|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Laurent | 2013. 06. 18. 17:07:17 | #26205 |
 Karakter: Ismert neve: Yume
Megjegyzés: ~Lulu~ Kalózkámnak
Yume
Ilyen világosban megfigyelve ez a pasas nem is ronda... puccos cuccok, és furcsán ismerős vonások... Mintha már valahol láttam volna... Igaz ez a mosoly, ami a semmiből bukkant fel az arcán... Kalóz. És az előző este igencsak csúnyán nézett rám, az előbb még tökön is könyököltem, szóval egészen biztos, hogy semmi oka mosolyra, hacsak nem olyasmit forgat a fejében, ami igen rosszat jelent az én szerencsétlen fejemre. Mindazonáltal a felborzolt idegeim megnyugtatja, mert legalább a következő percben nem tervez semmi halálosat ellenem. Remélem. A kezét nyújtja, és nem tudom, hogy egyezségként, bemutatkozni kíván talán hogy demonstrálja, egyetért velem, vagy csak valami csel? De hallom a követőim döngő lépteit, és vele a Sorsom dübörgését is, így akarom vagy sem, a túlélésem, és a családom fennmaradásának érdekében a kezem kinyújtom, és a karcsú ujjaim a durva, kérges tenyérbe csúsztatom. A hideg végigfut a hátamon, mert már tudom, hogy a pillanatban ez volt a legjobb, amit tehettem, mégis...
Ruhámat megszorítom a másik kezemmel, tőle remélve segítséget, de sajnos nem tud még sem repülni sem harcolni, és a fűző nyomorékká szorít, szóval így nehéz levegőt is vennem, és érthető hát, hogy nem potyognak a csillogó ötletecskék a szőke tincseim alatt pihenő koponyámból.
- Nem rossz ötlet... - leheli a kacsómra, amire kicsi puszikát lehel, én meg zavarba esek, mert itt tényleg nemtévesztés esete forog fenn... és ez zavar. - De nem...
Mielőtt még homályos és tiltakozó agyam felfogná, mire is mondott nemet, addigra már a széles vállon találom magam, akár egy frissen kiporolt szőnyeg, és döndül mögöttünk a kabin ajtaja. Kétségbeesebben próbálom eltalálni a veséit, no nem mintha a benne lévő orvosi köveket szeretném megmozgatni, hanem csak úgy, a szervecskéket leverni. Hogy a Magasságos Mennyei Mazsola legyen velem! Mibe keveredtem már megint?
Jé, repülök! Puff... mégsem. Fújtatva hámozom ki magam a ruhámból, mielőtt még rámmászna ez a kolosszus, majd pár dühödt mozdulattal a makrancos tincseim is hátrarázom. De nem jön közelebb, csak leül az asztalánál, és aztán hosszú szemezésbe bocsátkozik. Csak úgy. Én, mivel hogy nemem teljes tudatában tudom, hogyha kiderül, egy kis olyan plusszal rendelkezek odalent, amihez a nők csak olykor jutnak ám hozzá, és hogy a bugyikám nem kis barlangocskát rejteget, vagy macinak málnást, nyugodt vagyok. Legalább csak egy módja van a megerőszakolásomnak. Alaposan felmérem a szobácskát, hátha találok menekülési útvonalat, de persze, hacsak nem fogyok szemminutumban kilókat, vagy nem leszek gumiember hirtelenjében, akkor nem férek ki a kajütablakon. És az ajtó ugye zárva... odakint egy vagonnyi csőcselékkel.
Visszapillantok rá, de nem mozdul. Még. Ruhám megigazgatom, hogyha úgy hozza a kegyetlen végzetem, akkor még fel tudjak pattanni, bár így sarokba szorítva úgy érzem légtornásznak vagy bolhának kéne lennem, hogy ilyesmit kivitelezzek. Csak nem szólal meg, nem is tűnik úgy, hogy akarna, így összeszedem magam, a hangomra nyugalmat erőltetek, és úgy érzem, szembe tudok nézni bármivel, ami csak jöhet.
- Mit akar tőlem? - a mosoly láttán az előbbi gondolatom megdőlni látszik...
- Váltságdíjat természetesen. - affene.
- Értem? - tartsuk magunkat a kislány szerepéhez. - Sosem fog kapni váltságdíjat! - itt az igazság, fogd meg jól!
- Miért is? - villanó szemeibe bolondokhoz illő bátorsággal nézek.
- Senki sem fog fizetni értem.
- Már pedig, addig marad itt szerény személyem társaságában, amíg nem fizetnek magáért. - érzem, ahogy az éltetem nedű a testemből elillan egy pillanatra, és elerőtlenedek. - Kezdjük újra szépségem.. Elmondod szépen a neved, én felkeresem a családod, elkérem ami jár, utána szépen visszaviszünk nekik és mindenki boldog lesz.
- Nincs családom.. - válaszolom azonnal készségesen, és várom, hogy azonnal keressen megoldást erre, mert ha nem, én... Én nem maradok itt! És kész!
- Akkor mostohád van? Vagy talán a legősibb mesterséget űződ? – vigyora irritál, és azonnali válaszra sarkall.
- Hah! Még csak az kéne! – húúú,de felképelném a piszok disznót, hogy a szép szeme pottyanjon ki a helyéről!
- Akkor nem értem miből telik ilyen szép ruhára és bálokra egy cselédnek..
- Nem vagyok cseléd! – újra visszatér a vérkeringésem, így kipirulva utasítom vissza a szavait. Igaz, nem vagyok több, mint egy cseléd, de azért nem vesznek olyan alantas-számba!
- Akkor mi is vagy..? Helyesebben: ki is vagy? - hát apuskám, lesheted, hogy válaszolok. Inkább tömj ki mint egy vadlibát, vagy vess a kalózkáidnak, hogy aztán egy szép éjjelen a bosszúm utolérhessen, és a golyócskáidat vérengzős pillanatomban megsütve a cápáknak vethessem! - Értem.
Az jó, ha ő érti, mert én nem értem, hogy ő miről beszél. Csak azt látom, hogy feláll, és lefegyverzi magát. Ugye nem akar vetkőzni? Az előbb csak vicceltem... Egyre közelít azokkal a macskamozdulatokkal, és én az ágy sarkába menekülök előle, de hiába, mert ugye a falon még sajnos nem tudom átpréselni magam.
-Sem hercegnő.. sem örömlány.. akkor mit kezdjek veled?
Az ágy mellett megáll, de már ide érzem a testének melegét, az illatát, a szemeinek tapogatózását... Hol van az őrangyalom, amikor szükségem van rá? Nagyot nyelek, és a ruháim ölelem magamhoz, mintha az tényleg letett volna az elmúlt pár percben valami ,,hogyan mentsünk idiótákat akik női ruhában igen rossz helyzetbe kerültek és a halál a legjobb ami történhet velük” vizsgát...
-Mondjuk... elengedhetnél? - Már a hangom is szánalmasan vékony és csipogós, szerintem ezt még én sem gondoltam komolyan.
-Engedjelek el miután akkora felfordulást okoztál? Nem cicám.. lefogod dolgozni azt a kárt és idő veszteséget, amit okoztál. De tetszel nekem, ezért megengedem, hogy válasz: a testeddel fizetsz.. – közel hajol, látom a kék szemeiben az apró kis homokszerű pöttyöket, és érzem, ahogy testem haloványan remegni kezd. – vagy a hajópadlót sikálod tisztára mindennap?
A szája forró, vastag és húsos, kedvem lenne beleharapni, de akkor minden esélyemet elbaltáznám, és itt helyben nekiállna bontogatni a ruhámból, mint türelmetlen gyerek a karácsonyi ajándékát. A szívem a torkomban, és csak az jár a fejemben, hogyha nem válaszolok gyorsan, azt fogja hinni, hogy a közelségétől Úgy aléltam el, és megcsókol. De eszemben sincs. Nagy, és... nagy! És félelmetes, mondtam már? Tágra nyílt szemmel és visszafojtott lélegzettel préselődök egyre jobban a kabin deszkáira, hasztalan.
A kritikus pillanat akkor ér utol, amikor érzem a száját az enyémhez érni ténylegesen, pedig tisztán látom a szemeiben, hogy még a válaszom várja, hát csak nem akarja a lepénylesőmet befogni! Önkénytelen mozdulattal keverek le neki egy atyai pofont, amit ugye senki sem nézne ki belőle, és ugyanazzal a mozdulattal rémülten nyomom a szoknyám tetemes részét a képébe, és tolom el magamtól teljes erővel.
-Tűnj innen! - jesszus, ez a vékony hang mind az enyém?! - Sikálok! Tésztát vagy padlót, mindegy, de ne gyere se te, se más a közelembe! Inkább meghalok!
Azt már nem teszem hozzá, hogy a szégyentől, hogyha rájönnek, igazából fiú vagyok ebben a hacukában. Inkább higgye, hogy teátrális alak vagyok. Sápadtan gyűrögetem a muszlinruhámat, amiről a drágakövek többsége lepotyogott már, és hideg, remegő ujjaim úgy összeszorítom, hogy ne lehessen látni, mennyire be vagyok tojva. Még egy centit közelítene ez a pasi, és...
Erre meg felnevet. Egyik lábával térdel az ágyon, és az előbbi kegyetlen, elképedt arc leolvadt róla arra a pár pillanatra, míg ő gonosz kacajra fakadt. Kihasználva a nem létező esélyt odébbkukacoltam az ágyon a túlsó végébe, hogy szükség esetén lepattanhassak a csúnya garnitúráról. Két esélyes a nememből fakadó félreértés. Ha rájönnek, vagy kasztrálnak csak puszta ,,kölcsönkenyérvisszajár” miatt, vagy a meglévő domborulataim is csábítóak lesznek. Végigfut a hátamon a hideg, és sóhajtanék, de a fűző... Egy pillanatig még a levegőt kapkodom, majd lecsillapodva kezdem visszanyerni a színemet is.
-Hát jó. Te kérted.
Azzal egy nagy mancs jelenik meg a látómezőben, és mielőtt még ellenkezhetnék, újra a vállára csap. Ám ezúttal kissé hátrébb lógok, így attól való félelmemben, hogy a túloldalt lepottyanok, tíz körmöm mélyesztem a ruhába, bőrbe, karba, nyakba, mit érek éppen a nagy lóbálás közepette. Döngő léptek, majd pár pillanat után kint találom magam a fedélzeten, néhány igencsak egyértelmű arcot vágó, és ronda férfi között. Míg várom, hogy az előbb fejembe zúduló vér a testembe visszacsordogáljon, hogy újra talpamon állok, addig a dörgő hang mellettem parancsokat oszt ki, majd a kezembe nyom egy vödröt meg egy rongyot.
-Jó munkát.
És itthagy. A vizes rongyot úgy vágom földhöz durcásan, mintha csak a tökei lennének. Nagyot placcsan, és nem bánom, hogy a drága ruhám tiszta szutyok lesz. Én ugyan nem ódzkodok a munkától, de hát emberből vagyok, és nem vacsoráztam Miatta tegnap, reggelit sem kaptam, és nyilvánvalóan nem fénnyel táplálkozom. Koplaltam már sokat életemben, ezért a női alakom, de nem szándékoztam az újabban egyre ívelő karrieremben ilyen töréspontot beiktatni. Mindazonáltal tudom, hogy fogoly vagyok, és egy igen vékonyka cérnaszálon egyensúlyozok.
A szoknyám lelógó részeit pár ügyes és gyakorlott mozdulattal csavarintom, tekerintem, így nemsokára egyféle buggyos nadrág lóg rajtam. Hajam egy mozdulattal csavarom fel, és a meg nem talált is kötőtűmmel konttyá csavarom. Nem tagadom, sokszor játszottam már nőt, és sokszor kellett menekülnöm is. Gyakorlatom van már ilyesmiben. Csak épp nem szoktak elkapni. Szusszanva térdelek le a földre, akár egy igazi gésa, így kissé a származásom kibukhatna, ha nem kékülne el a fejem a hirtelen mozdulattól.
Dühös mozdulattal nyúlok a ruhám hátához, és egy igen mérges mozdulattal rántok egyet a szusz-szorító ocsmány és idegesítő fűzőm szálain. Szinte utolér az orgazmus, amikor hallom a reccsenést, és ahogy a tüdőm végre teleszívhatom, elszédülök. Amíg élvezem, hogy újra használom rendeltetésszerűen a légzőrendszerem, a korlátok felé pillantok. Sehol egy szárazföld, mindenütt víz... a rongyot megfogva végül mosni kezdem a padlót, és ahogy figyelem a körülöttem ténykedő embereket, kissé lehiggadok.
Senkinek sincs szabad ideje látszólag, cipekednek és mászkálnak, nem állnak meg szívózni velem. Bár néhányukon látok pár csúnya puklit és zúzódást is. Sötét mosollyal súrolom tovább a földet, miközben azt képzelem, hogy igazából a föld helyett arcokat reszelek, merthogy a rongyom időközben nagy reszelő lett. Ez a munka jobb, mint vártam. A hajó deszkái olykor reccsennek, az emberek ordítoznak egymáshoz. A víz fel-fel loccsan, zúg a tenger, a madarak rikácsolnak. Döngnek a léptek a padlón. Apránként meglátom, mi a jó oldala ennek az életnek is. Végül megunva a magamban való durcázást, kisimult arccal nagyon halkan dudorászni kezdek. Amikor pedig megfeledkezek magamról, ennél is halkabb énekre fakadok. Nem hiába járattak puccos ruhákban, én voltam a mutogatni való porcelánbaba. Művészetről sokat tudok.
A nap már magasan jár, amikor a fedélzet végére érek. És mivel úgyis a hajó orrában állok, a korlátra könyökölök egy pillanatra, élvezve a szép kilátást. A hajam már kibontottam, és hagyom, hogy a sós levegő átjárja, játszadozzon vele, és bolondos ujjaival kifésülje. Lehunyt szemmel élvezem egy kicsit a párás szippantásokat, főként mert a tüdőm végre nem sajog, és nem látok csillagokat minden pillanatban. Aztán a látványt iszom magamba. Nagyon sokszor utaztam már, de mindig valahol a hajó fenekén bújtattak el, hogy még véletlenül se ismerjenek fel, vagy tudják meg, hogy melyik kontinensről melyikre megyek, így a kikötőn kívül mást nem láttam.
-Milyen a kilátás, hercegnő?
Zendül egy mély hang mellettem, mire összerezzenve lépek ösztönösen odébb. Bizalmatlanul pillantok fel az engem figyelő kék szemekbe, majd onnan a kezében tartott, felém nyújtott tálcára. Meglepetten vonom fel a szemöldököm, ahogy meglátom a száraz kenyeret igencsak nélkülöző menüt, és a számban összefut a nyál. Azonban a munkához nem szokott kezeim képtelenek lennének megtartani bármi tollpihénél nehezebbet, így beharapva ajkaim egy pillanatra elgondolkozok, majd egy közeli hordóra kászálódok fel, és félénken nyúlok a tálcáért, nem nézve a másik szemébe, mielőtt még félreértene bármit is. Én csak a kaját kérem el tőle, semmi mást.
Megért végül a férfi, így a kezembe csúszik a mennyei manna, és én, mégha nincsenek is evőeszközök, örömmel fogok neki. És még valami csokinak kinéző valami is van a tálca szélén! Ki jött rá, hogy édesszájú vagyok? Igaz, kicsit szomorúan nézek a poharamban lévő borra. Nem szeretem ezt a fura ízű bort, aminek még a szaga is fura. Ritkán nyúlok hát hozzá, annál gyorsabban tömöm a fejem. Sült husi, krumplika, és egy kis gyümölcs is... lehet a tegnapi portya romlandó holmijait vágják hozzám? Nagy sóhajjal szopogatom le az ujjaim is, majd az amúgy is eléggé elszineződött ruhámba törlöm ujjaim.
Elégedetten, jóllakottan támasztom meg magam a hátam mögött a hordó peremén, és kicsit napozva élvezem, hogy élek. Nagy sóhajt veszek, és oda sem figyelve a mellkasomnál igazítok egy kicsit a fűzőmön. Villantani nincs mit a felette lévő ruha miatt, és miután már nem szorít le, már nem is látszok annyira betegesen vékonynak sem.
-Nem vagy szomjas?
Morran mellettem a hang, kivételesen nem bántó éllel, csak épp gúnyosan, mire kap egy csúnya pillantást. Az említett italra pillantok, és elhúzom a számat.
-Nem iszok ilyet. De ha van rum...
Nyitva hagyom a kérdést, és reménykedve pillantok a meglepett arcot vágó pasikára. Na igen, nincs élő urinő, aki kézbevenne olyasmit, mert nem ildomos. De nem vagyok nő. Legalábbis, jelen pillanatban nem rendhagyó. Nem mondok többet, hagyom, hogy hadd találgasson, ugyan hol szoktam én erre rá, vagy miért ilyet követelek, majd legyintek.
-Mindegy. A konyha? Vissza tudom vinni a tálcát már magam is.
Na igen, teli bendővel, és kissé lehiggadt idegekkel már nem is nehéz az újabb munka. Legalább addig sem süti a nap a nevetségesen fehér bőrömet ropogós-pirosra. Habár még csak most kezd el tűzni a nap igazán. Nem akarok szőke fejemre napszúrást sem. Legalább felhő lenne! Mert én ugyan hiába égek le csomószor, hiába barnulgatok apránként, a hülye génjeimben van a hófehérség, és amint levedlek, akár egy királypiton, alóla a hófehér bőr újraszületik fájdalmas bőrpotyogtatásom után.
|
| Lureka | 2013. 04. 24. 20:07:11 | #25650 |
 Karakter: Oliver Wilde
Megjegyzés: ~ Laumnak
Elégedetten szívom be az éjszaka hűvös levegőjét.
Csend és nyugalom.. tökéletes éjszaka a vadászatra.. igen. Ezt a pillanatot szeretem a legjobban. Amikor senki sem számít ránk. Hiszen egy ilyen csodás éjszakán mi rossz történhetne?
Tudom, hogy ezt gondolják. Régen én is így gondoltam. Elcsábítottam a bál legszebb hölgyét, és a kertbe csalva élveztem a társaságát. Már amennyire engedte.. a legtöbb mindig nagyon szemérmes kis virágszál volt. Akit kötött az etikett és az illem és túlságosan zavarba hozza az amit én csinálok.. de azért mindegyikkel jó volt utána is kapcsolatom. Az egyik legjobb partner voltam az ilyen bálokon.. A sok jómódú liba nem is nézett meg csak látta a címerem.. és minden el volt intézve. Már csak egy sármos mosoly kellett.. és a karjaimban volt.
De sajnos vége a jó életnek.. most dolgoznom kell a pénzért. Már ha ezt munkának lehet nevezni.. Arcomra gonosz mosoly kúszik, és tekintettem a nem túl messze lévő kisebb palotára függesztem. Itt az ideje a barmok megkopasztásának.
- Mindenki tudja a dolgát? – emelem meg kissé a hangom, hogy embereim hallják a kérdést. A legtöbb egyszerű haramia, vagy nincstelen, aki nem tud másból élni. Esetleg olyan megalázott mint én. De a lényeg, hogy mindegyik hajlandó egy kis felfordulást okozni a pénzért, és nem riad vissza a vértől..
- Igen főnök! – válaszolják szinte egyszerre, és mosolyom kiszélesedik.
- Akkor hajrá! – adom ki a parancsot és egyszerre indulunk meg az épület felé.
A sötétben lopakodva ügyesen széled szét a csapat, majd amikor a kapukhoz érünk 3-4-en veszünk kezelésbe egy-egy katonát és így pillanatok alatt védtelenné tesszük az ünneplő tömeget. Ahogy beérünk a bálterembe elszabadul a pokol. A férfiak többsége természetesen megpróbál hősködni, de még így is vajmi kevés esélyük van ellenünk. A fiúk ordítozva, kiabálva esnek a népnek és alig pár perc alatt megtörjük az ellenállást és begyűjtve az ékszereket, pénzt, értéktárgyakat fegyvereket és mindent ami csak megtetszik. Vigyorogva sétálok végig az emberek előtt, akiket sarokba szorítottunk és látom, hogy jó páran felismernek. Helyes.. remélem jól megjegyzitek és szétkürtölitek, hogy Oliver Wilde megint feltűnt. Tönkre tették az életem, megölték a családom.. itt az ideje, hogy visszakapjatok mindent. Nem.. nem ölöm meg őket. Csak tönkre teszem az életünket.
- Héé! Valaki menekül!!- kiabálja hirtelen Jack és még mielőtt bármit kérdezhetnénk kirohan az ajtón valószínűleg a menekülő után. Sóhajtva nézek utána, majd még pár embernek szólva eredünk utánuk, amíg a többiek hátul tartják a frontot.
Hatalmas szoknya lobogó haj.. Mosolyogva rohanunk a kis hölgy után, hiszen esélye sincs ellenünk. Hangos lihegése szinte bántja a fülem, viszont amikor már épp elkapnák a fiúk megfordul hevesen csapkodva védi magát. A fiúk fájdalmasan nyögve hátrálnak el tőle, majd elég dühösen álljuk körbe meg akadályozva, hogy esetleg újra futásnak eredjen.
Kíváncsian figyelem a zilált ruhába bújtatott lányt. Vékony, törékeny és mégis olyan harcias, mint egy veszett vadmacska. Levegőért kapkod, közben minket figyel, gondolom hogy kivédje az újabb támadásokat.
Viszont amivel végképp meglep és felcsigázza kíváncsiságom, hogy hirtelen rántja fel szoknyáját. Tekintetem akaratom ellenére a vékony, finom kis lábakra terelődik. Egyik combjára valami kis vacak van kötve, de még így is éhesen bámulok rá.. Pedig nem szokott ennyire lázba hozni senki.. Ilyen rég voltam nővel?
A kis odaerősített dolgokból előkapja az egyiket majd szoknyáját elengedve kiált ránk harciasan.
A félhomályban beletelik pár másodpercbe, mire rájövök hogy az egy kis kés. Hangos nevetés szakad fel belőlem és a fiúk is velem együtt röhögnek.
Bájos.. El kell ismernem, talpra esett kis virágszál.
Felé lépünk mire megint elkezd a levegőben kalimpálni avval a bottal. Azonnal megállok, mert nincs kedvem néhány zöld foltot szerezni. Egyszer úgy is megunja a csapkodást és akkor csak felkapjuk és visszük..
Viszont van aki nem így gondolja és bátran lép a lány felé, hogy kicsavarja a kezéből azt a botot, de csak annyit ér el, hogy fejbe vágja a kis virág. Dühösen lép hátrább és várakozóan bámul a hölgyre mint mindenki más.
Pár percig megy a szemezés, amíg légzését kicsit kontrollálja, majd ki húzva magát igazítja meg ruháját és rakoncátlan tincseit, végül ránk néz méltóságteljesen.
- Vezessetek a vezérhez. - mondja parancsoló hangnemben, amire csak síri csend a válasz. - Főnök? - kérdez újra de most sem szólnak a fiúk, csupán rám pillantanak páran - Kapitány, ezredes, tábornok, király, akármi? Barbárföldje ennyire primitív?
- Én volnék az - szólalok meg végül, és kilépek a sorból. Boldogan lép elém, mintha épp a várva várt ajándékát látná, és fürkészve néz végig rajtam. Kíváncsi kék szemei, szinte nevetnek rám, de én nem ugrok bele a játékba. Fapofával bámulok le rá, hiszen épp hogy a vállamig felér a virágszál. Egy mozdulattal összetörhetném, de ő csak figyel engem, mint egy kíváncsi gyermek.. Furcsa, mégis felkelti az érdeklődésem ez a tekintet.
Kezét lassan emeli fel, és csak most látom, hogy nem botot, hanem egy fuvolát szorongat annyira hevesen és közelít most arcom felé. Gondolkodás nélkül fogom meg kis kacsóját, még mielőtt eszébe jut valami. Sértett arccal néz fel rám, de cseppet sem érdekel. Sőt.. Felőlém hisztizhet is, akkor sem fogom hagyni, hogy megint elkapja a harci kedv és kiverje a szememet mondjuk.
Hosszú másodpercek telnek el így. Ő bámul rám én pedig várom a közevtkező lépését.. Kezét lassan mozdítja meg végül, maga felé húzva, hogy visszaszerezze. Felvonom a szemöldököm és egy laza mozdulattal lököm el magamtól, amitől egy jó fél métert repülve esik a földre. Remek.. legalább nyugton marad pár percig. Nem törődök a halk nyögéssel, csupán magamhoz intem a fiúkat és amíg ő a földön fekszik, megbeszéljük a továbbiakat. Szó nélkül követik az utasításiamat, és teszik a dolgukat nem kételkedve bennem.
A lány mögé lépve fogják le ketten megfosztva kis fegyvereitől. Halvány mosollyal lépek elé és szoknyáját felrántom, hogy megnézzem mit rejteget még alatta. Válaszul gyomron rúg, amire nem számítok.. Halk szuszanás szakad fel belőlem és dühösen meredek rá. Na jó.. Elegem van.. Nemesi ribanc, meg sem érdemelné, hogy ilyen jól bánjunk vele! Visszakézből pofozom fel, vagyis csak meglegyintem, de ettől is csillagokat lát és legfőképpen nyugton marad. Könnyed mozdulattal fosztom meg kis zsákjától és zsebembe süllyesztem mosolyogva, majd kezem tovább indul a puha bőrön. Hm.. már most látom milyen jót fogunk mi szórakozni...
Viszont alig haladok, pár centit felkiált és rángatózni kezd, hogy kiszabaduljon. Keményen fejjel le a és nyögve hátrálok el tőle. Idióta liba! Dühösen nézek rá, ő pedig felszegett fejjel kihivóan nézz vissza, majd szemeit lecsukva vár. Gondolom a halálra.. Ceh.. Elkényeztett liba.. Azt hiszi megölöm? Nem.. Ennél sokkal csúnyább dolgot fog tőlem kapni..
Intek a fiúknak és fejmbe vágják, amitől azonnal elájul.
- Vigyétek.. Majd holnap foglalkozunk vele - mondom és visszaindulok a villa felé. Most fontosabb dolgom van nála.. Majd holnap reggel elbeszélgetek vele. Arcomra gúnyos mosoly szökik a gondolatra.. Beszélgetünk.. Először csak szóban.. Aztán majd meglátjuk..
~~~***~~~
Elégedetten nyújtóztatom ki elgémberedett végtagjaim. Egész éjjel pakoltunk aztán gyorsan tovább indultunk. Meglepően gyors tempóba haladva hagytuk el a partot, a fiúk is nagyon lelkesen dolgoztak, aztán ettünk, ünnepeltünk és amikor kicsit elcsenedesedett a bagázs lejöttem útvonalat tervezni és számolni. Ráment az éjszakám.. De megérte..
Felállva sétálok az ablakhoz. Még mindig jó tempóban haladunk, és semmi nyoma nincs, hogy követnének minket. Bár amilyen felfordulást okoztunk, talán csak mostanában tudtak elindulni az elkényeztetett kékvérűek. Én pedig már kitaláltam ki lesz a következő célpont, de előbb fel kell tölteni a készleteket, kicsit szórakozunk.. aztán mehetünk tovább..
Elmosolyodom a szórakozás gondolatára.. Lassan ideje lenne felkelteni a kis vendégünket, hogy elbeszélgessünk…
Alig hogy eszembe jut ordibálás üti meg a fülem, és kíváncsian fordulok meg, de nem értem mit ordítoznak.
Nyugodtan sétálok az ajtóhoz és kinyitva kivel találom szembe magam..? Mosolyognom kell a riadt pofin és amikor elfordulva rohanni kezd.. Túl optimista vagy cicám.. Egy hajón vagy kalózok között.. Nincs hová menekülni. Mégis tetszik, hogy ennyire próbálkozik.
Pár lépés után elvágódik, és mire észbe kap már mellette állok. Hosszú hajába markolva rántom fel a földről, cserébe ágyékomba könyököl. Dühösen nyögök fel, ő pedig elégedetten fújja ki a levegőt, majd felém fordulva néz fel rám, és lassan hátrálni kezd.
- Nem kezdhetnénk ezt előlről? – kérdi és halvány, félénk mosolykát villant rám, gondolom avval a céllal, hogy ez az ártatlan pofi majd meghat és elengedem, mindenféle következmény nélkül. Édes vagy cicám, de ennyivel nem kenyerezel le.. sokkal többel tartozol nekem a sok bonyodalom miatt amit okoztál, mint hogy most csak úgy elengedjelek.
Arcomra ennek ellenére, lágy már-már kedves mosolyt varázsolok. Ez volt az a mosoly, amitől minden nő megnyugodott és a karjaimba borult.. és úgy tűnik a kis virágszálat is megnyugtatja, mert kicsit kiszélesedik a mosolya, bár a gyanakvás a tekintetéből nem tűnik el, de ez még megbocsájtható ebben a helyzetben. Amilyen csúnyán viselkedett, kénytelen lesz elolvadni minimum egyszer a karjaimban… Ohh igen… már úgy is rég voltam szűz lánykával..
Lassan nyújtom felé a kezem, amit először bizalmatlanul bámul, majd óvatosan belecsúsztatja kis ujjait markomba. Nem mintha lenne más választása, mert közben megérkeztek a fiúk is, akik a elállják az egyetlen menekülési utat. Szóval.. vagy elfogadja a béke jobbot, vagy nagyon csúnya módszerhez folyamodva kell a szobámba cipelnem, ami valljuk be nem igazán illene egy nemes ember fiához.. Bár.. az sem vet rám jó fényt, hogy kiraboltam és jó pár rangos társamat megöltem. De hát.. az élet kegyetlennek nevelt..
- Nem rossz ötlet.. – válaszolom bársonyos hangon és lehajolva hintek egy apró szemérmes puszit a kis cicus kezére, amin láthatóan meglepődik, és nem tudja hova tenni. Sejtem, hogy nem erre számított az úri kis lelked. – De nem… - fejezem be a mondatot és mosolyom kárörvendően szélesedik ki, majd mielőtt bármit is tehetne nemes egyszerűséggel megragadom a csípőjénél és a vállamra dobva indulok el a szobám felé. Hátam mögött röhögés és éljenzés a vállamon, pedig hangos szidalmazás és kemény kis ökölcsapások. Ez a nap is jól indul..
Mosolyogva zárom be az ajtót, majd egy laza mozdulattal dobom le a harcias cicát az ágyamra. Halk puffanás, majd apró nyögés és gyilkos tekintettel néz fel rám, végül ülő helyzetbe tornázva magát szedi össze maradék nőiességét. Elégedetten sétálok az asztal előtt álldogáló egyetlen székre, majd leülve rá, dőlök hátra, lábaimat kényelmesen felrakva az asztalra, karomat mellkasomon keresztbefonva pásztázom végig a ruhába rejtett vékony kis testét nem túl szemérmesen. Hosszú percekig bámulom így, és egy ideig állja a tekintettem, majd elfordítva arcát néz körbe a helyiségben, végül újra rám pillant, de úgy tűnik frusztrálja tekintettem, mert kicsit mocorogva ül feljebb, ruháját markolva, mintegy védőpajzsként maga előtt tartva.
- Mit akar tőlem? – kérdezi, megtörve a hosszú perceken át tartó csendet. Arcomra lusta mosoly kúszik. Úgy tűnik valaki fél.. és meg is értem… nem lehetek most túl bizalomgerjesztő látvány.
- Váltságdíjat természetesen – válaszolom nemes egyszerűséggel.
- Értem? – kérdez vissza lenézően – Sohasem fog kapni váltságdíjat!
- Miért is? – kérdem kíváncsian a két szép kék szemébe bámulva. Felesel és nem túl félős.. egyre jobban tetszik.
- Senki sem fog fizetni értem.
- Már pedig, addig marad itt szerény személyem társaságában, amíg nem fizetnek magáért – válaszolom kárörvendő mosollyal, és az a kis szín ami eddig az arcát szép pirossá tetté egy pillanat alatt tűnik el. Azt hiszem, kezd aggódni a drága bizonyos dolgaiért… - Kezdjük újra szépségem.. Elmondod szépen a neved, én felkeresem a családod, elkérem ami jár, utána szépen visszaviszünk nekik és mindenki boldog lesz.
- Nincs családom.. – vágja rá szinte azonnal, és szép szemeit lesütve bámulja inkább a földet. Nocsak.. Ez érdekes.. egy árva virágszál? De akkor miből telik neki ilyen szép ruhára és bálokra járásra? Egy ilyen ünnepre nem hívnak meg csak úgy akárkit..
- Akkor mostohád van? Vagy talán a legősibb mesterséget űződ? – kérdem kajánul elvigyorodva.
- Hah! Még csak az kéne! – förmed rám mérgesen és szemöldököm újra felszalad a heves reakciót látva.
- Akkor nem értem miből telik ilyen szép ruhára és bálokra egy cselédnek..
- Nem vagyok cseléd! – csattan fel megint, arca kipirosodik a dühtől és én lassan elmosolyodom a látványtól.
- Akkor mi is vagy..? Helyesebben: ki is vagy? – kérdezem utoljára, de csak a morcos tekintet beszél hozzám a száját nem nyitja válaszra. Érdeklődve fürkészem arcát még pár pillanatig, de csak nem szólal meg. Csupán bámul rám, majd maga elé. Fontos titka lehet, ha ennyire nem akarja, hogy megtudjam..
- Értem – mondom végül majd lassan felállva csatolom le kardomat és az asztalra hajítva sétálok el és nézek le a megszeppent kis pofira. – Sem hercegnő.. sem örömlány.. akkor mit kezdjek veled? – kérdezek újra és közelebb lépek, mire feljebb csúszva az ágyon menekül. Arcomra halvány mosoly kúszik és az ágy széléhez lépve nézek le rá. Arany fürtök.. vékony kis test… Lehet nem örömlány, de attól még hasznát tudom venni. Feszültség levezetésnek mindenképpen jó lesz a kicsike.. aztán majd meglátjuk.
- Mondjuk.. elengedhetnél? – csipogja halkan, hatalmas baba szemekkel kérlelve. Mosolyom kiszélesedik a felvetésre. Vagy nagyon naiv.. vagy túl reménykedő típus… igazából mindegy, mindkettőt tudom orvosolni.
- Engedjelek el miután akkora felfordulást okoztál? Nem cicám.. lefogod dolgozni azt a kárt és idő veszteséget, amit okoztál. De tetszel nekem, ezért megengedem, hogy válasz: a testeddel fizetsz.. – hajolok le hozzá, kezemmel a matracon megtámaszkodva, hogy egy vonalba kerüljön az arcunk. – vagy a hajópadlót sikálod tisztára mindennap? – fejezem be végül az utolsó szavaknál lehalkítva hangom, és szinte ajkára suttogva a szavakat.
mégegyszer: Boldog Szülinapot, te húsz éves és négy napos nőszemély! ;)
Szerkesztve Lureka által @ 2013. 04. 24. 20:08:55
|
| Laurent | 2012. 12. 24. 15:06:56 | #24589 |
Karakter: Ismert neve: Yume
Megjegyzés: ~Lulunak~ Fa alá
Nevetséges. Azt hittem azok az ókori idők, amikor még a férfiak nőnek öltöztek – elmúltak. Erre tessék. Fuvolám szorongatva állok a hátsó ajtó előtt, nagyokat és mélyet lélegezve, már amennyire megengedi ez a nagy muszlim meg fuszekli... Izé, krinolin. Nem mondom, mindig is csodáltam a ruhát, annyira elegáns és gyönyörő, ez a darab is jól néz ki, de nem is a finom kézzel gyártott drága csipkékkel, maslikkal, fondorlatos fodrokkal van a probléma. Hanem hogy rajtam van! És hogy én szenvedek tőle! Nyavalyás fűző! Hajam már évek óta nem volt vágva, tehát meseszép kontyocskát is kaptam, ne felejtsem majd el letörni a kezét annak, aki ezt tette velem. És a szoknya alatt ez a rács! Olyan, mintha kalitka lenne a lábaimon! Se leülni, se csücsülni, lehajolni... Csak állni tudok, meg esetleg nagyon macerásan leülni. És már nagyon fájnak a lábaim, mert ennyi óra álldogálás meg bájolgás után... És még táncolnom is kellett. Ó, neeeem, nem férfiként, hanem nőként!!! Arcomon finom pír, ami szerencsére nem festék, hanem a düh rózsája. Van rajtam elég por meg pacsuli. Illatozok mint valami virágos lugas! És a hajamon lévő rizsportól is viszketek! Fürtjeim inkább játszanak most fehér, semmint tejfölszőke színben. Utálom! Hát nincsenek jogaim?!
Az esti hűs levegő azonban csendet is ad, így a fűzőben pihegve dőlök az ajtó melletti hideg falnak, lehűtve felborzolt idegeim. Bálok.. Nem nekem valók. Igaz, semmi kivetnivalóm ellenük, de amikor a sok pénzsóvár, kéjsóvár, mindensóvár férfi rámtapad... legszivesebben a ,,női” énem elnyomva alaposan fejbe vertem volna mind. Ha annyi bort megittam volna, amennyiért a lerázandó népet elküldtem, már holtrészeg lennék. Kezemmel legyezgetem magam, majd a szoknyám kissé felhúzva megnézem, hogy a combomhoz erősített szütyőm és kis minikésem – női bájaim óvása érdekében... - tart-e még, és úgy döntök, ideje visszamenni, mielőtt még keresni indulnának.
Mielőtt kinyitnám az ajtót, a tengerparti kis villa felbolydul. Ajjaj, túl sokáig maradtam volna?
Összerezzenek, ahogy durva ordítozást hallok bentről, puffanást, rohanást, sikolyokat.. Nem, ennyire nem törne ki a hisztéria hiányom miatt! Fene ebbe a fűzőbe, még pánikolni se tudok tőle! Elhátrálok az ajtótól, mielőtt még megtalálnának. Lehet a gyilkosok? Itt volnának értem? Tudtam, hogy a családom kiirtása nem egy legenda, de...
Megfordulok, és futásnak eredek. Fene a vidékbe, hogy itt egy darab fa vagy kő sincs, ami mögé elbújhatnék. Ebbe a nyavalyás ruhába is a... Puff... Ez azt jelentené, hogy a családom meghalt végleg? Ha már értem jöttek... felkecmergek a földről, majd a fuvolám megmarkolva újra futni kezdek. Elhagyom az egyik cipőm. Hátrapillantok, de a cipőmnél nagyobb gond, hogy a ház még mindig túl közel van! Hátraarc!
Mögöttem az ajtó, amin pár pillanattal ezelőtt még be akartam menni, kinyílik, és ordítva szólnak hátra a házban tartózkodóknak, majd utánam erednek. Kezek nyúlnak utánam, én meg a kemény fuvolámmal csapkodom őket harciasan, de fulladozva, mert ezt a alakkarcsúsítót nem épp menekülésre tervezték ugyebár. Sikeresen távol tartok mindenkit, és amikor végre alábbhagy a nagy támadási lendület a fájó testrészek miatt, felrántom a szoknyám. Á, nem magamutogatásos ingerem van, habár az se rossz, hogy a sok felcsigázott tekintet éhesen követi a mozdulatot, falva a felbukkanó, karcsú lábakat, de mindez egy pillanat műve, mert az ott lévő kis késem is előrántom, hogy a másik kezemben is legyen valami.
-Gyertek! Büszkén fogok meghalni!
Kinevetnek. És nem hibáztatom őket, hiszen milyen ijesztő is lehetek talpig fidri-fodriban, zilált hajjal, nőnek öltözve, egy aprócska késsel, míg náluk hatalmas kaszabok vannak... elindulnak felém, de én erélyesen leintem őket, hogy a nagy levegőkapkodástól szédült fejem kicsit kitisztíthassam. Meglepetten állnak meg, talán még senki nem intette le őket? Fuvolás kezem a hasamra szorítom, és igyekszem sok aprót lélegezni, hogy a érkeringésem jól működhessen. Felém ugrik egy, én meg kupán vágom.
-Nana! Mondom várj! Anyád nem tanított modorra?
Ripakodok rá, majd hajamba túrok, hogy a képembe lógó tincseket kisodorjam. Rizspor hullik mindenfelé, és gondolom a szőke szín is kezd előbukkanni itt-ott. Lesimítom a ruhámon a ráncokat, megigazítom magam, és emelt fővel nézek körbe.
-Vezessetek a vezérhez. - csend, merednek rám. - Főnök? - emelem fel a szemöldököm, de még mindig semmi. - Kapitány, ezredes, tábornok, király, akármi? Barbárföldje ennyire primitív?
-Én volnék az.
Kilép egy alak a többiek közül, övébe dugott kézzel, és megáll előttem. Megnyugszom. Nem épp keleti vonások. Mégse kaptak el azok a piszkok!
-Ha!
Teszem nyilvánossá diadalittas örömöm, elvégre ki akarna üldözői által meghalni? Én például jobb szeretnék valami ismeretlen keze által elhalódni, akinek nem a vérdíj a fontos. Elkomorodik az előttem álló, de én most neki szentelem a figyelmem. Oldalra billen a fejem, és kék szemeim le se véve róla felbillen egyik szemöldököm a magasba. Komor, vad, elszánt, gunyoros, és még ezer jelzőt aggatnék rá hirtelen... De akkor is ott van valami a tekintetében... Felé lépek, mire a marconák is egyet közelítenek. Fuvolámmal fenyegetem meg őket, hogy legyenek jó ölebek, és maradjanak csak, és a rablófejhez lépve alulról fölfelé pillantok rá. Nem kívánom kétségbe vonni fölényét és erejét, megküzdeni meg elvetélt ötlet. De engem ő tesz kíváncsivá. Fuvolám megmarkolva, kézfejemmel közelítek lassan arcához, nyugodtan, hogy lássa, nem készülök őt agyoncsapni. De mielőtt még a bőréhez érhetnék, mert hajt a tudásvágy, hogy vajon az ilyen bőr csak ránézésre puha-e, durván elkapja és megszorongatja a kacsóm. Előbb megszeppenek, majd duzzogva csücsörítek. Felpiszkáltam volna az alvó sárkányt?
Két kezünk egymás mellett... Milyen durva a keze, és milyen nagyon kesztyűs! Megmosolyogtat a látvány. Ha már meghalok, miért álljak neki sírni? Közelebb húznám a kezem, hogy jobban lássam azt a falatnyi kivillanó bőrt a csuklójánál, mert a sötétben elég nehezen megy a megfigyelés, de magamon érzem tekintetét, így felpillantok rá, mint egy gyerek, aki rossz fát tett a tűzre. Hanyag mozdulattal löki el kezem, én meg vagy egy métert szállok a levegőben ettől. Hajam szálltomban felmondja a szolgálatot, kíméletlenül szétbomolva, így mikor földet érek, eltelik egy kis idő, mire fel tudok kecmeregni. Hatalmas szoknyámon győzedelmeskedve felülök, amennyire csak tudok, majd a hajam fésülöm ki ujjaimmal képemből. Unom a banánt. Amíg én megpróbálok levegőt kapni, addig ők gyors tanácskozást tartanak, majd páran hozzám lépnek, és némi bíbelődés után lefognak, hogy a vezér hozzám lépve átkutathasson. Élvezetet fejez ki tekintete, míg a szoknyám durván felrántja, hogy megnézze, a tőr mellett még mi van ott. Durván gyomron rúgom, mire válaszként egy hatalmas pofont kapok. Máris lenyugodva hagyom, hogy a kis erszényem leszedje rólam. Majd keze elindul feljebb.
Kihagy a szívem egy ütemet. Nem tudhatja meg, hogy fiú vagyok, mert akkor csúnyán elbánnak velem. Hölgyet verni nem nagy teljesítmény, de ha fiú az, aki megbecstelenítette a büszkeséged, máris jobb őt elverni, nem? Hangos kiáltozásba kezdek, majd lefejelem az előttem álló férfit. Az megtántorodva keményfejűségemtől elhátrál, így legalább nem turkál a szoknya alatt. Bosszúsan, mérgesen néz rám, azt hiszem most fog leszúrni, így én lehunyt szemmel, magasra szegett fejjel várom, hogy lecsapjon valamelyik keze, és leszúrjon. Helyette hátulról ér ütés, és mikor nagyot kiáltanék meglepettségemben, levegőhiánytól és az ütéstől menthetetlenül elsötétül minden.
~*~
Aprócska, ismeretlen szoba köszönt, mikor magamhoz térek, és csak pislogni tudok, hogy ,,én életben”? Majd sziszegve nyúlok a tarkómhoz, amin egy böhöm púp éktelenkedik. Szomjas vagyok, éhes és fáradt. És ráadásul ruhástól mindenestől dobtak be, és a hülye ruhától kifacsart póz miatt még el is gémberedtem. Dühödten tépem magamról le az abroncsot. Fene bele! És annak is a szemeivel játsszon a holló, aki ezt feltalálta! Bele is rúgok egyet, majd a hatalmas ruhámban leülök az ágyra. Orgazmushoz hasonló érzések öntenek el a kényelmes üléstől, így sóhajtozásba kezdek. Menten nyílik az ajtó, talán túlságosan hangosan éreztem magam jól. Csúnyán vigyorgó férfi lép be, én meg kétségbeesek, hiszen minden fegyveremtől megfosztottak. Talán mégse... Ráhúzom a kalitkám, és kirugdosom a kis szobából. Néhányat még rátaposok, majd botladozva indulok el balra. Szoknyám a kalitkám nélkül akkora, mint egy nagy ágyhuzat, így a lelógó részeket ölelgetve nekiindulunk, hogy aztán a folyosón megjelenő fiúk miatt hátraarcot vágjak, és másoldalra fussak. Kiáltozva indulnak utánam, de most gyorsabb vagyok a cipőim és a vacak nélkül. Fürgén libbenek át a folyosón, jobbra-balra kanyarogva, elvesztve magam, a helyzetem, és üldözőim. Nem tudom, melyik a jobb... Fülelek, majd nekiindulok, mint egy tilosban járó nőszemély, lopakodva, settenkedve. Várjunkcsak, én most tényleg úgy nézek ki, mint egy tilosban járó nőszemély... És nyílik az ajtó a folyosón, hogy olyasvalaki jelenhessen meg előttem, akivel végképp nem akartam most találkozni.
-Ajjaj...
Kommentálom cincogva, behúzott nyakkal, majd megfordulok, futok, és parádésan elvágódok. Vendettát esküszök a fűző kitalálója ellen is, megfogadva, hogyha lesz időm, ettől is megszabadulok, és elégetem. Szertartásosan. Kántálva.
Hajamnál fogva rántanak fel, én meg bosszúból férfiasságába könyökölök. Nyögés fentről, tőlem egy elégedett szusszanás, majd feltápászkodom. Vérszomjas rablóvezérrel farkasszemezek. Megpróbálok egy mosolykát villantani, és lassan hátrálva tőle megszólalok.
-Nem kezdhetnénk ezt előlről?
Abban a reményben pillantok fel rá, hogy ő most szépen kezét nyújtja, bemutatkozik, én válaszul szintúgy, megiszunk mondjuk egy teát... na jó, lehet az rumos tea is, vagy teás rum, jósolok neki vagy tudomisén, majd elválunk egymástól, mint ágtól a levél...
|
|
