|
|
Szerepjáték
(Kuroko no Basuke)
| Rauko | 2013. 03. 12. 15:19:12 | #25334 |
Karakter: Aomine Daiki
Megjegyzés: ~ Szerelmetes Hyuuumnak
- Ha itt alszol állandóan, egyszer kegyetlenül fel fogsz fázni - szakít ki a kellemes, délutáni szunyókálásból egy hang.
Ismerem ezt ahangotm csak az okot nem értem, hogy mit keres itt. Nehezen tudom elhinni, hogypont neki ne lett volna jobb dolga, mint engem keresgélni és zaklatni. Remélem, hogy megint végig kell hallgatni azt, hogy menjek edzésre, mert anélkül nem leszek még ennél is jobb. Nem lenne igazi a délutánom többi része.
- Ahh, Imayoshi-san - fejezem ki kicsit sem enyhe érdektelenségemet. - Minek köszönhetem megtisztelő látogatásod azon kívül, hogy kioktatsz? - kérdezem. Mert igazbáól túl akarok lenni rajta. Feleslegesen fáraszt....
- Csak erre jártam. Kedvem támadt a tetőhöz - közli nyugodt hangon. Na, persze.
Morgok neki egyet, hogy tudja, a látszat ellenére figyelek. Csak rohadtul nem érdekel.
Percekig csend van. Már egész tetszik a gondolat, hogy fleadta .és magamra hagyott. De nem volt ajtócsapódás.
Leugrott volna?
Felülve látom, hogy az udvart szemléli. Na, persze. Miért is ugrott volna le? Ő nem az a típus.
A mobilomra pillantva látom, hogy ideje lenne hazamászni és ott folytatni azt, amit itt elkezdtem.
- Derogálna egy közös séta a senpaioddal az állomásra? - üti meg a fülem megint a hangja. Mivel meglep, hogy ennyire ragaszkodik, vállat rántok és indulok.
Ő meg követ.
* * *
Az utat majdnem teljes hosszában végigcsicsergi. Fáraszt a versenybeosztással, mintha picit is érdekelne, aztán még az újságoshoz is jön velem.
Bár ezt neki sosem mondanám el, valahol kicsit jól esik, hogy itt van és nem egyedül vagyok. Ő nem olyan, mint Satsuki, nem olyan rohadtul idegesítő, ahogy beszél, sőt. Kifejezettn megnyugtató a hangja. Aludni is tudnék rá. .
- Azon gondolkodom, ha ilyen nagymellű csajokat bámulsz állandóan, miért nem veszel vissza minimálisan a stílusodból, és nyomulsz rá valamelyik csajra a suliból. Ott is vannak hasonló adottságokkal megáldott egyedek - kezd bele, miután belenézett az újságomba. - Nem azt mondom, hogy randizz hosszú távon, csak nem értem, miért nem dugsz meg párat. - Meglepve hallgatom. Most komolyan erről akar beszélgetni? - Ne vedd provokációnak, tényleg pusztán csak érdekel. Elvégre jogos lehet egy hasonló visszakérdezés, amire nekem csupán annyi lenne a válaszom: még nem beszéltem eggyel sem, aki felkeltette volna az érdeklődésem hosszútávon, rövid távon meg nem az iskolából rendezem az ügyeim - mondja.
Jó, de nem is kérdeztem ilyesmit. Eszembe sem jutott volna, de így azt hiszem, mondani kellene rá valamit.
Ha nem ő állna itt velem szemben nem érdekelne, de valahogy még bennem is ébreszt valami kis tisztelet félét, és nem tudok vele úgy viselkedni, ahogy azzal a barom Wakamatsuval, például.
- Nem érdekelnek kifejezetten a nők - mondom ki kerek-perec amire gondolok. Minek kerteljek?
- De akkor minek nézegeted a hatalmas melleket? - kérdezi meglepett arcot vágva.
- Mert jól néznek ki - rántom meg picit a vállam, és részemről lerendezettnek tekinteném a beszélgetést, akár teljes egészében is, de ő megint megszólal.
- De most mondtad, hogynem érdekelnek... - hagyja nyitva a mondatot, mintha tényleg valami magyarázatot várna.
- Nem izgulok fel rájuk, de tetszik ahogy kinéznek. Szépek - felelem. Nem szeretnék veleilyenekről beszélgetni, és mivel azt hiszem, találna valami plusz témát, amit ezen belül is boncolgathatunk, így gyorsan terelem arra, amiről biztosan szeret beszélgetni. - Milyen volt az edzés?
És ahogy sejtettem, elkezd erről beszélgetni és elfelejtődik a számomrais megfejtetlen - de engem nem érdeklő - szexuális irányultságom. Majd jön valami, ha jönnie kell, addig is kifejezetten jó nézni a női melleket, fenekeket, de fel nem izgatott eddig mg komolyabban semmi.
Illetve de.
De arról, hogy Tetsu fenekét bámulva elöntött valami furcsa érzés, nem beszélek, nem elemezgetem senkivel, pusztán idióta véletlen volt.
Pont.
- Mellesleg Aomine-kun, nem zavar az a méhecske a válladon?
Méhecske.
Hanem lenne borzalmasan kellemetlen, felsikítanék, de így csak mozfdulatlanná dermedek, semmim sem moccan, mégis minden izmom eszeveszett táncot jár a bőröm alatt. Ő felkuncog, mintha belelátna a fejembe, és egy mozdulattal elhessegeti a dögöt. Mielőtt azonban válaszolhatna, éles bal kanyart véve elindulok egy másik irányba, ami körülbelül másfél órás kerülő, de nem vagyok hajlandó az előbbi esetről beszélgetni.
Márpedig biztosan nem hagyná szó nélkül.
* * *
Másnap nem találkozom vele - szerencsére. Abból kiindulva pedig,hogy még senki sem emlegette fel a méhektől való rettegésemet, nem is nagyon mondhatta el senkinek - aminek csak örülök. Az viszont kicsit sem tetszik, hogy Sakuri szerint mindenképp be kell néznem az edzésre, mert az edző látni akar és beszélni szeretne velem.
Mert ott úgyis találkozom majd vele.
Bár... miért is érdekel?
Ha elmondta is valakinek, letagadom és továbbra sem foglalkozom azzal, hogy mások mit gondolnak, hiszen én vagyok az egyik legjobb kosaras Japánban, ennyit megengedhetek magamnak.
Amikor a suli után lemegyek a teremhez, már nincs ott senki. Érdekes, pedig nem is aludtam sokat a tetőn. Belépve látom, hogy már az edző sincs itt, sőt, csak egy valaki, akire viszont nem akarok egy perc figyelmet sem szentelni.
Belépek és már fordulnék is ki, de a hangja megállít.
- Nahát, csak nem Aomine-kun látogatott el hozzánk? - kérdezi.
- Csak feleslegesen. Az edző üzent értem, de már nincs itt, én meg feleslegesen jöttem el idáig - morgom idegesen.
Jó, annyira nem idegesít. Nem volt olyan nagy kitérő. De akkor is dühítő. Ha már üzen értem, várjon is rám. Ez a minimum.
- Igazad van, hatalmas kitérőt kellett tenned - vigyorog rám. Még nem öltözött át, épp a labdákat pakolássza, bár nem értem, hogy miért ő.
Eszembe jut, hogy talán érdemes lenne kettesben lennem vele, hátha rákérdezne a méhecskés esetreés elmondhatnám neki, hogy ha visszahallom, akkor senpai ide vagy oda, de megbánja.
- Imayoshi-san, nincs kedved ma is velem jönni hazáig? Meghívlak egy adag sült angolnára is - dobom fel a labdát. Ha úgy érzi, hogy barátkozni akarok, talán hamarabb elmondja, hhogy mennyire szánalmasnak tartja, hogy félek améhektől.
|
| ef-chan | 2012. 12. 01. 02:25:14 | #24365 |
 Karakter: Imayoshi Shoichi
Megjegyzés: (Aominének)
Közönyösen sétálok ki az öltözőből frissen átöltözve. Fáradt vagyok, mint a dög, az edzés mindig kemény, ugyanakkor teljesen fel is frissültem a mozgástól. Ígéretéhez híven ma sem jött el. Tény, láttam játszani, tudom, hogy mire képes, de ez a fajta magatartás néha még számomra is titokban egy picit bosszantó. De csak azért, mert természetes emberi érzésként irigy vagyok, hogy bár nem tesz semmit érte, mégis egy szörnyeteg.
Kíváncsi vagyok, ma is a tetőn lustálkodott-e klubfoglalkozás címszóval. Hmm... Egy ilyen klubhoz néha én is szívesen csatlakoznék.
Bár nem akartam, végül a lábaim mégis csak a lépcső felé veszik az irányt. Néha nem tudom, miért erőlködöm, elvégre Momoi majd értesíti, mégis - bizonyára azon ösztöntől vezérelve, amely ösztön miatt a többi embert is figyelemmel kísérem a háttérből - kíváncsi vagyok rá. Igen, hiába, be kell vallani, pont azért érdekel, mert olyan, mint egy nehezebb logikai játék, amit az ember már csak büszkeségből is meg akar fejteni, ha rápazarolt már eddig is három órát, és egy centivel sem jutott közelebb a megoldáshoz.
Sokszor úgy érzem, az érdes külső alatt olyan benső lakozik, amely igen is igényli az emberi kapcsolatokat, amelyeket ellök magától, pedig igazából magához akarná ölelni őket. De akkor megszűnne a varázs, és támaszkodni, függni kellene valakitől, s ha oda az önállóság, az világkatasztrófa.
Heh... nem ilyen egyszerű, ha ennyire egyszerű lenne, már rég nem érdekelne, mert megfejtettnek tekinteném.
Hamar felérek a tetőre, és ahogy kitárom az ajtót, a hajamba belekap a szél, "megigazítva" a frizurám. Egyik kezemmel beletúrok, hogy legalább azokat a tincseket kordában tarthassam, amelyek a szemembe kívánnak szökni a szemüveg ellenére, s kilépek. Nem kell sokat keresgélnem, azonnal megpillantom. Jó eséllyel alszik. Momoi szerint állandóan itt horpaszt. Muszáj mosolyognom rajta magamban - tény, kifelé is mosolygok, de az a mosolyom az állandó sajátom, míg a belső az érzelmeim fejezi ki teljes mértékben.
Nyugodt léptekkel sétálok közelebb, megállva mellette, és a délutáni lenyugvó napot nézem. Még soká köszönt majd be az este, sokat kell majd a még most narancsos árnyalatát fel nem öltő, egyelőre vidáman sütő napnak megtennie, hogy végre lenyugodhasson, de leszálló ágának felét már javában megtette.
- Ha itt alszol állandóan, egyszer kegyetlenül fel fogsz fázni - töröm meg a nyugalmas csendet, s azonnal mocorogni kezd. Reméltem, hogy nem aludt be olyan mélyen, hogy meg kelljen bökdösnöm. Félek, abból más lett volna, mondjuk rugdosás, jobb esetben "véletlen" ráülés. Nem mintha az erőszak az én stílusom lenne, egyszerűen csak olyan ingerenciám lenne kihasználni valamivel, hogy lényegében teljesen védtelen.
- Ahh, Imayoshi-san - ásít hatalmasat, ha lehet, még inkább elnyúlva. - Minek köszönhetem megtisztelő látogatásod azon kívül, hogy kioktatsz? - érdeklődik egy maréknyi gúnnyal a hangjában.
Megvonom a vállam. - Csak erre jártam. Kedvem támadt a tetőhöz.
Sosem én voltam a hírhozó, azt mindenki meghagyja Momoinak, mert ő tuti biztosan addig rágja vele a fülét, hogy ne felejtse el, hogy esélye sem marad rá. Nem azt mondom, hogy a lány tudja irányítani, de kétségtelen, megérződik, hogy jó ideje ismerik egymást. Meg most minek idegesítsek bárkit azzal a csapatból, hogy szólj már Aominének, ha van rá önkéntes, ugyebár.
- Haaa - morog válaszul valamit, jelezve, hogy jó, felfogta, vagy csak mert úgy érezte, reagálni illik valamit, vagy csak mert moroghatnékja támadt. Tökéletesen mindegy. Mellőle ellépve jutok el a tető széléig, lenézve, hagyva, hogy a szél tovább játszadozzon a hajammal, mert most nem olyan heves, mint az ajtónál volt kilépve. Egész kellemesen be lehetne innen látni az egész iskolaudvart. Igaz, most már csak a klubfoglalkozásokról később hazaindulók szelik csak keresztül a terepet, vagy olyanok, akik valamit itt felejtettek, esetleg még beszélgettek pár barátjukkal, és csak utána indultak haza. Nekem is mennem kellene, ahogy neki is, mert hamarosan bezárják az épületet.
Mikor megfordulok, már ül, és épp a mobilját teszi ismét zsebre. Bizonyára konstatálta azt, amit én, hogy ideje hazaindulni.
- Derogálna egy közös séta a senpaioddal az állomásra? - tudom, hogy ő is arrafelé megy, csak épp majd az ellenkező irányba száll fel a metróra, mint én.
Megrántja a vállát, amit nála már igennek lehet venni, így megvárom, míg feltápászkodik ráérősen, majd csak utána indulok meg lefelé, hogy már ő is elindult.
* * *
Az út igazából semmi érdekeset nem tartogat. Ha már úgyis "összefutottunk", azért tájékoztatom, hogy megkaptuk a versenybeosztást, és hogy három hét múlva megkezdődik az Iskolák közötti előválogató meccs-sorozata. Aztán mivel beugrott egy újságoshoz, én is megvettem kivételesen a Heti Kosárlabdát, nem pedig kölcsönkértem valakitől. Néha én is megtehetem, hogy közkinccsé teszem. Úgysem viszem túlzásba annak ellenére, hogy mindig követem a legfrissebb híreket.
Az ő kezében valami sztármagazin. A saját szerzeményem elpakolva hajolok kicsit közelebb séta közben, hogy belekukkantsak.
- Azon gondolkodom, ha ilyen nagymellű csajokat bámulsz állandóan, miért nem veszel vissza minimálisan a stílusodból, és nyomulsz rá valamelyik csajra a suliból. Ott is vannak hasonló adottságokkal megáldott egyedek. Nem azt mondom, hogy randizz hosszú távon, csak nem értem, miért nem dugsz meg párat - érdeklődöm visszaegyenesedve. Elvégre népszerű lehetne, mert kosarazik, ráadásul nem is akárhogy, hírességnek számít, ami külön szexepil a lányoknál, és láthatóan, mivel ilyesmi újságokat nézeget - s már megfigyeltem, szándékosan megáll az olyan oldalaknál, ahol egy-egy mélyebb dekoltázs is kivillan, és van egy olyan érzésem, ennél pikánsabb újságokat is vásárolgat, ha megjelent valami érdekes - a szexuális kíváncsisága is éber már, hiába csak tizenhat. Ennek ellenére a lányokkal szemben is arrogáns és mérhetetlenül egoista tud lenni, és nemhogy nem kezd vele senki, hozzá sem mernek szólni, amilyen mufurcként mutatkozott be az iskolában.
Pillantására hozzáfűzöm: - Ne vedd provokációnak, tényleg pusztán csak érdekel. Elvégre jogos lehet egy hasonló visszakérdezés, amire nekem csupán annyi lenne a válaszom: még nem beszéltem eggyel sem, aki felkeltette volna az érdeklődésem hosszútávon, rövid távon meg nem az iskolából rendezem az ügyeim - válaszolom meg a ki nem mondott, és talán soha el nem hangzó kérdést, ezzel elhintve minimálisan a kényszert, hogy azért valamit válaszolni illik az én kérdésemre is, ha már én kéretlenül is kitárulkoztam picit cserébe.
|
|
