 Karakter: Yoshino Chiaki
Megjegyzés: (Henne-channak)
Örülten sikít a fülembe a csend. A kínos csend.
Csak mi ketten vagyunk benn Yuuval, s már vagy négy órája egy árva szót sem szóltunk egymáshoz. Mondjuk... nem is nagyon akarok most beszélni vele. Hibásnak érzem magam. Ő szeret engem. Tudom. D én... én Torit szeretem... vagyis, mondjuk úgy, hogy kezdek belehabarodni.
Gondolataimba feledkezve folytatom a munkám, nem akarok most rá nézni. Biztos, hogy olyasmit látnék, ami miatt csak mégjobban hibásnak érezném magam. Hiányzik. Itt van mellettem, alig egy méterre és mégis veszettül hiányzik. Ő a legjobb barátom... vagyis... volt.
Kopognak. Hál’ Istennek. Tori az én megmentőm. Felsóhajtva várom, hogy lépjen már be. Amint belép, azonnal összeakad a tekintetünk. Olyan szép szemei vannak, s csak rám néz így. Ez már felér egy mosollyal.
- Kész vagytok? – kérdi lihegve. Biztos sietett. Munkamániás az tuti, de azért nem kéne így hajtania magát.
- Mindjárt – motyogom – mindjárt...
- Redben, még van egy kis idő – mosolyodik el, s ahogy rámnéz, már érzem is arcom felforrósodni. A ceruza is megremeg a kezemben. Miért? Miért kell ezt pont Yuu előtt? Mikor ő is tudja... – Nyomda meg vár.
- Vagy nem – szól közbe az eddig csendben lévő is. – Én kész vagyok – áll aztán fel az asztala mellől kis idő múlva, s a kész oldalt Tori elé pakolja.
- Köszönöm, Yuu – mosolygok rá. Nélküle semmire se mennék.
- Nincs mit – mondja, de nem néz rám. Valamiért ez olyan keserűen érint. Ahogy látom az ajtó felé, bizonytalanul közelítő testet, szinte jeges késként mar belém a tudat, hogy miattam romlott meg a barátságunk.
- Majd hívlak – szólok utána bizonytalanul.
- Jó – mondja röviden, s még vissza sem néz.
- Ti aztán bőbeszédűek vagytok – vigyorodik el Tori, ahogy a srác kimegy az ajtón. Odasimitja ujjait nyakamhoz, kicsit birizgál hajammal, mire felnevetek. Naaa, az csikis!
Pár másodpercbe sem telik, s már ajkai az enyémekre tapadnak. Néha úgy érzem, ilyekor teljesen fel akar falni. Megremegek. Talán egyszer azt veszem észre, hogy a hasában vagyok.
Yoshiyuki keze máris a felsőm cipzárjával bajlódik. Összerezzenek, ahogy eszembe jut, hogy ezt a felsőt még Yuutól kaptam volt.
- Tori... még van párhp... – tiltakoznék, de ő ismét számra veti magát. Na jó, ha már elvetted az eszem, akkor megfizetsz érte. Olyan hevesen viszonzom a csókját, hogy még ő is meglepődik. Fura... most nem érzem azt az édes ízt, ami beltölti számat, mikor csókolom. Csak... keserűséget.
~*~*~*~*~*~
- Vajon Yuu hol lehet? Nem szokott késni – gondolkozom hangosan, mire a lányok felém fordulnak.
- Oh, nem hallottad? Elfogadta Satou-sensei ajánlatát. Valószínűleg szép összeget ajánlhatott neki. Ahh, bárcsak engem is felkérne már valaki egy ilyen ajánlattal – nyúl el az asztalon, azonban én megdermedten nézek rá.
Meg sem állok Yuu lakásáig, azonnal a csengőnek esem. Nem törődök azzal, hogy Torit is hagytam hátam mögött, meg a munka nagy részét. Ha őt elveszítem, akkor... Az nem lehet!
Ahogy nyílik az ajtó, s meglátom őt, dühösen, felháborodva méregetem, mégis értetlenül.
- Yuu... – lihegem nevét.
- Gyere be – biccent fejével. Azonnal lehajítom cipőm, s a nappaliba trappolok.
Mérgesen, a futástól kipirult arcommal fordulok felé. Semmit nem tükröz tekintete, mint egy élettelen bábú. Már ettől is összerezzenek. Szólásra nyitom szám, de nem tudom, hogyan kezdjek bele...
- Yuu – nyögöm ki, de tovább nem jutok.
- Így lesz a legjobb. Neked és nekem is – motyogja végül.
- Ezt nem vagyok hajlandó elfogadni! Nem mész sehová! – ordítok rá, kissé kikelve magamból.
- Nincs jogod ebbe beleszólni – vonja meg vállát.
- De igen – kapaszkodom pólójába, s prbálom minnél közelebb tartani magamhoz. Mérges, dühös tekintetem az övébe szegezem. – De igen is van! Mert miattam csinálod! Hogy én boldog legyek! Hogy... hogy ne kelljen választanom közületek.
- Ne... m igaz – modnja kikerekedett szemekkel.
- Ismerlek, Yuu – engedem el pólóját. Nem szép dolog más embereket ráncigálni. – Sokszor képes vagy inkább visszahúzódni, csak, hogy a szeretteidet boldogabbnak lásd. Hisz, a legjobb barátom vagy, ezért tudom! Főleg... főleg, ha rólam van szó – sütöm le tekintetem, hogy ne is lássa arcom most.
- Attól ez még nem változtat azon, hogy szerelmes vagyok beléd – szól, mire pirultan figyelek rá. – Bocsáss meg, de nem tudok melletted maradni mádos hegedűsként.
- És mint barát?
- Úgy sem – válaszol keményen. – Úgy végképp nem. Ilyet ne is kérj tőlem.
- Nem mehetsz el – motyogom a semmibe.
Kétségbeesetten nézek el mellette. Nem merek szemébe nézni, mindenért én avgyok a hibás...
- Értsd meg, nem bírom – fakad ki. – Utálom, ahogy ránézel, ahogy mosolyogsz rá és ne adj, isten, hozzá érsz! Elpirulsz egyetlen szívdöglesztő nézésére és folyton összeakad a tekintetetek. Falnak mennék a legszívesebben, mikor tudom, hogy rá gondolsz, pedig velem vagy. Unom, hogy sose... hogy sose lehetek az első – mondja halkan, s elfordul tőlem. – Elmegyek egy fél órára, sétálni, mire visszatérek, ne legyél itt – hangjából olyan fájdalom süt, hogy majd beleremeg egész testem.
Hátának esem, s görcsösen ölelem magamhoz. Ahogy könnyeim útnak erenden, felszipogok, s remegő testtel simulok hozzá. Nem engedem el, szorosan kapaszkodom pólójába.
- Ne tedd ezt velem – suttogom. – Nem engedhetem, hogy elmenj... tőlem.
Végszóra az ajtó is kivágódik a huzzattól. Megkövülten nézem hátát. Még a sors is úgy akarja, hogy elmenjen... Nem fogom engedni! Nem és nem!
Lefeszegeti magáról karjaim, erősebb nálam, hiába küzdök pólójába markolva. Ahogy szembe fordul, szemében látottakról, mellkasom keserű, sajgó fájdalomba kezd. Nem tudtam a szememnek parancsolni. Néztem őt, néztem, és örömöm telt abban, hogy nézhettem, fájdalmas örömöm. Úgy voltam vele, mint a szomjan haló ember, aki végre kutat talál, s bár tudja, hogy a kút vize mérgezett, mégis nagy kortyokkal iszik belőle. Az nem lehet, hogy hasonlóképp kívánjam ajkait, mint Toriét. Neeem… Ő… ő nem Tori… Ez nem az ő illata. De, ahogy magához ránt, hevességben hanlít rá. Mellkasának feszítem kezei, hogy ne kerüljön közelebb hozzám. Annyi keserűség van a szemében, ahogy egyre közelít, nem tudom megállni, hogy azt nézzem, s pirultan pillantok félre. Zavartan azt se tudom mit tegyek.
Ide-oda kapkodtam a tekintetem, hogy valami kiutat találjak tőle, de bárhogy próbálkoztam, nem bírtam nem látni, ahogy arca itt van alig egy centire.
Végül erőt veszek hevesen dobogó szívem akarata felett és ellököm magamtól. Zihálva, pirultan nézek rá. Éreztem, hogy meg akar csókolni. Csak arra várt, hogy elcsábúljak tőle. Ezt szokta játszani Tori is, s ahogy bevillant a képe, azonnal el kellett löknöm magamtól azt, aki nem Ő.
- Azt hiszem ez egyértelmű – vigyorodik el keserűen és meg értetlenül nézek rá. – Menj vissza a herceged karjaiba inkább, a végén még ijedtében elsózza a kaját.
- Nem értelek – motyogom és szemeim gyanúsan égni kezdnek. Ne, nem akarok sírni!
- Pedig egyszerű. Szeretlek – néz a szemembe mélyen. Mozdulni sem bírok, lefagytam.
- Te-tessék? – nyögöm zavartan. Nem tudom, hogy mitől fagytam le hirtelen, hisz tudtam ezt, csak magamnak sem akartam bevallani.
- Ha azt modom, hogy szeretlek, hidd el. Ha azt mondom, hogy utállak, csak azért mondom, mert megbántottál. Ha azt mondom, hogy megőrülök érted, elhiheted, mert ezt érzem. Ha azt mondom, hogy nem érdekelsz, csak bántani szeretnélek, mert te is megtetted. Ha azt hiszed, hogy nem szeretlek, akkor rosszul hiszed, mert minden kicsi porcikádat imádom. Ha azt hiszed, hogy más érdekel, megsúgom, hogy nem így van, csak féltékennyé akarlak tenni. Ha ellenzem azt, amit teszel, az nem azért van, mert meg akarom mondani, hogy élj, hanem azért, mert féltelek.
Még mindig értetlenül bámulok rá.
- De mondhatok én akármit, a falnak beszélek – fordít hátat és szedi össze a cuccait. Mire észbe kapok megint itt áll előttem. Ad egy csókot a homlokomra, mire sóhajtva lehunyom a szemem. Aztán már csak azt érzem, ahogy vállam súrolja, ahogy elmegy mellettem. De megtorpan. Most... most mi van?
- Hogy milyen nyálas dumákat vagy képes összehordani – kimért hang. Megfordulok.
- Tori?
- Jobb, mintha úgy tennék, ahogy a pincsikutyusa – vet vissza Yuu gunyorosan. Ajjajj, megint kezdik.
- Ha jól tudom, épp menni készülsz, csak azért jöttem, ami az enyém – lép be és közeledik. Rossz, hogy ilyen magas, mert egyszer a nyakam fog kiakadni, ha rá kell néznem. Mikor akarod végre abbahagyni a növést, he? Már nem vagy kamasz, hogy fejlődésben légy, fogadd el.
Átkarolja a vállam, nekem meg végre leesett, amit mondott. Lelököm magáról kezét, mire kapok két értetlen pillantást. Belepirulok. Nem kell ennyire bámulni.
Yuu sóhaját hallom, majd ahogy kilép az ajtón a csomagjaival csak megkövülten meredek utána. Lábam visz, hogy menjek én is, de Toi visszaránt.
- Mostmár csakis az enyém vagy – dörmögi a hajamba, ahogy mellkasának ötközöm. Még nem fogtam fel teljesen, hogy mi is történt.
***
Két hét és semmi. Semmi és két hét. Két hét alatt egy bazi nagy semmi. És a semmi növekszik és növekszik és növekszik és növ...
- Itt az újabb.
- Ez hányadik?
- Még a negyediknél tartunk.
Igen, a nagy semmi. A lapzárta pedig... tegnap volt. Ezt már Tori se tudja megmenteni. Tehát ebben a hónapban a munkánk felért egy nagy... semmivel.
- Megtennéd, hogy nem bámulod azt a falat. A frászt hozod a lányokra.
Elkapom a tekintetem.
- Heh? Takano-san? Onodera-kun?
- Bezsélnünk kell – csattan fel Takano-san én meg kihúzom magam a székben. Te jó ég, ez valami kiképzőtisz volt Afganisztánban?
***
Ziháltan és könnyezve ébredek. Szívem vad vágtába kezdett, alig bírok levegőt kapni. Torit is sikeresen felébresztem ezzel. A karjaiba von, de nem tud megnyugtatni. Valamiért olyan hidegnek érzem őt.
- Hozzd vissza őt – motyogom és odabújok mellkasába. Álmosan néz rám, megrázom a vállánál fogva. – Hozzd vissza! – parancsolok rá nem tudom hányszor, de már lassan kezd elkopni a szám.
- Ssss... semmi baj, aludj vissza – ringat a karjaiban, mint egy babát.
- De baj! – csattanok fel. – Hozzd vissza!
- Minek? – mordul fel és elereszt.
- Ő a legjobb barátom, szükségem van rá – szipogom és bújnék hozzá, de morogva tol el magától.
- Jó ott neki, nem értem, miért akarod, hogy visszajöjjön ide. Valószínűleg jobb élete van, mint itt.
- De ő a legjobb barátom – ismétlem halkan és nekiesek mellkasának, amit veszettül püfölni kezdek. – Ha szeretsz, akkor megérted – kiabálok vele. Még párszr elismétlem, hogy hozza nekem vissza őt, egész addig, míg a mantrázásba bele nem alszom.
***
Szinte repülök karjaiba, ahogy meglátom. Nyakát ölelem szorosan és bújok hozzá, ahogy csak tudok.
- Yuu! Annyira örülök neked – fúrom arcom nyakába. Aztán, ahogy megérzem, hogy átkarolja derekam, hirtelen tudatosul bennem minden. A reggeli brutális veszekedésem Torival és az, hogy szakítottunk. – Annyira örülök neked – ismétlem és hangom kissé megcsuklik. – Örülök... neked... – én... örülök... örülök... – vállaim megrázkódnak, s halkan sírok fel. Szorosabban karolom nyakát és azt mondogatom, hogy örülök, mikor a karjaiban sírok. Ő már biztos tudja, hogy szakítottunk Torival, hogy vége...
|
