 Karakter: Joyce Barlow
Megjegyzés: ~ nanának
Joyce:
A tél és a karácsony környéke azért jó, mert sok helyre keresnek és kérnek olyan hostesseket, akik beöltözve és jól kinézve tudnak az ilyen nagy üzletekben reklámozni. Jelen esetemben kóstoltatni. Az egyik legnagyobb csoki márka színeiben pompázó mikulásruha – jelen esetemben mikulás-né – feszül rajtam. Egy gondom van ezekkel, hogy tapadósak mint a fene, és kötelezően tangát kell alá venni, különben nem néz ki jól rajtam eléggé a ruha. Mintha egy manójelmezt húztam volna fel, ami két számmal kisebb a méretemnél legalább. De semmi panasz, csak mosolygok, elmondom a sablonszöveget ami a promócióhoz most passzol, és kínálgatom a kis falatokat. naná, hogy az enyém a legnépszerűbb stand. Én meg nem ehetek ezekből a finomságokból, mert figyel a kamera, a főnök meg amúgy is hizlal. Szörnyű kínszenvedés.
Legfőképpen gyerekek támadnak le, azt sem bánom ha kétszer jönnek, mert aranyos némelyik, csak a hisztis akaratosokra nem mosolygok annyira, mint a többiekre. Mert a mosoly az viszont kötelező. Hajam lapos lófarokba van fogva a sapka alatt, az egész ruha csupa plüss így nem fagyok meg még ha mások kabátban épp nem sülnek meg. Jó összhang legalább a cég desing-nere értelmesen állította össze ezt a ruhát. A szememet mint mindig, picit vastagon húztam ki feketével, hogy kiemelje a színét, és kis árnyékolással még dobtam rajta egy keveset, ami pont illik ehhez az öltözékhez, ami rajtam van.
Olykor találkozok pár ismerőssel, naná, mert elég nagy ez a hely, vagy családdal vagy egyedül vagy haverokkal jönnek vásárolni, és megállnak itt kicsit, ha észrevesznek. Pár napja kezdem ehhez hozzá, és még legalább egy hétig én fogom promótálni ezt a finomságot, amíg nem jön helyettem valaki. Bár egész nap itt kell állnom, még sem bánom mert legalább keresek valamennyit, és állóképességre erőszakolom a lábaimat.
Elég nagy a tömeg, mivel délután van, sőt azt hiszem már estefelé jár az idő, nem tudom idebent olyan gyorsan elvesződik az időérzékem, hogy az hihetetlen, főleg ha sokan ostromolnak, azt hiszem öt perccel később nézem meg az időt, valójában eltelt másfél óra.
Berobban elém egy ismerős arc, és szélesen vigyorgok a csajszira.
- Nicky, szia! – köszönök is rá, majd mutatom is, bár nincs rá nagy szükség, hogy falatozzon nyugodtan. – Mi járatban? – érdeklődöm tőle, mire hátrafordul és maga mellé terel valakit, egy magas srácot, aki egész aranyos főleg azzal a kis mosolyával.
- Axellel épp egy házibuliba tartunk. Mikor végzel? Velünk jöhetnél. Vannak még itt többen is, épp a piákat szedik össze – mutat maga mögé, és kicsit csorbul a jókedvem.
- Nyolckor, szóval sokat kéne várnotok, ráadásul fáradt is vagyok, reggel nyolc óta vagyok bent - húzom el a számat is a kedvetlenségtől. Nicky úgy csapja homlokon magát, amikor azt kívánja sugallni, hogy jaj de hülye volt, majd az előbb említett srácot még közelebb vonja.
- Majdnem elfelejtettem. Joy, ő itt Axell, egy haver. Axel, ő itt Joy még középiskolából egyik jó barátnőm.
- Szia – köszön kedves kis mosolyával, amit viszonzok, a köszönést és a kézfogást is de csak gyorsan, mert nem szabad trécselnem sokat, amikor kérdez valaki mutatom nekik, hogy pillanat, válaszolok a kérdésre, pár embernek még ajánlgatok, és még egy kicsit visszafordulhatok hozzájuk, mielőtt mennének.
- Talán majd legközelebb – mondom sajnálkozó mosollyal – A héten biztos nem, de jövő héten hétvégén szerintem mér ráérek, addig minden nap itt vagyok. – magyarázom ki magam, elköszönésnél már mindenki arc puszit kap. Kár, szívesen megismertem volna ezt a srácot is, de most a munka az első.
~*~
Másnap megint korán kezdek, jobban mondva ugyan akkor mint mindig. Szerencsére nem kell sokat ideutaznom, csak egy busz. Kár hogy télen nem használhatom a motort, de még robogót se. Félek hogy elcsúszok, nem vagyok én nagy májer két keréken. Kihúzom a kis asztalkát a helyére, a kosarat odatolom a kellő csoki halommal amit az asztal alá rejtek, majd kipakolom a kis tálcát, felkockázva a kóstolónak valót és indulhat a nap. Tegnap este sunyin végzésem után, vagyis közben elcsentem egy kockát és az öltözőben betoltam. Ennyi még csak nem árt meg senkinek ugye?
Lassan indulnak be, de napközben hullámokban árasztanak el az emberek. Ebédszünet után viszont kicsit csendesebb megint a hely, csak pár gyerek jön oda másodszorra is kóstit kérni, estére lassacskán megint beindul a hely, folyti hullámokban érkeznek az emberek, viszont már csak húsz perc van a munkaidőmből, amikor egy ismerős alak közelít a középső polcfolyosónál. Csak azért ismerős, mert habár egyszer láttam eddig, de az tegnap előtt volt így még megjegyeztem. Ö… azt hiszem… Axel, igen.
- Szia – köszönök rá, mert látom hogy észrevett ám, sőt úgy látszik, hogy alapból idetartott felém.
- Szia – köszön vissza kedvesen, és bár megilletődöm azon hogy rögtön a puszis köszönéssel kezdünk, úgy látszik nála így megy. Nekem oké, megszoktam az én baráti körömben hogy szeretnek így köszönni, bár azt hiszem ez a generációmnak is a hagyatéka.
- Mi járatban? Bevásárlás? – érdeklődöm utánpótolva a csoki falatokat, megkínálva őt is vele. Pozitívum, hogy el is vesz egyet, majd még egyet.
- Igen, olyasmi – válaszol kedvesen. A kosara elég üresnek tűnik, így nem tudom mennyi igaz belőle, de miért is kételkednék? Lehet épp csak bejött és meglátott majd idejött. Kedves srác.
- Ha már itt vagy kóstolj valamit – majd felsorolom neki a csokikat amikből lehet most válogatni, kettőt meg is eszik de mivel nem akar nagyon feltűnően mindenbe beleenni, csúsztatok egy promós becsomagoltat a kezébe asztal alatt, ami biztos, hogy nem fog becsipogni kifelé menet, mert ilyen nem árulnak sehol az áruházban. A mosolyáért már megérte a trükköt mert, nagyon cuki így is, és jól áll neki. Vissza is mosolygok rá, mert erre mást nem is lehetne reagálni.
Végül az órámra nézek, és már csak öt perc van hátra. Milyen gyorsan eltelt a nap, persze ez csak azért tűnik így mert már este van, napközben elég sokat elszenvedtem vele.
- Na én mindjárt pakolok össze és végeztem – mondom a kis beszélgetést sajnos elvágva, pedig jó volt vele dumálni.
- Amíg kiérsz a boltból végzek, ha gondolod mehetnék együtt egy darabon – jegyzi meg, amire ismét felvidul arcom.
- Az jó lenne, kellemesebb ismerőssel utazni este, mint egyedül. Merre mész?
- Én is ezt akartam kérdezni – hmm, kezd gyanús lenni, de nem a rossz értelemben, így egy szintén mosolygós sunyi pillantással illetem.
- A nyolcassal a tízes útig, ott pedig átszállok a huszonhetesre. – sorolom a hazafelé tartó útvonalam részét, persze azt már nem mondom el mi a többi, melyik megálló, mert azért csak ismeretlen még számomra a srác, nem dobok be mindent azonnal, ki tudja látom-e még egyáltalán.
- A nyolcas stimmel – jön a válasz, és le is jár közben az időm.
- Na én pakolok is, tíz perc és az áruház előtt leszek oké? – erre bólint, hogy ő addig akkor befejezi a bevásárlását.
Összetolom a kis asztalkát, a dobozt az öltözőbe pakolom, átvedlek, majd kiiratkozok a szolgálati bejáratnál a biztonsági őröknél, és már kint is vagyok. Most nem megyek vissza vásárolni, nem kell semmi, nem is kell sokat várnom, talán fél perc és máris megjelenik Axel, hogy a buszmegállóba sétálhassunk.
- Mit is mondtál, hogy meddig dolgozol itt? – kezdi újra a beszélgetés fonalát felvenni, amiért hálás vagyok, hirtelen nem jutott eszembe semmi és elég kínos lett volna ha csak úgy sétálgatunk egymás mellett.
- A következő hét péntekig, utána leváltanak. Miért?
- Nicky szervez házibulit, nem tudom hívott-e már.
- Még nem – rázom meg a fejem és zsebre dugom a kezeimet, hogy megfogjam a telefonom, meglesem, de semmi, így visszacsúsztatom a zsebembe, hogy tovább melengessem a kezemet.
- Akkor lehet, hogy fog. Jövő héten szombaton lesz, így remélem el tudsz majd jönni.
- Te is ott leszel? – érdeklődök rá nézve, már a megállóban állva.
- Szerintem igen – mosolyog vissza, mire én is.
- Akkor nem hagyhatom ki – bár remélem nem veszi flörtölésnek, de ettől függetlenül szeretném megismerni, ha Nicky is ilyen jó havernak vagy srácnak gondolja, legalábbis annak tartja.
Közben megérkezik a busz és fel is szállhatunk rá, már indul is, ez után más nem sok témánk marad, mint a közös ismerősökről beszélni, már ha lenne olyan sok, de nem igazán, a buszút viszont rövid, főleg ha jó társaságban telik – vagy könyvvel – így el kell búcsúznom tőle, még így is majdnem lekésem az átszállást olyan jót eldumáltam vele. Még csak most beszéltünk róla, de már várom is a jövő hét végét, végre kikapcsolódhatok.
|
