|
|
Szerepjáték
(Manga, PC és könyv)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Barack | 2016. 07. 05. 09:40:12 | #34436 |
 Karakter: Amarilde Green
Megjegyzés: ~Gab-nak~
Nem szeretem ha alábecsülnek, Hadyrient nem hiszem, hogy megijesztettem ezzel a kis manőveremmel, hiszen az arca se rebben. Egyetlen ránc se jelenik meg csodálatos homlokán, vagy a szeme sarkában. Veszek egy mély levegőt, szépen lassan hátat fordítok neki és a többi kést kezdem el tanulmányozni. Fél szemmel Hydrient figyelem, olyan vonzó srác, kár, hogy sose lehetett a körzetek között utazni, legnagyobb sajnálatomra, pont ilyen körülmények között kellett megismernem őt. Az íjak kezdenek el a legjobban érdekelni, leveszek egyet és lövő állásba helyezkedve, gyakorolni kezdek. Nagy koncentrációt igényel ez a tevékenység, ha egy centiméterrel, vagy milliméterrel arrébb lövök vége, nem lesz több próbálkozás. Gyönyörű adoniszt figyelem, aki hatalmas nagy baltával próbálkozik és meglepő módon túlságosa ügyesen bánik vele. A táblát amibe a nyílvesszőket lőni kell, mindegyik a megfelelő helyen van, azaz középen. Éppen ellövöm az utolsót, amikor a szívemet simogató hangot hallok a hátam mögül.
- Nagyon ügyes vagy! – leteszem az íjat.
- Köszi! – elmosolyodom – Te sem vagy semmi azokkal a baltákkal! – mondom kedvesen.
- Ezek szekercék – ohh mosolyogva – A balta valamivel hosszabb nyelű, és kicsit nehezebb, itt olyan nincs. Fejszék vannak, azok ott – össze zavarodtam. – Ezek a legnagyobb ilyen szerszámok.
- Ó – érdekes, mert másképp tudtam – Én eddig azt hittem, hogy a balta a legnagyobb, a fejsze kisebb, és nincs különbség a fejsze, meg a szekerce között… - azt hiszem sokat tanulhatnék tőle, de már késő.
- Akkor most már ezt is tudod! – vigyorodik el.
- Aha – bólintok – Kár, hogy nem lesz időm élvezni a tudást… - mintha citromba haraptam volna úgy fintorodom el.
- Egyikünknek sem, akármit is tanulunk itt. Kivéve egynek.
- A Győztesnek – bólintok – Nem is tudom, hogy akarok-e Győztes lenni!?
- Mindenki akar – jogos – A túlélés ösztöne…
- Igaz – bólintok elismerően – És utána? Mit csinálsz? Boldogan élsz, míg meg nem halsz? A tudattal, hogy leöltél egy-kettő-öt-tíz srácot?
- Eddig csak egy valaki volt, aki tíz gyereket megölt – feleli komoran – És ráadásul, végül nem ő győzött. A többség átlagosan egy-három embert nyír ki. Persze, ha ez a szám több, mint nulla, akkor már mindegy…
- Te mit fogsz csinálni, ha hazatérsz? – gyorsan más témát váltok, mert a szőr is feláll a karomon a halál szó hallatán.
- Nem gondolkodtam rajta – húzza el a száját. – Matematikailag négy egész tizenhat század százalék esélyem van hazatérni. Ugyan, szerintem jobb vagyok, mint a többség, ha nagyon őszinte, és nagyképű akarok lenni – várom mi lesz a válasza – akkor valószínűleg én vagyok a legjobb. De szerintem így sincs nagyobb esélyem, mint tíz, esetleg tizenöt százalék… Azért az eléggé karcsú…
- Ha neked van tizenöt százalékod, akkor a többieknek még négy sincs, és van olyan, akinek egy se! – nem tetszenek az arányok – Nem túl bíztató kilátások!
- Csak, hogy tudd, az eseteknek csak felében jött be a papírforma! – mondja – Ezért olyan népszerű ez az átkozott játék a Kapitóliumban!
- Hm… – érdemes ezeket az infókat megjegyeznem. – Látod, ezen még el sem gondolkodtam, soha!
- Min? – kérdet vissza, miközben mellette sétálva a menedékekhez megyünk,.
- Hát, hogy tulajdonképpen játékszerek vagyunk – pillantok rá – Nem vagyunk mások, mint játék babák, gonosz, lelketlen gyerekek kezében!
- Hát…Nagyon igazad van! Még így sosem hallottam megfogalmazni, de igen, azt hiszem, hogy nagyon találó megfogalmazás!
~*~
Gyakorlás, vagy minek nevezzem, erőfitoktatásnak? A körzetekből a fiúk és lányok jókat mulatnak azon, hogy kit hogy nyírnának majd ki. Fél füllel próbálom kihallgatni őket, eredménytelenül. Az ebéd idő hamarosan elérkezik, nyálcsorgató ételeket tesznek ki, amikből szívesen lakmározom. Délután újabb edzéseken veszünk részt, Haydriennel pedig néha eszmecseréket folytatunk amiken néha jót mosolygunk.
Körletekbe vissza kell vonulnunk az edzést követően, Haydrien társaságában szállok be a liftbe, ő a hetedik emeleten száll ki. Végül egyedül teszem meg azt a pár emeletet. Legnagyobb szerencsémre nem találkozom senkivel és így szépen óvatosan beosonok a nekem szánt lakosztályba és veszek egy nagy kád kellemes forró fürdőt, hogy elgémberedett végtagjaimat ellazítsam.
Pár óráig áztatom magam, végül felveszem a nekem szánt ruhát, mely egy sortból és topból áll. Lefekszem az ágyamra és a plafont kezdem el fixírozni, minden fele járnak a gondolataim, a viadalon, Haydrienen, meg ezen a balfaszon, remélem gyorsan ki fogják nyírni, hogy ne legyen az utamba. Hirtelen kikerekednek a szemeim, hogy miket kívánok, hiszen nem vagyok az a fajta, aki más halálát kívánja. Most mégis. Törökülésbe felülök, a hajamat előre hozom és elkezdem babrálni. Többször az órára pillantok, aludni kellene, de egyszerűen nem jön álom a szememre. Kimegyek a körletemből Oliviával találom szembe magamat, aki kérdő pillantást vet rám.
- Ma nagyon ügyes voltál a gyakorláson, csak így tovább. – bíztat én meg vállat vonva továbbsétálok.
Magam sem tudom hova sétálok, végül azon kapom magam, hogy a liftben állok és a tizenkettedik emeleten vagyok hatalmas lépcsőn felsétálok, majd egy ajtó állja el az utamat, lenyomom a kilincset és belépek rajta. Gyönyörű látvány fogad, elindulok az egyik irányba, amikor az egy fát megkerülve előbukkanok, meglepődöm, hogy nem vagyok egyedül.
- Te sem tudsz aludni? – kérdezi kedvesen tőlem.
- Nem – felelem kicsit zavartan– Leülhetek melléd?- kérdezem, mert valamiért a közelében nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak érzem magam.
- Örülnék! – Elmosolyodom, majd letelepszem mellé.
- Állandóan a Viadal jár az eszemben, nem tudok elszakadni tőle – mondom letörten – Mi vár majd ránk az Arénában, hogy fog történni a Vérfürdő, ilyesmik...
- Nem csodálkozom rajta – ahogy hallom, ő sincs jobb kedvében – Amikor egyedül vagyok, én sem tudok másra gondolni! – Mélyet sóhajtok.
- De, tulajdonképpen folyton egyedül vagyunk, még ha éppen, vannak is körülöttünk, te nem így érzed? – kérdezem és a szemébe nézek.
- De, igen – bólint egyet. – Bár, nekem valamivel könnyebb, hisz' itt van velem apám...
- Ó, igen! – Tényleg, buta vagyok – Tényleg! A te apád egy Győztes! Láttam a tévében az összefoglalót, az Aratásról... Hát, nem irigylem őt! De, azért neked nagy segítség lehet, hogy itt van veled! Nem vagy teljesen egyedül... – Hirtelen elönt a honvágy, meg hiányzik a családom.
- Te sem vagy teljesen egyedül – Meglepődöm ezen a mondatán, de azért jólesik.
- Nem? – Kérdezek vissza egyik szemöldökömet felhúzva, közben elmosolyodom.
- Nem – Megrázza a fejét kicsit.
- Hm…- Tele van a fejem kérdésekkel és néha zsong tőle, meg is dörzsölöm a halántékomat.
- Tedd fel nyugodtan. – Komolyan, mintha a gondolataimban olvasna, erre kuncogni kezdek.
- Öm, tudom, hogy nem szabad, de nem leszünk szövetségesek? – kérdezem bátortalanul, gyorsan folytatom. – Persze megértelek, hogy ha nemet mondasz, csak a csapattársam egy barom, és nincs kivel összefognom, tuti én leszek az első akit kivégeznek az arénában. – kifújom idegesen a levegőt és az ujjaimat tördelem.
Ekkor hirtelen megfogja a kezemet és megállít abban, hogy tovább elmélkedjek.
- Nem ígérhetek semmit, de minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ne öljenek meg. – Ez tényleg megnyugtató. – Hiszen mint mondtam, nem vagy egyedül – suttogja az utolsó szavakat, ekkor ráemelem tekintetemet és belenézek gyönyörűen csillogó szemeibe.
Arca lassan közeledik, száját figyelem, ahogy résnyire kinyílik, a szívem a torkomban dobog, a gyomromban úgy érzem, mintha ezer pillangó repkedne. Puha és nedves az ajka, amint összeér ajkunk, elönt a melegség. Hagyom, hogy nyelve táncba hívja az enyémet, igyekszem olyan hevességgel viszonozni, amilyen tempót diktál. Levegő után kapkodunk, amikor elválik az ajkamtól, felemelem kezemet és megsimítom selymes arcát, megsimítom haját is, közben az ő keze a derekamra siklik és ott cirógat az ujjával.
- Kár, hogy csak a holnap van hátra, pedig olyan jó lenne, ha minden nap láthatnálak és így lennénk. – halkul el a hangom, hiszen hiú ábrándokat kergetek.
- Én is örülnék. – Újból magához von és beleültet az ölébe, fejemet a mellkasára döntöm és beszívom friss illatát.
Magam sem tudom meddig maradunk így, de lassan ideje visszavonulni. Felemelem fejemet és figyelem gyönyörű karakteres állát, száját, orrát, szemét, íves orrát. Csendben figyeljük egymást, lop tőlem egy két csókot, amit szívesen viszonzok, hiszen valami legbelül motoszkál, olyan érzések kerítenek hatalmukba, ami lehet, hogy tilos.
~*~
Valamikor hajnalban tértünk vissza a körletünkbe, mégis reggel úgy ébredtem, mint aki egy hetet átaludt. Tele vagyok energiával és bizony a mosoly amit Haydrien csalt rá, levakarhatatlan. Olivia is meglepődik, bocsánatot is kért a kérdőre vonását illetően, persze a csapattársamat Noelt, kicsit sem hatotta meg ez a vita. mit is várhatnék egy egoista pöcstől. igyekszem is kerülni őt, mert mindig valami gúnyos megjegyzést tesz rám.
- Mi van ne bánts virág? – köpi felém a szavakat.
- Mi lenne hígagyú? – ülök le a reggeliző asztalhoz.
- Remélem én foglak először elkapni, és nevetni fogok a tested felett. – Most komoly?
- Te engem biztosan nem fogsz kinyírni, te már rég aláírtad a halálos ítéletedet. – Vonok vállat és teszek minden féle finomságot a tányéromra.
- Chhh, nagyszájú. – Azzal magamra is hagy, helyes, legalább kicsit elmélkedhetek.
Reggelimet szépen lassan fogyasztom el, és bizony megfogadtam Haydrien tanácsát, többször, de keveset eszem, így tényleg több energiám van. Valamiért a tegnap este jut eszembe, amikor Haydriennel voltam fent a tetőn és megcsókolt. Elmosolyodom, hiszen ajkam még érintetlen volt. Kár, hogy most és ilyen körülmények között ismertem meg, bár ha azt nézzük, szerencsés vagyok, mert a körzetek között nem lehet ingázni, azaz így soha nem ismerhettem volna meg Őt. míg a reggelimet fogyasztom szépen lassan, Steve toppan be a helyiségbe.
- Szia Amarilde, rég láttalak. – elmosolyodik a férfi.
- Szia Steve. – viszonzom a mosolyát.
Amint megpillantom, elismerően bólintok, mert nagyon jól fest. Steve egy fekete és zafír szín csillan meg, ha az egyik oldalról figyelem akkor csak az egyik szín, míg a másik oldalról a másik tűnik fel. Felül egy mélybordó ing szerűséget hord és felül, pedig egy olyan kabátot, aminek úgy néz ki mint egy öltöny, mégis egy kabát. A vállán, pedig olyan mintha egy süni ülne, csak ezüstből van.
- Beszélnünk kellene a holnapi viseletedről. – Na erre nem gondoltam és nem is számítottam, hogy ennyire fontos, hogy miben haljak meg.
- Nekem mindegy, hiszen szerintem mindegy miben fogok meghalni. – Pillantok fel rá.
- Ne írd le magad ha lehet, mert igenis jó vagy. – leül mellém.
- Szóval mire gondoltál? – Próbálok nyugodt maradni és tényleg nem gondolni a holnapra.
Néha magam sem tudom követni gondolatait, mert minden részletről próbált beszámolni, annyi maradt meg a sok információból, hogy a hajamat össze szeretné fonatni két oldalra és azt felcsavarni, a ruha nos, természetesen laza lesz, nem ez a testre simuló, ami a gyakorlásokkor rajtunk van. Részletek annyira nem fogtak meg, mert nem érdekelt.
edzés előtt felvettem a szokásos ruhát, amiben kényelmetlenül éreztem magam, Noelal is találkoztam, megvető pillantás természetesen nem maradhatott el. Sajnos egy légtérben kellett lennem vele, míg lementünk a nagyterembe, érezni lehetett a feszültséget közöttünk, harapni a dühöt. nagy levegőt fújtam ki mikor kiszálltam a liftből és a hosszú folyosón sétáltunk, ahol a többi körzetissel találkoztunk. Haydrient egyből kiszúrtam, hiszen széles a válla, eléggé magas és bizony jó képű. Egyedül sétál, nem megyek oda mellé, mert túlságosan feltűnő lenne, hogy jóban vagyunk. persze vannak az egoisták és egy nagy csoportba verődtek. A terem ajtaja kinyílik előttünk és Thrill már ott vár ránk. Nem mondd sok mindent, csupán annyit, hogy ma van az utolsó napunk, hogy gyakoroljunk, ameddig tudunk. Mindenki szétszéled, igyekszem mindenkit megfigyelni, Haydrient is, ahogy a fejszékhez megy és egy bábut kezd el püfölni vele. A nyilakhoz megyek, hátamra veszem és az egyik elkülönített részhez megyek, beütöm, hogy milyen nehéz szinten szeretnék gyakorolni, a maximumra állítom, az ajtó kinyílik, majd a kezdőpontra állva várok, hogy a gép elinduljon. Narancssárga hologram emberek dobnak felém kést, fejszét, nyilat lőnek, természetesen az a feladatom, hogy kilőjem őket. Igyekszem minden elől kitérni, vannak olyan helyzetek, amit emberpróbáló volt, mégis akkor voltam a legnehezebb helyzetben, amikor öten jöttek egyszerre. Fél szemmel megpillantom Haydrient az ajtóban és magamon érzem tekintetét. Nem vonhatja el a figyelmemet, próbálok koncentrálni, és egy ügyes manőverrel kinyírom az összeset. Az ajtó felé fordulok és elismerően elmosolyodik és karba fonja a kezeit, az ajtó kinyílik és engem figyel.
- Elismerésem. – elmosolyodik.
- Köszi. – köszönöm meg.
Többen megvetően néznek rám, Noel a nyaka előtt elhúzza a kést, jelezvén, hogy végem van, ezen csak elkezdek nevetni, amitől csak még idegesebb lesz. Pár lánnyal és társaikkal egész jól összebarátkoztam, nem vennék arra mérget, hogy nem ölnek meg, ha arra kényszerülnek, azon is meg vagyok lepve, hogy Haydrien is közötte van annak a csapatnak akikkel kis szövetséget kötöttem. Olyan gyorsan elrepült az idő, hogy Thrill szólt ránk, hogy ebéd, és készüljünk délutánra, mert pontozás lesz. Hurrá. Az ebédlőig Haydrien társaságát élvezem, mert mindig akad valami, amiről tudunk beszélgetni. Ez fel is tűnik a többieknek, ami engem nem érdekel. helységbe érve odamegyünk a svéd asztalhoz és továbbra sem csalódtam abban, hogy hatalmas adagot szed magának.
- Miért nem vagyok meglepve, hogy ennyit eszel. – mondom kedvesen.
- Ahogy elnézlek, te sem vagy piskóta. – Biccent az én tányérom felé, amin eléggé szép nagy kupac hús, köret és szósz roskadozott.
- Valaki hatással van rám. – mondom halkabban és elpirulok, hiszen tetszik nekem Haydrien.
Ő csak elmosolyodik, majd egy üres asztalhoz leülünk, többször véletlenül összeér a könyökünk a kezünk, a lábunk, nem tudom, hogy ez direkt vagy véletlen, mégis nagyon jól esik. Az ebédlőben, hangos nevetések törnek fel a csoporttól, amire igyekszünk nem figyelni, most bizony Haydrient kezdik el cukkolni.
- Haydrien, miért töltöd az idődet annak a vesztesnek a társaságában? – kérdezi az 1. körzet fiúja Stunner.
- Közöd hozzá? – néz rá rezzenéstelen arccal.
- Legalább jobb társaságod is lehetne, azért a csajért kár, ő lesz az első aki megpusztul. – Fájnak a szavai, mégis igyekszem nyugodt maradni, szívem szerint kimennék, éppen lerakom az evőeszközt, amikor Haydrien a kezemre teszi a kezét, hogy megállítson.
- Nincsen kedvem ezt hallgatni. – mondom halkan.
- Zárd ki őket. – mondja és bátorítóan elmosolyodik.
|
| gab287 | 2014. 07. 10. 06:28:26 | #30589 |
Karakter: Haydrien Edenthaw
- Nem – rázza meg a fejét.
Aztán tekintete a tálcámra siklik, és elképedve néz rám, ahogy letelepszem vele szemben, és jóízűen falatozni kezdek.
- Hogy tudsz ennyit megenni? – jön meg a hangja közben.
- Tudod a harchoz rengeteg energia kell – mosolyodom el. Zavartan lesüti a szemét, és visszatér saját ebédjéhez.
- Sajnos én nem tudok olyan sokat enni, mint te – magyarázza közben – a körzetben rengeteg volt az éhező, valamikor nálunk sem adatott meg, hogy együnk. Most csodálkozom, hogy mennyi finomság van itt.
Na, igen. Éhezésben, szerencsére, nekem sosem volt részem. Apám Győztes, így soha életében nem kell nélkülöznie, s a családjának sem. A vagyon, amit a Kapitóliumtól kap, minden hónapban, több, mint amit el lehet költeni, még úgy is, hogy méregdrága, kapitóliumi cuccokat is vásárolunk.
Ez persze, hátrány is. A legtöbben – leszámítva a kiemelt körzetekből érkezett Hivatásosakat – hozzá vannak szokva a nélkülözéshez, őket nem különösebben viseli meg, ha egy-két napig nem tudnak enni. Én, aki hozzá vagyok szokva, hogy naponta öt alkalommal eszek – nem feltétlenül sokat, de egészségesen, táplálón – sokkal nehezebben fogom ezt viselni.
- Elég ha sokszor eszel egy keveset, akkor annyira nem terheled meg a gyomrodat – tanácsolom neki.
- Szeretnék kérdezni tőled valamit!
Felnézek, miután egy emberes falat húst tömök az arcomba.
- Nyugodtan – mondom, miután legalább kicsit is kulturáltan meg tudok szólalni.
- Kit tartasz a legesélyesebbnek a győzelemre?
Szemmel láthatóan komolyan érdekli a válaszom, kissé, mintha nyugtalannak tűnne, ahogy várakozik. Meglep vele, hisz’ nem sok jelentősége van, hogy kit tartok a legesélyesebbnek. Vagy, lehet, hogy csak azért oly fontos neki, mert talán számára nem annyira könnyű felmérni az erőviszonyokat, és talán azt reméli tőlem, hogy kis segítséget nyújtok neki ebben?
- Ez egy nehéz kérdés, mert mindenki úgy fog taktikázni és vadászni, hogy biztosan nyerjen – vonom meg a vállam.
- Szeretnék nyerni, de ahogy körbepillantok, esélyem sem lesz – tördeli a kezét.
- Itt a teremben mindenki szeretne – pillantok körbe – még én is, tudom, hogy az áldozatokkal jár.
- Sajnos – sóhajt fel kissé megtörten.
- Nem lehet könnyű kioltani egy emberi életet – felelem halkan.
Ezen agyalok, mióta belekeveredtem ebbe az őrültségbe! Abba a ténybe, hogy 96% eséllyel marad ott az ember az Arénában, viszonylag könnyű beletörődni. Ez annyira kicsi valószínűség a túlélésre, hogy az ember egyszerűen elfogadja. Persze, mindent latba vetve fog küzdeni, hogy változtasson ezen, de a körülmények miatt ezt legfeljebb 80%-ig lehet csak letornászni, persze, mindez csupán szubjektív esélylatolgatás.
De az, hogy esetleg nem is egy srácot kell ezért kinyírni, hát, attól azért feláll a hátamon a szőr! Pedig, már egészen kicsi gyerekkoromtól kezdve erre edzek. De lélekben nem lehet erre felkészülni, szerintem, legalábbis, nekem nem nagyon sikerült, úgy érzem.
- Elhiheted, hogy nekem mennyire lesz rossz valakit megölni, ha meg kell – mondja, megborzongva.
- Az is lehet, hogy neked nem kell senkit megölnöd, mert azok ott – mutatok a Hivatásosak zajos csoportja felé – elintézik egymást úgyis!
- Igazad van - feleli, szemmel láthatóan kissé megnyugodva - akkor csak a túlélésre kell koncentrálni.
Feltűzi az utolsó falat húst a villájára, és jóízűen bekapja.
- Hozok még egy pici repetát, mert ez nagyon finom volt.
Felpillantok rá, s bólintok. Nem mintha engedélyt kellene kérnie tőlem, pusztán, hogy hallottam, felfogtam. Amarilde feláll, és ruganyos, táncos léptekkel a zsúrkocsik felé indul.
Talán egy perc sem telik el, amikor szóváltásra figyelek fel.
- Mi van ribanc, úgyis megdöglesz – mondja röhögve az egyik Hivatásos – kár enned, úgyis a kukacok fogják rágni a testedet!
- Egy magadfajta kurva azt hiszi, nyerhet? – teszi hozzá fennhangon a fiú, Amarilde körzetéből. Kíváncsi leszek, akkor is ekkora lesz-e a szája, amikor majd a Hivatásosak levadásszák. Mert az nem kétséges, hogy levadásszák. Apu hasonló sztorit mesélt, akkor is volt egy lány, akit láthatólag maguk közé vettek. Aztán meg röhögve nyírták ki, hogy hogy lehetett ekkora lúzer, hogy elhitte, közéjük való lehet!
Amarilde megtorpan, majd vesz egy mély levegőt, és tovább indul. Nem akarja felvenni a kesztyűt, de ez rendjén is van így. Csak az arénában harcolhatunk egymással, itt nem, még egy „ártatlan” verekedést is megakadályoznak a Békeőrök.
- Na, mi van begyulladtál kisanyám? – kérdezi megint a srác.
Amarilde hirtelen a fiú képébe vágja az egyik süteményes tányért. A Békeőrök közelebb lépnek, készen arra, hogy szétszedjék a verekedőket, ha esetleg arra kerülne a sor.
De a fiú csak dühösen vakargatja magáról a krémet, asztaltársai hangos röhögése közepette. Gyilkos pillantásokat vet Amarilde-re, aki zavartalanul visszaballag a zsúrkocsikhoz, elvesz még egy süteményt a kárba veszett helyett, és ráérősen visszasétál hozzám. Meglep a nyugalom, ahogy kezeli a helyzetet. Vagy hihetetlenül ura az érzelmeinek, vagy tényleg nem tudták felhúzni, vagy megfélemlíteni.
- Szép dobás volt – mondom neki, ahogy leül az asztalhoz.
- Köszönöm, megérdemelte az a tuskó – morogja, közben fél szemmel a srácot méregeti, aki még mindig a krémet pucolja magáról – De a süteményt jobban sajnáltam! Neked is hoztam egyet, nem tudom, mennyire szereted – pillant rám, s letesz egy tányérkát elém.
- Ohh… Köszönöm, igazán kedves tőled! – csillan fel a szemem. Imádom a süteményeket!
- Nincs mit.
Csendben eszegetünk. Ez nem az a hely, ahol olyan nagy, harsány társasági élet zajlik. Ha úgy vesszük, ez tulajdonképpen semmi más, mint siralomház. Kicsit díszesebb, meg nagyobb a felhajtás, de valójában csak egy siralomház. És a halálraítéltek nem szoktak jókedvűek lenni, a kivégzésük előtti egy-két-három napban!
Azt hiszem, hogy hasonló dolgokon járhat az esze. Egykedvűen eszeget, majd, amikor végzett, egy morzsával kezd játszani az asztalon.
- Ma már nem megyünk vissza edzeni igaz? – kérdezi.
- Még ma is lesznek edzések – válaszolom.
- Jaj de jó… – fintorodik el. Összeszedi a tányérokat, és feláll
- Akkor én visszavonultam.
Szótlanul követem. Nincs miről beszélgetni, vagy, legalábbis, most nem nagyon van kedvem hozzá. Azon morfondírozok, hogy milyen igazságtalan az élet Panem-ben. Itt van ez a lány, aki nagyon tetszik nekem, akit szívesen megismernék. De minek, hisz’ három nap múlva beterelnek bennünket az Arénába, két-három hét múlva pedig mindannyian halottak leszünk, egy kivétellel. Viszont, sosem találkoztam volna vele, ha nincs ez az őrült Viadal! Az ördögi kör. Nincs eleje, nincs vége, és nincs értelme…
A lift megáll a hetediken.
- Majd találkozunk – intek neki, s kilépek a liftből.
- Biztosan – mosolyodik el.
* * *
Nem sok időnk van ejtőzni, hamar megint jelenésünk van a kiképző teremben.
Thrill újabb kiselőadást tart nekünk. Tulajdonképpen, túl sok újat nem hallunk tőle, de apró információkat azért csepegtet, ha odafigyel az ember. Semmi konkrétumot nem mond, de az elejtett félszavakból azért lehet következtetni. Például arra, hogy nem sivatagos területen lesz a Viadal, hanem gazdag növényzettel fogunk találkozni. Aztán, szerintem, nem vadonban leszünk. Van egy olyan érzésem, hogy valamiféle városi környezetbe dobnak bennünket.
A díszes társaságot fürkészem, míg Thrill előadását tartja, tekintetem Amarilde-n állapodik meg. Ő is épp felém pillant, barátságosan egymásra mosolygunk.
A tájékoztató után ismét mindenki szétszéled. A Hivatásosak zöme ismét a fegyveres, és kúszó-mászó állomásokat veszi igénybe. Amarilde a csapdaállítós állomás felé lépdel, én most az álcázás-rejtőzés fortélyait kezdem tanulni. Nem is annyira egyszerű tudomány! Kívülről olyan könnyűnek látszik, ám a valóságban egy olyan álca készítése, amivel szinte láthatatlanná válik az ember, közel lehetetlen feladat, legalábbis, az én számomra! A meglévő dolgokat - ágak, vásznak, hálók, effélék - viszonylag könnyen, gyorsan, és hatékonyan használom, de a festékeket, és hasonló eszközöket, amikkel saját magam alkotok olyasmit, ami álcaként szolgálhat, már sokkal nehézkesebben, és sokkal ügyetlenebbül használom.
Elég sok időt eltöltök ezen az állomáson, majd, amikor nagy nehezen belátom, hogy már nem leszek jobb az álcafestés elkészítésében, végül feladom, és odébb állok.
Amarilde-t az ehető dolgok állomásán találom – fogalmam sincs, hogy hivatalosan hogy hívják, nem jegyeztem meg – elmélyülten tanulmányozza a bogyókat, gombákat, és a rovarokat.
- Az ehető rovarok sem jobbak, mint a bogyók – szólítom meg, ahogy mellé lépek.
- Egyik sem jó, de nem válogathatunk – feleli kedvesen – A bogyókkal hamarabb kiiktathatod az ellenséget – teszi még hozzá, amire csak helyeslően bólintok.
Nem sok időt töltünk itt el – nekem nemigen tudnak újat mondani – és átsétálunk a fegyveres harc állomására. Amarilde felvesz egy kést, és elmélyülten tanulmányozni kezdi, méregeti, forgatja a kezében.
- Na, mi van, most van először kés a kezedben? – kérdezem vicceskedve.
Amarilde felkapja a fejét, és sötét pillantást küld felém. Felkap egy másik kést is az állványról, majd szinte célzás nélkül hajítja felém, mindkettőt! A pengék a lábujjaimtól egy-két centire, csengve állnak bele a padló kemény műanyag borításába!
- Inkább ne szólj be! – mordul, s a többi késhez fordul.
Egész jó dobás! – ismerem el magamban, bár szerintem kifelé nemigen látszik, hogy hivatalosan is le vagyok nyűgözve. Már sokan mondták, hogy nagyon higgadt vagyok, és szinte sosem látni rajtam, hogy meglepődtem volna, vagy félnék, vagy báregyéb.
Úgy döntök, hogy most hagyom Amarilde-t kissé kibontakozni, úgy látszik, hogy ebéd óta kicsit mufurcabb lett.
A kések után ő az íjakat veszi szemügyre, majd gyakorolni kezd az egyik lőállásban. Én mellette szekercéket veszek a kezembe, és azokkal gyakorlom a hajítást. A fejszét is képes vagyok hajítani, elég erős vagyok hozzá, és elég ügyes, hogy könnyedén, és halálos pontossággal célba találjak az amúgy, hajításra kevéssé alkalmas eszközzel, de ezt a képességemet legfeljebb majd a játékmestereknek mutatom meg, amikor értékelnek bennünket.
Csak fél szemmel pillogok néha Amarilde felé, ahogy gyakorol. Elmélyülten összpontosít, mielőtt elengedi a vesszőt, és minden alkalommal eltalálja a táblát. Látszik, hogy nem először van a kezében íj, de azért még van tere a fejlődésnek. Mindenesetre, szerintem jobban bánik a fegyverrel, mint a legtöbben a teremben!
- Nagyon ügyes vagy! – jegyzem meg békülékenyen, amikor végül leteszi az íjat. Sokat gyakoroltunk, szerintem vagy két órát is itt töltöttünk.
- Köszi! – mosolyodik el ő is – Te sem vagy semmi azokkal a baltákkal!
- Ezek szekercék – intek feléjük mosolyogva – A balta valamivel hosszabb nyelű, és kicsit nehezebb, itt olyan nincs. Fejszék vannak, azok ott – mutatok az állványon majd’ méteres nyelű, nehéz fejű, döntő fejszékre – Ezek a legnagyobb ilyen szerszámok.
- Ó – vonja fel egyik szemöldökét – Én eddig azt hittem, hogy a balta a legnagyobb, a fejsze kisebb, és nincs különbség a fejsze, meg a szekerce között…
- Akkor most már ezt is tudod! – vigyorodok el.
- Aha – bólint komor cinizmussal – Kár, hogy nem lesz időm élvezni a tudást…
- Egyikünknek sem, akármit is tanulunk itt – válaszolom – Kivéve egynek.
- A Győztesnek – bólint – Nem is tudom, hogy akarok-e Győztes lenni!?
- Mindenki akar – vonom meg a vállam – A túlélés ösztöne…
- Igaz – bólint – És utána? Mit csinálsz? Boldogan élsz, míg meg nem halsz? A tudattal, hogy leöltél egy-kettő-öt-tíz srácot?
- Eddig csak egy valaki volt, aki tíz gyereket megölt – felelem komoran – És ráadásul, végül nem ő győzött. A többség átlagosan egy-három embert nyír ki. Persze, ha ez a szám több, mint nulla, akkor már mindegy…
- Te mit fogsz csinálni, ha hazatérsz? – kérdezi, mintha csak egy nyaraláson lennénk.
- Nem gondolkodtam rajta – húzom el a számat – Matematikailag négy egész tizenhat század százalék esélyem van hazatérni. Ugyan, szerintem jobb vagyok, mint a többség, ha nagyon őszinte, és nagyképű akarok lenni – teszem hozzá, kissé zavarban, nem szoktam fényezni magam, és nem is szeretem – akkor valószínűleg én vagyok a legjobb. De szerintem így sincs nagyobb esélyem, mint tíz, esetleg tizenöt százalék… Azért az eléggé karcsú…
- Ha neked van tizenöt százalékod, akkor a többieknek még négy sincs, és van olyan, akinek egy se! – húzza a száját fanyar mosolyra – Nem túl bíztató kilátások!
- Csak, hogy tudd, az eseteknek csak felében jött be a papírforma! – mondom – Ezért olyan népszerű ez az átkozott játék a Kapitóliumban!
- Hm… – gondolkodik el – Látod, ezen még el sem gondolkodtam, soha!
- Min? – kérdezek vissza, közben lassan elindulok a menedékek építéséről szóló állomásra.
- Hát, hogy tulajdonképpen játékszerek vagyunk – pillant rám – Nem vagyunk mások, mint játék babák, gonosz, lelketlen gyerekek kezében!
- Hát… – gondolkodok el azon, amit mond – Nagyon igazad van! Még így sosem hallottam megfogalmazni, de igen, azt hiszem, hogy nagyon találó megfogalmazás!
* * *
A kiképzés délelőtt tíztől délután egyig tart, majd ebéd után, délután kettőtől folytatódik, este hétig.
A kiképzés után minden Kiválasztott visszatér a neki kijelölt, a körzetszámával egyező emeleten kialakított lakosztályba, így én a hetedik emeletre. Itt aztán apám alaposan kifaggat róla, hogy mi, és hogy történt a Kiképzőközpontban. Természetesen elmesélem neki, és nem hallgatom el azt sem, hogy kezdek összebarátkozni Amarilde-vel.
- Amarilde? – kérdezi érdeklődve – Az a gyönyörű lány, a Tizenegyesből igaz?
- Gyönyörű? – kérdezek vissza, közömbösnek tettetett hangon – Az volna?
- Az, gyönyörű! – vágja rá Lillith kaján vigyorral – Tudom, hogy tetszik neked, látom, ahogy ránézel!!!
- Talán – bólintok kimérten – De, még ha így is van! Három nap múlva ellenségekként lépünk be az Arénába…
- Nem kötelező, hogy így legyen – ingatja a fejét apám. Nem-e?!?! Kötelező érvényűen szembe kerülünk, legkésőbb akkor, amikor már csak ketten maradunk! Apámnak is eszébe juthat, mert korrigál – Vagy, legalábbis, az elején nem kötelező.
- Mire gondolsz? – nézek fel rá értetlenül.
- Nem ritka, hogy a Kiképzőközpontban szövetségek köttetnek a Kiválasztottak között – magyarázza – Ez lehet afféle meg-nem-támadási, vagy esetleg együttműködési ígéret, megegyezés. Általában meghatározott időre szól, például, míg a Kiválasztottak száma el nem ér egy bizonyos számot, mondjuk nyolcat, hatot, ötöt, bármennyit. Vagy, míg, mondjuk, ki nem esik az összes Hivatásos. Vagy, míg ki nem esik egy konkrét Kiválasztott. A határidő nagyon változatos lehet!
- Értem – bólintok – De, akkor célszerű olyan kiválasztottal megegyezni, aki szemmel láthatóan gyengébb, igaz?
- Ez sem törvényszerű – ingatja a fejét ismét – Ha két-három-négy erős Kiválasztott szövetkezik, ők elég hamar kipucolhatják az Arénát, és a végén csak egymással kell foglalkozniuk, többé-kevésbé megőrizve erejüket. Ráadásul, közben még ki is tapasztalhatják egymás erősségeit-gyengéit.
- Ezt szokták a Hivatásosok csinálni, nem? – böki közbe Lillith.
- Pontosan – bólint apám, majd folytatja – A másik eset, amikor egy-két erős Kiválasztott egy-két kevésbé erőssel szövetkezik. Ebben az esetben az erősek előnye, ami már az előbb is megvolt, plusz, remélhetőleg meg tudják őrizni erőfölényüket, és könnyebben legyőzhetik a náluk gyengébb ellenfelet, amikor a Viadal vége felé járnak már. A gyengébb felek haszna pedig, hogy kiiktattak egy-két erős ellenfelet, akikkel majd csak a Viadal vége felé kell számolni, amikor már mindenki legyengült, kisebb-nagyobb mértékben.
- Nem tűnik korrektnek – húzom el a számat.
- A Viadal nem arról híres, hogy korrekt lenne – mondja Lillith komoran – Egy gyengébb Kiválasztottnak nem sok lehetősége van ilyen helyzetben, nem? Hisz’ az erősebbek kezdeményeznek ilyen jellegű együttműködést, nem?
- Nem feltétlenül – veti ellene apám – Sosem tudhatod, hogy ki, miért fogja elfogadni, vagy visszautasítani az ajánlatodat! Ráadásul – inti őt apám – te semmiképp se sorold magad a gyengébb ellenfelek közé!!!
- Nem hiszem, hogy magas pontszámra értékelnének a Játékmesterek… – dünnyögi Lillith, szinte csak magának.
- Ez sem biztos, hogy baj! – magyarázza apám – Ez is lehet egy taktika. Vannak, akik úgy gondolkodnak, hogy még a Játékmesterek előtt sem fedik fel valós képességeiket, így alacsony pontszámra értékelik őket. Ennek az az előnye, hogy senki nem számol ezekkel a Kiválasztottakkal, és csak az Arénában éri a meglepetés a többieket, hogy mennyivel erősebbek annál, mint amire bárki számított. A hátránya, hogy sokkal nehezebb szponzorokat találni, ha nem egyenesen lehetetlen! De volt már rá példa, hogy olyan valaki nyerte meg a Viadalt, aki mindössze négy pontot kapott az értékelésen!
- Huh – fújok – Akkor nem is annyira egyszerű ez a dolog, mégsem csak arról szól, hogy berohanunk az Arénába, és írtjuk egymást, amíg csak egy marad!
- Tulajdonképpen csak ennyi – vonja meg a vállát apám – Azonban, meg van csavarva egy kicsit a dolog, ezekkel a taktikai elemekkel! De, elég lesz mára a taktikázásból, szerintem pihenjetek le! Holnap is van nap, és minél többet kell tanulnotok a Kiképzőktől!
- Igen – mormog Lillith – Holnap még van nap…
Mennyire igaz. Holnap még van…
* * *
Nem jön álom a szememre.
Talán nem is annyira meglepő. Három nap múlva, este, már az Arénában próbálok majd aludni valahol, ha még életben leszek a Vérfürdő után. A Vérfürdő az első nagy csata a Viadalon, rögtön akkor, amikor a 24 Kiválasztott belép az Arénába a Bőségszaru körül. A Bőségszaru egy jókora építmény, ami tele van fegyverekkel, felszerelési tárgyakkal, élelemmel. A legtöbb Kiválasztott megpróbál elmarni valamit a Bőségszaruból, mielőtt lelépne onnan, az erősebbek pedig, megpróbálnak minél hamarabb, minél halálosabb fegyverhez jutni, és minél több Kiválasztottat megölni, mindjárt itt, az elején. Nem ritka, hogy a Kiválasztottak fele meghal a Vérfürdő során.
Felkelek az ágyamból, és egy nadrágot, meg egy inget húzok magamra.
Amikor a felvonulás volt, úgy láttam, hogy az épület tetején van egy tetőkert. Úgy döntök, hogy nekiindulok, és felderítem. A lifttel felmegyek a 12-ik emeletre, mert nincs feljebb. Feltételezem, hogy onnan lehet valahogy feljutni a tetőteraszra. Nem tévedek, mert az előtérből, ahol a 12-iken kiszállok a liftből, valóban van egy széles lépcső felfelé. Hamar felérek, és egy ajtó állja utamat, ami azonban enged, amikor megpróbálom kinyitni, s az ajtó mögött pedig feltárul az a tetőkert, amit a térről láttam. Nem hiszem, hogy tilosban járnék, máskülönben az ajtó zárva lett volna. A Kapitólium nem az a hely, ahol a Kiválasztottakat véletlenül hagyják elkóborolni!
Késő este van már, teljesen besötétedett, hiába van nyár. A tetőkert hangulatos megvilágításáról nagyobb részben a Kapitólium gondoskodik: a város fényáradata kellemes félhomályt biztosít. Ezen kívül csak itt-ott helyeztek el egy-egy világítótestet. A ritkás parkban fák sötét árnyékában meghúzódó padokat látok, vagy az épület széléhez közelebb, afféle kilátóhelyeket, na, és persze, mindenfelé a gondosan ápolt, nyírt fákat, bokrokat, virágokat, gyepet. Ha nem a lemészárlásunkra gyűltünk volna össze, még romantikusnak is gondolnám.
Az egyik ilyen kilátóhelyhez sétálok, és leülök a padra.
Ahogy elnézem a várost, felmerül bennem a gondolat, hogy mi történne, ha egy Kiválasztott meghalna a Viadal előtt? Innen simán leugorhatna, öngyilkos lehetne, így szabotálva a Viadalt! Aztán eszembe jut, hogy biztosan megakadályozták valahogy, hogy ezt megtehessük.
Lenyúlok, és felveszek egy kis kavicsot, majd elhajítom, a tető szélén túlra.
A kavics egy láthatatlan falba ütközik, ami visszavágja, a tetőre.
Aham, erőtér – állapítom meg. Biztos voltam benne, hogy megakadályozzák valahogy.
Próbálok nem a Viadalra gondolni, de nem nagyon megy. Azt hiszem, hogy ez természetes, hogy állandóan ekörül forognak a gondolataim, szerintem még a Hivatásosok sincsenek ezzel másképp. Hiába nevelték őket a harcra, már egészen kicsi gyermekkoruk óta – tulajdonképpen engem is így nevelt apám, habár az a vérszomj, amit őbeléjük neveltek, belőlem kimaradt – a haláltól ők is félnek, szerintem, mint minden ember.
Amarilde is hogy félhet! - fut át a fejemen az önkéntelen gondolat.
Meglepődve torpanok meg gondolataimban. Amarilde? Hogy jön ő most ide? De valójában nem kell keresnem a választ. Pontosan tudom, hogy miért jutott ő az eszembe. Lillith nem tévedett.
Léptek zajára leszek figyelmes, és hátrafordulok.
Karcsú árny mozog a fák között, és lépdel felém. A ruganyos, táncos mozgásából, fenekénél is lejjebb érő, dús hajkoronájáról felismerem Amarilde-t, még mielőtt kilépne a város által szórt halvány fénybe.
Mintha csak olvasna a gondolataimban, olyan pontosan érkezett! – lepődök meg.
- Te sem tudsz aludni? – kérdezem tőle kedvesen aztán.
Amarilde kilép az árnyékból.
Csodaszép, a város halvány fényében. Haja sötét, fényes zuhatagként hullámzik mögötte, fehér bőre szinte ragyog a félhomályban. Egy, a kapitóliumi divathoz képest meglepően egyszerű, és visszafogott sort, és top van csak rajta, ami látni engedi nyúlánk, feszes testét. Izgalmas látványt nyújtanak hosszú, lányosan izmos combjai, ingerlő ívű csípője, lapos, feszes hasa, kerek, telt mellei, amelyeket csak kiemel öltözéke, nemhogy elrejtene.
- Nem – feleli halkan – Leülhetek melléd?
- Örülnék! – mosolyodom el, és valóban így is van. Nem tudnám megmondani, hogy miért, de örömmel tölt el, hogy itt van, hogy leült mellém. Még akkor is, ha esetleg nem is szólunk egymáshoz egy szót sem...
- Állandóan a Viadal jár az eszemben, nem tudok elszakadni tőle – mondja letörten – Mi vár majd ránk az Arénában, hogy fog történni a Vérfürdő, ilyesmik...
- Nem csodálkozom rajta – felelem, és én sem vagyok jobb kedvben – Amikor egyedül vagyok, én sem tudok másra gondolni!
- De, tulajdonképpen folyton egyedül vagyunk, még ha éppen, vannak is körülöttünk, te nem így érzed? – néz a szemembe.
- De, igen – bólintok, majd hozzáteszem – Bár, nekem valamivel könnyebb, hisz' itt van velem apám...
- Ó, igen! – kerekedik el kicsit a szeme – Tényleg! A te apád egy Győztes! Láttam a tévében az összefoglalót, az Aratásról... Hát, nem irigylem őt! – folytatja sajnálkozva – De, azért neked nagy segítség lehet, hogy itt van veled! Nem vagy teljesen egyedül...
Szinte önkéntelenül bukik ki belőlem a következő mondat:
- Te sem vagy teljesen egyedül – bököm ki halkan, mélyen a szemébe fúrva tekintetemet.
|
| Barack | 2013. 11. 29. 20:10:30 | #28411 |
Karakter: Amarilde Green
Megjegyzés: ~Gab-nak~
Miért pont itt kell olyan férfiakkal találkoznom, akikbe első pillantásra bele tudnék szeretni? Az élet igazságtalan, mondjuk, mikor volt igazságos, itt van ez a sötét barna hajú fiú, aki számomra tökéletes lenne párnak, ezekről a gondolatoktól, gyorsan meg kell szabadulnom. Nem azért vagyok itt, hogy párt keressek, hanem az életem forog kockán, ha egy pillanatra is gyenge leszek, elbukok és a kukacok fognak rágni a föld alatt. Ahogy az összes Kiválasztott megérkezett, a fickó beszélni kezd.
- A nevem Thrill – kezdi el a monológját – Én vezetem a kiképzéseteket az elkövetkezendő három napban – mindenkin végignéz – Pár hét múlva, közületek huszonhárman halottak lesznek. Csupán egyetlen egy valaki lesz, aki a saját lábán tér vissza a körzetébe. Hogy ki lesz az, nagyon nagyban attól függ, hogy mennyire hasznosan töltitek el az időtök itt, a Kiképzőközpontban. A szabályok, míg itt vagytok, a következők! Először is, nincs harc a többi Kiválasztottal! Ezt tartsátok meg az Arénára! Ha partnerrel akartok gyakorolni, arra rendelkezésre állnak segédek, edzők. Négy kötelező gyakorlat van, a többit szabadon megválaszthatjátok. Azt tanácsolom, hogy ne becsüljétek alá a túlélő képzettségeket! A legtöbben közületek természetes halált fognak halni, elsősorban fertőzésektől, és kiszáradástól. A felkészületlenség éppen olyan halálos, mint egy kard! – A mondataitól, teljesen kiráz a hideg, most félek, hogy tényleg halott leszek.
Thrill a kis bemutató után felsorolja az állomásokat, hogy mit, hol lehet tanulni, mikre kell nagyon odafigyelni. Tanakodni kezdek, hogy mit kellene először megtanulnom, nos, ha túl szeretném az éjszakákat, akkor csapdákat kell csinálnom. Amikor végignézek az összes versenyzőn, kicsit alábbhagy az önbizalmam, mert mindenki szín izom, kivéve a sánta fiú, aki többször rám néz, én meg elmosolyodom, mert sajnálom szegényt. Én nem vagyok olyan nagy darab mint az itt jelenlévők, de erre szokták azt mondani, hogy kicsi a bors , de erős. Visszaemlékszem arra a napra, amikor bevonultunk, annak a srácnak, van egy társa az a lány, miért nincsenek jóban? Lehet, hogy alapból ellenségek, mint én azzal a faszkalappal? Nem is fárasztom magam ilyen abszurd dolgokon. Thrill folyamatosan tájékoztat minket és elmeséli, mikre kell majd ügyelnünk, mert a legfontosabba víz, először azt kell keresnünk. Fejemben vezetek egy listát, aminél az első helyen a víz, élelem szó áll, majd a csapda és a legvége a túlélés.
Amint kiadja a parancsot, a társaság háromnegyede megrohamozza a fegyverállványt és a legbrutálisabb eszközöket veszik le róla. A gyakorló bábuknak semmi esélyük ellenük, olyan kések vannak a birtokukban, ami könnyen belemélyed az ember húsába. Az a férfi, akin megakadt a szemem, levesz egy baltát, majd az állomás felé igyekszik és beszélni kezd valakihez. Most nincs időm bámészkodni, első dolgom a csomók megtanulása. Az üvöltések kicsit zavarnak, néha odafordítom tekintetemet, és elfog az izgalom a harc láttán, felállok és teszek egy lépést, és figyelem a küzdelmet. Ebben bizonyára alulmaradnék, bennem nincs ekkora erő, az is lehet, hogy azt a baltát, fel se bírnám emelni. Egy mozdulat múlva a férfi, akit kihívott a földön fekszik, a feje mellett a balta. Ekkor eszmélek rá, hogy még levegőt is elfelejtek venni, és hatalmas a csönd. Felemeli a srác a fejét, mindenkin végignéz és megállapodik a tekintete rajtam, tekintetemből, félelmet olvashat ki, mert ez durva. Azért a minden tiszteletem az övé, hogy sikerült legyőznie egy olyan embert, aki biztosan a szponzora lesz és segíteni fogja.
- Khm – köszörüli meg a torkát, megtörve a szokatlan csendet – Köszönöm a lehetőséget!
Kezet nyújt edzőpartnerének, hogy felsegítse a földről. A többiekre téved tekintetem és az egyik nagy bengáli pasi, elhúzza a kezét a torka előtt, ezzel is azt sugallja a most győzöttnek, hogy halott lesz. Hát szerintem ők lesznek, ha így folytatják. Amikor felém fordítja a tekintetét, hogy is hívják, az Aratáson bemondták, Haydrien, ha jól emlékszem. Bátorítóan elmosolyodik, amit nem tudok mire vélni, eléggé meglepett arcot vághatok, mert teljesen letaglózott az előbb látottak. Lemondóan legyintek egyet, hogy nekem semmi esélyem ellene, még ha össze is kerülnénk, végül ezzel a kézmozdulattal azt sugallom felé, hogy „ez az egész egy hatalmas őrültség”. Mosolyogva megvonja a vállát, és a fegyvereket visszateszi a helyükre. A csapdák készítése, jobban lefoglal, mint, hogy a többieket figyeljem, egy biztos az a halál. Az egyik csomó nem sikerül, úgy ahogyan én szeretném, többszöri nekifutásra kezd körvonalazódni bennem, a csapdák hatékonysága.
- Hűha! Nem semmi! Úgy nézem, majd nagyon a lábaim elé kell néznem! – Annyira belemélyedtem ebbe a tevékenykedésbe, hogy felugrok ijedtemben.
Megfordulok, hogy kihez tartozik a bársonyos és markáns férfias hang, szemeim elkerekednek, megszólalni sem bírok. - Ne ijedezz, nem bántalak! – mosolyog rám és leguggol mellém.
Félrebiccentem a fejemet, és a szavait furcsállom, hiszen azért vagyunk itt, hogy megöljük egymást, mi az, hogy ne féljek, nem bánt… Öregem.
- Öhm… – összeráncolja homlokát – Nem akarlak bántani, és addig nem akarok rágondolni, mi lesz négy nap múlva… - Vállat vonok, miszerint, jelenleg nem érdekel.
- Lehetne, hogy hagysz engem is szóhoz jutni? – nevetései is nagyon imponál…
- Most mit mondjak? Hogy el van cseszve a hetem? – kérdezem unottan.
- Mindnyájunké –bólintok egyet– Látom, már nagyon jól megy a csapdaállítás…
- Csak próbálkozok – vonom meg a vállamat, azt a látszatot kell adnom, hogy béna vagyok. – Nem akarok éhen halni. Az lassú, és fájdalmas… - Ebbe a mondatomba még bele is borzongok.
- Próbálkozhatok veled? – kérdezi, amin meglepődöm.
- Miért ne? – egy halovány mosolyt, azért megejtek felé, csak, hogy ne érezze magát kényelmetlenül vagy én.
Nekem a hurkom tökéletesen sikerül, így fél óra múlva tovább sétálok az állatok és növényes részhez, mert az étel, az ami nagyon fontos nekem, mit lehet megenni és mivel lehet, megölni az ellenséget.
Sikerül megjegyeznem, hogy mely növények ehetőek és halálosak, a halálosak előnyt fognak jelenteni, mert ha ezeket valaki megeszi, eggyel kevesebb lesz az ellenség. A társamat is képes leszek megölni, mert egy felfújt, egoista barom. Körülbelül egy óra múlva hívnak minket ebédelni, ez idő alatt az állatok elfogásán és a növények tanulmányozásával foglalatoskodtam. Amikor mindenki kivonul Haydrien-t figyelem és a felső testét, melyet szeretnék megérinteni, de egyúttal félnék is tőle, mert nem szabad ilyen dolgokra figyelnem. A reggelit és a vacsorát a saját részlegünkön fogyasztjuk el, míg az ebédet sajnos nem, pedig nem vagyok kíváncsi, ki, hogyan eszik. Mégis lehet szugerálni majd egy két falatot, hogy akadjon a torkukon. Kapitóliumi szokás szerint semmiből nem spórolnak, annyi ételtől roskadoznak a kocsik, hogy képtelenség lenne mindent megennünk.
A hatos csapata nagy lelkesedéssel foglalja el a terem közepén található asztalokat, melyeket önkényesen összetolnak, és együtt ülnek le hozzá enni. Ezzel is azt próbálják sugallni, hogy övéké a terep. Noelt is megpillantom közöttük, ami nem meglepő, hosszú nyelvével, biztosan benyalta magát. Ettől a pillanattól kezdve, biztosan az ellenségem.
A többieket figyelem, a sánta fiú és a társa egy asztalnál ülnek, míg mindenki egyedül, Haydrien társa, az a monstrum lány is egyedül. Pakolok magamnak minden féle különlegességet, majd elvonulok az egyik sarokba és ízlelgetem a bársonyosan finom húst. Lehajtott fejjel táplálkozom, figyelem az ételt, mit veszek a számba, mert bizalmatlan vagyok ezeknél, ki tudja mit tesznek bele. Viszont, már most a kedvencem ez a szószos hús, azt hiszem majd hozok még egy tányérral belőle. Azon tanakodom, hogy milyen lesz az ottani élet, mert lássuk be, ha nem élem túl, anyámék bele fognak halni a szomorúságba. A testvéreimről nem is beszélve, ők is látják, meg hallják, hogy nagyon nehéz lesz ez a párbaj. Valaki megköszörüli a hangját előttem, ismerős ez a hang.
- Nem bánod, ha csatlakozom hozzád? – kérdezi kedvesen, ekkor felemelem a fejemet.
- Nem. – Megrázom a fejemet.
Leteszi a tálcáját, ekkor figyelek fel a tartalmára, amin teljesen elképedek, hiszen hogy férhet ennyi kaja ebbe a pasiba? A szék kihúzása hoz vissza az ámulásból, helyet foglal mellettem, majd villát és kést vesz a kezébe és enni kezd.
- Hogy tudsz ennyit megenni? – Szalad ki a számon, pedig nem akartam megkérdezni.
- Tudod a harchoz rengeteg energia kell. – mondja elmosolyodva, amitől picit zavarba jövök és tovább folytatom a sajátomnak az elfogyasztását.
- Sajnos én nem tudok olyan sokat enni, mint te, a körzetben rengeteg volt az éhező, valamikor nálunk sem adatott meg, hogy együnk. Most csodálkozom, hogy mennyi finomság van itt. – Magamon is meglepődöm, hogy ezt elmesélem egy vad idegennek.
- Elég ha sokszor eszel egy keveset, akkor annyira nem terheled meg a gyomrodat. – Tanácsolja, amit lehet megfogadok.
- Szeretnék kérdezni tőled valamit. – Rám pillant, amikor bekap egy hatalmas hús falatot.
- Nyugodtan. – Érdeklődve várja a kérdésemet.
- Kit tartasz a legesélyesebbnek a győzelemre? – kérdezem és nyugtalanul várom a választ.
- Ez egy nehéz kérdés, mert mindenki úgy fog taktikázni és vadászni, hogy biztosan nyerjen. – Bólintok.
- Szeretnék nyerni, de ahogy körbepillantok, esélyem sem lesz. – A kezemet tördelni kezdem.
- Itt a teremben mindenki szeretne, még én is, tudom, hogy az áldozatokkal jár.
- Sajnos. – Sóhajtok egyet.
- Nem lehet könnyű kioltani egy emberi életet. – Látom elgondolkodik ezen.
- Elhiheted, hogy nekem mennyire lesz rossz valakit megölni, ha meg kell. – Még a gondolattól is megborzongook.
- Az is lehet, hogy neked nem kell senkit megölnöd, mert azok ott. – Mutat a maga mellé a csoportra. – Elintézik egymást úgyis. – Igaza van.
- Igazad van, akkor csak a túlélésre kell koncentrálni. – beledöföm a villát a husiba és bekapom az utolsó falatot. – Hozok még egy pici repetát, mert ez nagyon finom volt. – Rámnéz, majd bólint, felállok a tálcával a kezemben és visszamegyek a megannyi ételhez, majd teszek egy keveset, hozzá desszertet is, eszembe jut Haydrien, neki is viszek egy kis süteményt. Amikor elindulok vissza, a kis csoport egyből elkezd nekem beszólogatni, mérgesen kapom oda a fejemet.
- Mi van ribanc, úgyis megdöglesz, kár enned úgyis a kukacok fogják rágni a testedet. – Köpi a szavakat nevek, utána Noel is megszólal.
- Egy magadfajta kurva azt hiszi nyerhet? – Veszek egy mély levegőt és teszek még egy lépést. – Na mi van begyulladtál kisanyám? – kérdezi, ekkor eldurran az agyam és a süteményt a kezembe veszem és nekivágom Noelnek.
- Inkább a szádat evésre használd. – Közlöm hidegen és a süteményeshez visszatérve elveszek egy újat, majd leülök a helyemre remegő végtagokkal.
- Szép dobás volt. – Bókol Haydrien.
- Köszönöm, megérdemelte az a tuskó. – Morgom, fél szemmel azt figyelem, ahogy szedi le magáról a krémet. – De a süteményt jobban sajnáltam. – Felé fordulok. – Neked is hoztam egyet, nem tudom, mennyire szereted. – Teszem le elé.
- Ohh…. Köszönöm, igazán kedves tőled. – maga elé veszi, közben megette a hatalmas nagy adagját.
- Nincs mit. – A második adagomat elkezdem magamba lapátolni, ami nagyon jól esik.
Csendben elfogyasztunk mindent, a sütemény tényleg nagyon finom, ilyet még életemben nem ettem, egyszer ezt el kellene készítenem. De hülye vagyok, hiszen nem fogom tudni, mert lehet ez lesz a sírom ez a Viadal…
- Ma már nem megyünk vissza edzeni igaz? – kérdezem Haydrientől, aki csöndben ül és engem figyel.
- Még ma is lesznek edzések- Elfintorodom.
- Jaj de jó… - Az asztalon egy morzsával játszom, végül felállok a tányérokkal a kezemben. – Akkor én visszavonultam. – mondom neki kedvesen, erre feláll és követni kezd.
Sokáig együtt sétálunk, természetesen csöndben, ami sokszor zavaró, de hát ezt is el kell viselni. Hívjuk a liftet, ami tényleg gyönyörű, tele van tükörrel, meg sok csili vili dologgal. A lift megáll az egyik emeleten.
- Majd találkozunk. – mondja kedvesen.
- Biztosan. – elmosolyodom, majd ő is, kiszáll és megnyomom a 11-es gombot.
Míg megy felfele a lift Haydrienre gondolok, hogy milyen helyes és kedves, sajnos ez a pár nap maradt arra, hogy beszélgessek vele, mert lehet a viadal napján, egyikünk úgyis meg fog halni. Amikor felérek egy mérges szempárral találom szembe magamat. Olivia ki van akadva.
- Mégis hogy képzelted? – felvonom a szemöldökömet.
- Mégis mit? – kérdezek vissza keményen.
- Miért vágtál hozzá Noelhez egy süteményt? – kérdezi és csípőre teszi a kezét.
- Talán azért mert, idézem: „Egy magadfajta kurva azt hiszi nyerhet?” – összefonom a kezemet mellkasom előtt.
- Nekem azt mondta, te támadtad le. – Megrázom a fejemet.
- Sőt az ötödik körzetből az a srác is beszólt nekem, őt is idézem: „Mi van ribanc, úgyis megdöglesz, kár enned úgyis a kukacok fogják rágni a testedet.” – Széttárom a kezemet. – Érdemes volt lecseszned? – kérdezem és elvonulok a szobámba.
~*~
Az szobámban állok a hatalmas nagy ablak előtt és az itteni életet figyelem, ami nagyon tetszik, kár, hogy ilyen rövid ideig élvezhetem. Az órára pillantok, és látom, hogy mennem kell az újabb edzésekre, mély sóhajtással hagyom el a szobát. Lemegyek a földszintig, ött összefutok más körzetek kiválasztottjaival, a sánta kisfiú rám mosolyog, én természetesen viszonzom ezt a kedvességet. Beérve a küzdő térre néma csend lesz és ugyanaz a pasi megint előadást tart, a nevére nem emlékszem, de ismét csak magyarázni kezd. Tekintetemmel végigfutom a jelenlévőket és Haydrienen akad meg ismét a tekintetem, amikor találkozik a pillantásunk elmosolyodunk. A tájékoztató végeztével mindenki szét széled én meg ugyanúgy ahhoz a hurok készítőshöz megyek, megcsinálom újra, ami tökéletesen sikerül, aminek nagyon örülök. Végül van egy stand amit nem próbáltam ki, az ehető rovarok, gombák, és bogyók. Elkezdem tanulmányozni őket és az eszembe vésni, hogy melyik ehető és melyik mérgező. Mint kiderült a narancssárga bogyó, melynek a levele cikk cakkos az bizony mérgező, ha egyet is megeszel pár perc múlva érezhető lesz a hatása. Vele ellentétben a lila nagyon tápláló és túlélő bogyó. A gombák már nehezebbek, mondjuk, eléggé bizarrul néznek ki így ezt nem is jegyzem meg, bár legalább egy ehetőt, aminek a kalapján egy jel van, az ehető.
- Az ehető rovarok sem jobbak mint a bogyók. – Hallom meg Haydrien hangját magam mellett.
- Egyik sem jó, de nem válogathatunk. – mondom kedvesen.
- A bogyókkal hamarabb kiiktathatod az ellenséget. – Bólogatni kezd.
Végül, amikor mindent megjegyeztem, a késekhez sétálok, és a kezembe véve az egyik megforgatom és tanulmányozom.
- Na mi van most van először kés a kezedben? – Erre felemelem a fejemet, majd még egyet felveszek és eldobom egyszerre a kettőt, egyenesen a lábujja előtt landol.
- Inkább ne szólj be. – Megfordulok és a többit is tanulmányozom. Az íjakat is megnézem, és ezt a technikámat kezdem el fejleszteni és gyakorolni, mert az arénában ott az életem lesz a tét, ha elvétek egy célzást.
|
| gab287 | 2013. 05. 30. 19:28:59 | #25984 |
Karakter: Haydrien Edenthaw
A kocsiban mindenhol tükrösre polírozott mahagóni-, és ébenfa, krómacél, kristályok, és üvegek, végtelenül finom szövetek. A fényűzés olyan foka, ami ismeretlen a Körzetekben, még a Törvényházban is. Ennek a kocsinak az árából szerintem egy évig lehetne etetni a 7. Körzet teljes lakosságát.
Caldwell végigvezet minket a vonaton. Tágas szalonok, és étkezők, és mindenkinek külön kabinja van, különálló hálófülkével, öltözővel, és fürdővel. Nekem nem szokatlan, hogy megnyitok egy csapot, és meleg víz folyik belőle, de, szerintem Lillith igen csak meglepődik rajta, hogy ilyen is létezik. Egy átlagos körzetlakó számára meleg víz csak akkor van, ha forral magának, még a kereskedőcsaládok házaiban sem mindenhol van.
Az öltözőszoba roskadásig tele van gyönyörűbbnél gyönyörűbb, bár kicsit talán szokatlan, és bizarr, kapitóliumi divat szerinti ruhákkal. Caldwell felhívja rá a figyelmet, hogy bármit tehetünk, bármit felvehetünk, itt most mindennel mi rendelkezünk. Egy kérése van, három óra múlva legyünk kész, mert akkor felszolgálják a vacsorát. Az étkező kocsiban addig is találunk nassolni, és innivalót, fogyasszunk, bátran. Itt minden a mi kényelmünket szolgálja.
A vonat szédítő sebességgel száguld.
Még soha nem utaztam vonattal. Panem-ben szigorúan tilos az utazás a Körzetek között, így nincs is semmilyen közlekedés közöttük. Csak a tehervonatok, amelyek elviszik a készárut a Kapitóliumba, vagy a nyersfát más Körzetekbe, tovább munkálásra. Ha, nagy ritkán más Körzetbe rendelnek valakit munkára, akkor az is ilyen tehervonaton utazik, mondanom sem kell, hogy semmiféle kényelemről nem lehet beszélni annak a kapcsán. De mi most nem egy tehervonaton rázatjuk magunkat, hanem egy high-tech, kapitóliumi expresszen suhanunk. Caldwell szerint 400 kilométert teszünk meg óránként, s nem egész öt óra múlva Kapitóliumban leszünk.
Az iskolában tanultam, hogy Kapitólium egy valaha Szikláshegységnek nevezett helyen van, a 7. Körzet pedig attól északra helyezkedik el, egy valamikor Kanada néven emlegetett terület déli-nyugati részén. Állítólag itt mindig is hatalmas, kiterjedt erdőségek voltak, még a Pusztulás előtt is. Hogy akkoriban mivel foglalkoztak itt az emberek, azt nem tudom – az iskolában arról nem beszéltek, talán nem tudnak róla. Bár, szerintem inkább csak nem mondják. Biztos, hogy sokkal többet tud a Kapitólium mindenről, mint amit velünk megosztanak.
A suliban minden a fa körül kering. Minden szemelvény, olvasmány, feladat, és ismeretanyag a fa köré épül fel, még a matematikai, és az olvasási feladataink is. Meg, van hetente egyszer egy történelem óránk, ami Panem történelmével foglalkozik, de semmivel az előttről. Ja, és egy tojásfej rendszeresen masszírozza az agyunkat, hogy miért is kell végtelenül hálásnak lennünk a Kapitóliumnak. De nincs egyetlen olyan óra sem, ami a Panem-en kívüli dolgokkal foglalkozna. Pedig ott is van valami, nem? Biztos, hogy sokkal több van itt a háttérben, de tudatlanságban tartanak bennünket, és elszigeteltségben, mert így tudják fenntartani a hatalmukat felettünk.
Már rég rájöttem, hogy miért tartják nyomorban, az éhhalál szélén a Körzetek lakóit!
Mert így nem érnek rá gondolkodni. Minden percüket leköti a túlélés, a napi, betevő falatért történő küzdelem, így nem marad idejük, és energiájuk, hogy agyaljanak. Én jólétben, kényelemben élek, minden nap bőséges, és tápláló ételt eszem, és csak azért dolgozok, mert, ha egyszer – reményeim szerint a nagyon távoli jövőben – édesapám már nem lesz közöttünk, akkor legyen munkám, és ne haljak éhen. Így viszont, ráérek gondolkodni. Ráérek azon agyalni, hogy vajon mi van Panem határain kívül? Vajon tényleg csak ennyi a világ? Vajon helyes ez így, hogy egy város ennyire rátelepszik, és ilyen kegyetlenül sanyargatja azokat, akik megtermelik számára a mindennapi élethez szükséges dolgokat? Vajon helyes, hogy tudatlanságban tartják az ország lakosságának egy részét – tényleg, azt sem tudom, hogy hányan élnek Panem-ben, és ebből mennyien élnek Kapitóliumban? Vajon helyes, hogy minden évben két tucat kamaszt beterelünk egy zárt területre, és arra kényszerítjük őket, hogy halomra öljék egymást?
A Viadal. Az Éhezők Viadala. Ismét itt vagyok.
Az ideológiai háttere egyszerű. Az Arénában folyó harc jelképezi a polgárháborút, és emlékeztet bennünket arra, hogy milyen veszteségekkel jár egy ilyen felkelés. És egyben mementó is, hogy milyen borzalmas büntetést von maga után, ha fellázadunk a Kapitólium ellen. Nem véletlen a beszédekben rendszeresen visszaköszönő „bátorság”, „önfeláldozás”, és hasonló kifejezések, amelyek azt hivatottak kiemelni, hogy milyen figyelemre méltó teljesítmény az, amit a Kiválasztottak „önként” vállalnak magukra, hogy emlékeztessék a társadalmat.
Csak éppen, nem önként vállaljuk ezt az áldozatot.
Mióta felléptem a színpadra, ez jár a fejemben. Hogy mit is vállaltam? Azt vállaltam, hogy sarokba szorított állatként próbálok túlélni, és megölni mindenkit, hogy én életben maradhassak. Hogy 23 Kiválasztott halála árán megváltsam az én életemet. Képes vagyok erre? Nem arra, hogy ügyesebb, gyorsabb, erősebb, szemfülesebb legyek a többinél, és le tudjam győzni őket, mert arra képes vagyok. De képes vagyok együtt élni azzal, hogy 23 társam halála árán éljek túl? Még ha nem is én ölöm meg mindet? Képes vagyok ezzel a tudattal leélni egy életet? Nem tudom… Nem vagyok biztos benne.
És aztán itt van Lillith.
Az teljesen egyértelmű, hogy képtelen lennék őt megölni. Nem vagyunk nagy barátok, inkább csak munkatársak, azok is csak felületesen, de mégis csak ismerem őt, és szinte naponta találkozunk. Hogy lennék képes őt megölni? Hogy lennék képes hazatérni, és a körzetlakók szemébe nézni, miután megöltem a lányt, aki közülünk való? Nem. Őt nem ölhetem meg. Végtére is, ketten vagyunk ebből a körzetből az arénában, így egyértelmű, hogy ha nem én győzök, akkor azt akarom, hogy ő győzzön! Ezért sem ölhetem meg. És, ha, a sors valami elképzelhetetlenül torz fintora révén csak mi ketten maradunk?! Akkor mi lesz? Akkor mit csinálok? Akkor vajon megölhetem? Akkor feloldozást nyerek a bűnöm alól, hogy megöltem a lányt, akivel naponta köszönünk egymásnak? Akkor képes lennék ezzel a tudattal élni?
Abban bízok, hogy egy kiadós, forró fürdő a baljós gondolatokat is kimossa a fejemből.
Persze, nem így van. Ezektől a gondolatoktól lehetetlen megszabadulni. Legalábbis, nekem nem sikerül, csak, legfeljebb, elmém egy hátsó zugába passzírozom őket, és erővel ott tartom. Most másra kell koncentrálnom, nem engedhetek a félelmeimnek. Majd foglalkozok a lelkiismeretemmel akkor, amikor élve hazatértem, miután egy tucat – a másik egy tucatot majd mások elintézik – ártatlan tizenévest megöltem. Ha meg ott maradok? Nos, akkor nem lesz gondom a lelkiismeretemmel…
* * *
Amikor belépek a szalonba, Lillith-et már ott találom. Az ablak mellett áll, és az elsuhanó tájat nézi. Lélegzetelállítóan fest a fekete ruhájában, a fűzős fazon kihangsúlyozza vékony derekát.
- Gyönyörűen nézel ki – mondom neki halkan.
Rémülten kapja felém a tekintetét, de egyből meg is nyugszik, csak váratlanul érte a hangom, ahogy gondolataiban elmélyedve bámult kifelé az ablakon.
- Köszönöm! – s mintha halványan el is pirulna – Te is nagyon csínos vagy – biccent felém. Egy kicsit még pirosabb lesz az arca, és szégyenlősen lesüti a szemét. Nem tudom mire vélni, de nem teszem szóvá.
- Szereted a pókokat? – kérdezem inkább helyette.
- Nem – rázza meg a fejét szomorúan – Gyűlölöm a rovarokat, irtózom tőlük. Csak… ez nagyon közel áll a mostani hangulatomhoz…
- Fekete… és vörös… – mormolom halkan. A fekete gyász színe, a vörös a véré. Most mindkettő a halált jelképezi a számára – Pókháló… Úgy érzed magad, mint egy légy a pók hálójában.
Nem felel, csak bólint, s megint kifelé fordul, a tájat nézi. Pár pillanat múlva megszólal, de nem néz rám. Hangja meg-megremeg:
- Egy valamit ígérj meg nekem, kérlek! – mondja – Kegyes leszel hozzám, és gyors!
Értetlenül nézek rá:
- Hogy mi van?
Felém fordul, szemeit elfutja a könny:
- Amikor megölsz – suttogja megborzongva.
- Mi?! – lépek felé egyet tétován, de nem akarom még jobban megrémiszteni. Zavarodottan próbálok értelmes mondatokat kinyögni – Én… Dehogy is! Én nem foglak megölni!
Értetlenül néz rám.
- Én – lépek még közelebb hozzá – Én éppen ezen gondolkodtam a kabinomban… Nem tudlak megölni. Nem ölhetlek meg!
- Miért? – kerekednek el a szemei.
- Mert… Mert ismerlek. Hogy ölhetnélek meg?! Együtt dolgoztunk, még, ha nem is voltunk igazán barátok… Hogy nézek utána a szüleid szemébe? Egyáltalán, hogy nézek utána bárki szemébe a Hetedik Körzetben?! – kicsit tétován tartok szünetet, majd megerősítem, amit mondtam, hogy biztosan megértse – Ha találkozunk az arénában, tőlem nem kell tartanod, én nem foglak bántani…
- De nem is küzdhetünk együtt – teszi hozzá. Azonnal megértette a szavaim értelmét, hisz’ ő is ezen gondolkodik már egy ideje.
- Nem – rázom meg a fejem.
- Mert a Hetedik Körzetnek kell győzni – mosolyodik el, bár, igen fanyar ez a mosoly.
- Így van – mosolygok rá bíztatóan.
- Megegyeztünk – bólint.
- Miben egyeztetek meg? – hallom apám mély hangját dörmögni.
- Öhm – fordulok felé – Abban egyeztünk meg, hogy nem együtt küzdünk az Arénában, de nem támadunk egymásra. Ez a legtöbb, amit azért tehetünk, hogy a Hetedik Körzet nyerjen.
- Bölcs megállapodás – bólint apám kimérten, majd a rá jellemző tárgyilagossággal teszi fel a kérdést – És mit tesztek, ha csak ti ketten maradtok?
Egy pillanatig tanácstalanul nézünk egymásra Lillith-tel, majd ő szólal meg, de tekintetét nem veszi le rólam:
- Hát, akkor majd tisztességes párbajban eldöntjük, hogy ki nyer, Mr. Edenthaw – mondja halkan – Győzzön a jobb!
Elképesztően bátor szavak ezek, legalábbis az én szememben. Lillith több mint egy fejjel alacsonyabb, mint én, és kevesebb, mint fele olyan nehéz, nem lehet több 45 kilónál. És azt mondja, hogy győzzön a jobb! Nagyon nagyot nőtt a szememben.
- Ez így korrekt – bólint apám.
- De, ettől nem kell tartani – vonja meg a vállát Lillith lemondóan – Nem sok esélyem van túlélni… Szponzorok nélkül ez szinte lehetetlen…
- Miért ne lennének szponzoraid? – kérdezem tőle meglepetten.
- Hagyd, fiam, majd én – int le apám, és látom, hogy ő pontosan érti, amit én még nem. Kinyújtja Lillith felé a kezét – Gyere ide, lányom!
Lillith szó nélkül apámhoz lép, és az ő hatalmas tenyerébe helyezi apró kezét. Apu az egyik ülőgarnitúrához vezeti őt, s leülnek, a kanapéra, egymás mellé. Apám mélyen Lillith szemébe néz, amikor beszélni kezd:
- Kérlek, nagyon figyelj rám – hangja olyan komoly, amilyennek még sosem hallottam – Csak egyszer mondom el, amit most mondani fogok. Bízom benne, hogy megérted majd, miért – egy pillanatra megáll, nagyot sóhajt, majd kimérten folytatja – Haydrien a fiam. Szeretem őt. Mindenemet, az életemet is feláldoznám azért, hogy hazahozhassam! De ez nem ilyen egyszerű. Ketten lesztek az Arénában, és csak az egyikőtöket hozhatom haza. Az, hogy ez melyikőtök lesz, részben én is tudom befolyásolni, de csak kis mértékben. Legnagyobb mértékben ti magatok tudjátok ezt befolyásolni. Ha azt látom, hogy nagyobb eséllyel foglak tudni téged élve kihozni onnan, akkor mindent meg fogok tenni azért, hogy élve kijuss, és hazavigyelek. És majd otthon, magányomban… meggyászolom a fiamat – az utolsó szavakat szinte suttogja. Lillith arcán végigcsorog egy könnycsepp. Apám kicsit hangosabban folytatja – Nekem most mindketten a gyermekeim vagytok, és egyformán fontosak. Ezt jól vésd az eszedbe, és sose felejtsd el, Lillith, amikor az Arénában leszel!
A lány zokogva borul apám vállára, aki magához öleli, és nyugtatóan simogatja a hátát. Én csendben meghúzódom a háttérben, mert sejtem, hogy ez mennyire fontos pillanat most neki. A sorsolás óta magányosnak érezte magát, és reménytelennek látta a helyzetét, hisz’ a mentorunk az én apám, tehát még az az esetleges segítség, ami kintről jöhet, az sem áll a rendelkezésére, mert az is engem fog segíteni. És most megértette, s talán el is hiszi apámnak, hogy nem kell egyedül végigküzdenie ezt az egészet, mert apám nem hagyja őt magára.
Néhány percbe beletelik, mire Lillith megnyugszik. Szipogva törölgeti a szemét apámtól kapott zsebkendőjével, majd zavarát leplezendő halkan megkérdezi:
- Nincs még itt az ideje a vacsorának, Mr. Edenthaw?
- De, igen, hamarosan – bólint apám, és feláll – Megkérhetlek egy szívességre, Lillith?
- Természetesen, Mr. Edenthaw! – emeli fel várakozásteljes tekintetét apámra.
- Légy szíves, szólíts Yamin-nak! – mosolyog rá apám szeretetteljesen.
Lillith halványan elpirul, s szégyenlősen lesütött szemekkel válaszol neki:
- I-igen, Mr. … – kezdi, aztán kibukik belőlünk a nevetés. Pár másodperccel később Lillith ismét nekifut – Köszönöm, Yamin!
- Nos, akkor gyertek, menjünk át az étkező kocsiba, és harapjunk valami finomat!
A vacsorát négyesben költjük el, Lillith, apu, Caldwell, és én. Úgy tűnik, hogy az első sokkon túlestünk, s még Lillith is képes nevetni egy-egy Caldwell-féle esetlenségen. A kapitóliumi fickók a számunkra állandó mulatság tárgya, hisz’ olyan nevetségesen affektálnak, és olyan fura dolgaik vannak. Caldwell pedig még külön vicces figura, mert olyan esetlen, és vidám fickó.
Lillith szemmel láthatóan nem tud betelni a rengeteg finomsággal, amit feltálalnak nekünk. Szinte mindent megkóstol, és lassan, de rengeteget eszik, legalábbis karcsú termetéhez képest. Érthető, hisz’ ő egész életében éhezett, és még soha nem ehetett annyit, amennyi jólesett, nemhogy annyit, amennyi beléfér! Másrészt, a Viadal előtt minden Kiválasztott megpróbál annyit enni, amennyit csak bír, hogy egy minimális súlytartalékkal induljon neki a küzdelemnek.
Én is többet eszek, jóval többet, mint szoktam.
Nekem az éhezés lesz az egyik legnagyobb ellenfelem az Arénában. Soha nem kellett nélkülöznöm, mindig annyit ehettem, amennyit csak akartam. Az Arénában viszont, nem vár bennünket terített asztal. Azt eszik a kiválasztottak, amit találnak – gyökereket, gyümölcsöket, vagy, ha valaki tud vadászni, csapdát állítani, akkor az elejtett állatokat, esetleg, ha van folyó, vagy tó, akkor a kifogott halakat. Valamennyi élelem van bent, a Bőségszarunál, de az nem elég mindenkinek, az egész Viadal idejére, és azért meg kell küzdeni a többiekkel. Vadászni is tudok, és egészen jól értek a csapdaállításhoz is, de biztosan nem tudok majd szerezni annyi élelmet, mint amennyit megszoktam, így minden nap éhezni fogok. Ez komoly próbatétel lesz.
A fenséges vacsora után átmegyünk egy másik szalonba, ahol egy hatalmas képernyő foglalja el az egyik falat, szinte teljes egészében. Hamarosan láthatjuk a sorsolásokat, szépen sorjában, minden egyes Körzetben. Nagyjából mindenhol ugyanúgy zajlanak, egy jelentős különbséggel: az Egyes, Kettes, és Négyes Körzetekben, mint minden évben, idén is több önkéntes közül kellett kiválasztani a jelölteket, míg a többi körzetekben – a Hetedik kivételével – idén sem voltak önkéntesek.
Az 1-esben, 2-esben, és a 4-esben – noha a szabályok tiltják a Viadalra való felkészülést – külön akadémiákon képzik az önkénteseket a Viadalra. Mi, a többi körzetben csak Hivatásosoknak hívjuk őket, mert ők születésüktől fogva arra készülnek, hogy egyszer képviselhessék a körzetüket a Viadalon. Ha úgy vesszük, bizonyos szempontból én sem vagyok más, mint egy Hivatásos, csak azzal a különbséggel, hogy én sosem akartam részt venni a Viadalon, és nem vágyom rá, hogy gyilkolhassak. Mint mindig, most is eléggé feltűnőek a Kiválasztottjaik. Az 1-esből szívdöglesztően jóképű srácot, és vérforralóan szexi lányt küldenek, mindketten magasak, egészségesek, erősek. A 2-esből egy Scragg nevű fiú jön, velem egyidős lehet, és bár egy kicsit talán alacsonyabb, de legalább olyan súlyú, mint én, kigyúrt, izmos fickó. A párja, a Crush névre hallgató lány is van vagy 65-70 kiló, szín izom, pokoli erősnek tűnik ő is, nem egy olyan fiú Kiválasztott van, aki biztosan gyengébb, mint ő! Bár, mindketten nagyon csinosak, rettentő félelmetesek is egyben. Van egy másik srác, akit a 6-osban választanak ki, neki nem jósolok nagy jövőt. Sántít az egyik lábára, és szomorúan látom, hogy bár van egy-két jókötésű srác a tömegben, senki nem jelentkezik a helyére.
Aztán jön a mi sorsolásunk, a 7-esben. Először Lillith nevét húzza ki Caldwell, s a tévén keresztül még sokkal bátrabbnak tűnik a lány, mint a helyszínen. Aztán jön Hammil. A szomorú sóhaj végigsöpör a tömegen. Aztán jelentkezek helyette, önkéntesnek. Úgy szemlélem az egészet, mintha nem is ismerném a fiút, mintha soha nem láttam volna. Nagyon magabiztosnak tűnik, és nyugodtnak. Pedig, ha jól emlékszem, eléggé izgultam. Féltem.
Aztán folytatódik a többi sorsolással. A 8-ikban egy nagydarab, fekete fiút sorsolnak ki, elég veszélyesnek tűnik. A 11-ikben a lány vonja magára a figyelmemet. Nem nehéz neki, mert igen feltűnő jelenség. Nem túl magas, talán 170 centi lehet, inkább kevesebb, és karcsú, de formás testű. Bőre egészen világos, amivel szinte világít a sok, sötétbarna, és fekete bőrű ember között. Sötét, elképesztően dús, és hosszú hajkoronáját hátul egy csattal fogja össze, ám az így is a feneke alá ér, elöl pár tincs az arcába hullik. Gyönyörű lány, órákig tudnám nézni inkább ovális arcformáját, babás vonásait, ívelt szemöldökét, apró orrát, és duzzadt, csókolni való ajkait. A fiú sorsolása után vált a kép, a 12-es Körzetbe, az utolsó sorsolásra.
- Kemény, és hosszú Viadal lesz – mondom, amikor lekapcsoljuk a tévét.
- Miért? – kérdezi Lillith félénken. Apám csak csöndesen figyel.
- Észrevetted? – kérdezem aztán, de választ nem igazán várok – Nincs tizenhat év alatti!
- Jé! – kerekednek el Lillith szemei – Tényleg… Fel sem tűnt…
- Pedig, nincs – folytatom – A másik, hogy ha megnézted a Kiválasztottakat, a Hatodik Körzetben sorsoltak egy sánta fiút. De, rajta kívül mindenki makkegészségesnek tűnik, és elég erősnek is! Ráadásul, most viszonylag sok Kiválasztott igen csinos is, ami azt jelenti, hogy könnyebben szereznek szponzorokat. A sánta fiú valószínűleg, már a Bőségszarunál elesik, hacsak, nem oson ki valahogy a képből, ebben az esetben viszont felszerelés nélkül vág neki a Viadalnak. Így se, úgy se túl jók az esélyei…
- Viszont, neki, talán, épp ez lehet az esélye – ellenkezik Lillith – Mivel senki nem tekinti ellenfélnek, így valószínűleg ügyet sem vetnek rá!
Apám halvány mosolyát csak én veszem észre, mert már ismerem.
- No, igen, ez is egy opció – ismerem el, aztán fanyarul elmosolyodok – Sose hagyjon el…
- …benneteket a remény! – fejezi be mosolyogva Lillith.
* * *
Kora este érkezünk meg Kapitóliumba.
A valóságban még annál is szebb, mint amilyennek a tévében láttam. Az épületek lenyűgözőek, nem látok egyet sem, ami alacsonyabb lenne, mint a 7-ik Körzet Törvényháza, ami a legmagasabb a körzetben. Vakítóan csillogó üveg, krómacél, és tükrös márvány minden, széles utak, végeláthatatlan autósorok, és rengeteg, furábbnál furább megjelenésű ember.
Az emberek izgatottan mutogatnak a vonatunk felé, nagyon boldogok, hogy ismét érkezett egy Kiválasztottakat szállító vonat. Furcsa, kettős érzéssel tekintek ezekre az emberekre. Egyrészt, magával ragad a lelkesedésük, másrészt, felfordul a gyomrom tőlük. Úgy ünnepelnek bennünket, mint a legnagyobb sztárokat, ugyanakkor alig várják, hogy szemük láttára lemészároljuk egymást. Borzasztóan zavarba ejtő érzések ezek.
A vasútállomáson természetesen minden lépésünket kamerások tucatjai követik, ahogy átszállunk egy felfoghatatlanul fényűző autóba, és elhajtunk az Átalakító Központba. Ebben az épületben hozzák „kameraképes állapotba” a Kiválasztottakat. Kozmetikusok hada, és a stílustanácsadók dolgoznak rajta, hogy a kifinomult, kapitóliumi ízlésnek megfelelő megjelenéssel képviseljük a körzetünket a show-ban. Mivel, azonban, a legtávolabbi körzetből – a 12-ikből – csak holnap délután ér ide a két Kiválasztott, az átalakítás maga, csak másnap történik meg, addig tulajdonképpen intenzív unatkozás történik.
Másnap aztán kezelésbe vesznek a kapitóliumi szépségcsapatok. Azt már megtudtam, hogy a stílustanácsadóm egy Cassia nevű nő lesz. De, először, háromfős felkészítő csapatom – egy igen férfias megjelenésű, Tarquin nevű fickó, egy karcsú, szexis, fiatal lány, aki Rubria névre hallgat, és egy harmincasnak kinéző, Lollah nevű, komoly nő – vesz kezelésbe. A legkülönbözőbb habokkal, és krémekkel kezelik a bőrömet, amik afféle smirgliként távolítják el a szennyeződésekkel együtt párat a hámrétegeimből is, majd megfürdetnek, háromszor, ha jól számolom, mindig más folyadékokban lubickolok. Aztán, bár hangot adok ellenkezésemnek, közlik, hogy olyan szép testem van, amit vétek lenne bármilyen vékony szőrréteg alá rejteni, így minden szőrt eltávolítanak a testemről, leszámítva a hajamat, szemöldökömet, szempillámat, és egy vékony kis csíkot, ami a köldökömtől fut lefelé. Aztán karbantartják ott, lent is, nem pusztítják ki az egészet, de alaposan határt szabnak a burjánzásnak. Aztán a hajam következik, megmossák, kifésülik, rengeteg kencét tesznek rá, majd újra kifésülik, közben arról áradoznak, hogy milyen nagyszerű alapanyag került a kezük alá. Megigazítják a szemöldökömet, noha én tökéletesen elégedett voltam velük, és valamilyen krémmel kezelik az arcbőrömet, ami után állítólag, jó darabig nem kell a borotválkozással bajlódnom. A körmeimet is szépen elkészítik, és színtelen lakkal kenik le, amitől szépen csillog.
Röpke három és fél órás tortúra után olyan sima a bőröm, mint a baba popója, szinte fénylik, és olyan illatos vagyok, mint egy drogéria. A tükörbe pillantva, szinte magamra sem ismerek. Olyan dögös, és gyönyörű vagyok, mint a férfi modellek, akiket a tévében láttam. Aztán a felkészítő csapat elhagyja a helyiséget, s pár perc múlva megérkezik Cassia.
Először nagyon meglepődök, amikor meglátom, ahogy belép az ajtón.
Cassia olyan, mint egy életre kelt baba.
Elképzelhetetlen mennyiségű szépészeti műtéten eshetett keresztül, hogy így nézzen ki, kizárt, hogy ember természetesen ilyen külsővel rendelkezzen. A lábai hosszabbak, és karcsúbbak, mint bármi, amit eddig láttam, a dereka annyira vékony, hogy szerintem a két kezemmel át tudnám érni – elképzelni nem tudom, hogy hova pakolták el a belső szerveit – a mellei majdnem akkorák, mint a feje, és olyan tökéletesen gömbölyűek, hogy körzővel nem lehet szabályosabbat rajzolni. Az arcát nem kevésbé szabták át. A szemei lehetetlenül nagyok, orra apró, fitos, ajkai oly duzzadtak, szinte kicsattannak. Ruházata csak kiemeli testének művi sajátosságait, a végtelen hosszú lábakat – amit valami elképzelhetetlenül magas sarkú cipővel még tovább nyújt – és vékony derekat, a nagy melleket, sminkje pedig arcának baba jellegét hangsúlyozza. Összességében a látvány maga – ha az ember túlteszi magát a művi megjelenésen – nagyon szép, mint amilyen egy gyönyörű baba, ám mivel az ember tudja, hogy ez egy élő ember, ez a szépség igen hátborzongató szépség.
- Szia, Haydrien! – köszön, ahogy behúzza maga után az ajtót. Nagyon kellemes, inkább mély tónusú hangja van, nem ilyet várnék tőle. Beszéde kicsikét affektálós, mint a kapitóliumiaké általában – Cassia vagyok, a stílustanácsadód.
- Szia! – köszönök vissza neki, kicsit talán tartózkodóan.
Cassia határozottan keresztül vág a szobán. Egy pillanattal később már előttem áll, és a kezemnél fogva felhúz az asztalról, amire eddig félig ültem/támaszkodtam. A legalább tizenöt centi magas tűsarkakon – ilyen szögben biztosan nem hajlik egy átlag nő bokája, talán azt is megműtötték? – a szemmagasságomnál egy picivel magasabb.
- Na, hadd nézzelek meg magamnak! – oldja ki a köntösöm övét, és egyetlen mozdulattal lesimítja a vállamról. Mire észbe kapok, teljesen meztelenül állok egy vadidegen nő előtt.
- Eeeez igen! – kerekednek el a szemei – Imám meghallgatásra talált! Istenem, hogy milyen gyönyörű vagy! – jár körbe lelkendezve, miközben le nem veszi rólam a tekintetét, minden porcikámat alaposan szemügyre vesz – A társad is nagyon szép, gyönyörű pár lesztek! Az ő tanácsadója a társam, Horatio, s amilyen felvonulási kosztümöt kitaláltunk nektek, ahhoz nem árt, ha szépek vagytok!
Egy kicsit még gyönyörködik bennem, majd rám adja a köntöst:
- Órákig tudnálak bámulni, és lenne ötletem, hogy mi mindennel üthetnénk el az időt – kacsint rám kihívóan – de dolgoznunk is kell!
Átvezet a szomszédos szalonba, ahol harapunk valamit, és beszélgetni kezdünk. Megtudom, hogy ez a második Viadala, az előzőben még a vérfürdő során kiesett a Kiválasztott – ő is a 7-ik Körzetből volt, így Cassia a mi körzetünk állandó stílustanácsadója lett – akit felkészített, így nem nagyon került képernyőre, ezért is nem emlékezhetek rá. Fiatal, lelkes divattervező, akinek nagy kiugrási lehetőség a Viadal. Eszelős külleméhez képest Cassia egy nagyon normális csaj, kedves, és sziporkázóan intelligens. Persze, a kapitóliumiakra jellemzően ő is felületes, és nem nagyon néz a dolgok mélyére, de hamar kiderítem, hogy ő így védekezik. Ha a dolgok mélyére nézne, akkor most itt sírna a vállamon.
A legtöbbet, persze, a kosztümünkről beszélgetünk. Kiderül, hogy nem aggatnak most ránk idióta ágakat, meg efféle hülyeségeket. Nem. Cassia alapvetően testfestéssel akar operálni, és így már érthető, hogy miért kell, hogy szépek legyünk. Igaz, a szép Kiválasztott valahogy mindig könnyebben szerez szponzort is.
Az est hátralévő részét megint az asztalon töltöm, és Cassia-val négyen dolgoznak rajtam. Először azzal kezdik, hogy egy nagyon apró, éppen csak a legszükségesebbet takaró alsónadrág szerűséget rögzítenek a testemen. Igen, mert nincs pántja, valamiféle ragasztó anyaggal rögzítik a bőrömön az apró textil, vagy fólia darabot. Aztán több rétegben viszik fel a testemre a különböző árnyalatú festékeket, illetve valamiféle habszerű anyagból apró kiemelkedéseket is tudnak formálni, amelyeket aztán szintén megfestenek. Legvégül valamilyen lakkal fújnak be, ami rögzíti a festéket a bőrömön, így nem tudom elkenni. Több órányi, megfeszített munka után végül elkészülnek, és felkelhetek az asztalról.
Amikor megpillantom magam a tükörben, nem ismerek magamra.
Pontosabban, magamra ismerek, mert az arcom nem változott, csupán a színem. Az most már nem a megszokott, halvány kávébarna, hanem az erdőt idéző zöld, barna, sárga, és ki tudja még milyen szín! Ha most belépnék egy erdőbe, úgy eltűnnék a környezetben, hogy senki meg nem látna! Ahogy végignézek magamon, megállapítom, hogy bár tulajdonképpen teljesen meztelen vagyok, mégsem vagyok teljesen az. Aztán pedig az jut eszembe, hogy az erdő szellemévé varázsoltak engem ezek négyen!
- Na, hogy tetszik? – kérdi Cassia izgatottan.
- Hát… egyelőre nem nagyon találok szavakat – mondom őszintén – Az az érzésem, mintha én lennék az erdő szelleme – osztom meg az előző gondolatomat.
- Az jó, mert nagyjából ezt szerettük volna kihozni belőle! – lelkendezik Cassia – Még egy kicsit bírd ki, és elkészülünk!
Apróbb simítások, kiegészítők, újabb gyönge fél óra, és már kész is vagyok.
A teljesen felspannolt felkészítő csapatom lekísér az Átalakító Központ alsó szintjére, ami egy hatalmas hodály, és itt áll az a 12 harci szekér, amelyeken majd a 24 Kiválasztott bemutatkozik a Kapitólium közönsége előtt.
Lillith lélegzetelállítóan néz ki, mint erdő-szellem.
- Hűha! – kerekednek el a szemei. Ha most is elpirult, akkor azt nem látom a festéstől – Nem semmi, ahogy kinézel!
- Ezt én is elmondhatom rólad! – kacsintok rá – Nagyon szép vagy, Lillith!
Sok időnk már nincs, mert felcsendül a parádé zenéje. Jól hallható, mindenhol, hisz’ egész Kapitóliumot behangosították. Aztán kinyílik a hatalmas, kétszárnyú kapu, és mi meglátjuk az ujjongó tömeget, ami a Köröndig húzódó tribünökön foglal helyet.
- Húha! – jegyzem meg, nyugodtan bár ezt már inkább kiabálom, hogy Lillith meghallja a harsogó zenén keresztül is – Vannak páran!
Lillith nem válaszol, csak döbbenten, és kicsit talán riadtan pillog kifelé a kapun.
Aztán felpattanunk a szekérre, mert eljött a pillanat, és már meg is lódul velünk kifelé.
A hatalmas kivetítőkön megpillantom magunkat, és meg kell, mondjam, hogy egész jól nézünk ki! Persze, nem vagyunk olyan látványosak, mint az 1-es Körzet párja, de vannak, akik szerencsétlenebbül jártak, mint mi. Összességében, úgy látom, hogy azért tetszünk a finnyás, Kapitóliumi közönségnek.
Az út során a Köröndig több ízben is visszatér hozzánk a kamera, s, bár vannak nálunk sokkal népszerűbbek is, ez megint megerősít abban a hitemben, hogy szerencsénk volt ezzel a stílustanácsadó párral. A bemutatkozásunk nagyon fontos, hogy apa tudjon szerezni nekünk szponzorokat.
A kamera előszeretettel mutatja azt a gyönyörű lányt, a 11-esből.
Tényleg lélegzetelállítóan néz ki. Csodálatos, tűzpiros selyem ruhában pompázik, aminek uszályszerű palástja úgy úszik utána, ahogy a lovas szekéren haladnak, mint egy lángörvény. A mellette álló fiú nem olyan csinos, s a ruha sem túl előnyös a számára, hiába hagyja látni felsőtestének zömét.
A Köröndöt lassan megtöltik a szekerek, majd amikor az utolsó, a 12-ik körzet szekere is megérkezik, a zene – óramű pontossággal – drámai tussal ér véget. Az ováció nem nagyon csökken, csak akkor ül el, kisvártatva, amikor a fehérhajú, kistermetű Snow Elnök, szólásra emelkedik, és csendre inti az ünneplő közönséget. Amikor elül a hangzavar, Snow Elnök ezerszeresen felerősített hangja dübörög végig a városon:
- Köszöntünk benneteket, Kiválasztottak! – mondja az ilyenkor szokásos szöveget – Köszöntünk benneteket itt, a Kapitóliumban, az Éhezők Viadala alkalmából! – tart egy kis szünetet – Köszöntünk benneteket, és tisztelgünk előttetek. Tisztelgünk a bátorságotok, és önfeláldozásotok előtt. Boldog Éhezők Viadalát! És – emeli fel az ujját bátorítónak szánt arckifejezéssel – sose hagyjon el benneteket a remény!
* * *
Nem alszom jól az éjszaka.
Azt hiszem, hogy ez természetes. Egy nappal megint közelebb kerültem a pillanathoz, amikor majd ott fogok állni az Arénában, és megkezdődik a küzdelem. A félelem egyre erősebb, bennem is, és már nem pusztán az ismeretlentől. Most már láttam az ellenfeleimet, hús vér fiatalok ők is, mint én. Egy-két hét múlva mindegyikük halott lesz, csak egyetlen egy lesz életben. És ez nem tölt el örömmel, főleg, hogy ha én akarok lenni az, aki akkor is életben akar lenni, akkor ölnöm kell. Nem is egyszer.
Általában nem álmodok. Nagyon kevés álmomra emlékszem, talán egy kezemen meg tudom számolni, az is kicsi koromból, amikor lázas voltam. Most sem álmodok. De nyugtalanul alszok, és nem vagyok annyira kipihent reggel, mint szeretném. Korán ébredek, még sötét van, és nem tudok visszaaludni. A rutinok, amik berögzültek az elmúlt években, működnek. Kikelek az ágyból, és olyan gyakorlatoknak fogok neki, amiket itt is tudok végezni, eszközök nélkül. Az edzés része az életemnek.
Azért itt is sikerül leizzasztanom magam, s jóleső, frissítő fáradtsággal a tagjaimban lépek a fürdőbe.
Előző este már kitapasztaltam a zuhany, irtó bonyolult kezelőpaneljét. Nem mondom, hogy minden funkcióra rájöttem, de arra, amire nekem szükségem van, igen, s így most is ezeket használom. A mi házunkban is van meleg csapvíz, és van zuhany is, de az csak egy egyszerű csappal szabályozható, nem ilyen ultramodern, elektronikus kütyü, mint ez itt. Ez tulajdonképpen nem is csak egy egyszerű zuhany, nem csupán a vizet szabályozza – erősséget, hőfokot, sugár fajtát, és még nem is tudom, hogy mi mindent? – hanem tusfürdőt is adagol, sampont, parfümöt, és még nem tudom még, hogy mit?
A törölközéssel sem kell bajlódni, mert meleg levegős szárító is van, sőt, a hajszárító valami ultra-nagyfeszültségű kütyü, amire ráállva minden egyes szál hajam az égnek áll, s enyhe légárammal nagyjából semmi perc alatt szárítja meg a hajam. Utána az olyan finom, és selymesen szálldosó, mint a kislányoké. Hm. Nem éppen férfias.
Aztán kiválasztok a gardróbból egy öltözet ruhát, ami kevésbé bizarr, mint a legtöbb, amit itt, a Kapitóliumban viselnek. A szűk fazonú nadrág nincs agyon hímezve, és festve, a testhez álló ing egyszerű, vakítóan fehér selyem – ismerem a selymet, mert apu hozott anyunak innen – a mellény pedig nagyon finom vászon. Szerintem jól állnak nekem, és – mivel nincsenek úgy agyondíszítve, mint általában az itteni ruhák – mégsem vagyok akkora pojáca, mint a legtöbb itteni fickó.
Korán van még, amikor az étkezőbe lépek, negyed nyolc van csak.
Rajtam kívül még senki sincs itt, csak egy fiatal férfi áll az ajtó mellett. Egy Avox. Az Avox-ok a Kapitólium szolgái. Ők valamilyen bűnt követtek el a Kapitólium ellen, de nem annyira súlyosat, amiért kivégezzék őket. Ezért csak a nyelvüket vágták ki, és a Kapitólium szolgáiként élik életüket. Megvetés az osztályrészük, senki nem beszél velük, és senki nem veszi őket emberszámba. Csak abban az esetben szólnak hozzájuk, ha utasítást adnak nekik, egyébként, mintha nem is léteznének.
Az egyik fal mentén, hosszú asztalon rengeteg féle étel vár ránk. Remek! Éhes vagyok, mint egy farkas!
- Szabad? – kérdezem az Avox-ot, az asztal felé intve. Ő csak némán, alázatosan bólint.
Bőségesen szedek magamnak, s letelepszek az asztalhoz.
A lakosztályunk a Kiképző Központ hetedik emeletén van, s az egész hetedik szintet elfoglalja. Minden Körzet Kiválasztottjai, és stábja a Kiképző Központ egyik tornyában kerül elszállásolásra. Minden páros egy komplett szintet tudhat magáénak, a körzetével azonos számú emeletet, így a miénk a hetedik szint.
Itt olyan kényelem, és fényűzés vesz körbe minket, ami ismeretlen a Körzetekben. Elképzelhetetlen, hogy emberek ilyen körülmények között is élhetnek, noha, az én életem messze kényelmesebb, és fényűzőbb volt, mint bárkié a Körzetben. Az itteni szobám például, nagyobb, mint egy átlagos ház a 7-ikben, és bizony, még az én otthoni szobámnál is sokkal nagyobb, pedig azért az sem semmi. A berendezéséről nem is beszélek, pedig nekem arra sem lehetett egyetlen szavam sem, hisz’ kiváló minőségű bútorokkal van a házunk berendezve, és gyönyörű dekorációkkal van díszítve. De még, a 7-ik Körzet legkényelmesebb, legpazarabb lakhelye sem érhet a nyomába sem annak, amit itt tapasztalunk.
Erővel taszigálom vissza a lázadozó gondolatokat elmém hátsó zugába. Nem foglalkozhatok ezzel, mert nekem a Viadallal kell törődnöm, arra kell felkészülnöm, ezt kell valahogy túlélnem. Ha majd hazamentem, és nem egy faládában visznek, majd akkor ráérek lázadozni.
Gondolataimból Lillith hangja riaszt:
- Jó reggelt! – köszön.
- Jobbat! – húzom el a szám.
- Na, igen… – egyezik bele egy pillanat múltán – Nem tudtál aludni, igaz?
- Én mindig alszom, bármilyen nagy is a baj körülöttem – vonom meg a vállam – De nem pihentem ki magam…
- Nekem rémálmaim voltak – mondja halkan, miközben bőséges reggelit porcióz magának.
- Elmeséled, vagy inkább nem beszélsz róla?
Leül velem szemben, s egy nagyon hosszú pillanatig a tekintetemet fürkészi, mintha azt próbálná kipuhatolni, hogy vajon mondja-e, vagy ne mondja? Aztán mély sóhajjal csak kiböki:
- Vagy ötvenféleképpen megálmodtam azt, ahogy megöllek az Arénában…
- Ó! – jegyzem meg. Ezek szerint Lillith sokkal inkább fél attól, hogy meg kell engem ölnie, mint attól, hogy valaki más öli meg őt. Ez kedves tőle.
- Ennyi?! – kérdez vissza meglepetten – Semmi döbbenet, vagy együttérzés?
- Öhm… – nézek rá értetlenül – Hát… Igen… Úgy értem, hogy ez kedves tőled… De, igazán!
- Meg sem leptelek vele?
- Tulajdonképpen… nem – vonom meg a vállam – Azt hiszem, hogy sejtettem, hogy számodra ez sokkal megterhelőbb, mint a tény, hogy meghalhatsz.
- Hát, én meglepődtem – mondja aztán halkan – Amikor kihúzták a nevemet, akkor az volt az első gondolatom, hogy végem van. Vége a dalnak, egy hét múlva vérbe fagyva heverek majd valahol az Arénában… Aztán rájöttem, hogy hát, ott nem egyedül leszek, és ha nem hentelnek fel mindjárt a vérfürdőben, akkor jó esély van rá, hogy harcolnom kell valakivel… És, akkor, mint a legtöbben, küzdeni fogok az életemért… És, akkor, ha tudok, ölni fogok… És ez rémülettel tölt el! – emeli rám a tekintetét.
- Tudom! – válaszolom neki – Én erre készültem egész életemben, hogy ha egyszer ide kell jönnöm, akkor legyen esélyem. De nem vagyok rá felkészülve. Arra nem, hogy gyilkos legyek…
- Milyen érdekes! – mondja – Gyilkosnak gondoljuk magunkat, pedig nem vagyunk azok. Csak próbáljuk menteni az életünket, mert ott, bent, mind a huszonnégyen megpróbáljuk majd megölni a másik huszonhármat, tehát, ez tulajdonképpen csak önvédelem…
- De ettől nem kevésbé szörnyű – állapítom meg.
- Hát, nem – hagyja helyben.
Csendben eszegetünk tovább, gondolatainkba mélyedve. A csöndet apám érkezése töri meg, pár perc múlva.
- Mondanám, hogy jó reggelt, de egyre rosszabbak lesznek, ahogy közeledik az a nap – mondja halkan.
- Igen, sejtjük! – mosolygunk egymásra Lillith-tel. Milyen furcsa az emberi szellem, képes megtalálni az apró iróniát mindenben, minden körülmények között.
- Gondolkodtatok már azon, hogy együtt, vagy külön-külön szeretnétek felkészülni? – kérdezi apa, miközben ételt szed magának.
Tanácstalanul nézünk egymásra Lillith-tel.
- Mi az érv az egyik, és mi a másik mellett? – kérdezem aztán.
- Hm… A külön való felkészülés mellett az az érv, hogy esetleg nem akarjátok a másik előtt feltárni a képességeiteket. Illetve, ebben az esetben azt mutatjátok a több Kiválasztott felé, hogy ellenségnek tekintitek egymást.
- Értem – bólint Lillith – És mi szól a közös edzés mellett?
- Nos, feltárjátok a képességeiteket a másik előtt, így lehetőséget adva arra, hogy a három napban olyan tudást szerezhessetek, amellyel kiegészítitek egymást – magyarázza apám – Illetve, azt mutatja a többi Kiválasztottnak, hogy ti csapatban gondolkodtok, ameddig csak lehet, együtt maradtok, és segítitek egymást, hogy a körzetetek esélyét maximalizáljátok.
- Mivel, mi abban egyeztünk meg, hogy nem támadunk egymásra… – kezdem, de befejezni már Lillith fejezi be.
- …így taktikailag lehet, hogy előnyösebb, ha külön készülünk, hogy azt higgyék, ellenségek vagyunk.
Apám felvonja az egyik szemöldökét:
- Nagyon egy srófra jár az agyatok – jegyzi meg – Biztos, hogy nem kellene mégis együtt maradnotok?
- Szerintem nem – rázom meg a fejem, majd Lillith-re nézek – Kissé nagyképűen fog hangzani, ezért kérlek, ne érts félre! Hacsak nem szúrok el valamit a Játékmesterek előtt, akkor valószínűleg viszonylag magas pontszámot fogok kapni. Elég nagydarab is vagyok, és én azt hiszem magamról, hogy vagyok annyira jó, mint bármelyik hivatásos. Eszerint viszont, mindjárt az elején megpróbálnak majd levadászni, amíg még frissek, erősek. Így viszont te veszélybe kerülsz, Lillith, ha velem maradsz…
Egy pillanatig merően néz a szemembe, majd lassan, megfontoltan válaszol:
- Egyetértek Haydrien-nel – bólint kimérten – Nagyon csúnyán hangzik, de, amíg rá vadásznak, addig én meghúzhatom magam… Nagyobb esélyem van túlélni, ha már legyengültek a harcokban, és az élelem hiány miatt. És így, végső soron, nagyobb esélye van, hogy kettőnk közül valamelyikünk győzzön…
- Jó, rendben van, logikus érvelés – fogadja el apám – Akkor most lássuk, hogy mihez értetek? Lillith? Veled foglalkozunk, hisz’ Haydrien képességeit elég jól ismerem.
- Nem is tudom… – vonja meg a vállát tanácstalanul – Mire vagy kíváncsi?
- Mondanom sem kell, hogy a fegyveres képzettségeknek kulcsszerepük van – válaszol apám – Tudom, hogy a kitermelésen dolgozol, amikor nem iskolában vagy. Mit csinálsz ott?
- Gallyazok, szekercével…
- Az jó – csillan fel apám szeme – Próbálgattál vele mást is csinálni, mint gallyazni?
- Nem igazán – vonja meg a vállát – Habár, néha, játszottunk a többiekkel, mintha harcoltunk volna…
- Szerintem nagyon ügyesen bánik a szekercével! – szólok közbe – Én megfigyeltem munka közben, nagyon pontosan használja a szerszámot, sosem üt mellé az ágnak, és nagyon takarékosan, hatékonyan dolgozik. Szerintem, ha gyakorol egy kicsit az elkövetkezendő három napban, egészen elfogadható módon fog tudni harcolni.
- Úgy gondolod?! – kérdezi Lillith hitetlenkedve.
- Igen – bólintok, majd mosolyogva még hozzáteszem – Azért majd ne állj ki egy az egyben Scragg ellen, és Crush-sal is csak akkor, ha már lesántult!
- Oké! – mosolyog vissza ő is.
- Mi van még? – kérdezi apám – Kés?
- Hm… Kést azt hiszem, hogy egészen elfogadhatóan dobok…
- Na, lássuk! – nyom három kést Lillith kezébe apám.
Lillith egy pár másodpercig méregeti a kezében a késeket, próbálgatja a súlyukat, és a súlyeloszlásukat, majd körülnéz az étkezőben, de csak maga előtt. Aztán hirtelen mozdulattal, gyors egymásutánban mind a három kést elhajítja. Hátrafelé!!!
- Na, ez lesz az, amit soha, senkinek nem mutatsz meg!!! – csap le rá apám azonnal – Hol tanultad?
Én felpattanok, és megnézem a késeket. A háta mögött, tőle hat méterre lévő fal mellett álló, hatalmas, fa dézsába állította bele, ami egy kisebb pálmának ad otthont.
- Honnan láttad, hogy hová kell dobnod? – kérdezem én is.
- Ott, szemben, abban a kicsi tükörben – int maga elé – És otthon, amikor éppen unatkoztam, a fiúkkal gyakorolgattunk, játékképpen.
- Remek! – dicséri meg apa – Látod, hogy nem is olyan reménytelen a helyzeted? Máris van egy titkos fegyvered!
* * *
Pár perccel tíz előtt érkezünk meg Caldwell kíséretében a kiképzőtermekbe.
Hatalmas tornacsarnokba lépünk, amely tele van fegyverekkel, és a lekülönbözőbb akadálypályákkal. Van egy nagy erkélyszerű alkalmatosság is, itt tanyáznak a Játékmesterek, akik figyelemmel követik az edzéseinket, és felmérik a képességeinket, hogy meghatározhassák a pontszámainkat. A pontszámok irányt szabnak a fogadásokhoz. Természetesen, a Viadalon szinte mindenre fogadni lehet, például arra, hogy ki fog győzni, de arra is, hogy milyen sorrendben fognak meghalni a Kiválasztottak, ki kit fog megölni, és még számtalan, elképzelhetetlen dologra. A pontszámok 1-től 12-ig terjednek, és azt reprezentálják, hogy a Játékmesterek szerint mennyire jó az adott Kiválasztott. Az 1-es a gyakorlatilag reménytelen kategória, míg a 12-es az egy valóságos csodagyereket jelent. A Hivatásosak általában 8-10 pont körül szoktak kapni, úgyhogy ha ennyit én is megkapok, akkor már elégedett leszek magammal.
Az utolsók között érkezünk, bár nem teljesen utolsóként. A többi már itt lévő kiválasztott egy nagydarab, kigyúrt fickó körül áll. Azt a kezeslábast viselik, amit mindenkinek viselnie kell a kiképzőteremben, a hátukon egy számmal, a körzetszámukkal.
A 11-ik Kiválasztottjai utánunk érkeznek. A gyönyörű lány. Ahogy megáll közöttünk, észreveszem – bár nem mutatom jelét – hogy megakad rajtam a tekintete, és alaposan megnéz magának. Aztán zavartan elkapja a pillantását, és a fegyvereket kezdi stírölni. De kár, hogy ilyen körülmények között találkozunk össze! Ha ő is a 7-ik lakója lenne, biztosan megpróbálnék megismerkedni vele. De így? Mi értelme lenne?
Ahogy az összes Kiválasztott megérkezett, a fickó beszélni kezd:
- A nevem Thrill – kezdi a pasas – Én vezetem a kiképzéseteket az elkövetkezendő három napban – jelentőségteljesen végignéz rajtunk, majd folytatja – Pár hét múlva, közületek huszonhárman halottak lesznek. Csupán egyetlen egy valaki lesz, aki a saját lábán tér vissza a körzetébe. Hogy ki lesz az, nagyon nagyban attól függ, hogy mennyire hasznosan töltitek el az időtök itt, a Kiképzőközpontban. A szabályok, míg itt vagytok, a következők! Először is, nincs harc a többi Kiválasztottal! Ezt tartsátok meg az Arénára! Ha partnerrel akartok gyakorolni, arra rendelkezésre állnak segédek, edzők. Négy kötelező gyakorlat van, a többit szabadon megválaszthatjátok. Azt tanácsolom, hogy ne becsüljétek alá a túlélő képzettségeket! A legtöbben közületek természetes halált fognak halni, elsősorban fertőzésektől, és kiszáradástól. A felkészületlenség éppen olyan halálos, mint egy kard!
Thrill ez után felsorolja az egyes állomásokat, hogy hol, mit lehet tanulni, mik a kötelezők. Ezalatt én felmérem a csapatot, és ismét megállapítom, hogy nagyon hosszú Viadal lesz. Leszámítva a sánta fiút mindannyian egészségesek, erősek vagyunk, még azok is, akik a legszegényebb körzetekből érkeztek, és látszik rajtuk, hogy nem túl gyakran – vagy, inkább sosem – tudták teletömni a bendőjüket.
Scragg tényleg nagyon félelmetes fickó. Alacsonyabb, mint én, ez jól látszik, de lehet, hogy még nehezebb nálam is, tiszta, kigyúrt izom. Brutális. Crush ugyanez, lányban, nem túlzó az a feltételezés, hogy talán még 70 kg is megvan, a fiúk felénél biztosan erősebb, és persze, az összes lánynál. Mindketten nagyon vérszomjasan pillognak körbe, látszik rajtuk, hogy alig várják, hogy az Arénában legyenek. Az 1-es Kiválasztottjai szintén nagyon kemény ellenfélnek tűnnek, bár ők sokkal bizalomgerjesztőbben néznek ki. Sragg-ék is csinosak, de Stunner-ből, és Ravish-ből valahogy hiányzik az a vérszomjas brutalitás, ami Scragg-ben, és Crush-ban megvan. A harmadik Hivatásos páros Claes és Lawra. Claes tipikus Hivatásos, nagydarab, erős, félelmetes, míg Lawra tökéletes ellentétje, karcsú, gyönyörű, és ártalmatlannak tűnő. Éppen ezért leszek vele nagyon óvatos. Alamuszi nyuszi nagyot ugrik, mint tudjuk. Figyelmeztetném Lillith-et, hogy ő is legyen nagyon óvatos Lawra-val, de nem tehetem. Amikor beléptünk a terembe, látványosan szétváltunk, és a kör két legtávolabbi pontján álltunk meg. Fenntartjuk azt a látszatot, hogy mi ellenségnek tekintjük egymást.
Tekintetem a Kiválasztottakat pásztázza, és megakad a lányon, aki a 11-es Körzetből jött.
Tényleg nem túl magas, biztosan nincs 170 centi, bár nem sok hiányzik hozzá. Ha jól emlékszem az Aratásra, Amarilde-nek hívják. A kezeslábas tökéletesen simul a testére, kihangsúlyozza nyúlánk termetét. Gyönyörű teste van, lányosan keskeny, de nőies ívű csípő, lélegzetelállítóan vékony derék, válla felé valamelyest szélesedő mellkas, tenyérbe simuló méretű, kerek mellekkel, szemet gyönyörködtető, karcsú homokóraformát adva alakjának. Nyaka kecses, arca megkapó szépségű, élénk tekintetét le nem veszi Thrill-ről, feszülten figyeli minden szavát. Gyönyörű lány. Szebb, mint Ravish, az 1-esből, pedig szinte mindig az 1-es Körzet Kiválasztottjai a legszebbek. Nagyon nagy kár, hogy ilyen körülmények között találkozom vele. Igaz, egyébként sosem találkoznánk, hisz’ sosem utazhatunk a Körzetek között…
Aztán Thrill megadja az engedélyt, és mindenki szétszéled.
A Hivatásosak azonnal megrohanják a fegyverállványokat, és a legbrutálisabb eszközöket ragadják meg. Nagy lendülettel kezdik rongálni a fegyverekkel a kitett gyakorlóbábukat, nyilvánvaló, hogy próbálnak mindenkit megfélemlíteni az erőfitogtatásukkal. Kár, hogy rám ez nem nagyon hat. Úgy döntök, hogy mindjárt az elején tegyük helyre az erőviszonyokat.
Én is a fegyveres harc állomása felé veszem az irányt, és egy baltát veszek le az állványról. Aztán az egyik edző felé fordulok:
- Lenne partnerem a gyakorlásban? – kérdezem határozottan.
- Természetesen! Én karddal fogok harcolni. De javaslom, hogy öltözzünk védőfelszerelésbe! – ugrik készségesen – A legkevésbé sem akarnám, hogy sérülten kelljen az Arénába menned!
Nem kommentálom, szó nélkül felöltöm a védőfelszerelést, majd felállunk a küzdőtéren.
A fickó nem akarja megkönnyíteni a helyzetemet, nagyon keményen támadni kezd. Eleinte csak védekezek, hogy kitapasztaljam a stílusát, gyorsaságát, erejét. Össze kell szednem a tudásomat, mert nagyon jó a fickó. Ha most őt legyőzöm, az nagyon nagy fegyvertény lesz a többiek előtt.
Körülbelül egy fél perc kell hozzá, mire felmérem, s úgy döntök, hogy itt az idő egy komolyabb visszatámadáshoz. Az egyik hárításból indítom a támadást, amivel nagyon meglepem, hisz’ az eddigi mozdulataim alapján eszébe sem jutott, hogy a hárításból megállás nélkül tudom továbbvinni a mozdulatot egy támadásba! Nem is tudja hárítani, kilépéssel tudja elkerülni, hogy komoly találatot vigyek be neki.
Pokoli gyors adok-kapok kezdődik, azt hiszem, hogy a balta, és a kardvívás magasiskoláját mutatjuk be. Érezhetően meglepem vele, hogy magas termetem, és jókora izmaim ellenére mennyire gyors tudok lenni, egy fél percig csak hárítani képes, mire megint rendezi a sorait. Hosszú percekig folyik a harc, villannak a pengék, csattannak a fegyverek egymáson, körbekergetjük egymást a küzdőtéren. Életemben először harcolok komolyan egy ember ellen – édesapám ellen nem vihettem bele teljes erőt, és lendületet, mert nem volt védőfelszerelésünk, és meg kellett tudni, fogni a fegyvert a találat előtt, még így is meg-megsebeztük egymást – és nagyon élvezem, el kell ismernem. Nem vágyom rá, hogy megöljem, de vágyom rá, hogy legyőzzem. Végül hosszú percekig tartó, látványos küzdelem után sikerül kisöpörnöm alóla a lábát, majd azzal a lendülettel emelve tovább a baltát, lecsapok a fejére! A balta beleáll a küzdőtér padlójába, a fejétől, és a vállától pár centire.
Csak most tűnik fel, hogy mekkora csend van a teremben, szinte harsog, ahogy szaporán kapkodok levegő után!
Ahogy körbepillantok, látom, hogy az összes Kiválasztott a mi harcunkat nézte, és a Játékmesterek is néma csendben figyelték a küzdelmet. A hozzám legközelebb álló Kiválasztott az karcsú, gyönyörű lány, aki a 11-ikből jött, Amarilde. Elkerekedett szemekkel bámul felém, tekintetünk összefonódik, ahogy rápillantok. Tekintetéből félelmet vélek kiolvasni, bár ott van mellette a csodálattal vegyes tisztelet is. De a félelem a legerősebb érzelem, ez kétségtelen.
Remek! Sikerült megriasztanom! – gondolom lemondóan, aztán a következő pillanatban eszembe jut – Hát… végül is, nem is olyan nagy baj… Elvégre, ellenségek vagyunk. Vagy én, vagy ő! Ez nem az a hely, ahol csajozni kell… Sajnos!
- Khm – köszörülöm meg a torkom, megtörve a szokatlan csendet – Köszönöm a lehetőséget!
A kezemet nyújtom az edzőpartnernek, és felsegítem a földről. Ő is meglepetten méreget, talán még nem akadt össze senkivel, aki megfektette volna. Pedig, valószínűleg nem ez az első Viadala, hisz’ már legalább negyven éves.
Míg mi letesszük a fegyvereinket, és kihámozzuk magunkat a védőöltözetből, a többiek visszatérnek a saját feladatukhoz.
Ahogy lopva körbepillantok, észreveszem, hogy a hivatásosak ellenséges pillantásokkal, mind engem méregetnek. Valószínűleg most intéztem el, hogy én legyek az elsőszámú célpontjuk. Scragg, a vérszomjas srác a 2-esből lassan elhúzza az ujját a torka előtt, majd rám mutat: halott vagy.
Höh! Hülye! – vigyorodok el a helyzet abszurdságán – Huszonhárom hulla mászkál a teremben, marha! Mondj valami újat! Magamra mutatok, és tagadólag ingatom a fejem. Majd rá, és lassan kimérten bólintok. Scragg dühösen elfordul.
Ahogy elfordulok a begőzölt sráctól, tekintetem az ijedten pillogó Amarilde-re esik. Bátorítóan elmosolyodok, amire meglepetten elkerekíti a szemeit. Megvonom a vállam, és Scragg felé intve, az arcom előtt ellegyezve jelzem: bolond. Amarilde lemondóan legyint egyet, és körbeint a termen, majd ellegyez az arca előtt: ez az egész egy hatalmas őrültség. Megvonom a vállam, megint, és újabb, bátorító mosollyal, ismét a fegyverek felé fordulok.
Az elkövetkezendő jó egy órában a fegyveres állomáson gyakorlatozok. Nem, mintha ez az óra érdemben hozzá tudna tenni valamit a harci képességeimhez, hanem hogy fel tudjam mérni a többieket. Most tulajdonképpen a Hivatásosok sajátították ki maguknak az állomást, rajtuk kívül csak én, és a 11-es fiúja választotta még ugyanezt.
Mint, ahogy az várható, a Hivatásosok borzasztó jók a gyilkolásban. Stunner egy hosszúkarddal gyepálja a bábukat, és az edzőpartnert, amikor rá kerül a sor, és igen hatékonyan. Ravish két tőrrel vív, és nem kell őt félteni, hiába rövid a fegyver, mondjuk egy baltához képest! Hihetetlen gyors, és pontos, a két fegyver mintha a kezéhez nőtt volna, olyan természetesen használja! Veszélyes ellenfél, hiába „csak” egy gyönyörű lány! Scragg brutális, hatalmas alabárddal aprítja fel a gyakorló bábukat – szó szerint. A vele való gyakorlásra különleges védőfelszerelést húz az edzőpartner. Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy őt nyílt küzdelemben le tudnám győzni. Crush nem kevésbé veszélyes, egy hosszú botot forgat, amelynek mindkét végén egy-egy rövidkard méretű penge villog. Gyors, erős, halálos. Óvatosnak kell lennem vele is. Claes, híven a körzethez, ahonnan érkezett – a 4-es, halászat a feladatuk – jókora szigonnyal döf fel mindent, amit csak lehet, míg a karcsú, és szép Lawra dárdával, és hálóval harcol, meglehetősen hatékonyan. A hálóval mozgásképtelenné teszi az ellenfelet, majd nemes egyszerűséggel nyakon szúrja. Persze, ezt most csak imitálja, de megerősít a korábbi hitemben, hogy bár ártalmatlannak tűnik, valójában eléggé veszélyes ellenfél. A 11-es körzet fiúja – Amarilde társa, noha nemigen törődnek egymással, akárcsak mi, Lillith-tel – szintén eléggé durva gyerek. Hatalmas kaszával aprítja a népet, látszik, hogy egészen kicsi kölyök kora óta az aratások lelkes résztvevője. Úgy forgatja a jókora fegyvert, mintha már az anyja méhében is a kezében lett volna! Lopva Amarilde-re pillantok, aki a csapdákat oktató állomáson, elmélyülten próbál egy hurkot összeállítani. Vajon, ő is ekkora hentes? Nehéz elképzelni róla. De, végül is, Lawra-ról sem hinné senki, mégis kiemelkedő harcos.
A fegyveres harc után a növény-, és állatvilággal foglalkozó állomáshoz megyek. Fontos megismerni az ehető növényeket, és állatokat, amelyek arra a vidékre jellemzőek, ahol majd az Arénát kialakítják. Ahogy az oktatót hallgatom, rájövök, hogy nincs nagy különbség ahhoz a vidékhez képest, ahonnan én jövök, így hamarosan tovább állok, és én is a csapdaállítós állomáson kötök ki.
Amarilde épp abban a pillanatban végez a hurokkal, ami tökéletesen simán működik, mintha egy született profi készítette volna! Először önkéntelenül is megdicsérném, aztán meggondolom magam. Ez nem az a hely, ahol ismerkedni szokás. Értelme sincs. Aztán a következő pillanatban az jut eszembe, hogy miért ne? Hisz’ már úgyis minden mindegy! Akkor miért ne érezhetnénk magunkat jól az utolsó napjainkon?
- Hűha! Nem semmi! – szólalok meg, a háta mögött állva – Úgy nézem, majd nagyon a lábaim elé kell néznem!
Szinte ugrik egyet ültében, ahogy megriad a hangomtól, annyira belemerült a munkába. Hatalmasra tágult, kerek szemekkel, ijedten pillog rám, de végül nem szólal meg.
- Ne ijedezz, nem bántalak! – mosolygok rá, és leguggolok mellé.
Amarilde félrebiccentett fejjel elhúzza a száját, mintha csak azt mondaná, „hülye vagy, azért vagyunk itt!”.
- Öhm… – ráncolom a homlokomat a helyzet iróniáján, aztán végül kibököm – Nem akarlak bántani, és addig nem akarok rágondolni, mi lesz négy nap múlva…
Megvonja a vállát, de még mindig nem szólal meg. Nem egy bőbeszédű lány.
- Lehetne, hogy hagysz engem is szóhoz jutni? – nevetem el magam.
- Most mit mondjak? Hogy el van cseszve a hetem? – kérdezi fanyalogva.
- Mindnyájunké – bólintok – Látom, már nagyon jól megy a csapdaállítás…
- Csak próbálkozok – vonja meg a vállát – Nem akarok éhen halni. Az lassú, és fájdalmas…
- Próbálkozhatok veled? – kérdezem barátságosan.
Tényleg nem tudom, hogy mit is akarok. Miért lenne jó, ha összebarátkoznék vele? Vagy esetleg beleszeretni? Az csak szenvedést hozna, hisz’ megeshet, hogy nekem kell őt megölnöm, hogy életben maradhassak… Van ennek értelme? Természetesen nincs. De az ember olyan, hogy minden körülmények között szüksége van társaságra, barátra, szerelemre…
- Miért ne? – mosolyodik el ő is. Nagyon halványan, szinte alig látom, de azért határozott mosoly.
Nem sokáig maradunk együtt az állomáson, legfeljebb fél órát. Amarilde-nek nagyon jól megy már a hurok, így aztán hamarosan odébb áll. Én maradok ott, majd pár perccel később csatlakozik hozzám Tamhas, a sánta fiú, a 6-osból, és a társa, Averell. Averell nem túl magas, alig lehet több 160 centinél, helyes, vörös hajú lány. Nem különösebben szép, inkább az a fajta, akire azt szoktuk mondani, hogy aranyos. Nem szép, vagy csinos, hanem aranyos. A fiú – sántaságától eltekintve – amúgy egy jó kiállású srác, de láthatóan valami születési rendellenességgel jött a világra, az okozza a sántítást.
Meglepő, hogy mennyire nem értenek a csapdákhoz, annak ellenére meglepő, hogy a 6-osból jöttek. A 6-os Körzet fő tevékenysége a szállítmányozás, így tulajdonképpen semennyire sem értenek a szabadban végzett tevékenységekhez, sem a fegyverekhez. Viszont az még megdöbbentőbb, hogy mennyire gyorsan tanulnak! Bár nekem van némi gyakorlatom csapdaállítást illetően, egy órával később mégis sokkal profibb fojtóhurkot készítenek, mint én!
Egy óra körül hívnak bennünket ebédelni.
A reggelit, és a vacsorát mindenki a saját lakrészében költi el, de az ebédet egy, a kiképző termek melletti étkezőben szolgálják fel nekünk. Az ételeket zsúrkocsikon tolják be, s mindenki annyit szed róluk, amennyi jólesik. Jó, kapitóliumi szokás szerint semmiből nem spórolnak, annyi ételtől roskadoznak a kocsik, hogy képtelenség lenne mindent megennünk.
A Hivatásosak hatos csapata nagy zsivajjal foglalja el a terem közepén található asztalokat, melyeket önkényesen összetolnak, és együtt ülnek le hozzá enni. Ezzel is a felsőbbrendűségüket próbálják fitogtatni, hogy nem közösködnek senkivel, mert ők mindenkinél jobbak, mindenki felett állnak.
Egy kivétellel.
Noel, Amarilde társa a Hivatásosak asztalához ül le ebédelni. Természetesen, fogalmam sincs róla, hogy mi, és hogy szokott történni, itt, a Kiképző Központban, hisz’ erről nem közvetítenek részletesen a tévében, de gyanítom, hogy az azért nem túl gyakori, hogy valaki, aki nem a kiemelt körzetekből származik, a Hivatásosokkal lógjon. Mindenesetre, úgy tűnik, hogy Noel-t befogadták, vagy legalábbis nem elutasítóak vele szemben, és szóba állnak vele.
A többiek egyesével üldögélnek az asztaloknál, de például Tamhas, és Averell, a 6-ik Körzetből együtt esznek. Mi, Lillith-tel, követve a megbeszélteket, nem veszünk tudomást egymásról. Lillith Meyta-val ül egy asztalnál, a 10-ik Körzet lányával, de nem nagyon beszélgetnek, néha-néha mormolnak pár halk szót egymásnak. Amarilde egyedül ül az egyik félreeső asztalnál.
Miután megrakom a tálcámat mindenféle finomsággal – az egyetlen jó dolog ebben az egészben az az, hogy annyit ehetünk, amennyi belénk fér, és olyan finomakat, amilyenről még csak nem is hallottunk, soha, nemhogy kóstoltunk volna! – Amarilde asztala felé veszem az irányt. Ő csendesen, lehajtott fejjel eszeget, elmerül a gondolataiban, vagy csak megpróbálja kizárni a környezetet, a Hivatásosak hivalkodó zajongását, így nem veszi észre, mikor az asztalához érek. Megköszörülöm a torkom, mert nem akarom megint megijeszteni, mint korábban, a csapdáknál.
- Nem bánod, ha csatlakozom hozzád? – kérdezem halvány, barátságos mosollyal, amikor felnéz rám.
|
| Barack | 2013. 04. 18. 11:27:19 | #25608 |
Karakter: Amarilde Green
Megjegyzés: ~Gab-nak~
Manapság nem könnyű az emberek helyzete, legalábbis itt a tizenegyedik körzetben, növénytermesztéssel foglalkozunk, igyekszünk megteremteni azt a mennyiséget, amennyit megkövetelnek tőlünk és még a lakosságnak is jut belőle, hogy ételt tehessenek az asztalukra. Nem mondom, hogy gazdagok vagyunk, mert itt ilyen szó nem létezik, nekünk is keményen kell dolgoznunk ha enni akarunk.
Kiskoromban sok mindennel beetettek anyámék, hogy csak nekünk ilyen rossz a sorsunk, ám ahogy cseperedtem és betöltöttem a tizenkettedik életévemet, a nevemet felírták egy cetlire és bekerült egy nagy gömbbe, ahová azoké a fiatal lányoké, akik elmúltak tizenkettő, de még nincsenek tizenkilenc évesek. Kicsit aggódni kezdtem, hogy egyszer kihúzzák a nevemet, és ott halok meg, mert semmivel sem tudtam volna előrukkolni. Ahogy teltek az évek, mindig más lány és fiú páros hagyhatta el a körzetet, közülük senki sem tért még vissza győztesként, természetesen, olyankor mindenki gyászol. Ilyenkor sokszor arra gondolok, hogy ha egyszer nekem kell mennem, vajon engem is ugyanígy fognak gyászolni? Ezt senki sem tudja biztosra. Nagyon sokat edzek, hogy ne érjen váratlanul az, ha mennem kell, húgomnak is próbálom megtanítani a dobás minden fortéját, mert még nem jöttünk rá, hogy neki mi megy a legjobban a visszabeszélésen kívül.
Igyekszem a szüleimnek segíteni mindenben, van, hogy kora reggeltől estig kint dolgozunk, mert annyira a nagy a szárazság, hogy néha semmi sem terem meg. Az időjárás is nagyon szeszélyes erre fele, volt egész nyáron alig volt eső, és minden elszáradt. Víz itt szó szerint egy nagy kincs, nem mindenki teheti meg, hogy minden nap használja, vagy iszik belőle. Nagyon sok kis gyereket, kiszáradás fenyeget, alig érik meg az egy éves kort, nagyon nagy volt a halálozás tavaly.
Néha annyira egybefolynak a napok, hogy elfeledkezem mindenről és csak arra tudok gondolni, hogy javíthatnék a koncentrációmon és a dobási szögön. Rengeteg titkos éjszakákat végigsírtam, mert ezt a sanyarú sorsot nem bírom tovább elviselni, néha az öngyilkosság is megfordult a fejemben, mégis az térített észhez, hogy a szüleimnek segítenem kell, és a testvéreimnek hiányoznék.
Egyetlen egy családnak nem hiányoznék a Neiberteknek. Ők a legbunkóbbak, mindenkit lenéznek, annak ellenére, hogy ők is egy nagy senkik, mindig csak parancsolgatni tudnak, ugyanakkor remekül értenek a seggnyaláshoz. Két fiúk van, Noel aki velem egyidős, hát ha meglátom leköpnél, mert egyszerűen nem lehet megmaradni mellette, annyira irritál a közelsége. Az öccse kicsit idősebb, mint az én húgom, ő eléggé beteges. Noel, tökéletesen bánik a késekkel, utánozhatatlanok a mozdulatai, nem is szeretnék vele összetűzésbe kerülni, mert kicsontozna, ugyanis nem egyszer meg lettem már fenyegetve. Azóta nem szívesen elegyedek vele beszélgetésbe, ha lehet.
Van a körzetünkben egy fiú aki sokszor figyel engem, néha virágcsokrot is felfedeztem azon a helyen ahol járkálni szoktam. Eddig még nem szólított meg, amit nem bánok, ugyanis, nem szimpatikus. Sose voltam szerelmes, egyik életcélom az, hogy egyszer ezt megtapasztaljam, mert e nélkül nem élet az élet. Az, hogy nem lesz családom, nem érdekel, de szeretni szeretnék valakit, még ha csak plátói lesz is. Amilyen gyorsan csak tudom, elhessegetem ezt a kívánságomat, ilyenkor a szívem mindig összefacsarodik a szomorúságtól. Ám ha ilyen érzéseim lesznek, igyekszem magam felvidítani, viszek virágot anyukámnak, testvéreimmel játszom, és édesapám kedvéért hagyom, hadd tanítson, mert ez mindig megnyugtat.
Nyár kora első napjaiban, vagy konkrétabban fogalmazva nyár elején összeterelnek minket a főtérre, külön a férfiakat, külön a nőket, a hatalmas nagy tömegnél, valahol középen lehetek, mellettem idegen fiatal lányok állnak és idegesek. Csak most fogom fel, hogy most lesz a névhúzás, és ez most megváltoztat mindent. Összeszorítom a fogaimat és feszülten várom azt a nőt, aki kihúzza a kis cetlit, az én nevem, ha jól emlékszem hatszor szerepel, így semmi esélyem. Istenem, remélem nem én leszek az, akinek mennie kell. Körbepillantok, látok törékeny kis tizenéves lányokat, akik biztosan meghalnának azon a viadalon. Hamarosan megjelenik egy nő, aki nagyon elegáns öltözetben feszít, szőke haja van, amit egy hatalmas csili-vili kalap eltakar, az arcán egy kilónyi festék, szerintem a ráncait próbálja eltüntetni kevés sikerrel. Az öltözéke, hát nem is tudom, mihez lehetne hasonlítani. Méregzöld kosztüm van rajta, ami alapból előnytelen, a válla része nagyon buggyos, a ruha ujja pedig majdnem a földig ér. Sokan szívesen kinevetnék a nőt, akkor az őrök lecsapnának minket. Szoknyája ritka gusztustalan, mert hatalmas nagy virágok ékesítik. Olivia Hamden-nek hívják és nagyon vinnyogós hangja van, nem tudom honnan szalajtották a nőt, de irritál a jelenléte, szerintem ezt ő is érzi. Két oldalán hatalmas nagy üveggömbök, amikben cetlik vannak, a nevek sorsolása, ezt ismételgetem magamban.
- Boldog Éhezők Viadalát, mindenkinek! Sok szerencsét, és sose hagyjon el benneteket a remény! Hatalmas megtiszteltetés számomra… – innentől kezdve nem figyelek a monológjára.
Mégis kénytelen vagyok hallgatni amit mondd, mert elindult a lányok gömbje felé, amiből a nevet fogja kihúzni.
- Csak ne én legyek, csak ne én legyek. – mondom szépen halkan magamnak.
Belenyúl a cetlikbe, jól megkavarja, majd kihúzza a göcsörtös ujjaival. A torkomban dobog a szívem, mentem rosszul leszek, szinte a hányinger kerülget.
- Akkor most tudjuk meg, hogy ki lesz az a két szerencsés Kiválasztott, aki abban a hatalmas megtiszteltetésben részesülhet, hogy idén a Tizenegyedik Körzetet képviselheti a hatvanharmadik Éhezők Viadalán!
– Itt is van. – Hatásszünet, míg elolvassa a nevet, majd a mikrofonba mondja.
- Amarilde Green. – Nevem elhangzását követően érzem, hogy minden szem rám mered és fal fehér leszek – Merre vagy? Gyere! – Nem merek kilépni a sorból, hiszen megváltozik az életem ettől a perctől fogva.
Nem tagadom, mert félek és maga a tudat, hogy nem fogom soha többet látni a szüleimet és a testvéreimet felnőni, a szívem belesajdul. Egy könnycsepp végigfolyik az arcomon, ami marja az arcomat. Ritkán sírok, most ez a pillanat előhozta belőlem.
Testvéreimet keresem meg a szüleimet, akik aggódva figyelnek, anyukám sír, apám is próbálja visszatartani könnyeit, húgom az zokog, öcsém meg nem fogja még fel, hogy most lát utoljára.
- Akkor most következzenek a fiúk. – Odalép a fiúkéhoz, belenyúl és kihúzza a kis cetlit.
- Noel Nierbert. – A szívem, kihagy egy ütemet, gyorsan a fiúk felé pillantok, ahonnan pacsizva jön ki, remélem meg fog dögleni.
Megmarkolja a kezünket és szépen elvezet minket a Törvényházba, ahol a szeretteink elbúcsúzhatnak tőlünk, egy szobában találom magam, amikor kinyílik az ajtó a húgom szalad hozzám, majd a szüleim.
- Vigyázz magadra és büszkék vagyunk rád anyáddal. – Megölel apám jó szorosan.
- Apa. – suttogom és sírni kezdek.
- Kincsem, csak ügyesen, és gyere haza. – Anyám is megölel, nem szeretek búcsúzkodni, mert félek, nem fogom őket többé látni.
- Vigyázz anyuékra. – Guggolok le húgomhoz, aki zokog. – Vigyázz öcsédre is. – suttogom.
- Letelt az idő. – mondja az ember aki bevezetett, mindenkinek el kellett hagynia a szobát, így egyedül maradtam.
Hamarosan kivezetnek az épületből egy autóba be kell ülnöm, közénk ül ez a fura hölgy, mellé pedig Noel. Unottan hallgatjuk végig a monológját, hiszen senkit sem érdekel, mert itt az életünk a tét.
A vasútállomásra nem sokan jönnek ki, mégis azért integetnek nekünk amint felszállunk a vonatra. Becsukódik az ajtó és elindulunk abba a bizonyos városba, Olivia egyből előkerül valahonnan.
- Gyertek beljebb. – terel minket, mint a kiscsirkéket, Noel természetesen, mint egy megvadult bika úgy megy előre, engem nem is enged előre, hiszen utáljuk egymást.
Gyönyörű helységbe vezetnek minket, ahová egyből le kell ülnünk, itallal kínálnak minket, belekortyolok, és alkoholos íze van.
Egy kis tószt után belekortyolva fancsali arcot vágok, mert bűn rossz íze van, inkább vizet kérek, mert tényleg nagyon szomjas vagyok. Megbeszéljük, hogy ki miben a legjobb én kezdem, de Noel azonnal közbevág, hogy küldjenek engem haza, mert egy béna senki vagyok, rosszul esnek a szavai, hiszen vagyok olyan jó mint ő. Lehet, hogy ő fog legelőször meghalni. Nagy nehezen, de kibököm, hogy miben vagyok jó, Noel büszkén vállalja, amihez ért, nem is érdekel.
Kicsit meglepődve tapasztalom, hogy húst tesznek az asztalra, nagyon drága étkészlettel, alig merem a kezembe venni, mert nem szeretném, ha piszkos lenne. Amint a húst bekapom és ízlelgetni kezdem, finoman omlik szét a számban, nagyon zamatos íze van. Fokhagymás olajban, meg még valami különleges növénnyel van fűszerezve, amit nem ismerek, pedig minden nap ezekkel foglalkoztam. Itt vissza is vonulhatunk a nekünk fenntartott szobába, elkerekedik a szemem, amikor meglátom a méreg drága holmikat.
~*~
Magam sem tudom, hogy hány órája utazunk, megismerkedünk a két győztessel, akik a mentorunk lesznek, Seeder, egy olajbarna bőrű nő, hosszú egyenes fekete haja van, szemei nagyon igéző aranybarna árnyalattal csillognak. Másik mentorunk férfi Chaff, majdnem két méter magas, szinte eltörpülök mellette, az egyik karja csonkban végződik, gondolom megsérült a viadalon, de hát akkor ő egy győztes, te jó ég. Nem irigylem őt. Ők avatnak be minket mindenbe, és készítenek fel a legrosszabbra, ami csak történhet. Mindig próbál okosságokat mondani, csak fel nem tudom fogni, mi lesz ott. Este leülünk egy hatalmas képernyő elé, ahol felsorolják a körzetekből kik lesznek. Teljesen ismeretlen nevek és emberek, a legvégén minket is bemondanak, furcsa volt magamat látnom így kívülről. Olivia pedig azzal az ötlettel jön, hogy milyen ruhákat vegyünk fel majd, amikor bevonulunk. Valami különleges göncöt fogunk kapni, amit előre utálok.
Amikor megérkezünk különleges külsejű emberek integetnek nekünk Noel integet én meg megszeppenve állok az ablaktól nem messze.
- Noel belopta magát a szívükbe, kövesd a példáját. – Mondja kacsintva Chaff.
Nem megyek oda integetni, ezek szerintem csak azt élvezik, hogy mi meg fogunk halni.
Pár óra múlva…
Egy fém asztalon kell feküdnöm, ami eléggé kellemetlen egy szál lepelben, alsónemű maradt rajtam, kínos ez az egész. Legyantázzák a lábamat, inkább a fájdalomra koncentrálok, mintsem azokra az emberekre, akik nevetségesen festenek. A nőknek hatalmas, papagájszínű szempilláik, fura színű tarka hajuk és az öltözködésük, nevetséges. A nő a szemöldökömet szedi ki, ami eléggé fájdalmas, végül lemosnak megint, majd a hajamat kezdik el szépen kikefélni, meg is jegyzik, hogy milyen szép hosszú. A végéből levágnak egy keveset, hogy szépen álljon. Közlik, amikor bekennek tetőtől talpig, hogy hamarosan megérkezik Steve.
Kíváncsian várom ki lesz ez a Steve. Hamarosan kinyílik az ajtó és egy középkorú fekete hajú és tűrhető kinézetű férfi.
- Szia Steve vagyok a stílustanácsadód. – Ezen meglepődöm, hogy ilyen embert is beosztanak mellém.
- Szia! – köszönök félénken.
- Mióta növeszted a hajadat? – kérdezi, amit magam elé veszek.
- Kiskorom óta. – Felelem egyszerűen.
- Noelnek Poartya lesz a stílustanácsadója. - Elmosolyodik. – Vedd fel a köntösödet és beszélgessünk, hogy milyen lesz ruhát fogtok viselni a nyitó ünnepségen.
Csak bólintani tudok, hogy felőlem bármilyen lehet.
Nagy nehezen megegyeznek valami tűzpiros selyem ruhában, ami rajtam tökéletesen áll, míg Noel eléggé nevetségesen fest, mégis szabaddá teszi félig a felső testét. Mint kiderül ez a ruha ha szelet kap, szépen kecsesen és ívesen mozog a levegőben, szinte úszik. Remélhetőleg ezzel megbolondítva a közönséget.
Gyönyörű fekete telivérek állnak egy olyan szekér előtt, amilyet még életemben nem láttam, fel kell állnunk rá, majd integetnünk. Amikor bemondják a Körzetek számat sorrendben, úgy megyünk ki a betanított lovakkal is.
A szívem a torkomban dobog, hiszen itt ahogyan hallom hatalmas nagy tömeg fog minket fogadni.
A legvégén amikor mi jövünk, veszek egy mély levegőt és várom, hogy kinevessenek minket, ehelyett állva tapsolnak minket. Meglepődve tapasztalom, hogy tetszünk nekik. Gyönyörű zene szól, ami eléggé fülbemászó, mégis azt sugallja, hogy legyen önbizalmam tőle.
Zene
Lovaink egyenesen Snow elnök palotája elé húzzák a szekerünket, és megállnak. A zene hangos harsonaszóval ér véget. Az elnök, egy papírfehér hajú, alacsony, vékony ember, palotája erkélyéről mondja el hivatalos köszöntőjét. A hagyományok szerint a beszéd alatt nem a versenyzők arcát mutatják, de a kivetítőre sandítva látom, hogy ezúttal a szokásosnál jóval hosszabban időz rajtunk a kamera. Minél sötétebb lesz, annál több tekintet szegeződik az úszó öltözetünkre. Ahogy felcsendül a nemzeti himnusz, még egy utolsó kísérletet tesznek, hogy gyorsan megmutassák mind a tizenkét párost.
~*~
Amikor végre sikerül mindenkit lerázni magunkról, Olivia megmutatja hol fogunk lakni, egy meseszép hotelben, amitől a szám is tátva marad. Mindenhol méreg drága csillárok és bútorok, ha ezt lehetne adni, a helyzetünk máris jobbra fordulna az biztos. Szerencsére magunkra hagynak, gyorsan elvonulok a nekem előkészített szobába, mindent megnézek, majd egy alig takaró pizsamát veszek fel, bebújok az ágyba és elalszom.
Valamikor Olivia toppan be és rettenetes hangjától bárki felkelne, mérgesen nyitom ki a szememet. Rettenetesen fáj a fejem, mert nem aludtam valami sokat, sőt inkább kimerült vagyok.
Elvonulok a fürdőbe, lezuhanyozom, és kellemes illatáradattal megyek vissza a szobába, ahová már ki van készítve a ruhám. Fekete és türkiz kék színű csíkok futnak benne, van hozzá egy csatos, csizma szerűség. Amikor felveszem, jól kihangsúlyozza az alakomat és nőies vonalaimat. Hajamat Steve összefogja egy hatalmas nagy copfba és különböző hurkokkal feltűzi, ami kifejezetten tetszik.
Bejön Olivia, és a mentorunk, akik elmondják, most meg kell mutatnunk, hogy mit tudunk és a többi kiválasztottal fogunk együtt edzeni. Izgatott leszek, és nem veszek tudomást Noelról, aki ujjongva megy előre Olivia oldalán és a mentorunkén.
Amikor beterelnek minket, kicsit elfog a félelem, hiszen a legjobbakkal kell most edzenem. Ahogy végignézek a fiúkon és a lányokon, szó szerint kifut a vér az arcomból, mégis megakad a szemem egy nagyon fess és izmos srácon. Szó szerint szemet gyönyörködtető a látványa, alig bírom levenni róla a szememet, a szívem is hevesebben ver, magam sem tudom, mi ez, nem tudok koncentrálni, gyorsan leveszem róla a tekintetemet és a fegyvereket figyelem kínomban.
|
| gab287 | 2013. 04. 14. 18:31:53 | #25595 |
Karakter: Haydrien Edenthaw
A lázadásukért érzett bűnbánatból, minden Körzet küldjön
egy 12 és 18 év közötti fiút, és lányt, a nyilvános „Aratásra”.
A Kiválasztottakat küldjék a Kapitólium őrizete alá,
majd az Arénába, ahol életre-halálra megküzdenek.
Mert, csak egy győztes lehet.
Mostantól, és mindörökké, e verseny neveztessék Az Éhezők Viadalának.
Részlet a Hűtlenségi Egyezményből
1. Az Aratás
- Nem félsz? – kérdezi Rayann, a hátamon egyensúlyozva, törökülésben.
- De, igen, félek – lihegem neki, ahogy a tízedik fekvőtámaszomat csinálom – Hülye az,… aki nem fél…
- Hát, nem nagyon látszik rajtad… – mormogja maga elé, szinte csak a maga számára – Én nagyon félek!
- Szerintem… nem hülye az… aki nem fél! – hallom Gadiel szaggatott hangját. Nem látom őt, csak hallom, ahogy a szőnyegporolón húzódzkodik – Nem lehet… örökké félelemben… élni!
Még kipréselek újabb öt fekvőtámaszt, mellizmaim úgy égnek, mintha leforráztam volna őket, majd hasra ereszkedek. Rayann leszáll a hátamról, én pedig hanyatt fordulok. Öcsém épp leugrik a porolóról, az oszlophoz lép, és hátizmait kezdi nyújtani, míg Rayann felkapaszkodik a rúdra, és nyújtott lábait magasra emelve, bokájával megérinti a rudat, amibe kapaszkodik. Brutális hasizmai vannak a húgomnak.
Ma van az Aratás.
Ez az a nap, amikor kisorsolják, hogy kik képviseljék a Hetedik Körzetet, az Éhezők Viadalán. A Viadalon, ahol minden körzetből ketten vesznek részt – összesen huszonnégyen – és csak egy maradhat. Igen, csak egy. Viadal, életre, halálra. Minden évben megrendezésre kerül, idén már hatvanharmadik alkalommal. Ez a büntetésünk, ezzel rójuk le adósságunkat a Kapitóliumnak, és ezzel figyelmeztetünk mindenkit, hogy milyen borzalmas büntetéssel jár, ha valaki fellázad a Kapitólium ellen.
Hatvanhárom évvel ezelőtt a tizenhárom körzet fellázadt a Kapitólium zsarnoki hatalma ellen. Véres polgárháború dúlt, ám a Kapitólium – technikai fölényével – legyőzte a körzeteket. A lázadást kirobbantó Tizenharmadik Körzetet elpusztította, eltörölte a föld felszínéről, és minden ott élőt megöltek, példát statuálva, hogy mi vár azokra, akik fellázadnak a Kapitólium ellen. Aláírták a Hűtlenségi Egyezményt, amelyben életbe léptették Az Éhezők Viadalát is, mintegy mementóként, hogy ők mindent megtehetnek, elvehetik a gyermekeink életét, pusztán azért, hogy jól szórakozzanak. S az óta, minden évben, egy-egy 12-18 év közötti fiú, és lány a Kapitóliumba utazik, minden körzetből, hogy halomra ölje egymást, a kapitóliumiak szórakoztatására. Azt, hogy ki megy, egy sorsoláson döntik el. Annak a neve, aki betölti a 12-ik életévét, felkerül egy cédulára, és bekerül az urnába – külön a fiúké, és külön a lányoké. Minden évben egy újabb cetlivel több kerül a nevével a sorsolásba, mígnem, az utolsó sorsolásán 18 évesen vesz részt – mint én – összesen hét cédulával.
Igazságtalan rendszer.
Már az óta háborgok ellene, mióta az eszemet tudom. Nem a félelem miatt. Nem. A tény miatt. Hogy azért hal meg huszonhárom gyerek, mert ők jól akarnak szórakozni. Az, hogy nyomorban tartanak bennünket semmi ahhoz a szörnyűséghez képest, amit a Viadal jelent. Ez egy barbár szokás, nem is tudom, hogy honnan származik, de azt hiszem, hogy egy nagyon ősi, több ezer éves szokás felelevenítése, még a Pusztulás előttről. Ha ez önkéntes alapon menne, saját elhatározásból vehetne részt valaki a Viadalon, akkor sem lenne sokkal kevésbé barbár szokás, de, így, hogy gyerekeket kényszerítenek erre, egyszerűen tébolyító! Régóta álmodozok róla, hogy valahogy véget vetek ennek, de, persze, nem tehetek semmit. Majd talán évtizedek múlva elég erőt, és bátorságot gyűjtenek a körzetek lakói, és újra megpróbálják. Talán… Remélem, hogy még megélem…
Ma nem kellene edzenünk, ma még munka sincs. De mióta az eszemet tudom, minden nap, keményen edzünk, ha esik, ha fúj, ha fagy, nem számít. Így aztán, bár apánk nem követeli meg, mi mégis megtartjuk a mai edzést is.
- Pedig, szerintem természetes, ha féltek – mondom nekik – Mióta járni tudunk, apánk arra edz, és tanít bennünket, hogy megálljuk a helyünket az Arénában, és élve térjünk onnan vissza, ha arra kerül a sor, hogy menni kell. De nem tudjuk, hogy mi vár ott ránk, hisz’ nem ismerjük a másik huszonhárom Kiválasztottat, s főleg, nem tudjuk, hogy a Játékmesterek mit eszelnek ki. Így aztán, bár nagyon jó eséllyel indulnánk neki a harcnak, még sem lehetünk biztosak benne, hogy élve hazajövünk onnan. Az lenne a furcsa, ha nem félnétek…
- Márpedig, én nem félek! – jelenti ki Gadiel, de látom rajta, hogy sokkal inkább csak győzködi saját magát is. Tizenhárom éves, 165 centi magas, és majd’ 60 kilós, karcsú kissrác, látványos izmokkal. Korosztályában bárkit lever szkanderban, vagy birkózásban.
- Félsz te, nem is kicsit! – mondom neki halkan – Annyira, hogy még beismerni sem mered!
Nem válaszol, csak összeszorítja az ajkait.
Az vesse rá az első követ, aki nem fél ma. Még azok is félnek, akik már nem, vagy még nem vesznek részt a sorsoláson, hisz’ akkor azért kell aggódniuk, hogy ne az ő valamelyik szerettük legyen a Kiválasztott.
Gadiel-nek ez a második sorsolása, így az ő neve két cetlin lesz rajta. Rayann már 15 éves, ő négy cetlivel vesz részt, míg nekem az utolsó, így az én nevem hét cetlin szerepel majd. A brigádban, amelyikben dolgozom, részmunkaidőben van egy lány, állítólag idén az ő neve szerepel a legtöbb, összesen ötven cetlin. Tizenhat éves, ez az ötödik aratása, két nagyszülője él, az édesanyja, és öt, kisebb testvére van. Az apja nem sokkal a tizenkettedik születésnapja előtt halt meg, mert rádőlt egy fa. Hogy meg tudjanak élni, tizenkét éves kora óta minden évben feliratkozik tesszeráért. Mivel kilencen vannak, ez kilenc tesszera, minden évben, ezért minden évben tíz cetlit tesznek hozzá a sorsoláshoz, az ő nevével. Egy cetli, amivel évente növekszik a cédulák száma, és kilenc, a tesszerákért.
Ez sem kevésbé igazságtalan rendszer, mint maga a Viadal.
A Hetedik Körzet az egyike legnagyobb, és legnépesebb körzeteknek. Hatalmas, kiterjedt erdőségeink vannak, és mi termeljük ki, és telepítünk új erdőségeket. A kivágott fából bútorokat, vagy papírt készítünk, vagy más körzetek számára továbbküldjük, és egyéb tárgyakat készítenek belőlük a Kapitólium lakói számára. Úgyhogy, két lehetőséged van, vagy favágó vagy, vagy valamelyik papír-, vagy bútorgyárban dolgozol. Természetesen, mindezt éhbérért, amit a munkáddal keresel, abból éppen csak nem halsz éhen, de tényleg, csak hajszál híján. De, ha családod is van, akkor már éhezel. A legtöbben állandóan az éhhalállal küzdenek, így valamit ügyeskedniük kell, hogy ezt elkerüljék. A legegyszerűbb, ha az egyik gyerek, aki már betöltötte a tizenkettőt, feliratkozik tesszeráért. Egy tesszera egy ember számára nagyjából egy évnyi gabona, és olaj mennyiséget biztosít. Akárhányszor fel lehet iratkozni tesszeráért, ha mondjuk hatan élnek egy családban, akkor akár hatszor is feliratkozhat valaki. Persze, a tesszerát nem adják ingyen. Ahány tesszerát igényeltél egy évben, annyiszor kerül be a neved a cetlik közé a sorsoláson. Ha valaki tizenkét éves, és hatfős családjának igényelt tesszerát, akkor az ő neve hét alkalommal fog szerepelni a cetliken, a sorsoláson – egyszer, mert kötelező, s még hatszor, a hat tesszeráért. Így aztán, a szegények – vagyis az átlagemberek – gyermekei sokkal inkább veszélyben vannak, hisz’ egy kereskedő család sarjának évente csak eggyel többször szerepel a neve a halomban, mivel nem szorul rá a tesszerára. Annak a lánynak – Lillith a neve – hetven alkalommal fog szerepelni a neve az utolsó sorsolásán, ha addig ki nem húzzák. Persze, egyáltalán nem törvényszerű, hogy ő legyen az áldozat – pardon, ilyet még gondolni sem szabad, ő nem áldozat, hanem szerencsés Kiválasztott – de bárhogy is csűrjük, csavarjuk, azért neki mégis sokkal nagyobb esélye van rá, hogy kisorsolják.
Rayann-t nézem, ahogy fáradhatatlanul végzi a hasizom gyakorlatokat.
Gyönyörű lány, szinte az összes fiú, tizenkettőtől húszig, és még idősebbig is, utána koslat. A Körzet egyik legszebbjeként tartják számon őt, nemegyszer kaptam rajta a brigád-társaimat, hogy arról értekeznek, mit is kezdenének Rayann-nal, ha őket választaná a húgom. De nem féltem őt, mert nem csak gyönyörű, de rettenetesen erős is, még annál is erősebb, mint amilyennek látszik. Az edzésektől megerősödött, lányos, formás izmai szépen rajzolódnak ki kreolosan barna bőre alatt, s jól forgatja a szekercét.
Ennek ellenére nagyon aggódom érte, minden sorsoláson. Ha esetleg Gadiel neve kerülne ki, akkor habozás nélkül jelentkeznék helyette. Rayann-t nem tudom így megmenteni, hisz’ lány helyett csak lány jelentkezhet. Neki nincs idősebb lánytestvére, s, hacsak nem jelentkezne helyette valaki más, a körzetből, akkor nincs menekvés, mennie kell. Márpedig, a Hetedik Körzetben nem nagy divat Önkéntesnek jelentkezni. Volt már rá példa, de nem túl gyakori, talán ha összesen két-három alkalommal fordult elő.
Így marad az imádkozás, hogy egyikőjük nevét se halljam a sorsoláson.
* * *
Aztán, persze, eljön az idő.
Az egész családom – mint hogy a Körzet minden lakója – ünneplőbe öltözik. Mi nagyon tehetősek vagyunk, ezért a mi ruháink szebbek, díszesebbek, mint a legtöbb emberé – talán bárkié – a Hetedik Körzetben, bár megpróbálunk nem nagyon hivalkodni a vagyonunkkal. Édesapám a legszolidabb, kapitóliumi divat szerinti öltönyét vette fel, míg édesanyám egy gyönyörű, de nagyon visszafogott nyári ruhába bújt. Rayann ruhája rövid, kacéran villan ki alóla formás, az edzésektől izmos combja, míg Gadiel sötét nadrágot, és világos inget vesz, csakúgy, mint én.
Az „ünnepség” fél egykor kezdődik, ez előtt kell mindenkinek összegyűlnie a főtéren.
A Körzetek megalázásának netovábbja. Nem elég, hogy a Viadallal rettegésben tartanak bennünket, hogy ártatlan gyerekeket gyilkolnak – pontosabban gyilkoltatnak, saját magunkkal – halomra, mindezt olyan pompával, és örömmel kell megünnepelnünk, mintha valami kiváltság, valami felemelő, ifjúsági sportesemény lenne. A Viadal hatalmas felhajtással zajlik a Kapitóliumban, ez az év legnagyobb szabású rendezvénye, a legfontosabb társadalmi esemény. Televízión egész Panem-ben sugározzák a Viadalt, és mindenkinek kötelező nyomon követni az eseményeket. Az Éhezők Viadala alatt még soha nem volt áramkimaradás.
A Hetedik Körzet tágas főterét hamar kinövi a tömeg, hisz’ több mint húszezren élünk itt. Az összes lakónak kötelező a megjelenés, csak azok maradhatnak otthon, akik fizikailag képtelenek eljutni a főtérre. Mindenkinek regisztrálnia kell, ezeket az alkalmakat felhasználják népszámlálásra is. A 12-18 év közötti gyerekeket, kor szerinti csoportokba gyűjtve, elkülönítve terelik kordonok közé, a többiek pedig a kordonokon kívül kapnak helyet. Elég sokan vagyunk, akik közül sorsolnak, állítólag vagy háromezer fiú és lány él a Hetedik Körzetben, aki betöltötte a 12-t, és még nincs 19. A fiúk gömbjében úgy ezerötszáz név szerepel, összesen vagy tizenöt-húszezer cetlin. És ebből hét cetlin van az én nevem. Egész jó esélyem van, hogy megúszom.
A Törvényszék épülete előtt jókora színpad áll. Mindig, a körzetekben amúgy sosem tapasztalható felhajtással, gondos díszítéssel, pompával adják meg a módját az Aratásnak, elvégre minden sorsolást élő, egyenes adásban közvetítenek szerte, Panem-ben. Az épületek tetején televíziós stábok, és riporterek hada lebzsel, hatalmas kivetítőkön láthatja mindenki a sorsolást a téren, és a környező utcákban. A tér maga fel van lobogózva, mindenhol a Kapitólium, és a Hetedik körzet címere látható.
Aztán fél kettő előtt egy perccel kinyílik a törvényszék ajtaja, s négyen lépnek ki rajta.
Egyikük, egy nagydarab, tagbaszakadt férfi, Dinwiddie polgármester úr. Mellette Caldwell Rollo, egy kövérkés, piperkőc, kapitóliumi fickó, a megbízott. Aztán a mogorva szomszéd, Blight. A negyedk pedig az édesapám. Már nem fiatal, idén múlt 55 éves, de még mindig nagyon jól tartja magát. Nagytermetű, bivalyerős, kemény ember. Nem törték meg a borzalmak, amelyeket átélt az Arénában, bár még ma is mindennaposak a rémálmai. Erről azt mondta, hogy nem ölni nehéz, az a világ legkönnyebb dolga. Együtt élni azzal, hogy öltél. Az a nehéz.
Apu egy Győztes.
A házunk is a Győztesek Falujában van. A Kapitólium minden körzetben épített egy tizenkét, gyönyörű házból álló kis falut. Minden győztes ezekből kap egyet, ahová beköltözhet a családjával. Amikor apu megnyerte az I. Nagy Mészárlást, mint minden győztes, ő is beköltözött a Győztesek Falujába. Jelenleg két ház lakott, a miénk, és Blight-é. Blight eléggé magának való pasas, de embertelen munkát szokott végezni, amikor Viadal van. Minden követ megmozgat – akár ő a mentor, akár csak a segítője – hogy élve hazajöjjön a Kiválasztottak egyike. A harmadik ház lakója pár éve meghalt – igen öreg volt már, még az első Viadalok egyikét nyerte meg. Ilyenkor a még élő családtagoknak el kell hagyniuk a Győztesek Faluját, hisz’ itt csak azok lakhatnak, akik megnyertek egy Viadalt.
Először a polgármester lép a mikrofonhoz.
Ugyanolyan unott, és kelletlen, mint tavaly, tavalyelőtt, vagy azelőtt, vagy, mióta az eszemet tudom. Valahogy hiányzik belőle a lelkesedés. Miért is lenne lelkes? Miért tegyen úgy, mintha örülne, hogy két fiatalt a vágóhídra küldünk ma? Beszéde szenvtelen, és unalmas, mint minden évben, de szerencsére, legalább nem hosszú, hisz’ pontos ütemterv szerint, körkapcsolásban közvetítenek minden sorsolást, így egy Körzetre mindössze tizenöt perc jut.
A polgármester, pár perces beszéde végéhez ér:
- … Elérkezett a bűnbánat, és a hála ideje.
Aha, hála. Ezt a hála dumát nem is értem! Legyünk hálásak azért, hogy minden évben két fiatal meghalhat egy arénában, miközben fogadnak rájuk, hogy ki marad életben. Ha megtorlásról beszélnek, vagy bosszúról, vagy megfélemlítésről, azt értem. Abban van ráció. De a hála?!
Ezután a polgármester elmondja az eddig három győztes nevét. Közülük ketten élnek ma is, Yamin Edenthaw, az apám az egyik, aki mereven ül a helyén. Vonásai rezzenéstelenek, tekintete kifürkészhetetlen, képtelenség megmondani, hogy ha vannak egyáltalán bárminemű érzelmei ebben a pillanatban, akkor azok vajon mik lehetnek? Én tudom. Vegytiszta gyűlölet, és harag. Nem kell mondanom, hogy ki, és mi ellen. A másik élő Győztes Blight, aki nyilvánvaló utálattal, és gyűlölettel ücsörög mellette.
Aztán Caldwell Rollo lép a mikrofonhoz, és széles mosollyal, nyájasan köszönt mindenkit:
- Boldog Éhezők Viadalát, mindenkinek! Sok szerencsét, és sose hagyjon el benneteket a remény! Hatalmas megtiszteltetés számomra… – bla, bla, bla.
Mindig csodáltam, hogy ezt így el tudja mondani. Nem tudom elképzelni, hogy ő átérzi a dolog súlyát, ha így lenne, képtelen lenne ilyen széles mosollyal, derűsen kisorsolni azt a két fiatalt, akit heteken belül felhentelnek egy arénában. Ezeknek a Kapitóliumi kis görcsöknek ez tényleg csak egy játék. Fel sem fogják, hogy amin ők szórakoznak, nem más, mint mészárlás.
Aztán eljön az a pillanat, amit senki sem vár, és sosem várt, de elodázhatatlan:
- Akkor most tudjuk meg, hogy ki lesz az a két szerencsés Kiválasztott, aki abban a hatalmas megtiszteltetésben részesülhet, hogy idén a Hetedik Körzetet képviselheti a hatvanharmadik Éhezők Viadalán! – vigyorog szélesen. Hatásszünet.
Néma csönd.
Szinte hallani, ahogy egy légy áthúz a téren. Hát, igen. Sosem volt ováció, amikor a megbízott ide jutott a mondandójában, most sincs ez másként. Mitől is lenne? Nekünk ez nem játék. Nekünk ez az életünk. Vagy a halálunk.
- Nos, természetesen – folytatja kisvártatva, töretlen lelkesedéssel – a Hetedik Körzet fiai jól neveltek, és udvariasak, így nem bánják, ha elsőként a hölgyet sorsoljuk ki!
Visszatartom a lélegzetemet, míg Caldwell a hatalmas üveggömbhöz lép, amelyben több ezer, talán még tizenöt-húszezer cetli is van. Alaposan belekotor a rengeteg cetlibe, végül kiránt belőle egyet, és sugárzó arccal lép vissza a mikrofonhoz:
- Már itt is van! – rikkantja lelkesen, s sietve feltépi a kis cetlit, majd szinte belekiáltja a mikrofonba – Lillith Dunbryll!!!
Bejött a papírforma! – fújom ki a benntartott levegőt megkönnyebbülten – A lány, az ötven cetlijével. Annak nem örülök, természetesen, hogy Lillith-nek az Arénába kell mennie, de annak örülök, hogy nem a húgomnak kell mennie.
Lillith némán indul a színpad felé. Úgy tűnik, kicsit sem lepte meg, hogy az ő nevét húzták ki. Határozottan hág fel a színpadra vezető pár lépcsőfokon, s arcáról nem nagyon tudok leolvasni érzelmeket.
Csak köszönő viszonyban vagyok vele, szoktam látni a kitermelésen, gallyazni szokta a hatalmas fákat, amiket kivágunk. Lillith gyönyörű, talán még a húgomnál is szebb, sokan a Hetedik körzet legszebb lányaként gondolnak rá. Nem túl magas, karcsú, és izmos – kicsit szikárabb, vékonyabb, mint Rayann, akinek sokkal jobb, és több étel jut, minden napra – a kemény munka alaposan megedzette. Haja éjfekete zuhatagként omlik a vállaira, egészen formás fenekéig ér. A testre simuló nadrágnak szinte nincs dereka, köldöke, és combtöve között félúton véget ér, a fekete, hímzett felső elöl csupán a melleit takarja, izmos hasát szabadon hagyja. Szokatlan ruha itt, minálunk, kapitóliumi divat. Még apám hozta, de Rayann-nak nem nagyon tetszett, így elajándékozta, épp Lillith-nek, aki viszont rettenetesen boldog volt, hogy ilyen gyönyörű, mégis egyszerű ruhát kapott.
Ahogy szembe fordul az összegyűlt tömeggel, megacélozza lelkét, ám a tekintetében most mégis megpillantom a félelmet. Az lepne meg, ha nem így lenne. Az ismeretlen mindenkit félelemmel tölt el, főleg, ha tudjuk, hogy nagy valószínűséggel egy gyalulatlan deszka láda az ismeretlenbe vezető út vége.
Caldwell melléje lép, és lelkesen a magasba emeli Lillith karját, mint egy győztesét:
- Nagyszerű, tapsoljuk meg ezt a gyönyörű, és bátor, ifjú hölgyet! – majd elengedi a lány karját. Lillith szinte letargikusan hagyja lehanyatlani, s egykedvűen néz Caldwell-re, amikor az önfeledten tapsolni kezd. Egyedül. A dermedt tömeg csak áll, és vár, sztoikus nyugalommal. Az egyetlen dolgot teszi, amit tehet anélkül, hogy bajba sodorná magát. Némaságba burkolózik.
- Nos, akkor sorsoljuk ki a fiút is! – folytatja Caldwell a sorsolást, miután rájött, hogy idén sem sikerült különösebben lázba hozni a Hetedik Körzet népességét.
A másik, jókora üveggömbhöz lép, amelyben szintén tizenakárhányezer cetli található.
Az én nevem mindössze hétszer szerepel az idei sorsoláson. Minden évben egyszer kerültem be a halomba. Az édesapám nemcsak a házat nyerte meg, hanem nagy halom pénzt is, minden évben akkora jövedelmet kap a Kapitóliumtól, hogy elkölteni sem tudjuk. Mindenünk megvan, bőséges, és tápláló ételek, jó ruhák, kényelem. Egyetlen dolog, amit nem kapunk meg, az a mentesség. Ez még a Viadal győztesének a gyermekeit sem kerüli el. A mi nevünk éppen úgy szerepel, minden évben egyel többször, a listán, mint bárki másé.
Bele sem merek gondolni, hogy apám hogy fog érezni, ha közülünk valamelyik lesz a „szerencsés” kiválasztott. Ketten jöhettünk szóba – Gadiel helyett mindenképpen jelentkezni fogok, ez nem kérdés – de olyan pech szerencsére nem érte a családomat, hogy Rayann-t is, és engem is kisorsolnak. Apám biztosan beleőrült volna, hiszen csak az egyikünk nyerhet, mindkettőnket nem hozhatta volna haza, s döntenie kellett volna, hogy kettőnk közül melyiket segíti?
Ugyanis, a Viadal alatt a korábbi győztesek mentorként segítik a kiválasztottakat. Ha több élő Győztes is van, akkor közülük is sorsolással döntik el, hogy ki lesz a mentor, de a többi Győztes is meghívást kap a Kapitóliumba, a viadal idejére, ahol segíthetik a mentor munkáját. Az idei Viadalon az édesapám a kisorsolt mentor. A mentorok tanácsokat adnak, segítenek kidolgozni a taktikát, és kitalálni, hogy milyen módon lehetne szponzorokat szerezni a kiválasztott számára. Szponzorok a Viadal egyik legfontosabb „kellékei”. Rajtuk múlhat egy kiválasztott élete, és végső soron az, hogy nyer-e, avagy elbukik? A szponzorok beküldhetnek kisebb-nagyobb segítségeket – élelmet, vizet, gyógyszert, fegyvert, bármit, amit csak ki tudnak fizetni – amivel az általuk támogatott kiválasztottat segíthetik győzelemre. Apám hogyan dönthetné el, hogy kettőnk közül melyikünknek szerez támogatást?!
Nem izgulok a sorsolás miatt. Nincs miért. Ha mégsem pártol az oldalamra a szerencse, akkor nyugodtan, és büszkén fogok az Arénába vonulni, mert tudom, hogy van esélyem nyerni, hisz’ engem egy győztes nevelt, és edzett erre, mióta megszülettem. Nem magam miatt aggódok, hanem az öcsémért. Csakúgy, mint az előbb, önkéntelenül is visszatartom a lélegzetemet.
Caldwell ismét, sugárzó arccal lép a mikrofonhoz, egy újabb cetlivel a kezében:
- Nos, a fiú pedig nem más, mint… Hammil Spottiswoode!!!
Hatalmas megkönnyebbüléssel veszem tudomásul, hogy Gadiel is megúszta. Megúsztuk! Mindenki itthon marad, csak apa utazik a Kapitóliumba, hogy mindent megtegyen azért, hogy kettejük közül az egyik hazatérjen.
Egy darabig nem történik semmi, vagy legalábbis nem látom, hogy történne. Aztán valami mégis csak történik, mert látom, hogy az emberek látható, szomorú döbbenettel néznek valakit, csak számomra eltakarja őt a tömeg. Csak akkor pillantom meg szerencsétlent, amikor fellép a színpadra. Ez nem lehet igaz! – kerekednek el a szemeim, s sajnálkozó moraj fut végig a tömegen, ahogy fellépdel a színpadra, és mindenki számára láthatóvá válik, ki a „szerencsés” Kiválasztott. Az első érzelemnyilvánítás az egész ceremónia alatt. Minden fiatalért kár, mindig borzalmas látni azt, akiről tudjuk, hogy vajmi kevés eséllyel tér vissza a Hetedik Körzetbe, de még annál is megrázóbb az, ha egy első Aratóst sorsolnak ki.
Apró fiúcska lépdel a színpad lépcsőin.
Alacsonyabb, törékenyebb, mint a korosztályának többsége, vékony, madárcsontú kissrác. Száját eltökélten szorítja össze, ahogy szembe fordul a tömeggel, de a szemében ott ül a rettegés! És senki nem tehet érte semmit, nem lehet megakadályozni, hogy a mészárszékre küldjék! Rettenetesen felbosszant ez az igazságtalanság! Hisz’ ő még gyerek!!! Egy tizenkét éves, csöpp kisfiú!!! Milyen törvény az, amelyik egy tizenkét éves gyereket, élet-halál harcra kényszerít?! Milyen ország az, amelyik ezt hagyja?!?! Milyen esélye van ennek a fiúnak túlélni?!
Tekintetünk egy pillanatra összefonódik, és tudom, hogy engem néz.
Nem! Nem lehet! Ez nem történhet meg! Ő még döntéseket sem hozhat, hisz’ gyerek még! Én már felnőtt férfi vagyok, tizennyolc elmúltam, én dönthetek a saját életemről, sőt, akár az övéről is. Enyém az egyetlen döntés, amit megtehetek, amivel törvényesen lázadhatok, hogy ne érvényesüljön Snow Elnök akarata, amivel igen is megakadályozhatok egy borzalmas igazságtalanságot.
Még végig sem fut az agyamon a gondolat, amikor már emelkedik a kezem:
- Önkéntesnek jelentkezem!!!
Furcsán, szinte kívülről hallom magam, s még magam számára is meglepően erős, és zengő a hangom. Hirtelen mindenki felém fordul, és döbbenten mered rám több ezer ember. De én kilépek a sorból, és a színpad felé indulok, majd megismétlem:
- Önkéntesnek jelentkezem Hammil helyett!
Nem merek apám szemébe nézni. Elképzelni sem tudom, hogy mi járhat most a fejében, de talán jobb is. Lesz még időnk megbeszélni ezt.
- Nahát, micsoda lenyűgöző, meglepő fordulat! – lelkendezik Caldwell – Egy önkéntes! Nocsak, nocsak!
Fürgén felszökkenek a színpadra.
- Ó, és micsoda csinos, jókötésű fiatalember! – lelkendezik Caldwell, és olyan pillantásokkal méreget, mint amilyenekkel a vonzó csajokat szokták a pasik. Remek! Remélem, nem szeret belém!!! – fintorgok. Hallottuk, hogy a Kapitóliumban nem feltétlenül korlátozódik a szerelmi élet a különneműekre.
- Gyere ide, fiam! – int – Hogy hívnak?
- A nevem Haydrien Edenthaw – lépek a mikrofonhoz.
Caldwell szemei elkerekednek, s hitetlenkedve apámra néz. Nem látom az öreget – a hátam mögött van – de tudom, hogy kifejezéstelen arccal állja Caldwell tekintetét.
- Ez… Ez hihetetlen! – lelkendezik a kapitóliumi piperkőc – Nem is tudom, hogy volt-e már erre példa, hogy a mentor gyereke a Kiválasztott!!! Sőt, önkéntes Kiválasztott!!! Milyen elképesztően izgalmas fordulat!!! – aztán megint hozzám fordul, immár szinte eufórikus hangulatban – Nos, Haydrien! Hammil nem az öcséd, hisz’ a családnevetek nem azonos, akkor, bizony, talán az unokatestvéred?
- Nem – rázom a fejem zsibbadtan.
Kezdem felfogni, hogy mire vállalkoztam, s ez bizony kissé zsibbasztóan hat idegeimre. Nem rettegek, úgy nem, mint ahogy az a kisfiú, de én is félek. Matematikailag, minden kiválasztottnak négy egész egy hatod százalék esélye van a túlélésre. Engem apám edz, és harcolni tanít, mióta járni tudok. Százkilencvenhárom centi magas vagyok, és több mint egy mázsa, tiszta izom, valóságos óriás a Hetedik Körzet lakói között. A legtöbb férfi nálam fél fejjel alacsonyabb, és 30-40 kilóval könnyebb, szikár, inas alkatú. Az én magasságom, és izomzatom talán egyedülálló a körzetben, s szinte biztos, hogy senki nem bánik úgy a baltával, mint én. Az én esélyeim biztosan magasabbak, mint a többieké, talán még egy Hivatásosénál is több. De így sem több ez tíz-tizenöt százaléknál. Nem sok.
- Akkor, bizony, talán egy családi jó barát gyermeke?! – kérdezi Caldwell érdeklődve.
- Nem – pillantok a fiúra, aki kerekre nyílt szemekkel bámul rám, csakúgy, mint a mellette álló Lillith – Nem. Még soha nem találkoztunk…
Caldwell eltátja a száját, s a tömegen is döbbent moraj fut végig.
A kisfiú hirtelen hozzám szalad, és átölel, én leguggolok hozzá, és megsimítom a buksiját.
- Menj! Szaladj haza, anyukádhoz! – suttogom neki – Semmi keresnivalód itt!
Látom, hogy valamit mondana, de nem jön ki hang a torkán, aztán szó nélkül megint megölel, majd leszalad a színpadról, én pedig Caldwell mellé állok.
- Nos, tapsoljuk meg ezt két, bátor ifjút, akik elindulnak, hogy megszerezzék a dicsőséget a Hetedik Körzet számára – áll közénk a piperkőc, és lelkesen tapsolni kezd, de, persze, ezúttal sem követi senki. A tömeg dermedten áll, és nem tesznek semmit. Nem mernek tenni semmit. Amit szeretnének tenni, nem tehetik, így csak állnak, némán, lehajtott fővel.
* * *
A Törvényházban külön-külön szobákba vezetnek bennünket.
A mi házunk kényelmesebb, szebb, és díszesebb, mint bármely ház a Hetedik Körzetben, de az a fényűzés, amit itt tapasztalok, még nekem is szokatlan. Vastag, süppedős szőnyegek, faragott, fa ajtók, fali lámpák, faburkolatok, és mintás tapéták a falakon. A szobában egy csodaszép, bársonyborítású kanapé, két, hozzá passzoló fotel, és egy kis faragott asztalka kapott helyet.
Egy órám van, hogy elbúcsúzzak mindenkitől.
Minden kiválasztott ennyi időt kap, hogy találkozzon, és elbúcsúzzon a szeretteitől, és a barátaitól – már, aki eljön hozzá. Ez sem nagy divat errefelé. A Hetedik Körzetben – csakúgy, mint a többi, szegény körzetben – a Kiválasztott, szinte szinonimája a halottnak, és halottakkal nem szoktunk beszélgetni. Leggyakrabban a családon kívül senki nem jön el a Kiválasztotthoz.
Elsőként anyám, és a testvéreim jönnek be a szobába.
Gadiel rohan hozzám, és a karjaimba veti magát:
- Te hülye, te! – zokogja – Megúszhattad volna!
- Apánk nem erre tanított bennünket, emlékszel? – kérdezem tőle halkan – Ha téged húznak ki, te felszegett állal, büszkén indultál volna útnak, nem?!
- Igen… – hüppögi.
- De nem hagytam volna – mondom neki.
- Igen, tudom – süti le a szemét, kicsit talán lenyugodva, de az arcán még mindig csorognak a könnyek.
- Ő fele akkora, mint te. Neked lenne esélyed, te lehettél volna a legfiatalabb győztes, de neki semmi esélye nem volt, hisz’ oly apró, és törékeny! Nem hagyhattam…
- Igen – bólint aztán – Tudom… Bármi is történjék, te vagy a legnagyobb!!! – és ismét megölel, majd gyorsan félreáll, hogy helyet adjon Rayann-nak. Nincs sok időnk, összesen három perc jut minden látogatóra.
Rayann is megölel, s könnyes szemmel megsimogatja a fejemet:
- Őrült vagy! – mosolyog keserűen – Egy jószívű őrült! Imádlak, bátyó, és minden pénzemet rád teszem, mert tudom, hogy csak te győzhetsz!!! Te vagy a legjobb!!! – és szájon csókol.
Nem, nem úgy, természetesen nem úgy. Rayann mindig is tartózkodó volt, nem nagyon tudta az érzelmeit úgy kifejezni, ahogy a legtöbben. Ebben az ártatlan, ajkamra adott csókban érzem minden szeretetét, csodálatát, és tiszteletét.
Aztán anyám lép elém.
- Apád megtanított mindenre – mondja remegő hangon, és próbálja visszatartani a könnyeit. Elég nehezen megy neki – Ismered az erdőt, teljesen meztelenül is túlélnél egy éjszakát, télen is. Úgy harcolsz, mint még senki a Hetedikben. Bátor vagy, és jószívű! És apád ott lesz veled. Tudom, hogy hazajössz!!!
- Hazajövök, anya! – ölelem át – Megígérem, hogy vigyázok magamra, és hazajövök! – mondom neki, pedig tudom, hogy ilyet nem ígérhetek. Akármilyen képzett, és erős is vagyok, nagyon sok váratlan veszély leselkedik rám az Arénában, amikre képtelenség felkészülni.
- Szavadon foglak, fiam! – neveti el magát sírva – Kikapsz, ha nem jössz haza időben!!!
Nyílik az ajtó, és egy békeőr lép be rajta:
- Letelt az idő! – mondja mogorván – Kérem, távozzanak!
Nincs értelme ellenkezni, mert erővel dobnák ki őket. Még egy gyors ölelés, és kilépnek a szobából.
Nem várok mást. Nincsen sok barátom, a Hetedikben ez sem divat. Még a családi kötelékek sem oly erősek, mint amilyennek lenniük kellene, a mi családunkban legendásan erős. Nem várom, hogy bárki más eljöjjön, mégis nyílik az ajtó.
Ismeretlen férfi, és nő lép be az ajtón, megszeppenten állnak, majd egy kisfiú szalad felém mögülük!
- Hammil! – mosolygok rá.
- Haydrien! – ugrik a nyakamba.
- Mi a helyzet, kisöreg?
- Mindenképpen ki akartam mondani! – néz rám könnyes szemekkel – Köszönöm!!! Csak ott… Csak akkor…
- Tudom! – borzolom össze a haját – Tudom, kisöreg!
Felállok, és a szüleire nézek. Középkorúak, valahol harmincöt körül lehetnek. A Kapitóliumban fiataloknak mondanák őket, de itt, a Hetedikben, ahol a falu öregje is csak hatvanegynéhány éves, a harmincas éveikben járók bizony már középkorúak.
- Én csak… – kezdi a férfi tétován, a nő csendesen sírdogál mellette, és hálás szemmel néz rám – Mi csak… Szerettük volna megszorítani a kezét egy hősnek! – nyújtja a kezét felém.
- Ugyan… – próbálom elhárítani, kezdem kényelmetlenül érezni magam, miközben forrón kezet rázunk.
- Haydrien! – szólal meg az anya – Hammil az egyetlen fiúnk, s nekünk nem lehet több gyerekünk!
- Ó! – kerekednek el a szemeim. Nem, mintha nem lenne ugyanilyen borzasztó Hammil elvesztése, ha még lenne négy testvére, de így azért már érthetőbb a megindultságuk.
- A családomat örökre lekötelezted! – veszi vissza a szót a férfi, remegő hangon – Ez egy olyan adósság, amit az ükunokáim ükunokái sem tudnak neked visszafizetni, soha! Nincs rá mód! Az egyetlen, amit tehetek, hogy megígérem neked, nem számít, hogy mi történik veled, Panem-mel, a Hetedik Körzettel, míg a világ, világ, míg létezik ember ezen a bolygón, mindenki emlékezni fog a nevedre!!! Erről én, és a családom, az unokáim, az ükunokáim ükunokái fognak gondoskodni!
Erre nem tudok mit mondani, csak állok ott, a meghatottságtól letaglózottan. Megölelnek, szívből, és szeretettel.
- Tudom, hogy visszatérsz közénk! – mondja a nő halkan – Te vagy a legerősebb a körzetben, az izmaidban, és a szívedben egyaránt!
Azzal elhagyják a szobát.
Meglepően sokan meglátogatnak. A két legjobb barátom, a családjukkal, és egy család, akiknek sokat segítettem télen, hogy ne fagyjanak halálra, és ne haljanak éhen. A brigádomban dolgozik a férfi, és lábát törte az ősszel. Nem volt jövedelmük, míg fel nem épült.
És végül eljön hozzám Pommeline.
Ő volt a szerelmem. Az egyetlen, eddig. Szerencsés vagyok, mert ha akarnám, minden éjjel más lánnyal bújhatnék ágyba. De ő volt az egyetlen, aki a szívemet is megérintette, nem csak a testemet. És ő volt az egyetlen, aki megérinthette a testemet.
- Szia! – köszön könnyes arccal.
- Szia! – köszönök vissza neki.
Egy percig némán állunk a szobában. Nem tudok mit mondani neki. Nincs mit mondanom neki. Nem haragszom, miért tenném? Ő így döntött, akkor én elfogadtam, még, ha fájdalmas volt is.
- Hülye voltam! – sírja el magát.
- Biztos? – kérdezek vissza nyugodtan – Most elveszítenéd a kedvesedet. A történelem bebizonyította, hogy jól döntöttél!
- Nem! – kapaszkodik a nyakamba zokogva – Ha nem hagylak el, akkor most biztosan nem állnál itt!
- De igen, Pommy! – mondom neki halkan – Akkor is így döntöttem volna. És ezt te is tudod!
Erre nem mond semmit, csak megölel. Aztán megcsókol, lágyan, érzelmesen. Már nem azzal a szerelemmel, mint hónapokkal ezelőtt, de még mindig vágyakozón és szenvedélyesen.
- Hazajössz! – mondja aztán halkan – Én pedig, itt foglak várni!
- Ne várj rám, Pommy! – ingatom a fejem – Van melletted egy fiú, aki szeret, ne dobd el magadtól egy buta, nosztalgikus hangulatért! Ne csinálj hülyeséget, másodjára is!
Egy hosszú pillanatig egymás szemébe nézünk, majd megszólal:
- Igazad van… Mint mindig! – mosolyodik el keserűen – Talán már nem vagyok szerelmes beléd, de szeretlek, mindennél jobban, és irigykedem arra a lányra, aki majd meghódítja a szívedet, és aki nem lesz olyan hülye, mint én, és hagyja, hogy te is meghódítsd őt! Mert nincs nálad nagyobb nyeremény az életben!
Nincs több látogatóm, nincs több elbúcsúzni vágyó.
A vasútállomásra visznek minket. Ez egy rövid autóútra van a Törvényháztól. Nem sok autó van a Hetedik Körzetben, többnyire hivatali kocsik, én is csak egyetlen alkalommal utaztam kocsin az életem folyamán. Apuért szokott jönni mindig autó, amikor mentorként a Kapitóliumba utazik az éppen aktuális Viadal miatt.
A vasútállomáson, persze, nincsenek annyian, mint a téren, mert ide már nem kötelező eljönniük, de, azért pár százan így is kijöttek végleg elbúcsúzni tőlünk. Lillith-tel fellépünk a vonat peronjára, majd szembefordulunk a tömeggel, akik most is némán tekintenek ránk. A kamerák minden mozdulatunkat rögzítik, és közvetítik, hatalmas kivetítőkön mindenki láthatja az állomáson, s szerte Panem-ben, televíziók százezrein.
Aztán becsukódik az ajtó, és a vonat elindul.
|
|
