Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Hetalia Axis Powers)

Ereni-chan2012. 12. 16. 19:17:04#24497
Karakter: Kodolányi István/Stephen
Megjegyzés: (Nejemnek és Egókirálynak)



Fehérvár:

Egy puszit nyom a számra, aztán elindul lefelé, és egészen a nyakamig meg sem áll… szívem szerint minden pillanatban ellökném, de nehéz teljesíteni, amit a szíved akar, ha az agyadban közben full sötétség van… ajkai a bőrömre tapadnak, és szívni kezdi, én meg rögtön tíz körmömet a hátába vájom. Maga az érzés fájó és lüktető, de ebben az állapotomban annyit fogok csak fel, hogy fájó. Viszont a karmolás nem jön be, a fölöttem lévő tovább csinálja, amit elkezdett, és csak (számomra) sok idő múlva hagyja abba. Akkor eltervezem, hogy én most bizony el fogom lökni, és mintha tényleg valami ilyesmit csinálnék. Pechemre mégsem sikerül eltávolítanom, sőt… valami itt nagyon nem oké. Csak félig irányítom magam, mert ha egészen tenném tuti, hogy már nem lenne rajtam. De melyik énem akarhatja azt, hogy Sanyi folytassa azokat a fájó dolgokat, amiket eddig csinált? Úgy van, egyik sem!

Asszem skizofrén lettem…

Amíg ezt ilyen szépen megtárgyalom magammal az említett kibújtat a mezemből, eltűnteti (ez igenis egy fontos pont!! mert az én tulajdonomról van szó), aztán visszahajol hozzám, és nyelvével egyre lejjebb vándorol… néhány izmom összerándul, és akaratlanul is tépni kezdem a fölöttem lévő ruháját. Ezt… ezt nem hiszem el, ez olyan furcsa, mégis… jó érzés. Nem, nem, nem, akármilyen érzés, nem szabad elismernem, én… én és ő… mi ketten nem lehetünk egy, olyan nincs!

A testem viszont nem így gondolja, mivel egyre forróbb, és mintha egyre kevésbé lenne bennem az inger, hogy ellenkezzek vele… helyesbítek, ez eddig is tök esélytelen volt. Már a hangomat sem tudom kontrollálni, eddig még valahogy csak sikerült, de most már annyira se. A vágy is egyre kínzóbbá és kínzóbbá válik, így arra vetemedek, amit egy átlagos helyzetben is tennék: önkielégítés. A kezem a nadrágomba siklik, de mielőtt még bármibe is belekezdhetnék, egy másik kéz is odakerül. Az tuti, hogy nem az én balom, ugyanis az használhatatlan ilyen szempontból (nem mintha kipróbáltam volna, dehogy!), szóval ez az engem ostromló keze lesz… akit jelen pillanatban nagyon szívesen elfelejtenék, és akkor biztos el is tűnne… én meg csinálhatnám, amit akarok…

- Székesfehérvár… Nézz rám… - Neeeeeeeem! Elfelejtem, elfelejtem, elfe… ez a tervem megbukik, mikor rászorít a tagomra, én meg kis híján felnyekkenek, de a végén mégis bennem reked a szó. Túl magabiztosan tartja, igazából… csak el kéne kezdenie mozgatni a kezét. Ó nem, mikre gondolok? Ezt mégsem akarhatom, hiszen ez… ez ő…

- Figyelj rám, ha nem akarod csinálni én megértem… fel is mehetek az emeletre, de akkor ezt itt neked kell megoldani. – Ha lenne erőm kimondani, hogy igen, megoldom, de… erre nem lenne sok esély. És nem szívesen fetrengenék egy egész éjszakát még ennél is nagyobb kínban, szóval… áááá neeee, ez fájfájfáj!! Na ez a pont az igenre, innentől már akármit csinál, nem érdekel, csak… csak csinálja már!

- Jól van, csak csináld – nyöszörgöm halkan, és magamban azért örülök, hogy nincsenek szomszédaim. Vagy vannak? Mintha lettek volna…

Éveknek tűnő percekig babrál valamit, aztán megint megcsókol, és vége elkezdi mozgatni a kezét. A jóleső érzésre felnyögöm, ő meg ezt kihasználva a számat is birtokba veszi. Neeee, ez az a nyelv, ami… uhh, tök jól mozog. Már majdnem arra vetemedem, hogy visszacsókolok, de az utolsó pillanatban elválik tőlem… oh… jó. Enélkül sem kell már sok az orgazmushoz, de azért jelentősen rásegített volna. Cseszd meg Sanyi, mit kínzol?!

Aaaah úúúgy utálom… bár most… most olyan szép arca van. Még azzal az undorító kaján vigyorával is. Várjunk csak… mióta nincs rajta ruha?

Mielőtt még totálisan sokkolódhatnék e tény miatt, az ajkai a farkamra vándorolnak, és a nyelve itt is túl jó munkát végez ahhoz, hogy reakció nélkül tudjam hagyni. Bár igazából… nincs is mihez hasonlítanom, mert ő csinálta ezt velem először…

A szemeimet összeszorítva élvezek el, és az a kellemes érzés még az utána is sokáig megmarad bennem. Az emiatti mámoromban nem cikáznak túl értelmes gondolatok a fejemben, inkább csak úgy lebegek két világ között… talán még hiányzott is ez, még ha soha nem is vallanám be magamnak. De hiányzik még valami… hmm…

Félig nyitott szemekkel pislogok fel, nem jó így egyedül lenni, de szerencsére Sanyi hamar visszajön a… leszarom honnan, a lényeg, hogy nem tűnt el véglegesen. Most, hogy itt van, akár még elaludni is képes lennék, bár nem gondoltam volna, hogy pont az ő jelenléte fog egyszer ilyeneket produkálni belőlem. Nem is igazán hagyja, mert a hátamra fordít és simogatni kezd. Már szinte jóleső az érintése, az már kevésbé, mikor valami hideget ken a fenekemre. Ezt meg is említem, de csak lecsitít, aztán belém nyomja az egyik ujját. Halkan felsikoltok, ez a kettő egymás után nem volt túl jó élmény, ráadásul ez fáj… ez rossz! Hát még mikor mozogni kezd. Sokáig görcsösen szorítom a takarót, de egyre inkább megszokom, és akkor abba is hagyja.

- Kész vagy? – súgja a fülembe, de nem várhatja, hogy majd pont ezután fogok dumálni… örülök, ha levegőt venni tudok! Bár ő nagyon elmésen a semmit is igennek veszi (nem mintha lenne már értelme tiltakozni), aztán rögtön belém nyomja magát.

Ba… basszus… ez nagy. Ez nagyobb, mint hittem! A fájdalom hirtelen jön, és bár nem olyan erős, mégis szörnyű emlékeket idéz elő bennem, amik szinte már menekülésre késztetnének, ha közben nem nyugtatna folyamatosan. Lassan mozogni kezd, minden lökésénél a lepedőt markolom, de egynél konkrétan majdnem szét is tépem.

- Hure Mutti! – szakad fel belőlem, aztán többet nincs is lehetőségem beszélni a nyögéseim miatt. Egyre gyorsabban mozog, én pedig egyre jobban élvezem, kis idő múlva már önkéntelenül is csinálom vele. Basszus, miért ilyen jó? Nem szabadna ennyire élveznem! De megteszem, ráadásul elég hamar a csúcsra jutok.

Kábultan dőlök le az ágyra, a fejemben lévő dolgok össze-vissza kavarognak, aztán összeállnak Budapestté, és megint szétszélednek… aztán, hogy végül az ő arcával aludtam-e el, azt nem tudom… de a közelségét biztosan éreztem. 

~ ~ ~

Álmomban valami nagyon abszurd világban járok, ami tele van politikusfejekkel, csokimikulásokkal meg sütikkel. A legszörnyűbb az, hogy ezek még beszélnek is, és a kajáktól ezt még elviselném, na de a politikusoktól… végeredményben az elmúlt évszázad legszörnyűbb hardcore rémálmában van részem, amiből ráadásul felébredni sem lehet, viszont ő maga két percen belül meg fog fojtani, úgyhogy azért nem ártana. Vagy várjunk…

Nagy harcok árán sikerül résnyire kinyitnom a szemem, de ez édeskevésnek bizonyul, ráadásul a nagy fény miatt vissza is kell csuknom. Okééé, akkor próbáljuk másképpen… a szemüvegemért kezdek nyújtózkodni, szerencsére ott van, ahova tenni szoktam, így hamar meg is kaparintom. Egy reumás csiga gyorsaságával feltápászkodom, a szemcsit az orromra illesztem, és már éppen készülnék nagy lendülettel felállni, mikor… ülve maradok. És nem azért, mert rágóba faroltam, vagy, mert mégis úgy döntöttem, hogy szunyálok még öt percet, hanem mert… ez fájt! Basszus, ez fájt! Mi a fenéért fájt?!

És akkor hirtelen elviselhetetlen kényszert érzek rá, hogy magam mellé nézzek. Meg is teszem, de nem kellett volna. Ugyanis aki mellettem van, az nem más, mint…

- BUDAPEEEST!  - kiáltom egy fikarcnyival sem kisebb hangerővel, mint anno az alsógatyás jelenetnél, de ez legalább ért ennyit, tekintve, hogy most még AZ SINCS RAJTAM!! Mi a fene lett tegnap abból a buliból?!

BP szokásától eltérően felrázódik a kiabálástól, sőt, majdnem az ágyról is letaknyol, mikor éppen felülni próbálna. De mivel ő ezt nem teszi meg, én magam pattanok fel (a testem minden tiltakozása ellenére), majd a takarót a derekam köré fogom, és szépen elhátrálok az ágytól. Nagy szemekkel pislogok az előttem lévőre, aki csak zavartan vakargatni kezdi a tarkóját, de nem igazán ez köti le a figyelmem, hanem az, hogy meztelen… neeeeeeeeeee, ugye nem? Ugye nem?!

- Khm… jó reggelt, István… jól aludtál? – próbálja oldani a feszültséget, de csak azt éri el, hogy még nagyobb szemeket meresztek rá. Hát nem hiszem el, képes ilyet kérdezni? Azok után, hogy…?!!

Várjunk… minden tök sötét… az biztos, hogy csináltuk, de, hogy hogyan… mit… úristen neeee, ugye nem szoptam le? Neeee, nem bírnék ezzel a tudattal élni!

Végül inkább csak nagy levegőt veszek, és némileg higgadtan (ebben a helyzetben baszki?!!) szólok ehhez a kurva nagy seggfejhez.

- Sándor… húzd ki innen a beled, de kurva gyorsan. – Még mosolyogni is megpróbáltam hozzá, hát ezt se kellett volna.

- Deee…

- KIFELÉ! – Ez megteszi a hatást, Sanyika fogja a cókmókját, és elszelel. Helyes, mert ha a kezembe akadt volna egy olló… mikor végre eltűnik az ajtó mögött sóhajtva az íróasztalomhoz sétálok, és leülök hozzá. Az arcom a kezeimbe temetem, és próbálom felidézni a tegnap estét, de… csak homályos képek jutnak eszembe, amiből egyelőre nem tudok összerakni semmit. De ezt nem hiszem el, komolyan… pont vele? Vele?! Hogyan történhetett ez egyáltalán meg?!

Legszívesebben az asztallapba verném a fejem… talán össze is rázódna valami.

~ ~ ~

Az öltözés most valahogy kicsit lassabban megy, mint szokott, főleg, mikor a gatyát veszem fel… de próbálok nem gondolni rá, mondjuk ez sajgó seggel elég nehéz, de legalább megpróbáltam. Miután nagy nehezen végzek a konyhába veszem az irányt, Sanyi már ott ül lent, szerencsére nem kísértette a sorsát, ergo minden ruhadarab rajta is megtalálható. Mikor leérek egy pillanatra találkozik a tekintetünk, és akkor hirtelen olyan ingerem lesz rá, hogy Kill Bill fejet vágjak, mint eddig még soha! Végül is pont ugyanolyan nem sikerül, de legalább egy olyan biztosan, mivel Sanyi villámsebességgel kapja vissza a fejét. Helyes, már épp kezdett irritálni a képe. Nos hát.

Fájdalmamról megfeledkezve szépen, normális léptekkel a konyhapulthoz megyek, és nekiállok kávét csinálni. Sanyinak nem csinálok, mert félő, hogy valami halálos idegmérget kevernék bele, de minimum egy olyat, ami egy hónapra kiüti. Szóval, jó lassan megcsinálom a kávét, mert addig sem kell Sanyira néznem, aztán mikor ez kész van én is leülök az asztalhoz, pont vele szembe. Mondjuk ez tök mellékes, mert így is magamat nézem a kávé tükrében (a kávénak igenis van tükre), közben erősen türtőztetem magam, hogy végül is ne forrázzam le vele ezt a drága jómadarat itt előttem… én magyarázatot várnék, de ez neki nem esik le, úgyhogy kénytelen leszek én kezdeni.

- Mi történt tegnap este? – nézek el a válla felett naggyon komolyan, bár ő azért visszanéz rám.

- Nem emlékszel rá? – Különben mért kérdezném, basznád szájba magad…

- A-a.

- Hát, elmentünk bulizni… te ittál egy csomót, valszeg az egyikkel bevittél némi drogot is, aztán hazakísértelek.

- Hazakísértél? – húzom fel a szemöldököm, ez azért fontos pontja az eseményeknek.

- Hazavezettem a kocsiddal. – Most már ráemelem a tekintetem, és a Kill Bill stílushoz hirtelen nem is kell annyira erőlködni. – Nyugi, egyben van. – Nincs nyugi, ez hozzá mert érni a kocsimhoz, hogy rohadna le a… khm… de most nem ez a lényeg.

- És utána? – veszek nagy levegőt, elfojtva minden gyilkos hajlamom.

- Hát, hazaértünk és… - mintha kicsit elgondolkodna, hogyan kéne folytatnia, de végül csak vállat von, és kimondja. – Megdug…

- A kurva anyád, miért?! – mordulok rá, és ha nem lenne mérhetetlen önuralmam, most hozzávágnám a poharat.

- Mert megengedted – válaszolja szokatlanul magabiztos képpel, én meg bevágok neki egy WTF?! fejet.

- Mi van? Nincs az-az isten…

- Pedig de. Szinte már kérleltél rá, hogy csináljam… - jelenik meg egy széles félmosoly az arcán, én meg szabályosan bevetek egy fészpalmot. Nem hiszem el, hogy én ettől… ETTŐL kértem bármit is, ami ezzel kapcsolatos!

- És szerinted bazdmeg ha valaki fullra be van állva, mennyire tud ésszerű döntéseket hozni?! – kérdem szemrehányóan, ő meg csak vállat von.

- Nem ellenkeztél.

Elegem van, de komolyan… ez a tetüláda kihasználta, hogy nem voltam magamnál, és most még úgy is állítja be, mintha én is akartam volna… nincs az-az isten, egyszerűen nincs! Dühösen vizslatom az arcát, egyszerűen abszurd, hogy ilyenekkel próbál beetetni… a mocsok.

Mereven bámulom, legszívesebben szétcincálnám már csak a szemeimmel is, de akkor… a tekintetem megakad a száján. Hogy miért pont a száján, arról fogalmam sincsen, de elég pár másodpercet néznem ahhoz, hogy beugorjon jó pár khm… khhhmmm… dolog…

Ez az a pont, mikor bögrémmel szabályosan kitakarom az arcom, hogy ne lássa, mennyire elpirultam. Basszus… tényleg megtörtént… tényleg lefeküdtem vele!

- Csak azért, mert megbocsátottam, még nem volt jogod ezt csinálni…

- De igen… mert beleegyeztél. – Oldalra bámulok. Tényleg nem vádolhatom, ha nem mentem volna bele, csak akkor volna jogos, de így… így…

- Felejtsük el – teszem le végül a bögrét félig lehunyt szemekkel. – Ez soha nem történt volna meg, ha engem nem drogoznak be, úgyhogy… tegyünk úgy, mintha tényleg nem tették volna.

Most kis csend következik, Budapest felfogási ideje még mindig lassú, de aztán lereagálja.

- Így akarod?

- Így.

- Akkor legyen – áll fel kinyújtózva, aztán megfordul, és a hűtő felé veszi az irányt. – Részemről semmis.

- Részemről is – állok fel én is az asztaltól, aztán a bögrét a mosogatóba rakom, és otthagyom Sanyit a konyhában. Igazából… azt mondtam, hogy semmis, de ettől függetlenül az este képei egyre tisztábban jönnek vissza. Szóval mindezt elfelejteni talán sokkal hosszabb idő lesz, mint amennyinek először tűnt…

~ ~ ~

A nap további részében kivételesen nem megyünk sehová… nos, igazából csak én jelentettem ki, hogy ma pihenő van, mert a tegnapi beszívást ki kell hevernem, és ez valamilyen szinten igaz is… bár inkább a következményeit kell kihevernem. Ugyan, hogy engem egy szaros kis partidrog ledöntsön, olyan nincsen… nem törődnék még a fejfájással sem, max még az átlagnál is harapósabb lennék, na de a másik fájdalom táraságában ez már kissé meghaladja a tolerálószintem. Úgyhogy én és Sanyi is a szobájában tesped, gyanítom ő fészbúkozik vagy egyéb tök fölösleges dolgokkal foglalja el magát, én meg a munkámhoz kapcsolódó mappákat rendezgetem a gépen. Már három napja nem dolgozom, te jó isten… belegondolni is ijesztő. Meg abba is, hogy ezután még mennyit fogok! Cser ugyanis nem az-az ember, aki elengedi a tartozásaim, pláne, ha pénzről vagy munkáról van szó… hogy rohadna meg ő is. Részben miatta történt ez velem, teljesen meg Orbán Vikike miatt, de egyszer fog a szemem elé kerülni, soha többet nem látja senki… szörnyű, hogy mennyire tudom utálni a saját szülöttemet, de hát ez van. Gyönyörűen kiharcolta.

Miután belefáradok a csekkolásba kimegyek a konyhába enni valamit… háátöö… ezt is halasztani kell, mivel nem sok ehető van a hűtőben. Öcsém, lassan már minden nap vásárolni kell menni emiatt a beles miatt, ezt nem hiszem el! Végül sóhajtva beletörődök, azzal, hogy magamra vállaltam a vendéglátását azzal ezt is, meg nem lenne jó a városom lakóit ilyennel minősíteni. Mégiscsak én vagyok Székesfehérvár. Szóval akármennyire is nem tetszik, elcammogok Sanyi szobájához, majd miután bekopogtam (egen, mert nem szívesen látnék semmi olyan dolgot, amit khm… NEM akarok!) megkérdem, hogy kér-e valamit a boltból. Erre hosszas gondolkodás után rávágja, hogy eljön velem. Erre elfintorodok, legszívesebben azt mondanám neki, hogy nem kell, egyedül is el tudok menni a boltba, elég, ha listát ír, deee… végül nem teszem, elvégre ez is a felejtés egyik fázisa. Mármint, hogy megint ugyanúgy viszonyulok hozzá, ahogy az eset előtt. Ez egyébként elég nehéz, miveeel… hát, azóta kábé ez egész este eszembe jutott. Minden… ez egyrészről megnyugtató, mert legalább tudom, hogy semmi számomra annyira ciki dolgot nem tettem, egyrészről viszont elég aggasztó… mert arra emlékszem, hogy nagyon élveztem. Jó, nyilván nem lehet valakivel úgy dugni, hogy ne élvezd legalább egy kicsit, de… akkor is. Jó volt a közelében lenni, pedig én elvileg nem vagyok jóban vele… sőőőőt.

De sebaj, mert hamarosan minden megint így lesz! Szóval vállvonva közlöm vele, hogy felőlem oké, meg, hogy tíz perc múlva indulunk, aztán otthagyom. Visszabaktatok a szobámba, és nekilátok öltözködni, ekkor pedig egy új aggasztó ténnyel szembesülök, méghozzá azzal, hogy a nyakam bal oldala tiszta folt. OMG ne mááár, ez a hülye Sanyi! Képes volt ezt, csinálni, hogy baszná meg a…

Nem-nem, baszásra nem gondolunk. Most vagy egy hétig nem gondolok semmi ilyenre (legalábbis ha ő a közelemben van tuti nem). Tehát, azt gyönyörűen elintézte nekem, hogy sálat is fel kelljen vennem, de semmi baj, úgyis régen volt már rajtam a Vidis sálam, és különben is most van a szezonja. Miután az említett ruhadarabot előkotortam nekiállok pólót választani, de ez valahogy több idő lesz, mint amennyinek terveztem… konkrétan minden pólóban találok valami kivetnivalót, az egyik túl egyszerű, a másik túl színes (megjegyzem, szivárványhányásos pólóm eleve nincsen), a harmadikat meg már látta Sanyi…

Hmm. Várjunk csak…

WTF?! Hát ki nem szarja le, hogy már látta a Sanyi? Meg vagyok huzatva bazzeg? Éppen tennem kéne rá, hogy mit látott rajtam, meg mit nem! OMG… mit nem… igazából már tök felesleges azon filózni, miben lát, ha egyszer már látott semmiben is, úgyhogy nem is érdekel!

Na. Ezt bebizonyítván csak azért is egy tök random pólót veszek fel, ezzel a saját lelkemet is maximálisan megnyugtatom. Ez egyébként egy Halendás póló, amit majd egyszer alá akarok íratni Tomikával, mert úgy lesz az igazi. Efölé egy fekete garbót veszek, és a szokásos farmert, ez így tökéletes. Aztán még egy kabát, és már mehetek is kiállni a kocsival, mert, hogy az-az egoista barom nem lesz még kész, az is tuti…

Még miután kiálltam is várnom kell egy picit, de kit zavar, ebből áll az életem… végre beszáll, és indulhatunk. Most még annyit sem beszélünk, mint átlagban, sőt, még azt is elhatározom, hogy nem nézek rá. Ez egy kanyarnál megbukik, akaratlanul is végigmérem, és megállapítom, hogy ő sem sokkal színesebb, mint én. Mindketten feketében vagyunk és farmerben, helyes, legalább nem csak én gyászolom a tegnapot. De most fel sem tűnik neki, hogy nézem, annyira a telójával van elfoglalva… hmm tényleg, még meg sem adtam neki a telószámom… hát, majd egyszer.

Rövidesen megérkezünk a Metróba, ami a téli vásárlási őrület miatt tele van. Olyannyira, hogy már nincs is hely a kinti parkolóban, kénytelen vagyok a földszintibe menni, pedig de utálom! Itt nem számok meg betűk vannak jelzésnek, mint egy normális üzletben, neeem, álltok! Mókuskák meg vakondok meg isten tudja, mik… ha kitalálod egyáltalán, már örülhetsz. Igazából ez azért van, mert tizenkét éven aluliakat nem vihetsz be a targoncák miatt, és ha már kinn kell maradni a jógyereknek, legalább ne unatkozzon, tudja számolni az édes kis állatkákat… ez is egy rohadt szar ötlet volt, újabb dolog, amiért panaszt tehetek valakinek. Éppen most hív egy köcsög képviselő, úgyhogy akár meg is ejthetem.

- Jegyezd meg, hol parkoltunk – vetem oda Sanyinak, miután kiszálltunk a kocsiból, és szinte reflexszerűen indulok el a lift felé. Öt perc várakozás után meg is érkezik, én egész addig tárgyalok a muksóval, de mikor felérünk, leteszem. Pff, tök tehetetlenek nélkülem, el se hiszem, hogy eddig nem pusztultak ki…

Szóval. Bemegyünk vásárolni, de mint mondtam rengetegen vannak, úgyhogy kábé még egy darab Pick szalámiért is órákat kell sorba állnom… Sanyi ezt az időt édességtúrázásra használja fel, és időről-időre megjelenik valami cseszett drága dologgal, amit meg akar vetetni, és akárhányszor utasítom vissza, valahogy nem akarja feladni.

- Ezt megveszed?

- Nem. – Milka kihúzva.

- És ezt?

- Nem. – Boci kihúzva.

- És ezt?

- Hmm – elgondolkodva nézem a kezében lévő nyalókát, ez azért csak nem kerül olyan sokba. De umm… jó, végül is az, hogy veszek neki egy nyalókát szimplán a jófejségemet bizonyítja, semmi mást. – Ezt igen.

- Tényleg? – bámul rám nagy szemekkel.

- Ja. Tedd be a kocsiba. – Meg is teszi, de mintha közben egy apró vigyor bujkálna az arcán… vagy még mindig állati jól tudok hallucinálni.

- Te nem kérsz? – kérdi meg hirtelen, én meg értetlenül nézek rá. – Veszek neked egyet. – O-kééé… ez az engesztelésnek furcsa módja, de dicséretes, hogy ilyenre is képes.

- Felőlem – vonok vállat, és részemről a vásárlás most már el is van intézve. Egy óra dekkolás után a pénztárkassza előtt ki is jutunk az előtérbe, és bepakoljuk a dolgokat két szatyorba, egyik az övé lesz, másik meg az enyém. Eközben viszont a kezembe akad a számla, amit jobban jártam volna, ha nem nézek meg… ugyanis kissé leblokkol.

- Ötszáz forint - ejtem ki a szavakat elszörnyülködve.

- Hm? – néz rám BP kérdően, pedig szerintem ő pontosan tudja.

- Ötszáz kibaszott forint… ennyibe került egy darab nyalóka! – tolom a képébe a lapot. – Ugye most kurvára csak viccelsz, hogy két darab cukorgömbért fizettünk ezer forintot? Miből vannak, aranyból?!

- Eh, de hát azt mondtad… - kezdene el magyarázkodni, de nem bakker, ezt most nem magyarázza ki.

- Mert franc se gondolta volna, hogy te csak pazarolni tudsz! Komolyan, ennyire nagy képed hogy lehet? Csak mert te kurva gazdag vagy, nem kell még az én lóvémat is tüntetni! – ripakodom rá, aztán nemes egyszerűséggel kikapom a szatyrából a nyalókákat, és a zsebembe süllyesztem.

- Na! – nehezményezi az előttem álló, de leszarom bakker, most végre az lesz, amit én akarok!

Durcásan kikerülöm és a liftig meg se állok, ott ér csak be, de nagy szerencséjére nem próbálkozik tovább a hülye magyarázkodással. Helyes, a következőnél ugyanis lehet, hogy kinyírnám.

A lift lassan megérkezik, beszállunk vagy tízezren, Sanyi mögém kerül. Ú de kurvára elegem van már ebből a napból, csak érjünk haza… és mintha csak meghallotta volna a panaszom a kibaszott alcsúti isten, úgy döntött, hogy ő is kibaszik velem. A lift hirtelen megáll, a fények halványba váltanak, és valami hang közli, hogy a liftben üzemzavar keletkezett, őrizzük meg a nyugalmunk, mindjárt indul. Ugye bazdmeg, én mondtam, hogy ne szálljunk be ennyien! Jó, igazából nem mondtam, de gondoltam. Ez is csak velem történhet meg, itt vagyok a full nagyképű fővárossal, erre ez a szar megáll, hogy még jobban égessem… utálom bazzeg, utálom!

Még vagy fél percig morgolódom, aztán relaxba kapcsolok, nehogy agyvérzést kapjak. Közben a liftezők fele elkezdte kiírogatni fészre, hogy bennrekedtünk, és a hangzavar lassan nagyobb, mint egy állatkertben, de még ez sem zavar… az már annál inkább, mikor valamelyik hülye ott elöl úgy dönt, hogy klausztrofóbiás rohama lesz, így nekiállnak helyet csinálni neki, engem meg szó szerint Sanyi ölébe tolnak… tudom, hogy ő, mert megismerem az illatát. Uhh, erre sem akarok gondolni, ezz egyszerűen…

Zavartan igazgatom meg a sálam, kezd kicsit ömm… melegem lenni… elindulhatna már az a hülye lift. De nem teszi, ráadásul mintha éreznék valami mást is… valaki babrálja hátul a gatyám. Hülyeség, nem valaki, hiszen pontosan tudom, ki van mögöttem… próbálok úgy tenni, mintha nem is érezném, akkor viszont már jócskán megrándulok, mikor bele is nyúl. Basszus ezt nem gondolhatja komolyan, csak egy seregnyi ember van itt csezzeg, ráadásul épp most vesztem össze vele! Mi van a felejtéssel? Én már faszára elfelejtettem mindent!

Mocorogni kezdek, és még a lábára is megpróbálok rátaposni, hátha felébred, de szerintem ez más lába volt, mivel ő zavartalanul folytatja tovább a molesztálást. Már az alsómba is betolakodik, és egy nagyon érzékeny pontot kezd el simogatni, én meg szinte már könyörgöm, hogy induljon el ez a szar… és akkor belém nyomja az egyik ujját, amitől összerezdülök, és beharapom a szám, hogy ne hallatsszon annyira a nyögésem. Nem… nem hiszem el…

Mozgatni kezdi az ujját, én meg halkan nyögdösöm, legszívesebben hátracsapnák, de tuti valaki mást ütnék meg, és ha itt még verekedés is lenne… nos, az nem lenne túl szép. Közben Sanyi magasabb szintekre fejleszti a zaklatást, most már előre is nyúl, én meg villámgyorsan elkapom a kezét, és megszorítom. Ó nem, azt felejtsd el… akkor már tényleg lebuknék, és azt nem lehet.

Őt persze ez nem nagyon érdekli, a szorítás ellenére is végigsimít amúgy is éledező tagomon, nálam meg ez az a pont, amikor már levegőt sem akarok venni, nehogy hangosan nyögni kezdjek. Ahh, ezt nem hiszem el… tényleg nem! Végigkarmolok a kezén, erre már ő is felszisszen, de kár volt, ugyanis bosszúból még egy ujját belém nyomja. És ha most nem szólalna meg megint a drága lifthang, akkor az egész tömeg hallott volna…

De megszólal, és beszél valamit, amit nem értek, mivel Sanyi még mindig mozgatja az ujjait, ráadásul most már a kezét is, és akkor sem hagyja abba, mikor a lift elindul… ódát zengek ennek a kurva társaságnak, ha végre leérünk, és elszakadhatok ettől a… ettől ahh…

Végre kinyílik az ajtó, a tömeg pedig kisereglik, és legnagyobb meglepetésemre Sanyi megy velük. Akkora szemeket még nem meresztettem senki után, mint most utána, hát még mekkorákat meresztek, mikor rájövök, hogy… álló fasszal menni… nos, nem egyszerű. Kénytelen vagyok a szatyrom magam elé fogni, majd kipirultan kisétálok a liftből, Sanyi meg már vár. Az a vigyor majdnem körbeéri az egész fejét, de érjünk haza bazdmeg, nem fog így röhögni!!

Ebben az állapotban viszont nem akarok patáliát csapni, nehogy valaki észrevegye, így csak oldalra pislogva megkérdem.

- Hol álltunk meg?

- A katicában. – Mindjárt elröhögi magát, hogy rohadna meg…

- Vezess. – Nem a legelőnyösebb utasítás, de ilyenkor ööö… nincs kedved beszélni az anyázáson kívül. Sanyi vezetni kezd, én meg óráknak tűnő percekig nem jutok el sehova, és utána sem. Helyesbítek: a katica a kibaszott parkoló legvégén van, de az én kocsim nem áll ott.

- Hol is? – kérdem kissé ideges hangon a mellettem állót, aki csak vigyorogva vállat von.

- Úgy emlékeztem, itt.

- Hazudsz bazdmeg! – morranok rá, itt ugyanis már nincsenek emberek. Dühösen indulnék el a másik irányba, ha nem ragadná meg a kezem és nem nyomna oda a parkolókat elválasztó falhoz. De megteszi, ráadásul a keze is kezd rossz irányba menni…

- Tudod egyáltalán, merről jöttünk? – duruzsolja a fülembe, és… és sajnos igaza van, nem tudom. Annyira a magam takargatásával voltam elfoglalva, hogy fogalmam sincs, hányszor kanyarodtunk be, vagy, hogy egyáltalán merre van a lift. Márpedig tuti, hogy kettőnél több felvonó nincsen, nem olyan nagy ez az áruház…

- Majd kitalálom – lökném el, ha… ha el tudnám lökni. De nem, ráadásul mintha akarnám is, hogy a keze ne csak kerülgesse a gatyám cipzárját, hanem… de nem, nem és nem Isti, most még csak be sem vagy szívva, nem akarhatod!

És bár nincsenek kihangosítva a gondolataim, de mintha mindegyiket hallaná, mivel ismét a farkamhoz nyúl, és kínzó lassúsággal simít végig rajta. Direkt nem engedi, hogy elélvezzek, pedig ennyi idő alatt lassan már megőrülök a kielégületlenségtől…

- Hé, csak kérned kell rá… az nem olyan nagy dolog, igaz? – hajol hozzám közelebb, én pedig gyűlöletesen próbálok nézni rá, bár eme nagy szenvedés közepette nem tudom, mennyire jön át neki. Ő csak mosolyogva simogat tovább, de még mindig úgy, hogy csak kínom legyen belőle. A… a fenébe is, ezt már nem bírom!  

- Csináld már, basszus! – szakad ki belőlem, mert még egy perc és kinyírom magam! Így is csak nagy próbálkozások ellenében értem el, hogy ne remegjen még a hangom is…

De végre ez az állat is megszán, és a gatyámba nyúlva izgatni kezd. Nyögve bújok be a sálam mögé, hogy legalább az arcomat ne lássa, de hiába, mivel egyszerűen leveszi rólam.

- Héh! – nehezményezem a dolgot, de mielőtt bármi mást mondhatnék befogja a számat egy csókkal. Közben két ujjával a farkam hegyét kezdi dörzsölni, és ott van vége, elmegyek… nem mintha a csók nem váltotta volna ki ugyanezt a reakciót.

A gyönyör szinte az egész testemen átfut, kicsit kómás állapotba is kerülök miatta, és már megint csak Sanyi képét látom… öcsém… miért is engedtem, hogy ilyen helyzetbe keverjen?

De ennyivel még nincs vége, mivel az említett szépen kigombolja a már így is feszülő gatyám, és lehúzza rólam az alsómmal egyetemben. Aztán a másodperc törtrésze alatt emel maga fölé, dörgöli az ágyékát nekem… basszus! Basszus, ez itt akar…?

- Neh! Mi lesz ha megláthh… - most reked bennem a levegő, mivel belém nyomja magát, de nem ám félig… teljesen! Az egész farka bennem van, és a bizsergő, forró érzés, ami hozzá társul… meg fogok őrülni…

- Ha nem hangoskodsz, nem fognak – nyom egy puszit a számra, aztán mozogni kezd bennem. Minden lökésénél nyögnöm kell, és nem igazán tudok nem hangoskodni, így végül a kezeim a szám elé emelem, hogy ne hallatszódjon annyira… de Sanyi ezt sem engedi, mivel a csuklómnál fogva a falhoz nyomja őket, így megint ugyanott vagyok.

- Önuralom – súgja a fülembe kajánul, de könnyen beszél, nem ő pusztul meg mindjárt az élvezettől! Illetve nem tudom… mióta bennem van ki se nyitottam a szemem. A fal hidegségét szinte már nem is érzem magam mögött, sőt, semmi mást sem, minden eltűnt… csak az a hihetetlenül jó érzés maradt.

Hát ez az idill sem tart sokáig, mivel Sanyi tövig belém megy, aztán megáll, és a nyakamhoz hajol. Neneneneneeeee azt neh! De igen, az ő opciója határozottan ez, mivel szívni kezdi, és még az sem zavarja, hogy közben két kézzel karmolom a hátát… kivételesen nem bosszúból, szimplán ez a reakcióm. A bőröm egyre inkább lüktet, és nem is akarom tudni, milyen lehet, mikor végre elválik tőlem…

Aztán megint mozogni kezd, ráadásul egyre gyorsabban és gyorsabban… néha még nekem is kényszerem van rá, hogy mozogni kezdjek, de ebben a pózban ez nem igazán lehetséges, csak ő tud mozogni, és a csípőm is biztosan tartja. Mondjuk így is mindjárt a csúcsra jutok, úgyhogy…

- Te tudod, merre álltunk meg? – hallatszik fel egy hang nem is olyan távolról, az én szemeim pedig rögvest felpattannak. Ne! Ugye nem?!

- Nemtom… katicában nézted már?

- A-a… de megnézem. – Erre a kijelentésre kétségbeesetten pillantok rá az előttem lévőre, de őt nem kifejezetten rázta meg a dolog, sőt… gonoszul vigyorog vissza rám. Na ne, csak azt ne! Nem élem túl, ha bárki is meglát vele, holnapra legalább három szomszédos megye tudni fogja, holnaputánra egész Magyarország! Beledöglök!

Sanyinak meg pont ez a célja, mivel mélyeket kezd lökni belém, én meg képtelen vagyok fékezni a hangomat… és akkor a nyakát átkarolva megcsókolom. Igen, most először, és nyilván nagyon szarul csinálom, de őt le tudom blokkolni annyi időre, hogy a következő lökésére már fel legyek készülve… ettől pedig el is élvezünk mindketten. A forróság átjárja a testem, tejesen olyan, mintha nem is itt lennék… lihegve válok el tőle, és homlokom az övének döntve halkan pihegek.

Ez… bármennyire is nem akarom bevallani, túl jó volt…

- Na, ott van?

- Szerintem nem, de fene se járja végig.

- Pff. Nagy szar ez a parkoló…

~ ~ ~

A kocsiban ülve már egészen más fényt kap minden. Igen, megtaláltuk, ráadásul Sanyi egészen idáig cipelte mindkét szatyrot. Roppant lovagias azok után, hogy szétdöngetett, csak győzzek hálálkodni. Bepakolás után el is indultunk, a beszállás megér egy külön misét, hú de zsír volt… most még jobban fájok, bááár valahogy… nem tudom. Azért az élvezetért talán megérte.

Egy valami viszont biztos: soha többé NEM állok állatjelzéses parkolóba!

Közben egyébként a nyalókám is elkezdtem enni, nem ért meg ötszáz forintot, de az biztos, hogy rohadt finom…

- Értem már – szólal meg a mellettem ülő, aki a történtek óta folyamatosan csak vigyorog. Mondjuk tudom, miért, elvileg azt mondtam, hogy drogozás nélkül ez soha nem történt volna meg, és most nem voltam bedrogozva. – Te a szex után zabálós típus vagy, azért dugsz ilyen keveset.

- Kuff – ripakodok rá nyalókával a számban, roppant hiteles.

- Hehe… de igazán adhatnál egyet nekem is, cserébe azért az élve… - A szájába tömöm a saját nyalókáját, hogy végre kussba maradjon.

Nem akarom hallani, egyszerűen neeem!



Szerkesztve Ereni-chan által @ 2012. 12. 16. 19:43:46


Ereni-chan2012. 12. 13. 23:29:17#24482
Karakter: Kodolányi István/Stephen
Megjegyzés: (Nejemnek és Egókirálynak)



Fehérvár:

- Dögölj meg a legnagyobb jóindulattal – lépek én is a konyhába, nehogy valamit megrongáljon itt nekem. Elég lesz az alap létezésének az árát is fizetni, sok is! - Kipakoltam a cuccaidat, de a szaros alsóidat nem vagyok köteles fogdosni.

- De a kipakolásnak az is része lett volna. Köt a szavad öcsi – túr bele a hajamba, és nem hiszem el bakker, hogy nem bírja abbahagyni a basztatásom! Nem bírom, ha hozzámér, ezen mi a fenét nem ért meg?!

- Hányszor mondjam még, hogy ne érj hozzám? – lököm el a kezét, és örüljön, hogy nem mosok be rögtön egyet. - És mit akarsz csinálni?

- Hát nem tom’, igazából elég éhes vagyok. Az a süti elég hamar felszívódott. Főzhetnél nekem valamit! – Csodálatos… nem elég, hogy drága volt az a cucc, még gusztustalan és undorító is, erre képes egy óra elteltével már megemészteni? Mi ez, disznó?

- Felszívódott, mi? Hát fantasztikus, főzzön rád a kínhalál! – mondom ki teljesen őszintén, ami a szívemet nyomja. Én még anno István királynak sem pincérkedtem, pedig ő még a barátom is volt, ezt meg utálom… mit is gondol?

- Akkor mi lenne, ha együtt főznénk? – Ez még szörnyűbb ötlet, mert kényszerem lenne rá, hogy megmérgezzem… vagy minimum beleköpjek a kajájába. Ezt meg igazán nem akarhatja!

- Hajja, nem rendelhetnénk inkább valamit? – nézem, ahogy szétpakolja minden cuccom, de ez most pont tökéletes póz ahhoz, hogy seggberúgjam… nem Isti, nem, türtőztesd magad… nagyobb a te önuralmad ennél…

- Jó, de akkor más elfoglaltságot kell majd keresnem, és lehet, hogy valami még rosszabbat találok ki – mondja komolyan, ami asszem el is éri a hatást… isten óvjon tőle, hogy bármi személyes programot csináljak vele ezen kívül! Itt is csak zabálni fog, aztán szevasz…

- Mit akarsz főzni? – kérdem megadóan sóhajtva, végül is nincs más választásom.

- Úúúú nemrégiben hallottam Berlintől egy nagyon fasza receptet. Valami brokkolis cucc, de kell még rá sajt is meg valami öntet. – Ez már önmagában undorítónak hangzik, de még undorítóbb, ahogy lelkesedik érte. Mint egy öt éves kislány, aki most kotyvasztja az első kajáját… és emellett szabadságharcoltam én, komolyan?

- Hát ezt a receptet nem lesz nehéz precízen követni… - morgom durcásan, el van baszva az estém.

- Kuss kuss kuss kuss. Megkeresem neten – kapja elő villámsebességgel az okostelefonját, ami az ő esetében minden bizonnyal zsebagyként funkcionál. - Megvan! – nyomja az orrom elé a készüléket. Pedig magamban reménykedtem, hogy nem találja meg, hát ez is csak ábránd marad… - Tartasz itthon füstölt kecskesajtot? – Persze, rögtön a körömpörkölt és a juhtúró mellett!

- Igen, csak azt tartok, de tényleg.

- Van a közelben tacskó? – Baszki, Pesten kutyát esznek?!

- Hogy mi van?

- Bevásárlóközpont – nyújtja rám a nyelvét, fejj, de sárga. Biztos dohányzik. Remek, újabb aberráció, amit gyűlölhetek benne.

- Van… - válaszolok, miután jól kitanulmányoztam a nyelvét…

- Fasza, akkor írjunk listát! – Aha. Fogyjon csak a pénzem. Azért csak előkaparok egy tollat meg egy papírt. - Tehát, brokkoli van?

- Nincs – felelem szinte már szomorúan. Újabb ötszáz forint a pénztárcámból…

- Oké, akkor írd a kecskesajt mellé. Sót, borsot láttam… meg tejfölt is. Erős Pista?

- Olyan nem is volt a recepten! – horkanok fel, nem igaz, ez engem itt ki akar fosztani!

- De kell bele, én tudom. – Fasza… 

~ ~ ~

Kis idő múlva már az Auchan-ben dekkolunk az egyik kilométeres sorban várva, én tudtam, hogy szar ötlet vásárolni menni, de ennek bezzeg mondhatnám… végtelenül önfejű. Nem is érdekes, szerencsére legalább itt kordában tudtam tartani, ezzel megakadályozva, hogy az egész boltot bepakolja a bevásárlókocsikba. Micsoda küzdelem volt, sose felejtem el. Főleg arról csokimikulásról mondott le nehezen, ami persze, hogy a legdrágább fajta volt, mert ha mondjuk egy TESCO gazdaságos lett volna, még meg is veszem neki, addig sem pofázik (az most mellékes, hogy nem a tesznyóban vagyunk). De egy fővárostól ilyet várni elég abnormális lett volna, így hát nem is kapta meg a csokit. És csodák csodája, így is befogta! Esküszöm, többet fogom ezt csinálni, már megéri!

Mikor végre tudunk fizetni hazamegyünk, és nekiállunk főzni. Maga a recept olyan könnyű, hogy még nekem is megy (oké, ezer év alatt azért ragadt rám egy kicsiny gasztronómia…), így BPnek pláne. Felváltva őrizzük a magát csináló kaját, most éppen én vagyok a soros. Jézus, ez egyre furább állagot vesz fel, a végén lehet, hogy gumivá válik…

- Kész van már? – kérdi Sanyi a tévé elől.

- Még egy kicsit pirulnia kell a sajtnak – vágódom be mellé a kanapéra, és egész addig tévézünk, míg a brokkoli el nem készül. Hát mit mondjak, ahhoz képest, hogy zöldség irtóra gyorskaja szaga van…

- Bp, te otthon mindig ilyen burzsuj kajákat zabálsz? – kérdem, miközben azon erőlködök, hogy a sajt ne folyjon rá a kanapémra, az elég kellemetlen lenne.

- Hát azért nem. Hétköznapokon megy a cigi-kávé, délben kínai, vacsira meg… - perverzül elvigyorodik, mire kis híján félrenyelem a sajtot. Kurva élet, ebbe NEM akartam belegondolni!

- Perverz állat – nyögöm ki végre, nem mintha meghatná. Na persze, ez is végigbaszta már a fél világot… egy főváros mindenkit megkaphat, de mégsem lesz senki az övé. Jó és szar egyszerre, hmm, furcsa a világ.

- Tényleg, este hova megyünk bulizni? – tereli a témát, bár nem a legjobban, erre sem fogok ujjongva reagálni.

- Hogyhogy bulizni? – Nem is értem, mit akar, hiszen holnap városnézés meg mifene… az nem fog menni, ha hajnali ötkor érünk haza.

- Hát vágod… nincs nálatok valami menő club? – Asszed pont téged vinnélek el oda? Kis naiv…

- Idióta, holnap várost nézünk! Ma pedig alszunk. – Ezzel a témát én lezártnak tekintem, megyek is szunyálni, emellett a hiperaktív állat mellett elkél.

- Nem teheted ezt velem!! – Dehogynem…

A szobámba érve még megejtek egy gyors zuhanyzást, aztán a pizsimet felvéve bebújok a takaró alá, a szemüvegemet pedig az éjjeliszekrényre rakom. El sem hiszem, hogy ennek a napnak is vége, és, hogy túléltem… vissza van még 30 nap 2 óra és 2 perc. Baszki de sok, nem fog menniiiii!

De nem és nem, pillantsunk derülátón a jövőbe. Na persze, majd pont én, mi? Akkor most szépen elmondom az esti imám, és kérem benne az urat, hogy pörgesse el az időt odáig, ahol ez a faszkalap végre kiszáll az életemből! Na, hogy is van… mi Orbánunk, ki vagy a Parlamentben, szüntettessék meg a te neved- ja, hogy ez nem az, téves! Öcsém, pedig majdnem biztosan tudom, hogy valami ilyesmivel kell kezdeni! …

…?

Mi ez a zaj? Ki van itt? Mi? MIIIIIII?!!

- BUDAPEEEEEEEST!!! –Hogy a villám basszon ketté, te utolsó kis patkány, te féreg, teeee- mindjárt nekiugrok baszki! Most komolyan az alsógatyáim között turkál, KOMOLYAN!!

- Szia István, én csak épp aaa mosdóba igyekeztem, de eltévedtem és… hehe tudnál nekem segíteni? – Felrúgom, isten bizony, hogy felrúgom, egy hónap alatt cafatokra szedem!!

- Takarodj a szobámból, takarodj a városomból, takarodj az életemből, takarodj az emeletre! – ordítom felé, legutóbb egy cigány banda idegelt fel így, azokat se látták többet… ezt sem fogják ha nem tűz el de kurvagyorsan!

De hozom a kellő hatást, és BP végül eliszkol. Ezután felkelek, és nekiállok visszarendezni az alsóim, amik most már az ő ujjlenyomataival vannak tele, fúj… újra ki kell mosni őket. De legalább nem látta a kedvencem, mert, hogy az éppen rajtam van… még Fluor Tomitól kaptam ajándékba, ugyanaz a márka, amit ő is szokott hordani (mellékesen kék, és nagybetűkkel rá van írva az oldalára, hogy FLU ~) Háh… szerencsére ezt soha nem fogja látni. Ebben a lelki nyugalomban vissza is fekszem aludni, de az este még vagy 3x felkelek, hogy ellenőrizzem, Sanyi nem csinál-e szarságokat. Hála istennek nem, de ez az éjszaka kurva hosszú… lesz.

~ ~ ~

Másnap már reggel hétkor felébredek, de Sanyit még nyolcig nem rugdosom ki az ágyból, csak utána… benyomok a vendégszobában lévő hifibe egy Fluor CD-t, és csak úgy üvölt a Gecigránááááát~ az olyan perverz kis fasszopóknak, mint ő úgyis ez való!

Erre úgy ugrik fel, mintha legalábbis jeges vizet öntöttem volna rá, aztán olyan képpel mered felém, mint aki mindjárt szívrohamot fog kapni. Én meg csak fél kézzel a hifire támaszkodva állok, és nézem. Aszitted kis görcs, hogy packázhatsz velem, mi? Aszitted…

- Há’ meg vagy huzatva bazdmeg? Ettől szörnyet is halhattam volna! – ripakodik végül rám, én meg csak elvigyorodom.

- Bárcsak megtetted volna! – Mielőtt még válaszolhatna maxra veszem a hangerőt, és szépen kisétálok a szobából. Hogy hogy nem ölte még meg a puszta gyűlöletem, azt egyszerűen nem tudom… de még pár nap, és megöli, ebben biztos vagyok!

Reggelire a tegnapi kaja maradékát rakom elé, ugyanis én nem ettem meg a teljes adagom… nem mindenki olyan beles, mint egy bizonyos főváros, de az hétszentség, hogy én nem fogok miatta kaját pazarolni.

- Meg kéne melegíteni…

- Nincs gáz – vágom rá, ugyanis a gázt sem szeretném rá pazarolni.

- Ne hülyéskedj, tegnap még volt! – Milyen jó a rövidtávú memóriája, hát ez nemsemmi…

- Akkor helyesbítek. Neked nincs! – csapok le elé egy poharat is, amiben víz van. Jobb esetben. Úgy emlékszem azt engedtem bele, deee…

Sanyi morgolódva enni kezdi a hideg kaját, aztán kis idő elteltével a vízből is iszik, de majdnem vissza is köpi. Szerencséje, hogy végül nem.

- Ez meleg baszki! – méltatlankodik, nem mintha ezzel nem lettem volna én is végig tisztában…

- Ja bocsi, próbáltam a testhődhöz igazítani… nem lett elég forró? – pillogok rá ártatlanul, az ő szeme fölött pedig elkezd lüktetni egy ér. Helyes, végre nem csak engem zabál meg a kibaszott idegbaj miatta!

- Rohadt lassan fog letelni ez az egy hónap, ha végig ezt fogod csinálni – tolja el maga elől a tányért, nem mintha nem lennék ezzel is tisztában… de ő harcolta ki a haragom, viselje csak a következményeket!

- Ó, ne félj. Én maximálisan élvezni fogom – vigyorgom rá kajánul, és az a gáz, hogy visszavigyorog. Rögtön lefagy az arcomról a mosoly, és majdnem hozzávágom a hozzám legközelebb lévő dolgot, egyedül a telefonja csörgése menti meg, ami miatt elvonul más légtérbe. Hogy én mennyire utálom ezt, jesszusom… és az egész mát vele kell töltenem, ez kész büntetés! Miért versz istenem, mondd miért?

De sajnos tisztában vagyok vele, hogy ma… és még jó pár napon keresztül vele kell lennem, és mutogatnom neki a várost, és ez lesz a dolog egyetlen pozitívuma. Ma már tudom is, hova megyünk, úgyhogy miután abbamarad a dumálás a másik szobában, átkiabálok neki, hogy öltözzön. Jómagam is betérek a szobámba hasonló tevékenységet végezni, ma egy farmert veszek fel egy Videotonos mezzel, úgyis régen fanoltam már magam. Mikor ezzel megvagyok, még megejtek egy rövid küzdelmet a hajammal, le is győz, úgyhogy marad a régi formájában. Ezek után kinyitom a kertkaput és kiállok a kocsival, hogy ennek a burzsuj hülyegyereknek már csak beszállni kelljen. Öcsém, túl kedves vagyok.

- Hová megyünk? – kérdi, miután a lakásajtót is bezártuk, és mindketten be is ültünk.

- A Bory várba – válaszolok, aztán fél szemmel végignézek rajta, és megállapítom, hogy igen, még mindig egy giccses buzi.

Az út további részében nem beszélünk, mert én az útra figyelek, ő meg fészbúkozik. Öcsém, hogy mit tud ezen annyit nyomni… én ma még meg se néztem! Na majd ha hazaértünk…

Rövid időn belül meg is érkezünk, kiszállunk a kocsiból, és a bejárathoz megyünk sorba állni. Szerencsére nincsenek olyan sokan, meg is őrülnék, ha ez két percnél többet lenne a hátam mögött… kifizetem a belépőt, aztán Sanyi kezébe nyomom a jegy ráeső részét, és bemegyünk.

Áh, a Bory vár… semmit sem változott, és nála ezt jó értelemben kell venni. A falai ugyanolyan szép rendezettek, mint mikor legutóbb jártam itt, pedig az sem tegnap volt. Az új rendszerben leginkább minden időmet munkával töltöm, csak így tudom megtartani, amit elértem… hát jah.

Megvárom, míg Sanyi is beér, és végre elteszi a telefonját is, aztán megkezdem a vár bemutatását. Először a várkertbe megyünk, ez egy szépen ápolt udvar, amit erkélyek vesznek körbe. A közepén egy szökőkút áll, ami sajnos most nem üzemel, hiszen tél van… maga a kert sem olyan szép látvány, mint amilyen tavasszal szokott lenni, de azért így sem bántja a szemet. Legalábbis az enyémet nem.

Miután ezt eléggé megnézte a vár termeibe látogatunk el, amikben vagy szobrok, vagy festmények vannak kiállítva, de nem olyan otrombák, mint amilyenek a Városházán… egyes termeknek még története is van, roppant szirupos és nyálas története, de azért ezeket is elmondom neki. Értékelni nem értékeli, de mindegy, mert nekem már a vár maga is egy szép emlék. Bory nagyon jó ember volt, szerettem őt. Kár, hogy nem sokat találkozhattunk…

Budapest kábé egy óra alatt megunja az egészet, és szinte megváltásként fogadja, mikor a Királyi Cukrászdához érünk. Természetesen be kell ülni vele, miért is ne… örülhet, hogy ezeket nem én sütöm.

- Oww, ez még finomabb, mint az előző cukiban! – lelkendezik, és ja. Finomabb, meg drágább is. Én most semmit nem kértem, mert spórolok… meg, mert ha az ő közelében vagyok, elmegy az étvágyam, de ez mellékes.

Miután megeszi a sütit a Cuki teraszára megyünk, és mivel az emeleten vagyunk, jó messzire el lehet látni innen, majdnem egészen a városig, de Sanyit nem ez foglalkoztatja leginkább, hanem az, hogy a korláton áthajolva lefelé dzsuvázzon… roppant bájos.

Egy pillanatra rajta felejtem a szemem, eljátszom a gondolattal, mi lenne, ha véletlenül meglökném, és leesne… nyilván nem halna meg, mert ő Budapest, de azért mégis. Na jó, nem vagyok én ilyen rossz, de tényleg… még neki is feltűnik, hogy nézem, és kérdően bámul vissza. Nem szólok semmit. Hozzá felesleges beszélni.

- Egy pillanatra tök szadista fejed volt. Csak nem le akartál lökni? – szólal meg hirtelen, mire visszapillantok a tájra.

- Eljátszottam a gondolattal – vonok vállat. Ez halálosan őszinte válasz volt.

- Hé, István… most komolyan… miért utálsz te ennyire? – Ehh? Visszapillantok rá, tényleg komolyan gondolja-e ezt a kérdést, és igen, mivel a szokásos csimpánzképe helyett valami sokkal emberibbel találom szemben magam. Na ja, neki ilyen is van…

- A tegnap esti után még kérded? – mondom gúnyos hangon, de valószínűleg erre a válaszra már fel volt készülve.

- Azt most csináltam először, de előtte sem bírtál. Miért? – Vajon mért akarja hirtelen ennyire tudni? Mondjuk nyilván nem akar minden nap forró vizet ital gyanánt, meg állott kaját… de simán elmehetne egy lebujba, ha annyira igénye lenne a normális dolgokra.

- Mert egoista barom vagy. – Bevág egy unott fejet, okééé, ez tényleg nem indok. Ha a városok erre alapoznának, mindenki utálná, pedig érdekes módon nem teszik, sőőőt… felnéznek rá. Elég szánalmas. – Hmm jó, ha mindenáron tudni akarod… Sadik miatt.

- Sadik miatt? – bevág egy értetlen fejet. – Sadik miatt nem Sadikot kéne utálnod?

- Ott jössz te a képbe, hogy amíg az egész ország szenvedett te békésen megdugogattad magad vele… mindenki másnak kurva szar volt, de te erre magasról tettél, ahogy most is teszel mindenre és mindenkire. – E szép monológ végeztével a földet kezdem bámulni, ilyenkor valahogy… nem szeretek az emberek szemébe nézni. És most hosszas csend következik. Sanyi agyáig lassan jut el az információ, aztán még át is kell dolgoznia számára érthető változatba, szóval nem csodálom, hogy eddig tart neki.

- Értem – szólal végre meg. – Azért utálsz, mert amíg engem megdugtak párszor te szenvedtél, én pedig nem tettem semmit azért, hogy jobb legyen neked?

- Ne tedd ilyen személyessé! – nézek rá dühösen, azért nem kell teljesen kiforgatnia a szavaimat! Legnagyobb meglepetésemre ő csak mosolyog, de nem úgy, ahogy szokott… hanem szelíden. Nagyon durva, hogy ő ilyet is tud, bár lehet, hogy ez nem is ő. Lehet, hogy csak idehallucinálom. Igen, tuti ez van…

Ő pedig a megrökönyödésem kihasználva közelebb lép hozzám, és a kezét a fejemre teszi. Megsimogat, közben pedig végig mosolyog… van ebben a mosolyban valami… valami nem is tudom, hogy mi. Soha nem mosolyogtak így rám, mégse félelmetes, inkább olyan furcsa. És más esetben ellökném, de emiatt most… emiatt most nem megy. Teljesen lefagytam.

- Sajnálom. Megbocsátasz nekem, ugye? – kérdi elővéve a szokásos ártatlan szemeit, én meg lassan kapcsolok, és arrébb lépek előle. Basszus… na ezek után hogy mondjam azt, hogy nem?

- Megfontolom – motyogom magam elé, neki meg szemmel láthatóan jobb kedve lesz, ami az ő arcán elég furcsán veszi ki magát.

- Na gyere, fejezzük be a Borvár túrát – indul vissza a bejárathoz, de én azért halkan megjegyzem, hogy Bory vár… ma is tanultunk valamit.

Késő délután van már, mire elindulunk hazafelé, de útközben még hívást is kapok a Városházáról, szóval oda is be kell mennem. Cser valami kis pályázatot akar kitöltetni velem, és mivel BP is épp itt van, vele is. Nos, a „kis” nála kurvahosszú háromórás szart jelent, így mire kilépünk az épületből már sötét van és elég hideg is. Ideje lenne hazamenni…

- Hé Isti, nem megyünk el valahová bulizni? – próbálkozik be ismét BP a tegnapi hülyeségével, csak most még a múltkorinál is aranyosabb képet vág hozzá… aranyosat, baszdmeg. Agyamra ment a pályázat!

- Ah… jóh – nyögöm ki kelletlenül, de azért hozzáteszem. – Csak ma.

Na, az etióp kisgyerekek nem örülnek így egy BigMacnak, az is biztos… szerintem még meg is ölelne, ha nem tudná, hogy akkor halál fia. De mindkettőnk nagy szerencséjére tudja, így marad a helyén. Bár ez így nem teljesen igaz, mert asszem meglátogatjuk a Bahnhofot… uh, milyen régen voltam ott, szinte már kőkor. Remélem a sok tinipicsával nem csökkent a színvonal. Bár mit is várok…

~ ~ ~

Oké, annyira nem rossz a helyzet, a pálinkájuk például még mindig jó! Úgy két órája lehetünk itt, de azalatt én megittam vagy öt liter piát, Sanyi meg verbálisan megdugott öt csajt, szal egész jól haladunk… már egy kicsit kezd jókedvem is lenni. Én eddig nem is nagyon jöttem el a bárpulttól, akármelyik csaj jött oda fangörcsben szenvedve, hogy jajj, de cuki vagy… khm, nem, NEM vagyok az! Én itt éppen lerészegedni próbálok, hát legalább tiszteljenek meg annyival, hogy kettesben hagynak a pálinkámmal! Meg a biztonsági őrök is megtisztelhetnének azzal, hogy nem néznek állandóan, nem elég, hogy először beengedni sem akartak, mondván, hogy a 18 év alattiaknak ágyban a helye ilyenkor… nos, erre a válaszom az volt, hogy kinek az ágyában? Nekik nem tetszett ennyire, utána még a személyimet is elkérték, és én voltam rajta, minő csoda! Ezek után már békén lehetne hagyni, vagy mi kéne még ahhoz, hogy higgyenek nekem, anyakönyvi kivonat?

- Te aztán bírod az alkoholt, haver – mondja elismerően a pultos, miután rájön, hogy kábé a fél üveg páleszt nekem adott el… hát igen, bírom én az alkoholt, csak a pénztárcám nem bírja. – Jöhet még egy kör?

- Egyszer élünk – húzom föl a szemöldököm, amit én sejtelmes nézésnek szánok, de, hogy mi lett belőle… nos, szerencse, hogy nincs tükör a közelemben.  A pultos csak nevet, és elviszi a poharamat. Közben én háttal fordulok a pultnak, és megpróbálom kikeresni Sanyit a táncparketten… hát nem nehéz, a leggiccsesebb pesti baszós táncot nyomja, amit csak el lehet képzelni. Pff, mindjárt meg is húzza azt a csajt… hát egyszer élünk!

- Tessék – kapom meg a piám, amit le is húzok, de utána valami nagyon forró érzés járja át a testem… nem az, amikor hirtelen iszol alkoholt, arra már szinte immunis vagyok. Ez valami más…

Próbálok nem tudomást venni róla, és a fényeket kezdem bámulni a pult tükröződésében, de minél inkább hárítom, annál inkább a hatalmába kerít… hamarosan le is kell ülnöm, mert szédülni kezdek… basszus, mi a franc történt velem?

- Ritka jó hely ez, Isti – csapódik mellém Sanyi, és a vállamat kezdi ütögetni… vagy valami ilyesmi.

- Jah… öhm izé… nem vagy még fáradt? – fordulok távolabb tőle, ugyanis ez a cucc kezd nemcsak belülről, de kívülről is meglátszani… öcsém… lángol az arcom…

- Fáradt? Reggelig itt tudnék lenni, haver – válaszol szórakozottan, én meg hihetetlen nagy elhatározással talpra állok úgy, hogy nem szédülök vissza a székre. Uhh fenébe is, nagyon szarul vagyok.

- Az király. De én izé… inkább hazamegyek most – indulok el, de ez a terv csak ott bukik meg, hogy BP szokásához híven utánam kap, ráadásul még a táncban vonagló tömeg is akkor dönt úgy, hogy csapatostul piálni tér, így szabályosan a maga felé fordító Sanyinak nyomnak… teljes testhosszal. A mellkasához préselődök, arról a kis részletről nem is beszélve, hogy az arcunk is vészesen közel került egymáshoz… közel… hát, kábé csak két centi választ el az ajkaitól, még azt is érzem, ahogy levegőt vesz… és ő hideg hozzám képest, nagyon hideg.

Elkerekedett szemekkel nézek vissza íriszeibe, még észre sem vettem, hogy ilyen szürkék neki… és az arca, nos… még két centiről nézve is szép. Tényleg jóképű, de tényleg, és én most… mi a francon gondolkodok?

A felismeréstől szépen lassan elpirulok, már ha nem volt így is répavörös a fejem, ki tudja… annyi biztos, hogy halkan nyögve hátratolom a hátamnak támaszkodó tömeget, és oldalra pillantva motyogok valami bocsi félét… de lehet azt is németül.

- Várj! – lép mellém az említett, és vele már sokkal könnyebb átverekedni magam a tömegen. – Hazakísérlek.

- Eh? De te reggelig akarsz maradni… nem? – Még soha nem volt ilyen nehéz fogalmazni, atyám…

- Meggondoltam magam – von vállat, aztán megtart, mert majdnem letaknyolok a táncparkett magaslatáról. – Különben sem bírnál egyedül hazamenni.

- Dehogynem! – védem az igazam már csak megszokásból is. Meg eleve, tudok én járni, hiába tanultam már ezer éve… megy is ez, a küszöbben már nem akarok elbotlani, de a hótegyenes betonban persze igen! De Sanyi még időben megtart. Ehhm, már megint nagyon közel van.

- Mennyit ittál te? – kérdi, bár jó embertől, fene se számolta… sokat, drágát, rohadtjót.

- Öööööeee… asszem szerda – bólintok felé együttérzően, aztán füttyentek egyet, hogy idejöjjön a kocsim.

- Szívtál? – Ejnye na, mér’ van ennek ennyi kérdése?

- Nemtom… szívószálat – vonok vállat. – Hívjá’ ide egy kanárit.

- Egy mit?

- Sárga macskát…

- Taxiról beszélsz? Az nálunk nem sárga…

- Híjjadmá! – ripakodok rá, há’ nem igaz, lököm itt neki az ékes magyar beszédet, ez meg nem fogja fel… hallatlan!

- Oké-oké – csitít le, aztán nem tudom… valami történik, és már a házam előtt is vagyunk. Nemsemmi bazzeg, megtanultam időutazni!

A lakásba már a saját lábamon megyek be, és érdekes módon egyszer sem esek el, csak iiizé… nagyon fáj a fejem. De mintha tisztább lenne a kép, például már nem szaladgálnak sárga pöttyök a plafonon.

- Ez a kanapé mindig piros volt? – mutatok az előttem lévő dologra, ugyanis ez az információ feltétlenül szükséges a további életemhez.

- Az egy fotel… - válaszol Sanyi sunyin pislogva rám… Sunyi Sanyi, wehehehe!

- Jaaa. Igen – bólintok nagy, filozofikus gondolatok közepette, aztán a konyhába megyek, és leöntöm magam egy pohár vízzel. Az előttem lévő meg csak bámul, mint Sanyi a moziban. Most mi ezen olyan érdekes, nem önthetem le magam a saját házamban?!

- Le kéne feküdnöd – indul el felém egy angyal, de neeeem, ez maga az ördög, ez veszélyes!

- Nem kell… jól vagyok már – lépek el előle, aztán roppant biztos léptekkel a szobám felé indulok, ami a pince… sebaj, az is jó lesz.

Valahogy mégiscsak eljutok a szobámba, és elterülök az ágyon, ami jó puha… ezek szerint nem a padlóra vágódtam el, ez megnyugtató. Félig nyitott szemekkel, fáradtan kémlelem a plafont, olyan szép fehér. Kábé az agyamat is ez a szín tölti ki most.

Hoppá, nem is. Hirtelen a fal elé egy fej jön be, ami elég ismerős, talán azért, mert ez a Sanyi feje… jééé, mit keres a Sanyi feje ilyen közel hozzám? Nem szokott ez így lenni… uhh, menjen már távolabb…

Legnagyobb erőmet bevetve megpróbálom eltolni, ennek csak annyi lesz az eredménye, hogy még közelebb jön. Baszd meg fordított pszichológia, hogy ellenem dolgozol! Sőt… le a kormánnyal, szaaaabadságot!!

Szerencsére az ilyen csatáimat magamban vívom meg, kívülről meg csak bámulok fel a Sanyira… akit nem lehet ellökni, úgyhogy asszem örökre így maradunk. Illetve nem, mert most megmozdul, és óvatosan leveszi rólam a szemüvegem… eh, az ám az enyém, remélem vissza is akarja adni!

Szóval leveszi a szemüveget, és kisöpri az arcomból a hajam. Nem is vettem észre, hogy odakerült, cseles-cseles… egy darabig nézek bele azokba a szürke szemeibe, már majdnem azt hiszem, hogy csak a téli eget látom, mikor… a téli ég lecsukódik, Budapest pedig megcsókol. A szívem egy pillanatra megáll, és ami eddig forró volt, az most őrjítően forró lett. Még ebben az eufórikus állapotomban is pontosan tudom, mit csinál, és ez túl heves reakciókat csal ki a testemből ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam. Halkan nyögve tolnám távolabb magamtól, de kár volt felemelnem a kezem, ugyanis ezt kihasználva Budapest keze lassan a pólóm alá csúszik… levegőért kapva szakítom meg a csókot, aminek egy fojtott nyögés lesz a vége. Ha eddig répavörös voltam, hát komolyan nem tudom, milyen lehetek most…

Ez… ez tényleg abszurd!


Ereni-chan2012. 12. 13. 17:31:56#24475
Karakter: Kodolányi István/Stephen
Megjegyzés: (Nejemnek és Egókirálynak)



Fehérvár:

- Bocsi, de nem mondhatom el, ha az itt dekkolásom időtartamára vagy kíváncsi… hát, nem lehet több egy hónapnál. – Hoppá, ezt meg kéne ismételtetnem vele, lehet, hogy nem hallottam jól… egy hónap. EGY HÓNAP?! Egy hónap alatt én még a lakás átlagos számláját is épphogy ki tudom fizetni, ha ez idejön a számla csak megemelkedik, ami minimum egy tízes adósság az Apehnak, ami minimum fél évre felgyülemlő további adósság, aminek a vége kilakoltatás, aminek a vége UTCA!!

Vagy lehet, hogy túlkomplikálom…?

- Egy hónap – mondom a lehető legtöbb utálattal a hangomban, ami csak belefér. Legutoljára Sadikkal beszéltem így, annak egy büdös nagy pofon volt a vége, sőt, még a világ is szűk lett nekem, helyem nem volt többet benne, de nem haltam meg… hát nagyon bízom benne, hogy ennek következtében sem fogok.

- Fantasztikus – reagálom le a dolgot robotiasan, bár magamban már számolok. Ha ez a ribanc annyi vizet használ, és kaját zabál meg, amennyit akar, akkor nekem muszáj lesz háromnaponta ennem. Oké, ez erős, végesetben max átmegyek kajálni Veszprémbe, úgyis régen zabáltam már nála. Neeem, az szánalmas, inkább anorexiás leszek!

- Na és hol kívántok elszállásolni egy olyan fantasztikus valakit, mint én? – Szívem szerint azt mondanám, hogy takarodj a Novotelbe, amit csak osztrákok tudnak megfizetni, mert egy éjszaka annyiba kerül, mint amennyit én fél év alatt keresek, de nem… nem, mert nekem kell kordában tartanom Sanyit, és a Novotel jelentős bevételt jelent a városnak. Ha szétszarná annyival is kevesebbet kéne ennem.

- A vendégszobámban – válaszolom egyszerűen. Bár lehet, hogy ott kikapcsolom a radiátort.

- Parancsolsz? – Igen, parancsolom.

- Van olyan alvási aberrációd, amiről nem akarok tudni, és esetleg a korai halálodhoz vezethet? – mosolygom rá angyalian, még szerencse, hogy a minap fenettem ki a konyhakéseket… na jó, Budapestet azért nem lenne ildomos szusiként feltálalni, de azért tudja, kivel van dolga. FEHÉRVÁRRAL! Bruhahah.

- Szám szerint 7. De ha külön szobában leszünk egyik se végzetes kimenetelű – vigyorog rám lajhárképpel, csak Sidnek ez valahogy jobban áll. Úgy, szóval ő lehetőségnek veszi azt is, hogy egy szobában lennénk. NEIN! Soha a jó életben, akkor sem, ha kényszerítenek, akkor sem, ha csak ennek következtében élem túl a további életem, akkor sem, ha Cser vagy a miniszterelnök akarja! Ó, Cser… Cser, Cser, veled is beszélnem kell még.

- Remek. Akkor most várost nézni fogunk. Kezdjük mondjuk a Városházával, ahol nekem egy kis beszédem is lesz a polgármesterrel. – De még milyen beszédem, máskor kétszer meggondolja, hogy jelentkezik-e a polgármesteri címre… nem fog. Garantálom, hogy nem fog!

Még pár percig maradunk, amíg vége lesz a Fluor számnak, aztán beülünk a kocsimba, amit ez a kényeskedő kis budapesti nem szól le, az a szerencséje. Most nem vagyok olyan kedvemben, hogy nem hajtanák át rajta minimum kétszer vele, ha leszólná. Egyébként van jobb kocsim is, csak… khmm az drágább benzinnel megy, és most éppen spórolni próbálok. Annál is inkább, mert ez itt van… na szóval, benyomok egy Fluor számot, aztán megyünk is.

 

Mikor hulla vagyok Uhrin' bá meg Brooklyn Bounce ez a sláger!
Ordenáré gouppie style, engedd már el,
A retket! Piapusztítás! Igyunk egyet!
De nem kell a pucsítás, told a szlenget!

~

~ ~ ~

A Városházába érve Sanyi pincsiként követ mindenhova, értem én, hogy nem akar a kannibál fehérváriak áldozatává válni, de azért az, hogy hosszútávon egy hímpicsa bújik a seggembe kurva idegesítő tud lenni! Inkább le is teszem az egyik festményekkel teli teremben, nem valami motiváló képek, de merőben jobbak annál, hogy utánam koslat… most pedig Cser. Höh szegény kicsi Cser… Oltás, csípőből semmiféle locsogás! Ha én vagyok a vízfolyam, te csak egy pici csobogás!

- CSER! – Szerintem már várt, mert rögtön elkapja a tekintetét a gépe felől, és rám mered.

- Már megint mi a…

- Mi a baj? MI A BAJ?! – ragadtatom el magam kissé, aztán polgármesterem asztala elé trappolok, és két kézzel lecsapok rá. – Elviseltem, hogy az én nyakamba sóztad azt a szemétládát. Elviseltem, hogy az én pénzemen fog élni, az én retinámat károsítja és az én hangulatom fog tropára menni a jelenléte miatt, de egy hónapig… EGY HÓNAPIG BASZDMEG?!  - kiabálok a képébe, de ezzel csak annyit érek el, hogy ő is feláll, és hát… kicsivel magasabb… oké, sokkal magasabb. És nagyon csúnyán néz rám. Az erőfitogtatás a politikusok egyetlen ütőkártyája.

- Figyelj csak ide, Székesfehérvár. Amíg én elviselem, hogy minden egyes nap idejössz nyávogni valamelyik problémád miatt, elviselem, hogy polgár létedre abban a hitben élsz, hogy te irányítasz és nem én, és ezért még fizetlek is, addig drága városom nem lehet egy szavad sem! – Meghökkenten bámulok rá. Demokrácia. Demokrácia cseszd meg! Mikor lett ez ennyire idegen?

- Egy hónap alatt meg fogok dögleni! – nyögöm kissé kétségbeesetten, mert magyar mentalitás ide vagy oda… létbizonytalanság. Nem vagyok gazdag, sőt, még annyira jól sem élek, nem vagyok a felső rétegben, ahol ő van… hosszútávon nem fogom tudni eltartani. Rövidtávon is nehéz lenne, nem hogy így!

- Sok mindent túléltél már, nem igaz? – célozgat egy bizonyos dologra, ami az ő szájából különösen felképelős kedvembe sodor… - Ez pedig csak Budapest. Ne hagyd, hogy pont ő nyírjon ki.

- Kurva anyád – indulok ki a szobából ezzel az elköszönéssel. Fogod te még sajnálni ezt, ó de mennyire biztos, hogy fogod…

- Te faszkalap – vágom ki az ajtót és mutatok BP felé, aki ugyanott áll, mint ahol percekkel ezelőtt hagytam… jellemző, mozdulni sem mer a hülyéje. - Túl fogom élni ezt az időt, és tudd meg, ha a törököket elviseltem, akkor téged te hímringyó duplán el foglak – közlöm a tényeket, ha esetleg ő is abban a hitben élt eddig, hogy ki fog nyírni.

- Fasza. Akkor most már csinálhatnánk valami értelmeset is?

- Ja igen. Te hazamész kipakolni, nekem meg dolgoznom kell. – Micsoda jó program, imádom…

- Zsír, csak az-az egy a gáz, hogy most az a munkád, hogy engem szórakoztass. – Ehh bocs félrehallottam, WTF?! Én szórakoztassam Budapestet? Inkább szúrom le magam!

- Mi van?! – horkanok fel, ez egyszerűen hihetetlen.

- Jaja. A királyunk megmondta. Mi most Nemzet Összetartunk, szóval egész nap engem kell kísérgetned mindenhova. – Ó istenem, óvodában érzem magam… remélem, legalább vécézni tud egyedül, mert hogy oda nem megyek vele még csak az ajtóig sem, az is száz.

- Tehát egy hónapig én leszek a dadád? Mit követtél te el? – Már tényleg naaaaaaaaaagyon kíváncsi lennék rá!

- Semmi különöset – vigyorog a szokásos majomképével. – Na, hova megyünk először? – A sírba kedves barátom… a sírba!

~ ~ ~

Egy ujjammal idegesen dobolok a kormánykeréken, amíg BP valami BP imádó adót keres a rádión, de szopta, mert olyan nekem nincsen. Inkább hallgatnék török zenét, mint az ő rohadt önimádó marhaságait. (Ez nem mindegyik budapesti énekesre igaz, csak a többségre.)

- Esetleg nincs valami olyan adód, ahol zenét adnak? – pillant rám a szőke reménykedve, én meg csak édesbájosan rámosolygok.

- De igen. Neked viszont hamarosan nem lesz kezed – célozok itt arra, hogyha elbassza a rádió gombjait egyenként vágom le az ujjait.

- Egy hónapon keresztül ilyen leszel? – teszi fel a költői kérdést, mert igen, valószínűleg ilyen, vagy még idegbajosabb.

- Nem. Lehet rosszabb – vonok vállat, csak hogy tudja, merre hány méter. Nem leszünk puszipajtások, sőt, a haverom sem lesz soha.

- Óh. Pedig nem ilyen vagy… 48-ban még a gyerekeket is te nyugtattad meg, hogy az milyen ééédes volt – nyújtja el a szót kajánul vigyorogva, és ha nem kéne az útra figyelnem most szabályosan pofánverném.

- Az 48-ban volt, most pedig 2012 van baszod, de te lehet, hogy a világvégét sem éred meg – morgom szinte csak magamnak, hiszen ebből kamu az egész, nem ölhetem meg, mert… bakker, mégiscsak főváros. Szívesen átvenném a helyét, de már rég nem vagyok azon a szinten. Számos ember tett róla, hogy ne legyek.

- Jól van, te tudod – hagyja rám, de a rádiót azért tovább nyomkodja. Feladóan sóhajtok, ezt nem hiszem el. Ha mindenen így felidegelem magam, tényleg hamar ki fogok múlni… de nem! Soha! Nem adom meg azt az örömöt se Vikikének, se Sanyinak. Menőbb vagyok én annál.

Még pár perc, és megérkezünk Öreghegyre, mert, hogy itt lakom… a gazdagnegyedben. Ja, nem illik hozzám, és a számláit is csak valami csoda folytán tudtam eddig fizetni (magát a házat nem én vettem, hanem az előző polgármesterem, aki nagyon szerette volna, ha egyetértek vele… az még a Gyurcsány-kormányban volt, neki meg MSZP-sként fabatkányi esélye sem volt rá. De díjaztam a próbálkozását). Mondjuk szerencsének, bár régen azért még az én fizetésem is sokkal több volt… szép emlékek. Szóval.

A kocsit a garázs előtt teszem le, a garázsban ugyanis annyi régi szemét van, hogy örülök, hogy a másik kocsim még nem menekült ki előle. Bár már jó régóta barokk cuccok alá van temetve, ezért nehéz lenne neki. Kiszállok tehát a kocsiból, Sanyival egyetemben, aki közben a házat pásztázza végig, majd aprót füttyentve bólint.

- Egész jó. És még te rinyálsz a megélhetésről… csak nem politikus vagy? – Ehh, nem ő tartja fenn ezt az egészet, szóval egy szava sem lehetne.

- Nem. – Többre nem is méltatom, inkább elindulok a bejárati ajtó felé. Kinyitom és belépek, bár majdnem Sanyi képébe csapom, de még időben eszembe jut, hogy ömm… nem kéne, mert végül is lecuccolni hoztam ide. Kinyitom hát neki, és engesztelésből megtartom neki, amíg bejön. Pff, azt az egoista fejet, hülye főváros…

- Ez gyönyörű – mondja elismerően, én meg már majdnem büszke is leszek, de akkor folytatja. – Még mindig állati jóképű vagyok… - OMG. Beállt a falitükör elé…

Inkább el is rángatom onnan, és a vendégszobáig meg sem állok vele. Ez egyébként kábé a legszebben felcuccolt szoba, nos, nem véletlen, mert minden marhát, aki Fehérvárra jött ide kellett elszállásolnom. Ugye nem égethetem le magam azzal, hogy nem a legnagyobb luxus szerint bútoroztam fel, de megnyugodhatok, ugyanis mire BP elmegy darabokban lesz minden.

- Te aztán rohadt képmutató vagy – jegyzi meg az említett cinikusan (bár még mindig nem tudja, mennyibe fáj – és CSAK fáj) ez az egész, majd a hátizsákját a sarokba hajítja, és ledobja magát az ágyra. Ó, szegény ágy, csodálom, hogy nem szakadt össze azalatt az egó alatt… - Pakolj ki nekem.

- Meg a jó kurva anyád… - Asszem ezt túl is tárgyaltuk.

- Naaaa. Pakolj ki szépen. Ha kipakolsz, csak fele nap kell szórakoztatnod – vigyorog felém, de valami itt nem stimmel. Nem tudok rájönni, mi az, még mindig túl erős sokkban vagyok attól, hogy ez a valami a házamban van…

- Ígérd meg! – Mintha bármit is számítana a szava…

- Ígérem – teszi a szívére a kezét, ez ott bukik meg, hogy olyan neki nincs… na mindegy, maga a gesztus megteszi.

Előszedem hát a hátizsákját a sarokból, és a szekrényhez lépek vele. Mikor kinyitom, szinte kirobbannak belőle a ruhák, nem is értem, hogy lehetett eddig becsatolva. És BP ruhái, hát… leginkább giccsesek, buzisak és undorítóak, és mindennek Sanyi szaga van, úgyhogy remélem, nem fulladok meg.

- Azt fel is veheted – szólal meg az említett, mikor egy „I love Budapest” feliratú póló akad a kezembe, én meg kedvesen beintek neki válaszul. Inkább a halál.

A ruhákkal viszonylag hamar kész vagyok, aztán jönnek a… jönnek a… uhh… hát nem jönnek. Ezekhez én hozzá nem érek.

- Innentől a tiéd, te giccses buzi – csukom be a szekrény ajtaját, de mire megfordulok Sanyi már mögöttem is van, amitől rögtön mehetnékem támad. Utálom, amikor ilyen közel jön.

- Miért? Azt mondtad, kipakolsz… a kipakolásnak ez is része – mereszt rám ártatlan szemeket, és örülhet, hogy nincs nálam olló.

- Lerohadna a kezem, ha ezekhez hozzányúlnék, úgyhogy én itt végeztem – szegem oldalra a fejem ellentmondást nem tűrően, aztán elindulok kifelé. Persze BP nem adja fel olyan könnyen.

- Ugyan már, nem lehetsz ennyire finnyás! – kap utánam, de villámgyorsan megfordulok, és ellököm a kezét magamtól. Csak ne érjen hozzám, mert komolyan rosszul leszek.

- Hagyj békén, világos? – mordulok rá kissé erélyesebb hangon, ő meg csak elgondolkodva néz rám. Ez a kis hatásszünete éppen elég rá, hogy kilógjak. Egyenesen a saját szobámba megyek, és ott fáradtan leülök az íróasztalomhoz. És ez még csak az első nap…

- Ne nagyon örülj, mert tartozol még nekem egy fél nappal – kiabál Sanyi sejtéseim szerint a konyhából, mert csak onnan hallani ilyen tisztán a dolgokat.

- Mi a fasz bajod van? – kiabálok vissza, ez így nagyon kedves kis kommunikáció lesz.

- Már elmúlt dél, Istike… így a napnak ezen a felén engem kell, hogy szórakoztass – válaszol kicsit sem önelégült hangon, és ne…

Ne, ne, ne, szóval ez volt nekem ilyen gyanús! Istenem, miért nem jöttem rá… ilyen nincs… képtelenség, hogy én ezt egy hónapig kibírjam!


Ereni-chan2012. 12. 13. 16:37:16#24473
Karakter: Kodolányi István/Stephen
Megjegyzés: (Nejemnek és Egókirálynak)


(FIGYELEM! A játék a kormányt súlyos, becsmérlő kritikákkal illeti, fideszeseknek, orbán fanoknak, politikusoknak illetve orbán viktornak tovább olvasni nem ajánlatos! ;D)
~ ~ ~
Fehérvár:

Ritka szar nap elé nézünk. Úgy értem a kétharmados többség óta minden egyes nap szar, de ez még annál is szarabb, mint amilyen átlagban szokott lenni. Legalább két üzemben meghibásodtak a hajtóművek szelepei, és mindannyian tudjuk, miért (végelgyengülés), de a polgármesternek hiába adnám ezt elő, csak a szokásos duma lenne a válasz… nincs pénz. Hát nincs is apám, de ha megáll a munka még annyi sem lesz! Persze magyarázhatnám ezt akárkinek, rögtön Vikike császárnak is, ő sem fogna fel belőle semmit… néha már annyira kivan a faszom ezzel az egésszel, hogy arra szó nincsen!

Inkább arrébb is teszem a hibásodásról kapott leveleket, és még úgy öt segélyért könyörgő üzem vagy iskola levelét is. Ezekre úgyis ugyanaz lesz a válasz, „Kedves …! Nincs pénzünk, hagyjatok a picsába! Üdvözlettel: Orván Vik… akarom mondani a polgármester”. És ezzel le is van tudva. De vajon mennyi időre?

Sóhajtva az óra felé pillantok. Kerek negyvenöt perce kezdtem el dolgozni, de az életkedvem máris mínusz százezren van. Műszak végére talán természetes módon el is halálozom. Vagy nem, engem ugyanis nem olyan könnyű megölni… még neked sem, te dagadt disznó szaporafarkú undorító buzeráns kis Vik… akarom mondani pestis. Igen, a pestis igenis szokott kölykezni! Hogy lett hirtelen olyan sok patkány? Na ugye!

De ez tiszta hülyeség, szóval ideje tényleg dolgozni. Na, nézzük. Mik a teendőim mára… szétülni a seggem, pipa. Birkaként bólogatni mindenre, pipa. A pénztárcám a fejesek elé önteni, mégnempipa de majd nap végén fizetés helyett. Előkészülni a Fehérvári Adventre, folyamatban. Ő, ezt majd ellenőriznem is kell, király! Majd veszek egy kis szilvás forralt bort Szilárdtól, ő az egyetlen, aki elhiszi, hogy már elmúltam 18… pedig tényleg elmúltam. Úgy ezer éve. Na mindegy, következő. Lerendezni az iskolák jövő évi ökoprogramját. Persze, mindjárt kihal a magyar nemzet, aztán még ökozgatnom kell itten. Dugjá’ ne természetvédj! Na mindegy, szóval még ez is. És van már az iratok ellenőrzése, a polgármester agyára menés, a királyi székhelység megsiratása, világvége, karácsony és… jaaa, de még ezek előtt, Budapest fogadása. Ó, milyen furcsa elgépelések vannak itt, szóval Budapest fogadása… lemaradt párszáz évvel. Nézzük csak meg a nyilvántartásban!

Bekapcsolom a szuperszar számítógépem, ami fél év alatt be is tölti a Windowst, és miután belerúgtam ötször még a net is bejön. Csodálatos, nézzük a fészbúkom… nincs lájkolás, kapjátok be. Na, szóval a nyilvántartás… 2012. december 12… ó, milyen király dátum, kiírom fészre!

Ok, megvolt. Na szóval, nyilvántartás. Bassza meg az alcsúti isten, ez tényleg kurvára itt van! Pókerfésszel bámulok a képernyőre még úgy 2.5 másodpercig, aztán felugrom, és a kabátom magamra kapva megyek a városházára. Ja, eddig nem ott ültem, mert elcsesztem a központi fűtést és kidobta-  na jó, ez nem fontos! Most a legfontosabb letisztázni ezt az abszolúte groß félreértést, mert előbb fogom én ünneplőben fogadni az önjelölt diktátorunk, mint azt az undorító, nagyképű, tejfölösszájú köcsögöt… és a tejfölt itt átvitt értelemben kell érteni!

Eme szép magyarkodásom után be is szállok a luxust minden tekintetben hanyagoló járgányomba, és a városházáig meg sem állok. Ez egyébként egy nagy, sárga épület, ami egész szépen néz ki ahhoz képest, hogy legutóbb majdnem felrobbantottam… nem, nem kell fikázni, azóta igenis megtanultam, melyik csövön keresztül jön a gáz. Azt bizony nem lehet még véletlenül sem kirugdosni, akármilyen mérgesek vagyunk!

Szóval, megállok az épület mögötti parkolóban, és be sem jelentkezve, meg sem várva a panaszkodásra készülők sorát, simán berontok a Polgármester irodájába. Útközben még pár sünt is lekaratézok, egyáltalán nem nehéz semlegesíteni őket, ha váratlanul támadsz rájuk. A tökönrúgás meg rég bevett kivégzési módom, egyszer majd Budapesten is alkalmazni fogom, és akkor majd nem kúrja át azokat az éjszakákat, amiket én éberen végigkínlódok a múltba merengésem miatt. Erről sem én tehetek, hanem az a rohadt népi mentalitás!

- *Cser! – vágom ki tehát az ajtót, aminek következtében az ablakban álló szerencsétlen valaki fejest is ugrik le a Főutcára. Oppá, pedig esküdni mertem volna, hogy a legutóbbi incidens óta már nem mer senki sem oda állni… pech.

- Neked is szép jó napot, István… bár a szép jelző rohamosan halványulni kezdett, mióta itt vagy – fintorog fel a papírjaiból drága polgármesterem, amiket legszívesebben meglocsolnék ciánnal, és a képébe tömném.

- Neked Kodolányi, és most rögtön lökd a magyarázatot erre – tolom az orra elé azt a lapot, amin (ezer teendő társaságában) ott van nagybetűkkel az is, hogy BUDAPEST FOGADÁSA! És tudomáson szerint rohadtul nincs árpilis, mert az a szülinapomat jelentené, ami ezer forinttal több fizetést jelentene, és azt tényleg ünnepelném!

- Ja, hogy ez… - tolja magától távolabb a lapot, aztán kis hatásszünetet tart, mialatt hátrébb tolja magát a székkel, hogy minél távolabb legyen tőlem. – Ez kérlek szépen egy országos rendezvény, „Nemzeti Összetartás Városaink Között”, röviden NÖVK, és mi is a tagjai vagyunk. – Nem mondod? Komolyan most kell megtudnom, hogy magyar város vagyok? Galád élet! De felőlem akár SZAR is lehetne, az okot mondja, hogy miért!

- És miért? – egyszerűsítem le neki, mert magától nem jönne rá.

- Mert a miniszterelnök azt akarja. – Tudtam! Mindenre ez a válasza, amit ő maga sem ért. Hát király, ettől nem lettem okosabb, de legalább érvek nélkül tiltakozhatok.

- Fasza. Mondd vissza! – Kis hatásszünet, aztán Cser felsóhajt.

- Nem lehet. A miniszterelnök akarja.

- Egyszer fogok elmenni a Parlamentbe, csúnya dolog lesz… - morgom az orrom alá, már olyan szép elégtételeket terveztem el arra az időre, hogy arra szavak sincsenek…

- Ez van. Gondolom nem is hallottál még a nemzeti összetartásról.

- Az Orbán-kormány óta nem.

- Vicces – húzza gúnyos félmosolyra a száját. – De ne kezdjünk el politizálni. Annak mindig a Városháza látja kárát.

- Persze, miért is ne… pedig olyan jól élünk, hogy akár random felújítgatásokra is tellene – emelem a magasba a kezem, és nemtörődöm módon megrázom. Ez persze egyáltalán nem igaz, a kötelező dolgokra is alig van pénzünk, nemhogy önérdekűekre.

- István, ne kezd megint – nyom be egy fészpalmot, én meg sunyin elvigyorodom, egyszerűen imádom idegesíteni.

- Csak arra célzom Cser, hogy akár nemzeti összetartás akár NÖVK, akár bármi más, nem fogjuk tudni ellátni Budapestet! – magyarázom az asztalra támaszkodva, felkészülve arra az eshetőségre is, hogy még ötször el kell mondanom ugyanazt, mire felfogja. - Meg eleve, gondolj bele… Budapestet! Pont Budapestet! *Szegedet sem tudnánk, nemhogy Budapestet! – engedek meg magamnak egy enyhe megbotránkozást, de azért már a barna szemén is látom, hogy ugyanezt gondolja. Azonban ő csak egy báb, méghozzá kegyelmes császárunk bábja, aki akármit is gondoljon nem szabad kimondania, csak szajkóznia ugyanazt a fars logikát, ami mögé a legfőbb hatalom bújik.

 - Ez a kis út nem csak a mi pénzünkből lesz, az állam fizeti a felét… - Remek, abba is bele fogunk rokkanni. – De éppen ezért fogadod majd te, hiszen egyetlen ember van, akiről tudom, hogy kordában tudja tartani, és az te vagy. – Erre majdhogynem köpni lenne kedvem, de most egy felciccenéssel megoldom a dolgot. Méghogy én kordában tartani… Oroszország se tudta, ezek után nekem mínusz esélyem sincsen!

- Ez egyszerűen képtelenség. Logikátlanság. Hülyeség. Kell ragoznom? – lépek hátrébb az asztalától, bár már tudom, hogy akármit mondanék, kevés volna. Ezt a bulit szimplán rám hárította át ez a köcsög, az én felelősségem, hogy Budapest miatt mennyire szegényedünk el… oké, ez erős túlzás. Pont a felelősség miatt, valószínűleg csak én fogok elszegényedni, Cser meg röhögve mond igent az ezredik lehetetlen parancsra is. Mikor lesz már vége ennek? Komolyan… komolyan nem tudom.

- Nem kell. Csak egyszerűen fogadd el. Muszáj… nincs más választásunk. – Érdekes. Csak ilyenkor ismerem el igazán embernek. Amikor látom rajta, hogy azért nem tartja teljesen normálisnak ezt az egészet. De még ez sem ér semmit. Áh…

„Nemzeti összetartás”, mi? Drága Vikim… ez fog egyszer megölni!

~ ~ ~

A vasútállomás… ez a szép, agyongrefitizett, roppant modern közlekedési csomópont. Még mindig nem értem, hogy értem el. Mondjuk kellett jó pár évtized gülizés hozzá, de végül csak meglett! Még ha mára egy leamortizálódott, undorító, telehugyozott hely is lett belőle… na jó, azért megvan ennek is a szépsége. Elvégre rosszabb is lehetne, mondjuk, ha már nem is állna! És a vonatok is elég jó állapotban vannak, Németországtól is kaptunk használtafkat, mert ő olyan nagylelkű, meg, mert nem akarta már tárolgatni őket… a külföldiek szeretete. Na de… mikor is jön Mr. Egós vonata?

Az órámra pillantok, most van dél… a fene, még nem is ebédeltem. Na majd Sanyi után megejtjük. Elvégre tuti elviteti magát valami drága helyre, amitől csak az én pénztárcám lesz könnyebb, de inkább az enyém, mint a városé. Micsoda hazafi vagyok, hát mindjárt elsírom magam magamtól! Olyan drámát lenyomok itt magammal, hogy szinte észre sem veszem a vonatról leszálló halálszentet. Pedig elég nyilvánvalóan ő az, a fekete gatya, az a divatbuzi póló meg a haj és a sál… és Budapest címere, hát azt összetéveszteni sem lehetne semelyik másikkal. Még szerencse, hogy ma én is *piros-kék csíkos inget vettem fel. Így legalább ebben nem érzem kisebbnek magam.

Pest persze észre sem vesz, igaz, hogy legutóbb a 19. században találkoztunk a 48-as forradalomkor, de azért nem sokat változtam azóta… felismerhetne. Na mindegy, inkább odasétálok elé, és diszkréten illetve a tőlem kitellő legbarátságosabban köszöntöm:

- A szájbabaszott kurva anyád, mi a francért jöttél te ide?!

Először csak bámul rám, végigmér ötször, beazonosítja a helyzetet, aztán kinyögi a legelmésebb választ, ami csak eszébe jut:

- Te meg ki vagy, és honnan ismersz? Mondjuk az nem kérdés… - vág be egy nagyképű vigyort, mintha alap lenne, hogy Budapestet mindenki ismeri… ja. Országon belül lehet, de Londonban ugyan hiába is hangoztatná, hogy ő a Sanyi.

- Mégis melyik vonatra szálltál fel, te szerencsétlen idióta? – emelem a kezem sóhajtva a homlokomhoz, már most kezd fárasztani.

- Nemtom… valami vár… kék… zöld… rózsaszín… - Kiverem a fogait! – Ja neeeem, fehér. Ó. Fehér… - valami állatias vigyor ül ki az arcára, amivel leginkább úgy néz ki, mint egy telepakolt pofájú hörcsög. – Már tudom ki vagy! – jelenti ki, nem mintha nem esett volna le.

- Csodálatos. De én is kérdeztem ám valamit! – emlékeztetem, bár hiába is.

- Aha, kit érdekel? – von vállat. - Öcsém, te azóta még jobban összementél… - tapogatja meg a fejem, én meg erősen elgondolkodom rajta, mennyire lenne vendégszerető lerágni a kezét. – Már akkor is elvesztél az alsósok között, na de most…

- Még egy szót szólsz, és esküszöm, hogy hazáig rugdoslak – mosolygom felé a kezét elkapva, és szépen leszedve a fejemről. Igazából csak kibaszott fél fejjel magasabb tőlem, nem tudom mire fel ilyen nagy a pofája.

- Hú, de félelmetes – mondja gúnyosan, de végre hátrébb lép előlem, és nyújtózik egyet. Lemondóan pillantok rá, sajnos tuti, hogy nem fogja elmondani, végül is mi a fenéért küldték ide. Áh. Ez van. Még mindig éhes vagyok.

- Gyere te barom – indulok el az állomásról, és ha jó kis idióta, követni fog. Ó nem, mindenképpen követni fog… hiszen Pesten kívül életképtelen.

~ ~ ~

A kedvenc cukrászdámban ülve a világ egészen más színben játszik. Pirosban, mivel a berendező ezt lájkolta. A rádióból Fluor Tomi szól, minden tökéletes. Még az sem zavar, hogy az előttem ülő villa nélkül, majdnem hogy kézzel-lábbal eszi a madártej tortáját. Ó istenem, hogy nekem ez mennyire hiányzott, kábé mint a tartós hígfosás…

- Szóval – nézek rá, mikor már sikeresen betermeltem a tiramisum. – Miért is toltad ide az országnagyságú képed?

- Miért akarod te ezt ennyire tudni? Nem elég, hogy láthatod az arcom? – vet felém egy csábos pillantást, amitől majdnem visszajön a tiramisu.

- Nem baszdmeg, mert az én nyakamon leszel behatárolhatatlan ideig! Legalább az okát tudjam ennek a balszerencsének – húzom el a szám, de Sanyi csak nemtörődöm fejjel lekönyököl az asztalra.

- A miniszterelnök akarja. – Fészpalm. Sírok, de komolyan… a miniszterelnök ennyire MEG AKAR HALNI?!!

- Szóval Viktor nagyúr küldött ide? – szűkítem a kört, hátha ez valami budapesti értelemben volt értve, amihez én (kizárólag ehhez) kevés vagyok.

- Dehogy, ő nem foglalkozik ilyenekkel – legyint Sanyi az italát szürcsölve.

- Miért, szokott bármi mással?

- Ez beugratós kérdés, ugye? – néz rám Sanyi szórakozottan, mondjuk igaza is van… költői kérdés akart lenni.

- Gyerekcsinálással – vonok vállat, Bp pedig kuncogni kezd. Na oké… király, hogy jó kedve van, legalább nem fog egy tömegverekedést sem csinálni, de én még mindig nem tudom, amit tudni akarok. – Na, de most komolyan! – nézek rá tényleg komolyan. Ez nagyon fontos ugyanis, mert ennek fényében fogom mérlegelni az itt töltött idejének hosszúságát. Ha csak kipofátlankodott a férfi öltözőből meztelenül azt még könnyen megbocsátják neki, de ha mondjuk ne adj isten ellopta az egyik képviselő ruháját, és kicserélte rózsaszín tütüre… az már hosszabb büntetést von maga után.

Mondjuk ez egy kurva jó ötlet, egyszer én is megcsinálom! Mondjuk Viktor nagyúrral… de neeeem, maradj komoly, te most Budapestet tartod kordában! Nyugis fej, csak komolyan. És akármit válaszol, nem ütöm le.

~ ~ ~

*Székesfehérvár mostani polgármesterének neve (link)

*Magyarország 3. legnépesebb városa

*Székesfehérvár zászlaja piros-kék színű (link)


© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).