bõrébe nyögjük az élvezetünket, vagy éppen a fogainkat mélyesztjük a másikba az érzékeny pontokon, a tempó pedig nem lassul, inkább csak fokozódik. Minden egyes mozdulata éppen a megfelelõ pontot súrolja, így nemcsak elvesztem a fejem, de vele együtt, elég hamar eljutok arra a bizonyos határra.

Mikor végül mindkettõnket át is lendít néhány jól irányzott mozdulattal, újfent csillagokat látok, a hátam ívbe feszül, körmeim végigszántanak a hátán, és néhány pillanatra elveszek. Minden jel arra utal, hogy õ is hasonló intenzitású orgazmuson van túl, mint én, és amikor rám hanyatlik, mindkettõnknek szüksége van jó néhány percre, hogy visszatérjünk az élõk világába. Lassan kihúzódik belõlem és lefordul rólam, de ugyanabban a pillanatban nyúl utánam, mikor én az oldalához simulok. Lehunyt szemekkel lihegünk, az õ feje a párnán, az enyém a vállán, a karja mögöttem nyugszik, ujjaival lusta köröket ír le a gerincem mentén. Elmosolyodom, nem vagyok az az összebújós fajta, de ez most határozottan jól esik.

Már csak arra leszek kíváncsi, mit fog ezután lépni...

_________________________

Prosto disk – Csak vezess

Znaèit? – Szóval?

èto vaš poslednij šans – ez az utolsó esélyed

Âk â ne mìg – Hogy ne tenném

Vy sobiraetes' byt' prièinoj moej smerti – Te fogsz a sírba vinni

Da, â znaû – Igen, tudom

Egészen más terveim voltak, mikor utána jöttem, de ez a nagy visszakozás új ötleteket juttatott eszembe. Eleinte el akartam érni, hogy meg se álljunk a hálószobáig és egy kiadós szexig, aztán átadtam volna neki apa üzenetét, hogy utána visszamenjek haza... De most már egészen más terv van a fejemben. Talán jobb lesz kis lépésekben húzni az agyát...

Látom, hogy már emelné a kezét, hogy megállítsa az enyémet, de most én vagyok a gyorsabb, és amikor ujjaimat kõkemény farka köré fonom, a keze megremeg a levegõben, a fejét pedig egy nyögéssel hátraejti, még koppan is a falon.

- Elmondom, mi lesz – dorombolom a nyakába, elvigyorodva az akadozó szuszogásán, ahogy lassan simogatni kezdem. – Folytatom, amit elkezdtem, de ha azt mondod, nem jó, abbahagyom... Annak ellenére, hogy pontosan tudom, hogy hazudni fogsz – szorítok rá a kezemben lüktetõ merevedésére.

Felemeli a fejét a faltól és kinyitja eddig szorosan összezárt szemeit, egyenesen az én tekintetembe fúrva szinte izzó zöld pillantását. A szemei is elárulják, mint mindig... Ajkai elnyílnak, de egy szót sem szól, csak el-elakadó lélegzetét hallom, amitõl újra elvigyorodom.

- Horošij mal'èik... – súgom közel hajolva az ajkaira.

Lejjebb húzom az alsót, hogy ne legyen útban, így sokkal kényelmesebben tudom mozgatni a csuklómat. Ajkaimmal végigsimítom az övét és ezúttal nem húzódik el, valószínûleg már nincs hozzá ereje, talán minden ellenkezésre gyûjtögetett lelki erejét sikerült elvennem. Csak tudnám, mitõl fél ennyire, nyilván nem fogom az apám orrára kötni, hogy kivel mit csinálok, ha ilyenrõl van szó...

Viszont készségesség ide vagy oda, meglepve nyögök fel, mikor õ unja meg elõbb a játszadozást és csókol meg igazán. Na nem mintha nem tetszene, sõt... Engedelmesen simulok közelebb hozzá, ahogy egyik kezével morogva megragadja a tarkómat, így húzván közelebb, és legalább olyan engedelmesen nyílnak el az ajkaim, hogy birtokba vehesse a számat. Nem elég a farka az ujjaim között, de most már a nyelve is a számban... újra felnyögök és készséggel csókolok vissza, a kezemet is gyorsabb mozgásra ösztönözve. Legszívesebben visszatérnék az eredeti terveimhez, de nem tehetem, most már nem, még akkor sem, ha már fájóan merev vagyok én is a farmeromban.

Érzem, mikor kezd közel lenni, hüvelykujjammal végigsimítok a tetején, és élvezem, hogy a számba nyög. Az utolsó néhány mozdulatnál már elszakítja az ajkait az enyémtõl, de a homlokunk és az orrunk is összeér még, így aztán szinte iszom magamba a látványt, mikor elélvez. A megfeszülõ izmok, az összeszorított szemek, az elnyílt ajkak... Ez a pasi túl szexi ahhoz, hogy igaz legyen. És most már biztos, hogy alaptalannak bizonyult a tegnap esti hirtelen félelmem, ha én ilyen szinten feltüzelem, akkor semmi esély rá, hogy a bátyámat dugja, legfeljebb csak Aleksei akarja, ami nem meglepõ.

Elégedett mosollyal lépek hátrébb egy kicsit, élvezetével tarkított ujjaimat a számhoz emelem és alaposan letakarítom õket, õ pedig szinte kiguvadt szemekkel figyeli a mûveletet, zöld íriszei úgy égetnek, mint valami lézer.

- Ha nem menekülsz tovább, legközelebb az egész mûveletet végezhetem a számmal, nagyfiú – búgom ismét közelebb lépve.

- Der'mo... – sóhajt/nyög fel, én pedig halkan felnevetek.

- A látogatásom valódi oka egyébként az lett volna, hogy az apám üzenetet küldött – mosolyodom el, mire a szemei csillogása éberré változik. – Megdicsért a tegnapi munkádért, és hálából szeretné, ha ma velünk tartanál ebédre és vacsorára is. A kettõ között lesz valami feladata is számodra, de azt nem kötötte az orromra – vonok vállat.

- Horošo – bólint.

- Akkor hamarosan találkozunk, Gregory – nyomok egy búcsúcsókot a szájára, a nevét szinte dorombolva ejtve ki.

Nem kerüli el a figyelmem, ahogy nyel egy nagyot, de csak mosolygok rajta, miközben kiengedem magam az ajtón. Nekem még le is kell hûtenem magam, mire hazaérek.

***

Természetesen pontosan érkezik az ebédre, én pedig nem tudok visszafojtani egy mosolyt, de az azért sikerül, hogy egy egyszerû kedves gesztusnak tûnjön mindenki szemében. Csak mi ketten tudjuk, mi minden mást lehetne még abba a mosolyba belelátni.

Az evés kellemes és fesztelen társalgással telik, én pedig sikeresen visszafogom magam. Nem akarok neki semmi rosszat, így nem csinálok semmit, mert még a végén felkeltené Papa figyelmét. Az viszont határozottan aggaszt, amilyen pillantásokkal Aleksei néha ránéz, mert ugyan nem feltûnõek a legtöbb ember számára, de én ismerem azt a nézést... és nem tetszik. Lehet, hogy tényleg rá van indulva a saját emberére? Elég beteg, bár a bátyámról a beszélünk, szóval nem szabadna meglepõdnöm...

Hatalmas szerencsém van, mert ebéd után, de még azelõtt a bizonyos délutáni munka elõtt Papa kihívja Alekseit a hátsó raktárakhoz, valami elintéznivaló miatt, így én és Gregory nagyon is kettesben maradunk. Bár az már kevésbé tetszik, hogy visszatért a tekintetébe a távolságtartó szándék... De azért a reggeli események után szerintem ki tudom verni a fejébõl a dolgot. (Hm, találó kifejezés...)

- Szóval mit gondolsz, mivel kellene elütnünk a hirtelen jött szabadidõt? – kérdezem csábító mosollyal az arcomon, miközben betolom az egyik elválasztó fal mögé, és szorosan elé lépek.

- Nem tudhatod, mikor jönnek vissza – tol el finoman a mellkasomnál.

- Fél órára tippelnék – simítom végig az ingemen pihenõ ujjait, mire gyorsan el is veszi a kezét.

- És ha csak öt perc?

- Ugyan már – sóhajtok fel szem forgatva, és újra elé lépek, hogy aztán lábujjhegyre állva megcsókolhassam, de nem hagyja magát.

Összevont szemöldökkel nézek az arcára, kezd frusztráló lenni ez az állandó akadékoskodás, mivel több mint egyértelmû, hogy õ is ugyanannyira akarja, mint én.

- Még mindig úgy gondolom, hogy ez nem jó ötlet – feleli a kimondatlan kérdésemre.

- Miért érzem úgy, hogy ez nem csak az apámról szól? – fonom össze a mellkasomon a kezeimet, összehúzott szemmel nézve rá. – Nagyon jól tudom, hogy milyen, úgyhogy nyilván nem mondanék el neki semmit.

- Nem csak tõled tudhatná meg...

- Tudok vigyázni magamra és a dolgaimra – sóhajtok fel, de hiába nézem, nem enyhül az elutasítás a tekintetében. – Lûboj... – morgom az orrom alatt, majd sarkon fordulok, és ott hagyom.

Minden ujjamra találhatnék tíz férfit, nem fogok olyan szekér után futni, ami nem vesz fel...

***

Unottan támasztom a fejem a bárpulton és bámulom a sokadik poharam. A mellettem ülõ... valaki folyamatosan pofázik valamirõl, de a szavai nagy része egyik fülemen be, a másikon ki. Nem érdekel. Otthon valószínûleg már rég vége a vacsorának, Aleksei meg megint elvitte Gregoryt kurvázni...

Már megint nála tartok.

Direkt lemondtam a vacsorát, arra hivatkozva, hogy Zaytsev fia elhívott valahová, pedig semmi ilyesmi nem történt, csak tudtam, hogy ezzel Papa nem fog gyanakodni. Zaytsev a legjobb embere, a fia meg jó barátom. Gregoryra rá sem néztem, mikor eljöttem, pedig éreztem, hogy figyel, de nem érdekelt, pont azért jöttem el, hogy ne kelljen vele foglalkoznom.

Most meg itt ülök egy ismeretlen szófosó akárkivel, nyakig az önsajnálatban. Fantasztikus. Az értelmezõ kéziszótárban a „szánalmas” jelzõ mellett minden bizonnyal az én arcképem szerepel.

Ránézek a srácra, aki még mindig beszél, és alaposan végigmérem. Igazából rohadt jó pasi, mégsem emlékszem a nevére sem, pedig már vagy három órája itt ülök mellette, és hiába mozog olyan szexin a szája, a gondolataim egyre csak Gregorynál kötnek ki. Azt hittem, ennél kicsit kevesebb önérzetem van, és nem sérti majd ennyire a büszkeségem egy elutasítás...

Felsóhajtva lehajtom a vodkám maradékát, majd megunva a szövegelést megragadom a srác tarkóját, és egyszerûen lesmárolom. Talán ez majd eltereli mindkettõnk figyelmét. Õ persze azonnal befogja a száját, és hevesen visszacsókol, én viszont ahogy becsukom a szemeimet, egy intenzív zöld szempárt látok magam elõtt.

- Ah... èertov! – mordulok fel.

Ellököm magamtól a szerencsétlent, és felpattanok a székrõl, és egy szó nélkül kiviharzok a bárból. A kurva életbe! És én még azt hittem, ennél szánalmasabb nem lehetek. Magamban átkozódva indulok meg hazafelé, de alig néhány utcával jutok távolabb, mielõtt szabályosan felkenõdnék egy széles mellkasra.

- Te meg mit csinálsz?! – ragad meg két erõs kéz a vállaimnál fogva.

A sors kibaszott vicces kedvében lehet.

- Én mit csinálok? Te mit csinálsz? Mit keresel itt? – lépek el Gregorytól.

- Téged, te... – Elharapja a mondat végét, de vannak sejtéseim a befejezésrõl. – Megõrültél? Mióta mászkálhatsz egyedül az éjszaka közepén?

- Tudomásom szerint csak tegnap estére voltál a testõröm, úgyhogy azt csinálok, amit akarok – morgom, és megkísérlem kikerülni, de utánam nyúl, és a karomnál fogva megállít.

- Gyerekesen viselkedsz – közli egyszerûen.

Bárki mást felképelnék emiatt a hangnem miatt, de most sokkal jobban dühít, hogy igaza van.

- Attól még nem kell pesztrálnod – rántom ki a karomat a kezébõl, és újra elindulok, hátat fordítva neki.

- Komolyan azért csinálod ezt, mert életedben elõször elutasítottak? – szól utánam, mire megtorpanok. Hogy mi van? Dühösen megpördülök, de már újra elõttem áll. – Ha most azt mondanám, jó, csináljuk, befejeznéd ezt a szánalmas viselkedést?

Egy pillanatig döbbenten meredek rá. Soha nem volt kegyetlen, velem fõleg nem, most miért kezdte el hirtelen? És hogy mer egyáltalán ilyeneket a képembe vágni... mintha felpofozott volna.

- Huj tebe! – sziszegem.

Elvakít a düh, miközben újra elindulok, sajnálva akárhány percet is tovább pazarolni rá, de megint elkapja a karomat.

- Demyan... – szólít meg most már sokkal szelídebben, szinte gyengéden, amitõl csak jobban fáj.

- Ne aggódj, egy szót sem fogok szólni az apámnak, sem errõl, sem a reggelrõl – vágok közbe, mielõtt folytathatná. – Csak felejtsd el, hogy egyáltalán létezem... Prosto zabyt'. – rázom meg a fejem sóhajtva.

Harmadszorra is kiszabadítom a karom, majd nem is figyelve oda igazán leintem az elsõ arra járó taxit, és beülök. Túl hosszú volt ez a nap.

_____________________________

Horošij mal'èik - Jó fiú
Der'mo - A francba
Horošo - Oké
Lûboj - Mindegy
èertov - kurva élet
Huj tebe - Baszd meg
Prosto zabyt' - Csak felejtsd el

Még mindig cseppet sem elõkelõ ruhákban ücsörgök az étterem hatalmas konyhájában, ahol ugyanaz a zsúfolt pörgés-forgás megy, mint odakint. Itt viszont legalább feltûnés nélkül lehet lopkodni Irina fantasztikus sütijeibõl.

Mikor nem a fõbejáratnak számító kétszárnyas ajtó, hanem az oldalsó bejárat nyílik ki, amin én is besurrantam, kíváncsian nézek fel, de csak a bátyám szõke fejét pillantom fel.

- Mi a helyzet? – vigyorgok rá, a sütis tálakkal teli pulton ülve könnyedén fellendítve a lábamat a szemben lévõ asztalra, így elzárva az útját.

- Most nem érek rá – int le türelmetlenül, mire felvonom a szemöldököm. – Láttad apát?

- Nagyjából tíz perce ment ki kiabálni egy sort a pincérekkel – intek a fejemmel a fõ ajtó felé. – Szerintem mindjárt visszajön. Miért? – Mikor csak megrázza a fejét, újabb vigyor kúszik az arcomra. – Mit forgatsz a fejedben?

- Semmi olyasmit, amihez közöd lenne – hárít megint, csak hogy én pedig egyre biztosabb legyek benne, kirõl lehet szó.

- Ha fel akarod idegesíteni, ahhoz igenis van közöm, mert engem is érinteni fog.

- Mintha valaha is érintett volna – horkan fel. – De egyébként nem, nem tervezem.

- Viszont lehet, hogy az lesz a vége – fejezem be a mondatot felvont szemöldökkel. Nem szól semmit, csak néz, de ez nekem több, mint válasz. – Csak nem be akarod ajánlani az oldalbordádat, brat? – vigyorodok el szélesen.

- Nem. Még nem – pillant félre.

- Akkor egyelõre beéred azzal, hogy bejuttatod a mai dínom-dánomra. – Nem kérdés, kijelentés.

- Talán – von vállat.

- Talán segíthetek – kacsintok rá cinkosul, de mielõtt még megszólalhatna, kitárul a konyha fõbejárata. – Papa! – villantom rá a legragyogóbb mosolyomat.

Mosolyogva lép hozzánk, bár az atyai csókból csak az én homlokomra jut.

- Miben mesterkedtek ti itt? – néz rám, majd Alekseire, rajta is hagyva a pillantását. – Kozlov már úton van, ugye?

- Igen, Zaytsevékért küldtem – bólint Aleksei. – Papa... Arra gondoltam, hogy õt is meghívhatnánk.

- Megmondtam, hogy sofõrök nem vesznek részt ilyen rendezvényeken – csattan fel apa.

Egy pillanatra komolyan elgondolkozom, hogy tényleg ennyire naiv, netalántán vak, vagy csak baromi jó színész. Viszont itt a soha vissza nem térõ alkalom, hogy egy egész estére bebiztosítsam egy istentelenül jóképû férfi társaságát magamnak... és ezt abszolút nem hagyhatom ki.

- És ha nem sofõrként jönne? – kérdezem könnyedén, mire kapok két értetlen pillantást. Aleksei hitetlenkedve bámul rám, apa pedig felvonja a szemöldökét. – Ugyan már, Papa, pontosan tudom, mennyire féltesz, mikor nem csak rokonok jönnek. Állítsd mellém az estére, és mindkettõtöknek teszel vele egy szívességet – mutatok rájuk.

Igazából mindhármunknak, de ezt neki nem kell tudnia.

- Azt hittem, utálod a testõröket – ráncolja a homlokát apa.

- Utálom is, de mivel õ sofõr – itt vetek egy pillantást Alekseire –, valószínûleg nem lesz annyira kellemetlen a társasága, mint a te néma feketeingeseidnek – vonok vállat.

Hosszú percekig homlokráncolva figyel, de mikor felvillantok egy újabb ragyogó mosolyt, felsóhajt, és bólint.

- Aleksei, szólj Kozlovnak, hogy ma egész este õ tartja Demyanon a szemét. Ha egy haja szála is meggörbül, õ számol érte – szegezi Alekseire a mutatóujját, majd sarkon fordul, és magunkra hagy minket.

Mosolyogva veszem le a lábaimat a szemközti asztalról, így felkínálva Aleksei számára is az egérutat.

- Fogalmam sincs, mit tervezel, de én is rajtad tartom a szemem – morogja közelebb hajolva, mielõtt elsietne, én viszont csak halkan felnevetve leugrok a konyhapultról, és ott távozom, ahol jöttem is.

Most már legalább van miért kicsípnem magam estére.

***

Néhány órával késõbb már kisebb hangzavar fogad az étterem felõl, mikor éppen oda tartok, a legtöbb vendég már minden bizonnyal itt van. De nem ez az, ami arra késztet, hogy elfojtsak egy mosolyt, ó, dehogyis... Sokkal inkább a látvány, ami a lépcsõ aljában vár rám – vagy sokkal inkább aki.

Nem csak hangzavar fogad ugyanis, hanem egy ilyen rendezvényen szinte elõírásszerû fekete öltönybe és fehér ingbe bújtatott nagybetûs Férfi. Örök rejtély marad számomra, Aleksei mégis honnan rittyentette ezt az ördögien jóképû félistent, az meg pláne, hogy miért csak most vettem észre, milyen észveszejtõen néz ki. Az arcán most is borosta van, amit már meg is szoktam tõle, intenzív zöld szemei ébren követik az utolsó néhány lépésemet felé.

- Gregory – mosolygok rá. – Ezek szerint elfogadtad az apám kérését.

Élvezem, hogy végigvezeti rajtam a tekintetét, mielõtt újra az arcomra nézne, azt meg pláne, hogy egészen fel kell néznem rá ilyen közelrõl.

- Demyan – biccent üdvözlésül. – Bevallom, meglepett. Nem emlékszem, hogy bármikor is láttam volna testõröket körülötted – vonja fel halványan a szemöldökét.

- Mindig túl aggodalmaskodó, ha rólam van szó – vonok vállat. – Mindenesetre... – Bizalmas mozdulattal megigazítom karmazsinvörös nyakkendõjét. – Én mindig tudok értékelni egy kellemes társaságot – kacsintok rá.

Mosolyogva ellépek tõle, majd intek neki, hogy kövessen, mielõtt ténylegesen belépnék az étterembe. Fantasztikus érzés egy ilyen pasit tudni a sarkamban, még az elismerõ tekintetek is eltörpülnek mellette, pedig van belõlük bõven. Továbbra sem vagyok hajlandó öltönyt hordani, szóval most is csak egy fekete nadrág és egy fehér ing van rajtam, utóbbi persze nyakkendõ nélkül, ráadásul a felsõ három gomb véletlenül nem gombolta be önmagát, tehát nem meglepõ a feltûnés.

Aleksei már ott ül apa jobbján, engem pedig ott vár a helyem a balján, mellettem szintén egy üres hely a szexi gardedámomnak. A bátyám örökké hálás lehet nekem, nem elég, hogy bejutattam a sofõrjét, de még igazán elit helyet is szereztem neki ezzel.

Az este nagy része eseménytelenül telik, nem kis bánatomra, de nem vagyok csalódott, hiszen az asztalnál, ráadásul Papa mellett és a bátyámmal szemben aligha startolhatok rá a testõrömre, nemde? Tehát nem is vártam mást, viszont néhány órányi társalgás és jópofizás után már kezdek kiéhezni egy kis izgalomra. Most már úgyis csak a desszertek vannak az asztalon, és ki jobban, ki kevésbé be van rúgva – tisztelet az egy-két kivételnek –, úgyhogy nyugodtan el is lehet tûnni akár.

Viszont elõtte nem ártana egy kicsit megalapozni a hangulatot, úgy igazán. Apa mindig rejtegeti a legjobb vodkáját az ilyen estéken, én viszont pontosan tudom hol tartja, így elnézést kérve kisurranok a konyhába. Gregorynak meghagyom, hogy az ajtónál várjon meg, aminek csak azért engedelmeskedik, mert egyedül ott tudna bejönni bárki is.

Éppen derékig vagyok az egyik hûtõben, és már éppen nyúlnék a keresett üveg nyakáért, mikor érzem, hogy valaki mögém lép. Meglepve vonom fel a szemöldököm, és majdnem elvigyorodok. Lehet akkora szerencsém, hogy Gregory magától jött utánam, készen arra, hogy itt helyben, a konyhapulton rendezzük le kettõnk ügyét? Vagy kezdjük el... Engem nem kellene sokáig gyõzködnie.

Mosolyogva fordulok meg, de a mosoly azonnal értetlenségbe fordul, mikor rohadtul nem azzal találom szemben magam, akivel szerettem volna. A szívdöglesztõ testõröm helyett ugyanis Papa egyik társa, Leontyev fia áll elõttem, ha jól emlékszem, Ivan. Egyszer elszórakoztam egy kicsit vele, de csak unalomûzésképpen, úgy, hogy még csak nem is kettesben voltunk, hanem társaságban.

- Hát te meg mit keresel itt? – kérdezem nem túl lelkesen. Gregory ott áll az ajtó elõtt... Összevonom a szemöldököm. – Hogy jöttél be?

- Az oldalsó ajtón – feleli büszke vigyorral.

- Neked oda nincs is bejárásod – mérem végig gyanakodva.

- Tudom – von vállat, majd közelebb lép.

- Jobban tennéd, ha most inkább eltûnnél, de ezúttal arra, ahol jogod is van hozzá – intek a fejemmel a fõ ajtó felé, de hátrálni nem tudok, maximum belemászni a hûtõbe.

- Én valami egészen mást terveztem... – húzza nem sok jót ígérõ vigyorra a száját.

A terveihez viszont nekem is lesz egy-két szavam. Már éppen nyitnám a számat, hogy visszavágjak, mikor ismerõs tenyér nehezedik Ivan vállára hátulról, úgyhogy megszólalás helyett inkább elmosolyodom. Másnak is lesz hozzá néhány szava...

- A helyedben tenném, amit mond – csatlakozik az ismerõs kézhez az ismerõs mély hang is, ezúttal izgatóan fenyegetõ tónussal megspékelve.

Hamarabb is kitalálhattam volna ezt a testõrösdit.

- Újabban õrzõkkel járkálsz? – kérdezi Ivan, de ahogy hátrafordul, szinte fizikailag tûnik el a magabiztossága és nyel egy nagyot.

- Da – feleli helyettem Gregory, zöld szemei úgy csillognak, hogy én Ivan helyében már rég a gatyámba csináltam volna. – És most tûnés.

A józan esze még meglehet a srácnak, mert vitatkozás helyett kapkodva ellép tõlem, jobban mondva mindkettõnktõl, majd legalább olyan sietõsen távozik is. Mikor az ajtó – ezúttal jól választott – becsukódik mögötte, mosolyogva Gregory felé fordulok.

- Ez látványos volt – lépek közelebb hozzá, de õ semmi jelét nem mutatja, hogy hátrálni akarna, ami nagyon jó.

- Ez a dolgom – feleli továbbra sem húzódva el.

Zöld szemeivel állja a pillantásom, és bár nem tûnik annak az érzelmeit kimutató típusnak, a tekintete határozottan azt sugallja, hogy abszolút nincs ellenére sem a látvány, sem a közelség. Lehet, hogy tényleg egy piszok mázlista vagyok? Ideje kideríteni, meddig feszíthetem a húrt.

- Attól én még köszönöm – folytatom továbbra is mosolyogva. Még akkor sem húzódik el, amikor felelem a kezem, hogy aztán az ujjaimat gyengéden fakóbarna tincsei közé fúrjam. – Jó tudni, ha az emberre ilyen élénk szemek vigyáznak. – A mondat végét szinte már csak suttogom, miközben lábujjhegyre állok, és magam felé húzva az arcát könnyed csókot nyomok az arcára, gondosan ügyelve rá, hogy a szám sarka már súrolja az övét.

Csábító mosollyal húzódok el tõle szinte azonnal, majd ellépve elõle visszaindulok az étterembe. Innentõl már csak az õ reakcióján múlik az egész, és bár nem vagyok egy türelmetlen típus, neki még azt is megengedném, ha most utánam nyúlna, és tényleg a konyhapulton akarná elkezdeni. Mondjuk tény, hogy még annál is inkább szeretném felcsempészni az este után a szobámba, hogy ott hálálhassam meg a védelmezést...

Hajlandóság kérdése az egész.