- Jamie… Rosszul vagy? Mert ha igen, akkor ülj csak le, megcsinálom én a kaját… - mondom magamhoz képest igazán elõzékenyen. Mintha csak most esne le neki, hogy hol is van, és mit csinál, úgy rázza meg kicsit a fejét.

- Semmi baj, mondtam már – mondja mosolyogva, ám nem hiszek neki, pláne mikor látom, hogy hiába rakja be a kaját a mikróba, csak automatikusan csinálja, teljesen el van bambulva. El van bambulva? Van egyáltalán ilyen mondatszerkezet?! Mindegy is, a lényeg, hogy teljesen más világban jár. Ha ennyire untatom, el is mehetek. Biztosan van a világon legalább egyetlen olyan gyerek, aki értékelne egy kis mókázást velem, ha már a legelsõ gyerek, aki látott engem, mint Dér Jankó, már megunt, mint egy régi játékot, amit legszívesebben kidobna a szemétbe, csak éppen az a játék már annyira hozzánõtt, hogy nincs szíve megtenni azt a mozdulatot.

Ugye nem vagyok ilyen játék? Ugye nem?! Nem akarok megunt, félredobott, elhagyott játék lenni, fõleg nem Jamie elhanyagolt játéka nem! Meg azt sem akarom, hogy elfelejtsen, és ne higgyen már bennem, ugyanúgy, ahogy már a barátai sem hisznek bennem. Mit kezdenék én akkor magammal?! Nem lenne indokom, hogy miért hanyagolom el Õrzõi, és Dér Jankó-i kötelezettségeimet. Ezt legalább Északiék megértik, ha már az az ugró mókus nem. De azt már nem értenék meg, hogy miért keringenék itt, mint gólyapotyadék, és miért próbálkoznék minden erõmmel, hogy újból lásson, hiszen számukra Jamie csak egy gyerek. Igaz, egy olyan gyerek, aki anno segített nekünk legyõzni a Mumust, de akkor is csak egy gyerek. De nem, mert Jamie nem csak egy gyerek, hanem õ az én… az én… hát… izé. Szóval igen.

Szól a mikró, Jamie kiveszi a tányérat, és beleteszi a másikat. A forró spagettit nekem adja, én pedig teljesen otthonosan kiveszek egy villát a fiókból, és fölpattanok a konyhapult tetejére. Tudom, hogy az anyukája nem szereti, ha Jamie vagy a húga fölül a konyhapultra, de egy, amirõl nem tud, az nem fáj neki, kettõ, amúgy sem látna engem.

Fincsi a kaja, imádom az anyukája fõztjét, pláne vele közösen megenni. Éppen ezért nem tudom teljesen kiélvezni a finom ízeket, ugyanis még mindig máshol jár a gondolataival, ráadásul az õ adagja még melegszik a mikróban.

- Van kedved jégkorizni? – érkezik egyszer csak a kérdés. Nocsak! Korizás? Naná!

- Persze, hogy van! – vigyorgom teli szájjal, majd még egy adagot nyomok a számba, amin nyammoghatok. Milyen jó ötlet… rég koriztam már, megvan az két napja is. Jamievel meg különösen szeretek korizni, régebben azért, mert olyan volt, mintha a húgom ismét velem lenne, most meg… hát, egyszerûen mert szeretek vele lenni, és szeretek vele mindenfélét csinálni, fõleg olyanokat, amiknek köze van a hóhoz vagy a jéghez. A korizásnak pedig határozottan köze van a jéghez.

- De várj csak… Nagyon késõ van már, és le is zuhanyoztál. Mi jár a fejedben? Anyukád biztos mérges lesz – jut eszembe egy igazán zavaró gondolat. Én szeretek este is korizni, nekem nem gond, de nem szeretném, ha Jamie miattam kapna ki az anyukájától.

- Nagy vagyok már kisgyerek, tudok egyedül is döntéseket hozni! – háborodik föl teljesen, pedig én csak jót szeretnék neki. Kicsit meg is sértõdök, de már engesztel is ki Jamie. – Ne haragudj. Mostanában olyan könnyen felkapom a vizet.

- Észrevettem – mondom, de nem ragozom tovább a témát. Ismerem már annyira, hogy tudjam, nem fog a miértekrõl beszélni, hacsak õ maga nem gondolja úgy, hogy itt az ideje a magyarázatnak. Inkább kinézek az ablakon, és látom, hogy már eléggé sötét van azért, nem kifejezetten korizós idõ. – De tényleg most szeretnél kimenni? Felõlem rendben van, de…

- Ha ennyire aggaszt, felhívom anyát – jelenti ki, és már rohan is el, itt hagyva a finom kaját, félig megevetten. Miközben várakozok rá, majdnem be is fejezem a saját spagettimet, és az övével kezdek el szemezni. Már nem vagyok éhes, de olyan jóóól néz ki az a bolognai. Viszont mielõtt még hozzá tudnék nyúlni, Jamie már vissza is tért, teljesen fölöltözve, majdnem útra készen. El is felejtettem, milyen meggyõzõ is tud lenni, ha nagyon akar… meg is említem ezt neki, aminek úgy látszik, örül is, hiszen elvigyorodik, és a mondanivalójához még egy kacsintást is mellékel.

Kacsintás? Nekem?

- Na, indulhatunk? – kérdezi izgatottan.

- Miért, te nem fejezed be? – kérdezem a tányérjára mutatva, mire megrántja a vállát, és azt mondja, hogy nem éhes. Héj, hát ezért nem csórhattam én el a kajáját, hogy aztán mégse egye meg?! Ez nem ér… De mindegy is, inkább akkor menjünk! Minél több mindent szeretnék csinálni vele, csak hogy rájöjjön, nem lenne jó ötlet engem lecserélni, hiszen én túlságosan cuki és jó fej vagyok ahhoz, hogy csak úgy elfelejtsen. Na, meg persze túl jó velem szórakozni!

---*---*---*---

A tóhoz érve én egybõl rámerészkedek, míg Jamie fölhúzza magára a korcsolyáját. Olyan furcsa, hogy csak a Fogtündér által megtartott tejfogaim miatt tudom fölidézni, milyen volt, mikor még nekem is egy ilyenbe kellett belepasszíroznom a lábamat, hogy tudjak korizni. Most már bezzeg egyszerûen csak rálépek a jégre, és már siklom is könnyedén. Botommal közben mindenféle mintákat rajzolok a jégre, aminek nyomán apró kis jégvirágok jönnek létre. Igazából a szépsége mellett még egy plusz dolog miatt is csinálom ezt; meg akarom erõsíteni a jeget, nem szeretném, ha Jamienek bármi baja is történjék.

Mikor látom, hogy a jégre jön õ is, és közelít felém, úgy teszek, mint aki menekül, ám mikor egy pillanatra meginog a jégen, én már ott is vagyok, hogy nehogy baja történjen. Bár elesünk mind a ketten, szerencsére rám esik, így nem töri össze magát, nekem meg ez a kis esés meg sem kottyant. A közelsége viszont furcsán hat rám. Nem tudom eldönteni, hogy jó-e ez a furcsa, vagy sem, de az biztos, hogy más, mint amilyet általában szoktam érezni, ám az elemezgetésére nincs idõm, ugyanis egy rettentõ idegesítõ és rém ismerõs hang szólal meg nem messze tõlünk.

Zsebibaba. Csak te hiányoztál…

Ráadásul mi az, hogy romantikázás?! Ez csak… ez csak egy sima korcsolyázás, Jamie véletlenül elesett, és… na, a lényeg, hogy nem romantikázás! Jamie rögtön gurul is le rólam, így pont szembe találhatom magam egy rendkívül ideges, szúrós szemû, túlméretezett mamusszal, aki annyira toporzékol, hogy épp, hogy nem repeszti meg a tavam jegét nagy türelmetlenségében.

- Nem érek ám rá örökké, gyerekek – morgolódik Zsebibaba. Az ember azt gondolná, hogy ilyen szõrösen könnyedén elviseli a telet, de ez a nagy mamusz láthatóan majd’ megfagy. Milyen jól nézne ki egy jégbe fagyott nyuszi szobor Északi játékgyára elõtt! És milyen hamar kész is lesz, ha még egyszer ilyen kitörõ lelkesedéssel fogja fogadni Jamie ezt a szõrmebundát.

- Északi küldött – jelenti ki a kölcsönös fintorgással egybekötött néma üdvözlés után. – Jack, szükségünk van rád, most azonnal. – Bár amúgy nem igazán venném komolyan mondanivalóját, most túlságosan komoly ahhoz a hangja, hogy csak szórakozásnak vegyem, és azonnal a legrosszabb eshetõség jut az eszembe.

- Mi történt? Ugye nem…? – kérdezem, ám kérdésem nem is kell befejeznem, Nyuszi egybõl bólint is, hogy de bizony.

- Szurok visszatért – mondja ki hangosan is. Ez… ez lehetetlen! A rémálmai… elkapták õt! Hogy a fenében menekült meg tõlük?!

- Mi?! De hát ez hogy lehet? – képed el Jamie is. – Hiszen megöltük! – csattan föl. Sajnos nem… nem öltük meg, csak a rémálmai gondjára bíztuk õt, ami csak legyengítette. Nem halt meg tõle, mégis, reménykedtünk, hogy soha többet nem fog már próbálkozni. Ezek szerint mégis csak megtette az elképzelhetetlent. Újból ellenünk fordult.

- Akkor induljunk – kezdeményezem Nyuszi magyarázata után. – Északi, Fog és Sandy már várnak minket, nem igaz? – kérdezem a toporgótól, aki csak bólint válaszként.

- Én is menni akarok! – kiált föl Jamie hirtelen. Nem tartom túl jó ötletnek, így neki is kezdek a lebeszélésének, ám közbevág, mielõtt még akármit is mondhatnék. - Nem! Segíteni akarok! Mindenképpen ott szeretnék lenni! Legutóbb is a mi segítségünkkel sikerült õt legyõzni, most miért lenne másképp? – Ez igaz. Akkor is az õ segítsége mentett meg minket. Hát jó…

- De Jamie, te nem… - kezd Nyuszi is ellenkezni, de Jamienek igaza van. Tény, hogy nem Õrzõ, de ugyanannyira szívén viseli a gyerekek, és a mi sorsunkat is, mint mi magunk. Tökéletes Õrzõ lenne belõle, jelenleg meg tökéletes gyerek. Nem véletlenül szerete… izé. Szóval, nem véletlenül kedvelem. Na, jó, szeretem!

- Jön és kész – jelentem ki határozottan Nyuszinak, aki csak megforgatja a szemét, de nem szól semmit. Szerencséjére! – Szeretnél a szél hátán utazni? – kérdezem Jamiet, aki csillogó szemekkel bólogat, mint aki hamarabb kapta meg a karácsonyi ajándékát.

- Hát persze! Mindig is ki akartam próbálni! – vigyorogja, mire én sem tehetek mást, muszáj elmosolyodnom.

- Gyere a hátamra! – utasítom Jamiet, aki szófogadó módon fölmászik a hátamra, viszont valami eléggé hibádzik. Lenézek a körém fonódott lábára, és rájövök. – Elõtte azért vegyed át a cipõdet, Északinál kicsit nehéz lenne koriban menni – mondom, mire zavartan lemászik a hátamról, és a partra siklik. Még a füle is vöröslik, pedig igazán nem kellene. Nem csodálom, hogy elfelejtette, én is eléggé ideges vagyok, és hacsak a gyomromba nem vágódott volna bele a korijának az éle, nekem sem jut az eszembe.

- Ott találkozunk! – vacogja Nyuszi, és egy haragos toppanással megnyitja az egyik járatát, aztán már ugrik is bele. Milyen egy nyámnyila… egy mínusz tíz fokot sem bír ki, ilyet… mondjuk tény, hogy én meg a tíz fok fölötti idõt nem bírom egyáltalán, de az már részletkérdés. Az én alap közegem a jég és a hó, szinte én is abból vagyok fölépítve – nem, nem úgy, mint egy hóember! – õ viszont csak egy nyúl! Neki van szõre, ami védi a hideg ellen, neki semmilyen idõ nem kellene, hogy gondot okozzon.

Mikor látom, hogy Jamie már át is vette a cipõjét, hogy megakadályozzam a következõ esését, inkább én megyek elé, mintsem engedjem, hogy cipõben idebotorkáljon a jégen, és ahogyan elé érek, már fordulok is, hogy fölmászhasson a hátamra. Na, így már egy kicsit kényelmesebb is!

- Kapaszkodj erõsen, nehogy leess! – figyelmeztetem Jamiet, aki valószínûleg bólogat, ugyanis érzem, hogy csinál valamit a fejével ott a nyakam mögött. Az a furcsa érzés, ami a rám esésekor elfogott, ismét elõjön, ám most a nyakamtól kiindulva, és sokkal erõsebben. Viszont most tudom, hogy határozottan jó érzés. Tetszik, ahogyan teljesen nekem feszül a teste, és szorosan kapaszkodik belém, el sem mer engedni. Valahogyan a kapcsolatunkban is így reménykedek, hogy kapaszkodik belém, és nem akar elengedni, nem pedig úgy, hogy megun, és kidob a szemetesbe.

- Indulhatunk! – jelenti ki. Egy pillanatra lefagyok, ahogyan a fülemtõl induló borzongás végig fut az egész testemen, ám mivel nem nagyon akarom erre a reakciómra fölhívni a figyelmét, úgy teszek, mintha azért állnék még mindig, mert rendesen meg akarom fogni, és a combjánál átkarolom a lábait, ami megint csak kellemes érzéssel tölt el, de lassan megtanulom kezelni, és már nem fagyaszt le ez a furcsa érzés. Jó lenne tudni, hogy mi ez, de nem igazán merem megkérdezni tõle, még a végén hülyének nézne. Szóval inkább menjünk is!

- Szél, kéne egy kis fuvar az északi sarkra! – kiáltom a szélnek, aki egy erõteljesebb széllökéssel föl is emel minket a magasba. Jamie szorosan kapaszkodik belém, és én is jó erõsen tartom, hogy le ne essen, de nem bírok ki egy kis szórakozást, így egy bukfencet vetek a levegõben. Teljesen biztonságos, amit csinálok, hiszen már jó pár száz éve mestere vagyok a szélnek, ám Jamienek ez még újdonság, nem is csodálkozom, hogy fölkiált, mikor fejjel lefelé vagyunk a bukfenc közben.

- Naa, ilyeneket ne csinálj figyelmeztetés nélkül! – kiált föl barátom az elsõ ijedtség lecsengése után, én pedig nem tudom visszatartani, elnevetem magam. Nem rajta nevetek, egyszerûen csak rettentõ boldog vagyok. Hiába van ismét Szurok fenyegetõ közelségben ahhoz, hogy megtámadjon minket, itt, a levegõben, Jamiet ölelve úgy érzem, semmi gondom nincsen a világon, és soha ilyen jól nem éreztem még magam.

- Vigyázz, zuhanuuuunk! – kiáltom egy nagy kurjantással, és kitátva karjaimat hagyom, hogy a gravitáció húzzon minket lefelé, mintha szabadesést csinálnánk, csak közben azért a széllel megyünk is elõre Északihoz.

- Jaaaaack! – üvölti Jamie túl a szél zúgását, viszont eléggé valószínû, hogy nem azért kiabál ilyen hangosan, hogy túlharsongja a szelet, hanem mert ennyire dühös rám, szóval visszahúzom kezeimet, és hagyom, hogy egy erõsebb széllökés újból fölrepítsen minket a magasba, ahol még ha valaki föl is néz az égre, nem lát már minket.

- Nyugi, Jamie, tudom, mit csinálok! – nyugtatgatom a hátamon utazót. – Szóval hagyj csak mindent rám, és élvezd a szelet, ahogy az a hajadba túr! – vigyorgom élvezet telien. – Csak élvezd, és mókázz! – javaslom neki, mit is kellene csinálnia ahelyett, hogy morgolódna, de nem úgy tûnik, mintha olyan nagy hatással volnék rá, a szíve még mindig ugyanolyan gyorsan ver, a lélegzetvétele meg még mindig eléggé szakadozó, mint aki hamarosan ki fog akadni. Nem szeretném, hogy kiakadjon, annak sokkal jobban örülnék, ha élvezné az egész utazást, és máskor is szívesen jönne velem repkedni. Olyan jó lenne kivételesen nem egyedül, hanem mással, kifejezetten Jamievel élvezni a repülés nyújtotta élvezeteket!

- Élvezem én, de mondtam, hogy figyelmeztetés nélkül ne csinálj ilyeneket! – dorgál meg még mindig haragosan, se ismerem már annyira, hogy a hangjából kihalljam, hogy igazából õ is eléggé élvezte, csak azért kicsit meg is ijedt. Viszont ellenkeznem kell vele, ugyanis nem igaz, hogy nem figyelmeztettem. Én jó fiú vagyok, megtettem, amit kért!

- Én igenis figyelmeztettelek! – mondom olyan hangsúllyal, amin könnyedén hallatszódik, hogy számomra még a feltételezés is sértõ, hogy nem tettem volna meg valamit, amire õ kért. Egy gyenge ütést érzek a kulcscsontomnál; valószínûleg azért ott, mert máshol nem ért volna el úgy, hogy a karjaival annyira ölel, majd megfojt.

- Persze, de csak miután már késõ volt, hogy fölkészüljek rá! – morgolódja. Jól van, jól van… azt hittem, kicsit jobban fogja ezt a zuhanást élvezni, de úgy látszik, bár élvezte, félt is azért. Pedig igazán tudhatná, hogy nem engedném, hogy bármiféle baja essen. Amíg engem lát, nem kell semmiféle fájdalomtól félnie, megvédem én mindentõl. Amíg engem lát, és azután is, hogy már nem lát.

- Jó-jó, bocsánat. Azért csinálhatok ilyeneket, vagy menjünk egyenest az északi sarkra? – kérdezem azért a biztonság kedvéért. Az egy dolog, hogy én ezt élvezem, de Jamie nem feltétlenül örül az ilyen dolgoknak, fõleg, hogy még biztosító kötele, vagy akármilye sincs, csak én és az õ karjai.

- Csinálhatsz, nagyon élvezem, csak azért figyelmeztess, kérlek! – mondja, és a vállamra helyezi a fejét. Rég nem érzett forróság árad szét a testemen a mellkasomtól kiindulva, s kezdem ténylegesen reálisnak érezni azt a felfedezést, miszerint én esetlegesen szerelmes lennék a hátamon helyet foglaló fiúba. Ami eléggé nagy lehetetlenségnek tûnik így elsõ hallásra, de… de nem tudok jobb magyarázatot találni ezekre az érzésekre. Bár nem tudhatom, hogy milyen az a szerelem-dolog, de amiket én eddig hallottam róla, az nagyon úgy néz ki, hogy elég sok tünete már megjelent rajtam.

- Rendben – egyezek bele kérésébe. – Akkor most készülj fel, mert zuhanuuunk! – kiáltom a végét, és becélozom a majdnem alattunk helyet foglaló palotát, ami a célunk, és fejtetõre állítom magunkat, ami egy meglepett nyögést vált ki Jamiebõl, de nem kiált, hogy hagyjam abba, ne csináljam, szóval egyszerûen csak elengedem magam, és kényelmesen zuhanunk, természetesen a szél segítségével, és a nyitott tetõablakon beröppenünk Északi játékgyárába.

Emlékszem, régen ilyet maximum álmomban tudtam volna tenni, hiszen a jetik annyira óvták tõlem a gyárat, hogy sehogy sem tudtam bejutni, most meg mikor megpillantanak, hogy közeledek, már nyitják is a tetõt, hogy könnyedén bejussak. Furcsa, mennyi minden változott meg azóta, hogy Õrzõ lettem… de persze a legnagyobb változás akkor is az volt, mikor Jamie elõször megpillantott engem. Addigra már szinte le is mondtam arról, hogy valaha látni fog valaki is, ám Jamie mintha álmaimból lépett volna elõ; elkezdett hinni bennem, és megpillantott. A legeslegnagyobb álmom vált valóra akkor.

Ahogyan földet érünk, és Jamie lekászálódott a hátamról, egybõl nevetésben tör ki. Kicsit aggódva fordulok meg, és nézek rá, hogy biztosan minden okés-e, de mikor nem látok rajta semmiféle hisztériára utaló jelet, úgy gondolom, hogy csak az élvezettõl nevet, és ebben a gondolatomban a megszólalása is megerõsít: - Wohoo! Ez nagyon jó volt! – nevet föl szívbõl jövõen, mire elmosolyodok, de Északi komor hangjára mind a ketten megkomolyodunk.

- Örülök, hogy megérkeztetek. Már csak titeket vártunk – köszönt minket, mintha az, hogy Jamie is jött velem együtt, nem lenne kicsit sem meglepõ, hanem egyenesen várt dolog lett volna.

- Mi történt? – vágok egybõl a téma közepébe, anélkül, hogy üdvözölném az itt jelenlévõ Fogat, Sandyt és persze a jetiket, meg a kis izéket, amiket manóknak hívnak. Az üdvözlés kevéssé fontos, a lényeg, hogy mi történt, honnan veszik, hogy a Mumus visszatért.

- Nem tudjuk. Most nem volt semmi olyan árnyék, mint a múltkor, nem okozott semmiféle fönnakadást a földgömbömben a Mumus, egyszerûen csak a Holdember megjelenítette az árnyát, miszerint ismét erõsödik, és akkor… - kezdi a magyarázatot a rettentõ mérgesnek látszó Északi, de nem tudja folytatni, mert az izgatott Fog közbevág.

- … és akkor az összes babafogam egyszerre megdermedt egy pillanatra, mintha megfagyasztották volna õket, és utána teljesen kitört a pánik! – magyarázza a Fogtündér, de mivel az õ magyarázatából nem igazán értek semmit, inkább Északihoz fordulok segítségért, ugyanis bár legszívesebben Sandyhez fordulnék, a kis emberke túlságosan izgatott, és képtelen lassan, érhetõen elmutogatni azokat a jeleket, amikbõl rájöhetnék a történtekre. Nyuszitól meg elvbõl nem fogadok el magyarázatot, így marad Északi.

- A különbözõ kontinenseken egy-egy piros pötty befeketedett! – kiáltja Északi, és a földgömbjére mutat. Ha jobban megnézem, tényleg ez történt. Nem olyan feltûnõ, nem sok, de már az, hogy ennyi fekete pötty van, aggodalomra ad okot. Bár nem tudom, hogy mi lehet ez, azt tudom, hogy semmi jót nem jelent, fõleg, hogy a pöttyöknek semmilyen más színt nem szabadna mutatniuk, csak pirosat, ha az adott gyerek hisz bennünk, és semmilyet, ha nem hisz bennünk. De ez a fekete… fogalmam sincs, mi lehet ez.

- De… mi ez?! – kérdezi Jamie helyettem.

- Nem tudjuk, de valami nagyon, nagyon rossz. Attól tartok, Szuroksötét már megint a gyerekek hitére tör, de most egy másfajta módszerrel. Csak tudnám, hogy mivel! – kiált föl Északi, és mérgében az irányító pultra csap. A csengettyûsök a rengéstõl egyenként földõlnek, majd egymást összetaposva próbálnak ismét fölkelni, de csak még jobban összegabalyodnak egymásba. Órákig tudnék a bénázásukon röhögni, de most sajnos van fontosabb dolgunk is. Ki kell találni, hogy most éppen miben mesterkedik a Mumus.

Remélem, ismét meg tudjuk állítani. Egy világ az Õrzõk nélkül… borzalmas lenne szegény gyerekeknek. Csak a világ szürkesége, a Mumus félelme, semmi vidámság, semmi boldogság. Elképzelhetetlen és sötét. Sötét… fekete… mi van, ha…

De nem… az nem lehet. De attól még nem árthat, ha megkérdezem.

- Mi van, ha a fekete pöttyök… - kezdem, de olyan szörnyûséges már csak maga a felvetés is, hogy nem tudom, hogy folytathatnám. – ha a fekete pöttyök azt mutatnák, hogy ki az, aki csak és kizárólag Szuroksötétben hisz? – teszem föl a kérdést, ami szerintem mindannyiukat foglalkoztatta, csak egyikük sem merte hangosan kimondani.

Egy gyereknek az, hogy csak a Mumusban hisz, és semmi másban… örökre visszafordíthatatlan károkat tudna okozni. Borzalmas. Belegondolni is szörnyû! Remélem, rosszul gondolom, és semmi ennyire komoly ok nem rejtõzik a fekete pöttyök mögött.