Elgondolkodva ágyazok be, iszom meg reggel a kakaóm, behúzom a fejem, amikor a testvéreim a fejemre csapnak a reggeli újsággal. csendesen simítom le a hajam, fél kézzel egy füzetbe firkálok. Kéne valami, ami likvidálja õket egy picit. Mondjuk lekötni õket a karácsonyfa köré.

Oldalra pillantok, megtámasztva a fejem. Figyelem a karácsonyfát, nagy K-val. KARÁCSONYFA.

Nem is látszik a zöld a sok dísztõl, girlandtól. Alatta szõnyeg, már mindenhol karácsony-szag, zoknik, díszek, lámpások. Csak nekem van ettõl… hiányérzetem?

- Anya… - a tenyerembe temetem a fejem. Megint kezdik. Karácsonyi listák tömkelege, kívánságok, ami ajándékot jelent, szalagot, még több dobozt. És ki fogja eltakarítani mindezt? Naná, hogy én.

- Conrad? – felemelem a fejem, az arcomra mosolyt varázsolva.

- Igen?

- Be kell menni a városba, biztos megjöttek az újonnan rendelt égõk meg… - lemondóan sóhajtok, visszaejtem a fejem hangos koppanással, magamhoz ölelem a kakaóm védekezõn. Te jó ég…

- Oké.

- De minél hamarabb, mielõtt a karácsonyi tömeg elárasztja, még képesek és eladják!

- Ugyan drágám, ez egyszerûen le-he-tet-len! – andalognak a szüleim. Sóhajtok. Oké. Akkor… nincs is kedvem reggelizni.

XxX

Nem szeretem ezt az egészet. A tömeget, a nyomakodást, a folyton mosolygást, a kezemben a dobozokkal egyensúlyozok. Jobb szeretek kint csatangol, valahol a városból, jó idõ esetén megpakolva magam könyvvel, nem figyelve arra, hogy Ki kije zajong körülöttem, elvonulva ettõl az õrült forgatagtól, ahol még Karácsony sincs, de már a következõre készül a Kisereg…

Nehéz, nehéz!

- A-apu…? – nézek elõre, de a méteres listát nézegeti, pipálgatja a meglevõ felesleges vackokat. Én meg tartom, az orrom csiklandozza a girland.

De a fények… szépek. Oldalra pillantok, kicsit csúsztatva a fogáson, hogy könnyebben foghassam az ajándékok csúszós papírját, hirtelen kikerekedõ szemmel bújok a megannyi csomag mögé.

Pár osztálytársam… összehúzom magam, így se vagyok nagy darab, de most legalább egy két lábon járó szalagkupacnak tûnök. Jaj, menjetek el, kérlek, nem akarok beszélni veletek, kééérleeeek.

Elgondolkodva meredek fel egy résen, át a városon, át a nagy fán, a megannyi ficergõ csillámszalag és mézeskalács illaton át, fel a fehér és nyugodt tájra, ahol csak a hó van, meg hó és még több hó, és a csend!

Nem karácsonyi dalrengeteg, zsivaj, beszélgetés, felharsanó, hisztérikus nevetések, még több zaj és zaj és…

- Apu, nem mehetnénk már haza? – nézek rá.

- Óóóó, drágám! – jaj, ez a hang… jaj ne.

- Szia, Martha néni – lombozódok le. Bár neki minden ujjára három Ki jutna, hogy cipeljék a csomagjait, mégis… ettõl függetlenül, szeretek Martha néninél. Nála inkább csend van. Néha még õ is csendben van.

- Szervusz drágám – csippenti meg az arcom. Gyönyörû, piros ruhában van, szép, piros rúzzsal. – Látom, segítesz apukádnak.

- Nincs más választásom – dünnyögök.

- Délután vissza kell még jönnöm – int a vásár felé, kíváncsian pillantok fel rá. Talán a válláig, ha érek, de biztos megint rajta van az a fura cipõ is. – Van kedves elkísérni? Beülhetnénk inni egy forró csokoládés, enni egy kis gyömbérkalácsot.

- Jól hangzik – lelkesedek fel. Imádom a gyömbérkalácsot!

- Nagyon kedves tõled, Martha – mosolyog apukám. Unokatestvére Martha néninek, de valahogy mindig is a közeli rokonságba soroltuk Martha May Whoviert. Õ is minket. Kiskoromban sokat játszottam nála. Talán mert szellõsebb, nagyobb a háza, majdnem egyedül él benne, attól függetlenül, hogy nyílt titokként udvarol neki a polgármester, de jobb ott a tágas térben, mint otthon, ahol mindenki mindenkinek a füle mögött liheg.
Legalább valami jó is lesz ebben a napban.

XxX

Hazamentünk, lepakoltunk, a hülye testvéreim a nyakamba fröcsögnek, felmenekülök a szobámba. Itt nincs semmi felesleges karácsonyi cicoma, csak fények… szeretem a fényeket. Az ablakom körül, az ágytámlámnál, színes és sárga, meleg színek. Ráadásul nem is mereven feszítve a füzér, csak olyan…

Ezek szinte mindig fent vannak. A szüleim azt hiszik, hogy az egész éves karácsonyi hangulat van megõrizve, pedig egyszerûen csak tetszik és megnyugtat.

Az ablakom mélyített, sok puha párnával. Feltelepszem két párna közé, és lesem kint a tömeget. Mennyien vannak, mennek, beszélnek, egymáshoz, de nem egymással. Nem figyelnek a másikra, forog a tömeg, örvénylenek, kikerülve egymást, lebegnek a színes köpenyek, énekszó szááááll…

Megrándul a szemöldököm. Az olyan… nem színes. Egy folt, ami tompa az erõltetetten színes és karácsonyos cuccok között… Ez… barna. Összehúzom a szemem, nyújtogatva a nyakam, hogy jobban lássak, de nem fordul erre. Miért nem? Mozog, szóval tuti valaKi, de melyik Ki venne fel ilyen egyszerû ruhát?

Elfordul, feltûnik, hogy az illetõ… magas. Magasabb, mint apu, mint… sokan. Sokkal magasabb! Hirtelen felindultságból ugrok ki az ablakból és lefutok, hogy akkor fogom a kabátom, kíváncsi vagyok, hogy ki az az illetõ!
Fogalmam sincs, hogy mi is ütött belém, de ez nálam megszokott. De mégis, érdekel! Ki kell…

- Conraaad! – harsan anyukám hangja, én pedig a fordulónál belefutok a bátyámba, aki kihasználva a fizikai fölényét kigáncsol és leszorít, kicsavarva a karom ül rám.

- SZÁÁÁLJ LE RÓLAAAM! – kiabálok, de õ csak nevet…

- Conrad, itt van érted Martha néni!!

XxX

Martha nénivel jó a várost járni, de ez a sok Ki még mindig taszít. Zavar. Õ még mindig gyönyörû, a haja is divatos, de nem olyan nagyon bizarr meg csicsás, mindenfelé szétálló.

- Segítesz akkor, Conrad? – néz rám, hosszú pillái majdnem a szemöldökét súrolják.  

- Persze, Martha néni. Mit vettél?

- Égõt.

- Hát persze – mosolygok, kicsit ráfagyott pofival. De legalább elmehetünk gyömbérkalácsot enni.

És megint tele vagyok dobozokkal. Persze Martha néni is cipekedik, de csak olyan nõiesen. Egy-két kis szalagos cucc, ajándék. Elegánsan, én meg szakadjak meg, pláne a porcelán alatt…

- Óóó, Catrin drágám – integet a néni piros kesztyûje, én pedig sóhajtva rogyok le egy padra, hátratolva a sapkát a fejemen. Színes, csak egy pompom van rajta, és takarja a füleim. Hideg van, lássuk be. Összedörgölöm az ujjaim, meglehelgetve. Forró csokit szeretnék és gyömbérkalácsot!

Felemelem a fejem, összehúzva magam, hogy elkerüljem a tömeget. Áramlanak, kiabálnak, nevetnek, és már milliomodszorra szól ugyanaz a karácsonyi nóta.

Megint az az alak… felemelem a fejem, kíváncsian pillogok rá. Az utca másik oldalán áll, pont velem szemben és néz… mellett… ez egy kutya? Szegény, biztos fázik.

Nem látom az arcát, de vajon melyik Ki…

- Conrad édesem! – megrebbenek, elfordítom a tekintetem, Martha néni siet felém, tesz a kupacra még két csomagot, én pedig visszafordulok, hogy szemügyre vegyem, de… nem látom. Eltûnt? Képzelõdök? – Conrad, mehetünk?

- Persze, Martha néni – eszmélek fel, felkapva a táskákat és a csomagokat, és az elegáns bundája után cammogok, visszapillantva a sarok felé, ahol az alak eltûnt.

- Akkor mehetünk gyömbérkalácsot enni?

- Persze! – futok mellé boldogan. Gyömbérkalács!

XxX

Segítettem hazavinni a holmikat Martha nénihez, a kezemben a még meleg gyömbérkalács, az ezüst csillagos csomagolópapírban. A zsebemben még két zacskóval a finom kekszbõl… ez nagyon finom, tényleg. Ez meg egy pohár kakaó, ennyi a karácsony, köszönöm.

Merengve nézek fel. Direkt kerülõúton megyek haza, hogy elkerüljem a tömeget, a nyomorgást és a hangos Kiket… De olyan érzésem van, mintha figyelnének. Megfordulok; de nem, nincs itt senki.

- Martha néni…? – próbálkozok, hátha. Hallom a karácsonyi dalokat, de tompán. Három sarokra lakom Martha néni házától. Elfelejtett valamit?

Valami elsuhan mögöttem, az ujjaim alatt megroppan a kalács tésztája. Kíváncsian, izgatottan verdesõ szívvel futok a hang irányába. rossz szokásom, kinõhetetlen… mindig ez visz a bajba. Olyan ostoba vagyok!

Az a magas alak… felnyitja az egyik szemetes tetejét, egy mozdulattal elkapja a kutyus nyakörvét és belelódítja. Ijedten lépek ki a sarok mögül, ami bújtat, megdöbbenve kiáltok fel, amikor mögé áll és rácsap a szélgombra. Ne… jesszusom, mit csinál, ne! Baja esik!

Kiáltva futok oda, nehogy beleessen, ki tudja, megsérülhet, baja esik!

- Vigyázzon! – futok, de egy jégfolton megcsúszok. A különös alak egy cuppanó hanggal tûnik el a sötétben, engem pedig elkap a vákuum.

Csak felsikítok.

Az egész egy hatalmas csúszda volt, forgok, papír vágódik a szemembe, a hó a pulóverem alá csúszik.

- Segítsééééég! – sikítok, a fejem nekikoppan a az egyik kanyarnak.

Megfordul a világ, kapálózok, de már a levegõben kalimpál kezem-lábam. Kiköpött egy szemetes!

- Neeeeeeeee! – kerekednek ki a szemeim, a különös alak megfordulok, én pedig hangos puffanással esek neki, letarolva. – Auf… Au… - kóvályognak a szemeim. Ez…. nagyon fájt. Ez… nagyon rossz volt. Fáj a fejem, szédülök és rosszul vagyok, érzem a számban a gyömbér ízét és rosszul vagyok… kábán emelem fel a fejem, mert… valakire ráestem, úristen!

Az a valaKi is döbbenten mered rám, csupa havasan, a nyakában valami azonosíthatatlan gumidarab fityeg és a fejérõl lecsúszott a csuklya. Kimeredt szemmel, a levegõ a torkomra forr, nyögni se merek.

A… a haja… hosszú, zöld tincsek kanyarognak a fehér havon.
De az õ arca is döbbent, elkerekedett, a szeme… a hatalmas, zöld szemei…

Én… rajta fekszem… és letaroltam a… a Grincset…

Hiába tátom a szám, hogy mondjak valamit, bocsánatot kérjek vagy… vagy valami, még mindig csak rajta fekszem és… nem tudom mit csináljak!

Azt hittem, nem is létezik, hogy csak mese, mégis… mindig este a Kobak-hegyet bámultam.

- Én… én?

- Te-te-te? – fintorodik el és egy mozdulattal ledob magáról, megint repülök egy kicsit, nyekkenve terülök el. Au… a fejem tapogatva ülök fel, sziszegve. Ez fájt! – Hát nem mondták neked hogy nem illik más után somfordálni?! Milyen neveletlenség ez!

- A… A Grincs - egyszerûen csak kicsúszik a számon, mentem el is vörösödök. Laposan pislog rám, ahogy épp hótalanítja magát. Felvonja a zöld szemöldökét. Igazából egy szörnynek képzeltem el, zöld, szõrös szörnynek, hatalmas sárga szemekkel, hatalmas agyarakkal… De õ… nem olyan. Sõt! – Én… sajnálom, nem akartam!

- Noss… - húzza ki magát, de a tekintete semmi jót nem ígér. Nyelek egy hatalmasat, lassan hátrálok elõle, ahogy õ lép felém, fenéken csúszva a hóban. – Még meglátom, mivel lehetne kiengesztelni…

Ajaj. Rosszat sejtek.

   Kifalva lakói, a kis mitugrász Kik,
   Imádták a… na, mit?
   A karácsonyt, hát mi mást,
   Életem szörnyû látomását.
   Látomás ez, semmi más,
   De rémes, mint a záptojás.
   Nem hiszem el, hogy már megint,
   Ez az ünnepi hangulat meg int.
   Nem engem, a Kiket, azt az
   Ocsmány népséget.
   Csak az énekeiket ne hallanám,
   Tán rímeim sem hánynám.
   Hagyom is hát a francba,
   Megyek inkább a szarba. 

Gyûlölöm a karácsonyt. Sõt, utálom! U-tá-lom! Utálom, rühellem, rosszul vagyok tõle. A kis féreg Kiket pedig, akiknek a karácsony mániája még magánál a karácsonynál is szörnyûbb, még a karácsonynál is jobban gyûlölöm. Idegesítõek, lármásak, felszínesek, pöffeszkedõ kis nyavalyások, akiknek az agyuk helyén nem található más, csak egy marék, olvadó hógolyó. Maximum arra érdemesek, hogy megfogjuk a fejüket, és dobáljuk õket, mint a hógolyókkal szokták tenni a Kikölykök. Én viszont nem vagyok Ki, nem, én egy Mi vagyok, és ezt büszkén vállalom is. Ahhoz, hogy valaki Ki lehessen és elfogadják a többi kis Kivakarcsok, karácsonyimádó, nyüszögõ idiótának kell lenni, én viszont kösz, de nem kerek ebbõl! Nem véletlenül szöktem el onnan anno és települtem le ezen a csodás, zord, szemétlerakó hegyen. Nem is vágyok vissza oda, arra a borzalmas helyre, ahol minden csilli-villi, csicsa-micsa, csingilingõ kis csuda! Martha May meg elmehet a fenébe a többi kivagyi kis kikkel együtt! A Nagy Kikönyv is mehet a szemétbe; nálam csak két komoly, fontos, betartásra kötelezõ szabály van:

1, Én, a Grincs, Kifalva környékének egyetlen Mije, hozom a szabályokat, amik éppen aktuálisnak számítanak, és bármikor fölhasználhatom a már régen meghozott, ámde elavult szabályt, ha éppen arra van szükségem, vagy egy teljesen új szabályt léptethetek életbe mindenféle elõzmény nélkül.

2, Nem gondolhatok Martha May Whovierre. Nem. Szabad. Rágondolnom. Se rá, se arra a bizonyos karácsonyi partira, tíz évvel az elrohanásom után, se pedig azokra a csodás, csókos kis ajakra. Nem, nem, nem és NEM!

Nem gondolhatok arra, hogy milyen volt, mikor életemben elõször, és utoljára teljesült minden vágyam, létem értelme megvalósult. Nem gondolhatok édes ajkaira, nem gondolhatok arra az aprócska kis kilengésemre!

Késõ.

Már emlékszem. Mintha ismét ott volnék, abban a nevetségesen tiszta, pacsuli illatú öltönyben, amit az egyik kis Kiripacstól csórtam, az egész arcomat takaró maszkban és furcsán selymes kesztyûben, Kifalva polgármestere által tartott karácsonyi bálban.

Egyszer csókoltam meg Martha Mayt, csak egyetlen egyszer, Mi létem egyelten csodás pillanatáig. Természetesen a sötétben, az egyik ajtó fölé akasztott fagyöngy alatt… hol máshol? Tíz évvel a szökésem után történt mindez, mikor már tizennyolc éves, nagy Mi voltam, hormonokkal túltelített, zsenge kis vágyhalom. Pontosan tíz évvel azután a gyalázatos karácsony után, mikor kinevettek, kicsúfoltak, és az egész életemet tönkretették azok a szemét kis gyalázatos mitugrászok, akik azt hiszik, hogy mindenkinél sokkal jobbak, csak mert a házaikat nem kosszal, hanem karácsonyi csicsa-micsa-icsa-bicsával díszítik.

Mégis visszamentem. Mégis visszamentem egy karácsony éjjel, csak hogy csókot lophassak annak a kétszínû, gyalázatos kígyó ajkáról. Jól álcáztam magam, akkor még a legyek sem döglöttek meg a közelemben, meg a hagyma illatosítómat is lecseréltem arra az éjszakára egy Kiillatosítóra. Frenetikusan nevetségesen néztem ki, de nem számított, csak az, hogy észrevétlenül bejutottam a partira. Martha May mindig is egy feltûnõ jelenség volt, természetesen egybõl észrevettem, de egy ideig nem tudtam közel férkõzni hozzá, hiszen a barátai körülvették, és nem eresztették közelükbõl. Gyönyörû volt. A legszebb ékkõ, a legszebb hópehely, a legtökéletesebb csillag fénye sem érhetett föl vele, de nekem a szemétdomb való, nem az a kígyó! Egy csodálatos, mégis, álnok kígyó. Akkor még nem nõtt bele az orrába, még nem volt teljesen Ki. Akkor még szerettem. Mára már az elcsökevényesedett szívem csak utálni tudja, és alig várom, mikor szûnik meg teljesen, örökre a szívem.

Egy idõre elkóborolt Martha, én pedig követtem, hisz végre egyedül volt. Az egyik ajtóban találkoztunk össze, fejünk fölött egy fagyöngy volt. A Kik szerint a szerelmet jelképezi a növény, és a házasságot – én már tudom, hogy a fagyöngy nem más, mint egy élõsködõ szemét növény, ami szép lassan elszívja attól a fától az életet, amelyikre rátelepedett… tényleg a szerelmet és a házasságot jelképezi! De akkor még nem értettem, milyen módon: akkor még zsenge ifjú Mivoltomban azt hittem, jó ötlet egy ilyen növény alatt megcsókolni az egyetlen élõlényt, akit valaha is szerettem.

Csodálatos volt. Még mindig emlékszem a fahéj ízére – azóta is kijön az allergiám a fenekemen, ha megérzem az illatát. Pocsék egy fûszer, én mondom! Csupa viszketés, kiütés, kelés és genny tõle az ember feneke…

De akkor még nem voltam rá allergiás, sõt, mondhatni, szerettem a fahéjat, és annál tökéletesebb csók nem is lehetett volna. Már tudom, hogy Max fenekét elõbb csókolom meg önszántamból, mint még egy kivagyi kis kígyó Kit!

De erre most nem gondolok. Martha May és a csók nem létezik.

A sok lármás, kornyikálgató kis mitugrász lény viszont igen, hogy gyulladnának föl, mikor meggyújtják az adventi gyertyáikat!

- És már megint kiakasztják a harisnyát, jöhet az ajándék, az ajándék, és méééég több ajándék. Megint tömik magukat, megint jöhet a sipítozás, zenebona, ricsaj! Már megint csak falnak, falnak és falnak, én meg mehetek neki a falnak… Aztán a megunt, ócska kis dolgaikat, felesleges ajándékaikat suttyomban kidobják, amik hová érkeznek majd? Na, hová?! Hát persze, hogy hozzám! – morgom magamban. Már kering is a sok illat, s szag, ide érezni az ünnepi kajáikat. Már a fák, és a szemét is édességtõl szaglik, a sok rohadt banán sem tudja elnyomni a mézesfodormáz, meg csokicsupor meg fenyvesmézescsepp émelyítõen édes szagát. Nekem ebbõl elegem van, ideje tenni valamit ellene! Eldöntöttem! Kifalvába utazunk! Úgyis kell nekik némi… ráhatás, hogy a karácsony nem is olyan jó, mint ahogy egyesek gondolják.

- MAX! Ideje tenni valamit a karácsony ellen. Látogatóba megyünk a Kikekhez. Te hozod a rohadt paradicsomokat és a lángszórót! Én hozom a bûzös leheletemet – kiáltom hû mellékszereplõmnek, ennek a rühes dögnek, aki bár itt áll mellettem, már ismer, tudja, hogy ez a bármit is mondok, nem jelent neki semmi jót, így próbál hátrálni, eltûnni a molyrágta terítõ mögött, de ma sincs szerencse napja. Látom ám, mit csinál, tudom én, hogy titokban õ is egy karácsony imádó kis korcs, de szükségem van rá, sajnos. Én már készen állok az indulásra, õ viszont nem hajlandó megmoccanni, így az övé a hosszabb út lesz. Én utazom a szemétlerakóval, õ meg gurulhat le a hegyrõl. Az ajtóra mutatok, amin a kutya ajtó csak arra vár, hogy õ használatba vegye. Nyüszítve tolat ki, már bánja, hogy nem volt lelkesebb elõbb, de ujjammal folyamatosan kifelé mutatok, nem engedem visszajönni. Pláne akkor nem, mikor farával kiér a jég hideg hóviharba, és kárörvendõ nevetésemmel kísérve, vinnyogva megfordul. Farka lábai között, farán már ettõl a kicsitõl is jégcsap lóg. De nem érdekel, meg kell tanulnia, hol a helye, így mivel nem moccan magától, odamegyek, és könnyedén kirúgom azon az ajtón.

Helyes, így legalább megtanulja majd, hogy hol is a helye!

Idegesítõ kis vakarcs, nem is tudom, miért tartottam meg… Ja, azt hiszem, azért, mert különben nekem kellene megcsinálnom a fárasztó munkákat, nem lenne, aki helyettem dolgozna. Meg néha egész szórakoztató, fõleg, mikor hülyét csinál önmagából. Csak ne élvezné a Kik karácsonyi zenéit, melyek idáig fölzengnek, kiidegesítve ezzel belõlem még a legmélyebben rejtõzõ kukacokat is!

Tuti, hogy már egész Kifalva piros-arany-zöldbe öltözött, mindenfelé ajándékokkal rohangáló kik csipognak, girlandokkal, égõkkel és díszekkel aggatják házaikat és karácsonyi ételekkel tömik családtagjaikat, csak hogy aztán az összes megunt ajándék, összetört játék, megmaradt kajándék is itt kössön ki nálam.

Miután megbizonyosodok, hogy Max nem jön vissza a hideg télbõl a benti világba, lehúzom magam a szemét kidobón. Ez a leggyorsabb út Kifalvába, ráadásul kényelmes és bulis is, nem értem, mi baja szokott Maxnak lenni ettõl. Csak kicsit csapódik ilyenkor a Mi meg a kutyája a falnak, ahogyan kikerüli a csõ a fákat, de az is élvezetes, nem pedig fájdalmas. Max bezzeg mégis úgy szokott ilyenkor vonyítani, mintha nyúznák… nyeszlett kis nyomorult vakarék.

Kirepülve a szemetesbõl, az utca túloldalán levõ hóbuckában érek földet, mintha hóangyalt csinálnék, így azonnal pattanok is ki onnan, és a hóba nyomott körvonalaimba egy nagyot rúgok, hogy eltûnjön onnan. Még a látszatát is el akarom kerülni mindenféle karácsonyi tevékenységnek! Hólavina? Oké! Hóangyal? Kizárt dolog!

A nyomorult fenyõfa árusok ugyanúgy megtalálhatóak minden második utcasarkon, mintha nem lenne már mindegyik otthonban minimum öt belõle (szobánként!), az ételes bódékból szállingózó kürtösfánk, mézbor és pihecsoki illat pedig még mindig gyomorforgató hatással van rám, így próbálom csak a ruhámból szagló szagokat szagolgatni. És még alliterálok is, hát a pofám leszakad! Ez is csak a Kik hibája!

A nyomorult kik, akik láb alatt rohangásznak csöppnyi ajándékaikkal, vagy éppen velem egy magasságban kornyadoznak az áruházban becsomagolt dobozok alatt. Fel nem foghatom, hogy mi a jó ebben a csicsás karácsonyban, amikor egy csomó idegesítõ dalt kell kornyikálniuk, mindenkinek ajándékot kell venniük, ráadásul a rokon látogatásról ne is beszéljünk! Váh, még mindig rosszul vagyok, ha arra gondolok, amikor az öreg nénikék elrángattak a Kivígasságra, ahol az összes ismerõsük, rokonuk megráncigálta az arcomat, és a csacsogásukat kellett hallgatnom arról, hogy a Ez megint milyen ügyes volt színjátszáson, Az pedig milyen mennyei csoda csokicsuprot készített.

Ne is gondolj rá, Grincs! Jobb, ha nem is gondolsz rá…

Még nem tudom a tervet, hogy akadályozom meg a karácsonyt, de biztosan kiötlök egy tervet, miközben várom azt a kis tetvet.

Ide-oda tekintgetek, kerülöm a kíváncsiskodó pillantásokat. Bár maszk van rajtam, senki nem ismerhet föl, mert ha nem zöld vagyok, ha fenékbe harapnék egy Kit, akkor sem ismerne föl, hogy én vagyok a Grincs, de semmi kedvem ahhoz, hogy valaKi beszédbe próbáljon elegyedni velem. Egy ideig sikerül is kerülnöm a tekinteteket, ám egy ideje már nagyon szúrja valami a tarkómat, ezért hirtelen megfordulok, fogságba ejtve ezzel egy picurka kis Kikölyök pillantását. A ház ablaka mögül tekint rám, érdeklõdõ, kíváncsi, irritálóan nyílt, kék szemekkel a kölyök. Orra kis pisze, még nem nõtt bele, és ezzel a ténnyel máris ismét egy igen kényes, ingoványos talajra érkeztek a gondolataim, így fölhúzom inkább a saját, kifejezetten lapos orromat, és elfordulok a kölyöktõl. Komolyan, ezek a Kik hihetetlenek… még azt sem lehet náluk tudni, hogy éppen hím, vagy nõstény-e a kölykük… rajtam bezzeg egybõl látni férfias megjelenésemen nememet!

Na, ki az igazi férfi, kedves Polgármester uraság?!