- Na, hová megyünk? – ezek ketten tényleg folyamatosan mosolyognak. Egy év alatt sem tudtam teljesen megszokni, néha még mindig azt érzem, hogy ez furcsa horror filmben vagyok. Nem mintha Ji-woon ijesztő lenne, inkább csak maga a helyzet. Az ő mosolyát minden reggel elfogadnám, mikor a legváltozatosabb reggeliket készítem el a számára. Vajon mi lehet a kedvence? Nem tűnik gabonapelyhes srácnak, de azt sem hiszem, hogy korán felkelne a bonyolultabb fogások miatt.

- Hát, igazából azt még nem találtam ki, mert az a különleges meglepetés, amit kitaláltam, az nem hely, hanem dolog, szóval valami olyan helyet kell keresni, ahol nincsen sok ember, ám mégis lehet szórakozni – nincsen sok ember. A nap híre. Akkor mi lenne, ha én sem mennék, és máris egyel kevesebben lennének a helyen? Hátha Ji-woon végre elérné, amire vágyik. Bár azt hiszem, onnantól nem menne a közös munka, nem bírnám nézni az enyelgésüket. Féltékeny lennék? Igen! Hozzávágnék egy habverőt Yeong-yeong boldogságtól sugárzó arcához? Minden bizonnyal.

A szórakozás része viszont kevésbé tetszik. Számomra az a szórakozás, ha receptkönyveket olvasva hátra dőlhetek a fotelemben, vagy kipróbálhatom az új szakácskéseim. Vagy ha süthetek az évszakhoz illő süteményeket a világ bármely tájáról. Szeretem a hagyományos koreai konyhát, de mindig vonzottak más kultúrák. Az ételeik igazán jól tükrözik, hogy milyen is egy nép. Ott van például a croquembouche, ami egy valódi remekmű, elegáns, precíz, érzéki, akár csak a francia nép.

- Hmm… teázó? Ja, de ott nem lehet hangoskodni… akkor karaoke? – összeszorul a torkom a nagyszerű ötlet hallatán, és biztos vagyok benne, hogy egy-két verejtékcsepp is végigfolyik az arcomon Yeong-yeong lelkesedését látva. Helyeselve csapja össze tenyereit, miközben előttem számtalan lehetőség pereg le, ahogyan leégethetem magam egy ilyen helyen. Sosem az éneklésemről voltam híres, és eddig maximum a konyhámban lévő edények hallhatták a hangomat. Megjegyezném, ha énekelni próbálok, az legalább olyan lenyűgözően dallamos, mintha két sajtreszelőt dörgölnének össze. Ezt kéne vadidegen emberek előtt megmutatnom? Inkább szagolnék három napon keresztül romlott halat. Ji-woon, Yeong-yeong és egy halom ember jönne rá, hogy mennyire nem vagyok jó ebben. Nem szeretek felsülni, egyszerűen kerülöm azokat a helyzeteket, amik ezzel járhatnak. Ezért készítek ritkán polipot. Amikor csak lehet, egy másik szakácsra hagyom, de természetesen csak feltűnésmentesen. Persze el tudnám készíteni, de miért kockáztatnék?

- Nem! – talán kicsit indulatosabbra sikerül, mint terveztem, de semmi esély sincs arra, hogy én egy karaoke bárba betegyem a lábam. Mi van, ha elkezdenek kinevetni az emberek? Vagy esetleg meg is dobálnak valamivel? Nem viselem jól a megaláztatást, azt pedig végképp nem szeretném, hogy Ji-woon sírni lásson, mint egy ovis kisfiút, akinek lerombolták a homok tortáját. Heves fejrázással tiltakozom, de látom, hogy Yeong-yeongot ez nem hatja meg, és már fel is vette a „márpedig az lesz, amit én akarok” arcát. Ilyenkor olyan, mint egy gömbhal… egy olyan gömbhal, amiből biztosan nem készítenék soha semmit. Az egyetlen reménységem, hogy Ji-woon megszán. Kivételesen nem próbálom elrejteni az érzéseim, és könyörögve fordulok felé. Rémisztő hogy mennyire megért, pedig alig tud rólam valamit. Ha nem félnék elmondani neki az érzéseim, és persze ha ő nem egy másik személybe lenne beleesve, akkor mi lehetnénk a legjobb páros. Persze túl sok itt a ha, és képtelen lennék a szemébe nézni egy ilyen pofára esés után. Jobb meg sem próbálni, mint kínosan vereséget szenvedni.

- De, ez igenis jó ötlet! Ott lehet szórakozni, és bulizni, és ha bérlünk saját részt, akkor nincsenek is emberek – a francba, ezzel kilőtte a legnagyobb ellenérvem. De előttük sem akarok felsülni. És mi van, ha nincs külön terem? Vagy valaki benyit abba a külön terembe? Tulajdonképpen hogy mondjam meg, hogy az egész közös programtól irtózok? Hogy egyre nehezebben viselem, ahogy Ji-woon neki udvarol, őt viszont le se tudom magamról vakarni? Meg persze azt, hogy a világ legkedvesebb srácát kell folyamatosan ignorálnom mindkettőnk érdekében? Ez a közös program olyan lenne, mint egy igazi katasztrófafilm nyitánya. Legalább annyira rosszul fog elsülni az egész, mint életem első próbálkozása a bibimbapja. Habogva próbálok kitalálni valami ostoba kifogást a dolog ellen, de végül J-woon az, aki a segítségemre siet.

- Yeong-yeong, ha Cheon-su nem szeretne ilyen helyre menni, akkor esetleg karaokézhatnánk nálam is. Van nálam ital, kis harapnivaló, és talán a szomszédokat sem zavarnánk. Na? – ez az ötlet sem tetszik sokkal jobban, de ki tudna ellenállni ennek a mosolynak? Míg Yeong-yeong mosolya túl cukormázos, émelyítő, addig Ji-wooné a tökéletes recept alapján készült. Nem hiszem, hogy hagynák, hogy megússzam a programot, szóval talán ez a legjobb megoldás. Legalább valamennyire konfortos, ha csak kettejük van jelen.

- Hogy neked milyen jó ötleteid vannak, Ji-woon…! Rendben, akkor nálad tartjuk! Neked is megfelel így, Cheon-su? – nem, nem felel meg. A világ legrosszabbul összerakott hármas fogata vagyunk, de ez csak nekem tűnik fel? Talán otthonról felhívhatnám őket, hogy hazafele elütött egy busz, vagy beteg lett a nem létező macskám, vagy a nem létező macskám ütötte el a busz, és sajnos nem tudok átmenni. Ezzel csak az a gond, hogy azonnal rohannának hozzám mindenféle cicamentő ötlettel. A másik probléma, hogy olyan szemekkel néznek rám, amitől egy kisállat menhelyen érzem magam. Nekem is van szívem, nem akarok a lelkükbe gázolni… vagyis inkább Ji-woon lelkébe nem szeretnék. Átmegyek, de énekelni biztosan nem fogok, arról ne is álmodjanak. Sóhajtva fordítom el róluk tekintetem, és ajkaimba harapva bámulom a konyhapultot.

- Ha muszáj… - beteszem a tálat a mosogatóba, mert ha egy pillanatra is, de leejtettem a földre, és egy ilyen edényt biztosan nem fogok a konyhában használni tisztítás nélkül. Vannak helyek, ahol még a földről sepert rizst is gond nélkül kifőzik és felszolgálják, de itt ez nem fog megtörténni.

- Szuper! – igen rettenetesen. Sőt, a lelkes vigyorod még szuperebb, lassan cukorbeteg leszek tőle. Lehet, tényleg a szemébe kellene mondanom, hogy hagyjon végre békén, nincs esélye, mert másból nem ért. Fintorogva túrok hajamba. Vagy mondjuk kiakaszthatnék az öltöző szekrényemre egy szexi szakácsos naptárat, amiben az izmos séfek fakanalakkal pózolnak. Ha ezek után sem jönne rá, hogy meleg vagyok, akkor tényleg reménytelen eset. -  Akkor fiúk, ti menjetek, intézzétek el a dolgokat, én meg addig összekészítem a meglepetést! Na, hess-hess, hagyjatok magamra! – magára? A konyhámban? Mármint a Ji-woonnal közös konyhánkban? Tudom, hogy gyakorlatilag az ő családjáé, de ez mégiscsak a mi felségterületünk. Mi lesz, ha nem oda teszi vissza a keverőtálakat ahol a helyük van? Vagy ha koszosan hagyja itt a pultot? Nehezen engedem, hogy bárki is hozzányúljon a holmimhoz, és ez alól csak Ji-woon a kivétel. A vele való főzés egy egészen más szint, a legkisebb mozdulatból is megértjük egymást. Természetesen Yeong-yeong is jó szakács, de vannak fenntartásaim. Bár jelen helyzetben nem számít, hisz a saját tulajdonából mégsem utasíthatom ki, szóval nyelvemre harapva tartom meg magamnak a véleményem.

- A címem tudod, ugye? – miért tudná a címét? Ezek szerint járt már nála? Mit csináltak ők kettesben? És miért nem meséltek még róla? Vetek egy oldalpillantást Ji-woon arcára, de semmi megbánást, szégyent, vagy egyebet nem látok rajta. Valószínűleg csak túlreagálom, és lehet, de csak lehet, hogy egy egészen kicsit féltékeny vagyok. Jogom persze nincs hozzá, hisz köztünk sosem volt semmi, de mégis árulásnak érzem. Eddig legalább meghívott a közös programokra… bár pontosan én akartam elmarni magamtól. Gratulálok Cheon-su, elérted a célod. De akkor miért nem boldogságot érzek ahelyett, hogy legszívesebben kikaparnám Yeong-yeong szemét?

- Igen, de menjetek már, még egy csomó dolgom van! Három órán belül találkozunk nálad! Sziasztok. – mire egyet pislogok, már a folyosón találom magam, kettesben Ji-woonnal. Legszívesebben belökném az ajtót, és kikapnék mindent Yeong-yeong kezéből, mert a félreérthetetlen csörömpölés, edényzörgés megkezdődött. Látom magam előtt, hogy tojásokat ejt le a padlóra, hogy mindent elborít a liszt, és különböző zöldségek repkednek a konyha minden pontja felé. Sosem tudta rendben tartani a konyháját, pedig egy igazán jó séf erre is képes. A káosz csak elrontott ételekhez, és véletlen sérülésekhez vezet. Ki vágyik arra, hogy egy tálat felemelve az alatta lévő konyhakést lerántva felnyársalja a lábujjait? Én biztosan nem.

- Ez meg mi volt? – Ji-woon tanácstalanul pillant rám, de én csak viszonozni tudom a tekintetét. Nem tudom min töri a fejét ez a lány, sosem értettem a nőkhöz. Soha nem is próbálkoztam velük, egyszerűen kiborítottak a kiszámíthatatlanságukkal, és hogy sosem tudni mi jár a fejükben. Az egyik pillanatban még imádnak, a másikban tányérokat vágnak hozzád, és a pokolra kívánnak. A váratlan eseményeket inkább csak akkor szeretem, mikor új receptekkel kísérletezek. Az új ízkombinációk, a hirtelen megjelenő új illatok… igen, ennél kevés szebb dolog van.

- Három óra elég neki arra, hogy romba döntse a konyhánkat – morogva túrok hajamba, és inkább az öltöző felé veszem az irányt. Gondolom, valamit készíteni szeretne, amivel megünnepelhetjük a mai napot. Talán egy tartalmas ebédet, vagy egy óriás tortát. Egy tortát, amiből ő ugrik ki „Szeretlek Cheon-su!” transzparenssel. Igen, ez pont olyasmi, ami kitelik tőle.

- Túlgondolod Cheon-su, ne legyél ennyire negatív – széles mosollyal követ az öltözőbe. Nem vagyok negatív, csupán realista. Ő is ismeri Yeong-yeongot, többször látta már, hogy mire képes. – Szerintem csodálatos ötlet volt tőle az ünneplés, és igazán kedves, hogy meglepetést is készít – elkezdni kigombolni séfkabátját, én pedig a megszokott rend szerint fordítok hátat. Jobb, ha nem látom, hogy mi nem lehet az enyém. Sosem lestem, és ehhez tartom magam. Valószínűleg pont olyan szexi, mint egy nagy adag bulgogi… vagy egy könnyed pajeon… vagy… nem is tudom, melyik a legszexibb étel? Ez egy nagyon nehéz kérdés, képtelen lennék dönteni. Melyik konyhából kéne választanom? Nem, ez egy végeláthatatlan vita lenne önmagammal. – Nem kéne nekünk is venni valamit? Csak egy apróságot, hogy megháláljuk, amit értünk tett, végül is neki köszönhetjük a munkánkat.

- Nem – vágom rá gondolkodás nélkül, de rögtön meg is bánom, ahogy meglátom Ji-woon csalódott arcát. Már mindketten a kabátunkat vettük, de félbehagyta a mozdulatot a heves tiltakozásom miatt. Miért néz úgy rám, mint egy megvert kiskutya? Legszívesebben beledöfnék egy pálcikát a szemembe, amiért ezt tettem vele. Hogyan tartsam magam távol tőle anékül, hogy folyton megbántanám? Jobbat érdemel ő ennél, látom rajta, hogy milyen gyakran csalódik, mégsem adja fel. Bárcsak elmondhatnám, miért csinálom ezt. Bárcsak lenne elég bátorságom elmondani neki. Sóhajtva kezdem a plafont tanulmányozni, kezeim a kabátzsebembe csúsztatom, és ökölbe szorítom az ujjaim. Nem az ajándékkal van a legnagyobb problémám, hanem azzal, hogy akkor a következő három órát közös vásárlással kell töltenünk. Szeretek vele lenni, de egyre nehezebb ellenállni. Néha már érzem, hogy elég lenne egy apró lökés, és mindent bevallanék neki. Pontosan ezért akartam hazamenni, és a programig hátralévő időt kifogások kitalálásával, illetve a védelmi vonalaim megerősítésével tölteni. De ez a terveim is összeomlott, akár egy rosszul elkészített szuflé. – Szeretnél körbe nézni pár boltban, hátha találunk valamit? – továbbra is a plafont tanulmányozva dünnyögöm a kérdést. Ennél még egy olcsó, celebekkel teli főző műsort nézni is kellemesebb. Rég éreztem ennyire kínosan magamat.

- Tudtam, hogy nincs kőből a szíved – egy gyors ölelés után már ki is siet az utcára, kellemes fahéj illatot hagyva maga után. Nem szabad semmit bele látni az ölelésbe Cheon-su, tudod jól, hogy ő ilyen. Akit csak lehet, azt megölel, folyton hozzá kell érnie valakihez… eleinte ez én voltam, de kezdte megtanulni, hogy ne tegye. Imádtam a kis érintéseket, de túl nagy kínzás volt. Jobb távolságot tartani, és nem felsülni. Azt hiszem ez lesz életem leghosszabb három órája.

oOoOo

- Mi lenne, ha egy barátság nyakláncot vagy karkötőt vennénk? Biztosan van olyan, ami három főnek készült – hangosan gondolkodva forgatja fejét, hogy minél több boltot szemügyre vehessen. A lelkesedése lenyűgöző, és hihetetlenül aranyos. Nagy koncentrációt igényel, hogy megőrizzem kifejezéstelen arcom mellette. Eddig csak egy élelmiszerüzletbe ugrottunk be, mert nem volt benne biztos, hogy elég lesz az ital, amit otthon tart. Pár üveg pezsgőt és bort még vettünk a biztonság kedvéért. Ha innék, akkor talán nem aggódnék annyira, hogy leégetem magam előttük az ostoba karaokéval… de akkor ott lenne a veszélye, hogy a túl sok alkohol miatt teszek kínos dolgokat. Egyik lehetőség kétségbe ejtőbb, mint a másik. – Bár a karkötőt nem hordhatnánk a konyhában, talán jobb lenne a nyaklánc. Vagy egyen póló? De azt mikor tudnánk felvenni? Yeong-yeong méretében sem vagyok biztos, bár biztosan apró, hiszen olyan karcsú – hánynom kell a mosolytól, ami megjelenik az arcán. Pont úgy néz ki, mint egy kis költségvetésű romantikus dorama főhőse. Nem tudom elhinni, hogy Yeong-yeongnak nem tűnik fel. Ha pedig észrevette, akkor miért nem tesz valamit? Miért játszik Ji-woon érzéseivel? Valamelyiküknek súlyos autóbalesetet kéne szenvednie, hogy végre bevallják egymásnak? Tényleg olyan ez az egész, mint egy dorama. – Mi a véleményed Cheon-su?

- Nem is tudom – idegesen babrálok válltáskám pántjával, ami miatt összekoccannak a benne lévő üvegek. Esküszöm nem vagyok alkoholista, többnyire csak főzéshez használom őket, minden Ji-woon ötlete volt. Nem akarom megint megbántani, de a hideg kiráz a gondolattól, hogy ugyanolyan nyakláncom legyen, mint Yeong-yeongnak… vagy, hogy neki legyen ugyanolyan nyakánca, mint Yeong-yeongnak. Tulajdonképpen egy variáció sem tetszik, amiben szerepel a neve. Ez olyan, mint a kapor… hallani sem akarok erről az összetevőről. Yeong-yeong a mi kaprunk. - Talán valami olyan kellene, amit otthon tudunk kitenni, és emlékeztet a barátságunkra – vagyis amit ők ki tudnak tenni, én pedig rövid úton a szemetesbe tudok helyezni. Bevallom, hogy a hármunkról készült fotót is csak szörnyen nehezen tűröm meg a lakásomban. Ha lehetne, levágnám róla Yeong-yeongot, de mivel ő áll középen, ez megoldhatatlan. Az arcát ugyan kiégethetném, vagy kivághatnám, mint valami őrült egy filmből, de az még a részemről is túlzás lenne. Csak Ji-woon mosolya mentette meg azt a fotót. Az egyelten ok, amiért megtartottam.

- Az kicsit személytelen lenne. Sokkal jobb lenne, ha mindig nálunk lehetne, hisz ez egy fontos barátság. Azt hiszem, mégis a nyakláncot kellene megpróbálnunk – kezemet megragadva húz magával egy üzletbe, ahol mindenféle ékszert, bizsut, és egyéb csillogó apróságokat kapni. Szívem nagyot dobban az érintésétől, de gyorsan le is nyugtatom magam. Ne feledd Cheon-su, neki ez normális, fontos, hogy megérintsen másokat, nem kell ennél többet belelátni. Igazából én is igénylem az érintést, szeretem az öleléseket, simításokat, még az arccsipkedést is, ha az a megfelelő személytől jön. Tőle is csak biztonsági okokból zárkóztam el.

Bárcsak át tudnám venni a lelkesedését, amivel a különböző medálokat válogatja. Úgy csillog a tekintete, mint egy kisfiúé, aki élete első csokis kekszét kóstolja. Legszívesebben a világ összes kekszét megsütném neki, ha hajába borzolva figyelhetem, ahogy elmajszolja őket. Talán tényleg nem volt rossz ötlet a plusz alkohol, és segít elviselni az estét… vagy segít hülyét csinálni magamból, majd meglátjuk.

oOoOo

- Csak vedd le a kabátod és a sálat nyugodtan, én addig beteszem a hűtőbe, amit vettünk – kiveszi kezemből a táskát, és eltűnik az egyik ajtó mögött. Remegve fújom ki a levegőt, és dörzsölöm meg arcomat. Ez egy nagyon hosszú és nehéz három óra volt. Esküszöm, egy 8 fogásos céges vacsora elkészítése nem merít ki ennyire. Mondjuk, ott nem is kell arra koncentrálnom, hogy távol tartsam magam a legkedvesebb, legfigyelmesebb, legvidámabb személytől, akit csak ismerek. Voltak pillanatok, amikor már majdnem elgyengültem és rámosolyogtam. Olyan műgonddal próbálgatta a bugyuta hajpántokat, és kérte ki a véleményemet, hogy szinte nevetnem kellett. De kibírtam. Nem akarom még a mosolyommal is bátorítani egy olyan barátságra, amit nem tudnék viszonozni. Illetve nem úgy, ahogyan ő szeretné.

Beinvitálom magam a lakásba, hiszen Ji-woon is biztosan ezt tenné. Az elmúlt órákban igyekeztem felkészíteni magam, de így is arcon csap az átható fahéj illat, ami csakis az övé. Az egész hangulat, a bútorok, a dekoráció, az itt-ott lerakott és elfelejtett könyvek, receptmagazinok, a fotók a családról és a barátokról. Tudom, mennyire szereti a családját, sokat mesél róluk, sőt egyszer az étterembe is ellátogattak. Természetesen ragaszkodott hozzá, hogy bemutasson nekik, de nem bántam, nagyon kedves emberek. Tele vannak szeretettel, akár a fiúk. Legalább tudom honnan örökölte.

Pontosan így képzeltem el a lakását, ez az egész annyira Ő. Mintha egy tökéletes recept lenne. Minden hozzávaló a helyén, minden arány pontosan kiszámítva, minden alkotóelem passzol. A konyhát is meg kell majd néznem, abból tudni meg a legtöbbet egy emberről. Bár róla már szinte mindent tudok… sajnos. Sokkal nehezebb lesz ez az este, mint gondoltam.

- Remélem tetszeni fog Yeong-Yeongnak a nyaklánc – a poharakat és egy már behűtött üveg bort a dohányzóasztalra rak, majd előveszi a kis dobozt, amiben a kiválasztott medálok vannak. Nem engedtem semmi giccses, csillogó, strasszköves megoldást, nehogy Yeong-yeong félre értse a dolgot. Ha már muszáj volt választani, akkor legyen valami aranyos és vicces, amiről Ji-woon vidámsága jut az eszembe. Végül három kis ezüst medálra, és a hozzájuk tartozó vékony láncra esett a választás. Egy spatula, egy tésztakanál és egy merőkanál. Nem tudom, kinek jut egyáltalán eszébe ilyeneket gyártani, de emelem kalapom előtte. A hozzánk hasonló furcsa szerzeteknek ez egy tökéletes ajándék. Elvileg a spatulát szánjuk Yeong-yeongnak, szóval, ha az agyam kis szegletébe zárom ezt az emléket, akkor olyan, mintha csak Ji-woonnak és nekem lenne egy-egy kanál nyakláncuk. Így kicsit elviselhetőbb érzés a számomra is.

- Biztosan, ő olyan típus, aki mindennek örül. Az ilyesfajta személyes ajándéktól pedig csoda, ha nem ájul el – aztán vakarhatnánk össze, és nézhetném, ahogy Ji-woon hős hercegként a karjaiba kapva viszi az ágya, és fekteti le rá, majd mellette virraszt, míg magához nem tér. Csodálatos lenne. Viszont szavaimtól láthatón jobb kedvre derül, és nekem ennyi elég. Az ő mosolyát kéne minden étel mellé tálalni, és akkor minden sokkal finomabb lenne. Örülök, hogy nem pincér, hanem mellettem van a konyhában, mert így nem kell osztozkodnom a vendégekkel. Nem tudom hogyan képes a legnagyobb káoszban is mosolyogni, de sikerül vele megnyugtatnia akkor is, ha már közel vagyok a kiboruláshoz.

- Igazad van, biztosan nagyon fog örülni neki, alig várom, hogy lássa – ne fintorogj, ne forgasd a szemeid. Aprót biccentek, és segítek neki összerakni a dolgokat a karaokehoz, hogy minden kész legyen, mire Yeong-yeong de ér. Csodálatos este lesz.

oOoOo

- Most Cheon-su és én jövünk – a nevem ránt ki az elképzelt konyhából, ahol éppen egy tökéletesen elkészített tőkehalat szervíroztam. Kiváló stratégia, ha nem akarom nézni és hallgatni, ahogy ők ketten különböző szóló és duett produkciókkal szórakoztatják magukat. Kicsit reméltem, hogy a szomszédok majd átkopogtatnak, hogy fejezzük be, de eddig semmi sem akart véget vetni a bulinak. Amióta Yeong-yeong megérkezett, csak a különböző angol és koreai slágerek szólnak. Még az ajándékozást sem tartottuk meg eddig, annyira rá volt pörögve az éneklésre. Igazából egyiküknek sincs rossz hangja, de az egyik nyálas romantikus szám után jobbnak láttam elvonulni a képzeletbeli konyhámba. Összeszorult a torkom attól a tekintettől, ahogy Ji-woon nézett Yeong-yeongra. Hogy nem látja ez a lány? Miért nálam próbálkozik még mindig? Talán a szakácsruhám is a fogasra akasztanám, csak hogy rám nézzen így, de ő észre sem veszi. Azzal van elfoglalva, hogy felém küldjön kacér mosolyokat. Megittam már pár pohár bort, de annyit sosem tudnék, hogy legyen esélye. Ha valaha is kipróbálnám nővel, az sem ő lenne. Inkább fogadok örök cölibátust.

- Nekem tökéletesen megfelel ezen a kanapén, folytassátok csak – ujjaim kicsit megszorulnak a borospohár szárán, miközben Ji-woon felém nyújtja a mikrofont. Rendben, hogy idegenek nem láthatják, ahogy teljesen leégetem magam, de ahhoz sincs igazán kedvem, hogy ők ketten rajtam nevessenek egész hátralevő életükben.

- Ne légy ilyen Cheon-su. Miattad nem mentünk nyilvános helyre. Ha ezt megtettük érted, Te is megteheted értünk, hogy elénekelsz egy dalt. Kérlek – kérlelő, nyávogós hangja egy kicsit sem hat meg, viszont Ji-woon apró „úgysem szabadulsz tőle” mosolya halk sóhajra késztet. Igaza van, ha nem adom be a derekam, akkor egész éjszaka ezt kell hallgatnom. Talán tényleg jobb túlesni rajta gyorsan. Milyen barát erőltet rá olyan dolgot a másikra, amit az nem is akar? Segítek, semmilyen. Ezért nem vagyunk mi igazából barátok Yeong-yeonggal.

- Csak egyetlen szám – morogva cserélem le poharamat a mikrofonra. Kelletlenül cserélek helyen Ji-woonnal, és kis híján felnyögök, mikor meglátom, hogy milyen számot választott ki a lelkendező Yeong-yeong. Persze hogy egy romantikus dal. Ha azt hiszi, hogy ezzel megpuhíthat, téved. Minél tovább gyúr, annál rosszabb lesz minden. Rájöhetne már végre. Nem szeretek udvariatlan lenni, vagy bárkit megbántani, de egyszer el fog fogyni a türelmem.

Tulajdonképpen szeretem a számot, amit választott. Lehunyt szemmel próbálok úrrá lenni remegésemen, és arra koncentrálni, hogy minél kevésbé legyen esetlen és hamis az előadásom. Hallom magam mellett Yeong-yeongot, ahogy saját részéit énekeli, de én egészen mást képzelek a helyére. Engedek a kísértésnek, és a kanapé felé pillantok. Tekintetem találkozik a szikrázó kék szemekkel. Hangom egy pillanatra megremeg, de kitartok, nem fordulok el. Talán az alkohol teszi, talán az, hogy belefáradtam ebbe az egészbe, de azt se bánom, ha rájön. Sosem lennék képes elmondani neki szemtől szembe. Bárcsak lenne elég bátorságom hozzá. Bárcsak le tudnám neki írni mit érzek, mikor a mosolyát látom. Mennyire tép, amikor másért rajong. Hogy mit is jelent ő nekem.

- Cheon-su – nem ezt a hangot szerettem volna hallani, mikor vége a dalnak, de eltépem tekintetem a kék szemektől, és a mellettem álló lányhoz fordulok. Nem tudom, hogy a dal közben, agy után került-e ilyen közel hozzám, de nem számítottam rá, így ajkaink egy pillanatra súrolják egymást. Ő még közelebb mozdulna, de olyan gyorsan taszítom el magamtól, amilyen gyorsan csak tudom. Ő a kanapéra huppan, én pedig a biztonság kedvéért hátrálok még két lépést. Hogy a fenébe jutott ez az eszébe? Egészen biztos vagyok benne, hogy szándékosan jött ennyire közel. Ki akarta használni a helyzetet, és majdnem sikerült is neki. Egyszerre vagyok dühös, döbbent és kétségbeesett. Legszívesebben kiabálnék vele, de nem tehetem. Nem szabad elfelejtenem, hogy csak reménytelenül rajong valakiért, aki nem szereti viszont. Pont úgy, ahogy én. De akkor sincs joga ilyet tenni! – Cheon-su… miért? Azt hittem… – szemeiben hatalmas könnycseppek jelennek meg. Tényleg nem érti? Komolyan elhitte? Miért velem kell ennek is megtörténnie? Talán tényleg Európába kellett volna utaznom, és ott tanulni tovább egy francia vagy egy olasz séftől. Akkor nem kerültem volna ennyire kínos helyzetbe.

- Yeong-yeong, te egy nagyon kedves lány vagy, de… - kiváló, pont így kezdődik minden filmben a legrosszabb szakításos duma. Azt mégsem mondhatom neki, hogy roppant idegesítő. Talán még kedvelném is, ha nem lenne ez a háromszög… így viszont... Hajamba túrva rázom meg fejem. Innen nem nagyon tudok már kihátrálni. Jobb, ha elmondom neki az igazságot. Vagyis a féligazságot. Talán úgy végre megérti, és elfogadja – Nem veled van a gond. Sajnálom ha eddig nem volt világos, de engem nem érdekelnek a nők – arcon is vághattam volna ennyi erővel, akkor sem lepődött volna meg jobban. Sejtem mennyire ostobán érezheti most magát. A srác, akivel már hosszú ideje próbálsz bármi kapcsolatot kialakítani, meleg, te pedig észre sem vetted. Talán az egyik legkellemetlenebb érzés lehet. Talán tényleg kellett volna az a szakácsos naptár a szekrényemre.

- Ó… - ennyit sikerül suttognia, majd felpattanva tűnik el a mosdó irányába. Az ajtó hangosan csattan mögötte, és nem kell jósnak lennem, hogy tudjam, mit csinál. Egy kicsit talán még meg is sajnáltam, és ez az érzés egészen addig kitart, míg meg nem látom Ji-woon teljesen zavarodott tekintetét. El is felejtettem, hogy ő még itt van. Kellett volna egy kis popcornt készítenie ehhez a műsorhoz. Először egy pasi őt fixírozza egy romantikus szám közben, majd élete szerelme egy másik férfival próbál csókolózni, végül ez a férfi bejelenti, hogy meleg. Egy kdráma egész évadában nincs annyi fordulat, mint amit mi tíz perc alatt produkáltunk. Nem tudom mi járhat a fejében, egyelőre a teljes döbbenetet tudom csak leolvasni arcáról. Talán segít neki, ha kicsit visszazökkentem egy neki való feladattal.

- Szerintem utána kéne menned. Most szüksége van egy barátra – karomat összefonom mellkasom előtt, és fejemmel a mosdó irányába intek. Menj hős lovag, szerezd meg a jutalmad, ragaszd össze a hercegnőd összetört szívét. Itt a nagy lehetősége. Talán végre Yeong-yeong is észreveszi, és a megfelelő ember után kezd rajongani. Ők boldogan élnek, én pedig belül összetörök. Már nyitná száját, hogy mondjon valamit, de végül meggondolja magát, és kedves barátnőnk keresésére indul. Remélem nem vesztettem el ezzel a közjátékkal a barátságát. Most már látnia kell, hogy én sosem voltam a versenytársa, sosem akartam előle megszerezni Yeong-yeongot. A dal közbeni kínos jelent pedig… azt elfeledhette vele, ami utána történt. Végül is nem volt hosszú pillanat, csak egy kis időre találkozott a tekintetünk. lehet ő is egy képzeletbeli konyhában járt, mint én. Apropó konyha. Hosszú léptekkel sietek be Ji-woon konyhájába. Most szükségem van valami töményre, és arra, hogy főzzek valamit. A főzés megnyugtat. Ennél rosszabb már úgysem lehet ez az este.