|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Regi | 2015. 08. 14. 22:29:23 | #33303 |
 Karakter: Aiden Harris
Megjegyzés: ~ Eshiimnek
ZENE
Karjaimmal szorosan öleltem körbe Claust, akinek kezei lassan kezdtek el felkúszni hátamra, majd fejét hajamhoz hajtotta. Forró lehelete szinte égette nyakamat, de nem zavart, boldog voltam, hogy nem lökött vagy tolt el magától. Ujjaival feszülten markolta a rajtam lévő kék pulóvert.
Kellemes, meleg érzés áramlott végig az ereimben. Azelőtt senki sem ölelt meg úgy, nem foglakozott velem annyira egyetlen ember sem. Csak egy gyerek voltam a sok közül, egy éhes száj, egy problémaforrás. Nem kaptam szeretetet, se törődést, s sosem vártam, nem várhattam el senkitől. De az a furcsa férfi akkor valahogyan mégis mindkettőt éreztette velem. Hogy szeretett-e? Nem. Nem hittem soha se. De törődött velem, s ez olyan boldoggá tett, amihez foghatót el sem tudtam képzelni. Addigi életemben csupán apró örömeim voltak az életben, de azok is rengeteget jelentettek. Ilyen volt a karácsonyi száraz kalács az árvaházban, hisz máskor sosem ehettünk édességet. Vagy ha az egyik jótékonysági szervezettől kapott csomagban akadt rám olyan ruha, melynek se az ujja, se a dereka, se a szára nem volt kurta. Nem szerettem, ha ki volt bármim is a ruha alól – világ életemben fázós voltam. De ezek a dolgok mind eltörpültek a tompító, meleg lakás falai között. De nem is a meleg miatt éretem szívem oly forrónak, mellkasom olyan könnyűnek. Claus Hayez akkor elért valamit, amit én igazából fel sem tudtam fogni, el sem mertem hinni… de mégis megtörtént.
Némán, könnyeimet visszatartva pityeregtem az örömtől, s nem akartam, hogy véget érjen. Lelkem mélyén tudtam, hogy helyzetem nem végleges, s azt is, hogy nem szabad megszoknom. Könnyebb lesz úgy, ha nem élem bele magam annyira – gondoltam, s majd belehasadt a szívem. Nem attól tartottam, hogy utcára kerülök, bár félő volt, hogy nem tudtam volna még egyszer végigcsinálni azt az utat, melyet Claus keresztezett azon a hideg, hópelyhektől bolyhos éjszakán. Talán ha visszakerültem volna, nem küzdöttem volna… De mindenekelőtt, legislegjobban attól tartottam, hogy hibázok, valamit elrontok… Claus pedig meggyűlöl és visszaküld az árvaházba. Kibírtam volna a veréseket, a kevés ételt és a kényelmetlen ágyakat, melyekben a kisebbek párosával aludtak, hogy még több legyen a gyermekotthon befogadó képessége. Ez mind annyira elhanyagolható volt. Egyedül csak az a törődés hiányzott volna – jobban, mint a levegő, a víz vagy a táplálék -, mint amit az engem ölelő férfi biztosított. Nem akartam elveszíteni ezt.
Önző és szörnyű volt tőlem. De ezt nem tudtam elengedni…
- Aiden… - dörmögte Claus mély, bizalmat keltő hangon hajamba a nevemet, amitől kissé libabőrös lettem, amit nem tudtam mire vélni. Nem fáztam, nem féltem.. s az egész annyira jóleső volt. Hangjának tónusa még inkább megerősítette bennem, hogy gondoskodásánál szebb és hihetetlenebb dolgot még nem kaptam rövidke életem során.
- Hm? – hümmögtem vállába, s lassan elengedtem pulóverét. Csupán ekkor kezdtem észlelni és felfogni, hogy mit is teszek, s hogy ő ezt viszonozza. Zavartan léptem hátrébb s sütöttem le a szemeimet. Illetlen dolgot tettem, nem lett volna szabad. S hiába ölelt szorosan, féltetem, hogy rosszat tettem.
- Sajnálom én nem tudom mi ütött belém és… ezt nem szabadott volna, de elragadott a pillanat. Én nagyon hálás vagyok neked és ezt szavakban nem tudom kifejezni, így… úgy gondoltam ez jó dolog, mert… mert mások is… ezt… szóval… - magyarázkodtam kétségbe esetten s közben szigorúan az egyik puha zokniba bújtatott lábfejem fixíroztam. Ujjaimat görcsösen mozgattam a kötött ruhaneműben, összehúztam őket, majd piit kinyújtottam – mintha el akartam volna rejteni őket. Kezemben még mindig a tőle kapott csomagot szorongattam, mintha azon múlott volna az életem. Szégyenemtől hátam mögé rejtettem. Nem tartottam attól, hogy visszaveszi. Ha így tett volna, akkor sem bántam volna, hisz nem érdemeltem meg, hogy bármit is kapjak. Emellett… számomra az igazi csoda, az ajándék az volt, amit eme gesztus jelentett.
- Aiden! – felnevetett, majd váratlanul megéreztem loboncomba sikló ujjait. Érintése alatt bizseregni kezdett fejbőröm, rettegő lelkem pedig kezdett elcsitulni. Mikor elvette kezét, reménykedve lestem fel rá. – Ez a karácsony. Nem kell magadat visszafogni se most, se máskor. Mellettem biztos nem – magyarázta egy kis bátorságot belém öntve.
- Nem zavart a kitörésem? – motyogtam, miközben próbáltam felfedezni arcának minden apró, rejtett rándulását.
- Nem – rázta meg a fejét tagadóan. – Ha ez nálad a kitörés, én komolyan tisztellek! – tette hozzá fogvillantós vigyorra húzva ajkait, amitől kissé megszeppentem. Nem tudtam eldönteni, hogy rajtam szórakozik vagy csak bíztatni szeretne. – Nálam a kitörés hangosabb és veszélyesebb. Főleg, ha mérges vagyok. És tisztázzuk gyorsan, nincs azzal semmi baj, ha kimutatod az örömödet. Ennek én is örülök. Sőt! Nem tudom szavakba foglalni mennyire jó látni, hogy boldog vagy – keze ismét kinyúlt felém s ujjai játékosan siklottak tincseim közé. Fél szemmel figyeltem, arcát és testtartását próbáltam vizsgálni. Próbáltam leolvasni róla, igazak-e szavai. A szívem néha fájdalmasan vert egyet, belesajdította még a lelkemet is. Olyan… felfoghatatlan volt, hogy valaki, akit alig ismertem, valaki, aki nem tartozott értem és nekem semmivel sem, így gondolkodott. Tényleg létezhet valaki, aki ennyire jó ember?
- Miért csinálod ezt? Miért teszed mindezt értem? – szaladtak ki számon azok a szavak, melyek fejemben cikáztak, de olyan halkan suttogtam őket, hogy még magam sem voltam benne biztos, hogy tény feltettem ama kérdéseket. De Claus arcára pillantva, láttam, hogy nem csak képzeletem játszott velem. Ám a válasz váratott magára, engem pedig elfogott a szorongás.
- Nem tudom, Aiden. Csak azt, hogy meg akarom ezeket érted tenni. Ki szeretnéd most bontani az ajándékodat, vagy elsőnek beszéljük meg a karácsonyi ajándékod másik felét? – felelte végül s kissé terelte a témát. Nem igazán bántam, s talán jobb is, hogy nem firtatta tovább, de mondandója második fele zavarba ejtett.
- T-tessék? Milyen másik feléről beszélsz? – meredtem rá döbbenten. – Ez így is hatalmas nagy dolog és én el sem tudom mondani, hogy mennyire… mennyire hálás vagyok – hadartam, majd lesütött szemekkel öleltem mellkasomhoz a kis ajándékcsomagot. Ahogy szorongattam, hallottam, hallottam, ahogyan a csomagolás gyűrődik, így lazítottam karjaimon. Nem akartam tönkretenni azt a szép, fényes és díszes papírt. Annyira nagyon tetszett…
- Merem azt gondolni, hogy fordított esetben te is megtetted volna ezt értem, Aiden – felelte, s hangja olyan… őszintének tűnt. Hogy megtettem volna ugyan ezt én is? Nem tudtam beleképzelni magam a fordított helyzetbe. Nekem sosem volt lehetőségem arra, hogy ilyen jelentős dolgokat tegyek bárkiért. De azt tudtam, hogy nem hagytam volna az utcán megfagyni, ahogy ő sem hagyott…
- Sajnos nem voltam olyan helyzetben, hogy bármit is meg tudtam volna osztani, de természetesen minden erőmmel segítettem volna – feleltem végül vele is megosztva a gondolataimat. Szégyelltem magam tehetetlenségem miatt, s azért, mert tudtam, hogy ezt sehogyan sem tudom majd viszonozni. Ajándékomat az arcom elé emeltem lassan, hogy eltakarhassam vonásaim és zavarom. A csomagolópapír festék és kissé műanyagos szaga bekúszott az orromba. De ahelyett, hogy kellemetlennek tartottam volna, megpróbáltam mélyen elraktározni emlékként a fejemben. Életem első, s valószínűleg utolsó karácsonyi ajándéka volt. Egyetlen apró, hajszálnyi részletet sem akartam elfeledni.
- Azt szeretném, hogy tudd a jövőd is stabil lábon áll – kezdet bele, bár a szavait csak hallottam, de akkor még nem fogtam fel igazán.. – Azt akarom, hogy járj iskolába.
- Lehetetlen – motyogtam szomorkásan. Bele sem mertem ilyenbe gondolni, még álmodozni sem mertem róla. Az életem… az életben maradásról szólt. Nem voltak már álmaim, s vágyaimaim se. Ha pedig akadt egy-kettő, igyekeztem elnyomni magamban. Nem akartam a saját szívemet fájdítani vele.
- Semmi nem lehetetlen, Aiden – Claus hangja határozott volt, de akkor nem tudtam hinni neki.
- De van, ami lehetetlen. Nincsenek papírjaim. Semmilyen papírom sincs, mind az árvaházban maradt. – Magyaráztam azt, amit valószínűleg már ő is tudott. De amint kiejtettem számon az árvaház szót, rögvest szörnyű gondolataim támadtak. Claus tudta, hogy ott van minden papírom, mégis iskoláról beszélt. – Vissza akar vinni oda? – kérdeztem kétségbe esetten. Szívem hevesen kalapált mellkasomban, légszomjam lett, s kissé megszédültem.
- Micsoda? Soha! Nem Aiden, nem, nem. Oda akkor se vinnélek vissza, ha könyörögnél érte – jelentette ki. Arckifejezését látva éreztem, hogy nem ver át, így kissé megkönnyebbültem. - A papírjaidra pedig van egy ötletem.
- Talán bemész és kikéri őket? – egy zavart kacajt szaladt ki számon, majd lerogytam a kanapára. Lábaim felmondták a szolgálatot, egyszerűen nem bírtam tovább. Össze voltam zavarodva s nem értettem semmit. Csak azt tudtam, hogy nem akartam többet visszamenni oda. Nem akartam beszélni sem róla. S… Féltem. Féltem, hogy visszakerülve olyan büntetést kapnék, ami rosszabb a fagyhalálnál és az éhezésnél. Egy olyan léleknélküli életet, amibe belerokkannék.
- Van egy új ügyfelem, akit a nyakamba sóztak, mert valakinek védenie kell a jogait. Pénzmosó, de egyben különféle hamis iratokat is készít. Ne nézz rám így Aiden. Ha egyelőre csak ez a lehetőség van, élnünk kell vele. Bár még nem biztos ez a dolog, de meg tudjuk oldani – ült le mellém, kezét vállamra simítva. Olyan nyugodtan és kedvesen beszélt hozzám, hogy képtelen voltam nem megbízni benne. – Hisz biztos tanulni szeretnél még.
- Nagyon jó lenne… - motyogtam lehajtott fejjel. – De nem kérhetem, hogy ilyen kockázatos dolgot tegyél értem – Nem várhattam el, hogy ilyen dolgot tegyen, s nem is akartam. Annyira jó ember volt, én pedig nem érdemeltem meg ezt az önfeláldozást.
- Nincs abban semmi kockázatos, hogyha felajánlom neki, ha segít én is segítek neki. Valamit valamiért.
- És én mit adjak azért, amit értem teszel? – kérdeztem vissza halkan, bár felesleges volt. Nem volt semmim, amit adhattam volna.
- Élj vele. – A szívem kihagyott egy ütemet, a lélegzetem pedig elállt. Döbbenten meredtem rá, még a szám is tátva maradt. Attól tartottam, csak tréfát űz velem, vagy mindjárt felébredek az álomvilágból és rá kell jönnöm, hogy az utcán vagyok ismét… vagyis inkább még mindig. – Nekem nem adatott más lehetőség, s úgy gondolom még így a legjobbat hoztam ki az egészből. De neked adatott Aiden. Nem tudok érted túl sok mindent tenni, csakis ennyit, de szeretném, ha élnél vele.
- De ez már így is több, mint, amit reméltem. Nem is, mint amit remélni mertem. Nem tudod felfogni mit jelent ez nekem, nem. Ezt még én se tudom teljesen felfogni – hadartam a szavakat összezavarodva, teljes őszinteséggel.
- Tisztázzuk Aiden. Akarsz valaki lenni ebben az életben, ugye? – bólintottam egy aprót. Ha nem is tudtam, hogy mit, de akartam. Szerettem volna… – Elfogadod a segítségemet?
- Nem akarok a terhére lenni, én… - kezdtem magyarázkodni. Nem. Nem használhatom ki a jó szívét. Nem fogom tudni meghálálni neki ezt, s ő igazán megérdemelné. De mielőtt befejezhettem volna a mondatot, félbeszakított.
- Nem vagy a terhemre. Elfogadod a segítségemet? – Ajkaimba harapva próbáltam meghozni a döntést. Csendben, farkasszemet nézve ültünk kanapén. S míg szemeibe néztem, elöntött valamiféle nyugalom. Hiába éreztem helytelennek azt, amire vágytam, kezdtem elhinni a furcsa férfinak, hogy tényleg lehetséges.. tényleg szabad… Végül szinte önkívületi állapotban bólintottam egy aprócskát.
- El – suttogtam. – De csakis addig, míg magamtól nem tudok a talpamon megállni – tettem hozzá. Hisz így volt helyes… Helyesebb. A végtelenségig nem élhettem vissza, a kedvességével.
- Akkor most már igazán kibonthatnád az ajándékodat. Szörnyen aggódom amit, hogy nem fog tetszeni – próbálta viccelődve terelni a témát. S hiába nem találtam viccesnek a dolgot, mégis mosolyogtam. Nem szavain… sokkal inkább a szituáción. Bármi is volt a csomagban, már kibontatlanul is örültem neki. Ha nem mondta volna, talán sosem bontottam volna ki. Lenéztem az ölemben tartott kis csomagra, s tiszta szívemből gyönyörködtem benne.
- Soha nem kaptam semmit sem. Nem merem kinyitni, attól félek elsírom magamat akármi is van benne – forgattam meg kezemben a csomagot őszinte vallomásom közepette.
- Attól tartok akkor én is sírni fogok veled, szóval emiatt ne fájjon a fejed – beletúrt hajába kissé zavartan, én pedig értetlenül pislogtam rá. – Komolyan. Elbőgném magam. Gondolj bele a helyzetben, ahogy két férfi a kanapén bőg, Egymáson. Nevetéssel sokkal jobban hangzik, nem?
- De – kuncogtam halkan, amitől ő is kissé elmosolyodott. – Akkor kibonthatom? – kérdeztem meg óvatosan.
- Erre várok már jó ideje.
Vetettem még egy pillantást a csomagolópapírra. Végigfuttattam szemem a csíkos, karácsonyi motívumokkal díszített mintázatán, aztán nagy óvatossággal próbáltam leszedni róla a ragasztót. Annyira próbáltam megóvni… szerettem volna épségben megtartani. Lassan kezdett előbukkanni a csomag tartalma, szívem pedig egyre hevesebben dobogott, egyre izgatottabbá váltam. Ahhoz hasonlót, addigi életemben még sohasem éreztem, s talán egy pillanatra el is szégyelltem volna magam, hogy ennyire örülök annak, hogy kaptam valamit, de akkor megpillantottam az ajándékot. Egy gyönyörű könyv kukucskált vissza rám, alatta pedig egy műanyag tokban egy DVD lemez rejtőzött. A könyvön cikornyás, arany betűkkel állt a cím:
Narnia Krónikái - Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény
Magamban tátogva olvastam fel. Sohasem hallottam róla azelőtt, ujjbegyeim pedig szinte bizseregni kezdtek, ahogy érintettem a kemény fedőlapot. Annyira gyönyörű volt, és… annyira nagyon boldoggá tett.
- Ez… tényleg az enyém? Az… én könyvem? – éreztem, ahogy torkomat fojtogatni kezdi a sírás, de próbáltam erőt venni magamon. Nem tudtam Clausra nézni, mert akkor könnyeim előszökdöstek volna, azt pedig nem szerettem volna, hogy ő is sírjon.
- A tiéd. Használd egészséggel – hangján éreztem, hogy komolyan mondja, mély, kedves tónusa pedig szinte úgy hatott rám, akár egy ölelés. Nem hittem volna, hogy addigi boldogságomat egyáltalán lehetséges fokozni, de mégis meg történt.
- Köszönöm szépen… Én… nem is tudom, hogy mit mondjak… - próbáltam szavakat keresgélni, eléggé kifejezni azt, amit éreztem. De hogy mit is éreztem valójában? Nem is tudtam eldönteni. Valami olyat, ami semmi addig tapasztalttal nem érhetett fel.
- Talán azt, hogy tetszik-e vagy sem… - túrt bele hajamban egy halk és zavart kacaj kíséretében. Egyenesen rá emeltem tekintetem, s szemeibe néztem. Éreztem, hogy lassacskán könnyfátyolossá vállnak szemeim, de nagyot nyelve visszafojtottam a kis cseppecskéket.
- Nagyon tetszik… El sem tudom mondani, hogy mennyire… - hebegtem, majd lesütöttem a szemeim. – Claus…?
- Tessék Aiden? – hangja egyszerre volt aggodalmas és érdeklődő. Nem tudtam miért, de zavarba ejtett hanglejtése. Éreztem, hogy arcomat elárasztja a meleg, majd rózsássá vált némi pírtól.
- Nem zavar, ha most megölellek? – félszegen, s kissé oldalasan emeltem fel fejem, úgy fürkésztem arcát. Egy pillanatig megrökönyödés ült ki rá, aztán elmosolyodott. Szélesen és jókedvűen. Nem válaszolt semmit, csak felém nyújtotta karjait s magához ölelt.
Annyira meglepődtem ezen, hogy karjaim csak lógtak testem mellett, de mikor Claus nagy tenyere lomhán megsimogatta hátamat, orromat vállának támasztva bújtam közelebb hozzá.
- Nagyon szépen köszönöm – motyogtam pulóverébe, ő pedig egy mosolytól hangosan szusszant fel.
- Igazán nem kell. Szívesen adtam – felelte s óvatosan eltolt magától. – Ha szeretnéd, megnézheted a DVD-t, addig én kotyvasztok valamit ebédre – vigyora olyan széles és olyan jókedvű volt, hogy rám is átragasztotta. Ujjaimat a könyvre és a műanyag tokra kulcsoltam.
- Nem haragszol meg, ha előbb a könyvet olvasom el? Azt is szabad? – érdeklődtem pironkodva, de ő csak felnevetett. Összekócolta hajamat majd meglapogatta vállam.
- Persze, hogy szabad. Lehet jobban is fog tetszeni, mint a film – válaszolta tűnődve.
- Te olvastad? – érdeklődtem óvatosan.
- Ismerem a történetét – felelte bólintva egyet. Kissé zavartan rámosolyogtam, ő pedig felállt mellőlem és a csomagolópapír után nyúlt. - Kidobhatom? – kérdezte, miközben elkezdte összehajtogatni. Kétségbe esetten pattantam fel s kaptam kezei után.
- Ha szabad, akkor megtartanám… - motyogtam ujjaimmal kezét s a papírt fogva. Könyörögve néztem szemébe. Nem szerettem volna elveszíteni, hiába volt „csak” egy papírdarab. Jól emlékezetembe véstem azt, hogyan is festett a könyvet borítva, de ha egy mód volt rá, szerettem volna megtartani.
- Persze, hogy szabad – felelte Claus, miután végigmérte arcom. Megváltozott mimikája, szemei hirtelen vettek fel egy szomorkás csillogást. Figyelmesen és szépen összehajtogatta nekem, majd visszaadta. Előttem állva még végigmért egyszer, aztán elindult a konyha felé. Egy darabig néztem utána, majd mikor elkezdet sürögni-forogni, halk léptekkel odaosontam a fűtőtest melletti radiátorhoz, ami mellett immáron a karácsonyfa is ott díszelgett. A radiátor kellemes meleget árasztott magából, én pedig ettől mosolyogva bekuporodtam a két karfa közé. A díszes fa szolid, de annál kellemesebb fenyőillatot árasztott magából. Mélyen tüdőmbe szívtam. Bal kezemmel végigsimítottam az ölembe helyezett könyvön, majd óvatosan felnyitottam fedőlapját. Ahogy szemeim a egyik sortól a másikig rohangáltak, lelkem is teljesen megnyugodott. Egy kicsit sikerült elfelejtenem mindent, ami nyomasztott.
Lelkem Narnia csodálatos világában kalandozott, szemeim gyönyörködtek a varázslatos tájban, s csodáltam a nagy, fenséges oroszlánt, Aslant.
Dél körül Claus elkészült az ebéddel, s ahogy elém tette az asztalra, látszott, hogy büszke magára. S meg is értettem, hogy miért. Sült húst és köretet készített, nagyon étvágygerjesztően nézett ki. Ahogy szedett az előttem lévő tányérba, gyomrom is megkordult. Zavartan szorítottam tenyerem a hasamra, hátha el tudom nyomni a zajt, de Claus így is felfigyelt rá.
- Tessék rendesen enni. Nem akarom, hogy éhes legyél – parancsolt rám kissé zsörtölődve, de amikor látta, hogy bátrabban eszek, mint tegnap, arckifejezése ismét elégedettre váltott. Látszott szemein, hogy kezdett kibékülni fogyasztásommal.
Ebéd után visszakucorodtam a fotelba és folytattam az olvasást. Szinte el sem mozdultam onnan egész délután. Csak akkor hagytam abba, mikor Claus zuhanyozni küldött, s akkor is alig tudtam otthagyni ajándékomat a dohányzó asztalon. Miután végeztem, s Claus fürdött, addig ismét bújtam a könyvet, így mire lefeküdtem aludni alig maradt vissza pár fejezet a végéig.
A könyvet, a DVD-t és a csomagolópart bevittem magammal Claus hálószobájába, s magam mellé fektettem az ágyban. Nyakamig húztam a takarót s egyik kezem éppen csak annyira dugtam ki alóla, hogy pár ujjamat a kemény borítón tudtam pihentetni.
Aznap este mosolyogva aludtam el. Hihetetlenül boldog voltam. Akkor és ott úgy éreztem, ha másnap megszűnnék létezni, akkor tapasztaltam valami olyat rövid életem során, ami igazán örömet okozott.
~*~*~*~
Karácsonyt követően a napok eseménytelenül teltek. Miután befejeztem a könyvet, s másodszor is nekikezdtem az olvasásának, Claus unszolásának s biztatásának köszönhetően megnéztem a filmet is. Többször egymás után. Teljesen magába szippantott, elvarázsolt és megbabonázott. Lekötötte minden figyelmemet. Imádtam gyönyörködni a tájakban, szerettem a történetet. Sokszor még Claus is leült hozzám, bizonyos részeket mindig megnézett velem. Talán azok lehettek a kedvencei. Olyan is megesett, hogy, hogy míg papírmunkát végzett, mellettem ült a kanapén, s közben beszélgettünk. Jól esett, hogy nem hagyott egyedül, ha tehette, mindig körülöttem tevékenykedett. Csak akkor távolodott el tőlem egy kicsit, amikor csörgött a telefonja. Biztosan nem akarta, hogy halljam a beszélgetést. Én pedig ilyenkor szigorúan csak a TV-re koncentráltam. Szégyelltem volna, ha véletlenül is kihallottam volna valamit a beszélgetésből.
Próbáltam nem láb alatt lenni, s amiben egy icipicit is engedte, segítettem neki. Néha hagyta, hogy segítsek neki elmosogatni, vagy ruhát hajtogatni, de semmi nehezet vagy kicsit is megterhelőt nem csinálhattam. De annak a kevésnek is örültem. Szerettem neki segíteni, ha nem is voltak olyan jelentős dolgok.
Azelőtt sohasem ünnepeltük az árvaházban a szilvesztert, így nagyon furcsa volt, mikor Claus este kikészített két poharat a dohányzóasztalra, s melléjük tett egy üveg pezsgőt. Kíváncsian méregettem szemmel az üveg kecses nyakát és az azon lévő arany-lila színben pompázó fényes papírt. Benne világos folyadék pihent, egészen addig, míg Claus éjfélkor fel nem nyitotta az üveg száját. Nekem is töltött egy keveset belőle, majd koccintottunk. Elmondta, hogy nem szereti a pezsgőt, s hogy lehet, nekem sem fog ízleni. Bár ha nem szerette, nem értem miért ivott belőle. Két kortyra lehúzta a pohárka tartalmát. Közben figyeltem arckifejezését. Kicsit fintorgott, majd tekintetével megkeresett. Várta, hogy mikor kóstolom meg az alkoholt. Lassan emeltem számhoz a poharat, kissé félve kóstoltam bele, s nem is bántam meg, hogy nem nagyot kortyoltam bele. Savanykás íze volt, s az sem tetszett, hogy buborékos. Fintorogva húztam fel orrom, Claus pedig felkuncogott.
- Nem kell meginnod, ha nem ízlik – nyúlt a pohárért, én pedig átadtam neki – Nem is baj, ha nem szereted – vigyorgott rám, én pedig kissé lesütöttem szemei. Csupán akkor lestem fel, kezét ráhelyezte tenyerét vállamra.
- Hát.. akkor boldog újévet, Aiden – szolidan rám mosolygott, én pedig ezt viszonoztam. Valahogy… olyan sokat jelentett számomra.
Az ünnepek után életre kelt a város. Az emberek mocorogni kezdtek, egyre többen voltak az utcákon. Egyre közeledett a téli szünet vége is. Claus egyre sűrűbben telefonált, egyre több dolga akadt. De ennek ellenére igyekezett ugyan annyi időt fordítani rám – bár nem vártam el törődését. Igyekeztem elfoglalni magam, s nem is ment nehezen, pláne úgy, hogy Claus engedélyével olvasgathattam a könyveit. Emellett a televízió is le tudott kötni. Clausnak sok olyan csatornája volt, amelyeken dokumentumfilmeket adtak. Szerettem nézni az állatokról vagy éppen növényekről szóló adásokat.
Emellett… másféle változás is beállt az életemben. Claus ügyes gondoskodásának köszönhetően egyre erősebbnek éreztem magam. Talán még egy kicsit híztam is. S egyre többet tudtam segíteni az engem befogadó fura férfinak. Jó esett törődése s figyelme, de igyekeztem nem kihasználni, visszaélni vele. Próbáltam mindent úgy csinálni, ahogyan az ő szerette volna, elégedetté akartam tenni.
Aztán egy nap váratlan dologgal ültetett le a kanapéra.
- Aiden, emlékszel, arra, hogy mit mondtam a papírjaiddal kapcsolatban? – tette fel a kérdést. Arca nyugtalannak tűnt, ami engem is aggasztani kezdett.
- I-igen, persze – dadogtam zavartan. – Ugye… nem keveredtél miatta bajba? – kérdeztem rá rögtön arra, amitől leginkább tartottam.
- Nem, dehogy. De találtam egy sokkal jobb megoldást – nyugtatott meg rögvest, de vonásai ugyan olyanok maradtak. Torkomban gombóc ült, nehezen nyeltem, mellkasomra ólomsúly telepedett.
- És mi lenne az? – sürgettem meg egy kicsi. Feszült voltam s egyre jobban aggódtam.
- Az egyik ügyvéd ismerősöm, tudna segíteni nekünk. Ő kifejezetten hasonló ügyekkel foglalkozik. Ez… egy legális megoldás lenne, kapnál papírokat – magyarázta, én pedig fokozatosan könnyebbültem meg. Arcvonásaim is kezdtek felengedni, talán még el is mosolyodtam volna, ha Claus nem lett volna továbbra is olyan komoly. Érdeklődve próbáltam megfejteni arcát, ő pedig nagyot sóhajtott.
- De lenne a dolognak pár feltétele – bökte ki végül én pedig ismételten érezni kezdtem azt a bizonyos gombócot. – Az ismerősöm csak úgy tud segíteni neked, ha te is segítesz neki – megszeppentem s lélegzetem is elállt egy pillanatra.
- Én miben tudnék a segítségére lenni…? Nekem… nincs semmim és nem tudom, hogy… - hadartam kétségbeesetten, de Claus kezét térdemre simította.
- Aiden, nyugodj meg – szólt rám, bár hangja kedvesen s barátságosan csengett. – Nem kell semmi olyat tenned és nem fognak tőled semmi olyat kérni, amit ne tudnál, vagy ne akarnál megtenni – ujjai gyengéden cikáztak térdkalácsomon, én pedig megértésem jeleként, bólintottam egy aprót. – Csak úgy kaphatsz papírokat, ha részt veszel abban a perben, amit az ellen a gyereknyomorító intézet ellen indítanak, ahonnan, megszöktél.
- É-értem – szegeztem le tekintetem s fejem is elfordítottam kissé. Próbáltam feldolgozni, majd megemészteni szavat. Nem igazán tudtam, hogy eme szavak pontosan mit is takartak. – Rendben van – feleltem végül egy reszketeg sóhaj kíséretében.
~*~*~*~
A téli szünet végére megvolt minden szükséges papírom, Claus pedig iskolát is keresett nekem. Nem volt egyszerű dolga. Az ünnepekre és a szünetre lévő tekintettel rengeteg helyen az irodák és az ügyintézések nem működtek, ami elég sok fejtörést okozott neki. Próbálta nem kimutatni, de észleltem, hogy feszélyezi a dolog. Ez pedig bántotta a lelkiismeretemet. Nem akartam neki gondot okozni, s ezt igyekeztem vele tudatni is. De ilyenkor csak elintézte a dolgot egy legyintéssel, mondván, hogy nem csináltam semmit, ami neki nehézséget okozna.
Ahogy kinyitottak az üzletek és az emberek kezdtek lassacskán visszaállni a szokványos kerékvágásba, Claus kijelentette, be kell szereznünk pár dolgot az iskolához. Felsorolta, mi mindent kellett vásárolnunk, én pedig egészen beleszédültem.
Iskolatáska, füzetek, tolltartó, örökírók és ceruzák.
Hiába tiltakoztam, hadakoztam, hiába győzködtem, hogy nincs szükségem ilyesfajta holmikra, de ő nem engedett.
Így esett meg az eset, hogy egy délután nekiindultunk beszerezni a holmikat. Nem tartott sokáig, mire Claus ráakadt egy papírírószer boltra, ahová rögvest be is tértünk. Az üzletben ugyan azt az alapos szemlélődést tapasztalhattam, mint mikor ruhákat vásárolt nekem. Alaposan végignézett mindent, a táskákat kívül-belül körbevizslatta, ellenőrizte anyagukat és varrásukat. Majd mikor – a véleményem kikérése után - kiválasztott egy sötét bordó darabot, elkezdett tolltartókat nézegetni. Ezen esetben is rendkívül élelmesen vizsgálódott, végül egy egyszerű fekete darabnál állapodott meg. Keresett nekem tollakat és ceruzákat, rotringot, hegyezőt és radírt. Kaptam áttetsző műanyag vonalzót, körzőt és még számoló gépet is. Nem tudtam eldönteni, merre kapkodjam a fejemet, míg ő válogatott. Annyira elképzelhetetlen és álomszerű volt, hogy az a rengeteg dolgot, mind nekem szánta.
Hazafelé boldogan vittem a táskámat hátamon, bár Claus eleinte ellenkezett. Nem akarta, hogy cipekedjek, s nem is engedte volna, ha nem kezdek el könyörögni. Azelőtt sohasem volt iskolatáskám. Más gyerek talán kinevetett volna, hogy ennyire örültem egy táskának, aminek ráadásul még az iskolához is köze volt, de engem hihetetlenül boldoggá tett.
Az árvaházban a papok és az apácák tanítottak minket. Csupán egyszerű, sima lapú füzeteink voltak, még a tankönyveket is az összes gyerek használta. Így volt a legegyszerűbb s legolcsóbb. De emiatt igazán nem hibáztattam őket, hisz rengetegen voltunk, egyszerűen nem volt lehetőség másra.
Az sokkal inkább zavart, hogy minden kis apróságért megbüntettek minket. Egyszer egy számtan órán, szakadt könyvet osztott ki nekem az órát tartó pap. Én rögtön észrevettem a tankönyv apró „hibáját, de ő nem. Csupán óra közepán tűnt fel neki, mikor a padok között sétálva magyarázott. Hiába bizonygattam, hogy nem én tettem benne kárt, nem hitt nekem. Elővett az asztala egyik fiókjából egy hosszú, fa vonalzót s kiállított a tábla elé. Először a kezeimet verte el, mivel tönkretettem a könyvet. Aztán háttal fordított az többieknek. Nagyot nyeltem s könnyeimmel küszködtem már akkor is. Ujjaim sajogtak, püffedtek és vörösek voltak. Néhol fel-fel szakadozott rajtuk a bőr. Aztán hátam, fenekem s combjaim kezdte el püfölni. Nem sajnált, s nem ismert könyörületet. Mikor már nem tudtam visszatartani a sírást, s pityeregve felnyikkantam, szám elé kaptam kezeim. Ekkor még nagyobbat csapott, rám, miközben azt kántálta, „ Így jár minden hazug, elvetemült korcs fattyú!”.
Hazafelé menet kerülő úton mentünk. Táskám nem volt nehéz, az írószerszámokon kívül csupán füzetek voltak bennük. Claus megmutatta azt az iroda épületet, ahol dolgozott. Megbeszéltük, hogy az első iskolai napom után, oda menjek be, mivel nem volt még lakáskulcsom, s Claus ismerőse is beszélni szeretett volna velem. Kissé görcsberándult ettől a gyomrom, ideges lettem tőle. De ahogy elsétáltunk az iskola felé, ahová Claus beíratott, elterelődtek a gondolataim. Másfajta feszültség fogott el, valami olyasfajta, mely bizsegette összes ujjam hegyét. Izgultam s vártam, hogy elkezdhessek tanulni. Tisztában voltam lemaradásaimmal, de ennek ellenére is mindennél jobban vártam. Claus elmondta, hogy beszámolt az igazgatónak helyzetemről, így az engem tanító tanárok segítőkészsége megkérdőjelezhetetlenné vált. Eme tény jól esett, s megnyugtatott, bár tartottam attól, hogy múltam, senkiségem miatt rossz szemmel néznek majd rám.
Sétálás közben üzletsorok szegélyezték utunkat. Egy játékbolt előtt is elhaladtunk. A kirakatban megpillantottam egy bolyhos, puhának látszó, fakó bézs színű, gombszemű plüssmackót. Megragadta tekintem, s nem tudtam más felé nézni. Fel sem tűnt, ahogy lépéseim lelassultak, s egyre csak a játékot fürkésztem. Egyszerre melengette meg szívemet, s keserített el. Annyira szép volt, annyira tökéletes… annyira álomszerű és elérhetetlen. Annyira nagyon szerettem volna egyet, mint ahogy a többi, normális gyereknek is volt… De… én nem voltam normális. Én nem érdemeltem meg. Nekem nem járt. S ezzel tisztában is voltam.
Egy árvának nincsenek jogai.
~*~*~*~
Claus az első tanítási napomon bekísért az iskolába. Felkereste az igazgatói irodát. Bekopogtunk s vártunk. Nem sokára meg is kaptuk az engedélyt a belépésre. A tekintélyes, korosodó hölgy kedves mosollyal fogadott. Én leszegtem fejem, zavarban voltam. Nem igazán tudtam mit kellene tennem. Mikor kezet nyújtott, hogy bemutatkozzon, én is hasonlóképpen tettem.
- Örülök Aiden, hogy megismerhettelek. Remélem, jó fogod érezni magad iskolánkban és könnyen veszed majd az akadályokat – bíztatott kissé mély, de annál jelentősen barátságosabb tónusával. Odaadta órarendemet, melyen az is fel volt tűntetve, melyik termet keressem, majd utamra bocsájtott. Claus rögvest indult volna velem, segített volna, de Mrs. Thomas utána szólt.
- Hagyja kibontakozni, kérem. Nem fogja senki megenni, emellett nem árt, ha gyorsabban beleszokik a diákéletbe – hangja továbbra is ugyan azzal a hangszínnel csengett, bár nem örültem annak, amit hallott. Szerettem volna, ha Claus velem tart, s vigyáz rám. Szörnyű volt a tudat, hogy képes lettem volna ennyire kihasználni jószívűségét, de nélküle gyengének éreztem magam. De nem volt mit tenni, szót kellett fogadnom. Elköszöntem a két felnőttől s vettem Clausra egy utolsó pillantást. Kicsit úgy éreztem magam, mint azok a hadba vonuló katonák, amiket egy dokumentumfilmben láttam, míg Claus mellettem dolgozott. Ő csak félszegen állt, s próbált rám őszintén mosolyogni, hogy bíztasson. De nem igazán sikerült neki.
Lassan botorkáltam a folyosón, leszegett fejjel, csupán akkor lestem fel, ha új terem elé értem. Meglestem az ajtón a számot, s ha nem stimmelt, már mentem is tovább. Nehézkesen akadtam rá a A/11-es teremre. Mire odaértem, már majdnem dugig volt, csupán egy-két pad maradt szabadon. Lábaim remegtek, szívem hevesen zakatolt, majd kiugrott mellkasomtól. Óvatosan, szinte lábujjhegyen osontam végig a terem fala mellett, s leültem a leghátsó sorban lévő padhoz. Reménykedtem, hogy nem tűntem fel senkinek, de a halk susmorgásokból, amik körülem hallatszottak, attól tartottam, nem sikerült észrevétlennek maradnom. Próbáltam minél kisebbre összehúzni magam, elbújni ruháiba, a pad mögé, vagy bárhova. Szerettem volna egyszerűen csak felszívódni.
Váratlanul megmozdult a mellettem lévő szék, s leült mellém, valaki. Nem mertem ránézni, csupán farmernadrágba bújtatott lábait, majd kecses kis csizmáját figyelhettem meg.
- Szia! – köszönt rám végül az idegen, így kénytelen voltam rá emelni tekintetem. Szemeim elé egy szeplős, szőkés-fürtös lány arca tárult, aki szélesen mosolygott. – Biztosan te vagy az új fiú – jelentette ki, majd felém nyújtotta a kezét. – Molly Holmesnak hívnak – mutatkozott be. Félénken fogtam meg kezét.
- Aiden Harris – suttogtam s éreztem, hogy arcomba ismét némi vér kúszik.
- Jaj, ne legyél ennyire megszeppenve! – kuncogott fel halkan. – Nem akarlak bántani – mosolygott továbbra is, én pedig szép, zöldes szemeibe nézve nem tudtam nem hinni neki. Valami oknál fogva, kezdtem kicsit megnyugodni. Hasonlóan őszintének tűnt, akárcsak Claus. S számomra ez tökéletes indok volt arra, hogy megpróbáljak kicsit feloldódni.
Szerkesztve Regi által @ 2015. 08. 15. 12:01:37
|
| Eshii | 2013. 06. 10. 14:41:10 | #26098 |
Karakter: Claus Hayez
Megjegyzés: ~Regimnek
[Music]
A kínos csend megölt, főleg hogy azt se tudtam mit mondjak erre. Megköszönt egy olyan dolgot, ami minden embernek járt a születésétől, nem is, a fogantatásától fogva. Nem tudtam milyen körülmények között nőhetett fel, de biztos voltam benne, hogy az én „családi” légköröm az övéhez képest tényleg az volt. Nem akartam, hogy úgy érezze nálam is az a rendszer működik, mint ahonnan jött. El akartam neki mindent mondani, hogy nem kell félnie, nem fogom bántani. Tudtam, nehéz lesz hozzászoknia az új helyzethez, de nem akartam, hogy elnyomva érezze magát. „Nehéz feladat” – sóhajtottam fel.
- Aiden, evidens, hogy emberszámba veszlek, hisz ez mindenkinek a veleszületett joga – magyaráztam diplomatikusan és leültem a kanapéra. Roppant büszke voltam magamra, hogy olyan jól sikerült megfogalmaznom a dolgot, pedig a fejemben ezer és ezer dolog kavargott. Meglapogattam magam mellett a kanapét, majd várakozóan ránéztem. Nem kellet sokat várnom, hamarosan leült mellém, görcsösen az útikönyvet szorongatva. Láttam, ez már egy roppant nehéz beszélgetés lesz, de túl kellet rajta esnünk. Nem később, sok feszültség után. Akkor.
- Kérdezhetek pár dolgot? – érdeklődtem jóval kedvesebben, s kissé óvatosabban is. Feszengett, de végül csak bólintott, de közben még mindig nem akart a szemembe nézni. Nem erőltettem.
- Miért vagy ennyire félénk? Az otthonban talán nem volt szabad hozzányúlnod, ahhoz, ami nem volt a tiéd? – kérdeztem kimérten.
- Ott nem volt semmi… - abbahagyta egy pillanatra, összeszedte gondolatait -, ami az enyém lett volna. – Nyeltem egyet, ő pedig végre összeszedte a bátorságát és rám nézett. Nem kellett volna, nem rendeztem még az arcvonásaimat. Az én apámnak is az volt a mániája egy fiúnak elég két játék, lehetőleg kocsi meg katona, de azért voltak játékaim. Igaz, a bátyám nem vette figyelembe, de ha valamit sikeresen el tudtam előle dugni, az tényleg csakis az enyém volt. Senki másé, csak az enyém. Főleg azok, amiket nagyapám hozott a földkörüli útjairól. Azok voltak a legkedvesebb bigyóim és játékaim, aminek egy részét apám a szemem láttára vágta be a kazánba, mikor pályát kellet választanom.
„Az én fiam nem lesz egy mihaszna senki, aki a földkörül utazgat céltalanul! Tanulni fogsz, vagy katonának, orvosnak esetleg ügyvédnek, de semmiféleképpen nem tolmácsnak, se útikönyvíró idiótának!” – majd az összegyűjtött kacatjaimat bevágta a tűzbe s rázárta a kazán ajtaját. Aznap éjjel telebőgtem a párnámat, ami alatt egyedül egy brazíliai képeslap pihent sértetlenül.
- Az lehetetlen – motyogtam, miután felocsúdtam az emlékek hadából. – Biztos volt valami… - Az istenit, még nekem is volt! Teljesen ledöbbenten ezen, s talán az utolsó mondatot magamnak, mintsem a kölyöknek mondtam.
- A-a. A többiek, akik nem csecsemőkoruk óta voltak ott, vittek valamit magukkal az otthonukból. Engem a kórházból az otthonba vittek – úgy magyarázott nekem, mintha ez olyan hétköznapi dolog lett volna. Pedig nem ez volt. Nagyon nem! - Nekem nem volt mit emlékben tartogatni az édesanyámtól, vagy az apámtól. Persze voltak olyanok is, mint én. Ők a játékok közül csentek el dolgokat.
- És te nem? – tudakoltam halkan, de biztos voltam a válaszban.
- Én nem… amúgy is kevés volt. Ha még én is elvettem volna valamit, akkor még annyi sem lett volna. Ráadásul, ha kiderült volna, akkor… - Elcsendesedett, ajkába harapott. Igen, ennél rosszabb nem is lehetett volna. Gondoltam mi volt akkor, és nem édes dolog. Talán nádpálca, vagy vonalzó. Esetleg csak kézzel…
- Akkor?
- Büntetést kaptam volna – motyogta. Bingó. Nyert ügy, de mégse. Nem éreztem, hogy a következtetéseim olyan jók lettek volna. Inkább volt szomorú a tény, hogy elverték az amúgy is árva gyerekeket, mikor támaszt kellett volna nyújtaniuk.
- Aiden, bántottak bármikor is fizikailag? – néztem mélyen kétségbeesett szemeibe. Aggódtam érte, nagyon is tudtam milyen volt az, ha valaki olyan emelt rád kezet, akiben megbíztál. – Kérlek, őszintén válaszolj. - Elfordult tőlem, majd lesütötte tekintetét.
- Nem –nyögte ki végül, amiből sütött a hazugság. Nem hibáztattam érte, én se daloltam volna el mindenkiknek apám hányszor vert el a bőrövével, ha „rossz”gyerek voltam. Utáltam mikor odaordított anyámnak, hogy hozza az övet. Már nem is használta a normális célra, csak engem és a bátyámat náspángolta el a jó öreg, csattogó övvel.
- Biztos? – Nem tudom miért akartam annyira, hogy kimondja. Nem kéne erőltetnem, de mégis… Balomat biztatóan a térdére raktam, azt akartam tudja, hogy ott vagyok. Tényleg, maradandóan nem csak szavakkal, de tettekkel. Jóban-rosszban. Akkor is. Nem válaszolt szóval, csak egy alig észrevehető biccentéssel. Kész Claus, elvesztetted a pert. Felsóhajtottam, majd elvettem térdéről a kezemet. Nem szabadott volna erőltetnem, de a szívem felülkerekedett az agyamon.
- Jól van. Most már késő van. Ideje lesz aludni menni – álltam fel a kanapéról. Jól kifaggattam, úgy éreztem ideje lesz már, hogy mindketten megemésszük a hallottakat. Én legalábbis biztos voltam benne, hogy részemről alapos éjszakai gondolkodás lesz az alvás helyett. Aiden elindult a szoba felé, én pedig elővettem a szekrényből az ágyneműmet s a kanapéhoz vittem. Leterítettem a lepedőt, a párnát hanyagul odadobtam a helyére. Már csak a falon lévő kislámpa égett, nem kellett több.
- Bo-bocsánat. Ez nálam maradt – nyújtotta felém Aiden a könyvet.
- Semmi gond – vettem át a művet és a dohányzóasztalra tettem.
- Akkor, én megyek is vissza – makogta és már hátat is fordított nekem. Akkor ennyi is lenne…
- Szép álmokat – szóltam utána, s reméltem válaszol. Megállt, majd kicsit hátralesett lobonca alatt.
- Neked is.
A paplanom a földön hevert, de nem érdekelt. A kölyök árnyéka volt önmagának és ez nagyon zavart. Megint ott tartottunk, mint az első percekben. Visszafejlődés lett volna a kérdéseim miatt? A sok kérdésnek is lehet rossz következménye. A fenébe. Elcsesztem volna az addig kialakult bizalmat a túl nagy kíváncsiságommal? Én meg az a nagy pofám. Befoghattam volna, hagynom kellett volna, hogy magától nyíljon meg. Az addig oly híres rábeszélőkém csődöt mondott.
Nagyon nyögve ültem le a félig megágyazott kanapéra. Rákönyököltem térdemre, hajamba túrtam s bámultam a földön heverő csíkos ágyneműhuzattal bevont paplant. Vajon milyen alvóhelye volt? Emeletes ágyon aludt, egy vékony takaróval, agyonfeküdt párnával, szétment matracon? Talán még patkányok is voltak… meg csótányok. „Utálom a csótányokat” – gondoltam irtózva, majd felvettem a földről a paplanomat s lefeküdtem a kanapéra. Ahogy magamra húztam, legszívesebben bebújtam volna alá égő pofával. Igazából, egy kicsit talán erőszakos is voltam a témával kapcsolatban… erőltettem, pedig nem kellett volna.
Még vergődtem a szűkös kanapén, agyamban szüntelenül áramoltak a gondolatok. Nem tudtam mit kezdeni velük, így hát engedtem minden csábításnak. S végül egy remek ötletem támadt. Fejemet a televízióra tévedt, majd lejjebb a tartóállványra. Hátul volt valami, amit eldugtam, akár egy gyermek. S talán hasznát vehettem végre…
~*~*~*~
Reggel a szokottabbnál is korábban keltem. Nem tudtam aludni, a gondolataim rögvest az előző esti beszélgetés körül forogtak. Támadt is egy ötletem, elrebegtem egy hálát Lili mániákus „csináljunk mindent családiasan” dolgaiért, majd előpakoltam a szekrény mélyén lapuló karácsonyfatartót, majd nagy merészen magamra kaptam a meleg kabátot és cipőmet s lementem a nem messze lévő karácsonyfavásárra. Örültem, hogy gondoltak a magamfajtákra is, akik az utolsó pillanatra hagyták a karácsonyfavásárt, s korán reggelre időzítve. Nem volt már túl sok választék, a kisebbeket és tömörebbeket elkapkodták. Azonban a sok nyeszlett közül kitündökölt egy magas, terebélyesebb is.
- Azt kérném! – böktem a fa felé, mire az eladó bólintott. Megkérdezte kocsival vagyok e, mire én komor képpel tagadóan megráztam a fejemet. Ez egy komoly probléma volt, hisz könnyebb lett volna bedobni a fenyőt az öreg füstösbe, elpöfékelni hazáig, majd felcibálni az emeletre.
- Nehéz dolga lesz – jegyezte meg, mintha én nem lettem volna vele tisztában. Még a háztömbig el is tudtam cipelni, de addigra már mindkét kezem fájt, a hajamban pedig itt-ott tűlevelek bóklásztak vidáman. Én már kevésbé élveztem a dolgot, főleg, mikor a szűk folyosókon kellett a fát felvinnem. Az első emelet fordulójában megálltam pihenni s kifújni magamat. A másodikon az ajtóm előtt újra megálltam előkeresni a kulcsot s egy gyors hajborzolást is beiktattam, hogy tűlevél mentesítsem a hajamat.
- Clauskám! – Az ismerős vénlány hangra felkaptam a fejemet, majd a szomszédos ajtó felé néztem. Az öreg Mrs. Johnson nézett ki rajta a szokásos fülig érő mosolyával, ami engem valahogy mindig arra intett, vigyázzak vele. Roppant pletykás vénasszony volt, de csakis ennyi volt a szépséghibája. Bár ki tudja, lehet azért volt mindenkivel kedves és aranyos, hogy kiszedje e delikvensből a titkait, majd világgá kürtölje…
- Mrs. Johnson! Mi járatban? – érdeklődtem zavart mosollyal az ajkamon, ugyanis már éreztem mi áll előttem. Nem volt túl biztató és minden idegszálam visított a menekülésért.
- Oh, én csak kinéztem a nagy zajra… Most itthon karácsonyozol? Nem mész a szüleidhez? Mi történt? Csak nem barátnő? Talán Lily jött vissza? Az nagyon jó lenne ám, Clauskám! Olyan magányos voltál az elmúlt hónapokban, igazán aggódtam ám érted.
- Mrs. Johnson…
- Ettél rendesen? Nem vagyok ám benne biztos. Olyan későn jártál haza, hogy már nem is hallottam!
- Mrs. Johnson, sajnálom, de nem bírok itt állni több percig. Szörnyen nehéz a fa – szabadkozom, mire az idősasszony szemében együttérzés csillant. Látszólag nem tűnt fel neki, hogy szabadulni akartam tőle, méghozzá nagyon hamar.
- Oh, igen. Öregedik az ember… - „Anyádat. Én nem öregszem én… én George Clooney-sodom. Semmi közöm az öregedéshez. Csak a sármom nő, nem pedig az őszhajszálaim és… és…” – Viszlát, Claus. Kellemes karácsonyt.
- Szép karácsonyt Mrs. Johnsonnak is – kaptam észbe, majd köszöntem még gyorsan oda. Elfordítottam a kulcsot a zárban, majd gyorsan beiszkoltam a lakásba, magam után vonva a fenyőfát, mielőtt a szomszédasszonynak még valami eszébe nem jutott volna.
Hatalmas nagy megkönnyebbülés volt, amikor levehettem magamról a kabátomat, s a gyilkos fenyő már a szoba sarkában volt, s arra várt, hogy felállítsam és feldíszítsük... Igen. Aident is be akartam vonni a dologba. Azt akartam, hogy részese legyen a dolognak, hisz ki tudja az intézetben állítottak e fát közösen. Vagy ha mégis maximum egy szenilis vén baromnak fog gondolni, amit meg bőven túlélek.
A következő momentum az volt, hogy megkeressem az eldugott karácsonyfadíszeket. Többet kellet a fejemet törni rajta, mint eljutni odáig. Ugyanis a szobámban lévő nagyszekrény aljába volt eltemetve a sok kacat alatt egy kartondobozban az összes. Azonban Aiden még mélyen aludt a franciaágyban. Elsőnek láttam hogyan is alszik, ami kissé még bensőségesebbé tette számomra a kapcsolatunkat. Úgy aludt, mintha a szobában is hideg lett volna. Orráig felhúzta a takarót, oldalán aludt, teljesen összekuporodva. Akár egy kisgyerek. Megmosolyogtam, megmelengette a szívemet a látvány. Nem volt az utcán.
Csendben ellopóztam a szekrényig, amilyen halkan csak lehetett kinyitottam a nehéz faajtókat, majd leguggoltam, s szépen lassan lepakoltam a dobozról a ruhákat. Nem tartott sokáig, hamar kiszedtem a „Karácsonyi díszek” feliratú kartondobozt. Mindent visszapakoltam a lehető legkisebb zajjal, visszahajtottam az ajtót, felvettem a dobozt, majd elindultam az ajtó felé. Mikor csuktam volna be, akkor tűnt fel a borzos fej, s az érdeklődően csillogó barna szemek. Egy pillanatra nem is tudtam hova tenni a dolgot, a látványtól bennem rekedt a levegő.
- Hát te mióta nem alszol? – tettem fel meglepetten a kérdést. Még mindig álmos tekintettel vizslatott, de a ott csillogott még a kíváncsiság is.
- Csak egy pár perce – felelte mosollyal az ajkán. – Megkérdezhetem, hogy abban mi van? – Tekintette a kezemben lévő dobozra szegeződött, amire elmosolyodtam. Ha már egyszer felkelt, miért kellett volna elárulnom?
- Gyere ki és meglátod – közöltem vele, majd intettem a fejemmel, hogy kövessen. Nem tétovázott, rögvest bújt ki a takaró alól. Szinte szaladt az ajtóig, láttam rajta a gyermeki kíváncsiság teljesen eluralkodott rajta. Gyorsan leraktam a dohányzóasztalra a dobozt, majd visszafordultam az ajtó felé. Az arca, a testtartása, a szemeinek csillogása. Minden megérte. A döbbenetet hamar felváltotta a karácsonyhoz kötött bizsergetően kellemes várakozás. Csak bámulta és bámulta a fát, itta a látványát díszek nélkül is.
- Segítesz feldíszíteni? – törtem meg a csendet egy egyszerű kérdéssel. Aiden feleszmélt gondolataiból, tekintetét a díszeket rejtő dobozról rám emelte.
- Szabad? – kérdezte halkan.
- Persze, sőt. Örülnék neki, ha segítenél – mosolyogtam még szélesebben a kölyökre, aki nagy szemekkel figyelte a reakciómat. Előrébb lépet egyet, majd még egyet. Lassan sétált oda hozzám, s tekintetét nem vette le a mögöttem lévő díszekről, míg én már kissé feszélyezve éreztem magamat.
- Nem a legszebbek – kezdtem bele a mondandómba -, némelyiken már látszik az idő vasfoga, de csak ezek vannak – közöltem vele a sajnálatra méltó tényt, hogy nem volt pofám felújítani a gömb díszkészletemet, de erre csak egy fejcsóválást kaptam.
- Nekem nagyon tetszenek. Főleg az – mutatott az egyik Télapóra. Nem is, az egyetlen apóka volt a dobozból, talán a legújabbnak mondható. Négy-öt éves? Fene se tudtam már mikor került a többi halálraítélt karácsonyi cucchoz. – Kivehetem? – A pofámra fagyott a vigyor a kérdésére. Persze, miért nyúlna hozzá engedély nélkül, hisz egy arab olajsejktől kaptam, aki titokban gyakorolja a kereszténységet…
- Persze, ne kérdezz ilyen butaságot – feleltem kissé komolyabban, ami neki is feltűnt.
- Köszönöm – jött az orr alatti motyogás válaszként, majd a kezébe vette a díszecskét. Visszatartott lélegzettel figyeltem, ahogy a kezébe fogta, megforgatta s minden kis részletét szemügyre vette. Úgy tűnt elhatározta, hogy a Télapó is felkerül a karácsonyfára, óvatosan megfogta a szalagnál, végül mégis inkább a tenyerébe zárta. Rám nézett kérdőn, teheti e azt, amire már vártam egy ideje. Rögvest bólintottam, mire ő elindult a fa felé. Óvatosan felakasztotta az egyik ágra, majd hátrébb lépett, hogy megnézhesse művét.
Kellemes meleg öntött el, maga a tudat, hogy a kölyöknek ennyivel örömöt szerezhettem… Ámulattal figyelte, ajkán halovány, de mégis ragyogó mosollyal. Én nem tudtam úgy élvezni a dolgot, nekem megszokott volt, még ha nem is annyira családias, mint másoknál. De akkor is ünnep volt. Felbuzdulva rajta én is nekiálltam a fát díszíteni. nem beszéltünk sokat, a szavaknak akkor nem volt jelentősége. Csak a tetteknek és az érzéseknek.
Míg a karácsonyi házi manóm a zoknijával bíbelődött én előszedtem a fa koronaékszerét. Komolyan elgondolkoztam azon, hogy az árvaházban milyen körülmények lehettek, ugyanis a megbabonázott szó Aiden arcára nem lett volna eléggé kifejező. Ajkai kissé szétnyíltak, csillogó szemekkel figyelte a kezemben tartott díszt.
- Szeretnéd te felrakni? – érdeklődtem tőle, míg neki kellett egy kis idő, hogy feldolgozza a szavak mögött megbújt mondatot, s annak értelmét.
- I-igen… De nem hiszem, hogy felérek addig – felelte, miközben a fát nézte elgondolkodva. Igazat kellett neki adnom, én is csak pipiskedve érhettem volna el.
- Semmi gond. Felállsz egy székre és máris eléred – közöltem vele ötletemet, majd mentem el a konyhába egy székért. Visszavittem a nappaliba, leraktam a fa mellé, majd mosolyogva Aidenre néztem.
A háttámlába kapaszkodva lépett fel a székre, arcára kiült, hogy kissé aggódott amiatt, hogy elrontja. De mit lehetett volna elrontani? Leejti a díszt a szőnyegre. És? Nincs azzal semmi baj sem.
- Fogjalak? – kérdeztem meg tőle, hogy tudja rám támaszkodhat. Még olyan apró, szinte semmilyen dologban is. Tekintetünk egy pillanatra találkozott, ahogy hálásan szemeimbe nézett.
- Igen, Köszönöm – felelte halkan, majd visszafordult a fa felé. Érezhetően kissé zavarban volt valami miatt. Egészen addig nem értettem mi ütött belé, mikor meg nem fogtam vékony derekát a két kezemmel. Ő bátrabb lett tőle, én meg elvesztettem a határozottságomat.
Még mindig nagyon vékony volt, bár jobban festett, mint előtte. De akkor is, egy biológia órán használt csontváz csak annyiban különbözött tőle, hogy Aidenen legalább volt bőr.
A dísz felkerült, a kölyök arca pedig felderült. Elengedtem, ő pedig lemászott a székről s nyúlt a szék után. Hiába ellenkeztem, elengedte fülem mellett az egészet s egyedül visszavitte a konyhába. Mikor visszajött még mindig talált magának munkát. A karácsonyfatartó vas lábait egy mintás textíliával takarta el. Én el is felejtkeztem arról az apró momentumról, neki azonban rögvest megakadt a szeme a doboz utolsó lakóján. Míg ő azzal volt elfoglalva én előszedtem a kis ajándékomat a kanapén lévő ágyneműm közül. Hátam mögé dugtam, ami tipikusan egy ostoba hit volt azzal szemben, hogy így nem tűnik fel senkinek sem.
- Úgy terveztem, hogy csak este adom oda, de… - vettem elő az ajándékot a hátam mögül. – Tessék! Boldog karácsonyt! – nyújtottam fel ajándékát mosollyal az ajkamon. De igazából egy babszem sem fért volna le a torkomon, annyira izgultam, hogy vajon mit fog az egészhez szólni. – Tudom, hogy nem nagy valami, de remélem tetszeni fog.
Úgy bámult rám, mintha megőrültem volna. Szája kissé tátva maradt, ezt hamar korrigálta, de a szemeiben csillogó kétely s hitetlenkedés megmaradt. Nem hibáztattam érte, hisz azelőtt semmije sem volt, a ruháit is az adományokból kapta. Mégis, kicsit… oh, fene tudja. Másra számítottam.
Ahogy feldolgozta a helyzetet, kivette kezemből az ajándékot, de nem állt meg előttem, hanem hozzám lépett s karjait körém fonta. Bennem rekedt a levegő, nem hittem a helyzetnek, nem hittem én akkor már semminek és senkinek. Homlokát vállamra támaszotta, borzos haja nyakamat csiklandozta, s csak egyetlen halk, de annál érzelmesebb hangocska hagyta el ajkát:
- Köszönöm – rebegte a pólómba temetett arccal, miközben én lezsibbadva álltam ott. Ajkam megremegett, sírás fojtogatta a torkomat, s azon kaptam magamat, hogy két kézzel szorítottam magamhoz a vékony kis testét, s arcomat a borzos hajába temetem, hogy még jobban érezze, nincs mit köszönnie.
Úgy szorítottam magamhoz, mintha az életem múlt volna rajta. Hevesen vert a szívem, ereimben száguldott a vér, fejemben egyetlen egy gondolat vert hatalmas gyökeret. Jól esett az ölelése és csak remélni tudtam, hogy neki is az enyém. Éreztetni akartam vele, nincs egyedül. Már nincs. Ott voltam neki, segíteni és óvni akartam.
Igen. Így éreztem. Nem akartam visszaküldeni az árvaházba. Ha addig felmerült bennem bármiféle kétely, esetleg olyan gondolat, hogy a kölyöknek jobb lenne egy árvaházban, addigra elpárolgott ez az elhatározás. A látottak, hallottak és tapasztalt dolgok alapján pedig azt a gyereknyomorító intézményt ahonnan jött Aiden is legszívesebben becsukattam volna, s az összes gyereket egy normális helyre vitettem volna. De ugyebár nem tudtam az intézmény nevét, szerencséjükre.
De fennállt még egy probléma, ugyanis Aiden nem volt még felnőtt korú. Nem tudtam mennyi ideje volt még a tizennyolcig, de egy biztos volt, utána már „szabad” volt. Addig viszont csak egy utcán kóborló, árvaházból megszökött ifjonc volt, akit minden bizonnyal keresett a rendőrség is. Az intézmény biztosan lejelentette Aiden eltűnését, mert ez volt a kötelességük – más is, amit nem tartottak be -, és a papírjai is ott maradtak. Ezen már rágódtam egy ideje, és azt hiszem megfelelő ötletet is kiötlöttem. Meg kellett beszélnünk, nem akartam kételyek között hagyni. Ezen biztos ő is sokat rágódott.
- Aiden… - dörmögtem bozontjába, mivel még mindig belém csimpaszkodott. Nem zavart, örültem hogy támaszt tudtam neki nyújtani. Ki akartam használni a stabil énjét, meg akartam vele beszélni egy-két dolgot.
- Hm? - kérdezett vissza, majd engedte el a pulóveremet. Pár pillanat múlva azonban hátralépett és kibontakozott karjaimból, majd döbbent arcát rám emelte. Zavartan pislogott rám, szerintem akkor foghatta fel, hogy visszaöleltem.
- Sajnálom én nem tudom mi ütött belém és… ezt nem szabadott volna, de elragadott a pillanat. Én nagyon hálás vagyok neked és ezt szavakban nem tudom kifejezni, így… úgy gondoltam ez jó dolog, mert… mert mások is… ezt… szóval… - magyarázkodott, miközben tekintetét lesütötte s bőszen a zokniba bújtatott lábujjait nézegette, kezében tartott ajándékát pedig a háta mögé dugta, mint nemrégiben én.
- Aiden! – nevettem el magamat, majd túrtam bele a szanaszét álló hajába. Mikor abbahagytam, újra rám emelte zavartól csillogó barna szemeit, mire én rámosolyogtam. – Ez a karácsony. Nem kell magadat visszafogni se most, se máskor. Mellettem biztos nem.
- Nem zavart a kitörésem? – motyogta, miközben boci szemeivel arcomat vizslatta.
- Nem – ráztam meg a fejemet. – Ha ez nálad a kitörés, én komolyan tisztellek! – tettem hozzá vigyorogva, amin egy kicsit megszeppent. Jobbnak láttam bővebben kifejteni a dolgot. – Nálam a kitörés hangosabb és veszélyesebb. Főleg, ha mérges vagyok. És tisztázzuk gyorsan, nincs azzal semmi baj, ha kimutatod az örömödet. Ennek én is örülök. Sőt! Nem tudom szavakba foglalni mennyire jó látni, hogy boldog vagy – túrtam bele újra a bozontjába, míg ő fél szemmel engem figyelt. Volt valami a tekintetében, amit nem tudtam hova rakni, de nem volt túl jelentős. Legalábbis úgy gondoltam.
- Miért csinálod ezt? Miért teszed mindezt értem? – alig hallottam a kérdést, olyan halkan beszélt. A válasz azonban elmaradt, ugyanis nem tudtam. Komolyan nem tudtam.
- Nem tudom, Aiden. Csak azt, hogy meg akarom ezeket érted tenni. Ki szeretnéd most bontani az ajándékodat, vagy elsőnek beszéljük meg a karácsonyi ajándékod másik felét?
- T-tessék? Milyen másik feléről beszélsz? – nézett rám döbbenten. – Ez így is hatalmas nagydolog és én el sem tudom mondani, hogy mennyire… mennyire hálás vagyok –szorította mellkasához a még kibontatlan csomagot.
- Merem azt gondolni, hogy fordított esetben te is megtetted volna ezt értem, Aiden – feleltem őszintén. A karácsonyi hangulat tovalibbent, s hiába lebegett minket körbe, én egy kicsit sem éreztem.
- Sajnos nem voltam olyan helyzetben, hogy bármit is meg tudtam volna osztani, de természetesen minden erőmmel segítettem volna – felelte suttogva, miközben arcához emelte a csomagot. Mintha el akart volna bújni, s nem csak előlem, hanem a kegyetlen világ elől is.
- Azt szeretném, hogy tudd a jövőd is stabil lábon áll – kezdtem bele, míg ő továbbra is csak állt ott, szomorú gondolataiba mélyedve, rossz emlékeket felidézve. – Azt akarom, hogy járj iskolába.
- Lehetetlen – motyogta.
- Semmi nem lehetetlen, Aiden.
- De van, ami lehetetlen. Nincsenek papírjaim. Semmilyen papírom sincs, mind az árvaházban maradt. – Hirtelen szemeiben ijedtség tüze lobbant fel, úgy meredt rám, mintha szellemet látna. – Vissza akar vinni oda?
- Micsoda? Soha! Nem Aiden, nem, nem. Oda akkor se vinnélek vissza, ha könyörögnél érte – jelentettem ki őszintén, míg ő kissé megkönnyebbülten engem nézett. - A papírjaidra pedig van egy ötletem.
- Talán bemész és kikéri őket? – egy zavart kacajt hallatott, majd lerogyott a kanapéra. összezavarodott, s nem hibáztattam érte. Mit is gondolhatott szegény? Miért akarok neki segíteni? Okot se tudtam rá mondani, persze hogy minden félreérthetőbb dolgomra rögvest hevesen reagált. De maga a tény, hogy nem úgy sült el az egész, ahogy akartam zavart. Teljesen más irányba ment a beszélgetés, a nap… minden.
- Van egy új ügyfelem, akit a nyakamba sóztak, mert valakinek védenie kell a jogait. Pénzmosó, de egyben különféle hamis iratokat is készít. Ne nézz rám így Aiden. Ha egyelőre csak ez a lehetőség van, élnünk kell vele. Bár még nem biztos ez a dolog, de meg tudjuk oldani – ültem le mellé, majd biztatóan meglapogattam a hátát. – Hisz biztos tanulni szeretnél még.
- Nagyon jó lenne… - motyogta lehajtott fejjel. – De nem kérhetem, hogy ilyen kockázatos dolgot tegyél értem.
- Nincs abban semmi kockázatos, hogyha felajánlom neki, ha segít én is segítek neki. Valamit valamiért.
- És én mit adjak azért, amit értem teszel? – kérdezett vissza halkan.
- Élj vele – döbbenten nézett fel rám, míg én szomorúan mosolyogtam le rá. – Nekem nem adatott más lehetőség, s úgy gondolom még így a legjobbat hoztam ki az egészből. De neked adatott Aiden. Nem tudok érted túl sok mindent tenni, csakis ennyit, de szeretném, ha élnél vele.
- De ez már így is több mint amit reméltem. Nem is, mint amit remélni mertem. Nem tudod felfogni mit jelent ez nekem, nem. Ezt még én se tudom teljesen felfogni – mondta ki az utolsó mondatott a legnagyobb őszinteséggel.
- Tisztázzuk Aiden. Akarsz valaki lenni ebben az életben, ugye? – bólintott egy aprót. – Elfogadod a segítségemet?
- Nem akarok a terhére lenni, én… - kezdett bele a magyarázkodásba, de a szavába vágtam.
- Nem vagy a terhemre. Elfogadod a segítségemet? – Ajkába harapott, vívódott magában. Nem tudom meddig ültünk a kanapén csendben, egymást nézve, míg végül egy alig láthatót bólintott.
- El – suttogta. – De csakis addig, míg magamtól nem tudok a talpamon megállni.
- Akkor most már igazán kibonthatnád az ajándékodat. Szörnyen aggódom amit, hogy nem fog tetszeni - próbáltam javítani a helyzeten egy kis viccelődéssel, ami totálisan nem az én műfajom volt.
- Soha nem kaptam semmit sem. Nem merem kinyitni, attól félek elsírom magamat akármi is van benne – forgatta kezében a csomagot.
- Attól tartok akkor én is sírni fogok veled, szóval emiatt ne fájjon a fejed – túrtam bele zavartan a hajamba, míg ő értetlenül pislogott rám. – Komolyan. Elbőgném magam. Gondolj bele a helyzetben, ahogy két férfi a kanapén bőg, Egymáson. Nevetéssel sokkal jobban hangzik, nem?
- De – kuncogta, míg én leírhatatlanul boldog lettem, hogy visszatért a jókedve. – Akkor kibonthatom?
- Erre várok már jó ideje.
Nem kellett tovább buzdítani, óvatosan esett neki a régről maradt csomagolópapír szétbontásának. Próbált nem kárt tenni a csíkos, karácsonyi díszítésű fényes csomagolópapírban, miközben a celluxot szedte le. Lassan kezdett kirajzolódni az ajándékának pontos tartalma. Egy könyv s a DVD hozzá. Elsőnek a könyvet vette a kezébe, rögvest tudtam, hogy azt nagyobb becsben fogja tartani. A könyven szép betűkkel, arany színnel volt felírva a cím:
Narnia Krónikái - Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény
Egy álomvilág annak, aki sosem tapasztalhatta meg milyen is ott lenni. Remek ötletnek tűnt, annak idején még Lili unokahúgának vettem a szettet, csak nem találkoztunk többé, így nálam maradt. S lám mit adott a sors, hasznát vehettem. Aiden arcát elnézve pedig jobb ajándékot talán nem is adhattam volna neki…
|
| Regi | 2013. 03. 09. 23:40:44 | #25315 |
Karakter: Aiden Harris
Megjegyzés: ~ Eshiimnek
[ZENE]
Érdeklődve figyeltem Claus sürgölődését, de a meleg, és a kényelmes fotel meghozta hatását. Szempilláim egyre nehezebbé váltak és rövid időn belül álomba szenderültem, viszont még félálomban éreztem, ahogy valami, vagy éppen valaki a levegőbe emelt, aztán elfektetett egy puha valamin.
Arra keltem, hogy korog a hasam. Ahogy kinyitottam a szemem sötétség fogadott, beesteledett. Lassan ültem fel a nagy franciaágyon, melynek kényelmét pár napja élvezhettem már, majd felhúzott térdemet átkarolva vártam. Hogy mire is pontosan? Nos… nem tudom. Talán arra, hogy elmúljon az éhség. Nem volt képem enni kérni. Még a végén kienném a vagyonából.
Hiába kucorogtam gyomromra szorított combokkal, nem akart múlni az éhség. Végül összeszedtem minden bátorságom (és pofátlanságom) és kisettenkedtem a szobából. Szemeimmel körbe pásztáztam a lakásban, szinte azonnal megpillantottam Claust. A kanapén ült, fejét lezserül támasztva, és épp egy könyvet bújt. Látszólag nagyon elmerült benne, így halkan közelítettem meg, nem akart frászt hozni rá.
Mikor a bútor végéhez értem, óvatosan megköszörültem torkom, de nem vette észre, így kénytelen voltam megszólalni.
- Claus… - szólaltam meg halkan, de ő mégis rendesen összerezzent hangom hallatán.
- Mi baj? – kérdezte, mialatt szemeivel a pillanat töredéke alatt tetőtől talpig végigmért.
- Nem akartalak megzavarni én… én csak... – zavartan gyűrögettem a rajtam lévő pulóver alját, igyekeztem illő szavakat keresni, de valahogy mindegyik elbujt tudatom legmélyére. Végül feladtam és azokat használtam, melyek kézenfekvőnek tűntek – Éhes vagyok – motyogtam alig hallhatóan.
- Éhes vagy? – kérdezett vissza, mire válaszom csak egy nagyon apró bólintás volt. Lerakta a kanapéra azt a könyvet, melyet addig szorgalmasan bújt, majd felállt és mellém lépett. – Rizs hússal. Megeszed? – kérdőn nézet rám, mire egy újabb bólintással feleltem. – Remek. Amúgy sincs más itthon. Nem túl hizlaló, de se baj. Majd holnap valami kilóra gyúrósat csiná… - félbe hagyta a mondatát. – Hm. Nem. Fő az egészséges táplálkozás – konstatálta és megindult a konyha felé.
Előszedte a hűtőből az említett ételt, majd szedett egy tányérra. Miután a mikro elvégezte a dolgát lerakta az asztalra, elém.
Zavartan nyúltam a villáért és késért, kicsit kellemetlen volt, hogy egy percre sem vette le rólam tekintetét. Mintha minden egyes falat után azt számolta volna, hogy azzal hány dekát szedek magamra. Furcsa volt a viselkedése. Furcsa és kissé talán még bizarr is…
- Ehető? – kérdezte némi izgatottsággal a hangjában, amit aztán tényleg nem tudtam mire vélni.
– Úgy értem a rizs nem túl puha se kemény, a hús nem száraz, se túl sós? - hadart, szinte még levegőt is elfelejtett venni közben.
- Finom – feleltem egy halvány mosollyal a szám szélén, hogy megnyugtassa; igenis jó, amit főzött. Hálás voltam neki, hogy főzött az én részemre is ételt…
- Azért mondod, hogy ne akaszd ki az öreg szívem – Sóhajtott fel. A helyzet kissé groteszknek tűnt, hisz… egy húszas éveiben járó férfiről volt szó… Egyáltalán nem tartottam öregnek, sőt.
- Tényleg finom – próbáltam bizonygatni előbbi állításom, de látszólag nem volt túl nagy sikerem.
- Rendben, rendben… - legyintett. – Elhiszem. – hagyja rám a dolgot végül. Mivel látom, hogy felesleges próbálkoznom, inkább folytatom tovább az evést. Szépen lassan elpusztítom a tányér tartalmát, magam sem értem hogyan voltam rá képese, de sikerült. És jól is esett.
- Köszönöm szépen. Finom volt – motyogom zavartan, hisz Claus akkora szemekkel néz rám, hogy az már hihetetlen. Tudtam, hogy ez lesz… Visszaélek a kedvességével. Nem lett volna szabad ennyit ennem.
- Mind beléd fért… - motyogta teljesen ledöbbenve. – Mind…
- Azt is köszönöm, hogy bevitt az ágyba én… elbóbiskoltam – hadartam gyorsan, hátha ezzel kicsit jóvá tudom tenni ballépésem.
- Semmiség – legyintett, majd halovány mosolyra szaladtak ajkai. Felállt és elvette előlem a tányért, majd elmosogatta. Miután végzett, elküldött tusolni, én pedig szófogadóan mentem összeszedni a pizsamának szánt egyik melegítőalsót és egy Claus szerint kényelmesnek ígérkező rövid ujjú felsőt. Ahogy a ruhák között keresgéltem, szinte felfoghatatlannak tűnt, hogy az mind az enyém.
Beálltam a zuhanyrózsa alá és megnyitottam a csapot. Jól esett, ahogy vállaimra és hátamra hullott a forró víz, teljesen ellazított.
Nem áztattam magam túl sokáig, gyorsan végeztem. Felöltöztem és kimentem a nappaliba. Claus nem időzött sokáig, rögvest bevette utánam a fürdőszobát.
Nem igazán tudtam mit kezdeni magammal, mindaddig, míg meg nem láttam egy könyvet lefordítva a kanapéra. Eltűnődtem rajta, hogy bele nézzek-e, de aztán úgy döntöttem, hogy nem kukkantom meg. Nem, nem szabad. Nem az enyém, ez Clausé. Mit szólna, ha bántanám a holmiját? Biztos mérges lenne… Egyre csak néztem a könyvet, a szép színes borítóját. Talán, ha nem venné észre… Csak amíg fürdik…
Közelebb léptem a kanapéhoz, majd a könyvért nyúltam. Mielőtt még hozzáértem volna, vetettem egy pillantást a fürdőszoba felé. Nem láttam semmiféle mocorgást, a vizet pedig még hallottam csobogni. Óvatosan felemeltem a keménykötésű irományt és ott, ahol ki volt nyitva beleolvastam. A dél-amerikai tájról és Brazíliáról volt benne szó. Aha, szóval egy útikalauz.
Teljesen belemerültem, szinte faltam szemeimmel a sorokat. Meg sem tudtam volna mondani, hogy mikor olvashattam utoljára valami újdonságot, így rendesen ki is élveztem minden percét, hogy kezeimben tarthattam azt a kötetet.
Szemem sarkából váratlanul egy mellettem feltűnő, emberszerű alakra lettem figyelmes. Reflexszerűen felnéztem és megpillantottam Claust. A másodperc töredéke alatt végigfutott az agyamban, hogy tulajdonképpen mit is tettem. Annyira megijedtem, hogy kezeimből kiszaladt az összes erő és a földre ejtettem a könyvet.
- Én… sajnálom, én... – kétségbeesetten kaptam a szám elé kezem. Ötletem sem volt, hogy mivel menthetném meg magam, és tulajdonképpen azt éreztem, hogy meg is érdemelten volna, ha kivág az utcára. Hisz oda való voltam. De Claus nem szólt semmit, csak csendben lehajolt, hogy felvegye a könyvet.
- A polcon van több is – felelte teljesen békés hangszínnel. Arcán sem látszott semmilyen érzelem. – Nyugodtan leveheted őket és nézegetheted.
- T-tessék? – kérdeztem értetlenül és éreztem, hogy arcom egy kicsit megrökönyödött. Tényleg szabad lenne? – Nem haragszol?
- Mert megnézted az egyik könyvet? Nem – felelte, majd nyújtotta felém a könyvet. Lassan emeltem fel a kezem, hogy átvegyem, és közben végig őt figyeltem.
- De az a tiéd – szaladt ki végül számon az a gondolat, ami egészen addig ott motoszkált fejemben.
- Atyaég, Aiden! Ez egy nyamvadt könyv! – fakad ki és kezembe nyomja a könyvet.
– Ahogy a többi is. Miért ne nyúlhatnál hozzá? Miért ne olvasgathatnád, nézegethetnéd? Ugyan úgy van jogod hozzá, mint nekem! – hangját felemelte és látszólag ideges volt. Nem szólaltam meg, csendben tűrtem, hogy leszidjon, bár az okot még mindig furcsálltam kicsit. Tényleg ennyire jó ember lenne? Nem kétség, hogy az, hisz ha nem az lenne, akkor én sem lennék itt… Dehogy még ezt is megengedné? Nem zavarja, hogy hozzá nyúltam? Pedig az övé! Nem lett volna szabad megfognom…
- Köszönöm szépen… - motyogtam lesütött szemekkel, mikor kicsit lecsendesedtek a kedélyek.
- Mit? – mordult rám még mindig kissé idegesen.
- Azt, hogy ember számba vesz és segít… - feleltem halkan, és olyan őszinteséggel, amekkorát talán még addigi egész életemben nem mutattam. Szinte éreztem, ahogy megfagy köztünk a levegő. Attól tartottam, valami rosszat, nem illőt mondtam. Görcsösen kezdtem markolászni a könyvet és a lélegzetemet is visszatartottam.
Hosszú ideig csend uralkodott köztünk. Én nem akartam megszólalni, teljesen össze voltam zavarodva. Claus pedig… Nos, azt nem tudom, hogy az ő fejében mi járhatott. Végül felsóhajtott. Ez csempészett egy kis „zajt” a szobába.
- Aiden, - kezdett bele, akkor már teljesen nyugodtan, nyugtató hangon – evidens, hogy emberszámba veszlek, hisz ez mindenkinek a veleszületett joga – magyarázta diplomatikusan és leült a kanapéra. Megveregette maga mellett a bútort, jelezve, hogy én is foglaljak helyet.
Leültem a kezeimben szorongatott könyvvel. Úgy kapaszkodtam belé, mint valami mentőövbe.
- Kérdezhetek pár dolgot? – érdeklődött óvatosan, mintha az előbbi kis kitörést így akarta volna kompenzálni. Nem feleltem, csak bólintottam egyet. Még mindig kerültem tekintetét.
- Miért vagy ennyire félénk? Az otthonban talán nem volt szabad hozzányúlnod, ahhoz, ami nem volt a tiéd? – kérdezte kimérten.
- Ott nem volt semmi… - megakadtam egy kicsit, a megfelelő szavak után kutattam – ami az enyém lett volna – nagy nehezen rávettem magam, hogy megkeressem szemeimmel arcát. Mikor megtaláltam, meg is bántam egy pillanatra. Megrökönyödött, meglepődött. Megdöbbent.
- Az lehetetlen – válaszolta, mikor kicsit felocsúdott. – Biztos, hogy volt valami… - inkább magának mondta, mint nekem.
- A-a. A többiek, akik nem csecsemőkoruk óta voltak ott, vittek valamit magukkal az otthonukból. Engem a kórházból az otthonba vittek – magyaráztam nyugodtan, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – Nekem nem volt mit emlékben tartogatni az édesanyámtól, vagy az apámtól. Persze voltak olyanok is, mint én. Ők a játékok közül csentek el dolgokat.
- És te nem? – kérdezte Claus halkan.
- Én nem… amúgy is kevés volt. Ha még én is elvettem volna valamit, akkor még annyi sem lett volna. Ráadásul, ha kiderült volna, akkor… - ajkamba haraptam és nyitva hagytam a mondatot. Erről nem kell tudnia. Nem traktálhatom ilyenekkel.
- Akkor? – érdeklődött továbbra is.
- Büntetést kaptam volna – motyogtam szinte összeszorított állkapoccsal.
- Aiden, bántottak bármikor is fizikailag? – szemeimbe nézett, akkora aggodalommal, amekkorát még senki sem tanúsított felém. – Kérlek, őszintén válaszolj.
Nem szabad tudni. Nem mondhatom el. Erről nem beszélhetek senkinek. Ez nem tartozik másra, csak rám. Eddig is megbirkóztam vele egyedül, ezután is meg fogok.
- Nem – feleltem végül, de nem bírtam állni tekintetét. Nem bírtam a szemébe hazudni… Túlságosan jó ember ahhoz.
- Biztos? – kérdezett rá még egyszer és egyik kezét bíztatóan térdemre helyezte. Erre már nem is feleltem szóval, csak egy aprót biccentettem. Claus csak sóhajtott egyet. Éreztem, hogy nem hisz nekem, de nem faggatott tovább. Megértette, hogy nem akarok róla beszélni.
- Jól van. Most már késő van. Ideje lesz aludni menni – mondta és felállt mellőlem. Én is követtem példáját, majd lassan megindultam a háló felé. Teljesen megfeledkeztem a kezeim között szorongatott könyvről, már majdnem beértem a szobába, mikor észrevettem. Gyorsan visszafordultam és hatalmas léptekkel megindultam a nappali felé. Claus már éppen készülődött nyugovóra térni a kanapén, félhomály volt a szobában.
- Bo-bocsánat. Ez nálam maradt – nyújtottam felé az irományt.
- Semmi gond – vette át a művet és a dohányzóasztalra tette.
- Akkor, én megyek is vissza – makogtam és már hátat is fordítottam neki.
- Szép álmokat – szólt utánam Claus, én pedig picit felé fordultam.
- Neked is.
~*~*~*~
Karácsony reggelén halk motoszkálásra ébredtem. Fáradtan nyitottam ki a szemem és körülnéztem a szobába. Szinte azonnal megakadt szemem Clauson, aki éppen a szekrény előtt térdelt és valamit lelkesen keresett. Nem szólaltam meg, csak érdeklődve figyeltem, amit előszed egy viszonylag méretes kartondobozt, majd belekukkant. Arcára elégedettség ült ki. Rögvest felkászálódott a földről és felvette a dobozt is. Megindult vele az ajtó felé. Mikor megfordult, hogy becsukja maga után, csak akkor vette észre, hogy ébren vagyok.
- Hát te mióta nem alszol? – kérdezte lepetten.
- Csak pár perce – feleltem egy halvány mosoly kíséretében. – Megkérdezhetem, hogy abban mi van? – érdeklődtem óvatosan és egyre csak a kartontárgyat fürkésztem. Nagyon kíváncsi voltam mit tartalmazhat. Claus arcára széles vigyor ült ki. Nem értettem miért mosolyog.
- Gyere ki és meglátod – mondta és kifelé intett a fejével, hogy kövessem.
Nem haboztam sokáig, kimásztam az ágyból és megindultam Claus után. Amint kiléptem az ajtón, megpillantottam egy hatalmas fenyőfát a nappali közepén állni. Leesett az állam és földbe gyökerezett a lábam. Tejesen elvoltam ragadtatva már magától a gondolattól is, hogy van egy fenyőfa a házban, amit valószínűleg karácsonyfának szántak.
Hosszú ideig bámultam, csak akkor ocsúdtam fel, mikor Claus megszólalt.
- Segítesz feldíszíteni? – ránéztem és a dobozra, mely akkor már a kisasztalon pihent. Teteje szét volt tárva a teteje, így észrevettem néhány megcsillanó arany és piros üveggömböt.
- Szabad? – kérdeztem óvatosan.
- Persze, sőt. Örülnék neki, ha segítenél – arcán a mosoly még szélesebb lett, ha ez egyáltalán lehetséges.
Odalopakodtam mellé és még egyszer, közelebbről is szemügyre vettem a díszeket. Gyönyörűek voltak.
- Nem a legszebbek, némelyiken már meg is látszik az idő vasfoga, de csak ezek vannak – jelentette ki a vigyori férfi, én pedig csak megcsóváltam a fejem.
- Nekem nagyon tetszenek. Főleg az – mutattam az egyikre, egy Télapó formájúra. Piros volt a teste, az arcát pedig nagyon szépen megfestették. Kezében egy kis fenyőfát tartott, szintén üvegből. Ez pedig gyönyörű méregzöld színű volt. – Kivehetem? – Clausra néztem, akinek kissé arcára fagyott a mosoly.
- Persze, ne kérdezz ilyen butaságot – felelte komolyabban.
- Köszönöm – motyogtam az orrom alatt, nem akartam megint felhúzni, mint előző este.
Óvatosan kivettem a kis díszt, kezembe fogtam és megforgattam, hogy meg bírjam nézni a hátulját is. Nagyon törékenynek és értékesnek tűnt. Féltem, hogy leejtem. Megnéztem a kis szalagot, mellyel fel lehetett akasztani. Mikor megbizonyosodtam róla, hogy eléggé stabil, a fa mellé léptem vele. Tenyereim közé zárva tartottam. Még egyszer Clausra néztem, aki bólintott egyet. Ebből tudtam, hogy felrakhatom. Vigyázva felakasztottam az egyik ágra, majd távolabb léptem, hogy megnézzem, hogy mutat rajta.
Azaz egyetlen egy dísz nem mutatott túl sokat, de számomra mégis elbűvölő volt. Meg sem tudtam volna mondani, hogy utoljára mikor láttam karácsonyfát. Legalább is ilyen szép, terebélyest és magasat. Magasabb volt, mint én, legalább fél méterrel. Vajon hogy cipelte ezt fel Claus a másodikra?
Ahogy Claus is beszállt a díszítésbe, egész gyorsan elkészültünk vele. Annyira belemerültem, hogy át sem öltöztem a pizsamámból. A kötött zoknim összeszedett néhány tűlevelet, amik szúrtak kissé, így leültem és kiszedegettem őket. Ezalatt az idő alatt Claus előszedte a csúcsdíszt, egy hatalmas, aranyos színű angyalt. Még glória is volt a feje felett. A ruháját néhány flitter díszítette és tömérdek csillámpor. Az arca pont ugyan olyan szépen megmunkált volt, mint a Télapónak. Teljesen elbűvölt a látványa.
- Szeretnéd te felrakni? – Claus hangja hívott vissza a valóságba. Nagyokat pislogtam és picit megráztam a fejem, hogy észhez térjek.
- I-igen… De nem hiszem, hogy felérek addig – mondtam kicsit eltűnődve, ahogy a fára néztem.
- Semmi gond. Felállsz egy székre és máris eléred – konstatálta és máris hozott egy említett bútort.
A háttámlába kapaszkodva léptem fel kezemben a dísszel. Térdeim kissé remegtek, aggódtam, hogy leesek.
- Fogjalak? – kérdezte.
- Igen. köszönöm – mondtam halkan és elfordítottam a fejem. Valamiért kínosnak éreztem a szituációt.
Claus megfogta derekam a kezeivel, így mér bátrabban próbáltam meg felhelyezni a díszt. Mikor sikerült, akaratlanul is elégedetten elmosolyodtam, mintha valami nagy munkát sikerült volna elvégeznem.
Lemásztam a székről és visszaraktam a széket a helyére. Claus ellenkezett, nem akarta hagyni, hogy én „cipeljem”, de én úgy gondoltam ez a minimum, azok után, hogy ennyi mindent tett értem.
Utolsó simításként meg letakartam a karácsonyfa öntött vas lábait egy mintás textíliával, amit direkt erre a célra szántak. Mikor kimásztam a fa alól, Claus mellém lépet. Kezeit háta mögött tartotta, mintha rejtegetni akart volna valamit.
- Úgy terveztem, hogy csak este adom oda, de… - előszedett egy kis téglalap alakú valamit a háta mögül, ami szépen be volt csomagolva, zöld-piros csomagolópírba és volt rajta egy hatalmas, aranyszínű masni. – Tessék! Boldog karácsonyt! – mondta és felém nyújtotta az ajándékot. – Tudom, hogy nem nagy valami, de remélem tetszeni fog.
Éreztem, ahogy leesik az állam. Ott álltunk egymással szemben, a fura férfi, aki befogadott és megmentett, és én, a nincstelen, akinek azelőtt semmije sem volt.
Gondolkodás nélkül léptem oda Claushoz, és átöleltem. Nem törődtem azzal, hogy esetlek, ezt nem lenne szabad, vagy, hogy akár ő mit gondol az egészről. Csak tudatni akartam, hogy mennyire hálás vagyok. Vállára támasztottam homlokom és éreztem, hogy néhány könnycsepp szalad a szememben.
- Köszönöm.
|
| Eshii | 2013. 01. 27. 22:44:26 | #24961 |
Karakter: Claus Hayez
Megjegyzés: Regusznak
Olyan korán keltem reggel, amennyire csak tudtam. Éjszaka egy kicsit dolgoztam az ügyemen, végtére is a bíróság a téli szünet utáni első napra tűzte ki a tárgyalást. Őszintén nyert ügyem volt, minden a férj nevén volt, de szerettem biztosra menni. Teljesen, mondhatni halál biztosra. Nem akartam felkészületlenül menni a tárgyalásra, azzal a tudattal, hogy eleve a férj fog jobban kijönni a tárgyalásból.
Körülbelül hét körül kelhettem, átvettem az alvós pólóm és nadrágom, majd bementem a konyhába és ittam egy jó erős kávét. Napi rutin volt, azonban előző nap sajnos kimaradt s az elvonási tünetem jelentkezett: szörnyen fájt a fejem. Aztán eszembe jutott, hogy a kölyköt is meg kéne valamivel etetni. Kaja az nem volt otthon, de azért áttúrtam a szekrényeket valami ehetőért. Sikeres volt a felderítő akció, ugyanis ahhoz a kis tejhez, ami még a hűtőben lapult került egy kis müzli. Jó, nem volt tökéletes, de ehetőnek találtam. Maximum két hete állhatott ott, jól elzárva. Neszezést hallottam a nappali felől, így hátra néztem. Aiden az ajtóban állt, s engem nézett.
- Jó reggelt! – köszöntem rá eléggé vidáman. – Gyere, ülj le. Mindjárt kész a reggeli. – Hogy még jobban nyomatékosítsak szavaimon intettem is neki, hogy sipirc az asztalhoz. Nem kellett benne csalódnom, felkucorodott az egyik székre. Elővettem egy kanalat, majd a tálba helyeztem. Nem volt királyi reggeli, de megtette. Elé raktam a tányért, majd visszamentem a pár korty kávémért.
- Köszönöm szépen – motyogta, amit éppen, hogy csak meghallottam.
- Ha megetted és jóllaktál, akkor indulhatnánk is beszerezni a szükséges dolgokat. – Nem kérdeztem, nem felvettem, ha nem kijelentettem. Eléggé gyakran megesett ez nálam, s sokszor nem is tűrtem ellentmondást. Ha egyszer így kellett lennie, így kellett lennie.
- Rendben… Köszönöm Mr. Hay… - Kissé mérgesen vonta össze szemöldökömet, mire rögvest kapcsolt. – Claus. – Javította ki magát, mire elöntött az elégedettség. Hét év volt közöttünk, belebolondultam volna, ha magázódik velem. Úgy is eléggé vénembernek éreztem magamat egy-két reggelen, nem kellett még az is, hogy a megmentett kölök is ráerősítsen erre. De az egészben az volt a legrosszabb, hogy már felfedeztem pár őszhajszálat a fülem mögött. Mr. Hayez csakis nyolcvan évesen akartam lenni, de addig biztos voltam benne, hogy nem húzom.
Nem ette meg a kisgyerekadagot, de büszke voltam rá, mert csak három kanállal hagyott. Ezután jöhetett a lehetetlen, hogy valamiféle tűrhető ruházatot kerítsek rá. Igaz csakis a boltig kellett abban lennie, de nem akartam, hogy megbámulják az utcán. Hiába volt minden igyekezetem, úgy nézett ki, mint a család vakarékja, aki apja vagy esetleg bátyja kinőtt ruháit hordta volna. Csalódottan túrtam bele bozontomba, bár én magam sem értettem miért. Még egyszer végigmértem, amitől azaz ötletem támadt, ha felhajtom a kabát ujját, talán annyira nem fog nagynak tűnni rajta. Ezt azért halkan, motyogva is közöltem inkább magammal, mint vele. Ő pedig csendben tűrte, hogy felhajtsam a kabát ujját, majdnem a könyökéig. Cipőt nem tudtam aprócska lábára keríteni, kénytelen volt a szakadtas tornacipőt visszavenni.
Jól jött volna a kocsi. Piszkosul. Hol sütött a nap, hol beborult, de a csontig hatoló hideg megmaradt. Én is éreztem, biztos voltam benne, hogy ő is. Utánam battyogott, nyakát behúzta, mint a teknős. Ijesztő volt szembesülni azzal, hogy ez már szokás volt, méghozzá eléggé komoly. Kicsit gyorsabbra vettem a tempót, minél hamarabb oda akartam érni a legközelebbi nagyobb, több áruval rendelkező ruhabolthoz. Az árak se voltak hajmeresztőek, mondhatni jó minőségű árut adtak tűrhető áron. Nem voltam oda a vásárlásért. Férfi voltam, vagyok és leszek is. Volt vagy három nadrágom, öt pólóm, két pulóverem, jó pár zoknim, egy hétre elegendő alsógatyám, no meg két öltönyöm. Kész, ezeket hordtam javarészt. Az elrakottakat vagy kihíztam, vagy elnyűttem, bár szívem nem volt kidobni őket.
Az átkozott bolt pedig tele volt karácsonyi lázban égő emberekkel. Bár, ahogy szétnéztem legalább választék az volt. Reméltem a méretben is… Lenéztem Aidenre, aki eléggé megszeppenve és zavartan nézett fel rám. Próbáltam nem kimutatni, egy kicsit én is elvesztem, ahogy beléptünk az ajtón. Ezt egy halvány, szinte légyfingnak se való mosollyal próbáltam elérni. Veregesd magad háton Claus, még mindig karót nyeltnek tűnsz.
- Akkor lássunk neki – préseltem ki magamból a mondatot, felkaptam egy kosarat majd elindultam az egyik sor felé. Pólók voltak minden színben, mintában és méretben. Ki-vissza, ki-vissza. Fogalmam sincs hányszor játszottam el ezt, miközben mindegyiket kielemeztem magamban. Az egyiknek nem volt jó a színe, túl lányos volt; a másiknak a mintája nem Aidennek való volt, ha nem egy díszficsúrnak; a követező túl bő volt; az utána lévő pedig borzasztó anyaggal rendelkezett. Nem adtam fel, s végül került kettő. Az egyiket odatartottam a mellettem ácsingózó sráchoz, majd végigmértem. Nem is volt rossz…
- Valószínűleg bő lesz, de a hossza viszont kell – hadartam el az észrevételemet. Hisz a kölyök eléggé magas volt, csak nagyon vékony. – Nyurga… - morogtam a megfelelő szót, majd mindkét pólót a kosárba raktam. Rövid ujjúak voltak, viszont kellett hosszú ujjú is, pulóver, nadrág, zokni és… alsónadrág. Megálltam a pólók nézése közben. Na azt hogy a…? Felsóhajtottam, majd beletúrtam a hajamba. A kezemben lévő pólókat a többi kosárban lévőkhöz raktam, majd indultam tovább a nadrágokhoz. A nadrágokhoz.
Gondoltam, hogy a nadrágoknál fogok az elvérzés közelébe kerülni. Nem számoltam, nem mertem számolni hányadiknál éreztem azt, hogy háromszor beleférne a kölyök. Fejcsóválás, morgás majd a következő. Olyan érzésem volt, mintha a nadrágtervezők ellenünk lettek volna, majd csak beleakadtam egy alkalmasba. Jó anyag, normális anyag, szín, semmi minta. Reményem egyre nőtt, a méret is közelített a vész sovány felé, ami ugyebár nekünk kellett. Sőt, két darab sovány méret is volt, két fazonból. Köszönöm, teremtő. Kivettem a pólókat is, majd a mögöttem ácsingózó Aidenhez fordultam.
- Tessék – adtam a kezébe a ruhakupacot nagy büszkén. – Egyelőre ezeket kéne felpróbálnod. – Csak hol? Rögvest a próbafülkéket kerestem a tekintetemmel. – Ott vannak a próbafülkék – mutattam feléjük. – Menj csak nyugodtan, addig én keresek még pár dolgot. –„ Pulóver. Kabát. Zokni. kesztyű. Sál. Sapka. Alsónadrág…” Soroltam magamba bőszen, miközben elindultam a pulóverek felé. Meleget kerestem, lehetőleg kötöttet. Az volt a legjobb, akárki akármit is mondott. Szerencsére ott több volt a választék, bár néhánynak igen érdekes mintája volt. Nagy nehezen találtam három pulóvert, amiből egy szép kék, kötött volt és véletlenül egy tökéletesnek mondható kabátba is belefutottam. Azonban addig is fúrtam már oldalamat mi lehet a kölyökkel, mennyire lóghatnak rajta a ruhák. Érdeklődve néztem a próbafülkék felé. Az egyikből egy borzos, kissé tanácstalan buksi lesett kifele. Találkozott a tekintetünk, mire egy halvány mosoly jelent meg az ajkamon. Újabb adag szerzeményemmel elindultam felé, hogy szemre vegyem az addig összehozott produkciónkat.
Mikor odaértem szembesülnöm kellett azzal, hogy a kölyökre még a sovány méret is nagy. Intettem, hogy forduljon meg, de amit az alatt láttam elég is volt. Lógott rajta. Nem annyira durván, mint az én ruhám, de lógott rajta. Fenékben, combban, mindenhol bele kellet híznia. Ezt a kölyköt mivel etették az otthonban? Csak rizzsel?
- A nadrág túl bő. Kéne egy öv is – állapítottam meg, majd a kezébe nyomtam a pulóvereket és a kabátot. – Hoztam pár pulóvert és egy kabátot. Próbáld fel őket, mindjárt jövök – közöltem vele tárgyilagosan, majd felkapta a kosarat a földről és elindultam zokni és alsónadrág vadászatra. A lábméretét a kopott cipőből tudtam, harmincnyolc. Kölyök, legalábbis az én nagy, negyvenhármas lábamhoz képest… Egész korrekt zoknikat találtam neki, ott is próbáltam minél melegebbet összeszedni. Az alsónadrágoknál megfontoltan és körültekintően nézelődtem. Semmi minta. Nem kellet semmilyen provokatív, nyuszis-malacos-egérkés, amin pózokat próbáltak, se tigris, párducos vagy éppen zebra mintás. Kék, fekete, piros, és zöld. A színek jöhettek, de a mérettel bajlódtam. Átgondoltam, hogy a kisebb nadrágok is lógtak rajta, így az S méretben gondolkoztam. Azonban mikor feltűnt az XS jelölés (atyaég, Aidenre találták ki!) felcsillantak a szemeim, majd amit csak találtam a kosárba dobáltam bőszen. Utána néztem neki sálat, kesztyűt és sapkát is.
Diadalittasan mentem vissza a próbafülkéhez, hogy szemügyre vegyem a kis védencemet. Jót virultam ezen az új becenéven, egészen addig, míg meg nem láttam, ahogy maga elé meredve ácsingózik a kötött pulóverben. Elveszett, megkínzott, magányos. Akit sose szerettek…
- Aiden. Aiden? Hé, Aiden. – Leraktam a kosarat, majd odamentem hozzá. – Aiden, hahó! – Fogtam meg vállait finoman, mire rám nézett. – Minden rendben? – Megrázta egy kicsit a fejét, de rögtön felfogtam, ez nem a kérdésemre a válasz.
- Persze… csak… - dadogta. – Ez nagyon tetszik – bökte ki végül. Egy hatalmas nagy kő esett le a szívemről. Édesen kissé elhúzta a mellkasán a pulcsit, én pedig döntöttem.
- Akkor ezt mindenféleképpen megvesszük – jelentettem ki. Felkapta a buksiját,s hatalmas nagy, kétségbeesett szemekkel nézett rám. Mintha csak azt sugározta volna a tekintete, hogy ezt nem azért mondta, hogy megvegyem. „Persze, tudom.” – mosolyogtam le rá. „Azért mondtad, mert ez az igazság.”
- A kabátot felpróbáltad már? - Tagadó fejrázás. - Nem baj. Hoztam egy övet. – Roppant nehéz meccsem volt, ugyanis alig találtam rávalót. Nem volt csoda. Gondolkozás nélkül estem befűzni az övet a nadrág övtartójába. Kérdés nélkül. Elsőnek nem zavartattam magamat, majd miután már végeztem az öv befűzésével, átfutott az agyamon, lehet nem kellett volna… Megcsapott a kölyök jellegzetes, édeskés illata. Nem számítottam erre.
- Jó? – érdeklődtem, mire bólintott egy aprót. – Akkor húzd fel gyorsan a kabátot is. - Hamar meg is tette, amit kértem. Igazán jól állt rajta, s ha még pólót és pulcsit is vett volna alá, biztos voltam benne, sokkal jobban festett volna benne.
- Ennél melegebbet és kisebbet nem találtam. Manapság már nem az a lényeg a ruháknál sem, hogy praktikusak legyenek… - morogtam, mire a kölyök nagy meglepetésemre közbevágott.
- Tökéletes, és köszönöm szépen… de nem kéne vagyonokat költenie rám. – Költenék rá? Tényleg? Anyám szerint ritka skót voltam, ugyanis csakis azt vettem meg, ami szükséges volt. De tényleg. És amióta Lilyvel szétmentünk, a cigiről is leszoktam még több maradt magamra. Hümmögtem egyet, végtére is, nem volt az költekezés. Ajándékozás volt.
- Évente egyszer megtehetem, hogy költekezzek – jelentettem ki, miközben a kölyköt figyeltem. – Hoztam sálat, sapkát és kesztyűt is – húztam fejére a kötött sapkát, amitől rendesen kiskutya feje lett. Éppen hogy csak kiigazította szeméből a tincseit, már tekertem is a nyaka köré a sálát. – Rendben… Akkor már csak cipőt kell kerítenünk.
~*~*~
Nehéz menet volt, nem túl „költségtakarékos” de mindegyikre tettem a végére nagyívből. Korgott a gyomrom, be akartam vásárolni méghozzá mindenféle egészséges, nem pedig félkész kaját. Oké, utóbbiból is került a kosárba, hogy biztosra menjek, eszünk is majd valamit. Aiden próbált pár szatyrot elkérni tőlem, de nem hagytam. A szél is majd elfújta, ha meg szatyrot adok a kezében fele olyan gyorsan tudtunk volna haladni. rendes gyerek volt, legalább az ajtókat kinyitotta előttem.
Amint hazaértünk lepakoltam Aiden ruhásszatyrait a nappaliba és mondtam neki, vegye át a ruhákat. Láttam arcán a döbbenettel vegyes boldogságot, s jobbnak láttam egyedül hagyni a ruháival. Utolsó kérésem még az volt, hogy szedjen le minden árcímkét, hogy ki tudjam őket mosni. Addig én elpakoltam a konyhában. Nagyon rég volt úgy tele a hűtőm. Kicsit büszkévé is tett, azonban rá kellet döbbenem a főzéshez annyira értek, mint anyám a jogszabályokhoz. Egy világ omlott össze bennem, hogy a rántottán kívül talán még teát és kakaót tudtam csinálni. Rögvest szaladtam is telefonomért a nappaliba. Aiden is pont ott volt, az új ruhákat viselte. Ami rögtön feltűnt a kék, kötött pulóver.
- Fázol? – érdeklődtem tőle. Nekem is feltűnt, hogy kicsit hűvösebb a lakás, akkor gondoltam, neki még jobban…
- Nem… csak… Nem baj, hogy felvettem? – emelte rám boci szemeit, amitől a szívem rögvest kettőt dobbant. A kérdést kicsit nehezebben fogtam fel, s értetlenül is álltam előtte.
- Dehogy, hisz a tiéd… - feleltem neki, majd felvettem a dohányzóasztalról a mobilomat s visszavonultam a konyhába.
Anyám meg volt döbbenve, rökönyödve, kiakadt, meglepődött mindent csinált egyszerre a kérdésemre, miszerint „Mit a legkönnyebb összeütni egy rendes étkezésre?”. Hápogott egy sort, amin jót virultam, majd kész étlapot sorolt fel nekem. Fordult velem a világ, az egyszerű szó hirtelen túl bonyolultnak és elérhetetlennek tűnt. Kétségbeesésemre egy dallamos nevetéssel felelt, majd lépésről lépésre elkezdett nekem magyarázni. Elsőnek is felsoroltattam velem mi van otthon, amin meg is lepődött.
- Mi történt, kisfiam?
- Azt hiszem anya, e karácsonykor nem tudok hazamenni… - nyögtem ki végül, mire a vonal másik végén csend lett. – Sajnálom.
- Ü-ü. Nincs semmi baj. Mit mondjak apádnak? – Összeszorult a torkom. Nem neki kellet megmagyarázni, hanem apának.
- Sok a munka.
- Értem.
- Anya…
- Igen, Claus?
- Rettentően sajnálom.
Ennyivel anya részéről le is volt rendezve a dolog. Nem kötekedett, nem érdeklődött, nem erősködött. Ő sose tett ilyet. Boldogan ecsetelte a konyhai tippjeit, míg én próbáltam mindent felfogni és megcsinálni, több s kevesebb sikerrel. Rizs sült hússal. És Claus Hayez meg tudta csinálni.
- Anya, istennő vagy – vigyorogtam, majd köszöntem meg neki ezredszer is. – Vigyázz magadra, puszi – köszöntem el tőle, majd felpattantam a megterített asztaltól, s elindultam kisvendégem megkeresésére. Nem kellet sokat kutatnom, a fotelben összekuporodva aludt. Kifárasztotta a nap, a sok rohangálás, s gondolom a sok ismeretlen érzés. Közelebb léptem hozzá, kisimítottam tincseit békésen alvó arcából. Selymesek voltak, olyannyira, hogy nem bírtam megállni, ne túrjak hajába. Borzos kis kölyökkutya – ez ugrott be rögvest. Az én befogadott borzos kutyám. Erre mordultam egyet, hisz ez nem volt teljesen igaz. Nem az enyém volt. A vendégem volt, nem pedig a tulajdonom. És a vendégem kényelmetlenül a fotelben kuporodva aludt.
Nagy nehezen összeszedtem a kölyköt, felkapta majd elindultam vele a szoba felé, hogy ágyba dugjam. Ekkor volt az a momentum, hogy elgondolkoztam a szóhasználatomon, egészen addig, míg Aiden álmában arcát a nyakam és vállam közötti részbe nem fúrta. Meg kellett állnom, nem tudtam tovább menni. Valljuk be, maga a tény, hogy egyszerre akarok egy fiút ágyba dugni és a jelölt álmában furcsa dolgokat csinál, nem volt épp túl pozitív. Jobbnak láttam nagyon gyorsan ágyba rakni Aident, majd megvacsorázni.
Jól betakartam, az álláig. Nem vettem le róla a pulóvert se, nem szerettem volna, ha fázik. Visszamentem a konyhába, megettem egyedül az első főzött vacsorámat, majd elpakoltam a maradékot a hűtőbe. Hat óra volt, bőven volt időm addig, míg ki nem fekszek a fáradtságtól. Úgy három óra… Jobb ötlet híján leültem a kanapéra, elővettem egy utazással foglalkozó könyvemet, majd indulhatott az álmodozás. Dél-Amerika nagyon vonzott, Brazíliát szívesen megnéztem volna, ahogy még jó sok országot. Belemerültem, álmodoztam. Gondolatban messze jártam, nagyon messze. Talán egyszer… talán…
- Claus… - Rendesen megugrottam, annyira megijedtem. Aiden állt a kanapé végénél s zavartan engem nézett.
- Mi baj?
- Nem akartalak megzavarni én… én csak... –gyűrte zavartan a pulóver alját. – Éhes vagyok – motyogta alig hallhatóan.
- Éhes vagy? – kérdeztem vissza, mire bólintott egy aprót. Leraktam a kanapéra a könyvet, majd felálltam. – Rizs hússal. Megeszed? – néztem rá, mire újra bólintott. – Remek. Amúgy sincs más itthon. Nem túl hizlaló, de se baj. Majd holnap valami kilóra gyúrósat csiná… - elcsendesedtem. – Hm. Nem. Fő az egészséges táplálkozás.
Kiszedtem a hűtőből az ételt, jól átmelegítettem, majd elé raktam. Zavartan kezdett neki, tudtam én, hogy nem szereti, ha evés közben nézem. Gondolom a komor, kissé parancsoló, esetlegesen kalóriákat számláló tekintetem zavarhatta. Meg tudtam érteni… Nekem se tetszett volna.
- Ehető? – böktem ki végül az egyik olyan kérdést, ami nagyon nyomta a szívemet. – Úgy értem a rizs nem túl puha se kemény, a hús nem száraz, se túl sós? - hadartam.
- Finom – felelte egy halvány mosollyal a szája szélén. Megmosolygott. Törődj bele Claus, röhej tárgya lettél. Végigszántottam tincseimen, majd felsóhajtottam.
- Azért mondod, hogy ne akaszd ki az öreg szívem.
- Tényleg finom.
- Rendben, rendben… - legyintettem. – Elhiszem. – A francokat. Könyöradomány. Kösz nem kell. Legalábbis ezt gondoltam addig, míg nem csörömpölt a villa a tányéron. Megette. Mind. Döbbenten néztem a kölyökre, ugyanis az én elgondolásom szerint kicsit sokat szedtem neki…
- Köszönöm szépen. Finom volt – pislogott zavartan, ugyanis úgy néztem rá, mintha megevett volna egy egész svéd asztalt. Asztalostól.
- Mind beléd fért… - motyogtam. – Mind…
- Azt is köszönöm, hogy bevitt az ágyba én… elbóbiskoltam – motyogta zavartan.
- Semmiség – legyintettem, majd halványan elmosolyodtam. Felálltam, majd elvettem előle az üres tányért s elmostam. Büszke voltam magamra, no meg Aidenre is. Vacsora után elzavartam tusolni, amit szó nélkül meg is tett. Utána rögvest én is mentem. Remekül esett a forró víz, bár egy kádnyi még jobban. Kifelé menet a fürdőből a nappaliban megláttam, ahogy Aiden a lerakott könyvet nézegette. Amint felfigyelt rám ijedten ejtette ki kezéből az útikalauzt.
- Én… sajnálom, én... – kétségbeesetten kapott ajkához, szemei riadtan ide-oda jártak. Nem tudtam mire vélni a dolgot, így inkább felvettem a könyvet a földről.
- A polcon van több is – feleltem neki fapofával. – Nyugodtan leveheted őket és nézegetheted.
- T-tessék? – nézett rám döbbenten. – Nem haragszol?
- Mert megnézted az egyik könyvet? Nem – feleltem, majd nyújtottam oda neki a könyvet. Lassan nyúlt felé, végig engem figyelt.
- De az a tiéd – nyögte, mielőtt megfogta volna.
- Atyaég, Aiden! Ez egy nyamvadt könyv! – nyomtam a kezébe. – Ahogy a többi is. Miért ne nyúlhatnál hozzá? Miért ne olvasgathatnád, nézegethetnéd? Ugyan úgy van jogod hozzá, mint nekem! – közöltem vele kissé erélyesebben, mint szerettem volna. Ő pedig csak csendben tűrte, s nem szólt egy szót sem a kitörésem alatt.
- Köszönöm szépen…
- Mit? – mordultam rá.
- Azt, hogy ember számba vesz és segít… - felelte, mire én nyeltem egyet. Ezt köszönni kell?
|
| Regusz | 2013. 01. 22. 22:17:26 | #24920 |
Karakter: Aiden Harris
Megjegyzés: ~ Eshiinek
ZENE - a beígért hangulatzene:)
Tekintetemmel egyre csak a bejárati ajtót kerestem, de sehol sem láttam. Egy futó pillantást vetettem az előttem ülő férfire, aki addigra felkönyökölt az asztalra, ujjait pedig álla alatt összefűzte. Tekintetében határozottságot láttam, komolyságot, kételkedést és aggodalmat… aggodalmat irántam?
- Tisztázzuk, Aiden. Tizennyolc év alatt vagy, árvaházból szöktél meg. Ez rendőrségi ügy, biztos keresnek is, hisz ezt le kellett jelentenie az intézménynek. Másik. Az én ruhám nagy rád, hogy gondoltad, hogy ebben akarsz kimenni az utcára? Havazik. Fagypont alatt van a hőmérséklet. A koszos, rongyos ruháid a mosóban, de gondolkozom azon, lehet a kukában kötnek majd ki. – Meglepődtem szavain. Kemények, hidegek és valósak voltak. Addig is tudtam, hogy mi vesz körül, tisztában voltam azzal a ténnyel, hogy a rendőrség valószínűleg keres, és hogy semmilyen papírom sincs. Semmim sincs. Csak a rongyos, szakadt és mocskos gönceim, és azokat sem biztos, hogy valaha is visszakapom. – Nincs megfelelő ruhád, alig ettél. Majdnem meghaltál. – Az utolsó szót akaratlanul is kihangsúlyozta. Szívem hatalmasat dobbant, térdeim kissé megremegtek. Csak lassan fogtam fel, mit is jelent „majdnem meghalni”. Ha nem lenne ez az ember… Ha nem lenne Mr. Hayez, már biztosan valamelyik patológián lennék kiterítve egy hatalmas fémtálcán. – Értem, nem akarsz teher lenni. Nem vagy a terhemre. Egyedül lakom itt, és segíteni szeretnék neked, kölyök.
- Köszönöm, de nem szeretnék magára támaszkodni, én... – Próbáltam finoman visszautasítani. Még az észérvei sem voltak rám túl nagy hatással. De mielőtt befejezhettem volna mondatom, közbevágott.
- Nem, nem leszel meg jól odakint. Természetesen nem örökre akarom, hogy itt maradj. Egyedül, ilyen időben képtelen lennél odakint ellenni. Figyelj… Egyezzünk meg. Januárt hetedikéig itt leszel. Utána beindul újra minden a városban. Eszel, felszedsz pár kilót, keresünk neked normális ruhákat. – Mondta. Hangja tele volt nyugodtsággal, de szemeiből más tükröződött. Mintha minden áron meg akart volna győzni, amit nem igazán értettem. Addigi határozottságom az iránt, hogy elmegyek, kezdett meginogni.
- Én… - Kétségbe esetten próbáltam kiállni az igazam mellett, de semmi sem jutott az eszembe, vagy éppenséggel túl sok minden. Megzavarodtam egy percre és tanácstalanná váltam. Fejemben csak úgy cikáztak a gondolatok, jócskán túllépték a sebességkorlátot, szinte beléjük szédültem. Muszáj volt leülnöm. Kihúztam azt a széket, amin nem sokkal ezelőtt még én foglaltam helyet, és lekucorodtam.
- Ne ellenkezlek, kérlek. Segíteni szeretnék. – Tette hozzá végül. Annyira őszintének tűnt. Hinni akartam benne. Bízni. Tudni, hogy vannak még ilyen emberek.
- Miért? – Szaladt ki a számon. Meglepődött és kissé zavartan túrt bele hosszúkás, a szélrózsa minden irányába meredező hajkoronájába, majd zavartan elmosolyodott. - Mert senki se érdemli meg azt, hogy karácsonykor az utcán legyen. – Tartott egy lélegzetnyi szünetet, mialatt az asztalt vizslatta. - De konkrét okot nem tudok. Segíteni szeretnék neked, nem tudom miért, de szeretnék. Örülnék, ha hagynád. De ha nem akkor…
- De csakis január hetedikéig leszek a gondjára, Mr. Hayez. – Motyogtam végül orrom alatt beleegyezően. Addig csak kicsivel több, mint két hét van hátra.
- Hívj még egyszer Mr. Hayeznek és magam tömöm beléd az összes szendvicset –Hírtelen kapta fel a fejét, én pedig megszeppentem. Rövid hatásszünetet követően felnevetett.
Az egész olyan furcsa volt, lehetetlennek tűnő. Milyen felsőbb erő küldték ezt az embert, hogy vigyázzon rám? És miért pont rám?
Csak egyetlen dolog volt biztos, ami tényleg valósnak tűnt; Claus Hayez. Az előttem ülő, fáradt, karikás szemű férfi. Aki aggódott… értem.
…:::>>>~*~<<<:::…
Az első napunk konkrétan azzal telt, hogy megpróbált minél több szendvicset belém erőszakolni. A harmadik, vagy talán a negyedik után, már egyáltalán nem esett jól, összeszűkült gyomrom szét akart szakadni, de Mr. Heyez nem hagyta rám a dolgot, miután megetetett velem pár darabot, fél óra elteltével hozta az újabbakat. Készített jó meleg teát is, ami a kakaóhoz hasonlóan kellemes érzést keltve átjárta testem.
Az éjszakát a szobájában töltöttem. Hiába könyörögtem, feleslegesen kérleltem és bizonygattam, hogy nekem tökéletes lesz a kanapén – hajthatatlan volt.
- Holnap elnézünk neked valami hordható ruháért. Gondolom nem tudod a ruha méretedet – rám nézett én pedig tagadólag megcsóváltam a fejem, de konkrétan csak az után döbbentem rá, hogy ruhát akar venni nekem. – Megoldjuk. Meg kell oldanunk valahogy… - dörmögte orra alatt, miközben fel-alá járkáltam a nappaliban, én pedig a kanapén ücsörögtem és igyekeztem minél inkább beleépülni a bútor puha kárpitjába. Kellemetlenül éreztem magam a sürgés-forgása miatt. – Majd elmegyünk a legközelebbi ruhaboltba. A bevásárló központot is meg kéne célozni… nem lesz itthon karácsonyra semmi kaja – gondolkozott hangosan, majd megállt, és válla felett rám nézett. – Kesztyű is kell. Meg sapka. Megvan a holnapi programunk, Aiden. Pihend ki magadat addig.
Reggel valamikor nyolc körül másztam ki az ágyból. Előtte már többször felébredtem, de a puha párnák, meleg takarók valahogy mindig marasztaltak még egy fél órácskára. Felültem és nyújtózkodtam egy nagyot, rendesen megmozgatva váll izületeimet. A függöny be volt húzva, de még azon keresztül is beszűrődött néhány téli napsugár. Álmos szemekkel néztem körbe a szobába, immáron másodszor. Mintha valami kapaszkodót vagy bizonyítékot kerestem volna, hogy tényleg létezik, és nem csak álmodom.
Lassan vánszorogtam ki az ajtón és szememmel rögtön Mr Hayezt kerestem. Nem volt nehéz megtalálni, csak követtem a neszezést, ami a konyhába vezetett. Épp egy tál müzli összetákolásán mesterkedett, mikor észrevett.
- Jó reggelt! – Köszöntött szívélyesen. – Gyere, ülj le. Mindjárt kész a Reggeli – egyik kezével közelebb intett én pedig bátortalanul oda battyogtam az asztalhoz és felkucorodtam az egyik székre. Hamarosan elém is rakta az öblös kis tányérocskát, benne egy szépen csillogó, bár valószínűleg nem éppen mai gyártású kanállal.
- Köszönöm szépen. – Motyogtam és kisvártatva nekiláttam az evésnek.
- Ha megetted és jóllaktál, akkor indulhatnánk is beszerezni a szükséges dolgokat. – Jelentette ki kissé tárgyilagosan, mikor leült hozzám az asztalhoz.
- Rendben… Köszönöm Mr Hay… - Mielőtt befejezhettem volna a mondatom találkoztam szúrós tekintetével és rögtön módosítottam elsőnek eltervezett mondatom. – Claus. – Igyekeztem kerülni, hogy tegezzem. Egyszerűen még kényelmetlenebbé tette a helyzetünket… Bár, valószínűleg csak engem zavart annyira. Az ő szeméből inkább valamiféle elégedettség tükröződött.
Miután részben elpusztítottam a reggelim, jótevőm kerített rám egy pulóvert és egy dzsekiszerűséget. Tulajdonképpen a hosszal nem is lett volna túl sok gond, de a bősége… Talán még ő is belefért volna, ha nagyon akarja. Elégedetlenül mustrált végig, egyik kezével beletúrt dús, barna bozontjába. Minden rezdülését figyeltem, még pislogni is elfelejtettem. Talán éppen ezért lepődtem meg annyira, mikor felhajtotta a dzseki ujját. Valamit motyogott közben, de nem igazán értettem, hogy mit. Rákérdezni meg nem akartam. Cipőnek pedig visszakaptam saját elnyűtt, kissé rongyos, de még használható tornacsukáim.
Lassan indultunk meg. Claus ment elöl én csak csendesen battyogtam mellette, vagy inkább többnyire utána. Az utcán hideg volt, reflexszerűen húztam be nyakam és rejtettem el orrom a kölcsönruha viszonylag magas nyakában, kezeimet pedig villámgyorsan dugtam zsebre.
Talán 10-15 percig sétálhattunk csak, amikor odaértünk… de pontosan hova is? Egy üzlethez, amiről Mr. Hayez úgy vélte, hogy árulnak rám való ruhát. Előre ment, és a tágra nyílt ajtón keresztül kiáramlott a kellemes, langyos levegő. Vonakodva léptem utána, nem igazán tudtam, hogy mire számíthatok.
Az üzlet dugig volt emberekkel, nem is hittem volna, hogy karácsony előtt két nappal még ennyire zsúfoltak az ilyen helyek.
Mivel én nem igazán tudtam mit kezdeni magammal, odaléptem Claus mellé és az arcát kezdtem fürkészni. Szeme ide-oda járt, ő is elég tanácstalannak tűnt. Majd mikor rám nézett, elengedett egy halvány, fakó kis mosolyt. Talán biztatni akart… de szerintem neki is éppen annyira szüksége volt a biztatásra.
- Akkor lássunk neki. – Mondta viszonylag halkan és megindult az egyik fogas-sor felé. Igyekeztem szorosan a nyomában maradni.
Leakasztott pár pólót, szemügyre vette őket, aztán ugyan azzal a lendülettel vissza is parancsolta őket a helyükre. A több tucatból ismét kivett néhánya. Szemei szigorúan, szinte már tökéletességet keresően kémlelték a ruhaneműket. Majd kettő kivételével ismét letette a többséget. Felém fordult és elém tartotta.
- Valószínűleg bő lesz, de a hossza viszont kell. – Hadarta, de igazából nem is nekem, elsősorban magának. – Nyurga… - Tette hozzá a végén.
Tovább ment és folytatta kutatást. Az addig már kiválasztott két rövidujjas póló mellé, választott ugyanannyi hosszabb ujjal rendelkezőt is, majd áttért a nadrágokhoz. Olyan gyorsan cikázott a polcok, szekrények és fogasok között, hogy attól tartottam, szem elől vesztem.
Lecsapott néhány farmerra és igen… ez volt az a pont, amikor tényleg nem jutott egyről a kettőre. Három fajtát végigtapogatott, de nem találta megfelelőnek, legalább is, ahogy fejét csóválta, erre utalt. Negyedik után mintha kicsit kezdte volna feladni, de az ötödik fajtájú, fazonú és talán már a huszadik féle varrással rendelkezőt nem csak egy pillantásra méltatta. Felvette párat és a méretek alapján válogatott közülük, nagy, jelentőségteljeseket hümmögve közben.
- Tessék. – Mondta, miközben a kezembe nyomta a kiválasztott darabokat. – Egyenlőre ezeket kéne felpróbálnod. – Szemével elkezdett valamit keresgélni. – Ott vannak a próbafülkék. – Mutatott az egyik irányba. – menj csak nyugodtan, addig keresek még néhány dolgot. – Azzal sarkon is fordult én pedig kénytelen-kelletlen megindultam a próbafülkék felé. Kerestem egy őreset, befoglaltam és nekiláttam a nagy öltözködésnek. Belebújtam az egyetlen, megfelelőnek tartott sötétkék farmerba, majd felvettem az egyik pólót. Tulajdonképpen nem is voltak rosszak. Sőt. Bár minden lógott egy kicsit, de nem feltűnően. A Póló is csak kényelmesen, lezseren tűnt bőnek. Felpróbáltam a többit is és azokkal sem volt különösebb gond. Kikukucskáltam a függöny mögül, szemeimmel rögtön keresni kezdtem Claust és szerencsére meg is pillantottam, már csak azt kellett volna kitalálnom, hogy hogyan hívjam fel magamra a figyelmet. Integetnem kéne? Vagy talán elkezdeni szólítgatni? De szerencsére még mielőtt tehettem volna valamit ő is észrevett engem, és rögtön oda is jött, de csak mikor közvetlenül elém ért, akkor pillantottam meg egyik karján az újabb textilkupacot.
Tetőtől talpig végigmért, mormogott valamit orra alatt, de valószínűleg nem nekem szólt.
- A nadrág túl bő. Kéne egy öv is. – Jelentette ki. Aztán a kezembe nyomta az újonnan kerített holmikat. – Hoztam pár pulóver és egy kabátot. Próbáld fel őket, mindjárt jövök. – Azzal ismét kámforrá vált. Egy darabig még figyeltem, hogy merre megy, de aztán szófogadóan nekiláttam a kiosztott feladatnak. Felpróbáltam a két kapucnis felsőt, majd a tinta kék, kötöttet is. Ezen is volt kapucni, a fonálrengeteg pedig egyszerű láncokat alkotott egymás mellet. Nagyon jó puha volt és… meleg… A bősége is rendben volt, talán ujjai lógtak csak egy kicsit, de annyi baj legyen.
Sosem kértem semmit senkitől, tulajdonképpen felesleges is lett volna… Az árvaháznak ilyenre nem volt pénze; nem hogy ajándékra, még új ruhákra sem. De ilyen téren nem panaszkodhatom… ha fáztam is, de midig voltak ruháim, ha szakadtak is, de voltak. Viszont ez a pulóver… Emlékszem, talán 6 éves lehettem, mikor egy család kicsit idősebb gyereket szeretett volna örökbe fogadni. Már volt egy saját fiuk, de az asszony sajnos nem tudott első szülése teherbe esni, így felkeresték a Szent Anna gyermekotthont, ahol én is voltam. Magukkal hozták a gyereküket is, aki nem sokkal lehetett idősebb nálam, talán 2, esetleg három évvel. Körbejárták az egész épületet és beszélgettek velünk. A szülők kedvesnek tűntek, mosolyogtak látszott rajtuk, hogy jómódúak, nem jelentett volna nekik nehézséget még egy gyerek. Velem is beszéltek, megkérdezték hány éves vagyok, hogy hívnak és hogy miket szeretek csinálni. Figyeltek rám, amíg beszéltem, aztán odahívták a fiukat is. Azt hiszem Tommynak hívták, de már ez az emlékem is fakuló félben van… Tommy már kevésbé volt barátságos, főleg miután kettesben hagytak miket szülei. Orrát felhúzva körbejért, szemügyre vett, mint egy ragadozó az áldozatát. Aztán csak annyit mondott: fujj, és visszarohant szüleihez. Kicsi voltam még, így nem értettem mi lehetett a baja. Nem voltam koszos, és teljesen átlagos kinézettel rendelkeztem… De végül elcsíptem néhány mondatot az örökbefogadó család tagjai között. Tommy már-már sírós hangon kérlelte szüleit, hogy menjenek, neki nem kell kistestvér. Szülei magyarázatot kértek tőle, és ő csak annyival indokolta kitörését, hogy fél, ha lesz testvére, őt már nem fogják szeretni.
- Aiden, hahó! - fogta meg vállam finoman Claus. – Minden rendben? – Kérdezte én pedig kicsit megráztam a fejem, hogy magamhoz térjek.
- Persze… csak… - kerestem a megfelelő szavakat, de végül olyan csúszott ki, amit nem akartam – ez nagyon tetszik. – Motyogtam és kissé elhúztam a mellkasomról a pulóvert.
- Akkor ezt mindenféleképpen megvesszük. – Hirtelen kaptam felé fejem. Nem azért mondtam, hogy megvegye… De mielőtt visszakozhattam volna, elmosolyodott, mintha csak azt mondta volna; tudom.
- A kabátot felpróbáltad már? – tagadólag megcsóváltam a fejem – Nem baj. Hoztam egy övet. – Rögtön neki is látott belefűzni a farmeren található bújtatókba, majd bekapcsolta az utolsó lyukba. – Jó? – Bólintottam egy aprót. – Akkor húzd fel gyorsan a kabátot is.
Előkerítettem a próbafülkéből az említett darabot és belebújtam. Fekete szövetkabát bolt, nagy, matt gombokkal.
- Ennél melegebbet és kisebbet nem találtam. Manapság már nem az a lényeg a ruháknál sem, hogy praktikusak legyenek… - Kezdet volna szabadkozni, de közbevágtam.
- Tökéletes, és köszönöm szépen… de nem kéne vagyonokat költenie rám. – Arca egy pillanatra a megszokottnál is komolyabbra váltott. Hümmögött egyet – immáron nem tudom, hogy hányadszor.
- Évente egyszer megtehetem, hogy költekezzek. – Szemei ellenkezést nem tűrően meredtek rám, így hát inkább lenyeltem előzőleg kigondolt mondatom.
- Hoztam sálat, sapkát és kesztyűt is. – A fejemre húzott egy kötött sapkát, amivel néhány hajtincs a szembe omlott. Finoman kiigazgattam őket, és szinte időm sem volt felkészülni a nyakam köré tekeredő sálra.
- Rendben… Akkor már csak cipőt kell kerítenünk.
…:::>>>~*~<<<:::…
Miután Claus úgy gondolta, hogy összeszedtünk mindent, kifizette az összegyűjtött dolgokat és elindultunk vissza a lakására. Út közben még betértünk egy élelmiszer boltba, ahol szintén kisebb vagyont hagytunk ott. A táskák többségét ő cipelte, nem hagyta, hogy segítsek. Viszont legalább azt engedte, hogy az ajtókat kinyissam előtte.
Fent Claus szólt, ha akarok, nyugodtan átöltözhetek. Azt húzok fel, amik akarok. Először azt sem tudtam, hogy pontosan mit keressek elő, majd miután rendeztem cikázó gondolataim előszedtem egy nadrágot és egy felsőt. Kerestem egy zoknit is, kiválasztottam az egyik kötöttet – mivel azt is kaptam. A többiről is leszedtem az árcímkét – őszintén szólva, volt olyan, amit meg sem mertem nézni -, mivel Claus megkért rá, hogy kilehessen őket mosni.
Munkám elvégzése után kiraktam a mosandó holmik közé őket, egy nagy, fonott kosárba, amiben a többi szennyes volt.
A kék pulóver ott volt a halom tetején és egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne vegyem el onnan és ne bújjak bele.
Claus épp ekkor száguldott át a helyiségen és alaposan végig mustrált.
- Fázol? – Szegezte nekem a kérdést.
- Nem… csak… Nem baj, hogy felvettem? – Kérdeztem vissza, aminek hatására kissé megrökönyödött.
- Dehogy, hisz a tiéd. – Hüm… az enyém…
Mr. Hayez a konyhában sürgött-forgott, egy mobiltelefont vállával füléhez szorítva és úgy diskurált valakivel. Talán főzéshez kérhetett segítséget, ugyanis minden egyes mozdulatról tájékoztatta a vonal másik felén lévő személyt.
Nem akartam illetlenül viselkedni, de valahogy rátaláltam arra a fotelre, amiben először megpillantottam jótevőmet. A radiátor mellett és az ablak közelében ácsorgott. Jó nagy, puhának tűnő karosszék volt, a maga kisé kopottas huzatjával.
Vontatott mozdulatokkal kuporodtam be a két védelemmel kecsegtető karfa közzé. Lábaimat felhúztam magam elé, hogy a radiátorból áramló hő jobban érje. Egyik kezeimmel átkaroltam csontos térdeimet, másikkal pedig a háttámlába kapaszkodva kémleltem az utca felé. A hó még mindig szakadatlanul hullott, jelentős buckákat alkotott az út mellett. Néha Claus felé sandítottam, és eltűnődtem. Vajon ki ez a férfi? Mi vezérli abba, hogy segíteni akar nekem? Semmit sem tudok róla… Mégis… Valamiért megbízom benne…
|
| Eshii | 2013. 01. 13. 00:45:20 | #24808 |
Karakter: Claus Hayez
Megjegyzés: ~Regusznak
ZENE - A hangulathoz :)
Valami mintha eldőlt volna a szőnyegen, akár egy zsák krumpli… Elaludtam a nyakamat, szörnyen fájt. Elsőnek el nem tudtam képzelni miért a fotelben aludtam, míg a tekintetem a kanapé és a dohányzóasztal között fetrengő, takaróba csavart alakra nem tévedt. Rögtön eszembe jutott, hogy egy utcán ragadt kölyköt hoztam fel magamhoz, aki a takarók közül pislogott rám hatalmas nagy gesztenyebarna szemekkel. Rögvest eljutott a tudatomig, nem bír felállni. Amilyen gyorsan csak tudtam felpattantam a fotelből, majd odasiettem hozzá.
- Jól vagy? – érdeklődtem tőle, majd gyengéden megragadtam a kezénél fogva és visszasegítettem a kanapéra. Úgy ült ott, mint egy baba, akinek nincs élete s ide oda lehet ráncigálni. Nagyon ijesztő látvány volt.
- Nagyon megütötted magad? – Nem bírtam ki, muszáj volt legalább nekem beszélnem. Nem szólt, nem válaszolt, csak egy apró, szinte semminek nevezhető fejrázással válaszolt. Egye fene, még ez is megnyugtatta hevesen kalapáló szívemet. Legszívesebben jól kikérdeztem volna, azonnal. Azonban a kölyök tekintete az asztalra vándorolt ahol a tegnap esti produkcióm volt. A kakaó és felnyitott konyak. Biztos nem az utóbbi fogta meg éhező fantáziáját.
- Kérsz valamit? Egy kakaót? – puhatolóztam, mire felém fordult és nyitotta is a száját. Éjjen! – Máris hozom. – Felkaptam a kihűlt, szörnyen undorítóan kinéző kakaós bögrét, s a lehető leggyorsabban elsétáltam a konyháig. Úgy ahogy volt a mosogatóba raktam a bögrét, s elővettem egy másikat. Alig bírtam kivárni, hogy rendesen átmelegedjen a mikróban a bögre tej. Gyorsan megcsináltam, majd siettem is vissza.
- Tessék. Idd meg, amíg meleg – nyújtottam elé, majd guggoltam le a kanapé mellé. Láttam vágyakozó tekintetét, ahogy a bögrét vizslatta szinte felfalta. De nem nyúlt érte, pedig már a gyomra is hangosan korgott. Kicsit aggódtam, talán túlságosan is ijesztő vagyok a számára, de mikor felnézett rám, nagyot vert a szívem. Ha ijesztő is voltam, csak a bögréért nyúlt. Lassan, de biztosan ajkához emelte s beleivott.
- Miután megittad, elmehetsz lezuhanyozni. Addig keresek neked valamilyen ruhát. – Bólintott egy aprót, félénken és édesen. Felálltam és elindultam a szekrényemet feltúrni. Híztam pár kilót, miután Lilyvel szétmentünk. Több gyorskaja, több éjszakai falatozás és még hasonló kilógyártó cselekedet. Erre a gondolatra felsóhajtottam, majd meglapogattam a hasamat. Menthető volt még. Azonban a ruháim így is, szemmel láthatóan hatalmasak voltak a kölyökre. A szekrény mélyéről előkerült egy gimiben hordott ing és nadrág. Zoknival nem is próbálkoztam, az alsónadrág pedig… anyám egyik elcseszett ajándékát sóztam szegényre. Kicsi volt rám bőven, reméltem rá talán, esetleg jó lesz.
Visszasiettem a nappaliba, ahol a kölyök üldögélt bögrével a kezében. Szóltam neki, kövessen, majd elmutogattam neki mindent. Tusfürdő, törölköző és miegymás hol van, majd magára hagytam melegedni. Sajnos nem volt kádam, csakis zuhanyzóm. Nekem mindegy volt, viszont abban a helyzetben egy kádnyi forró víz sokkal jobban jött volna. Bezárult mögöttem a fürdőszoba ajtaja, én pedig tanácstalanul álldogáltam a folyosón. Végtére is, ha valaki azt mondja nekem egy hete, hogy egy hajléktalan fiút ápolgatok karácsony előtt, biztos idiótának néztem volna.
Mióta lehetett az utcán? Mikor aludhatott utoljára melegben, ágyban? És a ruhája, mikor kapott tiszta, meleg ruhákat? Enni mikor ehetett utoljára? Oh, igen! Rögtön felvillant a lámpa, miszerint meg kéne etetnem szerencsétlent. Viszont kenyéren, párféle felvágotton, vajon és egy kis sajton kívül más nem volt otthon. Talán egy kis paprika, vagy uborka. „Jobb a semminél” ugrott be, így fellelkesülve indultam el a konyha felé. Mindenfélét csináltam: csak felvágott, csak sajt, felvágott és sajt. Zöldséget egy másik tányérba vágtam össze s sóztam meg egy kicsit. Miután kész lettem visszasétáltam a nappaliba s leültem a fotelbe.
„Így nem mehetek el karácsonyozni. Vagy ha beadom egy hajléktalanszállóra és… De még kiskorú. árvaházba kerülne. De egyáltalán miért van utcán? A szüleivel összeveszett, vagy kirakták? Manapság minden megesik.” Gondolataimat a fürdőszoba ajtajának nyílása zavarta meg. Rögtön a nappaliba jött, bár más merre nem nagyon tudott volna. Úgy nézett ki a ruháimban, mint egy vékony bohóc. Szörnyen szívszakasztó látvány volt, hogy a régi ruháim is óriásiak voltak rá. Elveszett azokban a ruhákban, amiket tizennyolc éves koromban hordtam. Elveszett…Felálltam, próbáltam ugyanolyan határozott maradni s nem kimutatni valódi érzéseimet. Sajnáltam a kölyköt. Nem tudom miért, de úgy éreztem, nem teljesen magától van az utcán. Valaki vagy éppen valakik rásegítettek.
- Csináltam pár szendvicset, gyere – közöltem vele, majd indultam el a konyha felé. Fő célom az volt, hogy kellőképpen megetessem. Igaz a szendvics nem volt épp a legjobb erre, de ha egyszer nem volt más… Leültettem a négyszemélyes asztalhoz, s elé tettem mindkét tányért. Tekintete rögtön a szendvicseken akadt meg. Biztatóan néztem rá, ne tétovázzon, egyen. Nagy nehezen rászánta magát s elvette a legkisebb szelet szendvicset. Kíváncsi voltam mennyire lehet éhes, hogy egyáltalán megfelel e neki eme szegényes étek, így leültem vele szembe. Rengeteg kérdés kavargott a fejemben, fogalmam sem volt, hogy kezdjek neki. A kölyök lassan nekiesett a szendvicsnek, ami egy pillanatra kizökkentett a kérdések tengeréről. Evett. Evett!
- Jaj, amúgy Claus Hayeznek hívnak. És téged? - Gondolkoztam, mi hiányzik. A kézrázás két férfi között. Ez az! Kezemet nyújtottam, s reménykedtem elfogadja. Már épp feladtam volna, mikor végre válaszolt.
- Aiden Harris – bökte ki végül, majd kissé félénken kezet fogott velem. „Ennyi lett volna? Gyerünk, elő a kérdéseiddel, te feltörekvő ügyvéd!”
- Ne haragudj, hogy megkérdezem, de mit kerestél az utcán?
- Megszöktem – felelte kurtán, minden tétovázás és mellébeszélés nélkül. Tetszett a fiú őszintesége. Azonban rögvest le is tette a kezéből a félig megrágott szendvicset, amit legszívesebben a szájába tömtem volna.
- Ó… A szüleid? Nem félsz, hogy aggódnak miattad? – tettem fel a következő kérdést, amiből jó sok mindent le tudtam szűrni. Éreztem, beletrafáltam. Ajkát összeszorította, tekintetét lesütötte az ölében lévő kezére.
- Nem… Nekem nincsenek. – Ennyit értettem a habogásából, meg azt, hogy nagyon beletrafáltam és nem jó értelemben. Árva. Eldobták, otthagyták valahol a szülei, mint valami megunt játékot és… Ez szörnyű. – Árva vagyok – emelte rám szomorúan csillogó szemeit, amiket szívesebben láttam volna boldogan, pajkosan csillogni, mint az összes többi, korabeli kölyöknek. – Árvaházban nőttem fel. Sosem ismertem a szüleimet. – Egy kisbabát elhagyni… Atyaég.
- Értem – dörmögtem, miközben forogtak az agykerekeim. – Hány éves vagy?
- Tizenhét – felelte rögvest, én pedig féltem attól, hogy félrenyelem a nyálamat. Mennyi? Én maximum tizenötnek néztem, az is biztos… - Megkérdezhetem, hogy kerültem ide? Nem igazán emlékszem… - Ezt meg tudtam érteni, az biztos. De azt, hogy tizenhét… Hol rejtegeti a fennmaradó két évet, hm?
- Persze – böktem ki végül. – Este összekuporodva találtam rád a ház előtti lámpánál. Teljesen át voltál fagyva és nem is voltál magadnál – közöltem vele a kegyetlen igazságot. Arcán látni lehetett hogyan fogta fel szóról szóra mit mondtam. Még jobban elfehéredett, rendesen halotti színe lett.
- K-köszönöm… - dadogta a felesleges szót, majd fordította el tekintetét rólam. Vékony nyak, beesett arc…
- Egyél még – hangom nem tűnt parancsolónak, de nagyon komolyan vettem. Bár jó pár percnyi néma csend után böktem ki, míg lefutott bennem pár hízlalási ötlet.
- Köszönöm, de nem vagyok éhes – hárított, én pedig már készítettem a lelkemet egy gyerektömésre – Nem akarok a terhére lenni. – Felállt az asztaltól, majd folytatta. – Nagyon hálás vagyok azért, amit értem tett, de nem maradhatok…
Rákönyököltem az asztalra, összekulcsoltam ujjaimat, majd érdeklődve a kölyköt figyeltem. A bő ruháim rajta, a tanácstalan arca, a gyenge teste… Ezt ő se gondolta komolyan, ugye?
- Tisztázzuk, Aiden. Tizennyolc év alatt vagy, árvaházból szöktél meg. Ez rendőrségi ügy, biztos keresnek is, hisz ezt le kellett jelentenie az intézménynek. Másik. Az én ruhám nagy rád, hogy gondoltad, hogy ebben akarsz kimenni az utcára? Havazik. Fagypont alatt van a hőmérséklet. A koszos, rongyos ruháid a mosóban, de gondolkozom azon, lehet a kukában kötnek majd ki. – Arca megnyúlt a döbbenettől, nem hitte volna, hogy így beszélek vele. De nem kölyök már, hisz az utcán volt. Értenie kell. Tudnia kell, miről beszélek. – Nincs megfelelő ruhád, alig ettél. Majdnem meghaltál. – Ajka megremegett, szemei vészesen csillogtak. – Értem, nem akarsz teher lenni. Nem vagy a terhemre. Egyedül lakom itt, és segíteni szeretnék neked, kölyök.
- Köszönöm, de nem szeretnék magára támaszkodni, én...
- Nem, nem leszel meg jól odakint – szakítottam félbe. – Természetesen nem örökre akarom, hogy itt maradj. Egyedül, ilyen időben képtelen lennél odakint ellenni. Figyelj… Egyezzünk meg. Január hetedikéig itt leszel. Utána beindul újra minden a városban. Eszel, felszedsz pár kilót, keresünk neked normális ruhákat.
- Én… - Kétségbeesetten próbált a saját igazánál maradni. Nem hitte el, hogy segíteni akarok. Nem tudta elhinni, és ez szomorú volt. Nem ő tehetett róla, ha nem a társadalom, aki hagyta odakint bóklászni.
- Ne ellenkez, kérlek. Segíteni szeretnék.
- Miért? – tette fel azt a kérdést, amire én se tudtam a választ. Kissé gondterhelten beletúrtam szanaszét álló hajamba, majd zavartan elmosolyodtam.
- Mert senki se érdemli meg azt, hogy karácsonykor az utcán legyen. – Tekintetem az asztalra vándorolt, majd folytattam. - De konkrét okot nem tudok. Segíteni szeretnék neked, nem tudom miért, de szeretnék. Örülnék, ha hagynád. De ha nem akkor… - Hallottam, ahogy kihúzta a széket s visszaült. Nagy kő esett le a szívemről. Hagyta, hogy segítsek… hagyta…
- De csakis január hetedikéig leszek a gondjára, Mr. Hayez.
- Hívj még egyszer Mr. Hayeznek és magam tömöm beléd az összes szendvicset – kaptam fel a fejemet, mire a kölyök megszeppenve engem nézett. Nem bírtam ki, elnevettem magamat. Minden olyan furcsa volt, érthetetlen. Talán kínomban nevettem? Esetleg azért, mert nagy kő esett le a szívemről? Ki tudja. Én nem tudtam. Csak azt, hogy a karácsonyt az új vendégemmel fogom tölteni, aki zavartan pislogta az őrült vénembert maga előtt.
~*~*~
Az első napunk azzal telt, hogy szaladgáltam utána szendvicses tányérral. Szerencsétlen kölyök kénytelen volt az összest megenni a nap végére, hogy békén hagyjam. Estére úgy döntöttem, a szobámba helyezem át. Tiltakozott, kérlelt, hogy ne tegyem ezt. Nem érdekelt, eldöntöttem. Övé az ágy, enyém a kanapé. Úgyis rég aludtam ott. A szobám pedig azért volt jobb ötlet, mert melegebb volt az összes többi helyiségnél.
- Holnap elnézünk neked valami hordható ruháért. Gondolom nem tudod a ruha méretedet – néztem rá, mire ő tagadóan megrázta a fejét. – Megoldjuk. Meg kell oldanunk valahogy… - dörmögtem orrom alatt, miközben fel-alá járkáltam a nappaliban, Aiden pedig a kanapén ült. – Majd elmegyünk a legközelebbi ruhaboltba. A bevásárló központot is meg kéne célozni… nem lesz itthon karácsonyra semmi kaja – gondolkoztam hangosan, majd álltam meg és néztem hátra. – Kesztyű is kell. Meg sapka. Megvan a holnapi programunk, Aiden. Pihend ki magadat addig.
Szerkesztve Eshii által @ 2013. 01. 16. 18:11:15
|
| Regusz | 2012. 12. 30. 14:51:03 | #24718 |
Karakter: Aiden Harris
Megjegyzés: ~ Eshiinek
[MUSIC] ~ Can I be the only hope for you? Because you're the only hope for me. :)
A korareggeli napsugarak gyengéden simogatták arcom. Óvatosan résnyire nyitottam egyik, majd a másik szememet és megpillantottam egy öltönyös férfit, aki éppen a fotelben szunyókált.
A meglepettségtől elkerekedtek szemeim és kapkodó mozdulatokkal felültem. Csak ekkor vettem észre a körém csavart, meleg és puha plédet és takarót. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Megpróbáltam talpra állni, de amint lábaimra helyeztem testsúlyom, azok megadták magukat és összeroskadva beestem a kanapé és egy dohányzóasztal közé.
A puffanásomra a fotelben pihenő úr megmozdult. A földön fekve sandítottam felé, láttam, ahogy lassan ébredezni kezd, megmozgatja nyakát, majd észrevesz az asztal alatt. Felugrott és odasietett elém.
- Jól vagy? - Kérdezte és karomnál fogva visszasegített a kanapéra. Hagytam, hogy visszabugyoláljon. Szemem sarkából sandítva figyeltem, ahogy mellém ül.
- Nagyon megütötted magad? - Tette fel az újabb kérdést. Nem feleltem csak picit megcsóváltam a fejem. Magam elé meredve megpillantottam egy bögrét és egy szép nyakú üveget az előttem ácsorgó asztalon. Valószínűleg az úrnak is feltűnt, hogy mit nézek, mert folytatta a kérdezősködést.
- Kérsz valamit? Egy kakaót? - Felé fordultam, és már nyitottam is a szám, hogy udvariasan elutasítsam, de nem engedett megszólalni. - Már is hozom. - Azzal felállt és elrobogott a lakásban egy boltíves helyiség felé. Magával vitte a bögrét is.
Ahogy szem elől vesztettem ismét az asztalt kezdtem fixírozni. Az üveg címkéjén nagy betűkkel ez állt: konyak. Ez mit kereshet itt? Tűnődtem magamban.
Nem sokkal később ismét megjelent a férfi. Megállt előttem és felém nyújtott egy másik bögrét. Felváltva néztem a gőzölgő kis edényre és az aggodalmas tekintetű férfire. Az egész helyzet... Olyan lehetetlennek tűnt. Mit keresek egyáltalán én itt? Hogy kerültem ide? Ki ez az ember?
- Tessék. Idd meg, amíg meleg. - Orrom alá dugta, én pedig akarva-akaratlanul belélegzem a csokis, forró illatot. Gyomrom megkordult, és éhes szemekkel kezdtem vizsgálni a finomnak tűnő italt. Gőzének kellemes melege cirógatta arcom és egyre nagyobb volt a csábítás, hogy elfogadjam. Vetettem még egy pillantást a férfire. Arca komoly volt, szemei kissé szigorúak, de egyértelműen volt bennük valami kis törődés, egy kevés kis szelídség. Lassan nyúltam a bögréért. Ujjaimat égette az átforrósodott kerámia. Az arcom elé emeltem és beszippantottam a kakaó illatát, óvatosan belekortyoltam. Jól eső melegség járt át.
- Ami után megittad, elmehetsz lezuhanyozni. Addig keresek neked valamilyen ruhát. – Bólintottam egy aprót, a férfi pedig felállt és ismét egyedül hagyott. Miközben szürcsöltem az édes italt tekintetem körbekúszott a szoba világos falain. Nem volt túl nagy, sem családias hangulatú. Nem láttam sehol fotókat, sem gyermekjátékot, sem semmit, ami arra utalhatott volna, hogy lakik az úron kívül itt valaki. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy legénylakás.
Lopva az ablakra néztem. Nagy pelyhekben szitált odakint a hó, kupacokat alkotott a párkányon. A háztetők is fehéredtek. Még igen korán lehetett, mivel a Nap még csak éppen súrolta a horizontot, bár virgonc kis sugarai minduntalan rátaláltak arcomra. Az ébredező város hangjai beszűrődtek még a csukott ablakon keresztül is. a kocsik morajlottak és hallattak néhány dudaszót.
Észre sem vettem, olyan gyorsan ürült ki a pohár, de nem tettem le. Szorongattam még egy kicsit, mert az oldala még sokáig langyos volt. Amikor visszaért a férfi a kezembe adott egy összehajtogatott ruhakupacot, majd megmutatta merre találom a fürdőt és, hogy hova akasztotta a nekem szánt törölközőt.
Becsuktam magam mögött a fürdőszoba ajtaját. És mély lélegzetet vettem. Mit keres itt egyáltalán? Azt sem tudom, hogy ki ez az ember. Mit akarhat tőlem? Miért ilyen kedves hozzám? Ugyan már Aiden… ha bántani akarna, akkor már megtehette volna. Megcsóváltam fejem és levetettem szakadt ruháim. Megnyitottam a meleg vizes csapot és beálltam a zuhanyrózsa alá. Éreztem, ahogy a vízzel együtt lecsorog vállaimról az utca mocska. Hajam, ahogy teljesen átnedvesedett, eltakarta arcom. Kezemmel hátrasimítottam a rakoncátlan tincsecskéket és fejemet hátravetve élveztem a rám hulló forróságot.
Mikor végeztem magamra csavartam a puha törülközőt és közelebbről is szemügyre vettem a kölcsönkapott ruhákat. Egyesével széthajtottam őket és már magam elé tartva is sejtettem, hogy hatalmasak lesznek rám. Felhúztam őket. Felsőnek egy bézs színű inget kaptam. A válla majdnem könyökömig lelógott, pedig kedves segítőm nem volt túl sokkal magasabb nálam. Felhajtottam az ujját és máris kilátszottak kézfejeim. Kaptam még egy farmert is. Kétszer belefértem volna, övem viszont nem volt, így egyik kezemmel tartottam derekamon.
Óvatos léptekkel indultam meg az ajtó felé. A férfi a fotelben ülve várt, rögtön felfigyelt rám, mikor visszaértem a szobába. Végig nézett rajtam és arca megrökönyödött. Összeszorította álkapcsát. Felállt és megindult felém.
- Csináltam pár szendvicset, gyere. – Elindult előttem, én pedig követtem a boltíves helyiségbe. Ez volt az ebédlő és a konyha. Leültetett az asztalhoz és elém rakott egy tányért megpakolva szendvicsekkel. Biztatóan nézett rám, hogy csak egyek én pedig pont ugyan annyira vonakodva, mint a kakaónál elvettem egyet. Leült velem szembe, és figyelt. Hogy pontosan mit? Azt nem tudtam volna megmondani.
- Jaj, amúgy Claus Hayez-nek hívnak. És téged? – Mutatkozott be és kissé szétszórtan felém nyújtotta kezét.
- Aiden Harris. – Motyogtam alig hallható hangon és elfogadtam kézfogását.
Csend telepedett közénk. Annyi kérdésem lett volna hozzá, de nem tudtam, hogyan tegyem fel őket. Hisz… valószínűleg őt is érdekli pár dolog.
- Ne haragudj, hogy megkérdezem, de mit kerestél az utcán? – Szólal meg először ezzel pedig részben megoldja problémám.
- Megszöktem. – Válaszolom kurtán és lerakom a tányérra az éppen hogy csak félig-meddig elfogyasztott szendvicset. Összeszorult a gyomrom, nem bírtam többet enni.
- Ó… A szüleid? Nem félsz, hogy aggódnak miattad? – Még inkább görcsbe rándult a gyomrom és lehajtottam fejem.
- Nem… Nekem nincsenek… - Elkezdtem összevissza habogni, de végül feladtam, hogy megpróbáljam elmagyarázni a helyzetem, így kimondtam a legkézenfekvőbb szót. – Árva vagyok. – Nem néztem rá, ő pedig nem szólt egy szót sem. – Árvaházban nőttem fel. Sosem ismertem a szüleim. – Folytattam egy kis szünet után.
- Értem. – Felelte, miután valószínűleg sikeresen megemésztette az információt. – Hány éves vagy?
- Tizenhét. – Ismét csak kurtán feleltem. Egy pillanatra megkerestem tekintettemmel arcát és láttam rajta, hogy igazán meglepődött. Kihasználva az alkalmat megszólaltam.
- Megkérdezhetem, hogy hogyan kerültem ide? Nem igazán emlékszem…
- Persze. Este összekuporodva találtam rád a ház előtti lámpánál. Teljesen át voltál fagyva és nem is voltál magádnál. – Lassan fogtam csak fel az elhangzottakat. Megmentett.
- K-köszönöm. – Dadogtam és ismét elfordítottam fejem. Sosem hittem volna, hogy léteznek még ilyen emberek.
- Egyél még. – Szólalt meg ismét, mikor már valószínűleg ő is kezdte kissé kínosnak érezni a csendet.
- Köszönöm, de nem vagyok éhes. – Körbenéztem a bejárati ajtót keresve. – Nem akarok a terhére lenni. – Felálltam az asztaltól. – Nagyon hálás vagyok azért, amit értem tett, de nem maradhatok…
Nem használhatom ki a kedvességét.
Szerkesztve Regusz által @ 2012. 12. 30. 14:55:58
|
| Eshii | 2012. 12. 28. 18:06:32 | #24685 |
Karakter: Claus Hayez
Megjegyzés: ~ Regusznak
MUSIC - Mert nekem ez annyira ideillő volt :D
Ha valaki azt mondta volna nekem egyszer gyerekként, hogy gyomorgörcsöt okoz nekem majd maga a tény, hogy egy napot kell eltöltenem a szűk családi körben, biztosan meglepetten pislogtam volna rá. Huszonöt évesen ez már tény volt és hatalmas nagy probléma. Minden munkatársam arról fecsegett, milyen jót fognak a rokonoknál enni, vagy asszony milyen jól vagy éppen nem jól süt, én meg azért imádkoztam, hogy essen két méter hó, vágjon el a családi fészektől és ragadjak a kis lakásomban. Minden vágyam egy magányos és önsajnálatban fürdő karácsony volt. Jó sok útikalauzos dokumentumfilmmel.
Egy könnyebbnek mondható nap után, karácsony előtt jobbnak láttam túlesni azon a bizonyos bevásárláson. Sose vittem túlzásba. Apámnak bor, bátyámnak konyak , édesanyámnak pedig épp, amire szüksége volt. Azon a télen egyszer arra panaszkodott a telefonba, hogy jó lenne valami fűszertartó a konyhájába, mert alkalom adtán neki esik a főzésnek, de mivel nem látja milyen fűszer van otthon, néha beletrafál. Nem láttam sok értelmét, de vettem neki. Fűszerekkel adták, én meg bolond lettem volna megköszönni és nem kérni.
Szenteste hétfőre esett, én pedig előző hét péntekig dolgoztam bent. Egy válást vállaltam el, a rosszabbik fajtából. Az ember váltani akart fiatalabbra, erre az asszony csak a gatyáját akarta meghagyni a férjnek. Én a férfi ügyvédje voltam, akinek csak annyi kérése volt, hogy a vagyona fele maradjon meg. Bár a végére már annyira eldurvult a helyzet, hogy semmit sem akart adni annak a „szutykos vén ribancnak”. Legjobban a tíz éves fiúkat sajnáltam, az egész felhajtásnak és veszekedésnek ő itta meg a levét. Senki más.
Este hét óra lehetett már, mikor elindultam haza, gyalog. Kezemben a szatyor volt az apró kis ajándékokkal, és azon gondolkoztam az újévben végre elviszem a tragacsomat a roncsterepre és leadom. Egy hónapja csináltattam meg, két hétre rá már megint befuccsolt. Lassan többet költöttem rá egy-egy javítás során, mint amennyit ért. Ragaszkodtam hozzá, a nagyapám hagyatéka volt. Csak annyi baj volt, talán egyidősek lehettek, mármint a kocsi és volt gazdája. Azon is elméláztam nagy ritkán, hogy megtartom és csak a garázsban tartom. El tudtam én járni busszal a munkahelyemre. „Ha meg ráfanyalodok egy másik kocsira, majd a ház előtt parkolok vele, nem pedig a garázsban” gondoltam.
Ahogy közeledtem a ház felé, csakis a saját látszólag hatalmas nagy gondjaimon járt a fejem. Nem volt működő képes kocsim, de le kellett mennem a szüleimhez karácsonyozni. Maradt a vonat. De még mindig reménykedtem a két méter magas hóban. Legalább az ajtóm előtt. Ahogy ez megfordult a fejemben az égből hatalmas nagy pelyhekben elkezdett hullani a különböző, szebbnél szebb hópehely. Egy pillanatra meg kellett állnom és fel kellet néznem a sötét égboltra. Ragyogtak a csillagok, pedig az utcán álltam világító lámpák és elsuhanó kocsik fényszórója mellett. Ha már minden más álmom odalett, ha mindről le kellett mondanom, mert gyenge voltam, legalább egy kicsit gyönyörködnöm kellett a természet adta szépségekben.
Pár perc után tovább folytattam utamat lakásom felé, ami már csak egy utcányira volt. Le kellet kanyarodnom a kereszteződésnél balra, majd körülbelül száz méter és nyithattam az ajtót. Csendesek voltak az utcák, a legtöbben már otthon voltak a meleg lakásban. Nem bántam, hogy nem várt otthon már senki se. Valamelyest megnyugtatott a tudat, hogy nincs elvárás otthon. Nem szól senki, ha netán a mosogatóban marad pár mosatlan.
Azonban a ház előtt, a lámpa lábánál megpillantottam egy kuporgó alakot. Összeszorult a gyomrom a gondolatra, hogy talán egy hajléktalan, aki otthon nélkül maradt. Nem szerettem őket, de nem azért, amiért a legtöbb ember. Belebolondultam, mert nem tudtam értük tenni semmit sem. Volt, amelyik nem is akarta, jó volt neki az alkoholista életmódja, de a válság után sokan nem csak rossz szenvedélyük miatt kerültek az utcára. Hagyni viszont nem hagyhattam, hogy az utcán fagyjon meg. Karácsony előtt, egyedül. Nem. Ez senki se érdemelné meg.
Közelebb mentem a lámpához, miközben előhalásztam kabátzsebemből csakis hívásra és sms küldésre alkalmas telefonomat. Azon voltam, hogy tárcsázzam a mentőket, azonban, ahogy közelebb értem, megtorpantam. Egy kölyök volt. Egy kissrác, szakadt ruhában, egyedül az utcán. Kinyitotta száját, mintha mondott is volna valamit, de semmi hangot nem hallottam. Akkor éreztem, a mentő már nem segítség. Mire kiért volna, a srác megfagy. Nem tétováztam, leguggoltam hideg teste mellé, s felvettem a karjaimba. Könnyű volt. Túl könnyű.
- Ne add fel, kölyök – mormogtam orrom alatt, de biztos voltam benne nem hallja. Pár lépés volt az ajtóig, valahogy bepötyögtem a bérház kódját, mire nyílt az ős öreg ajtó azzal az idegesítő hanggal. A zacskó az ajándékokkal a kezemen lógott, de úgy éreztem az sokkal nehezebb, mint a srác a kezeimben. A másodikon laktam, de nem akartam megvárni a lassú liftet. A lépcsőn közelítettem meg legénylakásomat, majd mikor odaértem az ajtó elé leültettem a földre a srácot. Arca hideg volt, pisze orra vörösre fagyott, ajka kiszáradt, arcán pedig itt-ott koszfoltok. Fénykorában biztos helyes kölyök lehetett.
Nem néztem tovább, nyitottam az ajtót. Megcsapott a bentről jövő meleg, aminek kivételesen örültem. Mindig is hidegebb párti voltam, viszont a csontig fagyott kisvendégemnek ez kellett. Újra felkaptam, meglepően könnyen. Biztos voltam benne régen ehetett, és ha evett is valamit, nem túl sokat. Nekem sem volt álomgyerekkorom, de legalább tető volt a fejem felett, melegben voltam és adtak mindig enni. Berúgtam az ajtót magam mögött és meg sem álltam a nappaliig. Ott aztán leraktam a csomagomat a kanapéra. Összekuporodott rajta, mintha csontig fagyott végtagjai nem akartak volna mozdulni.
„Le kell vennem azt a szakadt kabátot róla!” ötlött fel bennem a gondolat. „Előtte azonban felveszem a fűtést. Hozok takarókat is.” Felpattantam, majd őrült módjára elkezdtem nem túl nagy lakásomban fel-alá szaladgálni. Minden radiátoron lévő hőszabályzót felvettem maximumra, majd az ágyamról lerántottam a paplant és a dísztakarót is. Kiszaladtam velük a nappaliba, majd ledobtam őket a kanapé mellé.
Megküzdöttem a kabáttal. Alig tudtam róla leszedni. Görcsösen szorította mellkasához vörös, átfagyott kezeit. Ahogy lekerült róla, jó messzire dobtam, majd végigmértem. Lógott rajta minden ruha, de ezen felül szakadtak is voltak. Ajkamba haraptam, majd a takarók után nyúltam. Koszos lesz, koszos lesz. Nem fogok belehalni, hisz van mosógépem. Elsőnek a vastag paplant terítettem rá, teste mellett jól lenyomkodva. Utána jöhetett az őszi tájképes dísztakaró, hisz az is melegített rajta.
Azon gondolkoztam főzök neki teát. Nem is, inkább kakaót. Mert hisz kölyök, a kakaót biztos jobban szereti. Attól viszont megrettentem, mi lesz akkor, ha én a konyhában vagyok és történik a kölyökkel valami. Magam is meglepődtem a nagy aggodalmon és nyugtalanságon. Kínomban el is röhögtem magam. Megbolondultam. Hirtelen ért, de biztos fentről küldték. A család káromló gondolatok miatt. Biztos. Isten addig letojt, de megbüntetett.
Vendégem mocorogni kezdett a takarók alatt. Rögvest felpattantam, hisz addig mellette térdeltem. Konyha. Meleg ital. Azonnal! Kirobogtam a konyhába, elővettem a tejet és egy bögrét. Tele töltöttem, majd beraktam a mikroba. Kinyitottam az egyik szekrényt, előkaptam belőle az alig használt és fogalmam sincs, hogy került oda kakaót, majd levágtam a konyhapultra. Egy kör vissza a nappaliban, él e még a kölyök, majd megnyugvás, hogy szuszog. Sapka sem volt a fején. Öntudatlanul is beletúrtam vörösesbarna, középhosszú hajába. Kócos volt és… szörnyen selymes. Bőre kissé sápadt volt, de nem vészesen. Menthetően, ha szabad ilyenre gondolni.
Gondolkozásomból a mikro csipogása ébresztett fel. Készen volt a tej, már csak a kakaóporára várt. Elkészítettem a kakaót, majd bevittem a nappaliba. leraktam a dohányzóasztalra. A kölyök békésen szuszogott, ami számomra jó jel volt. Azonban eléggé elfáradtam a sok rohangálásba. Elvánszorogtam az előszobáig, felvettem a ledobott zacskót, majd felsóhajtottam. Karácsony… kinek kell?
Visszasétáltam a nappaliba, rálestem a kölyökre, mikor felvillant egy kósza, kissé ostoba gondolat: a pia melegít. Viszont a srác nem volt még tizennyolc és… „Claus! Tizennégy éves szarosok hánynak versenyt az utcán, nehogy ezen akadj már fent!” Szólalt meg a belső hangom. Szétnyitottam a zacskó száját, majd belenéztem. Apám borát vagy bátyám konyakját áldozzam fel? Hm… Nagy volt a késztetés, hogy mindkettőt, végül a konyaknál maradtam. Kivettem, majd a bögre kakaó mellé helyeztem. S ha már ott volt, kibontottam és hozott pohárba öntöttem egy hörpintésnyit. Magamnak, mert megérdemeltem és kellett. Marta az alkoholtól elszokott torkomat, s mintha tüzet gyújtott volna a gyomromba. De kellett.
Egy nagy nyögéssel kísérve leültem a kanapéval szemközti fotelbe. Úgyse tudtam volna aludni a szobámban. Lényegtelen volt, hol szenvedem végig az éjszakát. Ott legalább kéznél voltam, ha netán a kölyök felkel. Naiv gondolataimat átvette egyfajta kétség: ha elalszom és felkel, talán kis hálátlan és lenyúlja a… a mimet is? Majd felkapja a nemrég vett tévémet, ami vele egy súlyú és kisétál vele a zárt ajtón? Esetleg a kávéfőzőmmel? Végigsimítottam arcomon, majd felnevettem. Claus Hayez, nem neked való se a pia, se a hősködés. Törődj bele! Pia ide vagy oda, elszundítottam. Nem aludtam mélyen, mert a fotel nem volt kellemes álmokkal járó mélyalvásra, viszont egy kis pihenésre igen. Arra pont megfelelt...
|
| Regusz | 2012. 12. 26. 21:24:20 | #24655 |
Karakter: Aiden Harris
Megjegyzés: ~ Eshiinek
[MUSIC] Tudom, hogy a szöveg nem vág ide, de a hangulata miatt...
Hideg van. Lassan sötétedik és az utcák kihalttá vállnak; csak a sikátorok telnek meg élettel. Ilyenkor már az összes hajléktalan elkezdi keresni éjszakai szálását. Vannak, akiknek van egy jól megszokott kis rejtekük. Talán akad ott egy elnyűtt matrac, ahol álomra tudják hajtani fejüket és kevésbé kell aggódniuk a hideg miatt. Vannak, akik bemennek egy szállóba, ahol kapnak egy plédet és egy tábori ágyat, mely mocskos és hemzseg a bolháktól és a tetvektől. Ráadásul aludni sem alhatnak nyugodtan, mert ébren lévő sorstársaik kiszemelik „értékeik”, és elcsenik őket. De ebből a szempontból az utcán sem jobb. Sőt. Ott még az életüket is vásárra viszik... Mégsem ez a két csoport van a legszánalmasabb helyzetben.
Néhányan nem találnak óvóhelyet maguknak, így nincs más választásuk, mint a padokon nyugovóra térni. Ha sikerül, szereznek kartondobozokat és magukra/maguk alá terítik őket. Aztán elszenderülnek és nagy részük fel sem ébred. Megfagynak. Aki rájuk akad elszörnyedve hívja a mentőket, de már teljesen felesleges. Ilyenkor a megtaláló mindig összeroppan kicsit. Erősen fogadkozik, hogy ezentúl segíteni fog az ilyeneken, és megesküszik, hogy ez a halállal való találkozás megváltoztatta az életét... Aztán hazamegy a meleg otthonába, este leül a családjával vacsorázni és már meg is feledkezette arról a csimbókos hajú emberről akit reggel kihűlve talált.
A szerencsétlenről addigra már rég kiderül, hogy nincsenek hozzátartozói és hogy hajléktalan. Így teste az állami patológiára kerül, ahol az orvostanhallgatók gyakorlatozhatnak vele. A temetés több okból is kizárt, hisz nincs, aki fizesse és a legtöbb esetben az elhunyt neve sem ismert.
Egy mellékutcán bolyongva figyelem a rohangáló, zsongó embereket és száguldozó autókat. Mindenki igyekszik hazaérni, hisz nemsokára karácsony.
Egy kislány és anyukája suhan el mellettem. A pici alig lehet több négynél. Lila kabátot és szőrös, egyujjas kesztyűcskét visel. Jobb kezében egy rongybabát lóbál, ahogy anyja mellett szökdécsel. Észrevétlenül baktatok mögöttük és elfojtok egy halvány mosolyt mikor a kislány elkezd beszélni játékához, majd ismét leengedi maga mellé, ám kissé még koordinálatlan mozgása miatt elejti. Látom, ahogy ijedten megáll és pityeregni kezd. Édesanyja nem érti mi üthetett belé, de én tudom.
Megszaporázom lépteim és felkapom a földre ejtett játékot. Odasétálok eléjük, leguggolok, és a lányka felé nyújtom a babát. Ekkor veszem csak észre égszínkék szemeit és kötött sapkája alól kikandikáló búza szőke fürtjeit. Könny lepte arcocskáját megcsípte a hideg és szomorúan kezdi fürkészni arcom. Elmosolyodom és közelebb nyújtom a siratott játékot. Mikor észreveszi, felderül és gyermekien ártatlan mosollyal jutalmaz. Nem sok ideig gyönyörködhetem benne, mert az édesanyja valószínűleg rájön, hogy mi is vagyok és elrángatja gyermekét.
Már meg sem lepődöm. Sőt. Olyan is volt már hogy leköptek, vagy odakiabáltak nekem dolgokat az utca másik oldalár.
"Mocskos csöves! Megérdemelnéd, hogy az utcán dögölj meg!"
Teljesen besötétedi. Jeges szél járja át a kihalt városrészt. Összehúzom magamon kopott, itt-ott szakadt farmerdzsekim és behúzom nyakam. Megborzongok, ahogy a hűvös fuvallat bebújik ruháim alá. Nem állok meg, tovább lépkedek azzal a reménnyel, hogy kicsit felmelegszem. De hiába.
Felgyúlnak az utca ódon, vasból öntött lámpái. Fényük részben megvilágítja kecses feketefém testüket. Nincs sok hasznuk, nem sok világosságot biztosítanak, de mégis boldogsággal tölti el az embert látványuk. Megállok az egyik mellett és a fénysugárba emelem reszkető kezem. Meleg fénye bíztat, hogy ne adjam fel, lépdeljek tovább, de lábaim ellenkeznek. Hátam nekivetem az oszlopnak és próbálok magamba szívni egy kis hőt. Beletúrok nadrágom zsebébe és kitapintok egy kis dobozszerűséget. Izgatottan húzom elő és boldogan eszmélek rá, hogy gyufát találtam. Belenézek. Alig van benne pár szál, de mégis reménnyel tölt el.
Kissé ellilult ujjaimmal kiveszek egyet és meggyújtom. Elbűvölve nézem a láng játékát. Olyan, mintha táncolna. Felderengnek a gyermekotthonos évek. Ilyenkor mindig kalács került az asztalra. Nem tudom honnan tudták előteremteni a rávalót a nevelőink, de az biztos, hogy pár alapanyagra már nem futotta, és elégnek sem volt elég. De mégis mindenkinek jutott egy kis szelet, amit megkentek nekünk vajjal, vagy valami más hasonlóval.
Merengésemből éles fájdalom riaszt fel, melyet a leégett gyufacsonk okoz. Megrázom kicsit a fejem, majd meggyújtom a következőt. Az előbbi kellemetlen érzés még ott ült emlékezetemben.
A szél visszatér, és majdnem elfújja a lángot, de szerencsére kezemet még időben odarántom. Most ijesztőbb formát öltött a gyufa tüze. Mintha dühös lenne.
Közelebb emelem arcomhoz, hogy kicsit felengedjenek mimikai izmaim. Becsukom szemeim, és szinte magam előtt látom, ahogy körbeültük a hosszú asztalt és imádkoztunk. Kiskoromban ez olyan szépnek tűnt. Szerettem. Kicsit, mintha nekem is lett volna családom… De aztán elveztettem ezt a naiv felfogásom.
Egy hideg vattaszerű valami hull arcomra, én pedig kétségbeesetten nyitom tágra szemhéjaim. Havazik. Hatalmas pelyhekben hull a hó. Kiejtem gyenge ujjaim közül a még égő gyufaszálat, mely halk koppanással érkezik az egyre inkább fehér takaróval borított betonra, és kialszik lángja.
Erre nem készültem fel, így elönti testem a rettegés. Szinte látom lelki szemeim előtt, ahogy holnap reggel rátalálnak átfagyott testemre.
Félve kuporodok össze a lámpa tövében. Átkarolom lábaim, hogy még inkább megőrizzem testem hőmérsékletét. Előveszek még egy gyufát. Azon kívül már csak egy maradt. Végighúzom foszforos felét a dörzsvásznon és minden reményemet abba az aprócska fényjátékba ölöm. Kezemet ernyőként tartom felé, hogy se a szél, se a hó ne fosszon meg gyenge melegétől. Tenyerem kormos lesz, de nem foglalkozom vele. Egyre csak azért könyörgök magamban, hogy álljon el a hóesés.
Vicces… Mikor kicsi voltam, imádtam a telet. Gyönyörűnek tartottam a vakító, tiszta fehérséget, bár sosem mehettünk ki játszani, mert féltek, hogy összepiszkoljuk, vagy elszakítjuk a ruhánk. Miért szöktem? Most lenne tető a fejem fölött, és nem fáznék… Nem! Nem szabad megbánnom, amit tettem. Ennem így kell lenni. Nem tűrhettem tovább, hogy bántak. Annál még a fagyhalál is jobb. Csendes, fájdalom mentes…
Az utolsó szálon van a sor, már az is ég. A hó csak szakad, szüntelen. Lassan fáradni kezdek, már arra sincs erőm, hogy leseperjem vállaimról a fehér, porhanyós kis jégkristályokat. Beesnek a dzsekim alá, érzem, ahogy elolvadnak hátamon, de egy idő után, ahogy hűl szervezetem, már nem válnak vízzé.
Elgyengülök, mér csak éppen a fejemet tartom, hogy feküdjek. Érzem, ahogy lábaim elzsibbadnak és kezeim sem húzzák már sokáig.
Végül… feladom. Nekem már mindegy. A láng is kialudt. Fejem a betonra hull, tompán koppan. Az eget bámulom és a csillagos eget. Már régen ragyogtak ennyire azok a távoli kis pontok.
Senki sem fogja tudni, hogy ki vagyok, hogy nincs senkim. Senkit sem fog érdekelni, hogy még egy nincstelennel kevesebb van a földön. Csak a csillagok és a Hold fog megsiratni
Látásom homályosodik, és lassan megszűnik a külvilág. Hangtalanná válik az utca, még a közelben lévő házakból sem szűrődnek ki hangok.
- Viszlát. – Suttognám, ha jönne ki hang a torkomon, de olyan, mintha a hangszálaim elpattantak volna és némaságra ítéltetnék életem végéig.
Elnyom az álom és tudatlanságban lebegek, a teljes ürességben.
Mintha érezném, hogy két kar felemel és egy meleg test magához szorít, de végül elvesztem eszméletem.
|
|
