|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Andro | 2014. 10. 05. 08:14:16 | #31528 |
Karakter: Kitagawa Yuu
Megjegyzés: (Inaba-kunnak) VÉGE!
Szerintem egy év elég hosszú idő a várakozásra.
|
| Andro | 2013. 10. 09. 12:17:09 | #27561 |
Karakter: Kitagawa Yuu
Megjegyzés: (Inaba-kunnak)
Kei vidáman fényképez, de sajnos az idő ma meglehetősen felhős. Én pedig csak nézem. Jó érzés látni, hogy ilyen boldog, felhőtlen a kedve és kattingat a gépével. Ahhoz képest, hogy leginkább egy dühöngő őrültnek írták le, mióta találkoztunk, inkább csendes, magányos és most már kissé felszabadultabb is.
- Kitagawa-sensei! – hallok meg egy hangot, és mikor odanézek, egy orvost pillantok meg. Nálam valamivel idősebb lehet, és egy hatalmas, fehér bundájú kutyát tart maga mellett pórázon.
- Urashima-sensei, jó napot! – állok fel a padról, és meghajolok. – Ma nem szabadnapja van?
- De igen, mégis behívtak egy beteg miatt. Viszont Pochit nem hagyhattam egyedül otthon, mert a feleségem is elment valahová. Megtenné, hogy figyel rá, amíg elintézem a dolgom? – kérdi.
- Nagyon szívesen – mosolyodom el, mire a sensei a kezembe nyomja Pochi pórázát, és elsiet.
Tényleg nagyon szép kutya, és akkora, amekkorát itt Japánban nem szokás tartani. Barátságosan megszimatol, majd hagyja, hogy megsimogassam. Egy ötlet formálódik meg a fejemben, és Keire nézek. Talán a kutya segíthet neki. Olvastam, hogy az állatok sokszor nagyon jó hatással vannak a pácieneskre. Talán tehetek egy próbát, aztán vagy beválik, vagy nem.
- Inaba-kun, idejönnél, kérlek? – kiáltok Keinek, aki kidugja a fejét a bokor ágai közül.
Látom, hogy elkerekednek a szemei, amikor megpillantja a kutyát, és meg is áll. Mintha félne Pochitól, pedig barátságos és jól nevelt kutyus.
- Ne félj, nem bánt – simogatom meg a kutyát, amely csaholni kezd. - Látod? Nagyon barátságos. Nem szeretnéd megsimogatni? – pillantok felé, de Keinek mintha a földbe gyökerezett volna a lába.
Kei a fejét rázza, én pedig nem erőltetem, helyette a kutya bundáját simogatom, a nyakát, oldalát, hátát veregetem, amit ő nyüszítésekkel és csaholással jutalmaz. Aztán felpillantok, és azt látom, hogy Kei lekapja a szeme elől a gépét. Ezek szerint engem fényképezett titokban. Még el is pirul, mint az a gyerek, akit rajtakaptak valami csínyen.
- Látod? Engem sem fal fel.
Amint abbahagyom a kényeztetést, Pochi máris nyüszíteni kezd. Majd felemelkedem a padról, és elindulok Kei felé. A kutya hűségesen követ. Kei dermedten áll, miközben Pochi egyszerűn végignyalja a fiú arcát. Kei döbbenten néz rám, majd magasra emeli a gépét. Én pedig nem tudom visszafojtani a nevetésem. Olyan aranyosak így ketten.
- Csak egyszer. Utána ígérem, békén hagylak vele, ha azt akarod – győzködöm szelíden Keit, mikor sikerül abbahagynom a nevetést.
Kei végül megadja magát, én pedig leguggolok, majd finoman megfogom az állatot, hogy ne ficánkoljon. Kei lehajol, majd bizonytalan mozdulattal közelít az állat hófehér, puha bundájához. De végül félénken simogatni kezdi, sőt, már a fejéhez is hozzáér pár perc után. Pochi pedig néha megnyalja a fiú kezét, akit ez látszólag most nem zavar. Igazán aranyosak így ketten, jó nézni őket. Kei sem fél már, és ez egy hatalmas lépés számára.
- Már itt is vagyok! – jelenik meg Urashima-sensei pár dossziéval a kezével. - Nem hiszem el, hogy még a szabadnapomon is be kellett jönnöm – dünnyögi halkan. - Köszönöm, hogy figyelt rá! Viszlát! – int nekem, majd fogja a pórázt, és elindul a kutyával együtt a kapu felé.
Látom Kei csalódott arcát, ahogy a kutya után néz. Úgy tűnik, tényleg jól érezte magát az állattal. Hiába, az állatok igazi gyógymódok néha.
- Ha szeretnéd, majd még kölcsön kérhetjük – mondom elgondolkodva, majd Keire pillantok. - Menj, fényképezz még egy kicsit, mert nemsokára vissza kell, hogy vigyelek.
Bólint, és indulna is, amikor hirtelen ledermed, és az udvar egy sarka felé néz. Látom, hogy elsápad, és a kezei remegni kezdenek. Nem tudom, mi a baj, de azonnal mellette termek. Talán lát valamit, ami nem létezik. Amiről az aktájában olvastam.
- Inaba-kun, történt valami? – pillantok rá érdeklődve.
Látom, hogy válaszolni akar, de vagy nem tud, vagy nem mer. Végül nyel egyet, és a tekintetét a földre szegezi, mintha ki akarna térni a válasz elől.
- Menjünk be! – kéri halkan, és a hangjából tisztán kiérzem, hogy alig tud bele nyugalmat erőltetni. Halálra van rémülve valamitől.
- Rendben – bólintok, majd bekísérem. Nem kérdem meg, mi történt, mit látott, vagy mit nem. Nem akarom felzaklatni.
~*~
A szobájába érve leül az ágyra, és csak mered maga elé. Nem akarom felhozni a témát, mert azzal csak olajat öntenék a tűzre. Helyette leülök a szobában található egyetlen székre, és várok. Ez általában mindig működni szokott, és a helyzet most sem kivétel. Kei pár percig a gépét babrálja, majd leteszi maga mellé az éjjeliszekrényre, és végre rám néz. A tekintetében van valami, amit nem igazán tudok hová tenni, de annyit tudok, hogy nála bármi lehetséges. Ideges, mert felpattan, és fel-alá kezd járkálni a szobában, de meg sem próbálom megállítani. Mindössze itt vagyok mellette, hogy tudja, nincs egyedül. Zaklatott, izzad, néha motyog valamit, de nem értem, hogy mit. Aztán hirtelen megáll, és újra rám néz.
- Maga szerint őrült vagyok, igaz? – kérdi, és a hangja tele van váddal.
- Te mit gondolsz, Inaba-kun? – kérdésére kérdéssel válaszolok, a hangom nagyon nyugodt. – Szerinted őrült vagy?
A kezei ökölbe szorulnak, én pedig felpattanva az ajtóhoz megyek, majd bezárom, hogy senki se jöhessen be. Ha valakiben kárt akar tenni, inkább én legyek az. Kei felkapja a széket, és a falhoz vágja, majd az ágyhoz ugrik, feltépi a takarót, párnahuzatot, felborítja az ágyat, tör-zúz, de nem állítom le. Aztán nekem ugrik, és a falhoz lök, a nyakamhoz kap, de ezt már nem engedem. Teljesen elment az esze, így megpróbálom lefogni, de erre üvölteni kezd, rúgni, harapni, ahol ér. Nem teszek mást, mindössze lefogom a két kezét, és magamhoz szorítom, hogy ne tehessen kárt senkiben, főleg saját magában ne.
- Nyugodj meg! – mondom határozottan.
- Engedjen el! Maga szadista állat! Eresszen, vagy megölöm! – sikítja torkaszakadtából, ahogy próbál szabadulni, de erősebb vagyok nála. – Engedjen, maga idióta barom, vagy elharapom a torkát!
- Ha lenyugszol, elengedlek – válaszolom, majd nagy erőfeszítések után sikerül megfordulnom, és háttal a falhoz nyomom Keit.
Rettentően erős, alig bírom lefogni, de nem akarok segítséget kérni. Így is dörömbölnek az ajtón, de kiüvöltök, hogy senki ne jöjjön be. Kei a vállamba harap, ezzel akarva elérni, hogy elengedjem. Felüvöltök a fájdalomtól, de nem eresztem el, bár annyit sikerül elérnie, hogy vele együtt hanyatt essek. Most rajtam fekszik, karjaimmal átfogom, és igyekszem a lábait is lefogni, mert próbál felülkerekedni rajtam. De azzal, hogy a kezeit lefogom, bár alig bírom tartani, némileg én vagyok előnyben. Kei rúgkapál, harap, fejével az államat, nyakamat csépeli, mint valami eszeveszett. A szemüvegem valahová leesik, de nem törődöm vele. Rettenetes ereje van, amit az őrjöngés csak felfokoz, de nem engedhetem el. Nem szabad, mert akkor saját magát is megölheti.
Végül jó fél órás küzdelem után a teste hirtelen erenyed, ő pedig döbbenten, riadtan néz rám. A szemében könnyek csillognak, arca elfehéredik, ahogy megpillantja, mit tett. Elengedem, mire szinte felpattan, de csak hogy újra a földön kössön ki, és szinte elcsúszik a falig, ahol összegörnyed. Lassan ülő helyzetbe tornázom magam, és megkeresem a szemüvegem. Minden tagom fáj, és fogadok, az arcom pár percent belül szép kék-zöld-lila színben fog tündökölni. Kei a falnál ücsörög, lábait felhúzza és karjaival átfonja, fejét a térdei közé rejti. A vállai remegnek, talán sír.
- Inaba-kun? – kérdem bizonytalanul, ahogy lassan felállok, és odasántikálok hozzá. Leülök mellé, és gyengéden megérintem a vállát. – Minden rendben van, Inaba-kun. Most már minden rendben.
- Nincs… nincs rendben… - szipogja halkan. – Az előbb… én…
- Az nem te voltál – rázom a fejem. – Egyáltalán nem haragszom rád, nem voltál ura önmagadnak. Erre számíthattam volna. Én vagyok a hibás, nem kellett volna olyasmit mondanom, ami ennyire felzaklat.
Kei könnyáztatta arccal néz rám, szemmel láthatóan nem érti, mit akarok mondani. Óvatosan feljebb nyúlok, mire riadtan becsukja a szemét. Pedig csak a haját simítom végig.
- Saj… sajnálom… - suttogja. – Ne… nem szóljon a főorvosnak! Nem akarom, hogy megint… lekötözzenek.
- Ez a dolog kettőnk között marad, bár kétlem, hogy az ápolók ne hallották volna. Emiatt azonban nem aggódj, majd én elrendezek mindent – mosolygok rá.
- Őrült vagyok, és veszélyes – hajtja le a fejét Kei. – Mindenkit bántok.
- Csak annyira vagy őrült, mint mindenki más – csóválom a fejem. – Senki sem mentes az őrülettől, de ennyi erővel mindenkit be kéne zárni. – Sóhajtok egyet, majd kibököm, amit már az elején is kérdezni akartam. – Mit láttál odakinn az udvaron? – kérdem, és látom a páni félelmet Kei szemében. – Nem kell beszélned róla, ha nem akarsz, nem erőltetlek. Akkor mondod el, amikor akarod. Én tudok várni.
|
| Lexine | 2013. 09. 12. 19:43:35 | #27306 |
 Karakter: Inaba Kei
Megjegyzés: ~új doktor bácsimnak~
Miután többé-kevésbé meggyőződtem arról, hogy nem esett komoly baja a gépnek, figyelmem a kisebb, külső sérülésekre irányul. Szemügyre veszek minden egyes apró karcolást, kopást, de újat nem találok. Micsoda szerencse.
De ki ez az idegen? Miért áll még mindig itt és miért bámul engem? Rossz előérzetem van… Könyörgöm, valaki mondja, hogy ő nem orvos!
– A nevem Kitagawa Yuu. Az új orvosod.- mutatkozik be, elűzve amúgy is halvány reményem utolsó sugarát is
Gondolhattam volna, hogy még a múltkori után sincs vége. De miért nem tudnak engem végre békén hagyni? Tanult, művelt emberek, mégsem jöttek még rá, hogy mindenki sokkal jobban járna, ha olyanokkal foglalkoznának, akiken tényleg lehet segíteni? Miért mindig mindenki rajtam akarja kipróbálni magát? Miért mindig én vagyok az, akivel elismerést akarnak szerezni?
– Frankó – többet hozzáfűzni nincs értelme, ezért tovább is indulok
Próbáltam már, olyan sokszor és olyan szépen kértem, hogy hagyjanak békén de hiába. Saját magát mindenki különbnek tartja, ezért elmesélhetem akár az összes eddigi kudarcba fulladt kezelést, nem használna. Kénytelen vagyok tűrni.
– Nem vagy túl vidám – állapítja meg – De meg tudom érteni, hidd el.
Higgyem el? Hogy hihetném ezt el? Azt hiszi, csak azért, mert ez a munkája tudja, milyen az egész életét egy ilyen helyen tölteni?
– Honnan tudná? –Sehonnan. Fogalma sincs róla, hogy boldogan elcserélném az egész hátralévő életemet az ő életének legszürkébb napjáért is akár. Egyetlen egy normális napért bármit megadnék. Hátrafordulva vetek rá egy pillantást a gépen keresztül. A leveleken átfurakodó napsugarak csodaszép színűre festik a haját, ha lenne benne film, szívesen lefényképezném. – Maga is olyan, mint a többiek. –fűzöm hozzá pár néma pillanattal később
–Talán igen, talán nem.- különös, nem ilyen választ vártam- Sétáljunk egyet, jó?
De attól még tényleg pontosan olyan. Bár a tekintete igen szelíd, a hangja pedig megnyugtató, és már most kevésbé érzem idegennek, mint jó néhány előző orvosomat több hét után. De ez nem jelent semmit. Ettől még ugyan úgy el fog menni. El fogja hitetni velem, hogy nincs minden veszve, hogy ha csak egy kicsit is, de jobban lehetek. Mert mindig ez történik. Nem hagynak békén és akárhogy rejtegetem előlük, mindig felfedezik bennem a vágyat, hogy valahogy kitörjek ebből az egészből. És nem adják fel, amíg el nem hitetik velem a lehetetlent. Aztán –mikor már kezdem elhinni, hogy még egy magamfajtának is lehet másmilyen élete- mindig odébbállnak. Van, akit egy érdekesebb eset csábít el, van, hogy én ijesztem el, de általában csak elfogy a türelmük. A legtöbben el sem köszönnek, csak egyik napról a másikra eltűnnek mellőlem. Ugyan mitől lenne pont ő más?
Szó nélkül indulok el, nincs kedvem beszélgetni vele. Lassan járom körbe a kedvenc fáimat, bokraimat, alaposan szemügyre véve minden új hajtást és apró változást, ami a legutóbbi ittlétem óta történt. Új orvosom pedig mindenhová árnyékként követ. A hátam mögött jön, de olyan halkan, hogy időről-időre hátra kell pillantanom, hogy lássam, itt van-e még. Nem mond semmit, nem kérdezget és még csak nem is jön közel, ezzel pedig máris kezd a bizalmamba férkőzni. Nagyon nem jó ez így, ne bízz benne, Kei!
Az orvossal a nyomomban nem nagyon tudok odafigyelni semmire, de most, hogy végre kijöhettem, nem is szeretnék bemenni, így inkább leülök egy padra, hogy onnan nézelődjek tovább. Ő leül mellém, de –mint a séta közben- most sem jön túl közel.
A gépet óvatosan az ölembe teszem, ügyelve, hogy minél nagyobb biztonságba legyen.
Aztán tekintetem az udvar egy messzi pontjára kalandozik, ahol a sorakozó virágcserepek közt egy újat fedezek fel, benne hófehér, egészen nagy szirmú virágokkal. Most szomorodom el igazán, amiért nincs a gépemben film. Pedig azokat a virágokat igazán meg kéne örökíteni. Tudom milyen virág ez, bár a nevét nem tudom, de azt igen, hogy nem fogja sokáig megőrizni ezt a káprázatos szépségét. Emlékszem, tavaly ugyan ilyenekkel volt tele a virágoskert, csak azok lilák voltak. Mi is volt a nevük?
– Hozhatok bele filmet –halkan szól, hangja mégis nagy erővel ránt vissza a jelenbe– Nincs benne, igaz? Mármint film.
– Nincs – ismerem be – De így is jó.-füllentem, nem akarom, hogy azt higgye, könnyen le tud kenyerezni egy tekercs filmmel. Pedig ha tudná, hogy mennyire szeretném.
– Hogy szólítsalak? Inaba-kun? Inaba-san? Vagy Kei?- kérdezi, mintha nem lenne teljesen mindegy
– Ahogy akar – vonok vállat egykedvűen – Nem számít.
– Inaba-kun .Még nem ismerjük egymást annyira, hogy a keresztneveden hívjalak.
– Nekem mindegy. – ismét vállat vonok
Majd ismét a szememhez emelem a gépem, hogy azon keresztül is megnézzem, milyen innen nézve az udvar. Próbálok minden érdekes kis szegleletet megjegyezni, jobb híján a fejemben lefényképezni, hogy majd egyszer, ha megint kapok filmet, igazából is készíthessek róluk egy-egy képet.
Kitagawa-sensei innentől kezdve nem szól és persze én sem. De nem is megy el és még csak engem sem akar beküldeni. Fogalmam sincs mikor engedték utoljára, hogy ennyit kint legyek. Lassan lemegy a nap, a kora esti órákkal pedig hűvös szellő érkezik. Nagyon kellemes érzés, ahogy átfújva a pizsamámon, a bőrömön játszik. Bent mindig olyan elhasznált a levegő.
~*~*
Mire visszamegyünk az épületbe már késő délután van, nemsokára osztják a vacsorát.
–Holnap is kimegyünk- halvány döbbenet, de aztán rájövök, hogy valószínűleg nem gondolja komolyan – Én is szeretem a természetet.- fűzi hozzá egyszerűen
Hát persze, közös pontok. Bizonyára az ezer fokos nyári gyilkos hőséget is szeretné, ha én is. De ennek ellenére valamiért mégis más, mint a többiek. Nem feltűnően, de határozottan más.
~*~*
Késő éjszaka van. Egyszer csak nyílik az ajtó, én pedig az álom fátylán keresztül nézve egy pillanatra úgy látom, mintha Ő közelítene felém. Az ijedtség egész testemet megbéklyózza, mozdulni sem merek és egy pillanat alatt kiver a víz. A folyosói lámpa fénye viszont a segítségemre siet és egy apró kis fénysugár megcsillan a vörös tincseken. Hatalmas kő esik le a szívemről, a nagy ijedség viszont nem illan el olyan hamar, mint ahogy jött. Lassan engedem csak el megfeszített izmaimat és mire ismét ki merek lesni a takaró alól, az ajtó már csukódik is be. Értetlenül pislogok néhányat, majd kissé félve nyúlok ki a takaró alól, hogy kitapogassam, mi történt az éjjeli szekrényen.
Mikor ujjam hegyével megérintem az idegen tárgyat, egy pillanatig nem akarom elhinni. Ez most tényleg…film? Izgatottan pattanok ki a takaró alól, hogy szememmel is meggyőződhessek róla és akkor jön az újabb meglepetés: nem csak egy tekercs! Nem hittem volna, hogy tényleg hoz nekem! Ráadásul képes volt ilyenkor elmenni érte? Nem, kizárt. Biztos volt a kocsijában, vagy valami ilyesmi. Azért, ha holnap tényleg eljön, mindenképpen meg fogom köszönni neki.
*~*~
Egy kattintás, és a bokor méretes levelein felfelé igyekvő jókora csiga meg is van örökítve. Úgy tűnik, nem csak üres ígéret volt, amit tegnap Kitagawa-sensei mondott. Eljött, kihozott, és még a már hozzám nőtt ápolókat is meggyőzte arról, hogy egyedül is tud rám vigyázni, úgyhogy csak Kitagawa-sensei és én vagyunk kint. Egy ideig ugyan úgy a nyomomban volt, mint tegnap, de aztán azt mondta, fényképezgessek csak nyugodtan, addig ő leül az egyik padra. Így tényleg jobb. Tudom, hogy most is engem figyel, de ha messzebb van, nem zavar annyira.
Sajnos a napfény ma nem öltözteti olyan sziporkázó ruhába a kertet, mint tegnap, így ma a fekete-fehér film mellett döntöttem, a színeset meghagyom egy naposabb alkalomra. Felegyenesedek a bokor mellől, izgatottan szorongatva a gépet toporgok egy helyben. A kert minden egyes szeglete ezernyi kis csodával csalogat, nem tudom merre induljak, pedig már nem is tudom mióta vagyunk kint, azt meg főleg nem, hányadik alkalommal nyomta le az ujjam a kis piros gombot a fényképezőn. Már látom, hogy még ez a két tekercs sem lesz sokáig elég, úgyhogy jól meg kell gondolnom, mit kapok le. Lássuk csak…
-Inaba-kun, idejönnél, kérlek?- hallom meg a sensei hangját és csak most eszmélek rá, mennyire bemásztam a sűrűbb bokrok közé
Észre sem vettem, hogy ennyire eltűntem a szeme elől, ezért biztosra veszem, hogy csak azért hív, mert nem tetszik neki, hogy nem lát. Gyanútlanul lépek ki a sűrű növényzet közül- ha már vállalta értem a felelősséget, ennyit megtehetek- de a nem várt látványtól szemeim kikerekednek és ijedtemben megtorpanok. Hát ez? Hogy varázsolta ide?
-Ne félj, nem bánt!- simogatja meg a hatalmas hófehér kutyát, ami erre hálásan csaholni kezd- Látod? Nagyon barátságos. Nem szeretnéd megsimogatni?- pillant kedvesen felém, de az ki van zárva
Fejem épphogy megrázva jelzem, hogy nem, komolyabb mozdulatot nem merek tenni. Az állat szerencsére nem foglalkozik velem, elvan azzal, hogy a sensei simogatja, meg paskolgatja a hátát. Így egy perc múlva-némileg megnyugodva- teszek pár óvatos lépést hátra, majd a szemem elé téve a gépet kattintgatni kezdek. A kutya bundája hófehér és nagyon tiszta, gyönyörűen fog mutatni a fekete-fehér képeken. Aztán egy idő után azon kapom magam, hogy már nem is a bundást fényképezem, hanem a sensei-t, aki pont a felismerésem pillanatában emeli a kutyáról rám a tekintetét, mire én zavartan kapom el a szemem elől a gépet.
-Látod? Engem sem fal fel.
Ez igaz. De az, hogy eddig nem tette, nem jelent semmit. Bár, igaz, hogy így ránézésre nagyon aranyos, főleg, amikor Kitagawa-sensei kicsit abbahagyja a simogatást és máris nyüszíteni kezd. A szőre is nagyon szép, biztos jó puha, de…olyan nagy fogai vannak. Könnyen leharaphatja a kezemet!
A következő pillanatban felemelkedik a padról és elindul felém, a négylábú pedig követi. Most…meg akar etetni vele? Te jó ég, nekem végem! Valaki segítsen, mindjárt meg fognak…nyalni?!
Meglepetten pillantok le a lihegő négylábúra, majd a gépet magasra emelve próbálom megmenekíteni a hatalmas nyelv elől, mire apró, alig hallható nevetés hallatszik a sensei felől.
-Csak egyszer. Utána ígérem, békén hagylak vele, ha azt akarod.- győzköd szelíd hangon
Látom, úgysem szabadulok, amíg nem engedek, meg hát…tényleg nagyon barátságosnak tűnik és nem is emlékszem, hogy valaha is láttam volna ilyen nagy kutyust.
Közelebb lépek, miközben Kitagawa-sensei leguggol és finoman megfogja az állatot, hogy ne ficánkoljon annyira. Lehajolok, majd egyik kezem bizonytalanul közelíteni kezdi a hófehér bundás hátat. Egy örökké valóságnak tűnik, mire elérem és kezem rögtön meg is áll, mikor középső ujjam eléri a célt. Bátortalanul húzom végig rajta a kezem egyszer, majd kicsit határozottabban még egyszer és így tovább. Percekig simogatom, egy idő után már a fejéhez is hozzá merek érni, sőt még az sem zavar, amikor néha barátságosan megnyalja a kezemet.
-Már itt is vagyok!- jelenik meg hirtelen az egyik orvos pár dossziéval a kezében- Nem hiszem el, hogy még a szabadnapomon is be kellett jönnöm- dünnyögi magában, miközben felénk siet- Köszönöm, hogy figyelt rá! Viszlát!- int a sensei-nek, majd siet is tovább a kijárat felé, nyomában a kutyával. Szóval az övé.
Csalódottan nézem a távolodó bundást. Minden gondolatom kapálódzik ellene, hogy beismerjem, de úgy tűnik, a sensei-nek igaza volt. Tényleg szelíd kutya.
-Ha szeretnéd, majd még kölcsön kérhetjük.- mondja elgondolkodva, majd rám pillant- Menj, fényképezz még egy kicsit, mert nemsokára vissza kell, hogy vigyelek.-hangja most is kedves, nem parancsoló és nem is fölényes
Éppen indulnék is, de a kert egyik távoli pontján egy ismerős, dermesztő alak láttán egy pillanatra még a vér is elfelejt keringeni bennem. A hűvös kinti levegőt most egyszerre érzem fagyosnak és tűzforrónak, szívem hangosan kalapál.
-Inaba-kun, történt valami?- pillant rám érdeklődve a sensei
Megpróbálok felelni, de nem jön ki egy hang sem a torkomon. Nem hiszem el, hogy már megint itt van! Miért nem tud nekem csak néhány nyugodt napot hagyni? Nagyot nyelvek, tekintetemet elkapom a sötét árnyról és a földre szegezem.
-Menjünk be!- kérem, hangomba a lehető legtöbb nyugalmat erőltetve
Szerkesztve Lexine által @ 2013. 09. 12. 19:45:12
|
| Andro | 2013. 04. 07. 11:47:56 | #25545 |
Karakter: Kitagawa Yuu
Megjegyzés: (kis betegemnek)
– Szóval érti ugye, mire akarjuk megkérni, sensei? – néz rám az igazgató az asztal másik végéről. – A fiú nem egyszerű eset, tévképzetei vannak, és ha elveszti a kontrollt, bárkinek nekimegy. Veszélyes, és rendkívül súlyos eset, akinek szigorú felügyeletre van szüksége. Úgy tudom, maga jártas a közelharcban.
– Így van. Karatézom, de a tudásomat nem használom mások ellen, csak ha tényleg muszáj – válaszolom. – De igyekezni fogok nem bántani őt, hiszen nem ezért vagyok itt, nem igaz? Hanem, hogy segítsek neki.
– Nem tud rajta segíteni – mondja az igazgató. – Kei már beletörődött a sorsába. Az állapota nem javul, viszont nem is romlik. De talán maga tud tenni valamit.
– Megpróbálom, hiszen ezért hívtak ide, nem? – kérdem, mire a férfi bólint. Ha nincs ellenére, megnézném a fiút.
– Az udvaron van. Ott nyugodtabb – mondta az igazgató. – Ayaka nővér majd elkíséri. Azért legyen óvatos, sose tudhatja, hogy a kölyök mikor változik dühöngő őrültté.
– Majd észben tartom – biccentek, majd távozom.
Odakinn már vár egy nővér. Nem túl beszédes, de annyit ki tudok húzni belőle, hogy ne számítsak túl sok jóra. A kölyök nemigen beszél, vagy ha igen, akkor is csak tőmondatokban. És azt tanácsolja, próbáljam nem felhergelni semmivel. Nem értem, miért nem akarnak segíteni rajta, hiszen az intézetnek meglenne rá a pénze. De gondolom, így egyszerűbb. Ezt hívom én elhanyagolásnak. Nem gyógyítják a betegeket, csak ellátják őket, hiszen úgyis itt maradnak. Egyre kíváncsibb vagyok a fiúra.
Hamar kiérünk az udvarra, amelyen már látszik a tavasz. A fák már rügyeznek, nő a fű, néhány virág is a fejét nyújtogatja az ég felé. Madarak repkednek. Hirtelen érzem, hogy valaki nekem ütközik, és hallom, hogy valami a földön koppan. Egy fiú áll előttem, és éppen felvesz valamit.
-Ne haragudj! - szólalok meg, mire rám néz.
Valószínűleg ő lehet Inaba Kei. Csinos fiú, fekete szélfútta, rendezetlen tincsei kék szemébe hullanak. Arca fehér, de igen csinos, termete nem túl magas, és törékenynek tűnik a kék pizsamában. Ő is megnéz magának, gondolom idegen lehetek neki, találgatja, ki lehetek.
- Ezt most miért kellett? – mordul rám guggolva, mire két ápoló azonnal ott terem és lefogják. Nem értem miért, hiszen nem csinált semmit.
- Uraim, kérem! Nem történt semmi – mondom nyugodt hangon, majd elküldöm őket. Ők némi gondolkodás után engedelmeskednek.
Kei azonnal felkapja a földre esett holmit. Egy fényképezőgép az, és azonnal vizsgálgatni kezdi, nem is törődve velem. Ayaka nővér már régen magamra hagyott, de nem félek. Volt már dolgom nehéz esetekkel, meg fogom oldani. A fiú nem tűnik őrültnek. Ráadásul, sosem szabad a betegekre az őrült szót használni, az lekicsinylő és sértő.
A fiút nézem. Igazán csinos, és a tekintete tiszta, nem olyan homályos, mint az ittenieké. Ki tudja, mi játszódhat le benne, miért látja azt, amit lát. Ezt kell kiderítenem, hiszen ezért hívtak ide. Végül úgy tűnik, rendben levőnek találja a gépét, mert rám néz, és mintha meglepődne, hogy még itt lát engem. De úgy tűnik, igyekszik velem nem törődni, mégis látom a szemeiben az ezernyi kérdést. Bizalmatlan, bizonytalan, de ugyanakkor látom, hogy kíváncsi is.
– A nevem Kitagawa Yuu – mutatkozom be. – Az új orvosod.
– Frankó – állapítja meg, majd elhátrál tőlem, és megfordul.
– Nem vagy túl vidám – jegyzem meg. – De meg tudom érteni, hidd el.
– Honnan tudná? – fordul hátra, és a szeméhez teszi a fényképezőgépet. Azon keresztül néz engem. – Maga is olyan, mint a többiek.
– Talán igen, talán nem – vonok vállat. Kellemes hangja van, mély, szívesen hallgatom. – Sétáljunk egyet, jó?
Vállat von. Nem bízik bennem, de hogy is bízhatna? Gondolom nem én vagyok az első orvos, aki “kezelni” próbálja, és úgy sejtem, a többiek feladták. Én viszont kíváncsi vagyok rá. Intelligensnek tűnik, és valószínűleg, ha nem lenne beteg, életvidám lenne, kedves és aranyos. De az élet egy ilyen helyen megnyomorítja az embert. Dolgoztam már időlegesen elmegyógyintézetekben, nem éppen szívderítő helyek. Sivárak, unalmasak, tele életunt betegekkel és alkalmazottakkal. Talán ezért is választottam a magánpraxist, és ezért fogadok el csak ritkán ilyesfajta meghívást.
Nézem, ahogy elindul sétálni, és tisztes távolból követem. Nem megyek túl közel hozzá, de nem is távolodom el nagyon. Tiszteletben tartom a magánszféráját. Érzem, hogy nem akarja, hogy közel legyek hozzá. Nem bízik bennem, ugyanakkor néha hátrafordul, hogy rám nézzen.
Végül egy jó fél órás seta után leül az egyik padra. Egészen a szélére, míg én a másik szélén foglalok helyet. Nem néz rám, de a gépe az ölében pihen ezúttal. Csak sejtem, hogy nincs benne film.
– Hozhatok bele filmet – mondom halkan, mire megremeg és rám néz. Mintha megijesztettem volna a hangommal. – Nincs benne, igaz? Mármint film.
– Nincs – vallja be. – De így is jó.
– Hogy szólítsalak? – kérdem. – Inaba-kun? Inaba-san? Vagy Kei?
– Ahogy akar – von vállat. – Nem számít.
– Inaba-kun – döntök. – Még nem ismerjük egymást annyira, hogy a keresztneveden hívjalak.
– Nekem mindegy. – Újabb vállrándítás, de már nem néz rám.
Újra a szeme elé tartja a gépet, mintha azon keresztül jobban szeretné nézni a dolgokat. Érdekes fiú, mindenképpen szeretnék többet tudni róla. Aztán nem beszélünk többet, csak élvezzük a csendet. Ő néha-néha felém sandít, én meg felé, de semmi több. Még kóstolgat, ismerkedik velem, próbálja kitalálni, ki vagyok, mit keresek itt és vajon érdemes-e velem foglalkozni egyáltalán. De egyikünk sem szól, nem kérdez.
~*~
Késő délután van, mire végre visszakísérem. Tudom, hogy már régen vissza kellett volna vinnem, de hagytam, hadd élvezze a kinti életet. Egész délután csendes volt, nem volt vele gond. Úgy látom, jól érzi magát idekinn.
– Holnap is kimegyünk – ígérem, mire rám néz és mintha enyhe döbbenetet látnék a szemében. – Én is szeretem a természetet.
– Felőlem – mondja egyszerűen, és hagyja, hogy két ápoló a szobájába kísérje.
Én is hazamegyek, miután mindent elrendezek még, amit kell, de útban hazafelé betérek egy fényképészboltba. Veszek két tekercs filmet, egy fekete-fehéret és egy egy színeset, amelyekkel visszamegyek az intézetbe. Mire visszaérek már késő van, Kei is alszik. A két tekercset az ágya melletti éjjeliszekrényre teszem, majd halkan kiosonok a szobából. Ideje nekem is hazamenni végre. Elvégre, Scotty is éhes lehet már.
|
| Lexine | 2013. 03. 01. 20:31:49 | #25249 |
Karakter: Inaba Kei
Megjegyzés: ~Andronak~
-Engedjetek el!- Ordításom úgy visszhangzik az ebédlő elszürkült falai közt, mintha egy hatalmas üres stadionban lennénk. Pedig nem stadion, nem hatalmas és főleg nem üres. Körülöttem legyőzött ellenfeleim, az ebédlő ólomnehéz székei hevernek lábaikkal az omladozó plafon felé nyújtózva. Közöttük elszórtan tálcák, poharak. Távolabb megannyi fehér nadrágba bújtatott csontos láb, van amelyik idegesen ide-oda toporog, gazdája testsúlya pedig folyamatosan vándorol egyikről a másikra és van, amelyik már az elejétől fogva ugyanazon a ponton áll, mintha a mozdulatlanság egyben láthatatlanná is tenné.
Még távolabb, az ebédlő legsötétebb sarkában megbújva pedig ott van Ő. Elégedett vigyora szinte körbeéri a fejét, tekintete egyszerre kárörvendő és elismerő.
Maradék erőmet összeszedve megpróbálok felállni, de a rám nehezedő hatalmas testek egy emberként passzíroznak vissza a hideg padlóra.
-Eresszenek…eresszenek el!-Nincs már erőm kiáltani, halk nyöszörgésre futja csak.
A hatalmas kezek viszont mit sem engednek a szorításból, de érzem, hogy közeledik a megváltás. Légzésem lassan lelassul, szemem lecsukódik és én pihegve várom, hogy végre vége legyen. Viszont a mesterséges, de jótékony álom most nem siet hozzám olyan őrült léptekkel, mint máskor. Lassan ballag felém, testemet fokozatosan elnehezítve, a körülöttem zajló eseményeket és hangokat fokozatosan eltompítva. Már az Ő őrölt kacaját sem hallom olyan élesen. De…mikor döfték belém a tűt? És miért vagyok még mindig ébren? Szememet lassan nyitom ki, de a szanaszét heverő berendezés látványa helyet csak egy homályos kép fogad, mely émelyítő hullámzással táncol előttem.
Még sosem éreztem ilyet, nem tudom mi történik és ettől rémületem még inkább fokozódik. Olyan érzésem van, mintha folyamatosan kiürülnék, mintha egy csapot nyitottak volna meg rajtam, amin lassan hömpölyögve távozik fizikai és szellemi valóm is, magával sodorva minden erőmet, érzésemet és gondolatomat. Fogalmam sincs, mennyi ideig hánykolódok ébrenlét és álom között, de mikor az a hatalmas homály is kezd elsötétülni előttem, megnyugszom és szememet lehunyva hagyom, hadd történjen, aminek meg kell történnie.
*~*~
Szemem nehezen, hatalmas erőfeszítések árán hajlandó csak kinyílni. Fehér. Csak ennyit látok, de ez nem olyan fehér, mint a szobám, vagy az épület bármelyik része. Sokkal tisztább, bár ugyan olyan rideg, mint máshol. Én most…fekszem…azt hiszem. És amit látok, talán az a mennyezet.
Mielőtt fejemet elfordítva körbenézek megpróbálom elsimítani az arcomba tapadt hajtincseimet, de kezem csak pár centire tud eltávolodni az ágytól, mert mindkét kezem egy-egy csuklópánt fogságában van. Végre, valami ismerős dolog.
Testem majdnem ugyan olyan nehéz, mint mielőtt elájultam. Mindenem elgémberedett, így hát mocorogni kezdek, hogy kicsit megmozgassam izmaimat. Az első mozdulatnál azonban éles fájdalom nyilall az oldalamba. Önkéntelenül felnyöszörgök, mire kopogó léptek hangja töri meg a csendet.
-Felébredt?- Lép az ágyam mellé egy szemüveges, barna hajú nő. Ő is az intézetben dolgozik. Nem tudom a nevét, de azt igen, hogy nem pszichiáter.
- Mi…-Hangom elcsuklik. Úgy tűnik a beszéd jelenleg túl nagy falat.
- Megint elvesztette a kontrollt. Mire az ápolók odaértek az egyik beteg a kezébe vette a dolgokat és úgy gondolta egy kés lesz a legjobb eszköz, hogy megállítsa magát. Bár csak műanyag kés volt, mégis akkora erővel döfte magába, hogy úgy szakította át a bőrét, mint egy éles kés. De szerencséje volt. Rengeteg vért vesztett, de nem roncsolódtak a szervei, úgyhogy hamar rendbe jön.- Teszi hozzá közömbösen, majd elsétál. Szerencse? Mégis mi ebben a szerencse?
*~*~
Nem tudom hány nap telt el az eset óta. A gyengélkedőn a percek csak vánszorogtak, főleg mert végig az ágyhoz voltam kötözve. De végre kiengedtek, visszamehettem a szobámba és most éppen az udvar felé tartok. Igaz, két ápoló is velem van, akik minden mozdulatomat figyelik, de nem bánom. Azt mondják, azért jönnek velem, mert még nem épültem fel teljesen, de igazából nem rám, hanem a többiekre vigyáznak.
Nagyot szippantok a hűvös levegőből, mikor kiérünk. Fényképezőgépemet szorongatva járkálok ide-oda az üres udvaron. Lassan tavaszodik, ez már a növényzeten is látszik. Egyesével vizsgálom meg minden fa minden ágát. Rég nem voltam kint, azóta sokat változtak. A növények után az eget kezdem el fürkészni. A fényképezőgépet a szemem elé tartva nézem a felhőket, bár rég nincs már benne film, valahogy mégis jobban tetszenek a dolgok, ha rajta keresztül nézhetem. Néhány madár repül el az udvar felett én pedig elbűvölve figyelem lendületes táncukat, közben lassan hátrálni kezdek, hogy jobban lássam a távolodó szárnyasokat. De egyszer csak nekiütközök valakinek, az ijedtségtől pedig kicsúszik az ujjaim közül a fényképezőgép. Nagyot koppan a földön én pedig kétségbeesett tekintettel hajolok le, hogy felvegyem.
-Ne haragud!.- Szól az idegen, akinek nekimentem, én pedig dühösen emelem rá a tekintetemet.
Öltözéke elegáns, szemüvege pedig még inkább komollyá varázsolja amúgy is kissé szigorú arcát. Szinte rá van írva, hogy valami féle orvos, de még sosem láttam itt.
-Ezt most miért kellet?- Mordulok rá még mindig guggolva, de mást már nem is tudok mondani, mert két kísérőm azonnal ott terem és már le is fognak.
- Uraim, kérem. Nem történt semmi.- Hangja meglepően szelíd és nyugodt.
Int a két ápolónak, hogy engedjenek el, ők pedig némi gondolkodás után el is eresztenek. Amint elengednek az erős kezek felkapom a gépem és vizsgálni kezdem, nem esett-e nagy baja, mit sem törődve a még mindig előttem álló vörös hajú ismeretlen férfival.
|
|
