 Karakter: Matthew A. Chance
Megjegyzés: (Bajtársnak)
- Richard – sóhajtok fel, ahogy a vékony ajkak birtoklón szántanak végig a nyakam érzékeny bőrén.
Ujjaim beleakadnak az egyenruha alatt megbúvó ing gombjaiba, réveteg mozdulatokkal kezdem őket lassan végigfejtegetni. Tenyere végigsiklik a hátamon, csak a derekamnál áll meg, hogy hosszú ujjait a húsomba mélyessze.
- Richard! – nyögöm újra a nevét, mikor már a fogai mélyednek a nyakamba.
Felemeli a fejét, a tekintetünk összekapcsolódik, zöld szemei szinte lángolnak, a tekintete életre kel, ami oly ritka, engem mégis mindig megajándékoz vele.
- Richard... – lehelem a nevét még egyszer, mielőtt közelebb hajolva csókkal pecsételném meg a kimondatlan szavakat.
A csók és a hevessége is viszonzásra talál, mindkét kezével a derekamra markolva ránt közelebb magához, mielőtt bal keze ujjait a már rég kigombolva lógó hófehér ing anyaga alá bújtatná...
***
Kapkodó lélegzettel ülök fel, az arcom hőt sugároz a testemmel egyetemben, a furcsa álom ködös képet hagy maga után. Beletelik néhány percbe, hogy kitisztuljon a tudatom és a látásom is, de onnantól már hamar felmérem, hogy még mindig a hideg cella apró priccsén ülök a szakadt, koszos és véres ingemben és nadrágomban.
Semmi nem változott.
Csak egy rövidke lemondó sóhajt engedek meg magamnak, mielőtt végleg kidörgölném a túl szép vágyálom képeit a szemeimből, aztán feltápászkodom az ágyról. Fintorogva toporgok egy kicsit, míg megszokja a talpam a hideg követ, majd a sarokba ugrándozva felemelem a vizes palackot, ami újabban mindig ott pihen egy ételes tálcával együtt. Kis adagok, de legalább vannak.
Alig jutok néhány kortyig azonban, mikor hangos csattanással kivágódik a cella ajtaja. Még arra sincs időm, hogy meglepve arra pislantsak, már előttem is áll egy nagyobb darab őr, és durván kiveri a kezemből a még mindig nyitott üveget.
- A vizem... – nyúlnék utána megrökönyödve, mielőtt még minden éltető cseppje kifolyna az üvegből, de az őr persze ezt sem hagyja.
Könnyedén elkapja a nyakam, szinte egy keze ujjai körbeérik, majd legalább ilyen könnyedén neki is taszít a falnak. A hátam fájdalmasan ütközik a kemény kőnek, a nyakamat fogó ujjak pedig a levegő útját is elszorítják kissé.
- Azt hiszed majd tétlenül nézzük, ahogy a piti kis játékaiddal behálózod a vezérünket? – sziszegi az arcomba.
- Miről... – kezdeném, de az arcomon csattanó tenyere belém fojtja a szavakat.
- Hallgass! – üvölt rám. – Majd most megtanulod, hogy ne itt gyakorold a kisded játszadozást...
A nyakamnál fogva ránt el a faltól és taszít előre, a nyitott ajtó felé, majd utánam lépve szándékosan akkorát lök rajtam, hogy el is esek. A tenyerem felhorzsolódik, és szinte biztos, hogy a térdeim is kaptak ebből a nadrág alatt, de nincs sok időm foglalkozni vele, mert a következő pillanatban már vaskos ujjak markolnak erősen a hajamba, és felrántják a fejem a földről.
A folyosón strázsáló őr homlokráncolva felénk lép, és bizonytalanul a fölöttem álló őrre pillant.
- Hová viszed? – kérdezi, a hangja is bizonytalan, akárcsak a tekintete.
- Kihallgatásra – vakkantja a még mindig a hajamat tépő őr. – A Führer parancsára.
A Führer parancsára? Richard... Miért? Most mit tettem?
- Nos... Ha ő mondta – von vállat a másik férfi. – Akkor vidd –int a kihallgató cella felé a fejével.
Egy kis bizonytalanságot mintha továbbra is éreznék felőle, de ez aligha hatja meg a felettem álló őrt. Arra sem veszi a fáradtságot, hogy felrántson a földről, jóformán a hajamnál fogva vonszol be a másik helyiségbe. A fejbőröm égető, lüktető fájdalommal tiltakozik, a szemeim is könnybe lábadnak és a saját kezeimmel próbálok ellentartani, hogy ne tépje ki a hajam... még az sem érdekel, ha ezt a lábaim bánják. A kihallgató szobába érve végül felránt a földről, de csak hogy a következő mozdulatával durván a székbe lökjön. Hamar előkerülnek a kötelek, mindkét bokámat a székhez kötözi, de olyan szorosan, hogy már két másodperc múlva zsibbadni kezd a lábam. Amikor azonban felszisszenek, egy újabb kiadós pofonnal jutalmaz.
- Maradj veszteg! – ripakodik rám, majd a csuklóim következnek.
A kötözést itt is gondosan olyan szorosra húzza, hogy már az első pillanatokban fájjon. Nem is merek ellenszegülni, ami nem vall rám, de mit tehetnék? Ez az őr különösen gyűlölködő és erőszakos, ráadásul nem értem, miért vagyok most itt. Mivel dühíthettem fel Richardot? Tegnap éjjel nálam járt... Részeg volt, éreztem rajta, mégis... ezúttal ő csókolt meg, ami még soha nem történt meg, mióta elkezdődött ez a... furcsa dolog kettőnk között. Talán pont ez dühíti? Hogy ő kezdeményezett? Vagy nem is emlékszik rá?
A kihallgatás percei összefolynak, igazából fogalmam sincs, mennyi időt töltök ott. Van, hogy csak nézi, hogyan szenvedek a túl szoros kötések miatt, néha ütlegel, vagy meg-megrúg... Ráadásul az idő javarészében érdemi tartalommal aligha bíró szidalmakat vág a fejemhez, vagy éppen arról faggat, hogy miről szól ez az ördögi terv, amiről még én magam sem tudom, micsoda.
Amikor azonban a szoba ajtaja még nagyobb csattanással vágódik ki, mint nemrég a cellámé, mindketten a hang irányába kapjuk a fejünket. A tekintetem a már jól ismert zöld szempárral találkozik, amik épp csak egy pillanatra néznek rám, mielőtt szinte villámokat szórva az előttem álló tisztre merednének.
- Kifelé – hördül fel.
- Uram, a láz... – kezdené az őr, de Richard üvöltése félbeszakítja.
- KIFELÉ! – Mély hangja zeng a szűk falak között, még én is összerezzenek egy pillanatra.
A férfi ijedten húzza össze magát, Richard mellett elhaladva pedig igyekszik még kisebbnek tűnni. Ő dühös tekintettel követi, ahogy kislisszol az ajtón, majd ugyanolyan dühvel csapja be azt, amekkorával berobbant rajta. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy talán mégis magamra haragítottam valamivel, de ahogy felém fordul és végignéz rajtam, a tekintetéből eltűnik a düh.
- Richard – suttogom.
A szemei megrebbennek, mint mindig, amikor a nevén szólítom, de érzelemmentes arccal lép hozzám.
- Miért hoztak ide? – kérdezi.
- Nem tudom – felelem lehajtva a fejem.
Ha nem az ő parancsára, akkor mégis miért? Talán feltűntek az őröknek a gyakori látogatások, na meg persze az is, hogy újabban egyszer sem bántott, mikor nálam járt.
- Parancsba adtam, hogy tilos – mordul fel.
Meglepve kapom fel a fejem a szavaira. Azt parancsolta, hogy nem bánthatnak? Akkor hát ezért... Mintha máris megbánta volna a szavait, hátat fordít nekem, azt hiszem nem akarta, hogy tudjam, hogy... talán aggódik értem.
- Jól vagyok – szólalok meg gyengéd hangon.
Nem felel, de a beálló néhány perces csendben újfent érezni kezdem, mennyire fájnak a végtagjaim a kötelek szoros fogása alatt, de ahogy egy kicsit fészkelődni kezdek, már vissza is fordul, hogy lássa, mit csinálok.
- Kicsit... elzsibbadt a kezem – sütöm le a szemeimet.
Csak rápillant a kezeimre, aztán már ott is áll előttem, és leguggolva elkezdi kioldani a kötéseket a bokáimon, majd a csuklómon is. A vérkeringés újra megindul az elgémberedett tagjaimban, isteni érzés.
- Köszönöm – mosolygok rá hálásan.
Értetlenül pillant rám, aztán már fel is egyenesedik, és az ajtóhoz lép. Sietve próbálom én is felkaparni magam a székből, de a lábfejeimet még mindig mintha ezer apró tűvel szurkálnák, így aligha akarnak engedelmeskedni. Nyöszörögve próbálom megtartani magam, de Richard egy pillantással felméri a helyzetet, majd morogva újra mellém lép, és megragadja a karom. Megkönnyebbülten dőlök neki kissé, és hagyom, hogy kitámogasson a szobából. Hiába kanyarodnék viszont be a cellám ajtajához, ő határozottan tovább vezet. Értetlenül, hitetlenkedve pillantok fel rá.
- De...
- Hallgass – vág közbe.
Érzem a döbbent és zavart pillantásokat, amikkel az őrök jutalmazzák a párosunkat, ezért inkább a földre szegezem a pillantásomat, míg Richard egy liftig húz maga után. Mikor az ajtók kinyílnak, egy fiatal, szemüveges fiú sétál kis híján Richardnak. Tipikusan aktakukac kinézete van, tele is van különböző mappákkal a keze. Ahogy megpillant, tátva marad a szája, és kigúvadt szemekkel bámulni kezd.
- Igen? – mordul rá Richard.
Végre elfordítja rólam a tekintetét, és inkább Richard felé fordul, hevesen rázva a fejét.
- Lemondtam a partit, uram – nyögi ki szinte remegve.
- Gut – lép be a liftbe Richard, maga után rántva engem is.
Fogalmam sincs, milyen partiról van szó, de az én agyam egyébként is lemaradt ott, hogy mégis hová akar vinni Richard.
- Miért... – kezdeném újra, de ismét félbeszakít.
- Hallgass.
Csendben állunk egymás mellett, miközben a lift felfelé visz minket, a számozás szerint a legfelső szintre. Le akar lökni a tetőről...?
Idegesen, remegő ujjakkal várom, hogy kinyíljanak előttünk a liftajtók, de mikor ez végig megtörténik, megdöbbenek. A legkevésbé sem egy tetőn vagyunk, inkább olyan, mint egy palotaszerű szálloda legfelső szintje. Hosszú, díszes folyosó, az antik hatás és a modern berendezés tökéletes egyvelege. Némán ámulva hagyom, hogy végigrángasson a folyosón, majd az egyik ajtót kinyitva betuszkoljon a helyiségbe.
- Ülj le – mutat egy hatalmas, díszes karosszéknek kinéző helyre egy jókora asztallal szemben.
Szinte tátott szájjal nézek körbe a hatalmas szobában, minden valószínűséggel ez lehet az irodája. Még mindig a döbbenet és az ámulat keveredik bennem, ahogy ránézek. Becsukja az ajtót, majd ő is lenéz rám.
- Ülj... le – ismétli meg.
Bólintok, és engedelmesen a székhez lépek, majd óvatosan leülök rá. A végtelenül puha ülés szinte magába szippant, boldogan süppedek bele és hagyom, hogy a fájó ízületeim végre egy kis kényelmet is kapjanak.
- Talán jól esne egy ital – szólal meg, de mintha csak magának beszélne.
Pohár- és üvegcsörgést hallok, aztán hamarosan újra megjelenik a látóteremben. Elém tesz egy poharat, amiben minden valószínűséggel whisky van, majd kezében a másik pohárral leül az asztal másik oldalán álló trónusszerű ülőalkalmatosságra. A szájához emeli a poharat és az ablak felé fordul, egyik lábát átveti a másikon, és bár minden bizonnyal érzi, hogy őt nézem, ő nem néz rám. Egy ideig csak csendben figyelem, talán percek is eltelnek míg a tudatomba vésem a látványt. A tökéletesen hátrasimított szőke hajat, markáns arcélét és jóképű vonásait, a makulátlan ruhát és ápolt kezeket...
Aztán lenézek magamra is, a véres és szakadt ruháimra... a bőröm már rég elvesztette tisztaságát, koszos vagyok és ápolatlan, nem is illek bele egyáltalán ebbe a képbe. Mintha a király egy gyámolatlan hajléktalant hozott volna a palotájába. Bizonytalanul pillantok a kezemben tartott pohárra is, olyan étkezési körülmények között, amiben nekem részem van, nem feltétlenül lenne jó ötlet meginni. Előre hajolok és óvatosan leteszem az asztalra, közben érzem magamon a tekintetét, de mire felnézek, már ismét az ablakon néz kifelé.
Körülpillantok a tágas, díszes, iratokkal teli irodában, de nem merem túlságosan meresztgetni a szemem, a végén még azt hinné, hogy megfigyelést tartok. Inkább visszafordul felé és megnedvesítem a számat, mielőtt óvatosan megszólalnék.
- Milyen partiról beszélt a fiú? – kérdezem halkan.
- Was? – fordul felém homlokráncolva.
- A fiú, aki a liftből jött ki... – húzom fel a vállaimat. – Milyen partit mondott le?
- Ó – vonja fel szépen ívelő szemöldökét. – A születésnapi partimat – legyint, majd visszafordul az ablak felé.
Elképedve bámulok rá, pár másodpercig azt hiszem a szám is tátva marad.
- Ma van a születésnapod? – kérdezem döbbenten.
- Ja – dörmögi bólintva.
- De hát... a te születésnapod... biztosan nagy ünnep szokott lenni – billentem félre a fejem, nem értem, miért mondatta le az ünneplést.
- Nincs kedvem a felhajtáshoz – mordul fel, a kelleténél kicsit erősebben téve le a már üres poharat.
- Persze, megértelek – húzom be a nyakam. Végignéz rajtam, aztán dörmög valamit az orra alatt németül, miközben feláll és újra a bárszekrényhez lép. Bizonytalanul követem a tekintetemmel a mozdulatot, amivel újra a whiskys üveg felé nyúl. – Richard...
- Was? – fordul felém újra.
- Talán... Talán nem kéne innod... annyit... – felelek óvatosan.
- Azt mondod sokat iszok? – mordul fel, majd megfeledkezve a whiskyről felém lép.
- Nem, nem! – simul bele a szék háttámlájába. – Én csak... csak aggódom, hogy esetleg az egészséged rovására megy... – nyelek egy nagyot.
Megáll előttem, majd homlokráncolva lenéz rám.
- Aggódsz?
Lassan bólintok egyet, majd felállok, és finoman a mellkasára simítom a kezemet.
- Kérlek Richard... – nézek fel rá.
Lenéz a kezeimre, aztán vissza az arcomra, de nem húzódik el, amit jó jelnek könyvelek el. Elmosolyodom, majd lassan feljebb simítom a tenyerem az arcára, amit ismételten hagy... egy kicsit mintha bele is simítaná az arcát, ami csak újabb mosolyt csal az arcomra, de mielőtt még megszólalhatnék, kopogás hallatszik az ajtó felől. Mire odanézünk már ki is nyílik, az érkezőben pedig a liftben látott szemüveges fiút vélem felfedezni. Nem tudom, milyen beosztásban dolgozhat, de elengedem Richardot és hátralépek, nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni. Ki tudja, az ő szemében hányadán is állunk ezzel a... valamivel, ami köztünk van.
A fiú bámul rám egy ideig, olyan igazi vádló tekintettel, amit nem igazán tudok mire vélni, de Richard türelmetlenül rámordul, mire összerezzen egy kicsit, majd megköszörüli a torkát.
- Uram, a parti híján néhány miniszter személyesen jött el, hogy átadhassák az ajándékait – húzza ki magát.
Homlokráncolva nézem a fiút, nem tudom mire vélni... úgy néz Richardra, mintha ő lenne a világ nyolcadik csodája. Nem akarom viszont túl feltűnően bámulni, úgyhogy inkább a földre szegezem a tekintetem.
- Mondja meg nekik, hogy mindjárt megyek – sóhajt fel Richard.
- Kívánja hogy hívjak egy őrt, aki visszakíséri a lázadót a cellájába? – pillant rám a fiú.
A nyelvemre harapok, hogy ne szóljak valami nagyon oda nem illőt, de mintha Richardnak sem tetszene a megjegyzése... ami bevallom, jól esik.
- Ezt majd én elintézem – mordul rá minden kedvességet mellőzve a hangjából.
A fiú erre behúzza a nyakát, és bólint egy aprót.
- Ahogy óhajtja, uram. Akkor szólok a miniszter uraknak, hogy hamarosan érkezik – hátrál ki a szobából.
Lassan felnézek Richardra, aki mered még pár másodpercig a fiú hűlt helyére, és bár a tekintetét nem látom, azt kiszúrom, mikor leereszti a vállait. Aztán ő is hátrapillant rám.
- Komm! – int a fejével az ajtó irányába.
El is indul, én pedig engedelmesen követem. A lábaimba szerencsére visszatért az élet, így már nem szükséges támogatnia – bár nekem semmi bajom nem volt a közelségével... Újra végigmegyünk a folyosón, én viszont fel vagyok készülve a visszatérésre a cellámba, így az agyam azon a szemüveges fiún jár, ezért kis híján nekisétálok Richardnak, mikor megáll, pedig még midig a folyosón vagyunk. Bár ha jobban belegondolok, nem is a lift irányába indultunk el...
- Richard? – pillantok fel rá értetlenül, de ő akkor már az előtte lévő ajtót nyitja ki éppen.
Meglepve nézek a nyitott ajtóra, majd vissza rá, de ő türelmetlenül int egyet a kezével, hogy menjek be, így nem húzom az időt, belépek. Nem jutok azonban néhány lépésnél tovább, mert muszáj megállnom, hogy ámulva körülnézhessek. Egy tágas szobába hozott, ággyal, szekrénnyel, íróasztallal, székekkel, de még egy tévével is. Ráadásul egy külön a szobából nyíló fürdőszoba is tartozik hozzá... Izgatottan a jókora ágyhoz lépek és lenyomom a matracot, majdnem elveszek a kényelmes puhaságában, aztán a fürdőszobába sietek és megcsodálom a tágas zuhanykabint is. Minden csillog a tisztaságtól és minden olyan szép...
- Tetszik? – kérdezi Richard félrebillentett fejjel, mikor visszalépek a szobába.
- Ez gyönyörű – nézek fel rá még mindig ámulva.
- A tiéd – biccent egy aprót, mire felkapom a fejem.
- Az... enyém? Komolyan mondod? – kérdezek vissza hitetlenkedve, mire komoly arccal bólint. – De hát... miért?
Elfordítja a tekintetét és vállat von.
- Biztosan kényelmesebb, mint a cellád, és itt legalább nem fogsz halálra fagyni.
Hosszú másodpercekig csak bámulok rá, azt várom, mikor törik meg és vallja be, hogy ez az egész csak egy átverés... De nem tesz semmi ilyesmit, csak lassan visszanéz rám, én pedig ismételten képtelen vagyok a véreskezű diktátor bármi jelét is felfedezni rajta. Helyette valaki egészen mást látok, azt a férfit, akit azt hiszem csak nekem mutatott meg, azt a férfit, akit... akit kezdek megszeretni.
Képtelen vagyok megszólalni, így inkább elé lépek és egyszerűen átölelem.
- Köszönöm – rebegem az ingje gallérjába.
Érzem, hogy egy pillanatra megfeszül az ölelésem miatt, azt hiszem nem tudja, mi tévő legyen, de aztán lassan felemeli a kezeit, és a derekam köré fonja őket. Mélyen magamba szívom az illatát, aztán éppen annyira engedem el, hogy láthassam az arcát. Zöld szemei kíváncsian figyelik az arcomra kiülő érzelmeket, én pedig elmosolyodva simítok végig az arcán. Félreismertem őt... túlságosan is.
Bár nem tudom előre, mit fog reagálni, lábujjhegyre állok, és továbbra is az arcán tartva a kezem finoman az ajkaira csókolok. Azt hiszem ezzel még mindig meg tudom lepni, de most a szokottnál is gyorsabban reagál, az ölelése erősödik a derekamon, és majdhogynem rögtön visszacsókol. A szívem hevesebben kezd dobogni és szinte beleremegek az érzésbe, talán soha nem fogom megszokni... Legszívesebben el sem engedném, de tudom, hogy szólítja a kötelesség, így hagyom, hogy lassan elhúzza a fejét.
- És Richard... – suttogom még magunk közé. – Boldog születésnapot – mosolyogok rá.
- Ah... danke – sóhajt fel, majd elenged és az ajtó felé lép. – Később visszajövök.
Mosolyogva bólintok, ő pedig kisétál és becsukja maga mögött az ajtót. Újra körülnézek a szobában, legszívesebben azonnal beugranék az ágyba, de mindenekelőtt azt hiszem egy kiadós fürdésre lenne szükségem.
Biztosan eltelik fél óra is, mire kilépek a forró vízsugár alól. Többször is alaposan átszappanoztam magam és a hajamat is legalább háromszor megmostam, mire tisztának éreztem magam, de utána még áztattam magam egy ideig. Kilépve a zuhanyfülkéből magam köré csavarom a tartón lógó puha törölközőt, majd a mosdókagylóhoz lépve a fogamat is megmosom az odakészített fogkefével.
Így már sokkal jobban érzem magam.
Mosollyal az arcomon lépek ki a fürdőből, de szinte azon nyomban halálra is rémülök, mikor meglátom, hogy nem vagyok egyedül. A rémület viszont szerencsére rövid ideig tart, ugyanis egy kedves arcú fiatal lány fordul felém az idegen személyében.
- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni – visszakozik azonnal.
- Semmi baj – mosolyodom el. – Csak nem számítottam látogatóra.
Ő is elmosolyodik, majd az ágyra mutat, ahol egy nagy halom ruha sorakozik, majd az asztalra, amin egy ezüsttálca áll, rajta illatozó, gőzölgő étellel, aminek a látványára azonnal megkordul a gyomrom.
- A Führer küldött, hogy hozzak neked ételt, és hogy találjunk neked valami ruhát – magyarázza.
- Köszönöm – bólintok hálás mosollyal. – Mi a neved?
- Klara – feleli mosolyogva.
- Én Matt vagyok – nyújtok kezet közelebb lépve.
- Örülök Matt – rázza meg a kezem.
Végre megtaláltam az első embert Richardon kívül, aki nem úgy néz rám, mint egy tál hernyóra. Talán csak azért mert nem tudja, ki vagyok, nem érdekes, a lényeg, hogy jól esik a kedvessége. A ruha kiválasztása kicsit lassabban megy, mint számítottunk rá, alig találunk elég kicsi ruhákat ahhoz, hogy ne lógjanak rólam, de végül sikerül. Klara utána már megy is, elviszi a feleslegesnek bizonyult ruhákat, én pedig leülök az isteni illatú étel elé az asztalhoz.
Fogalmam sincs, hogy fogom tudni meghálálni ezt az egészet Richardnak.
Szerkesztve makeme_real által @ 2013. 05. 29. 00:03:56
|
