|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Laurent | 2014. 03. 26. 15:42:56 | #29599 |
 Karakter: Haruo Masa - Shin
Megjegyzés: ~Ursus~ Anguish
Shin:
Figyelem az asztaltársam, ahogy étkezik. Választ egyelőre nem kapok, úgy tűnik jobban lefoglalja, hogy minél gyorsabban megegye tányérjának tartalmát. A levest épp csak befejezem, amikor újra megszólal.
- Hozd a tányért, a többit megeszed a kocsiban.
- De hát...
Sötét tekintettel néz rám, én pedig nem folytatom. Ő vezet, és épp megmenteni próbál, bár általam nem ismert oknál fogva. Szóval jobb, ha nem ellenkezek. Felkapom a kis dobozt, és követem az autóig. Kíváncsi vagyok. Ezernyi kérdés kering bennem, és válaszokat szeretnék kapni. De persze előbb ki kell érdemelnem. Megvárom, míg a tankolást kifizeti, és mikor elindulunk, akkor szólal csak meg. A lehetőség válaszokat kapni kissé felpörget.
- Jobb ha nem tudod. Biztonságba.
-De még is ki elől?
- Hallottál már a fekete kézről?
- Nem…
- Ő az alvilág egyik legnagyobb szervezetének a vezetője. A fekete kéz minden területen mozog. Mindenhol fellelhető.
- Előle menekülünk?
- Igen.
- De miért?
- Ne légy ennyire kíváncsi.
Hangsúlya megint eléggé témazáró. Úgy tűnik, hogy nekem nem kell tudnom semmit. Kár, mert én szeretem tudni a dolgokat. Utálom a titkokat. Ami persze ironikus, mert én magam is egyfajta titok vagyok. Szép és jó, hogy tudom, ki elől menekülünk, de legalább azt akarom tudni, hová.
- És most hova megyünk?
-Marseille.
-Még soha sem jártam Franciaországban. Te?
- Ott születtem.
Ez az információ nagyon... meglepő. Akkor innen tud ilyen szépen beszélni franciául. Megbizsereg a gyomrom a gondolatra, hogy vajon a franciázás is így megy-e neki, de kissé megrázom a fejem. Fókuszálnom kell. Most élet-halál menekülősdit jászunk, tehát nem állunk neki kefélni úton-útfélen. És mire feleszmélek a gondolkodásból, már a tenger sós illata leng körbe. Nem vagyok egy nagy úszó, remélem, hogy nem tervez ilyet... Csak kapkodom a fejem, ahogy túlzottan gyakorlott mozdulatokkal és nagy rutinnal vezet minket valamerre, majd beszéd, valami iratok... hé, ennek honnan van ez? Átkarol, én pedig felpillantok rá. Cuki ez a komoly pofa. Csak ne fájnának még a ruha alatt a gyógyuló sebeim...
A kabin pedig puccos, biztos riasztóan drága. Öö... az ott egy riasztó? Amíg pilledten körbenézek, ő elsötétít szinte majdnem mindent. A félhomályról eszembe jut, hogy ha nem lennék klopfolt húshoz hasonló, lehet csábítani próbálnék. Főleg hogy az iratokról lelesett neveink egyeznek... mosolyra húzom ajkaim a gondolattól.
- Úgy sejtem itt egyelőre nem találnak ránk, de jobb félni mint megijedni.
-Házastársak vagyunk?
-Egészen Londonig. Utána akár testvérek is lehetünk…edd meg azt a hőn szorongatott tésztát, aztán gyere aludni. - válaszol, majd eltűnik.
Én fáradtan tolom be a kaját, majd a ruháimból kissé kibújva a tükörben szemlélem magam. Gyönyörű. És ha egyedül lennék, hogy keresném meg a pénzemet ilyen bőrrel? Duzzogva takarom el magam. Sosem soroltam magam hiú emberek közé, de ez az állapot... és az autókázástól úgy érzem magam, mint egy összetaposott origami.
Figyelem a zuhanypárás alakot, aki belépve villanyt olt, motoszkál, majd vízszintesbe helyezkedik. Mellé fekszem, de nem hozzá. Legalább az ágy elég nagy. Begubózok a takaróba, és lehunyom a szemem.
~*~
Napfényre kelek. És arra, hogy valaki lágyan szuszog a nyakamra. Rengeteg tapasztalatom van abban, hogy keljek fel anélkül, hogy a másikat felébreszteném, hiszem voltam én már rengeteg emberrel... De épp csak a fejem fordítom el, hogy az alvó arcára pillantsak fel, lassan megrebbennek a szemei, és azok az olvadt csokigombok rámpillantanak. Szerencse, hogy nem vagyok pirulós fajta. Legalább nem leszek nevetséges, ha már a karjai között ébredek. De zavarom szinte harapható. Vajon elvárja tőlem, hogy a védelemért...
Tekintetem lesütöm, és a mellkasára szegezem. Biztonságosabb, ha csak azt nézem, és nem mást. Kettőnk közé szorult kezem megmozdítom, de ennyi erővel egy hegyet is próbálhatnék odébbtolni. Végül kezeit elhúzza, én pedig kissé fázósan húzom a takarót magamra. Intenzív pillantása azt sugallja, hogy valamit mondani akar, vagy inkább tudni, de mégsem szól. Szempilláim alól pillantok rá egy kicsit, haloványan megmosolyogva a komor pillantását. Vajon mindig ilyen komoly? Milyen lehet, amikor a nevetéstől kisimul az arca? Vagy álmában... belül sóhajtok, mert ezekre választ most úgysem kapok ugyebár...
Inkább felkelek, és elmacskásodott izmaimat finoman megnyújtom. Szeretem, hogy ura vagyok minden porcikámnak. És már nem is sajgok annyira, ha óvatosan feszegetem a határokat. Hosszú hajzuhatagomba túrva felállok, a paplant elhagyva, és a fürdő felé indulok. Egy meleg tusolás álmával lépkedek puha macskás mozdulatokkal a zuhany alá, és ellazulok. Ideje lenne valami ruhákat beszerezni. Nem mintha a kimonómmal baj lenne, csak hát éppen... Hát napja is hordom?
A tükörben a bőröm nézem. Egy festékpaletta egyszínű és unalmas valaminek tűnik hozzám képest. Olyan foltos vagyok, mint egy tehén. És egy zebrát megszégyenítően csíkos. A sebek lassan begyógyulnak, és remélem, helyük sem marad.
Nyílik az ajtó, és Anguish lép be. Ha ő nem lép akkor közbe, akkor egy Ementálira hasonlítva oszladoznék elásva valahol. Jó esetben. Mégsem szólalok meg, nem hálálkodok. Kezdek rájönni, hogy ha beszélgetni akarnék, máshol kéne társaságot keresni. De miután jelen pillanatban egyik kérdésemre sem ad választ, megelégszek a csenddel. Ahol elmélkedni is lehet.
Kifejezéstelen arccal húzom vissza a ruhámat, és nyirkos hajamat hátrarázom. Egy búcsúpillantással távozok a fürdőből, habár nem elsietve semmit sem. Elvégre a hajóról most úgysem tudok máshová menni. Abban sem vagyok biztos, hogy a kabint elhagyhatom-e. A kajütablak előtt állok meg, és kinézek a végtelen kékre.
-Gyere, bekenem a hátadon a sebeidet.
A halk hangjára meglepetten nézek fel, és felvont szemöldökkel nézek rá. Leül az ágyra, így szótlanul lépek én is oda, és leereszkedem én is elé. A kimonómat kissé kioldom, és leeresztem, hogy a hátamat felfedje. Érdes kéz söpri félre hollófekete fürtjeimet, érintésétől mégis a libabőr végigfut rajtam. Finoman dörzsöli a hátamat, és bár fáj ahol hozzámér, nem nyikkanok. Lehunyt szemmel élvezem a pillanatot. Végül szó nélkül nyomja a kezembe a tégelyt, és otthagy. Fegyvert tisztogat.
Lágy mozdulatokkal kenem végig a nagyobb sebeket, de közben szemem sarkából őt figyelem. Azt hiszem, többet megtudok úgy, hogy csak figyelek. A kérdésekkel eddig nem túl sokra mentem...
|
| Ursus | 2013. 10. 16. 05:51:56 | #27650 |
Karakter: Anguish (Marco Walton)
Megjegyzés: (Shin, Laurent)
Bekapcsolva valami embertelenül gyenge, és fekálikus rádióadót hallgatom a retro modern tolking számokat. Nincs jobb, de ezerszer barátibb mint a semmi. Nem dúdolok, nem ingatom a fejem. Szimplán nem szeretem a csöndet. Vezetés közben nem, feszélyez és nem tudok rendesen koncentrálni.
Átsuhanunk a francia határon.
Megmosolygom. Talán haza kéne látogatnom.
Habár fölösleges..még is kihez tudnék elmenni? Nincs apám, se anyám, és a testvérem is halott. Egyedül a régi barátaim vannak meg…az egyiknek Marseilleben van utasszállító hajós cége. Még pont elérjük a kilences járatot, akkor pedig akár hajnali egyre Angliában is lehetünk.
Az órára pillantok, majd elhúzom a szám. Itt az ideje egy kávénak, és némi ételnek. Az alvást majd a hajón megoldom.
Lefékezve a benzinkút előtt adom tudtára útitársamnak miszerint megérkeztünk egy részállomásra, itt az ideje kicsit kinyújtóztatni magát. Szerencsére nem a girhes modellek közé tartozik, akik még kéretik is magukat vigyázva az alakulra, ez imponál.
Hanyagul vállamra véve a fekete sporttáskát sétálok be a non-stop üzemeltetett benzinkúti büfébe, majd franciául hadarva darálom el mit is kérünk. Shinnek tetszik. Aranyos fiú…majd talán ha haszna lesz belőle egyszer megtanítom...habár ha sokáig lesz mellettem megtanul maga is. Már pedig ha már megmentettem, egy darabig mellettem lesz. Muszáj neki.
Kérek két napi menüt, fizetek is, majd az egyik asztalhoz leülve kezdek gyorsan termelni.
Néha lopva rápillantok, nagy falatokat török a vaskos kenyérszeletekből ezzel is ösztökélve a gyomrom a gyorsabb telítettségre. Rondán iszok, minden kortyom hallani, igénytelenül ugrál ádámcsutkám fel-s alá. Azonban most sietek, nem érek rá a sznom étkezésre. Még szeretném megtankolni a kocsit.
Ahogy végzek felegyenesedve törlöm meg a számat.
- Hozd a tányért, a többit megeszed a kocsiban.
- De hát..-kezdene tiltakozni, azonban az a tekintet, ahogy ránézek nem tűr ellentmondást, vagy halasztást.
Biccentve egyenesedik fel, majd kisétál a maradék egy fogásával(a levest sikerült már legyűrnie), és beül. Gyorsan megtankolok, majd fizetek, és már be is vágódva a kocsiba hajtok tovább. A bent feltett kérdésére félrebillentve a fejem hümmögök egy kicsit, majd vállat vonok.
- Jobb ha nem tudod. Biztonságba.
- De még is ki elől?
- Hallottál már a fekete kézről?
- Nem…
- Ő az alvilág egyik legnagyobb szervezetének a vezetője. A fekete kéz minden területen mozog. Mindenhol fellelhető.
- Előle menekülünk?
- Igen.
- De miért?
- Ne légy ennyire kíváncsi.
Látom hogy még kérdezne, de nem teszi. Jobb is.
Félek, ha elkapják, vagy elkapnak esetleg olyan információkat fecseghet ki, melyek veszélyeztetnek minket,vagy az egész programot.
Már évek óta kóperálok az amerikai szövetségiekkel. Tanúvédelmi programot ajánlottak teljes inkognitóval ha feldobom a Fekete Kezet. Én pedig megteszem. És boldogan fogok élni míg meg nem halok. Ez a nagy helyzet. De ahhoz előtte el kell jutni Amerikába.
- És most hova megyünk?
- Marseille.
- Még soha sem jártam Franciaországban. Te?
- Ott születtem.
És itt részemről vége is a beszélgetésnek. A kikötőig meg sem állok.
Ott leparkolva a bérkocsit nyalábolom fel ismét a táskát, melyben a pénz, fegyverek, útlevelek vannak, s ismét cserélve egy útlevelet égetem fel a másik kettőt mely miénk volt, hogy aztán kedves meleg házaspárként csekkolhassunk fel az utolsó járatra az első osztályú kabinokba, melyeken extra zárak, és biztos riasztók vannak.
Átkarolva őt lépdelek fel vele a hajóra, majd szinte azonnal a szobába terelve biztosítom be aterepet, hogy aztán háromszor fordítsam el a zárat. Függönyt redőnyt be és lehúzok, a villanyt is lekapcsolom, csupán az éjjeli szekrényen az olvasólámpa gyenge fénye pilácsol már.
Félhomály van.
- Úgy sejtem itt egyelőre nem találnak ránk, de jobb félni mint megijedni.
- Házastársak vagyunk?
- Egészen Londonig. Utána akár testvérek is lehetünk…edd meg azt a hőn szorongatott tésztát, aztán gyere aludni- közlöm vele, majd elvonulok tusolni.
Rövid fürdés után visszavéve ruháim, fegyveremmel a párna alatt hagyom hogy bemásszon a fal felőli részre a hatalmas franciaágyban, majd mellé heveredve tolom a széket úgy az ajtóhoz, hogy ha valami csoda folytán kinyitnák a zárat véletlenül se tudjon besurranni hang nélkül a váratlan vendég.
A maradék fényforrást is megszüntetem. Előnyökkel indulok. Én sötétben is tudok lőni, soha sem a szememre, inkább az érzéseimre hivatkoztam. Sok ember nem tud.
|
| Laurent | 2013. 08. 09. 21:58:12 | #26796 |
Karakter: Haruo Masa - Shin
Megjegyzés: ~Ursus~ Anguish
Shin:
Válaszként fegyvert tesz az asztalra. Hehe... kössz. Inkább nem kérdezek most talán. És nem ellenkezek túl sokat, amikor bejelenti, hogy maradnom kell. Illetve nem kell. Csak úgy kijelenti és ezzel el van intézve. Minden más szó csak hablaty, és azt hiszem tényleg nem túl beszédes egy típus. Márpedig nekem válaszok kellenek. Nincs életem, nincs semmim, csak egy orbitális nagy adósságom, ami valószínűleg már jó kezekben pihen, és várhatom, mikor ölnek meg érte.
Vajon ha meghalok... valaki fizet helyettem?
Mielőtt még szétboncolnám ezt a kérdést magamban, elküld a mostani óvónő-félém ruháért, s mielőtt még újra kérdezhetnék, figyelem őt. Kár, hogy ebből nem sokat látok és értek. Kába a fejem, és zavaros minden, túl sok ez még nekem. De pár pillanat múlva már autóba terelget, akár egy igazi ovist, és megyünk, autót cserélünk, és megyünk...
elgémberedek, elpilledek, és kifáradok, pedig csak ülök. És nem biztonságos maradni... Nem értem. Talán aludnom kellene, hogy ez az erősödő fejfájás elmúlhasson. Talán tiszta fejjel...
Anguish... Milyen furcsa név, milyen... mintha valami sötéttel lenne tele, nem sok jót ígérővel. Talán szomorú, hogy a saját nevét elfelejtette, vagy inkább életmentő. Ha nem változtatnék annyiszor munkahelyet, akkor talán én is elfelejtettem volna már a sajátomat. Shin engem úgy takar, akár a személyre szabott ruha. Masa csak egy emlékkép.
Az útra pillantva hümmögök a válaszára, majd összekucorodok, vigyázva a még itt-ott fájó tagjaimra, és lehunyom a szememet. Láthatóan nem épp nyaralni készül velem, így nem lenne értelme egy kis fejfájás miatt pihenőt tartani.
Elszundikálok, habár álmomban egy tehervonatra kötöznek, és úgy szállítanak át valami nagyon veszélyes övezetbe, hogy kivégezhessenek. Mögöttem a kazán, és iszonyú meleg van, a bőröm leolvad rólam, én pedig szólni sem tudok, mert összevarrták a számat. Micsoda irónia! Soha senkit nem árultam még el, legalábbis nem olyan értelemben, ahogy az emberek az árulás szóra gondolnak. Mindenki titka, amit megkér, hogy ne osszak meg, eltemetem magamban...
~*~
Úgy ébredek, mint akit serpenyővel támasztottak fel. Nyögve túrok a hajamba, legalább nem csimbókos, és könnyedén kifésülhetem ujjaimmal. Bágyadtan nézek körbe, de nem ismerős a környék, de még a feliratok fel, amik valahogy... mintha furák lennének...
Várj! Ez... ez... francia? Mennyit aludtam én? Tágra nyílt szemmel pislogok egy darabig, majd feldolgozva az információt elraktározom magamban. Kiszáradt számban szinte zörög a homok. Kicsit megviselt engem ez a pár nap. És a ruhák is kicsit nagyok rám, hiszen Anguish méretűek, ami láthatóan jóval nagyobb tőlem. Én inkább női alkat vagyok, míg ő le sem tagadhatná, hogy igazi férfiból van faragva. De a ruháinak igen finom az illata. Elmosolyodok, és újra elfészkelem magam az ülésen.
- Éhes vagy? - szólal meg a sofőr-megmentőm, mire meglepetten pillantok felé. - Majdnem hét órát aludtál.
Értem, tehát a határon is így mentünk át? Röpke pillanatig csak figyelem oldalról az arcát. Az orrának vonalát, a szája ívét, a szemeit, a homlokát, és a rá hulló tincseket, majd megtalálva hangomat válaszolok.
- Igen.
Hangom megint rekedt és kissé álmos is, de nem törődök vele. Inkább próbálok nem izgatott lenni a kirándulástól, ami nagyon nehéz. Nagyon ritkán ruccantunk ki, és külföldiekkel csak akkor találkoztunk, ha hozzánk jöttek. Visszatérő kuncsaftoktól tanultunk nyelveket, így nagyjából egy teljesen hasztalan, egy világnyelvet, és két pötyögőset beszélek. Kár, hogy Amio lenyúlta a francia pasast előlem. Akkor most értenék valamit abból a pergő nyelvből, amit Anguish is beszél. Ugyan megmondani nem tudom, milyen jól, engem viszont teljesen lenyűgöz.
- Mi az?
Pillant rám azokkal a mindent látó röntgen-szemekkel, mire halványan elmosolyodom.
- Semmi. Tetszik, ahogy beszélsz.
Felszalad a szemöldöke, de aztán visszafordul a pulthoz, és leadja a rendelést. Egy elég megrakott tálcával hagyjuk ott a kasszát, én meg kis lelkiismeret furdalást érzek. Nem csak hogy elhozott magával arról a helyről és segített felépülnöm amennyire csak lehet, most itt vagyok a nyakán, és miattam kellett lelépnie otthonról. Leülünk, és az elém tolt tányéroknak szó nélkül esek neki. Nem szeretem, sőt ki nem állhatom a paradicsomos kajákat, de ha már ilyet kaptam, nem panaszkodok, mert ki tudja, mikor lesz a következő megálló. Kellemes csendben töltöm a... az estebédemet, azt hiszem, és amíg igyekszem tartani az evési tempóját az asztaltársamnak, iszom magamba a látványt. Ugyan ez csak egy benzinkút, ahol tankolni is megálltunk, akkor is... olykor lehunyt szemmel élvezem a csacsogást körülöttem.
-És, mi az utazás utáni program?
Próbálkozom, hátha kapok valami bővebbet arról, hogy mi lesz velem. Talán elad itt külföldön valakinek? Irány egy új kaland?
|
| Ursus | 2012. 12. 26. 04:35:58 | #24634 |
Karakter: Anguish (Marco Walton)
Megjegyzés: [Laurenthez, Haruo Masa -Shinnek]
„Köszönöm, hogy értelmet adtál az életemnek. Azért jöttem a világra, hogy átéljem mindazt, amit átéltem (...), hogy találkozzam veled, hogy fölmásszunk erre a dombra, és hogy a lelkedbe vésd az arcom emlékét. Egyedül ezért jöttem a világra: hogy visszatereljelek az útra, amelyről letértél. És neakard, hogy úgy érezzem, felesleges volt az életem.” –
Paulo Coelho
Sokat kérdez, mit nem tudok sem kezelni, sem patronálni. Meg kell vallanom soha sem voltam a szavak embere, inkább cselekedeteim beszélnek. Ám nem haragszom rá. Még akkor sem, mikor mártír halálára készülve jelenti ki; távozik.
Csöndre intem, s fekhelye felé pillantok. Ideje pihennie.
Magam a kanapéra heveredem, telefonom csontos ujjaim ügyébe kerítem.
„0024562”.
Céges, a fekete kéz száma. Fojtott hangon kommunikálunk, nem ecsetelem neki miért is kell egy hét szabadság. Tudom, ez nem cirkusz, s én sem vagyok primadonna, ezen momentumokat igyekszem vele is megosztani, de itt az ideje, hogy pihenjek egy kicsit. Bele fásultam.
Engem is meglep milyen játszi könnyedséggel enged kívánságomnak, túl nyájasan kíván kellemes pihenést.
Itt valami bűzlik, s ezt mindketten tudjuk.
Gyanakodva méregetem a fekete készüléket, szívembe a kételkedés csírája serken.
Felegyenesedve biztosítom be az nyílászárókat, az apró rézcsengőket a nyitószerkezetekre, s fél méteres magasságba feszített drótokra erősítem. Ezen az éjszakán a fegyveremmel alszom.
Motoszkálásra ébredek a fürdőben…
Nesztelenül egyenesedve fel a kanapéról osonok a fürdő elé, fegyverem kezemben feszül, ujjam a ravaszon pihen.
A hozzám képest gyermek termet egyhamar a mellkasomnak ütközik. Észrevétlenül fogok kezére, az esetleges inogások kiküszöbölésére, míg fegyverem hátam mögé rejtem.
- Jó reggelt. Ha gondolod, készítek neked kávét.
Kedves felajánlás, ám sokkal inkább leköt a fürdő tanulmányozása. Biccentve kerülöm meg, belépve vizsgálom át minden négyzetcentijét a női birodalomnak.
Semmi abnormális. És ez jó..
Egy gyors mosakodást követően magam is a konyhába térek, kiveszem kezéből munka eszközeim egyikét, s könnyedén szelek pár karéjjal a kenyérből.
Elé terítem, leroskadok. Derekam nyomó fegyverem az asztalra helyezem magam mellé.
Ő az én szerelmem, Jessica. Az első, egy 1024-es Desert Eagle. Kecses, áramvonalas, nőies, s ezüst.
Nem szeretem a nagy fegyvereket, csak hátráltatnak a mozgásban. Egy szerelmes pillantást vetve az említett tárgyra cirógatok végig bordázott markolatán, majd a hálálkodó kölyökre pillantok.
- Ne köszönd…van hol laknod?
- Nincs, de..
- Akkor itt maradsz.
Már kezdene bele az újabb monológba, a kérdésekbe, ám komoly tekintetem belé fojtja a szót.
- Meg kell tanulnod Shin; ne locsogj fölöslegesen. Egyszer az életed mentheti meg a hallgatás.
- Jó, de miért segítesz nekem?
- Már megint túl sokat beszélsz…
Halovány mosoly fut át az ajkaimon, fejet ingatva fejezem be a reggelit.
- Menj be a gardróbba, és keress valami alsót is, indulnunk kell.
- De hát hova? És miért?
- Már megint a kérdéseid…
Nem avatom be.
Ám a fekete kezű bánásmódjából ítélve hamarosan látogatóink jönnek. Hogy a hamarosan mit is takar nem tudom. Talán pár perc…talán pár óra…talán pár nap.
Nem merem biztosra állítani.
Egyhamar magamra kapkodom ruháim, apró, kézi méretű fekete edzőtáskámba dobom fegyvereim, pénzem, s aktáim. A megannyi személyiségről árulkodó papírokat felgyújtva vetem a szemetesbe.
Beterelem a riadt, s tanácstalan kölyköt kocsimba, s meg sem állok a város peremén meghúzódó cimboráim egyikéig.
Ott autómat papírokra cserélem.
Hogy hova megyek, mit teszek, és ki ez a személy mellettem elhallgatom előle. Mindenkinek jobb lesz.
A francia határ felé haladunk, Anglia irányába.
- Most hova megyünk? – csivitel a bérautó hátsó ülésén a kölyök.
- El…
- De miért?
- Mert itt nem biztonságos. Legyen ennyi elég.
- Miért ne lenne biztonságos?! Hogy hihetnék neked, hisz még a neved sem tudom!
Végre, hogy elkezdte használni az eszét. Aprót sóhajtva kanyarodok az autópálya egy nagyobb szakaszára.
- Talán te tudhatnád a legjobban miért is nem biztonságos ez a hely- célzok az egészségi állapotára.- Anguish.
- Még is milyen név ez?
- Mint a Shin.
- És mi az eredeti neved?
Ez egy remek kérdés….
- Nem tudom….elfelejtettem.
|
| Laurent | 2012. 12. 24. 00:57:59 | #24581 |
Karakter: Haruo Masa - Shin
Megjegyzés: ~Ursusnak~ Fa alá
Shin:
Holtra váltan hátrálok az ajtóig, de felesleges a kijutással próbálkoznom is. Látom a főnököm tekintetében a tébolyult fényt, ami rám nézve nem túl fényes jövőt ígér. Egy lenge kimonóban vagyok csak itt, hiszen egy vendégtől jöttem, ahogy végeztem, mit sem sejtőn, naivan. De elég volt egy pillantást vetnem Vladimirre, meg a bent lévő két nagy gorillára, és az eddig csengő csengettyű vészharanggá változott. Késő.
Pillanatokkal később egy hatalmas pofon billentett ki egyensúlyomból, én pedig nyögve esek a földre. Térdeim felhorzsolom, és csak egy pillanatra merül fel bennem, hogy ,,megsérült áru” lettem, mert utána máris az életem kezdem félteni. Kalapács villan húsos ujjai között, én pedig már azt sem tudom, hogy éljek vagy haljak.
- Hallom, hogy az ujjacskáid köré tekergetsz ügyesen mindenkit. Mondd csak, Shin... - nyájas hangja akár egy éhes farkasé. - Kit hitegettél még a szerelmeddel?
Arcom lassan zöld színűvé válik. Soha nem engedtem meg magamnak azt a luxust, hogy érzelmeimről beszéljek. Soha. Ha valakik mást szűrtek le viselkedésemből, még megértem. De elsősorban ez munka, nem játszótér. És épp ezért voltam eddig a legjobba között. Most meg úgy tűnik, hogy pont a főnökömet kapta el a féltékenységi roham, és ezt rajtam is fogja levezetni, hiszen ha elcsúfít, csak az ő kegyelmére leszek bízva. Azt hiszem soha ennyire nem rettegtem semmitől...
- Én senki, Vladimir sama. Én soha...
- KUSSOLJ!
Felsikoltok, de késő. Vadállatokat megszégyenítő kegyetlenséggel esik nekem. Hajamnál fogva repít az ágyára, majd feltépi a kimonómat, és nekiáll először az ujjaim tönkretenni, hogy senkit se ,,csavarhassak többé köréjük”. Kapálózok és kiabálok, de úgy tűnik, mindenki tud erről, és senki sem segít. Elvesztem. A kést és a kalapácsot váltogatja, és a két testőr asszisztál ehhez. A vér lassan elborít, pedig sehol nem szúr mélyen, vagy sebez meg létfontosságú helyen. Gyűlölöm a vért. Nem félek vagy undorodok tőle, csak egyszerűen csak nevetségesnek tartom, hogy ez a piros nedű az, mi életben tart többnyire. Egyfajta benzin az autóban. Szépen, módszeresen halad, nem hagyva ki rajtam egy pirinyó helyet sem. Sikoltva ellenkezek, könyörgök s kérlelek, de mind hasztalan.
Hasztalan az ellenállás, könnyedén gyűr maga alá, és egy óra leforgása alatt minden porcikámat közelről ismerhetem meg. Mind ugyanúgy fáj és lüktet. Egy nagy fájdalomkupacnak érzem magam. Fel sem tűnik, hogy az ajtó kinyílik, vagy hogy eltűnt a két nagy behemót. Csak azt érzem, hogy a kínzásom megszűnt, így elernyedve pihegek, és rettentően fohászkodom akármelyik istenhez, hogy bocsásson rám jótékony sötétséget, de nem részesít senki ilyen nagy kegyben. De legalább rájövök, hogyha nem dobálom magam, a sebek sem mozognak, és kevésbé fáj. Áldott zsongás! A fülemben dobol a vérem... Vagy már nem is a bőröm alatt, hanem felett? Főnököm és kínzóm arca hirtelen változik meg. Dühöd tébolya kilobban, akár egy gyertyaláng, és kétségbeesés költözik rá. A világ szaggatottan jut el hozzám, csupán a boldogság áraszt el, hogy végre nem én vagyok a figyelem középpontjában. Csak ne fájna ennyire... Mégsem gondolok arra, hogy a halál inkább, mint ez a kín. Inkább hagyja abba, csak ne nézzen rám senki.
Mégis két kéz csúszik alám, és puhán emel fel. Ugye valami csendes helyre megyünk, jó messze mindenkitől? Bármit megteszek! Hagyjanak békén, felejtsenek el egy kicsit, tekintsenek meg sem születettnek. És az ájulás szele meglegyint, amiért végtelenül hálás vagyok. Megkönnyebbülten hunyom le a szemeim, és egyáltalán nem vagyok kíváncsi, hogy hol, hogyan vagy kivel fogok felkelni. Ha egyáltalán még kinyitom a szemeim. A mikor pedig a legkevésbé izgat. Minden tagom elnehezülve adja meg magát, én pedig örömmel merülök a tudatlanságba.
~*~
Nem tudom, mikor ébredek fel, csak azt tudatosítom, hogy a nehéz köd már nem húzza le minden tagomat. Egyik pillanatról a másikra ér el hozzám a külvilág, és a fájdalom egy nagy része. Tompán sajog a testem, bizsereg a bőröm, és a fájdalom egy enyhe kifejezés lehetne a helyzetem leírására. Kinyitva a szemeim sose látott helyet pillantok meg, tehát akármi is történt, ez egy változás. Kábán veszem sorra sebeimet, és bár néhányból még szivárog a vér, szerencsére semmi súlyos. Ujjaim sem törtek el, inkább csak zúzódások tömkelege borít be. Vagy létezik valamilyen felsőbb hatalom, vagy drága főnököm végig azt tartotta szem előtt, hogy fájjon, de ne okozzon nagy kárt. Azt hiszem, kétségtelenül az utóbbira voksolnék.
A szoba nem nagy, nem is hasonlít a klubban lévőkre, sokkal egyszerűbb és praktikusabb berendezése van. Az ágy illata arról tanúskodik, hogy férfi szokott benne aludni. Lehunyt szemmel szippantok mélyet belőle. Nos, akárkire is bízott a sors kegyelme, még nem vagyok halott, sőt a rajtam lévő ruhából ítélve a nálam nagyobb jótevőm némi gondoskodást is mutatott felém. Ki mondta hogy a helyzetet csak a rossz oldaláról lehet nézni? Mozdulatlanul fekszek hát az ágyban, leginkább próbálva semmire sem gondolni, és pihenni, mert ki tudja, hogy meddig lesz még megengedve a lazsálás.
Így amikor kinyílik az ajtó, éberen pillantok fel a belépőre. És közben nagyon igyekszem kritikus szemmel végigmérni a férfit. Talán Dávid szobrának nincs ilyen tökéletes testfelépítése. Az első szó, ami átsuhan rajtam, az a Gyönyörű. Széles mellkas, dagadó izmokkal mindenütt, és merem állítani, hogy a hasán is egy tábla csokihoz hasonlító gyönyörűség sorakozik. Vállai kétszer akkorák, mint az enyéim, karja akár egy titáné. Dereka vékony, csípője karcsú, combjai izmoktól feszülnek. A fejemet rá, hogy a feneke feszes és könnycsordítóan tökéletes. Húsos ajkak kivételesen nem érzékiségről árulkodnak, főleg ahogy szótlanul szorulnak össze, míg tekintete végigsiklik rajtam. Csokoládé színű szemei furcsa éllel csillannak, ahogy közelít az ágyhoz.
- Még is mit ártottál Vladimirnek, hogy így helyben hagyott?
Semmi bemutatkozás, semmi információ, csupán kérdés. Egy pillanatra felmerül bennem, hogy vajon mi történhetett a főnökömmel, azonban elvetem a gondolatot is, és inkább a helyzetemre összpontosítok.
- Féltékenység.
Hangom recsegős, rekedt és szinte alig felismerhető. A sok kiabálás nem tett jót nekem, bár gondolom a sikoltozások is rátettek egy lapáttal. Egy kis sóhajjal próbálom megköszörülni a torkom, habár nem sokat fog ez rajta segíteni. Megmentőm egy pillanattal később egy poharat nyújt felém, én pedig hálás pillantással veszem el tőle, hogy kiszáradt ajkaim végre megnedvesíthetem.
- Tehát te Vladimir szeretője voltál?
Meglepetten pillantok fel rá. Voltam? Megértés fut át íriszeimen, ahogy rájövök, hogy szavai mit is takarhatnak. Tehát ő afféle Kaszás. A klubban sokat beszéltek róluk, és többnyire ronda, nagy, öregebb alaknak képzeltem el őket. Kellemes meglepetés. De a kérdésre végül válaszolva ingatom a fejemet.
- Nem. Én senkié sem vagyok. Legalábbis, amíg le nem dolgozom az utolsó fillérnyi adósságomat kamattal együtt. Habár a mai... - szemöldököm kissé megpercen, elvégre nem tudom, hogy meddig alhattam, de lényegtelenné válik az idő. - Szóval ez után úgy vélem, hogy a főnököm nem fizette ki a tartozásaimat. Neki dolgoztam, és neki kellett volna a pénzt eljuttatni a megfelelő helyre. De amilyen kapzsi egy alak... - komoly arccal fordulok a férfi felé, aki most az ágy felett állva néz le rám megfejthetetlen arccal. - Meghalt, igaz?
Csak bólint, és nem fűz hozzá többet, de nem is vagyok a részletekre vagy egyebekre kíváncsi. Magam elé meredve próbálom elképzelni a jövőmet, de valahogy túl megfoghatatlan, mintha egy maréknyi vizet akarnék golyóvá gyúrni. Pótcselekvésképpen inkább csak belekortyolok a pohárba újra, majd egy picike sóhajjal teszem az ágy melletti kis szekrénykére. Most állhatok neki az egész pénzügynek. Hogy én mennyire gyűlölöm! Felpillantok a még itt álldogáló alakra, majd elhatározással hajtom fel a paplant, és mászok ki alóla.
- Hová mész? - ér utol a hangja.
- Nos, neked is szükséged lehet nem csak alvásra, de a lakásodra is. Azt, amit értem tettél, nem tudom visszafizetni, hiszen jelenleg nincs, aki a fizetésemmel elszámoljon. Minden esetre most inkább csak hátráltatnálak, semmint segítenélek. Nem szeretek teher lenni senki számára.
- Feküdj le.
Tekintetem az olvashatatlan szempárra kapom, de kérdéseim választ nem kapnak, ahogy az ellenkezésem is elfullad még azelőtt, hogy megfogalmazhattam volna. Némileg megszeppenve fekszek hát vissza, hiszen soha senki ezelőtt nem figyelt oda arra, hogy nekem mi jó, vagy én mit szeretnék...
- És te hol fogsz aludni?
- Nem a te dolgod. - vágja rá, majd indul ki a szobából.
- Köszönöm. - suttogom utána, - Őszintén köszönöm, amit értem tettél.
- Nincs mit.
Válaszolja, majd lenyomva a kilincset kilép a szobából. Furcsa magány telepedik rám, pedig bárki megmondhatná, hogy az éjszakáimat, legalábbis az alvásaimat egyedül töltöm. De most, hogy kissé kibillentem a rutinból, valahogy megnyugtató volt a jelenléte, mert legalább olyan kérdéseket tett fel, amikre tudtam válaszolni.
- Shin... - szólalok meg, talán csak azért, hogy még egy pillanatig marasztaljam.
- Tessék?
- A klubban... Shinnek hívtak. - válaszolom a paplant birizgáló kezeimnek, nem merve ránézni.
- Jó éjt, Shin.
Egy árnyéknyi mosollyal pillantok fel, mert ez a mozdulat is elég fájdalmas procedúrának látszik. Becsukódik az ajtó, én pedig felsóhajtva vetem magam a párnák közé. Óvatosan simítok végig arcomon, és egy keserű könnycseppet áldozok az önsajnálat oltárán. De először is pihennem kell. Holnap pedig megpróbálni egyenesbe hozni az életemet.
~*~
Reggel a napfény ébreszt. Elég korán lehet, de a nap első sugarai már ide világítanak, és mivel a tegnap is sokat pihentem, tettre késznek érzem magam. Óvatosan kelek fel, majd a rajtam lévő inget szétgombolva állok neki a rideg valóságot megnézni. Persze, alig tíz percig tart ez a procedúra, ennyire mazochista még én sem vagyok. Halkan lépek ki a szobából, egyrészt mert nem tudom, kik vannak még itt, és biztosan mindenkire ráfér a pihenés, másrészt mert ha nem akarom, hogy a mozdulatok fájjanak, lassan kell mozognom, tehát felesleges zajt csapnom.
Szerencsére a fürdőszoba ajtaja nyitva van, és könnyedén megtalálom. A bent tartott levegőt mély sóhajjal fújom ki, majd levetve a ruhát langyos zuhany alá állok. Finom mozdulatokkal öblítem ki a nagyobb sebeket. Összetapadt tincseim is rendbe teszem, majd egy látszólag használatlan, és mosolyogtatóan illatos törülközővel megszárítkozva visszaveszem a kissé vérfoltos, ám minden tekintetben kifogástalan inget. Lenge és nem ér a sebeimhez, így messze a legjobb viselet. Kilépve épp a hajam dobom hátra a vállam felett, amikor egy kemény mellkasnak ütközök. Akaratlanul is mély levegőt veszek, egy pillanatig úszva a férfias illatban, majd kis lépést lépek hátra, hogy mégse zavarjuk egymás intim körét.
- Elnézést. - felpillantok a kissé még kócos, álmos arcra, és picinyke mosolyt villantok fel. - Jó reggelt. Ha gondolod, készítek kávét neked.
- Hmm...
Dünnyögve bólint, majd az ajtóból elhessintve belép a fürdőbe, és becsapja az ajtót maga mögött. Egy kicsit lazább hangulatban lépek a kicsi konyhába, és némi keresgélés után nekilátok magamnak egy erős teát főzni, neki meg egy feketét. A hűtőben tojást is találok, így egy kis omlettet ütök össze. Kenyérszeléshez azonban kést keresvén meghökkentő kaszabokra találok. Szerencsére nem nekem kell velük megküzdeni, mert a tömény zuhany-illatot árasztó tulaj végül belépve a kis helységbe szel nekünk kenyeret, majd asztalhoz ülve nekilát a reggelinek. Apró falatokkal pusztítom el én is az adagomat, majd a teámat.
- Meg szeretném köszönni valahogy azt, amit értem tettél.
Jelentem ki rekedten a beállt csöndben, eltökélten nézve fel. Igazán sokat jelent számomra az, hogy nem hagyott ott csak úgy, ahogy bárki más tette volna.
|
| Ursus | 2012. 12. 09. 08:08:51 | #24421 |
Karakter: Anguish (Marco Walton)
Megjegyzés: [Laurenthez, Haruo Masa -Shinnek]
„ Ha elég pénzed van, hogy kielégítsd vágyaidat, gazdag vagy. De kétféleképpen lehetsz gazdag: elegendő pénzt keresel, örökölsz, kölcsönt veszel fel, koldulsz vagy lopsz, hogy kielégíthesd költséges vágyaidat; vagy pedig kevés vágyad van, és egyszerű életmódot folytatsz; az utóbbi esetben mindig több pénzed van, mint elég. –
Dan Millman. ”
Talán tudod milyen érzés az, ha akarsz valamit, ám nincs elég pénzed arra, hogy megvedd. Mikor bemész egy felső kategóriás boltba, ám csak nézelődsz, hátha megmelegszik rajtad kissé a kabát. S mikor rád tör a sírhatnék, ha meglátsz egy méregdrága cipőt? Az árából egy egész falu jól lakhatna…egy teljes hónapig.
Vagy a nő, kire epekedve vágysz? Mindössze csak pár száz dollár kéne, hogy a karjaidba omoljon?
Ne habozz, tudod mit kell tenned…segítséget kérni.
S ezen példák okán, igen; van aki megteszi.
Hatalmas kölcsönökbe ugranak be, hogy vágyaikat kielégítsék.
Olyanokba, melyeket később nem képesek törleszteni, illetve nem is kívánnak.
Ekkor jövök én a képbe.
Szép szóval, vagy némi rávezetéssel csikarom ki utolsó kanyijukat is, némi kamattal megfűszerezve.
Ilyen esetekben pedig sejtheted; nem érdekel hány éves vagy, milyen pozícióban vagy, milyen társadalmi titulus ragadt a neved elé, vagy kinek vagy a kicsodája.
Ez is egy meló, egy piszkosabb fajta…
De el kell végezni…
„Az, hogy szegénynek születtél, még nem jelenti azt, hogy annak is kell maradnod. A pénz különös dolog. Oda megy, ahol igazán akarják. –
Agatha Christie ”
Dobhártya szaggató taktusok hasítják tüdőm, ritmikusaz rezegtetve lebenyeit. Valami éjszakai klub külön osztálya felé tartok határozott léptekkel. Magnumom kabátom belső zsebében lapul, biztosan őrizve szívem dobogását.
A hosszú, vörös posztóval szegélyezett folyosón végighaladva gondolom át teendőm. Eleget teketóriáztam már, a Fekete kezű is megmondta, a parazita túl sokáig élősködött a cég nagy, anyatehenében, itt az ideje eltávolítani.
Orvos vagyok, hogy a drága mama most milyen büszke lenne a fiára…
A gondolat fanyarkás mosolyt csal arcomra. A drága mama…talán venni kéne neki egy amerikai csodajárgányt...biztos örülne neki, már ha még felismerne.
A fene se tudja…berúgom az ajtót.
A látvány, mely fogad…senkinek sem kívánom.
Magam is meglep, annyi vér tárul elém, mintha valami nyomorult mészárszéket látogattam volna meg. A vörös lepedők között egy felismerhetetlenségig trancsírozott, fekete s bordó tetem hever, védekezéséből s jajgatásából ítélve még él.
Két fekete, marcona férfi robban elém, akár Rudolf Diesel csodája, ám dolgom most nem hozzájuk szólít.
Világ életemben kattant valami elmémben, ha kiegyenlítlen erőviszonyok mellett bántalmazták a gyengébbeket.
Dühöm nőttön nő, ahogy az apró test egyre inkább feladja a védekezést. Eszembe sem jut, hogy ezért Ő esetleg pénzt kaphat, vagy szimplán csak eldurvult a játék. Két mementó lebeg csupán csokoládé szemeim előtt; Meg kell fizetnie mindenért mit tett ellenem – látva eme kiegyenlítetlen harcot-, és a cég ellen.
És nekem ennyi elég, hogy előcsúsztassam fegyverem, és két, határozott és jól irányzott lövéssel terítsem le az élő robbanó motorokat, így megakasztva a hatalmas gépezetet, mely szüntelenül kalapálja szerencsétlen „fogaskereket”.
A kalapács felém fordul, öklei a vértől vöröslenek.
Tudja ki vagyok, ajkait mentegetőzésre, védekezésre nyitná, ám keze már a párna alatt kotor. Jól sejtem, fegyvert kíván rántani.
Ám nem várom meg.
Gavallérságom elillan, ahogy a golyó is a gyilkos eszköz csövéből.
A hideg töltény a kemény homlokba fúródik, a test megtántorodik, az elme kisül, akár a túlterhelt gépezet. S a tetem ahogy elhagyják elemi ösztönei, alá hullik. Szánalmasan, gyöngén.
A vérmaszatos valami az ágyon hever, önkívületi állapotban jajgat, tán az életéért könyörög.
Nem sóhajtok, nem sajnálkozom, ezen emóciók nem tartoznak hatásköröm alá, nincs jogom gyakorolni őket.
Ám nem hagyhatom magára..
Elpuhultam megvallom….lelkembe a gyöngeség átkozott magja csírázott ki. Az emberbarátság, némi bűntudat…
Visszanyomva fegyverem a belső zsebbe lépek a szatén nyoszolyához, csontos kezeim a törékeny női test alá csúsztatom, majd megemelve sétálok ki vele.
Ekkor két dolgot nem sejtek; a nő nem nő, hanem férfi, ráadásul luxus prostituált.
Ekkor azonban egyelőre még nem érdekel.
A külső peremterületeken vágok át, kikerülve az embertömeget, kik önfeledten, mit sem sejtve szórakoznak.
Bedobva autómba a félholtnak tetsző idegent adok gyújtást, s gázt is.
Haza viszem.
A hajlék szerény, ám minden igényt kiszolgáló.
Csak a túl jó szívemnek köszönheti, hogy megmosdatom - s kidobva véres ruháit- tisztát aggatok rá. Egy ing, mely az enyém megteszi számára.
Ezen pillanatok egyike alatt jövök rá; férfiről van szó. De a másik titkát még nem sejtem.
Nem várhatom meg, hogy magához térjen, újabb aktáért hívatnak.
A vaskos dossziéval kezemben térek vissza órákkal később az éberen figyelő kölyökhöz. Mert, hogy igen, minden bizonnyal kölyök.
És nekem valamiért nincs kedvem kinyitni azt a bizonyos következő áldozatot, kinek fizetnie kéne kölcsönét.
A „Haruo Masa” nevű mappát elrejtett fiókjaim egyikébe csúsztatom. Szükségem van egy-két nap pihenőre.
Ennek szellemében térek vissza a hosszú hajú, sebekkel bőven hintett arcú, ágyamban ücsörgő „gyermekhez”.
- Még is mit ártottál Vladimirnek, hogy így helyben hagyott? – célzok lokációjának körülményeire. Nem kérdezem a nevét, vagy hogy kicsoda. Majd elmondja, ha akarja, ahogy én is.
|
|
