Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

- Kisa-san, ne aggódj, mindjárt ott vagyok! – hallom a hangját a telefonon keresztül, de nem tudom felfogni azt, amit mond. Óráknak tûnnek a percek, amíg meg jelenik. – Kisa-san! – hallom meg a hangját, amikor megérkezik mellém és letérdelve figyel. Gondolom nagy sérüléseim lehetnek és elég súlyosak. Elég ramatyul érzem magam. – Kisa-san… - ahogy karjaiba húz megnyugtat a közelsége, hogy itt van és valóban számítok neki. Eddig nem hittem volna, hogy tényleg komolyan gondolná a dolgokat. – Most már nem lesz semmi baj… - szavait még ebben a helyzetben is képes vagyok így elhinni, pedig régebben senkinek a szavait nem hittem el. Mindenkiben csak kételkedtem. Erre itt van õ és mindent megváltoztat.

- Yukina… - ejtem ki a nevét a számon, mintha nem akarnám elhinni, hogy õ van itt pedig érzem az illatát is.

- Itt vagyok, hívok segítséget – Valahogy nincs kedvemre az, hogy kórházba menjek ezek után, de nincs idõm tiltakozni sem, mert már hívja is a mentõket, akik elég hamar megérkeznek.

Amikor viszont beakarnak tenni a mentõautóba Yukina nélkül kisebb sokkba esek megint és nem akarom elengedni a kezét. Úgy szorítom, mintha az életem múlna rajta, ami szinte majdnem így is van. Nem akarok nélküle lenni most egy darabig. A sok férfi között eléggé ideges leszek, mivel felrémlik az elmúlt események történése és nem a legkellemesebb emlékeim közé tartozik. Mire a kórházba érünk, addigra sikerül kicsit megnyugodnom, hogy megvizsgálhassanak, bár ott is ütköznek nehézségekbe, mert ahol nagyon fáj nem éppen vagyok hajlandó engedni.

Kisebb kínzás után végre egyedül hagynak, de csak azután, hogy elmondják, hogy mi a hibám és mit kell csinál. Minden tájékoztatást megkapok, amire szükségem lehet. Bár ez most nem érdekel. Azt akarom, hogy Yukina itt legyen mellettem és õt lássam ne csak a csupasz fehér falakat. Legnagyobb szerencsémre nem kell sokat várnom arra, hogy mellettem legyen.

Nyílik az ajtó és meglátom alakját, ahogy a széket húzza mellém. Leül én meg szinte menekülve kapok a kezei után. Nem hittem volna, hogy valaha is ennyire fontos lesz nekem az érintése, meg az, hogy mellettem legyen és ne engedjen el.

- Annyira sajnálom, hogy nem voltam ott… - ráznak ki az elmélkedésembõl szavai.

- Nem a te hibád – próbálom nyugtatni, mert tényleg nem õ tehet az egészrõl.

- De megvédhettelek volna. Csak kerüljenek egyszer a kezeim közé, abban nem lesz köszönet – nem akarom, hogy megkeresse õket. Nem akarom azt sem, hogy õt is bántsák, mert az már viszont tényleg az én hibám lenne…

- Mosolyogj – próbálom terelni a gondolatait. – attól jobban érzem magam.

- Próbálok – igyekszik vidám lenni, de nem tud. Õt is megviselték a történtek. – Szeretlek…

- Én is – édes csókja nagyon kellemesen esik lelkemnek. Megnyugtat. - Az orvos azt mondta, hogy bent kell maradnom éjszakára, de holnap már elmehetek, csak pihenjek.

- Tudom, mondta, és én fogok rá személyesen ügyelni, hogy még véletlenül se menj be a szerkesztõségbe. A kislábujjad nem mozdíthatod – Erre mondjuk nem vennék mérget, hogy nem fogok tudni bemenni a szerkesztõséghez. - De most aludj, itt maradok még.

Bólintva hunyom le a szemeimet és igyekszem aludni, hogy ne azokat a szemeteket lássam magam elõtt, akiket kéne. Elegem van most a világból kicsit, és el akarok bujdosni, de persze miközben dolgozok.

- Yukina?! – meglep a látvány, hogy még mindig itt van, pedig aludtam, ami eléggé meglepett. – Mit keresel még itt? Nem azt mondtad, hogy majd elmész? Nem kell rám vigyázni, nem vagyok gyerek, nem fognak a kórházból ellopni! Különben is nem az egyetemen kéne lenned? – halmozom el szavaimmal, mert nem akarom, hogy miattam legyen baja az egyetemen vagy bárhol.

- Nem akartam nélküled elmenni – nem lesz jó, ha hanyagolni fogja miattam a tanulni valót, meg a többit. – Az egyetem meg várhat. Nincs kötelezõ órám, a jegyzeteket meg majd elkérem. Néha nekem is kijár a szabadság.

- Idióta… - elfordítom picit a fejemet, mert elpirultam, amit soha nem szerettem, hogy látnak, de amikor észre veszem, hogy nyílik az ajtó még a kezemet is elhúzom tõle. Nem akarok még egy olyan verést, mint tegnap…

- Jó reggelt! Kisa-san, itt vannak a fájdalomcsillapító receptjei, de ne csak akkor vegye be, olvassa majd el figyelmesen a tájékoztatót, és itt vannak a papírjai, majd egyeztessen kontroll idõpontot. A többit tegnap elmondtam önnek is és a barátjának is.

- Igen, nagyon köszönjük doktor úr – fogadja helyettem az orvost és átvesz tõle mindent. A gyógyszereket, a recepteket, meg az ambuláns lapot is. Felülök az ágyon, hogy akár indulhassunk is, amikor látom felém közeledni. Nagyon jól tudom, hogy az ölébe akar kivinni, ezért figyelmeztetem, hogy meg se próbálja, mert akkor bajok lesznek nem is kicsit. Ezért csak a karom alá bújik és úgy támogat ki, ami nem éppen zökkenõ mentes feladat, tekintve a bordáim nagyon fájnak, na de a taxiról ne is beszéljünk inkább…

- Nem sokára megérkezünk. Nem kell már sokat így utaznod. – hallom meg Yukina hangját magam mellett, ami kiszakít merengésembõl és a fájdalmaimból.

- Köszönöm, hogy segítesz nekem. – mondok köszönetet neki azért a sok mindenért, amit eddig tett értem. Gondolom most a terhére vagyok. – Igyekszem minél hamarabb rendbe jönni és visszamenni dolgozni. – adok hangok egy kisebb gondolatomnak.

- Nem teher számomra az, hogy segítek neked. – mosolyog rám. Nem értem, hogy miként tud még így is mosolyogni rám. – A felépülésedet meg nem szabad siettetni. Rendbe jössz amikor kell. – nyomatékosítja bennem.

Bólintok szavaira, de az út további részében inkább csendben maradok és várom az út végét, hogy pihenhessek egy keveset, aztán meg holnap reggel tudjak menni megint dolgozni. Így is rengeteget kihagytam, ami nem jó. Fel kell vennem a kapcsolatot a mangakámmal. Milyen rengeteg dolgom lesz még…

Egy kisebb út után megérkezünk a házamhoz. Segít kiszállni, miközben a fájdalmas nyögéseimet igyekszem elnyomni.

- Ne haragudj. – mondja, amikor úgy sikerült megfognia, hogy a bordámba tenyerelt.

- Semmi baj. Nem tudtál máshogy segíteni. Ha erõsebb lennék, akkor meg segítségre sem lenne szükségem. – jegyzem meg.

- Ne butáskodj. Ha velem bánnak el hasonlóan, mint veled, akkor én sem tudnék semmit sem csinálni. Én is rád támaszkodnék, ahogy most te rám támaszkodsz. – olyan csodás a mosolya. Nem lepõdök meg azon, hogy a mosolyába szerettem bele elsõnek.

Bemegyünk a házba, ahol egy kisebb felfordulás várja, mivel nem éppen vagyok a rendnek a barátja. Bár a zseni át látja a káoszt is szokták mondani.

- Nem terveztem, hogy vendégem lesz. – elpirulva nézem a rendetlenséget. – Mindjárt elpakolok. – próbálnám elengedi, hogy a fal segítségével megtámaszkodva kezdjek neki pakolni

- Mindjárt én is elfoglak verni téged. Nem csinálsz te semmit, hanem fekszel és pihensz. – adj a parancsot, aminek esélyem nincs ellenszegülni.

Mutatom neki, hogy merre van a hálószoba, ahová vinni tud. Nincs egyáltalán nagy házam. Csak egy áltagos lakáshoz hasonló. Földszintes. Van benne egy nappali, amit már látott teljesen kupiban a vázlatokkal elárasztva, amiket megcsináltam és amiket még meg kell csinálnom.

A hálószoba egy ágyból áll, meg egy szekrénysorból, amiben a ruháim vannak. Nincs barátságos színe, mivel nem láttam értelmét, hogy barátságos színe legyen. Úgy is egyedül vagyok itt állandóan. Ahhoz képest, hogy folyamatosan kalandjaim voltak, senkit nem hoztam még fel ide.

Apró kis konyhám van. Éppen, hogy csak egy ember elfér benne, de arra elengedõ, hogy ételt tudjak benne készíteni, és el tudjam látni magam a megfelelõ dolgokkal.

A szoba egy fokkal rendezettebb, mint a nappali, ahová elsõnek lépett be. Lefektet óvatosan az ágyra és olyan aranyos, hogy még a fejemet is alápockolja, végül leül mellém az ágy szélére.

- Sok fiút hoztál már fel ide? – bukik is belõle a kérdés, ami már szerintem egy jó ideje foglalkoztatja, vagy ha nem akkor minimum csak azóta, hogy belépett a házamba.

- Sejtettem, hogy meg fogod kérdezni. – mosolyodok el halványan, de érzem, hogy vörös az egész arcom, mert melegem van és zavarban érzem magam.

- Nem kell válaszolnod ha nem akarsz. – hadarja egybõl. Mintha õt is zavarná a téma. Lehet ezért nem hozta még fel eddig?

- Senki sem járt még a lakásomban rajtad és a munkatársaimon kívül. – adok választ kérdésére. – Általában mindig én mentem a partnerekhez, mint ahogy eddig az veled is volt. – bámulok magam elé és a felsõmnek a szélével játszadozok. – Nem éreztem senkit sem méltónak arra, hogy eljöjjön és lássa, hogy milyen is vagyok valójában.

- Eddig még engem sem hoztál el. Ha nem sérülsz meg…

- Már terveztem, hogy elhozlak. – szakítom félbe a mondatát. Nem akarom, hogy befejezze, mert nem akarom, hogy rosszat gondoljon. – Neked meg akartam mutatni. – fél szememmel rá sandítok és ezer wattos vigyort látok az arcán. Mint egy kis gyerek, aki megkapta a világ legjobb játékát és azzal fog játszani mostantól játszani.

- Megyek csinálok neked valamit, meg rendet rakok a lakásban, hogy valami kinézete is legyen. – olyan boldog, hogy madarat lehetne vele fogatni… de várjunk csak.

- A nappaliba NE! – kiáltok utána, amire vissza fordul, bár inkább arra, hogy felszisszenve fogok a mellkasomhoz, mert a kiáltásommal együtt mozdultam is, ami nem volt a legszerencsésebb dolog.

- Óvatosan. Miért ne rakjak rendet a nappaliba? – néz rám értetlenül.

- A mangakák rajzai miatt. – adok magyarázatot. – Még én is olykor keresem, hogy mi mihez tartozik. Nem akarom, hogy bajlódj vele, meg a munkámhoz nem szeretem ha rajtam kívül más is hozzá nyúl. – elfordítom a fejemet elvörösödve.

- És akkor én hol fogok aludni?

- Öhm… Talán v-v-velem. – aludtunk már együtt egy párszor, de az akkor is más volt, mint ez a mostani helyzet. Ott nála voltunk és nem volt egyáltalán más választásunk… Jó itt sincs jelen pillanat, de nem tehetek róla.

A nap hátra lévõ részében teljesen ki vagyok szolgálva. Mindent hoz nekem és meg megfürdeni is segít. Estére az ágyba fekve igyekszünk egymáshoz bújni, de a harmadik hangosabb jajdulásom után feladjuk és inkább csak egymás kezét fogva alszunk el, hogy egy izgalmas másnaphoz kezdhessünk hozzá.

Másnap reggel zajokra ébredek fel, ami a nappalimból szól. Több hangot hallok és kezd eléggé balsejtelmem lenni, aminek nagyon nem örülök. Nevetés… kiáltás… nevetés… több nevetés.

Nagy nehezen felállok, ami majd 5 percbe telik, de végül sikerül. Lassan sétálok az ajtóhoz és félelemmel a szívemen nyitom ki az ajtót és pont azt látom, amit nem akarok… A munkatársaim a nappalimban és éppen Yukina-t szórakoztatják.

- Mégis mi lenne? – ahogy rém néz el is szégyellem magam, hogy egyáltalán felhoztam ezt a dolgot, de akkor is jobban illik hozzá, mint én. Lehet, hogy jobb lenne ha vele lenne együtt és nem velem.

- Semmi… csak… - jobban jár mindenki ha nem folytatom. Soha nem leszek elég jó senkinek erre már rájöttem.

- Mindegy, hülyeség – mászok ki melegséget sugárzó teste mellõl és kezdek el öltözni, vagyis inkább menekülni a dolgok elõl. Félek, hogy elveszíthetem. – Ne is foglalkozz vele, csak össze-vissza beszélek.

- Aham… Hová olyan sietõsen? – szeretnék a lehetõ legmesszebb kerülni, hogy ne kelljen rám vesztegetned az idõt, de ahogy érzem, ezt nem fogod engedni.

- Gondoltam hagylak pihenni, nekem holnap úgyis munka, te mész az óráidra, és különben is… - nem tudom befejezni a mondatot, mert hátra húz és olyan hirtelen, meg erõvel, hogy egy kisebb sikítás szakad ki ajkaimon helyette, majd amikor felém mászik teljesen elvörösödök.

- Mi az, hogy hagysz pihenni?! El tudom dönteni, hogy mire van energiám és idõm, és rád mindig lesz! Kisa! – amíg meg nem tapasztalod, hogy Ryu-val sokkal jobb lenne. - Mi történt? Eddig minden rendben volt! Mégis mi jár a fejedben? – jobb hogy nem látsz bele, mert ha megtenned most lenne vége ennek a számomra csodálatos pillanatnak.

- Mit csináltatok tegnap este Ryu-val miután én elmentem? – ám a szám nem hagyja, hogy élvezem a pillanatokat, mert meg kell szólalnia.

- Megnéztünk egy filmet, és elmentünk aludni.

- Aludni… - gondolom egymás mellett és egymás karjaiban. Miért fáj ez nekem annyira? Tudom, hogy jobb lenne neki vele, de akkor is fáj.

- Igen, aludni. Õ az ágyamban aludt, mivel jó házigazdának tartom magam, én meg kint a nappaliban. Kérdezte is, hogy miért nem alszok vele egy ágyban, hiszen mindketten férfiak vagyunk és bõven elférünk. De én attól még a kanapén aludtam.

- Értem… és… aranyos srác? – jobb meg tudni elõbb a dolgokat velem úgy sem lenne boldogabb jövõje.

- Kisa! Nincs köztünk semmi, és nem is lesz! Aranyos a maga ügyetlen és esetlen módján, de nem szeretem.

- Ez nem jelenti azt, hogy soha nem is fogod…

- Nem, nem fogom! Nem tûnt még fel, hogy téged szeretlek? Hányszor mondjam még el? – most lehet, hogy azt mondja engem szeret, de fenn áll a lehetõsége, hogy Ryu-val összejönnek. Akkor meg nem akarok, az útjában állni. – Kisa, te féltékeny vagy? – na mindenre számítottam csak erre a kérdésre nem és erre le is döbbenek. Én féltékeny? Soha. Ám a az a vigyor ami az arcát díszíti ezerszer zavarba ejtõbb, mint gondolná.

- Féltékeny? Én? Nem, nem értem mirõl beszélsz… - igyekszem eltolni, de nem megy. Nem is próbálom olyan erõsen, mert nem akarom, hogy leszálljon rólam. Azt akarom, hogy itt maradjon és ne engedjen el soha többet.

- Ha nem vagy féltékeny, akkor mi volt ez az elõbb? Miért érdekelne téged az, hogy mit csináltunk Ryuval, ha nem vagy féltékeny? Hm?

- Tényleg nem vagyok féltékeny! Na jó… talán egy induri-pindurit. De annál többel tényleg nem! Megtennéd, hogy letörlöd ezt a marha elégedett vigyort a képedrõl?! – felesleges tagadnom úgy is látja rajta, meg rájön magától, hogy mi a bajom, de mondjuk nem csak ez, de ez is benne van a dologban.

- Ha már annyira tudni akarod, csupán az járt a fejemben, hogy… Ryu meg te…

- Nem történt köztünk semmi – nem igaz, hogy egyszer nem tudsz végig hallgatni. Miért kell mindig a szavaimba vágnod?

- Nem arra gondoltam. Na, jó… arra is. De õ korban sokkal jobban illik hozzád. Egyetemre jártok, rengeteg közös témátok van, a csoporttársad, egy az érdeklõdési körötök, a suliban találkoztok, több ideje van szórakozni, az energiáról nem is beszélve – mondom el, ami tényleg a szívemet nyomja.

- Mire akarsz kilyukadni?

- Csupán arra, hogy egyszer biztosan el fogod unni, hogy mindig dolgozom, hogy fáradt vagyok, lehet, hogy manga szerkesztõ vagyok, de nem igazán értek a mûvészetekhez. Meg gondolj bele, harminc éves vagyok. Kilenc év van közöttünk!

- Ez téged zavar? – engem nem zavar, de a környezetünket lehet, hogy fogja.

- Nem! Illetve… tényleg nem… csak néha belegondolok, hogyha egyszer eljutunk odáig, hogy… - meg akadok mondandómba. Olyan nehéz rá szánnom magam az ilyen szövegekre, de most úgy látom nincs felkészülési idõ. – Hogyha egyszer eljutunk odáig, hogy például a nyári szünetedben felkeressük egymás családját, esetleg ünnepeken vagy fesztiválokon… Szerinted mégis mit szólnának, hogy egy harminc évessel van kapcsolatod?

- El akarsz nyáron jönni hozzánk? – ragad meg az elsõ dolognál ami neki örömet okoz, bár jó érzés, hogy ez ragadt meg. – Jaj, alig várom! Olyan izgatott vagyok! Meg fogok neked mutatni mindent! Mikor tervezel jönni? Persze, az a szabadságodtól is függ, de ne aggódj, mindent elrendezek, és…

- Yukina! Állj le! Miért az ilyen kis apróságokon akadsz fenn? Nem ez volt a lényeg!

- De, nekem az – az ábrándos képbõl egybõl komoly lesz. – Ugyanis minden más, amit felsoroltál hülyeség. Én fáradtan is pont úgy szeretlek, mint amikor nagy ritkán kipihened magad, és az egyáltalán nem hátrány, hogy nem értesz a mûvészetekhez, és a kilenc év is egy hatalmas nagy badarság. A szüleim pedig nem szólnak bele, hogy éppen kivel ápolok intimebb kapcsolatot – lehet, hogy az õ szülei semmit nem fognak reagálni hozzá, de másiknak lehet nem fog tetszeni a dolog.

- De… én… tudom, hogy könnyen találhatnál nálam sokkal jobbat is…

- Kisa-san… ha találhatnék, akkor nem beléd lennék szerelmes. Számomra te vagy a legjobb, és ameddig nem te mondod azt, hogy vége, addig az is maradsz. Ha kell erre akár meg is esküszöm – nagyon jól esnek szavai, amit kicsit a belsõ vívódásomon enyhítenek. – Szeretlek.

- Én is szeretlek… - és mondanám még tovább, de nem hagyja, hanem ajkaimra csókot adva némít el teljesen.

- Ne rontsuk el a pillanatot. – kér meg én meg bólintok és úgy húzom magamhoz, most én egy csókra, miközben egy újabb menetben forrunk össze, ezzel is szerintem pótolva ez elmúlt rossz idõszakot. Ha tényleg nem szeretném elveszíteni akkor, több idõt kell szentelnem rá, de akkor meg a munkám fogja bánni… Valamit pedig ki kell találnom.

Másnap boldogan és egy mosollyal az arcomon kelek ki az ágyból és készülõdök el Yukina-val, hogy eltudjak menni dolgozni, ahova fel tett szándéka, hogy elkísér és majd csak utána megy az egyetemre. Hallgatom egész úton a folytonos fecsegését, ami most nagyon jól esik. Soha nem jöttünk még így el kettesbe a munkahelyemre, de nagyon jól esik. Ma viszont nagyon késõn fogok végezni kérdés egyáltalán, hogy haza megyek-e, mert itt a leadásnak az ideje, amire fel kell készülni.

- Meg is jöttünk. – mondom megállva a szerkesztõség elõtt.

- Este akkor találkozunk? – érdeklõdik vidáman és mosolyogva, amire én már nem vagyok olyan vidám.

- Nem biztos, hogy este haza fogok menni, mivel a héten van a leadásnak a határideje, így bele kell húzni, mert eléggé el vagyok maradva. – mondom neki. – Ne haragudj. – kérek tõle bocsánatot.

- Semmi baj, de akkor kérek most egy csókot. – vigyorodik el én meg olyan vörös színt veszek fel, mintha a tegnap estére gondolnék, hogy milyen jó is volt vele együtt az ágyban lenni.

Kicsit körbe nézek, majd lábujjhegyre állok és úgy adok ajkaira egy csókot, majd szakadnék is el tõle, ha nem ölelne meg és húzna magához még közelebb és mélyítené el a csókunkat. Jól esik, de félek, hogy ennek következménye lesz. Végül elenged õ is, bár pánikolok egy kicsit, hogy mi van.

- Legyen szép napod, majd akkor telefonon beszélünk. – Bólintok, majd amikor távozik én is megyek be a munkahelyemre és örülök, hogy nincs gond.

Egybõl leülök az asztalomhoz és elkezdek dolgozni, bár látom, hogy páran rám vigyorognak. Ennyire kíváncsiak, hogy mi a helyzet a magánéletemmel? Vagy csak az lehet furcsa nekik, hogy valaki elkísért.

A munkanapom átlagosan telt és jól esett, hogy kaptam sms-eket, meg ebédidõben is beszéltünk telefonon, de akkor sem tudtunk sokat, mert persze rohanok, meg dolgozok egész nap. Beszélek a mangakámmal is, hogy mi a helyzet és megkérdezem, hogy menjek-e segíteni, de azt mondta, hogy egyenlõre jól áll, de este majd még kérdezzek rá, mert akkor fogja igazán meglátni, hogy mennyit haladtak egésznap.

Késõre jár és szinte csak én vagyok az épületben, de nagyon fáradt vagyok, így úgy döntök, hogy haza megyek, vagy lehet, hogy Yukina-hoz kéne. Nem szeretnék megint váratlanül beállítani hozzá, így amikor kilépek az épületbõl elõveszem a telefonomat és kedvesemet hívom.

- Szia Kisa-san. Hogy vagy? – érdeklõdik egybõl vigyorogva.

- Szia. Csak egy olyan kérdésem lenne, hogy vannak-e nálad. – informálódok.

- Már megint féltékeny vagy? – teszi fel vigyorogva a kérdést, de egyben nagyot is sóhajt, amit hallok.

- Nem, csak ha nincsenek nálad, akkor elmennék hozzád, de ha vannak, akkor haza megyek. – mondom el tervemet.

- Jaaaa. Hát ami azt illeti, hogy unatkozok és szívesen várnálak. – elmosolyodok szavaira és már válaszolnék is rá, hogy nem sokára ott vagyok, de nem tudok, mert kikapják a kezembõl a telefont.

- Na mi van kis homi. Nem félsz esténként sétálni? – kérdezi vigyorogva, amire megpróbálom felvenni a kemény állarcomat.

- Adjátok vissza a telefonomat. – mondom komolyan és igyekszem nem elárulni, hogy rettegek tõlük.

- Még aztán harcias nézzétek már. – vigyorognak, majd a telefon felé néznek. – A kis pasija, meg kiabál utána. Nem szeretnél beszélni vele? – tartják felém a telefont és el is venném, de akkor elkapják a karomat. – akkor most hallhatja, hogy mit teszünk veled.

Elég kemény szavak és próbálok hadakozni ellenük, de nem sikerül. A három fickó közül egy tartja a telefont, míg a másik kettõ nekem esik és úgy kezdenek ütni rúgni, miközben én próbálom vissza fogni magam, de nem mindig tudok. Elég sûrûn felkiáltok a fájdalomtól, amit okoznak nekem, majd amikor kiélték magukat úgy dobják le mellém a telefonomat és hagynak ott.

Egy másik munkatársa siet segítségemre és felállít.

- Köszönöm. – mondom a segítõmnek, majd leporolva magam fordulok el. Nem tudok Yukina szemébe nézni, mert egyszerûen annyira szégyellem magam. Most kezdek igazán rájönni, hogy neki nem csak az arca tetszett. Szeretem és hiányzik, hogy állandóan zaklasson a telefonon, meg hogy vele legyek, de ezt nem tudom, miként mondhatnám el neki.

Felé fordulok, és úgy látom, hogy már indulna vissza dolgozni, amikor megfogom a kezét, bár még így is túl sok ember néz minket, és nem fogom tudni neki úgy elmondani a dolgokat, ahogy szeretném.

- Yukina… - nevét meghallva fordul felém, de ekkor jövök rá, hogy mit is csináltam. Most valamit vár tõlem, amit képtelen leszek ennyi ember elõtt elmondani neki. El is engedem a kezét, és csak úgy állok némám mellette tehetetlenül.

- Kisa-san. Ez a munkahelyem. Ha nem akarsz venni semmit, akkor kérlek, ne zaklass feleslegesen. – mondja a lehetõ legridegebb hangon, amit eddig még soha nem hallottam tõle. Nem tudom, hogy most mit gondoljak, de azt érzem, hogy ez legbelül fáj. Nem tudom, hogy miért is vártam mást, hiszen én is elküldtem, de valamiért azt hittem, hogy õ máshogy fog kicsit vélekedni.

Megsemmisülten fordulok meg és hagyom el az épületet és úgy döntöttem, hogy többet ide nem fogok visszajönni. Nem akarom, hogy bármiben is gátoljam, amiben eddig esetleg gátoltam.

Az hogy tudatosult bennem végleg vége van közöttünk a dolgoknak rosszabbá tett, mint eddig voltam. Az élet vidám Kisa, aki eddig olykor elõbukkant még õ is eltûnt. A munkában még szétszórtabb és komorabb lettem. Senkivel nem beszéltem, mert nem akartam, hogy bármelyik pillanatban is kirobbanjon belõlem az, ami bánt. Itt vagyok 30 évesen és semmi életcélom. Egy kapcsolatom nincs, és nem tudom, hogy akarok-e ezek után akár még nézelõdni is. Nagyon nehéz bevallanom magamnak, de iszonyatosan hiányzik Yukina. Állandóan csak õ jár a fejembe, pedig lenne mit csinálnom. Van, hogy csak ülök a gép elõtt, és olykor csak egy hang térít magamhoz.

A mai este viszont teljesen más. Végre elhatároztam magam, hogy elmegyek hozzá és beszélek vele. Szerencsére ott már nem lesznek sokan körülöttünk, és talán jönnek a szavak a számra, és nem fogok csak némán állni. Szeretném, ha tudná, hogy miként érzek iránta, és ha el akar küldeni, akkor ezek után küldjön, mert akkor nem érzem, hogy nem tettem azért semmit, hogy megértsen.

Amikor megérkezek, becsengetek. Láttam, hogy ég a lámpa a lakásában így gondolom, hogy még ébren van. Hallom a lépteket, ahogy az ajtó felé sétál, majd amikor kinyitja azt, igen csak elcsodálkozik, amikor engem lát meg.

- Yukina… - mondom a nevét, de nem tudok a szemébe nézni. Egyszerûen szégyellem magam a viselkedésem miatt. – Nézd… én… csak annyit akartam… hogy… sajnálom…

- Kisa-san… - Nem szeretném, hogy félbe szakítson, mert így is kérdéses, hogy el tudom mondani, amit annyira szeretnék. Jó lenne, ha tudná, hogy mennyire számít nekem, és hogy a napokban rájöttem, mennyire szeretem.

- Ne, várj, hadd fejezzem be! Izé… tudom, hogy mindig fáradt vagyok… és emiatt ingerlékeny… és semmihez sincs kedvem… és az is igaz, hogy nem merem felvállalni a kapcsolatunkat, és az utcán majdnem úgy viselkedtem veled, mint akit nem is ismerek, de… bocsáss meg… majd igyekszem, hogy ez megváltozzon… Én… - nem tudom képes leszek-e kimondani… de ki kell mondanom! Fontos, ha nem akarom teljesen elveszíteni. – sze… szere… szeretlek, és nem csak az arcodat! – mondom olyan gyorsan, hogy ne hallja senki, bár azért remélem õ kiértette, hogy mit szeretnék mondani, mert azért az igen fontos lenne. – Legalább ne vigyorogj, mint a tejbe tök! – kérem meg és egy gyengébb ütést adok a vállára, mert ahogy a szemébe néztem olyan vigyor jelent meg, hogy ettõl csak még jobban zavarba jöttem. Egyszerûen nem tudom, hogy lehet így vigyorogni, hogy a másikat zavarba hozzák, de végül is elmondtam neki, amit szerettem volna ha tud és most már csak a reakcióját várom, hogy elküld, vagy esetleg vele aludhatok…

- Yukina, ki az? – hallok meg a háta mögött egy ismeretlen hangot. – Jut eszembe, ha már itt alhatok, akkor kérhetek kölcsön valami alvós pólót? – na erre nem voltam felkészülve. A szívembe a tõr egybõl belevágódik, és meg is fordul benne párszor.

- Ne haragudj, nem akartalak zavarni. Nem akartam feleslegesen rabolni az idõdet. – mondom neki és már menekülnék el onnan, de ha nem fogná meg a karomat.

- Kisa várj, kérlek. – kér meg, majd visszafordul. – Ryu jövök mindjárt. – Addig keress egy pólót. – mondja, majd úgy húzza be az ajtót maga mögött.

- Menj vissza nyugodtan. Én jöttem túl késõn, meg nem ill... – nem tudom végig mondani, mert egybõl ajkaimra tapadva némít el teljesen.

Egy oszlopnak is nyom és úgy csókol, hogy még esélyem se legyen arra, hogy eltávolodjak, és menekülõre fogjam a dolgokat. Érzem, hogy Yukina azaz ember, aki teljesen kiismert ez alatt a kis idõ alatt, hogy milyen is vagyok, és mennyire félek az érzéseimtõl, meg a valóságtól. Nem hiába vagyok mangaka szerkesztõ, mert ott nincs valóság, és ott minden megtörténhet, ami a valóságban olykor nem.

Viszonzom a csókját és a kezemmel a hajába is beletúrok, ám minden jónak vége kell, hogy szakadjon, mert a mi csókunk sem érhet a végtelenségig, fõleg, ha nem akarunk megfulladni.

- Mielõtt bármire is gondolnál Ryu csak egy csoporttársam, aki a segítségemet kérte az egyik tananyagban. – mondja mielõtt bármit mondanék. Nem tudom, hogy ennek most tényleg örüljek vagy sem, pedig a szívem hevesen kezd el dobogni.

- De õ most itt van nálad, és ahogy hallottam itt is fog aludni. – jegyzem meg és elfordítom a fejemet.

- Igen ez igaz, de akkor sincs közöttünk semmi, csak mivel elment már az utolsó metró így felajánlottam neki. – mentegetõzik és tudom, hogy bíznom kéne enne, meg én nem adtam neki okot arra, hogy ne bízzon bennem, de nem tudok dönteni.

- Rendben. – mondom halkan. – Akkor majd holnap találkozzunk, ha szeretnél. – mondom neki. – Megyek haza aludni, mert reggel korán be kell mennem. – mondom neki és már mennék is, de megfogva a kezemet ránt vissza magához és ölel meg.

- Elmehetek érted a munkába? – nocsak eddig ezt se kérdezte meg, csak megtette, hogy jött és ennyi. Erre most már nem mondhatok nemet, mert akkor tuti, hogy teljesen el fogom veszíteni, amit meg egyáltalán nem szeretnék.

- Igen. Olyan 6 óra körül megpróbálok végezni és akkor lesz idõnk egy kicsit együtt lenni. – ajánlom fel neki, bár ezt nem tudom mennyi ideig fogom tudni megcsinálni, meg hogy egyáltalán Takano-sannak fog-e tetszeni.

A kijelentésemre viszont nagyon megörül és már megint fülig ér a szája, amin egy kicsit én is elmosolyodok. Végül csak elbúcsúzva egymástól indulok el haza, míg õ visszamegy ahhoz a fiúhoz, aki nála fog aludni. Vajon jó ötlet volt eljönni hozz? És mi lesz ha az este folyamán lesz közöttük valami? Miért félek ennyire? És miért nem bízok meg benne sokkal jobban, ahogy annak lennie kéne?

Másnap a munkába már sokkal összeszedettebb vagyok és koncentrálok is, aminek köszönhetõen sokkal többre haladok, mint amúgy az eddigi egy hétben. Jó azért, hogy most megint szinte 2 percenként rezeg a telefonom, mert kapok egy sms-t Yukina-tól és leírja, hogy mennyire várja, hogy estefelé végre találkozzunk, és együtt töltsük az estét. Én is várom, bár kicsit aggódok. Félek, hogy mi lesz, ha nem úgy fog elsülni, ahogy õ az annyira tervezi? Azért igyekezni fogok minden tõlem telhetõt megtenni, hogy boldog legyen mellettem, még ha nagyon is fura személyiség vagyok.

Ahogy az órám 6 órát üt. Felállok, és úgy pakolom össze a cuccaimat, majd mivel a fõnök nincs bent, így úgy döntök, hogy elhagyom az épületet, mielõtt még megjönne. Azt beszéltük Yukina-val, hogy elém jön a céghez, hogy ezzel is kicsit mutassam neki, hogy nem szégyellem annyira és igen is próbálok változni.

Mire leérek, már ott várakozik az ajtóba és a szokásos 100 wattos vigyora van az arcán.

- Kisa! – kiabál és integet nekem, amit nem ilyen hévvel, de azért elpirulva viszonzok.

- Szia Yukina. Végeztem mára, ha gondolod mehetünk bárhova. – mondom neki, mert ez lett megbeszélve.

- Rendben, akkor mit szólnál, ha elmennénk hozzám, ott ennénk valamit utána meg valamerre sétálnánk egyet így a sötétben? – érdeklõdik, aminek nem látom kifogását.

- Benne vagyok. – mosolyodok el halványan, bár ha azt tervezi, amit gondolok, akkor nem hiszem, hogy este bárhova is elmennénk sétálni… Kicsit én is ki vagyok már éhezve rá…

Nem telik bele sok idõbe és már nála is vagyunk. Út közben egy kicsit beszélgettünk és érdeklõdött a legújabb mangám felõl, ami hamarosan ki fog jönni reményeim szerint. Annyit árulok el neki amennyit szigorúan megtudhat, de végül is nem azért vagyunk együtt, hogy a munkámról beszélgessünk.

Bemegyünk a lakásába és leteszem a cuccaimat a sarokba, majd mire megfordulok, ott találom egybõl mögöttem, és ajkaimra tapadva csókol meg szorosan magához húzva. Viszonzom édes kábító csókját, majd hagyom, hogy az ágy felé vezessen, ahol lefektetve kezdjük levenni egymásról a ruhát. Amint az összes a földre került, már a lényegre is térünk át. Egy kisebb tágítás után, már bennem is van, hogy mindkettõnket édesen repítse a boldogság felé, amit nem tudom, mikor éreztünk utoljára.

Élvezem, ahogy bennem jár és minden porcikám rezdülésére odafigyel. Egyszerûen nem tudok betelni vele. Nem akarom, hogy többet elengedjen. Nem akarok többet nélküle tölteni akár egy napot is. Az édes mámor, ami végig szalad testünkön az orgazmus pillanatában mindkettõnkben tudatosítja, hogy minket egymásnak teremtett az ég és ez így van rendjén, még ha õ is a fiatalabb kettõnk közül.

Kicsit lihegve fekszünk egymás mellett, és úgy fektetem fejemet mellkasára, majd visszagondolva a tegnapi srácra, hogy õk vajon mit csinálhattak, nézek egyenesen magam elé, de a kérdés az kibukik belõlem.

- És azzal a Ryu-val mi a helyzet? – kérdezem meg, mert egyszerûen érdekel, és nem tudom hova tenni a dolgokat, még akkor sem, ha mondta, hogy nincs közöttük semmi.

- Kisa-san!!!! – Rohan felém a barátom vagy a pasim vagy magam se tudom, hogy minek nevezzem, vagy hívjam. Azt tudom, hogy Yukina és hogy én szerelmes vagyok még mindig belé, de félek, hogy megint úgy fogok járni, mint korábban. Vagy mint az elsõ szerelmemnél, aminek nem lett jó vége. – Hogy vagy? Már megint leszívott a munka? – jön megint olyan közel hozzám, hogy mindenki megbámul minket, amit nagyon jól tud, hogy nem szeretek. Kicsit mérgesebben tolom el magamtól, hogy levegõhöz is jussak, meg minden.

- Tudod, az embernek van olyanja is, amit úgy hívnak, hogy intimszféra. Szóval igazán kimászhatnál belõle. – jegyzem meg és nagyon fáradt vagyok. Nem tudom mikor aludtam egy igazán jót.

- Ha ilyen fáradt vagy, akkor inkább ne menjünk moziba, még a végén ott aludnál el.

- Rendben, de akkor mit csináljunk?

- Mondjuk fõzhetnénk közösen vacsorát, vagy csak rendeljünk valamit és nézzünk valamilyen filmet, ott is alhatnál. Mit szólsz? – nem is rossz ötlet. Bólintok az ötletére, miközben elindulunk hozzá, de várjunk csak. Nem megy az olyan egyszerûen, hiszen nekem még munkám van.

- Várj, nekem holnap munkába kell mennem, nem maradhatok ott egész éjszaka. Otthon vannak a dolgaim, és még el kell faxolnom pár vázlatot.

- Akkor teszünk egy kis kitérõt, és fõzés helyett rendelünk kaját. – Jó neki, hogy csak ilyen lazán kezeli a dolgokat. Talán nekem is ezt kéne csinálnom? De a munkám nem éppen mondható stressz nélkülinek.

Elgondolkozok végül azon amit mond és talán nem lesz baj, ha egy kicsit ott leszek nála utána meg majd hazamegyek és megcsinálnom a dolgokat, vagy amíg várjuk a kaját ott faxolom el. El is indulunk hozzám, de ekkor Yukina a karját a vállamra helyezi. Utálom, amikor az utcán így viselkedik, õ is tudja, hogy nem szeretem, amikor megbámulnak minket és tuti, hogy most is mindenki minket néz, ezért megfogom a kezét és le is veszem onnan. Jó helyen van maga mellett. Tartsa is ott.

- Az utcán vagyunk. – félre nézek, mert nem szeretek ilyenkor a szemébe nézni, mert az arca túlságosan is szép ahhoz, hogy ne lágyuljak el.

Miután elmentünk a cuccomért hozzá megyünk és amíg õ serénykedik tovább én csak elfekszek az ágyán. Lemerült az aksi és nem tudom, hogy elég lesz-e azaz alvás, amit fogok tudni produkálni ahhoz, hogy újra feltöltõdjön. Zárás van a szerkesztõségnél és így is egy kis bûntudatom van, hogy egyáltalán eljöttem onnan. Bent kellett volna maradnom és befejeznem a maradék munkámat.

- Mit kérsz inni? – hallom meg a hangját a konyhából,

- Mindegy. – adok ki fura hangot a számon. Nem is tudtam, hogy ilyenre is képes vagyok ilyen állapotba. Nem sokat kellett eddig beszélnem senkivel…

- Rendben. Remélem narancslé jó lesz. – jegyzi meg, de már nem tudom, hogy értem-e egyáltalán azt amit mond.

Bekapcsolja a tv-t is, de csak bámulok magam elé és kezdem azt hinni, hogy megtanultam nyitott szemmel aludni. Mocorgást hallok, de végül engedek a sötétségnek és elborulva hagyom, hogy az elemeim feltöltõdjenek valamennyire…

Világosság… Napfény világítja meg a szememet… És valaki ölel, meg a fülembe szuszog. Hol is vagyok?... Mennyi az idõ?

Lassan nyitom ki a szememet, de amint meglátom az órát, hogy mennyit mutat egybõl lányokat megszégyenítõ sikítással pattanok fel.

- Heeee????!!!! Már ennyi az idõ?! El fogok késni, és még nem is fürödtem tegnap óta!!!! Te jó ég, a faxok!!! – kipattanok az ágyból és elkezdek rohangálni. Úr isten mit fogok én ezért kapni. Akkora osztást kapok majd Takano-tól, hogy csak úgy füstölni fog.

- Menj fürödni, addig összepakolok. – mondja nekem Kou, mire ránézek, majd bólintva már el is tûntem a fürdõ rejtekébe.

Gyorsan kapkodva tusolok le, mert már nincs idõm semmire. Enni se nagyon lesz, de hát ilyen az életem, már hozzá vagyok szokva, hogy nincs sose idõm magamra nem hogy másokra. Ezért sem tartottak sokáig a kapcsolataim. Meg vagyok lepõdve, hogy ez a kapcsolat még egyáltalán van, bár nem rajtam múlik, hogy még egyben vagyunk. Ez mind Yukina-nak köszönhetõ. Én még nem tudom, hogy akarom-e egyáltalán ezt a kapcsolatot. Nem tudom mit érzek.

Annyira elgondolkozok, hogy a végén kapkodva öltözök fel és nem törölköztem meg normálisan sem, de már csak ilyen ez a reggeli rohanás.

- Köszönöm, majd még beszélünk, szia! – rohanok ki és magamra kapkodom a ruhákat meg se nézve, hogy kifordítva van-e vagy sem.

- És a reggeli? Az a nap legfontosabb étkezése! Különben sem mehetsz üres hassal dolgozni! És mielõtt elfelejtem, a hármas metroval érsz be a leggyorsabban – Tudom amiket mond az anyám nekem is megtanította, de ha egyszer nincs idõm arra, hogy akár egy kis idõt is fordítsak magamra, akkor nem tudok mit csinálni.

- Tudom és sajnálom, de erre nincs most idõm, majd veszek valamit. Köszönöm az infot! Ebédidõben hívlak! Szia! – mondom hadarva és már rohanok is a metróhoz, hogy elérjem.

Eszeveszettül rohanok, miközben azon gondolkozok, hogy az este mi történhetett, mert szinte semmire nem emlékszem addig oké, hogy felmentünk hozzá, de hogy utána mi volt az teljesen ki maradt. Mi van, ha olyat csináltunk, amire emlékeznem kéne? A francba nincs más választásom. Felhívom Yukina-t, és pont ekkor értem a metróhoz is.

- Szia! - köszönök lelkesen a telefonba, szinte minden nyomottságom elpárolog már csak attól is, hogy beszélhetek vele.

- Izé... – nem tudom miként kérdezzem, de végül csak megkérdezem - Nem emlékszem semmire a tegnapból... Elaludtam? – teszem fel a kérdést.

- Igen, de hihetetlenül aranyos voltál. – ezzel most nem tudom mit akar elérni valójában, de én most fülig pirultam és ráadásul mindenki lát, ami rá tesz még egy lapáttal.

- Én... – akadok meg, mert egyszerûen annyira zavarba vagyok a kinti közönség miatt is, meg hogy ezt csinálom állandóan. - Sajnálom... olyan ritkán tudunk találkozni, és még akkor is bealszok. Kíváncsi vagyok, hogy meddig fogja bírni…

- Ugyan már, fáradt voltál, és bepótoljuk.

- Á!!!! Ott a metro!!! Most szaladnom kell, még hívlak! – mondom sietve és legalább valami elterelte a figyelmemet a zavartságomról. Leteszem a telefont és rohanok, hogy elérjem, mert idõben szeretnék beérni, bár ez tõlem lehetetlen. Mindenhonnan kések.

Késve érek be a munkahelyemre, de már nem lepõdik meg rajta senki. Mindenki nagyban dolgozik én meg hulla fáradtan vágódok be az asztalom mellé sé látok neki a halom papír munkának, meg egyeztetésnek a mangakámmal. Remélem, hogy most nem fog kérni, de nem tudom miért reménykedek ebben mindig, hiszen úgy sem készült el.

Tisza rohanás az egész napom és persze, hogy nem ettem semmit, bár ki tudja, hogy mikor ette utoljára egy igazit. Talán, amikor Yukina-val megismerkedtem… és már megint rajta jár az eszem. Talán tényleg szeretném?

- Azta. – hallok meg egy ismerõs hangot, amikor éppen a mobilomat nyomkodom, hogy küldjek Yukina-nak egy sms-t. - Itt minden olyan, mint egy shoujo mangában! Eszméletlen! Minden rózsaszín!

- Yukina!? – fordulok oda és tényleg õt látom, de mit keres õ itt? Mosolyogva néz rám, de én ennek fele annyira nem örülök, mint õ. - Mit keresel itt?!

- Gondoltam, hogy hozok neked ebédet, ha már reggelizni nem tudtál. – lép hozzám azzal az ellenállhatatlan mosolyával. Nem tudja, hogy itt mennyi perverz alak van? - Kisa-san, eszméletlen helyen dolgozol!

Körbe nézek, majd megfogom Yukina kezét és elviszem onnan egyenesen az ebédlõbe, mert ilyenkor nincsenek még itt.

- Nem kellett volna ide jönnöd. Meg tudom oldani az ebédelést. Eddig is megtudtam. – mondom neki és most kicsit mérges vagyok.

- Gondoltam, akkor így nem kell költened feleslegesen, meg hát szabadnapom volt így gondoltam ennyit igazán meg tehetek érted, ha már együtt vagyunk. – mondja nekem értetlen fejjel.
- Köszönöm, de ide akkor sem jöhetsz be csak úgy. Tudod, vannak írók, akik nem akarják felfedni az igazi kilétüket. – mondom neki. – Kérlek, menj el.

- Vagy csak te nem akarod felvállalni a kapcsolatunkat. – mintha kicsit szomorú lenne, vagy magam se tudom.

- Nem errõl van szó. – kezdek bele, de látom rajta, hogy már õ sem bírja tovább.

- Még hogy nem errõl van szó. Nem jöhetek be a munkahelyedre. Az utcán még véletlenül sem érhetek hozzád és még a kezedet sem foghatom meg, arról, hogy átöleljelek, meg egyenesen ne is álmodjak. Soha nem érsz rá találkozni. Kezdek úgy érezni, hogy csak én akarom ezt a kapcsolatot. – mond el mindent, ami a szívét nyomja.

Éppen mondanék valamit és tiltakoznék, hogy ez nem így van, csak egyszerûen sok a munka, amikor megjelenik Takano-san. Lehet jobb lesz így, hogy ha elengedem, mert akkor van esélye, hogy megtalálja a normális boldogságot, hiszen még is mit akarok én egy 21 éves fiútól?

- Minden rendben van Kisa? – kérdezi meg fõnököm, amire ránézek.

- Persze minden rendben van. Megyek mindjárt vissza dolgozni. – mondanám, hogy még ezt elintézem, amikor meghallom a hangokat Yukina-tól.

- Nem kell várnod. Mehetsz is. – leteszi az ebédet az asztalra, majd úgy megy el elõlem, én meg utána nézek. Fájószívvel, de hagyom, hogy elmenjen. Így lesz a legjobb neki… bár még mindig nagyin helyes és õ az egyedüli, akinek ennyire bele tudtam zúgni az arcába.

- Nem mész utána? – kérdezi Takano, de megrázom a fejemet.

- Így lesz a legjobb neki. – mondom és ekkor jövök rá kivel is beszélgetek. – Bocsánat megyek dolgozni. – mondom és felkapva a szatyrot megyek be a kis bokszomba és úgy görnyedek megint a dolgozni velõ felé, mert nem haladok egyrõl a kettõre, pedig hamarosan le kell adni a dolgokat.

Két nap telik el úgy, hogy nem tudok semmit Yukina-ról és nem is keresem, de õ sem keres engem. Azóta már nyugodtabbak a dolgok, mert meg volt a zárás és fellélegezhetünk. Most viszont egy kicsit unatkozok, így gondolok egyet és felkapva a cuccaimat megyek el a könyves boltba, ahol Yukina dolgozik. Nem tudom most bent van-e, de csak reménykedni tudok, hogy esetleg láthatom. Nem hittem volna, hogy ennyire hozzá szokok ahhoz, hogy a közelembe van és mindig jön megy körülöttem, amikor együtt vagyunk. Azt hiszem, tényleg hiányzik és nem csak az arca.

Bemegyek a boltba, majd lemegyek a manga részleghez, amikor megtorpanok. Hallom a hangját, de még nem látom. Valakivel beszélget. Lejjebb megyek, majd minden sor végén kikukkantok. Végül a pénztárhoz vezetõ sor végén kikukkantva látom, ahogy a lányokkal beszélget. Mosolyog és flörtölget velük. Piszok mázlisták azok a lányok. Bár õk nem bántak vele úgy, ahogy én. Én nem érdemlem meg, hogy akár szóba is álljon velem. Hiszen én már 30 éves vagyok, míg õ most fiatal. Most kell kiélnie magát. Nem láncolhatom magamhoz.

Visszahúzódok a könyves polc mögé és úgy nézek magam elé, majd lassan kezdek el hátrálni, amikor az egyik kirakott könyves polcnak neki megyek és a könyvek is ledõlnek és én is esek egyet, mire sietõs lépteket hallok meg, majd egy hangot.

- Jól van? Nem ütötte meg magát? – hallom meg Yukina csilingelõ hangját.

- Jól vagyok. – mondom, majd ahogy felnézek a szemébe látom a megdöbbenést, hogy én még is mit keresek itt, de hát itt vagyok. Erre most mit mondhatnék. Most vajon õ is kifog engem dobni úgy ahogy én kidobtam õt???