 Karakter: Logan Shapard
Megjegyzés: ~ Öcsikémnek
- Mickey, ugye nem felejtetted el, hogy egy óra múlva jelenésed van a Hotelben? – kérdezi Nikki, minden figura „asszisztense”, akinek az a dolga, hogy mindig arra figyelmeztessen minket, kinek mikor hová kell mennie. Általában tudjuk a dolgokat, de például mikor ilyen alkalmak vannak, hogy valaki fizet azért, hogy velünk egyen, mindig kell a figyelmeztetés, mert én például mindig elfelejtem, mint például most is. Teljesen kiment a fejemből, és csak megszokásból jöttem be hamarabb, mert tudom, hogy csak tizenegykor lenne jelenésem a színpadon, és ilyenkor csak azért bejövök, mert akkor korábban magamra vehetem a jelmezem, és úgy érezhetem magam, mintha tényleg én lennék Mickey.
- Öhm… nem? – válaszolom nem túl nagy határozottsággal, mire csak egy szájhúzást kapok válasznak.
- Fogalmam sincs, mit kezdenél nélkülem. Talán még a fejed is elhagynád – mondja, de tudom, hogy nem gondolja komolyan. Ennyire azért nem vagyok feledékeny! – Egyébként ma csak téged kértek, Minnie-t nem, viszont az ikertestvére meg Herkulest kérte, szóval nem leszel egyedül – teszi hozzá. Ebben viszont teljesen biztos vagyok, hogy ezt eddig nem tudtam. Mindig Minnie-vel együtt szoktak kérni ilyen reggelizésekre, de hogy most két kisfiú kérjen csak engem, és Herkulest? Ilyen még nem történt meg, pedig aztán elég hosszú ideje vagyok már itt. Herkulessel nem is ismerjük egymást annyira… De nem gond, mindent ki kell próbálni egyszer. Ráadásul mindig is kíváncsi voltam arra a karbantartóra, aki néha beugrik hercegnek. Hogy honnan tudom, hogy ő lesz Herkules? Onnan, hogy csak ő Herkules, mert valamiért az a figura nem olyan fölkapott most már. Pedig szerintem tök jó mese az is! A múzsák igazán nagy arcok belőle!
- Köszönöm – mondom, és kitrappolok az öltözőből. No, nem mintha azért trappolnék, mert valamiért mérges vagyok, hanem azért, mert ebben a ruhában csak így lehet menni. Külön technikája van, hogyan lehet benne sétálni, futni meg igazából képtelenség, maximum csak úgy lehet benne tenni, mintha futnék. Túl nagy ahhoz Mickey csípő része, no meg a cipője is, ami a saját cipőmre van ráerősítve. Eleinte nagyon kényelmetlen volt a ruha, de most már megszoktam, ahogy maszk alatt levő levegőtlenséget és fülledtséget is. Nem messze van az öltöző a hoteltől, szóval szép kényelmesen odasétálok, miközben a kisgyerekek körém sereglenek, hogy aláírást, ölelést kapjanak tőlem.
- Sziasztok, gyerekek! – mondom, és a maszkomba rejtett kis műszertől kicsit fölhangosodik, és Mickey egér hangra változik a hangom. Na, persze, majd az összes maszkos figura tud úgy beszélni, mint ahogyan a mesében, igaz?
- Szia, Mickey egér! – köszöntenek ők is, jól nevelt kisgyerekek módjára. Ha más miatt nem is, emiatt jó a gyerekek új reggeli műsora, ahol Mickey meg a társai megtanítják a gyerekeket a legalapvetőbb dolgokra. Igaz, nekem vannak aziránt ellenérzéseim, mert az olyan, mintha nem is gyerekeknek, hanem kisbabáknak tervezték volna, olyan szinten van.
- Hogy hívnak? – kérdezem az egyik kislányt, aki az orrom alá dugja a füzetecskéjét. Miközben mondja, hogy Cindy, én szépen levésem nevemet a papírra. Eleinte ez a négy ujjas kesztyű is eléggé nehéz volt, de mára már úgy megszoktam, hogy miután leveszem, jó pár óráig a kisujjam és a gyűrűsujjam csak együtt mozognak. Hát igen, valamit valamiért.
- Bocsánat gyerekek, nekem most mennem kell. Sziasztok! – köszönök el és pár gyereknek megsimogatom a fejecskéjét. Olyan kis édesek! Ahogyan a boldogságtól ragyog az arcocskájuk, hogy itt lehetnek, és találkozhatnak velem, meg a többi társammal… ezért szeretek én itt dolgozni! No meg azért, mert fantörpikus ez a hely!
- Szia – integetnek ők is, és utamra engednek. Látom, hogy pont az ellenkező irányból Herkules is közeledik, szóval úgy tűnik, még nem késtem el. Sajna a karórám ebben a jelmezben nem igazán működik, mert nem látom, ekkora órát meg még nem találtam sehol sem, amit föl tudnék venni, szóval csak úgy megsaccolt időben megyek mindenhová. Szerencsére azért legtöbbször nem szoktam elkésni, csak az elején volt olyan, hogy öt perceket késtem, de annál többet sosem.
Herkules előbb ér az ajtóhoz, mint én, éppen ezért meglepődök, mikor odaérve látom, hogy még az ajtóban van, és láthatóan csak rám vár, mert kinyitja előttem az ajtót. Jé, de kedves! Soha senki nem szokott megvárni, egyedül Minnie, de vele jelmez nélkül is néha el tudok beszélgetni. Kedves lány, aki szintén fél az emberektől, és csak jelmezben érzi jól magát. Talán ezért is értjük meg egymást, mikor van időnk beszélgetni.
- Köszönöm, hogy megvártál – mondom magas, Mickeys hangomon, és bemegyek a hotelbe. Mivel szembe velem tartja az ajtót, kicsit jobban meg tudom figyelni, mert eddig mindig csak messziről láttam igazából. Ő tényleg úgy néz ki, mint Herkules, nagyon izmos férfi! Kétszer, ha nem háromszor belé férnék a vékonyságommal…
- Nincs mit – feleli mély hangján. Hát igen, nem csoda, hogy őt kérték föl Herkulesnek! Még Szőke Hercegnek, vagy Daliás Hercegnek is nagyon jól illik, de tényleg Herkules illik hozzá leginkább.
További szó nélkül megyünk a tátott szájú gyerekek között az étkező részbe, ahol egy kis rész már le van kerítve nekünk, és annak a két kisfiúnak, akivel ma „reggelizni” fogunk. Én persze nem tudok enni, majd… majd szórakoztatom őket. A két iker már izgatottan ott várnak minket, és látom, hogy már alig bírnak a fenekükön ülni, szóval kitárom karjaimat, és az egyik kisfiú már röppen is karjaimba.
- Mickey egér! – kiáltja. Maszkom miatt nem látszik, de vigyoromnak csak két fülem állja útját. Úgy szeretem a kisgyerekeket, olyan édesek. Sajnos sokszor kegyetlenül őszinték is, de mikor Mickey vagyok, szeretnek engem, és nem lehet rájuk haragudni, ahogyan így, teli szájjal vigyorognak rám.
- Szia, Josh! Hogy érzed magad itt, tetszik Disneyland? – kérdezem, és fölemelem karjaimba. Szerencsére nem olyan nehéz, és bár nem vagyok valami erős, a sok éves emelgetés hatására karjaim megerősödtek, így ha menni nem is tudok vele, de fölemelni föl tudom.
- Nagyon jól! – válaszolja, és lekéredzkedik, hogy megölelgethesse Herkulest is, akinek karjaiból most ugrik le a másik kisfiú is, aki meg felém veszi az irányt. Őt is megölelgetem, megszeretgetem, de a karjaimba már nem veszem föl, annyira azért ne vagyok erős. Kell egy kis pihenés a karjaimnak. Herkules viszont úgy viszi asztalhoz a kisfiút, aki láthatóan le sem akar szállni róla. Hát igen, nagyon élethű mesefigura, nem csodálom, hogy ennyire tetszik a kisfiúnak.
Én is odaterelgetem a mellettem maradó Jacket az asztalhoz, és segítek neki fölülni a székre. Szüleik is itt vannak, viszont nem az elkerített részen, mert ez csak a két kisfiú reggelije. Vannak szülők, akik szintén itt szoktak enni, mert féltik a gyermekeiket, de a legtöbb szülő csak hagyja, hadd élvezzék azt, hogy csak ők vannak az életre kelt mesefiguráikkal. Számukra ez egy fantasztikus lehetőség.
Számomra meg még több barátkozás az édes kisgyerkőcökkel.
|
