- Charles? – lép elém Raven aggódó arccal, mikor bekanyarodok a szobáink folyosójára. Kíváncsi arccal néz mögém, de mikor nem lát senkit, újra rám néz. – Elmegy?

- Nem tudom, Raven – sóhajtok fel. – Nem tudom...

***

Másnap Moira már kora reggel azzal keres, hogy Billy Joe beszélni akar velem, így sietõsebbre fogom a reggeli készülõdést. Az éberséggel nincs baj, egyébként sem aludtam sokat az éjszaka. Fogalmam sincs, miért foglalkoztat ennyire, hogy maradásra bírjam Eriket, hogy miért akarok ennyire segíteni neki. Talán az a rengeteg minden, amit az elméjében láttam azon az éjjelen, amikor megmentettem a rögtönzött öngyilkosságából. Nem, nem csak azok a borzasztó emlékek, maga az elméje az, ami igazán megfogott. A legtöbb ember gondolatai zavaros folyamként, teljes összevisszaságban száguldanak, de Eriké... Amikor nem torzítja el a düh és a fájdalom, olyan, mint a nyugodt tenger.

Felsóhajtok, és a hajamba túrva lépek ki a szobámból, immár megmosakodva és felöltözve. Tudom, hogy Raven még alszik, így nem nézek be hozzá, inkább rögtön az elsõ emeleti irodák felé veszem az irányt, ahol Billy Joe vár rám.

- Jó reggelt – lépek be kissé haloványra sikerült mosollyal.

- Jó reggelt – üdvözöl Billy Joe, izgatott mosollyal viszonozva a gesztust. – Foglaljon helyet! – mutat az asztal másik felén álló székre.

Biccentek, és a székhez lépve le is ülök, majd kíváncsian tekintek rá.

- MacTaggert ügynök szerint fontos dologról szeretne beszélni velem – fûzöm össze az ujjaimat magam elõtt. – Mirõl lenne szó?

- Hm, nos, igen. – Kissé összevonom a szemöldököm, nem teljesen értem mire fel ez a nagy izgatottság. – Látja azt a radart? – mutat ki az ablakon, én pedig tekintetemmel követve az iránymutatást, bólintok. – Hank átalakította egy rádióadóvá, ami valahogyan felerõsíti az agyhullámokat és ezzel fokozza a maga telepatikus képességet.
- És mit vár tõlem? – fordulok vissza felé lassan.
- Ennek a segítségével maga mutánsokat tud keresni nekünk, professzor.
Már éppen szólásra nyitnám a számat, de mielõtt még egy hang is kijönne a torkomon, megvetõ horkantást hallok meg az ajtóból. Erik. Furcsa, annyira figyeltem Billy Joe-ra, hogy nem is éreztem a közeledtét.

- Nem biztos, hogy örülnének neki – szólal is meg, lezserül az ajtófélfának támaszkodva, tekintetét viszont az én arcomon tartva.

Szóval itt marad. Furcsa megkönnyebbülés és öröm tölt el, valahol belül érzem, hogy mindenkinek ez lesz a legjobb. Mindenkinek, de fõleg neki... és nekem.

- Erik – mosolyodom el. – Szóval mégis jól döntöttél és maradtál.

A halvány mosoly az arcán csak fokozza a bizakodásomat.

- Úgy hiszem, és ne vegye sértésnek – folytatja Erik, Billy Joe-re vezetve a pillantását –, hogy jogunk van hozzá, hogy mi, mutánsok fedezzük fel a saját fajtánkat, nem holmi jött-ment CIA ügynökök. Ez alapján pedig úgy gondolom, hogy Charlesnak és nekem kell megkeresnünk õket, nem maguknak. Ez a mi feladatunk.

Érzem az ügynök felõl az értetlenség, a döbbenet és a harag szelét, de nem veszem le a szemem Erikrõl.

- Elõször is ez a gépezet a CIA tulajdona, Mr. Lensherr, maga nem rendelkezhet e felett – vág vissza végül Billy Joe, mire Erik közelebb lép.

- Ahogy maga sem teheti meg, hogy több száz, netán ezer mutáns élete felett döntsön. Hogy felfedik e magukat, avagy sem az egyszerû emberek elõtt, az az õ dolguk, nem pedig a magáé. – Erik hangja határozott, a szavai pedig vitathatatlanul igazak. – Szóval úgy hiszem, kvittek vagyunk.

- Rendben, ebben igaza van – sóhajt fel az ügynök. – De a döntés joga végül is Charles-é, elvégre hármunk közül õ képes arra, hogy felismerjen más mutánsokat. – Rám néz, de én még nem fordulok el Eriktõl. – Neki pedig nincs kifogása ellene, jól gondolom?

Erik is újra felém fordítja a pillantását, én pedig néhány másodpercig még fürkészem a szemeit, mielõtt válaszolnék. Kár lenne megkérdõjelezni a szándékát és a szavait, hiszen mindenben teljesen igaza van. A döntés így egyszerû.

- Nem – jelentem ki végül, csak röviden nézve az ügynökre, majd vissza Erikre. – Sajnálom, Billy, de Eriknek igaza van és vele tartok ebben az ügyben.

Erik arcára elégedett mosoly kúszik, Billy Joe viszont határozottan idegesnek tûnik.

- És ha nemet mondok, és nem engedem, hogy használják a gépet?

Ismét nem tudok megszólalni, mert Erik megelõz.

- Azt mondta, hogy a gépet Hank építette, nem? – kérdezi.
- Igen, de ez most, hogy jön ide? – kérdez vissza Billy Joe.

A pillantásom újra találkozik Erikével, és pontosan értve, mire megy ki a játék, elmosolyodom.

- A gép Hanké, nem másé, végtére is az õ találmánya, nem pedig a CIA-é – felelem határozottan. – Meg aztán, hogy tervezi használni nélkülem? – teszem hozzá gúnyosan. – Írnak hozzá egy programot? Ne nevettessen a gondolataival, Billy.

Felállok a székbõl, mint aki jól végezte dolgát, majd Erik mellé lépek és felmosolygok rá.

- Menjünk, Erik. Úgy hiszem nincs több keresnivalónk a CIA-nál.

Értés csillan a szemében, miközben biccent, és kérdés nélkül elindulunk az ajtó felé, viszont alig lépünk ki rajta, mikor Billy Joe hangja megállít minket.

- Jól van, jól van. Nyertetek, beleegyezem abba, hogy használják – fújtatja. – De – szegezi nekünk talán fenyegetõnek szánva az ujját. – Hank ott lesz.

- Hogyne, nélküle nem is tudnánk, hogy kell kezelni – bólintok elégedetten.

Erikkel talán még jobb csapatot alkothatnánk, mint eleve gondoltam.
 

***
 

A pinceszerû helyiség sötét, de így is kiválóan látok mindent. A régi típusú mûtõasztalt, a szíjakat, a szikéket, injekciós tûket, és megannyi különbözõ szerszámot, amit bele sem merek gondolni, mire használhatnak. Kín, félelem, rettegés, megannyi gyötrelmes érzelem tombol, a rozsdamentes acél asztalon egy kisfiú vergõdik, kétségbeesetten küzdve az õt lefogó szíjak ellen. Érzem, amit õ érez, látom, amit õ lát, én is tudom, mi következik...

Zihálva riadok fel, lendületbõl felülve az ágyon. Ez a rémálom... még mindig érzem. Nem az én álmom. Erik...

Nem is gondolkozom, kiugrom az ágyból, és csak sebtében rángatom magamra a ruhát, hogy legalább ne nézzen teljesen hülyének minden õr. Halványan még mindig érzem a fejemben a folytatódó szörnyû álmot, olyan erõsen gyötri Eriket, hogy nem tudom kizárni. Felismerem Shaw arcát és hangját, miközben szinte feltépem az ajtót, a fejemben monoton hallatszik a dialógus. Dr. Mengelét emlegetik, akirõl magam is hallottam már, bele sem merek gondolni, mi köze lehet Erikhez...

Már Erik szobájának ajtajánál vagyok, mikor újabb név hangzik el, Maxim Lensherr, Erik pedig ismeri ezt a nevet érzem... Német szavak hangzanak el, de Erik elméje révén én is értem. Az édesapja. Ó, istenem, ne... Gondolkodás nélkül nyitom ki az ajtót, és két lépéssel Erik ágyánál teremve leguggolok mellé.

Tétován érintem meg ujjaimmal az arcát, a legkisebb erõfeszítésembe kerülne, hogy a szörnyû rémálmot valami sokkal szebbre cserélve megnyugtassam, de megígértem, hogy nem nyúlok az elméjéhez az engedélye nélkül... Nem tehetem, csak felkelteni tudom.

- Erik... Erik! Erik ébredj fel. – Fájdalmasan felnyög álmában, a homlokán elmélyülnek a ráncok, izzadtságcseppek gyöngyöznek a haja tövében, és az állkapcsa is megfeszül. – ERIK!

Nem bírom tovább tétlenül nézni, érzem, hogy kezd visszatérni, de nem engedhetem tovább álmodni, már én is érzem a fájdalmát, gyötrelmes... Megragadom a vállát és határozottan megrázom, mire végre felriad, zihálva ülve fel és dõlve elõre. Aggódva, tehetetlenül nézem, ahogy a háta szaporán emelkedik és süllyed, hosszú ujjaival a hajába túrva próbál nyugalmat erõltetni magára.

- Erik, jól vagy? – szólítom meg aggódva, egyik kezemet még mindig a vállán tartva. Ahogy rám néz, szabályosan szíven üt a fájdalom, ami még mindig ott csillog a szemében. – Tehetek érted valamit?

- Nem tudom, hogy állsz a hosszú távú emlékek kitörlésével? – kérdezi keserû mosollyal.

- Rémesen – felelem egy bátortalan mosolyszerû valamivel az arcomon. – Minden rendben? Én... Láttam, mit álmodtál, ugyan nem szándékosan, de láttam.

Összevonja a szemöldökét és elfordítja a pillantását, néhány percig csak hallgat. Félrebillentett fejjel figyelem, próbálom kiolvasni az arcából, hogy mi járhat a fejében, de a félhomályban aligha járok sikerrel. De mikor végül visszafordul és megszólal, ismét bebizonyítja a kiszámíthatatlanságát.

- Nincs kedved sétálni egyet és jól berúgni? Közben megbeszélhetjük ezt is... – Sóhajt fel, én pedig nem tudok nem meglepve nézni rá. Erre végképp nem számítottam. – De persze nem muszáj, Charles, komolyan – szólal meg újra, örömtelen mosollyal az arcán.

- Nem, nem, én csak... – Összevont szemöldökkel megrázom a fejem, mikor rájövök, ez így mennyire mást jelenthet, mint amit mondani akarok. – Mármint igen, csak...

Végképp zavartan hallgatok el, mikor a színtelen mosoly õszinte vigyorrá szélesül az arcán.

- Ki gondolta volna, hogy Charles Xaviert, a gondolatolvasót, zavarba is lehet hozni – évõdik.

Halkan elnevetem magam, és rendbe szedem a gondolataimat, hogy valami értelmeset is ki tudjak nyögni.

- Megleptél – mondom ki végre, és mosolyogva újra megrázom a fejem. – Bár lassan hozzá kell szoknom, hogy te mindig képes vagy rá.

- Jobb késõbb, mint soha – feleli mosolyogva.

- Egyébként semmi kifogásom ellene – válaszolok végre a kérdésre is. – De elõre szólok, én és az alkohol nem vagyunk túl jó barátok – teszem hozzá.

- Azt hiszem, ezzel meg tudok birkózni – szélesedik ki újra a mosolya.

- Nem kétlem – nevetem el magam halkan. – A rosszabbik hír viszont az, hogy a fõbejáratot szigorúan bezárják éjjelente, azon még mi sem jutunk át – sóhajtok fel, de szinte azonnal eszembe jut valami. – De van egy ötletem.

- Éspedig? – vonja fel a szemöldökét kíváncsian.

- Gyere! – állok fel, az ajtó felé intve a fejemmel.

- Máris – biccent, majd hamiskás mosollyal magára mutat –, csak elõbb én is felöltöznék.

- Ó. – Most komolyan... elpirultam? Te jó ég, és még nem is ittam. Még szerencse, hogy sötét van a szobában. – Persze – bólintok gyorsan, majd kisietek az ajtó elé, hogy nyugodtan fel tudjon öltözni.

Csak néhány percet kell várnom, míg kilép az ajtón, immáron fekete garbóban és sötétbarna nadrágban.

- Szóval? – pillant rám kíváncsian.

- Csak kövess – felelem mosolyogva. – Viszont azt hiszem, szükségem lesz a te segítségedre is. El tudod intézni a kamerákat? – pillantok rá.

- Persze – vágja rá.

- Remek – bólintok, majd két ujjam a halántékomhoz emelem, és egy pillanatra lehunyom a szemem.

- Charles? – kérdezi bizonytalanul

- Csak a kamerákkal törõdj – mosolygok rá bíztatóan.

Lassan bólint, és ahogy haladunk a folyosókon, egy-egy laza csuklómozdulattal fordítja el egymás után a kamerákat. Még mindig lenyûgöz a képessége. Talán kétfolyosónyit sétálunk, mikor szembetalálkozunk az elsõ õrökkel, akik mozdulatlanná dermedve állnak a helyükön, még csak nem is pislognak. Erik döbbenten áll meg elõttük, tenyerét elhúzza az egyik férfi elõtt, de az nem reagál. Még szép hogy nem. Kuncogva figyelem, majd tovább indulok, Erik pedig követ.

- Ezt te csináltad? – fordul felém.

- Én – bólintok mosolyogva, az ujjaim folyamatosan a halántékomon pihentetve, hogy mindenkit így tarthassak, amíg szükséges. – Addig maradnak így, amíg kedvem tartja.

- Ijesztõ – néz végig egy újabb õrön, aki mellett elsétálunk.

Mikor felmegyünk a harmadik emeletrõl induló egyetlen lépcsõn, egy jókora tölgyfaajtó elõtt lyukadunk ki. Ez az épületnek egy kiugró része, tulajdonképpen nincs is negyedik emelet, csak ez az amolyan tetõtérnek nevezhetõ valami. Itt már nem érzek a közelben senkit, úgyhogy leengedem az ujjaimat a halántékomról.

- Csak kulcsra van zárva – pillantok Erikre. – Ki tudod nyitni?

- Ez a legkevesebb – feleli.

Most még csak meg sem mozdítja az ujjait sem, egyszerûen ránéz a kilincs alatti kulcslyukra, és már hallani is a zár kattanását.

- Bámulatos – suttogom szinte csak magamnak, nagy szemekkel bámulva az ajtót.

- Csak gondolnál egyet és irányítani tudnád magát az amerikai elnököt is, de lenyûgöz egy zár kinyitása? – neveti el magát Erik halkan.

Meglepve pillantok fel rá, két okból is. Az elsõ, hogy még soha nem hallottam õt nevetni, még csak egy ilyen kicsit sem. Pedig igazán tehetné többször is, mert nagyon jól áll neki. A másik pedig maga a kérdése.

- Mert lenyûgözõ a képességed, Erik – felelem szent meggyõzõdéssel, miközben lenyomom a kilincset, és kinyitom az ajtót. – Még sosem láttam a tiédhez foghatót.

- Ha te mondod – von vállat, majd utánam õ is belép a tágas helyiségbe. Bezárja mögöttünk az ajtót, és kíváncsian körülnéz. – Hová hoztál?

- Magam sem tudom, minek nevezik ezt maguk között az itt lévõk – felelem beljebb sétálva. – Mindig is érdekelt, mi lehet ebben a kiemelkedõ tetõrészben, hát megnéztem Billy Joe fejében – vonok vállat ártatlanul, mire Erik elvigyorodik. – Egyébként olyasmi, mint egy könyvtár és egy bár keveréke.

Õ is körbevezeti a tekintetét a jókora helyiségben. A falakat végig könyvekkel teli polcok borítják, talán két és fél méter magasra is nyúlhatnak, a földön elszórtan fotelek, székek és asztalok, a szemközti beugró falrészben pedig egy körülbelül méterszer méteres bárszekrény.

- Nem is rossz – biccent Erik elismeréssel, én pedig mosolyogva figyelem, ahogy a bárszekrényhez lép, és kinyitva az üvegajtót szemügyre veszi a felhozatalt. – Lássuk... Whisky? – pillant rám a válla felett néhány perc múlva.

- Tisztán, jéggel.

- Ez nem is volt kérdés – bólint mosolyogva.

Nagyjából fél órával késõbb, nekem természetesen már kicsit a fejembe is szállt az alkohol, míg Eriknek láthatóan a legkisebb baja sincs. Fene a német származását... és hogy õk ilyen jól bírják. A beszélgetés egyelõre nem terelõdött komolyabb témákra, és én nem is erõltetem. Majd Erik felhozza, ha úgy érzi. Most viszont mintha kiszúrt volna valamit az egyik polcon... Szemöldök ráncolva figyelem, ahogy feláll a szemközti fotelból, és a polchoz lépve végigfuttatja valamin az ujjait.

- Tudsz sakkozni? – fordul felém, mielõtt megszólalhatnék.

Ahogy elfordul, már én is látom, hogy egy sakk készletet vett észre.

- Még szeretek is – mosolyodom el, majd a kimondatlan következõ kérdésre csak intek a fejemmel, hogy hozza ide.

- Világos? – pillant rám, ahogy leteszi a táblát az asztalra.

- És én még azt hittem, kettõnk közül én vagyok a gondolatolvasó – nevetem el magam.

Elvigyorodva helyezi el a táblát, majd felállítja a bábukat is, az én felemre a világosakat, a sajátjára a sötéteket. Az elsõ lépéseket csendben tesszük meg, de nem a kínos, hanem a nyugodt fajtában. Egy kis feszültséget érzek Erik felõl, de sejtem, mi lehet az oka, így nem is lepõdök meg, mikor végül megszólal.

- Szóval láttad az álmomat?

- Láttam – bólintok. – De semmi szándékosság nem volt benne, én csak... – teszem hozzá hadarva, de közbevág.

- Tudom, Charles – néz rám mosollyal az arcán.

A mosolya õszinte, a szemeiben pedig... bizalom? Talán végre kezdi megérteni, hogy bennem tényleg megbízhat, én nem akarok ártani neki. Nem is tudnék, ha már itt tartunk. Én is elmosolyodom és sóhajtok egyet.

- Furcsa dolog az ilyesmi – folytatom. – Most már nem nagy erõfeszítés kizárni az embereket, de ha nagyon intenzív érzelmek kavarognak valaki fejében a közelemben, akkor sehogy nem megy, akaratlanul is érzem és látom õket.

- Sajnálom – szólal meg halkan, én pedig meglepve vonom fel a szemöldökömet.

- Mit...? – Még be sem fejezem a kérdést, újabb dolgot érzékelek... Döbbenten pislogok Erikre. Komolyan? Szégyen?! – Ezt most azonnal verd ki a fejedbõl, barátom – rázom meg a fejem. Felnéz rám, én pedig kissé elõre dõlve az asztalon nyugvó kezére teszem a sajátomat. – Semmi szégyellnivaló nincs az emlékeidben, Erik. Szörnyûek és fáj látnom õket, de nem szégyellheted magad miattuk. Sokkal inkább büszkének kellene lenned, hogy túlélted mindazt, és mégis ilyen erõs maradtál.

- Erõs? – horkan fel. – Majdnem minden átkozott éjjel kísértenek azok az emlékek.

- Ez viszont nem téged minõsít – szorítom meg a kezét. – Az... ilyen emlékektõl majdhogynem lehetetlen megszabadulni, de a te erõsségedet éppen az bizonyítja, hogy bár kísértenek, nem hagyod, hogy legyûrjenek.

Néhány hosszú másodpercig csak némán néz rám azokkal a megfejthetetlen szemeivel, amik most éppen szürkén csillognak.

- Te túl jó ember vagy, Charles – mondja végül.

Nem is a szavai azok, amik igazán meglepnek, inkább az, hogy hüvelykujjával alig érezhetõen, de végigsimít a kézfején nyugvó tenyeremen. A bizalmas érintés meglep... de legalább olyan jól is esik. Talán tényleg sikerült elindulnunk egy úton, aminek a végén teljes mértékben megbízik majd bennem, és igaz barátjaként tekint majd rám.

Egy megnyert és két elveszített játszmával, valamint másfél üres whiskys üveggel késõbb már tényleg nem tudom magam egyenesben tartani még ülve sem. De mentségemre legyen szólva, hogy Erik pillantása is legalább ködös egy kicsit.

- Kezdem érteni, mirõl beszéltél, mikor az alkohollal való kapcsolatodat emlegetted – néz rám széles vigyorral.

- Fogalmam sincs, mirõl beszélsz – felelem akadozó nyelvvel, és valószínûleg buta vigyorral az arcomon, majd gyorsan visszahúzom magam a fotelbe, mielõtt kiesnék belõle. Erik felnevet a mozdulatsor láttán, én pedig homlokráncolva nézek rá. – Komolyan Erik, ennyi fog? Kicsit hasonlítasz egy alamuszin vigyorgó cápára.

A nevetése nemhogy nem marad abba, de felerõsödik.

- Miért, milyen egy cápa, mikor alamuszin vigyorog?

- Pont olyan, mint te most – nevetem el magam én is. Aztán szinte kiesik a szemem a helyérõl, mikor megpillantom az órát. – Atya ég, nekem alig négy óra múlva már Hank gépét kellene tesztelnem!

- Akkor talán jobb, ha most visszamegyünk a szobádba – áll fel még mindig vigyorogva.

- Mindketten? – nézek fel rá homlokráncolva, ahogy mellém lép.

- Nem, Charles – nevet fel. – Elkísérlek a te szobádba, nehogy még a végén Billy Joe mellé feküdj be aludni, aztán megyek tovább a sajátomba.

- Az kellemetlen lenne – vigyorodom el.

Megkísérlem a felállást, de a hülye Föld éppen az ellenkezõ irányba fordul, úgyhogy én kis híján felborulok, de Erik szerencsére eléggé képben van még ahhoz, hogy megmentsem a kicsit sem elegáns elhasalástól. Így hát jobb híján a mellkasára felkenõdve kötök ki. Újra kitör belõlem a nevetés, megpróbálok megkapaszkodni a felkarjában, míg õ szilárdan tartja a derekam, és lenéz rám.

- Gyerünk, Charles, menni fog – bíztat széles vigyorral.

- Te ezt élvezed – bökök a mellkasára, de a szigorúnak szánt nézésem csak újabb vigyorrá válik.

- Fogalmam sincs, mirõl beszélsz – idézi az én korábbi válaszomat, majd mikor végre sikerül megállnom a lábamon, maga mellé fordít, és a vállamat átkarolva igyekszik támogatni, ahogy elindulunk.

A derekába kapaszkodva egyensúlyozok, és igyekszem visszafojtani a röhögést, mikor majdnem leesünk a lépcsõn. Neki is csak nehezen megy, hogy visszatartsa, még akkor is alig tudunk komolyságot erõltetni magunkra, mikor minden maradék koncentrációmat felhasználva iktatom ki az õröket az utunk mentén. Na jó, inkább fõleg akkor, némelyikük arca valami elképesztõen nevetséges.

Mikor végre elérünk a szobámig, úgy, ahogy vagyok, egyszerûen csak bezuhanok az ágyba, és csak kicsi a híja, hogy nem rántom magammal Eriket is. Õ viszont csak vigyorog, aztán segít magamra húzni a takarót, mielõtt megfordulna, hogy elmenjen.

- Erik – kapok a csuklója után, mire felvont szemöldökkel visszafordul. – Az álmaid...

- Az alkohol tompítja õket – mosolyog rám.

- Tudom, csak... Én majd segíthetek, ha szeretnéd. És engeded.

Újra felvonja a szemöldökét, de aztán lassan bólint.

- Aludj, Charles – mondja aztán, a mosoly még mindig ott bujkál a szája sarkában.

Bólintok, õ pedig újra elindul.

- Ó, és Erik! – szólítom meg újra, mire kis híján felnevetve fordul vissza az ajtóban. – Máskor is ennyit kéne mosolyognod, jól áll neked – mosolygok rá, aztán lehunyom a szemeimet, és már alszom is.

Semmi meglepi, de azért boldog karácsonyt! xD ♥

Alig jutok két folyosónyi távolságra, mikor valaki szabályosan nekem csapódik. Valaki... Egy pillanatot sem gondolkoznom, hogy ki az.

- Charles! – fakad ki Raven rögtön. – Még te mondod nekem, hogy vigyázzak?!

- Semmi bajom, Raven – ölelem át nevetve.

- De lehetett volna! – csap a vállamra.

- De nem lett – mosolygok rá. – Gyere, menjünk fel, hamarosan kikötünk.

A derekamba csimpaszkodva hagyja, hogy a legközelebbi ajtó felé kormányozzam. Érzem, hogy valami foglalkoztatja, de nem teszem szóvá, tudom, hogy hamarosan õ fogja megemlíteni. És lám, alig egy percnyi csend után már meg is szólal.

- Furcsa ez a fickó.

- Erikre gondolsz? – pillantok le rá.

- Igen – bólint. – Olyan... titokzatos. Szótlan és kiismerhetetlen.

- Meg van rá az oka, Raven – szorítom meg a vállát finoman.

Közben elérjük az ajtót, én pedig elõre engedem, mielõtt magam is kilépnék a fedélzetre.

- Te tudsz valamit? – kapja fel a fejét kíváncsian.

- Tudok – bólintok lassan –, de nem fogom elmondani.

- Na de...

- Nem, Raven – rázom meg a fejem. – Ezek Erik titkai, és bármennyire is szeretlek és bízom benned, nem fogom neked kiadni õt. Valószínûleg az a tudat sem tenné túl boldoggá, hogy én tudom.

Elgondolkozva a korláthoz lép, és a tengerre bámul.

- Jól van, rendben. Elfogadom, de csak mert elég jól ismerlek ahhoz, hogy tudjam, holmi jöttmentért nem vetnéd magad õrült módjára a nyílt óceánba.

- Köszönöm a bizalmat – nevetek fel.

Felpillantok, ahogy megérzem az emlegetett közeledtét. Nem, nem vagyok a fejében, amit ígértem, azt be is tartom, ez már csak amolyan ösztönös reakció. Nem csak azért, mert õ is mutáns, inkább az lehet az oka, hogy akinek valaha is megérintettem az elméjét, azt utána mindig érzem. Na persze csak addig, amíg bizonyos távolságon belül van.

Raven követi a pillantásomat, és õ is ránéz.

- Szerinted velünk marad? – szólal meg.

- Nem tudom – felelem õszintén. – Nem tudom...

De remélem. Magam sem értem még pontosan, miért.

- Pedig az már valami, amit te nem tudsz – kuncogja halkan.

Mikor Moira Erik mellé lép, elfordítom a tekintetem, de így látom, hogy Raven még mindig arra néz.

- Ne bámuld – szólok rá.

- Miért? – pillant rám ártatlanul. – Jó pasi.

- Az ég szerelmére, Raven – sóhajtok fel szem forgatva.

- Most mi van? Nézz rá, és mondd, hogy nem az! – mutat rá. Újra Erikre pillantok és... a fenébe is, igazat kell adnom neki. A ruhája még mindig nedves egy kissé, így teljesen visszaadja a teste vonalát, így profilból ránézve pedig abszolút le sem tagadhatná a származását. Markáns vonások, kissé szögletes arcél, vékony ajkak, na meg azok a szemek, amiket hála az égnek most éppen nem látok... Szóval igen, Ravennek igaza van. – Na ugye – mondja elégedetten, pedig nem is feleltem semmit.

Csak halkan felnevetve megrázom a fejem, majd újra feléjük pillantok, mikor feszültséget érzek meg Moira felõl. Nem hallgattam ki a beszélgetésüket, de most megfordul a fejemben, hogy belepillantsak Moira gondolataiba... Végül azonban mégsem teszem meg, mert Erik felém pillant, tekintete egy pillanatra megtalálja az enyémeket, és csak úgy fordul vissza Moirához. Ez érdekes... és bár Moira még mindig feszült kissé, visszatartom magam, és nem kontárkodok bele a dolgokba.

A hajó viszont idõközben eléri a kikötõt, és miközben mindenki mozgolódni kezd, én Eriken tartom a szemem. Frusztráló, hogy még én sem tudom kiismerni, és bár csak egy egészen kis löketen múlna az egész, hogy láthatnám minden gondolatát, egyszerûen képtelen vagyok megtenni. Túl etikátlan lenne vele szemben, nekem pedig pont arról kellene õt meggyõznöm, hogy bennem igenis megbízhat. Mert megteheti.

Csak azt nem tudom, én mennyire bízhatok meg benne.

- Erik! – szólítom meg, mielõtt mellé lépnék. Lassan rám emeli a tekintetét, a szemeiben kérdés és várakozás. – Szóval? Velünk tartasz?

- Szerintem már tudod a választ – emeli fel a kezét, ujjaival finoman megkopogtatva a halántékomat.

Meglepõdök a bizalmas érintkezésem, azon pedig még inkább, hogy azt hiszi, hazudtam.

- Nem, amit megígértem, azt be is tartom – ellenkezek. – Nem olvasok az elmédben és...

Újfent meglepve hallgatok el, mikor felnevet. Ezt a férfit nehezebb lesz kiismerni, mint gondoltam... Már ha megadja rá a lehetõséget.

- Nem arra gondoltam – rázza meg a fejét. – Mindenesetre, továbbra is kitartok amellett, hogy szerintem már tudod a választ.

Néhány másodpercig csak némán, komolyan nézek rá, a gondolataiba pillantás híján próbálok a szemeiben olvasni, noha ez szinte lehetetlen. Azok a szürkészöld szemek nem árulnak el nekem egyszerûen semmit, és ez... több mint frusztráló. Viszont az a kis sötétség, amit látok bennük... ez talán azt akarja jelenteni, hogy nemleges választ ad? Talán meggyõzhetem az ellenkezõjérõl.

- Én tényleg bíztam benne, hogy maradsz – szólalok meg. – De úgy látszik hibásan vontam le a következéseimet...

Összevonja a szemöldökét, én viszont folytatom, érvek végtelen sorával igyekszem meggyõzni arról, miért is kellene velünk tartania. Shaw ellen nincs esélye egyedül, és ha nem marad, legközelebb még én sem fogom tudni megmenteni saját magától... Én segíthetem neki megbirkózni mindazzal, ami ott tombol mélyen benne, de ahhoz engednie kell, hogy segítsek...

- Charles. – Meglepve hallgatok el. – Csak a holmimért megyek vissza a hotelbe. Habár nem egészen értem, hogy miért olyan fontos, hogy veled tartsak.

Zavartan pislogva nézem az arcát néhány pillanatig, aztán megkönnyebbülve nevetek fel.

- Kiszámíthatatlan vagy – rázom meg a fejem mosolyogva.

- Szerintem csak nem ismersz – feleli.

- Khm, nos igen – pillantok félre zavartan. Õt talán nem ismerhettem ki eléggé, de pontosan ismerem minden szándékát és bosszúszomjas gondolatát. – És merre is van az a hotel?

- Számít valamit? – vonja fel a szemöldökét.

- Igen – bólintok. – Én tudom, merre van a központ, de te nem. Szóval?

- Jogos.

***

Természetesen nem intézem el annyival, hogy lefirkantom neki az útvonalat, aztán útjára engedem, nem. Engem sem ejtettek a fejemre, és bár roppantul örülök, hogy legalább egy viszonylagos igent adott válaszul, továbbra is elõvigyázatos vagyok. Ez a férfi valóban kiszámíthatatlan, szóval jobb, ha rajta tartom a szemem.

És valami roppant elégedettséggel tölt el, hogy õ mennyire nem érti, miért tartok vele a hotelhez is. Érzem a kíváncsi-értetlen pillantásokat, amikkel rám-rám pillant, de nem foglalkozom vele. És hogy kicsit fokozzam a frusztrációját, nem is szólalok meg egész úton. Hadd gondolkozzon csak õ is.

A hotelhez érve én rögtön a lifthez sétálok, míg õ elkéri a pultnál a szobakulcsot.

- Kitalálom, hatodik emelet? – kérdezem, mikor belépünk a liftbe.

- Meg sem kérdezem, hogy honnan tudod – horkan fel.

- A szobaszámból következtettem – nevetek fel.

- Én is ezt mondanám – mosolyog rám.

Furcsa, talán most elõször látok valódi mosolyt az arcán. Ezt talán elkönyvelhetem egy jó jelnek.

Azt azonban a legkevésbé sem, mikor még csak körül sem pillantva, gondolkodás nélkül használja az erejét a szoba kinyitásához. Én vagyok az egyetlen, aki aggódik egy esetleges leleplezõdés miatt?! Pont én, akinek még csak nem is látható a képessége, és még ha az is lenne, akkor is könnyûszerrel el tudnám feledtetni bárkivel... Az emberiségnek halvány sejtelme sincs arról, hogy kik járkálnak közöttük manapság, bele sem merek gondolni, mi történne, ha rájönnének.

És ezt Eriknek is tudtára adom, miután mérgesen bevágom az ajtót magunk mögött.

- Mégis hogy képzelted ezt? – rivallok rá.

- Sietünk, vagy nem? – pillant hátra a válla fölött.

- És ha valaki meglátott volna?

- Akkor te kitörölted volna az emlékezetet. – Csak egy éles pillantással jutalmazom. - Mivel feltételezem ehhez is értesz.

- Persze – sóhajtok fel. Már éppen hozzátenném, hogy de én sem lehetek ott mindenütt, mikor szinte kiszúrja a szememet egy az ággyal szemközti falra erõsített hatalmas térkép. Egy világtérkép, megannyi bejelölt útvonallal, várossal, nyilakkal, nevekkel, és fényképekkel... Köztük nem egy náci egyenruhás férfi képével is. – Ezek… Shaw emberei?

- Voltak, igen – feleli. – Õk vezettek ide, Miamiba.

- Voltak? – fordulok újra felé. – Hogy érted?

- Muszáj kifejtenem? Tudom, hogy tudod, mi történt velük, felesleges bûntudatkeltõsdit játszanod velem, ugyanis olyanom nincs.

Összevonom a szemöldököm, de inkább nem mondok semmit. Talán még én is meglepõdnék, ha olyasmit mondanék, hogy megérdemelték. Pedig... pedig így van. Újra a térkép felé fordulok, ezúttal kiszúrom Shaw arcát is a képek között. A képen ugyan szemüvege és bajusza is van, de még így is felismerhetõ. Ha másért nem, hát azért, mert a szemeim elõtt megjelennek az Erik fejében látott szörnyû emlékek... A Shaw-ról készült kép éppen azt az arcát ábrázolja. Viszont... a neve is más.

- Schmidt? – teszem is szóvá. – Klaus Schmidt?

- Igen, én így ismertem õt. Ez az egész Sebastian Shaw fedõnév nekem teljesen új. – Újra felé fordulva látom, hogy a kezei megálltak a pakolásban, egy pillanatra maga elé mered. Talán ismét az emlékei...? – Náci doktor volt Auschwitzban, a többi ember, akinek a képét a térképen láthatod, mind az õ szolgálatkész kutyái voltak és segítõi. Egyik sem érdemel bûnbocsánatot vagy békés halált.

- Sosem gondoltam így – lépek mellé. Mikor kérdõn rám néz, csak rámosolygok. – Szóval te mit tudsz róla, Erik?

- Ugyannyit, mint te – von vállat. – Talán csak abban nem voltam biztos, hogy szövetkezett az oroszokkal. Feltûnõen keveset járt orosz fennhatóságú területeken, vagy egyáltalán szocialista országokban. – Egy kicsit mintha elgondolkozna, miközben becsukja a bõröndje tetejét. – Habár ez akár nem is lehetne meglepõ...

- Miért? – pillantok a térképre újra.

- Ugyanolyan emberek vannak körülötte, mint mi – néz rám. – Két nõt és egy férfit láttam a hajón, mindhárman elég erõsek ahhoz, hogy mindent nyom nélkül tegyenek meg.

- Shaw pedig egymaga elég ahhoz, hogy eltegyen láb alól bárkit – teszem hozzá, de értetlen pillantása meglep. – Neki is van különleges képessége.

- Tessék?!

A döbbenete csak még inkább meglep. Összevont szemöldökkel figyelem az arcát, majd újra a térképre és a rengeteg fényképre pillantok. Ez érdekes... Shaw mutánsokon végez kísérleteket, de saját képességeit aligha fedi fel. Ez a fickó agyafúrtabb, mint gondoltam, márpedig ezt hozzáadva ahhoz a kevéske információhoz is, amit tudok róla... Nem jó, nagyon nem jó kombináció.

- Shaw is közülünk való, Erik – fordulok vissza felé, szinte gyengéden kiejtve minden szót. – Képes vagyok megérezni más mutánsokat, ha bizonyos távolságon belül vannak, és bár ezúttal többen is voltunk, mint számítottam rá, néhány másodpercre bejutottam a fejébe... és biztosan éreztem, hogy õ is az.

Erik szemeiben sötét düh kezd kavarogni, kezeit ökölbe szorulnak, és bár az arca még mindig felém van, a gondolatai már egészen máshol járhatnak.

- Azok a kísérletek... És közben õ mindvégig...

Szinte csak magának morogja a szavakat, de a harag olyan szinten felerõsödik benne, hogy egyre nehezebb kizárnom. Bármennyire is próbálom megakadályozni, újabb emlékképek vetülnek ki a szemem elé, magamban érzem azt a rengeteg kínt és fájdalmat, amit neki mind ki kellett állnia... A düh csak úgy fortyog benne, a heves érzelmektõl szabályosan vibrálni kezd minden fémet tartalmazó tárgy a szobában.

- Erik – szólítom a nevén határozottan, mégis finoman. – Erik! – szólítom meg erélyesebben, mikor nem reagál.

A szemei ezúttal végre ismét rám fókuszálnak, és a kivetülések is abbamaradnak. A vibrálás megszûnik, de Erik vállai nem ernyednek el. Felemelem a kezem és óvatosan a felkarjára simítok vele, közben gondosan fenntartva a szemkontaktust, hogy ne veszítse el újra az irányítást az érzelmei felett.

Lassan pislog egyet, majd még egyet, aztán végre ellazulnak az izmai a tenyerem alatt.

- Meg fogjuk találni és bûnhõdni fog, Erik – ígérem megnyugtató hangon. – A szavamat adom.

***

Másnap mindannyian – Raven, Erik, Moira, Billy Joe, a másik CIA ügynök és én – autóba ülünk, és a CIA kutatóközpontjába megyünk, ahol „hivatalosan” is el leszünk szállásolva. Az igazgató végül rábólintott a segítségünkre, és így rendelkezett, így hát ezt kell tennünk. Moira szerint az egyik tudósuk már alig várja, hogy találkozzon velünk, ami jó jel.

Erik viselkedésében viszont megváltozott valami. Tegnap eljött ugyan velem az ideiglenes szálláshelyre, és ott is maradt, éreztem a jelenlétét, és most is itt ül a kocsiban... De amióta elárultam neki, hogy Shaw is közülünk való, megváltozott. Mintha még az eddigieknél is jobban bezárkózott volna... Tegnap éjjel láttam rajta egy egészen kis enyhülést, míg a szállodában voltunk, egy kicsit nyitott felém, de amint megtudta, hogy Shaw is mutáns, mindez semmivé lett. Már annyira sem igazodok ki rajta, mint eddig...

És ez aggasztó.

Valamikor dél körül járhat az idõ, mikor megérkezünk. Eric mellettem ült, de végig kifelé bámult az ablakon, most pedig ahogy kiszáll az autóból, máris felteszi a napszemüvegét. Vajmi keveset segít a dolgomon, ha még a szemeit sem láthatom.

- Nos, üdv az én területemen – szólal meg Billy Joe büszkén, én pedig kényszerítem magam, hogy elfordítsam a pillantásom Erikrõl, és ránézzek. – A feladatunk többek között a paranormális erõk használatának kutatása a honvédelemben – magyarázza, miközben elindulunk a bejárat felé.

- Vagy támadásokban – szúrja közbe Erik, mire az állkapcsomat összeszorítva pillantok újra rá.

- Ez a fickó – néz rá Billy Joe is –, Shaw, Schmidt, vagy akárhogy is nevezzük, az oroszok kezére játszik. Valószínûleg szükségünk lesz a segítségetekre, hogy megállítsuk.

- Nagyszerû. Szóval mi vagyunk a CIA új mutáns csapata, mi? – pillantok rá.

- Valami olyasmi – vigyorodik el Billy Joe.

Csak ne lenne egy igencsak bizonytalan láncszemünk ebben a csapatban.

Fél órával késõbb már egy jókora laboratóriumban vagyunk, és egy pódiumon állva nézünk fel a plafonról lelógó jókora makettre. Egy repülõgép makettje, nem is akármilyené. Még a legmodernebb vadászrepülõgépek sem hasonlíthatóak hozzá. Ezen kívül már csak az köti le még inkább a figyelmemet, hogy bár Erik idebent már nem viseli a napszemüvegét, mintha szándékosan kerülné a szemkontaktust, és még távolabb is áll tõlünk egy kissé.

Nehéz eldönteni, hogy ez most pozitív, mert bízik bennem annyira, hogy elhiszi, nem nézek a fejébe, vagy negatív, mert valamit egészen biztosan forgat a fejében.

- Szuperszonikus gép – hallatszik egy idegen hang valahonnan oldalról, mire mindenki az irányába fordul. A legmeglepettebb viszont én vagyok... Hiszen az érzékeim nem csaphatnak be. Egy újabb mutáns, itt? – Ehhez még csak hasonló sem épült soha. Látnotok kellene élõben... Lenyûgözõ.

- Hank – szólal meg Billy Joe. – Õk itt az új speciális csapatunk tagjai, akikrõl már meséltem – mutat ránk, majd hozzánk fordul. – Õ itt Hank McCoy, az egyik legtehetségesebb fiatal kutatónk.

Egy egyszerû, barna hajú és szemû, szemüveges fiatal srác áll elõttünk fehér köpenyben. A többiek legalábbis ennyit látnak belõle, én azonban minden mást is. A CIA már alkalmaz mutánsokat, mégis meglepõdnek a létezésünkön? Furcsa, de biztos megvan a maga oka.

- Elképesztõ, egy újabb mutáns, éppen itt – lépek hozzá széles mosollyal. – Miért nem mondták hamarabb? – fordulok vissza Moiráék felé.

- Mit? – pislog rám Billy Joe meghökkenve, én pedig már látom is.

A francba.

- Mert nem is tudták – mormolom szinte csak magamnak, majd sóhajtva visszafordulok Hankhez. – Szörnyen sajnálom.

Õ csak zavartan pislogva megrázza a fejét, Billy Joe pedig döbbenten közelebb lép.

- Hank?!

- Nem kérdezte, úgyhogy nem mondtam... – von vállat a fiú zavartan.

- Na és mi a te képességed? – lép közelebb Raven kíváncsian. – Szuper okos vagy?

- Többek között – mosolyodom el. – Hank 15 évesen diplomázott a Harvardon.

- Te is majdnem – emlékeztet Raven.

- Bárcsak ennyi lenne az egész... – mormolja Hank.

- Itt barátok között vagy Hank – mosolygok rá bátorítóan. – Megmutathatod.

Hank zavartan bólintva hátrébb lép, és elkezdi levenni a cipõjét. Erre már Moira is kíváncsian közelebb lép, Erik viszont feltûnõen távol marad, ugyanott áll, ahol eddig, csak onnan figyel. Hank közben leveszi a zokniját is, így megmutatva furcsa, mutálódott lábfejeit.

Nem tudom nem észrevenni a fülig érõ vigyort Raven arcán, mikor meglátja. Mióta várt már erre... Valakire, akinek hozzá hasonlóan látható a mutációja. Talán mégsem fogom megbánni, hogy belementem ebbe az egészbe.

***

- Charles? Charles!

Zavartan kapom Raven felé a fejem.

- Ne haragudj, mit mondtál? – kérdezem.

- Arról szövegelek neked már vagy fél órája, hogy Hank milyen elképesztõ – sóhajt fel.

- Örülök, hogy így gondolod – mosolyodom el. – Remélem jó hatással lesz rád.

- Már most azzal van, te jó ég! – lelkesül fel, és újra belekezd, én pedig visszafordíthatom a figyelmem a koncentrálásra.

Továbbra is betartom, amit ígértem, de azt sosem mondtam Eriknek, hogy nem fogom szemmel tartani. Pontosan érzem, hogy hol van, és figyelem is, mert... mert valami azt súgja, kell. Már este van, be is sötétedett, és õ egész nap tartotta magát ahhoz a távolságtartó, személytelen, mindenféle kontaktust mellõzõ magatartáshoz. Azt hiszem... Azt hiszem, el akar menni. Bár jóformán igennel felelt a kérdésemre, ezt igazából soha nem mondta ki. És a viselkedésébõl ítélve nem sok reményt látok arra, hogy marad. De arra azért kíváncsi lennék, hogy mégis mi a fenét keres az irodákban.

Újra kizökkenek, mikor Raven mellém huppan a kanapéra.

- Charles, te a legkevésbé sem figyelsz rám – sóhajt fel.

- Én... Ne haragudj, Raven, én csak... ideges vagyok egy kicsit – túrok a hajamba.

- Mi a baj? – billenti oldalra a fejét. – Erik miatt aggódsz már megint?

- Rossz érzésem van – bólintok komoran.

- És miért olyan fontos ez az Erik? Esküszöm, két nap alatt tönkremennek miatta az idegeit – morogja a szemét forgatva.

- Én... Nem tudom – sóhajtok fel. – Olyan mintha... felelõsséggel tartoznék iránta. Segíthetnék neki, ha engedné.

- Nem akarhatsz mindenkit megmenteni, Charles – mondja Raven halkan. – Nem tudsz mindenkit megmenteni.

- Tudom, de... – Hirtelen hallgatok el, ahogy megérzem Eriket sebes léptekkel a bejárat irányába indulni. – Ne haragudj, de most mennem kell – pattanok fel rögtön.

Két lépéssel már kint is vagyok a szobaajtón, és hamarosan a bejáraton is. Az árnyékba húzódva dõlök neki az egyik oszlopnak, és várok. Talán meg tudom állítani, talán maradásra bírhatom. Muszáj megpróbálnom.

Csak néhány percet kell várnom, és már nyílik is a bejárat egyik szárnya, Erik kabátban, kezében az aktatáskájával siet ki, és láthatóan nincs szándékában visszatérni a késõbbiekben. Halkan lépek ki az árnyékból, nem hívva fel magamra a figyelmet, mielõtt megszólalnék.

- Mindabból ítélve, amit tudok rólad, meglep, hogy ilyen sokáig maradtál – szólalok meg komoran.

A hangomra megtorpan, majd lassan felém fordul.

- Mit tudsz rólam?

- Mindent – felelem halvány, minden örömtõl mentes mosollyal.

- Akkor azt is tudod, hogy jobb ha továbbra is távol tartod magad a gondolataimtól – mondja egy megsemmisítõ pillantás kíséretében, majd visszafordul, és újra elindul.

- Sajnálom, Erik, de már láttam, mit tett veled Shaw. – Ismét megtorpan, én pedig közelebb lépek hozzá. – Éreztem minden gyötrelmedet, a fájdalmadat és a dühödet. Én segíthetek.

Eltelik néhány másodperc, míg csak némán állunk, õ továbbra is nekem háttal. Aztán lassan újra felém fordul.

- Nincs szükségem a segítségedre – feleli végül, de már érzem azt az egészen kicsi kis bizonytalanságot, ami bár nagyon parányi, nekem éppen elég, hogy belekapaszkodjak.

- Tegnap éjjel is szükséged volt rá, Erik – nézek a szemébe. – És most nem csak nekem fordítasz hátat. Itt meg lenne az esélyed, hogy része legyél valami sokkal nagyobbnak, mint te magad – teszek felé még egy lépést. Ezúttal nem indul el újra, a pillantását sem fordítja el, és nem is mond semmit, csak engem figyel. – Nem foglak kényszeríteni, hogy maradj – mondom halkan. – Megtehetném. De nem fogom.

Néhány másodpercig még fogva tartom a tekintetét, majd ezúttal én fordítok hátat, és indulok el.

- Shaw nincs egyedül – szólok még hátra neki. – Te igen.

Miközben visszamegyek az épületbe, csak reménykedni tudok, hogy a józanész gyõz a bosszúvágya felett. Szeretném, ha maradna, de nem kényszeríthetem rá. Neki kell meghoznia a döntést.

- Szóval professzor, mi?

- Ugyan már – rázom meg a fejem. – Azt a címet ki kell érdemelni.

- Szóval te úgy gondolod, nem érdemelted ki egy isten tudja hány száz oldalas tudományos szöveggel a genetika azon oldaláról, amibe mások még csak bele sem mernek gondolni... És én még azt hittem, van sütnivalód – karol belém Raven vigyorogva.

 - Úgy értettem, mint elõadásokat tartani elismeréssel, nagy közönségnek, neves helyeken – helyesbítek mosolyogva.

- Nos, Oxford elég neves, nemde? Össze kell számolnom, hány elismerõ gratulációt és felkérést kaptál a mostani elõadásod után, vagy nem vitatkozunk tovább a témáról?

- Oké, oké, te nyertél – tartom fel a kezem nevetve.

- Ez a beszéd, prof...

- El se kezdj professzornak szólongatni! – vágok közbe. – Akkor sem érzem magam annak, úgyhogy neked tilos.

- Pedig néha határozottan úgy beszélsz – sandít rám kuncogva.

Felsóhajtok, és a szemeimet forgatva mosolyodom el újra. Raven már csak ilyen... Már amióta magam mellé vettem, testvéremmé fogadtam, és megtanítottam õt élni. Pedig mintha csak tegnap lett volna, mikor elõször találkoztunk, még gyermekekként.

*

Meg mertem volna esküdni, hogy valami vagy valaki éppen az imént ment be a pajtába.

Ahogy ott álltam a szobám ablakában, és kifelé bámultam, nem tudtam eldönteni, hogy szóljak-e Grethának, vagy magam oldjam meg a dolgot. Néhány percnyi gondolkozás után viszont úgy döntöttem, nagyfiú vagyok már, én is kezembe vehetem a dolgokat.

Talán azok a furcsa dolgok, amikre képes vagyok, segítenek.

Így hát tíz perccel késõbb már a kissé ködös tél eleji szürkületben dideregve vágtam át a kerten, egyenesen a pajta felé tartva. A kezemben apa egykori baseball-ütõje, csak a biztonság kedvéért. Óvatosan kinyitom a pajta ajtaját, vigyázva, hogy ne csapjak zajt, majd beóvakodok. Nem is olyan messzirõl motoszkálást hallok, valahol a szalmahalmok között. Elindulok abba az irányba, lassan, halkan, majd ahogy a halmok mellé érek és elõre pillantok, döbbenten megtorpanok.

- Ki vagy te? – szólalok meg.

A kislány rémülten ugrik egyet, legalább olyan döbbenettel nézve rám, mint én õrá. Furcsa, nagyon furcsa. A haja vörös, a bõre pedig... kék, furcsa mintázatokkal. Még soha nem láttam hozzá hasonlót.

- Mit csinálsz itt? – kérdezem, kíváncsian lépve közelebb hozzá.

- Fázom – feleli halkan.

- Akkor gyere be! – mutatok a házra. – Van rengeteg vendégszobánk, itt maradhatsz.

- Te... nem félsz tõlem? – néz rám sárga szemeivel.

- Miért félnék? – kérdezek vissza meglepve. – Csak azért mert... kék vagy?

- Nem... Nem csak kék – motyogja.

Szólásra nyitom a számat, de a hangok a torkomon akadnak, mikor a lány elkezd... átalakulni. Fõleg, hogy néhány másodperc múlva saját magammal nézek farkasszemet. Eltátom a számat döbbenetemben, de egyben furcsa izgalom is átszalad rajtam. Õ is... Õ is képes dolgokra. Nem csak a külseje más, de õ is tud valami... furcsát.

Mikor ismét visszaalakul a valódi  külsejére, félrebillentett fejjel, kérdõn pillant rám.

Nem te vagy az egyetlen, aki más.

Döbbenten kap a fejéhez, majd bámul rám.

- Ezt hogyan csináltad?

- Nekem is meg vannak a magam furcsa dolgai – mosolyodom el. – Charles Xavier – nyújtok kezet.

- Raven – feleli halkan, bátortalanul szorítva meg a kezem.

- Gyere be, Raven! – invitálom újra. – Keresünk neked egy jól befûtött szobát, és valamit enni is. Itt maradhatsz, ameddig csak szeretnél.

Még mindig nagy szemekkel bámul rám, aztán lassan egy bátortalan, de õszinte mosoly jelenik meg az arcán.

*

Raven térít vissza az emlékeimbõl a valóságba, mikor meglengeti a kezét az arcom elõtt.

- Hahó, Charles, föld hívja a professzort!

- Megmondtam, hogy ne...

- Mondtam én, hogy itt van valahol – vág közbe, sugárzó mosolyt vetve a pult mögött álló a férfire.

Alaposan elkalandozhattam, ha idõközben elértünk a bárba. Igyekszem figyelmen kívül hagyni, hogy a pultos, aki egyéként jó barátja mindkettõnknek, kissé mintha zavarba jönne Raven mosolyától. Persze semmi meglepõ nincs rajta, hiszen Raven gyönyörû – és nem csak a mindennapi életéhez használatos hosszú, szõke hajú, barna szemû lány külsejével, hiába nem hiszi ezt el nekem soha –, de azt hiszem ez valami rejtett a-báty-megvédi-a-húgát reakció lehet.

- Norman, egy kólát a hölgynek, nekem pedig egy sört – szólok oda neki.

- Charles – szólal meg Raven –, nem lehetne...

- Nem.

- Megígérted, hogy soha...

- Nem kellett, Raven – nézek rá áthatóan. – Az arcodra van írva.

- Csak most az egyszer, hiszen ünnepelünk! – A válaszom néma csend, így hamar fel is adja, és csak sóhajt egy nagyot. – Fogadok, hogy nincs egy olyan korombéli sem, aki még mindig csak kólát ihat.

- Mióta akarsz te egy lenni a sokból? – vonom fel a szemöldököm.

- Ezt remélhetõleg csak költõi kérdésnek szántad – néz rám szúrósan.

- Azt hittem ezt már elégszer átbeszéltük, Raven – sóhajtok fel. Megvárom, míg Norman leteszi elénk az italokat – és vet egy szégyellõs pillantást a húgomra –, csak azután folytatom. – Mikor békélsz meg végre önmagaddal?

Nem válaszol, csak összeszorítja a száját, majd sóhajtva megrázza a fejét.

- Hagyjunk engem, inkább koccintsuk a pro... – Elég egy szúrós pillantás, és elharapja a szó végét. – Bátyámra! – helyesbít mosolyogva.

- Egészség – mosolyodom el én is, összekoccintva a poharainkat.

- Na és ma is az a terved, hogy szörnyûbbnél szörnyûbb dumákkal szedsz fel valakit, vagy megelégszel vele, ha a kishúgoddal ünnepelhetsz? – kérdezi Raven kis idõ múlva, mikor már egy asztalnál ülünk.

- Hé, mi bajod a... – Nem bírja tovább és elneveti magát, én pedig felsóhajtok és megrázom a fejem. – Tudod mit, inkább ne válaszolj. Egyébként nem, ma nincs hangulatom hozzájuk.

- Ígérem, sokkal jobb társaság leszek, mint azok a libák – villant rám egy sugárzó mosolyt, célzatos pillantásomra viszont felvonja a szemöldökét. – Most mi van? Én legalább értem, mikor a génmutációról beszélsz.

Nem bírom tovább, elnevetem magam. Beleborzolok a hajába, de csak mert tudom, hogy utálja, majd arcon csókolom.

- Rendben, legyen megint igazad – mosolygok rá. – Még egy kólát? – kérdezem az üres pohara felé intve a fejemmel.

- Még egy utolsót, aztán menjünk végre a te tiszteletedre rendezett állófogadásra... Ami már vagy egy órája megy nélküled.

- Nyugalom, az csak unalmas, õszülõ frátereket tartogat számodra – vigyorodom el.

Grimaszol egyet, de én akkor már félúton vagyok a pult felé. Odaérve elég biccentenem Norman kérdõ pillantására, õ már készíti is elõ a poharakat. A pultra támaszkodva várok, de alig egy perc telhet el, mikor egy számomra ismeretlen nõi hang megszólal mögöttem.

- Xavier professzor?

Meglepve fordulok meg, és szemben találom magam egy még mindig ismeretlen, nálam kissé alacsonyabb nõvel. Huszonéves lehet, barna hajú és szemû, ráadásul még szép is, de egészen biztos, hogy soha nem láttam még.

Ez a professzorozás mindenestre még mindig elég szokatlan.

- Ha minden igaz – biccentek.

- Gratulálok az elõadásához – mosolyodik el. – Igazán érdekes volt.

- Ó, ott volt az elõadásomon? – kérdezem meglepve. – Ez igazán kedves öntõl, Miss...

- Moira MacTaggert – nyújt kezet.

- Charles Xavier – mutatkozom be én is. – Egy italt esetleg? – intek a pult felé a fejemmel.

Nem hazudtam Ravennek, tényleg nem vagyok most a megfelelõ hangulatban, de az alapvetõ udvariasságot muszáj megõrizni.

- Nem, köszönöm. Az az igazság, hogy én... – Mintha kissé idegesen nézne körül, mire összevonom a szemöldököm. – Nos, üzleti ügyben vagyok itt.

- Üzleti... Elnézést, hogyan? – kérdezem zavartan, a ráncok csak tovább mélyülnek a homlokomon.

- Nagyon nagy szükségem lenne a segítségére – néz egyenesen a szemembe.

Nem kell a gondolataiba hallgatnom, hogy tudjam: komolyan beszél. A válla felett Ravenre pillantok, aki a szemét forgatva sóhajt fel, majd felállva az asztaltól a pulthoz sétál. Helyet foglal az egyik bárszéken, és a már oda készített kóláját magához véve elegyedik szóba Normannel, én pedig a nõ vállát átkarolva kormányozom az asztalunkhoz.

- Szóval – pillantok rá, mikor már egymással szemben ülünk az asztalnál –, mirõl is lenne szó?

- Én... – Frusztráltan sóhajt egyet. – Nézze, talán õrültségnek fog hangzani, amit most kérdezek, de...

- Ne aggódjon – vágok közbe, megpróbálkozván egy megnyugtató mosollyal, de tény, hogy ez az egész számomra is egyre furcsább.

Vesz egy mély levegõt, majd pillantását az asztalról újra rám fordítja.

- Az a fajta genetikai mutáció, amirõl a disszertációjában beszél... Tudnom kell, hogy bekövetkezhet-e a valóságban. Élõ embereknél.

Egy pillanatra úgy érzem magam, mint akin pofon vágtak. Mégis honnan, hogyan... A válasz viszont itt ül az orrom elõtt. Az asztalra könyökölve úgy teszek, mintha csak a fejemet akarnám a kezemre támasztani, így viszont tökéletesen elérem a mutató- és középsõ ujjammal a halántékomat. Moira MacTaggert gondolatai és emlékei megnyílnak elõttem.

Egy szoba. Henry ezredes. Sebastian Shaw. Egy ismeretlen nõ.

A nõ egész teste egyik pillanatról a másikra gyémánttá alakul, mint egy gyémántszobor, de él és mozog, beszél.

Piros füst és egy diszkrét pukkanásszerû hang, majd a semmibõl felbukkan egy férfi. A teste piros, hosszú, villás farok mozog a háta mögött.

- Professzor?

Meglepett sóhaj csúszik ki a számon, ahogy elengedem az elméjét. Mindig is tudtam, hogy nem lehetünk mi az egyetlenek. Bárki legyen is az a Henry ezredes és Sebastian Shaw, hozzánk hasonlóak voltak körülöttük, ez biztos.

- Professzor, minden rendben? – szólít meg újra a nõ.

- Valami azt súgja, hogy már tudja is a választ a kérdésére – felelem halvány mosollyal. Egy zavart pillantás a válasza. – Nézze, Miss MacTaggert, ez nagyon fontos számomra. Megteszek mindent, ami csak tõlem telik, hogy segíthessek.

- Köszönöm – mosolyodik el. – De tudnia kell még valamit.

- És mi volna az? – pillantok rá kíváncsian.

Közelebb hajol és lehalkítja a hangját.

- Én a CIA-nek dolgozom. Velem kell jönnie a bázisunkra, és el kell mondania mindent, amit errõl az egészrõl tud.

- A fõnökei elbizonytalanodtak a mentális stabilitását illetõen, mikor errõl beszélt nekik, nem igaz? – mosolygok rá. Nem is kell válaszolnia, a pillantása mindent elárul. – Viszont nekem is mondanom kell valamit.

- Igen? – kérdez vissza kissé zavartan.

A válla felett a pult felé pillantok, Raven pedig már fordul is felém. Intek neki, hogy jöjjön oda hozzánk, mire összevonja a szemöldökét, de elindul felénk. Moira is értetlenül-meglepetten fordul hátra, hogy kinek intettem, de megelõzöm a kérdéseket, mikor odahúzom magam mellé Ravent.

- Miss MacTaggert, õ a húgom, Raven – mutatom be. – Raven, a hölgy Moira MacTaggert. – Udvariasan üdvözlik egymást, én pedig újra Moirához fordulok. – Neki is velünk kell jönnie. Csak ketten vagyunk egymásnak.

- Hova? – kérdezi Raven döbbenten.

- Késõbb mindent elmagyarázok – szorítom meg a kezét.

- Azt hiszem, meg tudjuk oldani – mosolyodik el Moira.

- Szóval állófogadás helyett visszamegyünk Amerikába – összegzi Raven az elmondottakat aznap este, mikor már a bérelt lakásunk kanapéján ülünk.

- Ahogy mondod – ölelem át a vállát.

- Szerinted tényleg... vannak még mások rajtunk kívül? – pillant fel rám.

- Láttam õket, Raven. Mindig is tudtam... de most láttam is. És ha õk léteznek, akkor még sokan mások is vannak.

- Furcsa belegondolni, de egyben jó is. Izgalmas – teszi hozzá lassan elmosolyodva, ami engem is mosolygásra késztet. Néhány percnyi nyugodt csend borul ránk, de aztán újra megszólal. – Charles...

- Hm? – pillantok le rá ismét.

- Ha visszamegyünk... Akkor mi... A CIA fog majd minket elszállásolni, vagy... vagy vissza...

- Raven – vágok közbe. Elengedem a vállát, és az arcát fogom a két tenyerem közé, így kényszerítve, hogy nézzen rám. – Megígértem neked, hogy soha többé nem megyünk vissza oda. Soha.

- Ezt most úgy mondod, mintha nekem rosszabb lett volna, mint neked...

- A rossz emlékek mindenki számára rossz emlékek maradnak.

- De a kettõ teljesen más! Nekem a tudat rossz, hogy mindig megvédtél és ezért téged...

- Nem akarok rá emlékezni, Raven – vágok közbe, ezúttal rajtam a sor, hogy elfordítsam a pillantásomat.

Felállok a kanapéról, és az ablakhoz lépek, homlokomat a hûvös üvegnek döntve hunyom le a szemeimet és sóhajtok fel. A sors iróniája, egy telepata, aki nem képes megszabadulni az emlékektõl.

- Charles – hallom meg Raven suttogását magam mögött. Megfordulok, és az arcomra erõltetek egy halvány mosolyt. – Sajnálom, nem akartam felhozni...

- Tudom, semmi baj – húzom közelebb magamhoz, mire szorosan magához ölel és a nyakamba temeti az arcát. Viszonzom az ölelését, és atyai csókot nyomok a hajára. – Soha nem megyünk vissza abba a házba.

***

A CIA igazgatója mereven bámul rám az asztal túlsó felérõl.

- Igazán érdekfeszítõ elõadás volt a maga módján, Mr. Xavier, de remélem nem gondolja komolyan, hogy ezek után majd hinni fogok az eltünedezõ emberekben és hasonló ostobaságokban. – Pillantása Moirára siklik, és vet rá egy átható pillantást. – Ezzel csak egy dolgot ért el, mégpedig kötelezõ beosztást hátralevõ életében az íróasztal mögé. A megbeszélésnek vége – csukja be a mappáját.

- Tudja uram, egy percig sem gondoltam, hogy hinni fog nekem – szólalok meg, mielõtt még bárki is felállhatna a székérõl. – De ebben talán az is közrejátszhatott, hogy egész idõ alatt azon gondolkozott, vajon lemondja-e a mai ebédet a fiával, Williammel, vagy sem.

Raven kivételével mindenki megütközve bámul rám, Mr. McCone-nak azonban egyenesen leesik az álla.

- Mégis honnan...

- Sajnálom, de nem voltam teljesen õszinte önnel, MacTaggert ügynök – pillantok Moirára. – Az elõadásomban taglalt genetikai mutáció nem csak megtörténhet, hanem be is kövezett. Esetemben például, az én mutációm lehetõvé teszi számomra, hogy olvassak az elméjében – fordulok vissza az igazgatóhoz.

- Rengeteg ilyen bûvész trükköt láttam már – nevet fel kárörvendõen az igazgató mellett ülõ Mr. Stryker. – Most gondolom az jön, hogy gondoljunk egy számra egy és ezer között.

- Nem egészen, uram – felelem elnézõ mosollyal. Az igazgató elméje sorra közvetíti számomra a jobbnál jobb lehetõségeket, amikre lecsaphatnék, de szerencsére kivárok... Ugyanis a gondolatfoszlány, amit éppen elcsípek, jobb, mint bármelyik elõzõ. – Szívesen beszélgetnék viszont önökkel a Törökországba telepített atomrakétákról.

Nos, ha eddig döbbentek voltak az emberek, akkor most már leírhatatlan, hogyan néznek rám. Néhány másodpercnyi megrökönyödött csend után azonban egy pillanat alatt kitör a káosz, az igazgató rögtön arra asszociál, hogy csakis egy kém lehetek, Moira ellenkezik, teljes a fejetlenség.

Raven pedig ezt a pillanatot választja, hogy felpattanjon mellõlem, és magára öltse William Stryker alakját. Ez már tényleg eléri a döbbenet legfelsõ fokát mindenkinél, pláne, amikor Raven visszaalakulva nem a szõke fiatal lány külsõt veszi fel, hanem a valódit. A kék bõrû, vörös hajú, sárga szemû, igazi Raven.

- Azonnal vigyék õket innen! További utasításig zárják õket egy cellába! – adja ki az utasítást az igazgató.

Raven ijedten kapja felém a fejét, de én megnyugtatóan rámosolygok, mire ellazul. Jól tudja, hogy nem fogom hagyni.

*

Az esti órákban már a parti õrség hatalmas hajóján állva figyeljük, ahogy lassan elhagyjuk a kikötõt. Miután meggyõztem a minket kísérõ, egyébként nagyon kedves ügynököt, valamint elõzõleg elbeszélgettem Moirával – miután blokkoltam egy kicsit a társát –, már könnyen ment minden. A CIA már tudta, hogy ez a bizonyos Sebastian Shaw ma este a közelben fog tartózkodni, méghozzá a luxusjachtján, úgyhogy mi megyünk és meglátogatjuk.

Ez a Shaw egyre jobban foglalkoztat. Moira emlékeiben nem leltem bizonyítékot rá, hogy õ is közülünk való, de majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy nagyon is az. Mutánsokkal vette körül magát, és abból ítélve, amit Moirától tudok, a szovjeteknek kémkedik.

Ráadásul az a bizonyos Henry ezredes, akit Moira emlékeiben láttam, nemrégiben nyomtalanul eltûnt.

- Charles? – szólal meg mellettem Raven.

- Hm? – fordulok felé mosolyogva.

- Min gondolkozol? Gondterheltnek tûnsz.

- Semmi érdemleges – rázom meg a fejem. – Csak gyanús nekem ez az fickó, és nem tudom, mire számítsak.

- Szerinted közülünk való? – fordítja a tekintetét a víz felé.

- Biztos vagyok benne. Raven – fordítom vissza magam felé. – Megígérsz nekem valamit?

- Persze – bólint.

- Amíg ez az egész lezajlik... Bent kell maradnod a hajó belsejében.

- De...

- Nem – vágok közbe határozottan. – Eljöhettél velem ide, de tudnom kell, hogy biztonságban leszel. Ha beigazolódnak a sejtéseim ezzel a Shaw-val kapcsolatban, nem szeretném, hogy tudjon rólad és a képességedrõl.

- Na és a te képességeid? – ellenkezik. – Ha valóban akkora gazember, fogadni mernék, hogy bármit megadna egy olyan tehetséges telepatáért, mint te.

- Tudok vigyázni magamra.

- Én is.

- Raven – sóhajtok fel. – Kérlek.

- Jó – sóhajt egy még nagyobbat.

- Megvan – szólalok meg.

A halántékomra szorított ujjakkal koncentrálok erõsen, hogy Shaw fejében tudjak maradni. Nincsenek telepatikus képességei, de ez a férfi erõs, nagyon erõs. Túl erõs. Az elméje elárulja, hogy a sejtésem, miszerint közülünk való, nagyon is igaz, és egy kis vájkálás a fejében abban is segít, hogy körvonalazódjon elõttem, mire képes. Az energia... Mintha képes lenne elnyelni az energiát, aztán fel is használni azt...

Ez nem jó, nagyon nem jó hír.

Ám mielõtt még mélyebben beléphetnék a gondolataiba, hogy lássam a terveit is, igen furcsa és meglepõ dolog történik. Mint egy lökés a saját elmémben, aztán mintha falat húztak volna elém.

- Charles? – szólal meg mellettem Moira.

- Elvesztettem – rázom meg a fejem feszülten. – Valami blokkol. Azt hiszem, Shaw mellett is van egy telepata.

- Láttál azért valamit? – kérdezi reménykedve.

- Igen – sóhajtok fel gondterhelten. – Shaw is közülünk való.

- Úgy érted... – néz rám döbbenten.

- Igen, úgy. És abból ítélve, amit láttam... az ereje nagyon veszélyes lehet.

- A francba! – mordul fel mellettünk a másik ügynök, aki velünk jött.

- Mi... – kezdeném, de ahogy elõre pillantok, már én is látom. A három motorcsónakot, amiket a parti õrség Shaw hajója felé küldött, éppen egy-egy külön neki szánt forgószél készül messzire repíteni. – Uramisten...

Moira legalább olyan döbbenten figyeli a történteket, mint mindenki más a hajón, már akik még idekint vannak. Azonban hamarosan kivágódik mögöttünk a hajó ajtaja, és az egyik tiszt felénk kiállt.

- Jöjjenek be! Befelé mindenki!

Idõt sem hagynak nekünk, már terelnek is minket be az ajtón, le a lépcsõn a hajótestbe.

Valahol két lépcsõsorral lejjebb érzem meg.

Furcsa dolog, nem is igazán tudnám mihez hasonlítani. Talán mint a déjà vu... Vagy mintha az embert megszállná az ihlet. Felkapom a fejem és megtorpanok. Ez nem Shaw és nem is a társai.

- Valaki van odakint – szólalok meg hirtelen.

Nem törõdve Moira értetlenkedõ kérdésével, lesietek az utolsó fokokon, majd kinyitom a legközelebbi ajtót, és újra kimegyek a szabadba. A hajó korlátjához lépve és a megérzésemet követve hamar megtalálom, akit éreztem. Shaw jachtjának hatalmas horgonya a levegõben van, láthatóan valaki irányítja.

- Jézusom – leheli Moira mellettem, ahogy döbbenten figyeli az eseményeket.

A horgony feljebb emelkedik a levegõbe, majd egyenesen a hajóba csapódik. A vasmacskával darabokra zúzza a tatot, majd a láncot használva szinte felszeleteli a hajó szintjeit. Lenyûgözõ. Csodálatos képesség.

De ki lehet õ és miért akarja megölni Shawt? Mert hogy kétségtelenül ez a célja, az biztos.

- Egy tengeralattjáró! – kiált fel a másik ügynök mögöttem, Shaw jachtjának aljára mutatva.

Igaza van, valószínûleg menekülõre fogták. De akkor... Ijedten meredek a vízre valahol a két hajó között, ahol is végre kirajzolódnak a titokzatos horgonyt mozgató ember körvonalai. Elég, hogy egy kicsit rá koncentráljak, a gondolatai szinte üvölteni kezdenek felém.

Harag, bosszúvágy, düh, végtelen gyûlölet és fájdalom. Szinte arcul csap egyáltalán a tudat, hogy egyetlen emberen belül ennyi keserûség lappanghat. Emlékképek villannak fel a szemem elõtt, szörnyû emlékképek, és minden rettenetesen emléknek egyetlen ember áll a középpontjában: Shaw.

Ezért akarja megölni, és ezért nem fogja elengedni azt a tengeralattjárót. Tudom, érzem – de azt is tudom, hogy nem tudja megcsinálni. Csak a mérhetetlen düh hajtja, de az nem elég. Elõbb fullad bele a vízbe, mint hogy képes legyen megállítani azt a tengeralattjárót.

- Küldjön érte valakit a vízbe! – kiáltok Moirára. – Meg fog halni!

Hamar konstatálom, hogy jóformán mindenki csak bárgyún és döbbenten bámul, neki viszont nincs annyi ideje. A tengeralattjáró már most lehúzza a vízbe... Ellököm magam a korláttól és futva indulok meg a hajó pereme mentén, abba az irányba, amerre õt is húzza a tengeralattjáró. Leküzdöm magamról a kabátomat, majd mikor elérem a hajú kiugró részét, gondolkodás nélkül a vízbe vetem magam. Éppen jókor, nagyjából karnyújtásnyira lehet tõlem. Gyorsan le is küzdöm a távolságot kettõnk között, hátulról érem el, karjaimat összekulcsolva a mellkasán. A gondolatai továbbra is szinte üvöltenek felém, ha fizikailag hallanám, azt mondanám, fülsiketítõ. Viszont érzem, hogy már most kevés levegõje maradt, ráadásul a felbukkanásommal kizökkentettem a koncentrációból is – szerencsére.

Egyszerre próbál összpontosítani és gondolkozni, hogy mégis ki a fene vagyok én, és mit akarok.

A következõ pillanatban végre semmivé lesz az erõs húzóerõ, leengedi a kezét, és ezzel a tengeralattjárót is elengedi, én pedig felhúzhatom magammal a vízbõl.

- Szállj le rólam! – mordul rám azonnal, de még szinte levegõért kapkodva, mikor felbukkanunk a víz felszínén.

- Nyugodj meg – engedem el rögtön, így szembefordulhat velem. – Itt vagyunk! – kiáltok fel a korlátról rémülten kihajoló Moirának, mielõtt újra a titokzatos idegen felé fordulnék.

A haja a homlokába tapadt és még mindig zihál, ahogy rám néz.

- Ki vagy te? – szólal meg újra, ezúttal felfedezni vélem hangjában az erõs német akcentust.

- A nevem Charles Xavier – felelem.

- Az elõbb... Az elõbb a fejemben voltál – bámul rám. – Hogy csináltad?

- Neked is megvannak a magad képességei, és nekem is az enyémek. – A gondolatai még mindig szinte üvöltenek, szinte akkor is érzem, amit õ, ha nem koncentrálok. – Olyan vagyok, mint te, csak nyugodj meg végre.

Döbbenet és értetlenség fut végig az arcán, az elméjében tomboló düh kezd elhalkulni.

- Azt hittem, egyedül vagyok – mondja most már sokkal kevesebb feszültséggel a hangjában is.

- Nem – mosolyodom el, és megrázom a fejem. – Erik, nem vagy egyedül.

Hogy ezt a mondatot csak a képességeire értelmezi, vagy általánosságban is, az már rajta múlik.

Mikor már a hajó egyik tágasabb irodájában ülök egy takaróval magam körül, Moira bele is kezd a hegyi beszédbe.

- Teljesen elment az eszed? – rivall rám. – Mindketten megfulladhattatok volna!

- Igen, ha pedig nem ugrok a vízbe, akkor csak Erik. Most viszont mindketten itt vagyunk, és azon kívül, hogy csurom vizesek lettünk, semmi bajunk – felelem nyugodtan. – Tudtam, mit csinálok, Moira.

- Á, nagyszerû, csak én nem tudtam, mit csinálsz, mikor gondoltál egyet és fejest ugrottál az óceánba.

- Tudhattad volna – vonok vállat. – Ha nem kötött volna le annyira titeket, hogy szájtátva bámuljatok.

Természetesen erre is van valami heves válasza, de én addigra már az iroda ajtajában felbukkanó Eriket figyelem. A ruhája még mindig kicsit nedvesen tapad a testére, de az arca már száraz, és a haját is megtörölte, ami így kócosan meredezik a feje tetején.

- Zavarok? – szólal meg lassan.

- Nem, Moira épp menni készült – mosolygok kedvesen az említettre.

- Hát persze – feleli õ, olyan hevesen hagyva el a kis helyiséget, hogy kis híján feldönti Eriket.

Értetlenül fordul utána, majd kérdõn rám pillant, de csak mosolyogva megrázom a fejem.

- Ne is figyelj rá. Azt hiszem, sok volt neki ez így egyszerre.

Felállok a székrõl, és végre a törölközõért nyúlok, amit odakészítettek nekem.

- Értem – feleli Erik, majd az asztalhoz lép, és leül a szélére.

Érzem a hátam közepében a pillantását, miközben kicsit áttörlöm a ruhám és az arcom, de nem teszem szóvá. Valószínûleg neki sem lehet könnyû most, új környezet és új helyzet, ráadásul körül van véve idegenekkel. A szavaiban és a tekintetében is ott bujkál a távolságtartás bizonytalansága. Érthetõ, hiszen nem tudja, kiben bízhat meg, megbízhat-e egyáltalán bárkiben is.

Bár valami azt súgja, ha tudná, hogy megteheti, akkor sem bízna meg senkiben.

- Szóval... – fordulok újra felé, mire az arcomra emeli a pillantását. A sötétben nem is láttam, csak most, rendes fényben tûnik fel, milyen különleges árnyalata van a szemeinek. A szürke, a zöld és a kék igen szép kombinációja. – Gondolom rengeteg kérdésed van.

- Ami azt illeti, van – feleli. Visszaülök a székbe, ahonnan kényelmesen fel tudok nézni rá, majd kérdõ tekintettel bíztatom a kérdései kimondására. – Elõször is, mi ez az egész?

- Ha erre válaszolok, valószínûleg nem is lesz több kérdésed – nevetek fel halkan.

- Próbáljuk ki.

- Rendben – veszek egy nagy levegõt. – Valószínûleg az érdekel, mit akar a CIA Sebastian Shawtól. – Rápillantok, õ pedig biccent megerõsítésül. – Amennyire én tudom, arra gyanakszanak, hogy Shaw az oroszoknak dolgozik. Kémkedik, és tervez valamit, de senki nem tudja, hogy mit. A kormány valószínûleg nem örülne egy újabb világháborúnak, ezért el akarják kapni Shawt, hogy kiszedjék belõle, amit tud.

- A CIA régóta tud a... hozzánk hasonlók létezésérõl?

- Régóta? – nevetek fel halkan. – A legtöbben még most sem tudják, és akik tudják sem mind hiszik el.

- Akkor hogy kerültél te a képbe? – kérdezi homlokráncolva.

- Az csak a sors iróniája volt – rázom meg a fejem.

Elmesélem neki, hogyan és miért keresett meg Moira, a kissé félresikerült megbeszélést, majd azt is, hogy egyáltalán hogyan kerültünk mi is oda Shaw jachtjához. Figyelmesen hallgat, majd mikor ahhoz a részhez érek, hogy valami blokkolt, újra ráncba szalad a homlokra. Elhallgatok és kérdõn pillantok rá.

- Volt egy nõ a hajón – feleli a kimondatlan kérdésre. – Egészen más módon, de õ is... a fejemben volt.

- Akkor jól sejtettem, õ is olyan lehet, mint én – bólintok, majd kíváncsian szemlélni kezdem Erik arcát. – Hogy értetted, hogy „más módon”?

- Õ nem beszélt hozzám... – Látom, hogy kissé megfeszül az állkapcsa. – Emlékeket szabadított rám.

- Hatásos, de alattomos trükk – biccentek.

- És a CIA akkor most üldözni fogja Shawt? – vált témát gyorsan.

Azt hiszem, biztosra vehetem, hogy Erik és az emlékei nincsenek jóban. Valahogy nem lep meg, mindazok után, amit láttam...

- A maga módján.

- És te segítesz nekik benne? – néz rám kíváncsian.

- Igen – bólintok. – Egy kis ideig voltam csak Shaw fejében, de az is elég dolgot mutatott ahhoz, hogy tudjam, muszáj. Biztos vagyok benne, hogy bármit is forgat a fejében... az ezerszer rosszabb lesz annál, mint amire bárki is számít. – Erik bólint, én pedig néhány másodpercig csak némán figyelem, mielõtt újra megszólalnék. – De maradt még egy kérdés.

- Éspedig? – vonja fel a szemöldökét.

- Hogy te, Erik, hajlandó vagy-e csatlakozni hozzánk.

Hosszú óráknak tûnnek a percek, míg jóformán csak bámul rám. Látom, hogy gondolkozik, de nem nézek a fejébe, most nem. Amíg nem muszáj, addig nem. Sokáig tanulmányozza az arcomat némán, míg végül produkál egy lassú bólintás-félét.

- Talán – feleli.

- Az már eggyel jobb, mint a nem – mosolyodom el. Nem is erõltetem tovább a témát, innentõl neki kell meghoznia a maga döntéseit. Felállok a székbõl, és az ajtóhoz lépek. – Hamarosan kikötünk. – Erik bólint, a tekintete mos maga a feneketlen sötét óceán, a kibogarászhatatlan titokzatosság. Egy apró kis löket elég lenne, hogy újra a fejébe nézzek, és pontosan tudnám, mire gondol, de nem teszem meg. Kilépek az ajtón, de még visszafordulok. – Ó, és Erik?

- Igen?

- Egy valamit megígérhetek. Ha csatlakozol hozzánk, én soha nem fogok hívatlanul a fejedben vájkálni – mosolygok rá, majd elsétálok.