|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| LastBreath | 2015. 11. 21. 20:36:18 | #33675 |
 Karakter: Vincent Goldwin
Megjegyzés: Hipszteremnek
A hajam szép, lányosan szállongó és illatos. A fejem most vagy hat kilóval könnyebbnek tűnik. De még mindig érzem a bőrömre tapadt kosz érdességét, és saját izzadtságomnak csípős szagát. Muszáj lesz lezuhanyoznom. Sok időt vesz igénybe, és nem kimondottan fájdalommentes a folyamat, míg kikecmergek az ágyból és talpra állok. Lassan és nehézkesen indulok el az apró zuhanyzó ajtaja felé, mindvégig az ágyban keresve kapaszkodót.
- Jaj, maga meg mit csinál? - jajdul fel mögöttem.
Az éles hang éppúgy megdöbbenésre késztet, mint a tény, hogy a kis vörös nővérke már megint körülöttem settenkedik.
- Miért, minek látszik? - morgom az orrom alatt rosszkedvűen.
- Az ön állapotában ezt inkább nevezném öngyilkos küldetésnek. - ráncolja össze szemöldökét és belép a kórterembe.
- Csak zuhanyozni akarok.
- Egyedül? - hökken meg.
- Miért? - vonom fel a szemöldököm. - Csak nem akar csatlakozni?
Elmosolyodik, mint aki már számtalanszor hallott ilyesmit.
- Fél kézzel, törött csontokkal úgy akar megfürödni, hogy kapaszkodás nélkül még csak meg sem tud állni a saját lábán. Az ágy itt véget ér. - mutatja kezével. - Az ajtóig pedig nincs már semmi, amiben megkapaszkodhatna.
- Kösz a felvilágosítást.
- Hadd segítsek. - mosolyog tovább elnézően és elkezd kutakodni a cuccaim között.
Döbbent megrökönyödéssel nézem végig, ahogy megtalálja a tusfürdőt, majd a törölközőt és hozzám lépve betámogat az apró helységbe. A nő magabiztossága annyira megdöbbent, hogy még csak ellenkezni sem tudok vele. És életemben először nézem végig és hagyom, hogy egy nő lesegítse rólam a ruháimat. Mozdulatai gyakorlottak és szenvtelenek, tekintetében semmilyen mögöttes szándék nem tükröződik. Ezerszer csinálhatta ezt már végig. Mit neki egy újabb meztelen test? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érzem magam kényelmetlenül. Mégis hagyom, hogy segítsen. Most az egyszer be kell látnom, hogy nem megyek semmire mások segítsége nélkül.
~~~
- Nem te főzted. - forgatom meg a kezeim között tartott hamburgert és beleharapok.
- Egyértelműen. - bólint.
- Pedig azt hittem, hazai kosztot hozol majd. - újabb harapás. Ó ember, mennyire hiányzott már ez a szar! Nem érdekel, hogy miből van, milyen ízfokozókkal nyomják tele, mennyi tartósítószert raknak bele. A hamburger, az hamburger. Mű kaja, ezzel mindenki tisztában van. És mindenki imádja. Aki nem, nos az még nem evett hamburgert, vagy vega.
- Legközelebb konkretizáld, mit kérsz. - vonja meg a vállát.
Túlságosan belesüppedtem a párnába, ezért feljebb tornázom magam, bár ez még mindig fájdalommal jár.
- Benne volt a felsorolásban, hogy a te főztödet se dobnám ki.
- Elnézést.
És a téma le is van zárva az ő részéről. Már derékig bent van a szekrényben.
- Holnap majd hozol? - firtatom tovább.
- Hamburgert? - kérdez vissza.
- Nem, azt, amit főzöl.
- Nem főztem semmit.
- Éppen ideje akkor. - bátorítom, miközben eltüntetem az utolsó falatokat is.
- Lehet. - ásít egyet, majd rám sandít. - Végeztél? - végigmér és aprót bólint magának. - Végeztél.
Segít felülni az ágyban. Én is tudom, és ő is, hogy nem lenne már rá szükségem, én mégsem tiltakozom, és ő sem hagy cserben. Lassan ébredő lelkesedéssel hagyom, hogy megszabadítson a pólómtól. Először fogalmam sincs, hogy készteti erre, de hamar elveszi a kedvem. Anyu csak segít átöltözni, mert leettem magam.
- Seth... - szólítom meg, bár még én magam sem vagyok biztos benne, hogy meg akarom-e kérdezni. - ...maradsz este?
- Miért? - kérdezi érdeklődve.
- Kellemetlen idegenek előtt zuhanyozni, egyedül meg nem megy. - vallom be a kellemetlen tényeket. - Téged legalább ismerlek, kisegíthetnél ebben is. Az aurámra is pozitív hatással lenne, ha a komfortérzetem javulna. - váltok az ő nyelvére, hátha sikerül meggyőznöm.
- Oké. - egyezik bele.
- Tényleg? - kerekednek el a szemeim.
- Most mi van? - tárja szét karjait értetlenül. - Azt vártad, hogy nemmel válaszolok?
- Azt. - ráncolom össze szemöldököm.
- Miért?
- Mégis melyik heterónak lenne kedve egy másik palit mosdatni? - nevetek fel röviden, mire csak grimaszol.
- Öhm. - vakarja meg a tarkóját elgondolkodva, aztán hirtelen témát vált. - Tegnap beszéltem Annával.
- Nagyszerű. - forgatom meg a szemeimet. - És?
- Azt hiszem, bejössz neki.
Hitetlenkedve nézek rá. Először nem tudom mire vélni ezt a kijelentést. Ha viccelődni akart, elég groteszk módon tette. Hangosan nevetek fel és élesen. De még mindig fáj, úgyhogy nem nevethetek eleget. Grimaszolva nézek rá.
- Ó igen, annyira sármos vagyok és jó modorú, hogy minden nő bolondul értem. Főleg a kisasszony, akit említettél. - fintorodom el. - Ő téged akar megszerezni Kőagy Őrnagy.
Most rajta a sor, hogy meglepődjön.
- Anna csak egy barát.
- Mondod te. - bólintok. - Kérdezted már valaha is, hogy ő mit gondol? De nem fogok kerítőnőt játszani. - húzom el a számat. - Nem bírom azt a csajt, jó lenne, ha te is messzire elkerülnéd. Nem olyan cukorfalat, mint amilyennek előtted mutatja magát.
- Nem is ismered őt! - nyögi. - Első ránézésre nem vonhatsz le senkiről ilyen következtetéseket.
- Tudod Zen mester – dőlök hátra az ágyban. - nekem is megvannak a különleges képességeim.
Elhallgat. Rám hagyja a dolgot. Kinéz az ablakon, megnyújtóztatja tagjait. Odakint lassan lenyugszik a nap. Az ég felhős, és abból a szeletéből, amit az ablak láttatni enged, csak narancsos, vöröses foszlányokat látni. Bizonyára ma is szép naplementénk lehet. Egy pillanatra lehunyom szemeimet és mélyet lélegzek, hogy elhessegessem a cigi gondolatát.
- A szüleid nem kerestek? - kérdezi csendesen. Kinyitom a szemem és lassan nézek rá. Tudja, hogy gyűlölöm ezt a témát, mégis felhozza. Pedig olyan békés és idilli volt köztünk a hangulat végre.
- Nem engedtem a nővérkének, hogy értesítse őket.
- Miért nem? Lehet, hogy...
- Maximum egy cetlit küldtek volna, egy „Reméljük hamarosan jobban leszel és nem lesz magas a kórházi számla sem” felirattal. - komorodok el. - Tudod jól, hogy a szülői gondviselés náluk ennyiben ki is merül. Főleg azok után, hogy elváltak.
- De akkor is a szüleid! - mondja bosszúsan. Most rám, vagy rájuk haragszik?
- Seth. - érintem karját csitítólag. - Divatgyerek vagyok. Anyám csak azért szült meg, hogy mutogathassa az édes pofimat, de rögtön nem voltam cuki neki, mikor üvöltöttem egész nap, és nem hagytam őt dolgozni. Jobban jártak volna, ha vesznek egy kutyát a gyerekvállalás helyett...
- Nem ide akartam kilyukadni. - hajtja le a fejét.
- Tudom.
De bármilyen jó szándék is vezérelte, nem számít. Seth még mindig naiv. Azt hiszi, hogy azok ketten egyszer észhez térnek és végre nekiállnak foglalkozni velem. Azt hitte most is, hogy ha félholtra vernek, talán felkeresnek és ráébrednek arra, mit is jelentek nekik. De pontosan ez a lényeg. Így is megmutatták mit jelentek nekik. Semmit. Egy félkarú rabló vagyok a számukra, most még szó szerint értve is. Pénzelnek, annak a fejében, hogy ne is lássák a képemet.
- Seth. - fájdalmas grimasszal fordul felém. - Szomjas vagyok.
Arcán látom, hogy kicsit megkönnyebbül. Tölt a pohárba és felém nyújtja. Elveszem és egy húzásra megiszok minden cseppet.
- A látogatási időnek hamarosan vége. - pillantok a faliórára. - Elviszel fürödni? - húzom számat félmosolyba.
- El. - mosolyog vissza.
Segít felkelni az ágyból. Vigyáz, minden érintése olyan, mintha egy szellem érintene. Annyira odafigyel arra, hogy legalább ő ne okozzon fizikálisan fájdalmat. Vagy egyszerűen csak nincs ínyére egy másik faszit taperolni. De ha így lenne, már rég megmondta volna, hogy hagyjuk a francba a fürdést. Ugye megmondta volna? Becsomagolja gipszes kezemet egy szatyorba.
A fürdőbe érve a széket a zuhanytálcába helyezi, majd leveszi rólam a pólót. Aztán kirohan és onnan kiabál be.
- Hát nem itt hagytam a tusfürdőt meg a törölközőt?
- Még jó, hogy időben eszedbe jutott. - nevetek fel röviden és bújok ki nadrágomból, majd az alsómból is.
Az elsőáldozók izgalmával ülök le a székre, és rögtön kiráz a hideg. A szék kurva hideg. Főleg pucér seggel.
- Kicsit siethetnél! - kiáltok ki, mikor még mindig pakolászás hangját hallom.
- Megyek már. - kiált vissza és valóban meghallom lépteinek hangját. - Már le is vetkőztél? - lepődik meg.
- Szeretted volna végignézni? - színlelek én is megdöbbenést. - Várj egy kicsit, visszaveszem őket. - mozdulok a ledobott ruháim felé, de vállamnál fogva visszanyom a székre. - Kérlek, légy gyengéd, nekem ez az első. - kacsintok rá.
- Első a francokat. - néz rám szúrósan, de tekintetében ott bujkál a derű, aztán megnyitja a vizet. Először a saját kezére engedi, beállítja a hőmérsékletet. Aztán felém irányítja a zuhanyrózsát.
- Seth ez kurva meleg! - szisszenek fel.
- Nem, ez pont jó. - rázza meg a fejét.
- A lófaszt jó. Mondd ezt annak, aki nem fagyoskodott fél órát pucéron egy széken ülve.
- Nem volt az fél óra és senki nem mondta, hogy vetkőzz le azonnal.
- Ha nem cseszted volna el az időt odakint...
Elzárja a vizet és ahogy a hideg levegő megcsapja a bőrömet összerázkódom.
- De jó lesz még egy tüdőgyulladást is kapni. - morgom orrom alatt.
- Ne fesd a falra az ördögöt. - kapja fel a tusfürdőt. - Szivacs?
- Nincs? - nézek körül én is. - Nincs. - állapítom meg.
Felsóhajt és a tenyerébe nyomja a gélt. Felületesen elmázolja két tenyerébe és elém lép. Habozik a mozdulattal, mintha nem tudná, hol is kezdje. Tekintetünk találkozik. Megköszörüli a torkát és a hátam mögé lép. Bőrömre simítja tenyereit és masszírozva dörzsöli bele a habzó anyagot. Az élvezet egy igen csak perverz formáját érzem. Persze túl profi vagyok ahhoz, hogy ez fizikálisan is látsszon rajtam. Ezután a karjaim jönnek. Újabb adagot nyom a tenyerére. Végül kénytelen elém állni, hogy mellkasomat is behabosítsa. Arcán érdekes, vöröses árnyalat húzódik, ahogy a combjaimhoz ér. Bár ez lehet, hogy csak a kis helységben meghúzódó pára és meleg levegő miatt van. Szarul van kialakítva az egész.
- Ne haragudj. - motyogja. - Máshogy nem tudom.
- Hah, majd pont rád fog felállni. - hajtom hátra a fejem. Bár ezt inkább csak azért teszem, hogy ne lássam tovább, lábaimat mosó alakját, és még így is imádkozom, hogy gyorsan végezzen, nehogy tényleg olyasmi történjen, amit nem tudok kimagyarázni.
Hallom, ahogy felegyenesedik és elkezd szöszölni a zuhanyrózsával. Aztán újra érzem bőrömön a forró cseppeket. Szó nélkül hagyom, hogy lemossa rólam a habot. Aztán elzárja a csapot és a törölközőért nyúl. Elveszem tőle.
- Már így is kínos a hangulat, nem? - kérdezem. - Megoldom egyedül.
És valóban meg is oldom. Csak kicsit több időt vesz igénybe, mint általában, és több fájdalommal is jár. De attól féltem, ha hagyom Sethnek, hogy ezt is ő csinálja, tényleg elveszítem a fejem. És ennyi idő pont kell ahhoz, hogy lehiggadjak annyira, hogy ugyanúgy tudjak a szemeibe nézni, mint eddig is. Ez egy eléggé intim tapasztalat volt, akárhonnan nézzük. Még ha neki nem is jelentett semmit, nekem ez jelentett mindent. Valószínűleg ennél közelebb soha nem kerülünk egymáshoz, és ilyen helyzetbe sem keveredünk többé.
Félig felöltözve lépek ki az ajtón. Már egész jól megy az egyedül való támolygás is. Meglengetem a kezemben tartott pólót.
- Csak, hogy ne érezd úgy, hogy kihagytalak minden mókából. - vigyorodom el.
|
| linka | 2015. 11. 19. 20:49:38 | #33667 |
 Karakter: Seth Lesnar
Megjegyzés: Nyomimnak
- Persze, hogy az – vágja rá. - Minden, ami körülvesz téged felelősségteljes és komoly. És én vagyok köztük a kakukktojás.
- Vince, ne most – fedem meg halkan. - Nem akarok veszekedni, ne provokáld ki.
- Sajnálom.
Nem, nem sajnálja, de nem is várom el. Ő ilyen, ez a természete. Hogyan is haragudhatnék meg valakire, aki mindössze önmagát adja? Abszurdum, és nem vagyok mindenható én sem, hogy mások felett ítélkezzek. Ha ő így akarja élni az életét, hát tegye. Először a forró vizet zárom el, aztán a hideget. Egyszerű, régimódi csaptelep, nem olyan, amin egyből megszűnik a csobogás. Nem, ezt külön-külön kell elzárni. Mind a kettő tekerő kis gombocskát. Mögöttem Vince felsóhajt, lemondóan, fáradtan, megmagyarázhatatlanul. Gipszes keze még mindig használhatatlan, az is marad egy jó darabig, úgyhogy a haját én törlöm szárazra. Esetlenül és bénán, nem nekem találták ki ezt az egészet, és ezt nyilván észreveszi előbb-utóbb ős is, ha még nem tette. De nézzük a nap jó oldalát, tiszta a haja, valamennyire száraz is, és nekem lassan ideje visszamennem a kongóan üres házba. Gyakran voltam egyedül, összezárva önmagammal meg a négy fallal, de mindig ott volt a tudat, hogy Vince majd hazaesik. De most nem lesz ilyen. Nem fog beesni az ajtón, és részegen sem fog kopogni vagy morogni. Várakozva fordulok felé, mikor elkapja a csuklómat, figyelem elnyíló ajkait, aztán az ádámcsutka mozgását, ahogyan nyel egyet, de nem szól semmit. Mondani akart egyáltalán nekem bármit is?
- Vince?
A fejét rázza és elereszti a kezemet. Szóval akkor ennyit erről, mi? Bármit is akart mondani, azt inkább megtartja magának. Visszazárom a sampon tetejét, aztán a törülközője következik, majd az ing.
- Ugye nem azt a szart akarod rám visszaadni? - ráncolja össze a szemöldökét.
- Hoztam neked ruhát.
- Akkor leveheted a nadrágom – vigyorog rám újra.
Kellőképp begyakorolhatta már, hogy fél kézzel hogyan pattintsa ki a gombját, és húzza le a cipzárt. Megoldja egymaga is. Melegítőt hoztam neki, amit szintén magára tud cibálni fél kézzel.
- Annyira hülye vagy – sóhajtom.
- Tudom – bólintja. - Azért a pólót rám segíthetnéd – kéri kilépve az ajtón, kint a kórteremben érezhetően hűvösebb van, ami nem is csoda. A fürdő meglehetősen aprócska, hamar beszorul oda a meleg.
Mellkasán fényszínű cseppek peregnek le, nem itatta fel egyikünk sem róla a vizet; én nem vettem észre csak most, őt pedig egyszerűen nem zavarja. Gyanítom nem is érdekli, ha a frissen felvett pólója is átázik. Kézfejemmel simítom el a cseppeket, törekszem az észrevétlenségre, pedig ezt bajosan lehetne megoldani anélkül, hogy a másiknak se tűnjenek fel az apróbb érintések. Ezúttal nem az ép kezével, hanem a gipszessel kezdjük, azt bújtatom előbb be a pólóba, aztán jön a fej és a másik kéz. Macerás, ha még mindig nedves testre próbálom meg fölerőszakolni a ruhát, hajlamos rátapadni a bőrre, aztán meg a francnak sem tudom lerimánkodni, de még pozitívum, hogy besegít és kisegít. A nadrággal már jóval könnyebben boldogul, de csak azért, mert én nem segítek benne neki. Többre menne azzal, ha egyedül oldana meg mindent. Hamarabb végezne az öltözködéssel.
Az ágyba juttatás már sima ügy, eleve megvan emelve, le sem kell hajolni, és csak annyit segítek neki, hogy ne érkezzen le a matracra túl nagy hévvel, hanem csak szépen és óvatosan. Betakargatom, gondosan kerülve, hogy ne taperoljam telibe a zúzódásokkal teli mellkasát, s karjait. Adok neki néhány kekszet, meg némi folyadékot is beletukmálok.
- De jól esne most egy cigi – dől hátra a párnára. - Hé, Seth...- már maga a mosolya sem bíztató.
- Nem.
- De miért?
- Nem tesz jót az egészségednek. Főleg nem ilyen állapotban. És egyébként sem dohányozhatsz idebent.
- Ne mááár...
- Kibírod – nézek rá szenvtelenül.
- És a pizzával mi lesz? - lelkesül fel újra. - Hmm?
- Holnap hozok neked valami ehetőt – simítom tenyeremet kimelegedett bőrére.
- Ha nem hamburger, pizza vagy a te főztöd, nem kell – ingatja meg a fejét. - És hozhatnál egy doboz sört is.
- Nem hozok.
- Ó, gyerünk már! A sör jót tesz a vesének!
- Amennyi sört már eddig is megittál életed során, nem hiszem, hogy valaha is probléma lenne a veséiddel – felelem tüntetően.
- Elnézést – alacsony, vörös és göndör hajú nő kukkant be az ajtón, mogyoróbarna szemei kedvesek, barátságos nő, és legalább ő odafigyel a betegekre. Legalábbis ezt sikerült eddig leszűrnöm, hiszen tegnap is itt volt, és tegnap sem állt le sehol pletykálni. Mindig sietett valahová. - A látogatási időnek hamarosan vége – bólintva jelzem megértésem.
Szavak nélkül is biztosítottam őt arról, hogy megértettem a finom kis célzást.
- Nos, akkor...
- Aludj itt – vigyorog a másik szabad ágy felé intve a fejével. - Van hely. Megtapasztalhatod milyen kényelmesek itt az ágyak.
- Nem hiszem, hogy bárki jó szemmel nézné – rázom meg a fejem mosolyogva. - Próbálj meg aludni, rendben? - kelek fel a székből, már amúgy is elültem magam. Kényelmetlen. - Holnap is eljövök – ígérem.
- Seth – szól utánam. - Vigyél magaddal.
Mintha ez ilyen egyszerű lenne. Nem megoldhatatlan, de ahhoz, hogy őt magammal vihessem haza, nagyon-nagyon sok pénzre lenne szükség. Még az ösztöndíjból is bajosan tudnánk megélni ketten, ha nem lennének Vince szülei. Segítőkész kísértetei az életének. Pénzelik, biztosítják az életét, és ennyiben ki is merül számukra a szülői gondviselés fogalma.
- Pár nap múlva kiengednek. Bírd ki – mosolygok rá rezignáltan.
Nem akarom őt itt hagyni, de kénytelen vagyok.
- És a jó éj puszim? - suta mosolyától annyival fiatalabbnak tűnik az arca.
Olyan, mint egy gyámoltalan kisfiú.
- Aludj jól Vince – hagyom magára.
Kifelé menet köszönök a pult mögött ücsörgő nővérkéknek is.
Mire hazaérek a nap már jócskán lemenőben van, úgy telt el az egész délutánom, hogy szinte nem is csináltam semmi rendkívülit. A lakás, ami szinte alapjaiban lett felforgatva a pakolás miatt, meglehetősen üres most, lélektelen, mintha nem lakna itt már jó ideje senki sem. Mosogatóba pakolom az edényeket, aztán a szennyessel is kezdek valamit, útba van, túl nagy a rumli. Míg Vince is itthon volt, ez az egész valahogy eltörpült mellette. Szinte fel sem tűnt, de így, hogy nincs semmi, ami elvonhatná a figyelmemet, nem tudok úgy leülni, hogy ne rendezzek legalább itt a nappaliba össze mindent.
Telefonom zöld fénnyel pittyeg az asztal sarkán, észre sem vettem, hogy itthon hagytam, mikor hazaugrottam bekapni néhány falatot. Tudnám, miért mindig akkor keresnek engem is, ha biztos, hogy nem viszem magammal a telefonomat. Idiótaság.
[ 2 nem fogadott hívás ]
És nevetséges módon mind a két nem fogadott hívás mellett Anna neve villog.
Sóhajtva dőlök végig a kanapén, s tárcsázom a számot. Aránylag sokat beszélünk telefonon, így szükségtelen bajlódnom a szám kikeresésével.
- Na végre! Dísznek tartod te azt a telefont? Beszélnünk kell.
Semmi szia, hogy vagy...? Újabbat sóhajtok, aztán párnát halászva a fejem alá gyűröm.
- Rendben, beszéljünk. Miről?
- Vince – javasolja.
Ha nem ismerném, azt hinném, hogy csak viccel. Miért akarna ő pont róla beszélni?
- Mesélj róla.
- Nem! Mesélj te róla - morogja.
- Öhm. Fel akarod szedni? - kérdezek rá óvatosan.
- Seth, Vincent meleg, mi okom lenne rá, hogy felszedjem? - sziszeg türelmetlenül.
- Te tudtad?
- Azt ne mondd, hogy te nem – nevet fel röviden, humortalanul. - Várj, ne is mondj semmit. Felejtsd el ezt az egészet. Jó éjt, Seth.
Meg sem várja a válaszom, felszusszan és bontja a vonalat.
*
Vannak pozitívumai is annak, hogy Vince kórházban fekszik. Mindig tudom, hogy hol van, és legalább a dohányzást is szünetelteti, bár ő egyikért sincs oda túlzottan. Már egy ideje számítani lehetett erre a fordulatra, hiszen ismerem őt, tudom, milyen bicskanyitogató a modora. Van egy stílusa, amit kevesen tolerálnak neki. Azt hiszem, a szülei is emiatt küldték őt el részben. Nem felelt meg az elvárásaiknak, és bár esze mindig is volt, a tanulás vajmi keveset számított neki.
- Nem te főzted.
Elmosolyodom leleményes megállapításán. Egy hamburger elkészítése ugyan nem nagy feladat, de ennél mindenképpen jobban festene az, amit én dobnék össze. Legalább a hús alapanyagait is be lehetne tájolni, mert erről őszintén fogalmam sincs, mi mindenből készült. Leginkább belsőségek és zsigerek, olyan alapanyagok, amiket másra nem tudják felhasználni. Igazán gusztusos. Miért akadnak ki az emberek, ha valaki nem eszi meg ezt az ízletesnek sem mondható mérget? Egy hamburger megtagadásától még nem válik senki sem vegetáriánussá. Köze sincs a kettőnek egymáshoz.
- Egyértelműen.
- Pedig én azt hittem hazai kosztot hozol majd – harap újabbat a zsömlébe, vagy buciba.
Nem tudom, minek mondják ezt.
- Legközelebb konkretizáld mit kérsz.
Felszisszen, mikor feljebb ül az ágyban. Alig kezdett neki, de már most leette a pólóját. Lehet ezeket a vackokat úgy enni, hogy ne maszatolódjanak rá semmire?
- Benne volt a felsorolásban, hogy a te főztödet se dobnám ki.
- Elnézést – veszem szemügyre a szekrényébe bepakolt ruhákat. Ugyanúgy áll mindegy, mint ahogy itt hagytam.
- Holnap majd hozol?
- Hamburgert?
- Nem, azt, amit főzöl.
Olyat most nem tartunk otthon.
- Nem főztem semmit – vallom be.
- Éppen ideje akkor.
- Lehet – ásítok. - Végeztél? - pillantok rá, de a látvány magáért beszél. - Végeztél – bólintom igazolásul magamnak.
Segítek neki felülni, de biztosan gyakorolta, míg én nem voltam bent, mert egész jól megy már neki. Akár egyedül is fel tudna ülni, ha nem ragaszkodna olyan nagyon ahhoz, hogy még engem is belevonjon az egészbe. Szabad kezét megragadva húzom őt fel függőlegesbe, aztán a pólója alját érintve megkísérlem lehúzni róla a ruhát. Meglepődik, elmosolyodik, aztán elkomorul, mikor vigyorogva rábökök vetkőztetésének az okára. Mustáros folttal csak nem hagyhatom rajta, eleve ma tervezem hazavinni a szennyeseit. Az esti pancsolást nem úszta meg, kénytelen volt az egyik lelkes nővérkét bevonni segítőnek, mert egymaga aligha oldotta volna meg a nehéz problémát.
- Seth...- várakozva nézek rá - ...maradsz este?
- Miért?
- Kellemetlen idegenek előtt zuhanyozni, egyedül meg nem megy. Téged legalább ismerlek, kisegíthetnél ebben is. Az aurámra is pozitív hatással lenne, ha a komfortérzetem javulna.
- Oké – vonok vállat.
|
| LastBreath | 2015. 11. 18. 22:24:37 | #33666 |
Karakter: Vincent Goldwin
Megjegyzés: Hipszteremnek
- Maradj nyugton. - szól rám.
Állam alá nyúl, így kényszerít rá, hogy szemeibe nézzek. Megint a hajammal babrál és én szó nélkül, lehunyt szemekkel tűröm. De ez sem tart sokáig. Matatni kezd a szekrényben és nekem már előre balsejtelmem támad szándékaitól. Sampon és törölköző... Nem, köszönöm, én jól megvagyok nélkülük. Majd, ha megy minden egyedül is, megoldom. Nyomatékosan bök fejével a fürdő ajtaja felé, én viszont megrázom fejem. Nem kell segítenie. Még én is undorodnék attól, hogy kimossam azt a sok mocskot a hajamból.
Hozzám lép és igyekszik felsegíteni.
- Óvatosan. - mondja koncentrálva, lapockámra simítva tenyerét. Minden mozdulat fáj, és ezt nem tudom kellőképpen elpalástolni semmivel. Ő pedig csak felsóhajt. - Várj meg itt. Sietek.
Magamra hagy, hogy remegő lábakkal fél kézzel kapaszkodjak az ágyba, nehogy összeessek. Rohadtul fáj. Nem csak a sok csont törés. Nem csak a számtalan zúzódás. Hanem az is, hogy már megint neki kell bajlódnia velem.
Egy zacskóval tér vissza.
- Máris rossz. Ha ezt látná valaki, nagy szarban lennél. - közlöm vele összeszorított fogakkal. - Magára hagytad a beteget.
- Régésznek tanulok. Mégis mit vártál tőlem? - kérdezi.
Eltámogat a fürdő ajtajáig, majd kinyitva azt, előre lép, és kezét nyújtva jelzi, nem úszom meg. A bent lévő széket közelebb húzza a zuhanytálcához. A zacskó zörög a kezemen, ahogy mellkasomhoz szorítom. Seth pedig minden kislányos zavar nélkül kezdi kigombolni az ingemet. Nézem, ahogy hosszú ujjaival kibújtatja a gombokat a gomblyukból. Nézem arcát, melyen még mindig erős koncentrálás tükröződik. Aztán lesegíti rólam a kórházi pizsama felső részét. Ki tudja, hány emberen volt már ez is? Hányan izzadtak már bele, vagy hányan haltak meg benne.
- Te most vetkőztetsz? - kérdezem, cseppet sem tiltakozva. Más szituációban jobban örülnék ennek a ténynek.
- Ne kötekedj. Viseld el, volt időd bőven hozzászokni a jelenlétemhez. A kezed el van törve, nem érheti víz a gipszedet, úgyhogy segítek neked. De a nadrág az maradhat, megpróbálok odafigyelni rá, hogy ne legen vizes az is. - kár, igazán nagy lelkesedéssel néztem volna végig, ahogy a nadrágomat is lesegíti. - Ülj le.
Tényleg komolyan gondolja, hogy segíteni akar. Megoldom én egyedül is. De úgy látszik, ezt a vitát nem lenne esélyem megnyerni. Csak annyit tehetek, hogy leülök a székre. Míg ő a vízzel játszik, én elújságolom neki, hogy ez a kórház is olyan, mint a Grace Klinika. A linóleum mentén minden hír gyorsan terjed. A nővérkék pont leszarják, ha egy beteg előtt kotyognak ki pár szaftos pletykát.
- Hajtsd hátra a fejed. - kéri és én megteszem.
Lehunyom szemeim, és figyelmemet nem kerül el az, ahogy nyakamon simít végig, mielőtt beletúrna tincseimbe. Jól esik, ahogy gyengéden masszírozza fejbőrömet. Egészen relaxáló. Egész nap el bírnám viselni. Kizárólag csak azért, mert Seth zongorista ujjai babrálnak rajtam.
- Fodrásznak is elmehettél volna. - sóhajtom jólesően.
- Persze... - nevet fel. - Most már hízelegsz, mi? - állam alá nyújtva hajtja hátrébb a fejem.
- Ez abszolút őszinte vélemény volt tőlem. - fintorodom el.
- Köszönöm, de add fel. Régész leszek, ha tetszik ez neked, ha nem.
- Ha neked jó az, hogy naphosszat homokozhatsz. Bánom is én, mi leszel.
- Tartok tőle, nem egyezik az ismeretünk a régészetről. - veszi fel oktató hangnemét. - Nem csak annyiból áll, hogy a földben ások, meg kotorászok. Ez annál komolyabb...
- Persze, hogy az. - mosolyodom el még mindig lehunyt szemekkel. - Minden, ami körülvesz téged felelősségteljes és komoly. És én vagyok köztük a kakukktojás.
- Vince, ne most. - szól rám. - Nem akarok veszekedni, ne provokáld ki.
- Sajnálom. - suttogom halkan.
Felsóhajtok. Elzárja a vizet és a törölközővel finoman szárazra törli a hajam. Elfordul tőlem, de én elkapom a csuklóját, ezzel kényszerítve rá, hogy újból felém forduljon. Mondanom kéne valamit, akármit, csak beszéljünk még. Mégsem jön ki hang a torkomon, ezért becsukom a számat és nyelek egyet. Legszívesebben magamhoz húznám. Legszívesebben most úgy csókolnám, ahogy azon az estén tettem. De nem merem. Ezért csak bambán bámulok rá, és szorongatom a csuklóját.
- Vince?
Megrázom a fejem és elengedem a kezét, ő pedig csendesen visszatér ahhoz, amit elkezdett, mielőtt megzavartam volna. Nem kérdez semmit. Megint csak beletörődik mindenbe. De most nem bánom.
- Ugye nem azt a szart akarod rám visszaadni? - kérdezem szemöldök ráncolva, mikor kezébe veszi az inget.
- Hoztam neked ruhát. - közli.
- Akkor leveheted a nadrágom. - vigyorodom el, mire ő csak egy fájdalmas grimaszt produkál.
- Annyira hülye vagy. - sóhajtja.
- Tudom. - bólintok komoran. - Azért a pólót rám segíthetnéd. - kérem meg, mikor kiérünk a fürdőből.
Elkerülhetetlen, hogy érintse a bőrömet, ahogy rám adja a pólóm, amit magával hozott. Itt-ott végigszánt ujjaival az oldalamon, mellkasomon. Kellemes melegség önt el. De túl hamar végez. És kezembe nyomja a nadrágot. Lecserélem azt is, de észreveszem, hogy Seth közben másfelé néz. Mintha zavarná. Pedig van rajtam alsónadrág.
Ez után segít visszafeküdnöm az ágyra, és még be is takar. Sikerül belém erőltetnie pár szem kekszet. Tölt egy pohár gyümölcslevet és kezembe adja a poharat.
- De jól esne most egy cigi. - dőlök hátra a párnán, miután kiittam a poharat. - Hé, Seth... - mosolygok rá ártatlanul.
- Nem. - jelenti ki ellentmondást nem tűrve.
- De miért? - nyögöm megrendülve.
- Nem tesz jót az egészségednek. Főleg nem ilyen állapotban. És egyébként sem dohányozhatsz idebent.
- Ne mááár...
- Kibírod. - pillant rám laposan.
- És a pizzával mi lesz? - szegem fel államat. - Hmm?
- Holnap hozok neked valami ehetőt. - simít végig arcomon.
- Ha nem hamburger, pizza vagy a te főztöd, nem kell. - rázom meg a fejem. - És hozhatnál egy doboz sört is.
- Nem hozok.
- Ó, gyerünk már! A sör jót tesz a vesének! - próbálok a lelkére beszélni.
- Amennyi sört már eddig is megittál életed során, nem hiszem, hogy valaha is probléma lenne a veséiddel. - húzza el a száját.
- Elnézést. - dugja be a fejét az ajtón egy nővérke. - A látogatási időnek hamarosan vége. - Seth csak bólint és a nővérke eltűnik.
- Nos, akkor...
- Aludj itt. - vigyorodom el, fejemmel a másik ágyra bökve. - Van hely. Megtapasztalhatod milyen kényelmesek itt az ágyak.
- Nem, hiszem, hogy bárki jó szemmel nézné. - rázza meg a fejét mosolyogva. - Próbálj meg aludni, rendben? - kel fel az ágy mellől, hogy az ajtó felé induljon. - Holnap is eljövök. - és hátat fordít.
- Seth. - szólok utána. - Vigyél magaddal.
Tudom, hogy ez gyermeteg kérés, és hogy lehetetlen, de elegem van ebből a helyből. Elegem van a gyógyszerszagból, a nővérkékből, az orvosokból. Mindenből elegem van, ami nem hozzá köthető. Gyűlölöm, hogy itt nincs semmi, ami a jelenlétére utalna. Se egy füstölő, se egy kibaszott elefánt.
- Pár nap múlva kiengednek. Bírd ki. - mosolyodik el szomorúan és a kilincs után nyúl.
- És a jó éjt puszim? - kérdezem egy félszeg mosoly kíséretében.
- Aludj jól Vince. - és magamra hagy.
Lehunyt szemekkel hajtom a fejemet a párnára. Félelmetes, hogy a legdurvább elvonási tüneteim tőle vannak, nem pedig a cigitől, vagy az alkoholtól. Hiányzik. Bár ezt nem fogom az orrára kötni.
Hálás vagyok azért, hogy a lány nem szólt neki, vagy ha szólt is, Seth nem hozta szóba. Túlzás lenne azt mondani, hogy megfogadom, amint kijutok innen, minden káros szenvedéllyel fel fogok hagyni. Lehetetlen dolgokat nem ígérek meg magamnak. De mindenképpen jobban oda fogok rá figyelni. Arra, hogy ne bántsam meg örökösen. Ez az egész kálvária rádöbbentett arra, hogy mennyire nem akarom őt elveszíteni. És ez ellen nekem is tennem kell valamit. Legalább annyit, hogy kevésbé legyek vele bunkó.
|
| linka | 2015. 11. 18. 19:04:44 | #33664 |
Karakter: Seth Lesnar
Megjegyzés: Nyomimnak
Unalmas nap, és én mégis türelmetlenül várom a végét.
Az egyetemi előadások míg máskor lekötik minden figyelmem, most minduntalan arra sarkalnak, hogy ellógjam a következőt, az azutánit, aztán a még azutánit is. Vicces azért, hogy egyetlen esemény mennyire megtudja változtatni az embert. Hosszú életem során eddig még egyszer sem vetemedtem arra, hogy ellógjam az óráimat. Most sem tenném, ha nem lenne élet-halál kérdése. Egyébként nem, mintha az lenne, de nekem fontos.
A listát még otthon összeírtam, semmi eget rengető, de van pár holmi, amit nem árt, ha beviszek Vincentnek a kórházba. Pohár, műanyagtányér, evőeszköz, aztán egyéb tisztálkodási holmik is. A tusfürdőjében már alig volt, így abból is szereztem be neki újat. Nem olyat, amilyet mindig használ, mert azt nem találtam, így kénytelen lesz megelégedni azzal, amit én választottam neki. Jobbat nem tehet. Elfogad és tűr, vagy hisztizni kezd, ami meg egyébként sem jellemző rá. Pizsamánál őszintén nem tudtam eldönteni, mit pakoljak neki. Feltúrtam az ágyát, aztán a szekrényeit, de semmi használhatóra nem akadtam, így kap egy melegítőnadrágot és egy pólót. Jobb ötletem nekem sincs, az pedig ki van zárva, hogy bevásároljak neki még ebből is.
Lábaimon dobolva meredek a kijelzőre, nincs messze tőlem a telefonom, de annyi lélek már nincs bennem, hogy sms-t írjak Vincentnek. Tudja úgyis, hogy menni fogok majd. Szükségtelen erről újra ás újra tájékoztatnom őt.
Mire a nap végére érek, már kellemesen tompult minden agysejtem, de azt azért csak sikerült az emlékezetemben tartogatni, hogy még a boltba sem ártana beugrani. Az egy dolog, ha viszek neki mindenféle holmit otthonról, de úgy értelmetlen lenne az egész, ha az üdítőt kifelejteném. Az is szükséges. A folyadékpótlás. Az infúzióval nem lesz megoldva a szájszárazsága.
Nem néz rám, mikor belépek a kórterem ajtaján, és azután sem fordul felém, hogy a szatyrokból kipakoltam. Még mindig a tegnapin duzzog? Kizárt. Ennyire csökönyös azért még ő sincsen.
- Hogy aludtál? - kérdem.
- A hely nem épp egy Hilton.
Vetek rá egy pillantást, az arcán a zúzódások meglehetősen egyedi színárnyalatot öltöttek magukra.
- Borzalmasan nézel ki – ülök le az ágya mellé.
- Ugyan kérlek – legyint vigyorogva. - Címlapsztár is lehetnék.
- A rendőrségi magazin „Hogy éljük túl az úthengert?” rovatában?
- Derűlátó vagy, mint mindig – bólint. - Ezt a fene nagy optimizmusodat szeretem benned a legjobban.
- Nem fogod elmondani, hogy mi történt, igaz? - hajtom le a fejem. - Vince, én segíteni szeretnék, de ha nem hagyod...
Vállamat érintve vonja el a figyelmem.
- Egy harmadik fél rám uszított két kigyúrt ölebet. Ne aggódj, az első ütést még védtem az arcommal – mosolyog töretlenül.
- Édes istenem – temetem tenyereimbe az arcom. - Ugye nem kerültél semmilyen sötét ügyletbe? Nem tartozol senkinek pénzzel? Nem...
- Seth – vág a szavamba türelmetlenül. - Legyen elég annyi, hogy nem tetszett nekik a képem. Semmi olyasmibe nem keveredtem, amire gondolsz. De az indokukat hadd tartsam meg magamnak.
- Tehetek mást egyáltalán? - fintorodom el.
Úgyis az lesz, amit ő akar. Hiába faggatnám, annyit érnék vele el, hogy egyre jobban magába zárkózna.
- Sajnálom, hogy tönkretettem a randidat – fordul el, mintha ő annyira tehetne arról, hogy minden eleve bénán kezdődött el; Valerie késése, a szüntelen csacsogása. Értelmetlen volt az egész. Vincent a fejét rázza, noha gyanítom még ő magam sem tudja igazán, hogy miért. - Nem, igazából nem sajnálom.
- Vince...
- Agyrázkódás – magyarázza felém fordulva. - Azért beszélek hülyeségeket.
Talán tényleg igaza van. Kapott jó pár ütést a fejére, meg is látszanak a nyomai és így az agyrázkódás gyanúja sincs kizárva. De biztosan megvizsgálták arra is. Általában elvégzik a szokásos rutinköröket, ebben biztos vagyok.
- Hoztam neked ezt-azt – váltok témát én, ha neki már nem igazán megy.
Látom, hogy figyel rám, rám szegezi a szemeit, de a tekintetében nincs szemernyi fény sem. Üresen mered maga elé, de, ha nem jegyzi meg, mit hol keressen, nem is fogja megtalálni. Időnként visszakérdezek, halkan válaszolgat, aztán újra elréved a távolba. Szemei alatt sötét árkok mélyednek, fáradt lehet.
- Hamburgert nem hoztál – jegyzi meg rezignáltan.
- Ilyen állapotban nem hiszem, hogy pont hamburgert kéne enned.
- Seth, a gyomromnak semmi baja. És már rohadtul éhes vagyok, mert azokat a szar pépes hányadékokat nem lehet megenni – bök a reggelijére, vagy ebédjére. Gőzöm sincs, az ott mi. - Rendeljünk pizzát és együk meg – javasolja egy vigyorral.
- Olyan gyerekes tudsz lenni néha – simítok ujjaimmal a hajába.
- Te meg olyan anyáskodó – replikázik vissza. - Apropó, hol marad a puszi, anyu? - vigyorog már megint, vagy még mindig. - Tegnap is kaptam – ölti ki rám a nyelvét, megdöbbenek rajta. Még a történtek ellenére is felszabadultabb, mint én. Ugyanolyan hanyag, laza és eleven. Felnevet, ám a fájdalom még, ha minimálisan is, de lelohasztja a jókedvét. - Ne akard, hogy nevessek, mert fáj – nyöszörgi szemöldökeit ráncolva.
- Maradj nyugton – szólok rá összevont szemöldökkel.
Megérintem az állát, rákényszerítem, hogy a szemembe nézzen. Ujjaimat végighúzom újra azokon a halvány tincseken, kisimítom hajából a beleszáradt vért, s a belegabalyodott levéltörmelékeket. Eltöprengve tanulmányozom békés, kisimult arcát. Lehunyt szemekkel, s mosolytalan arccal, sokkal távolibbnak tűnik. Elérhetetlennek. Lehajolva nyitom ki a szekrényét, ahová korábban a sampont tettem neki be, aztán a törülközőjét is elveszem az ágytámláról. Vince zavartan, és őszinte gyanakvással figyeli minden mozdulatomat, és ösztönösen kezd el tiltakozni, mikor sokatmondóan a fürdőszoba ajtaja felé intek a fejemmel. A nővéreknek nem fogja hagyni, hogy segítsenek neki, mert idegenek számára. Ha rajta múlna, akkor addig kerülné a vizet, míg ki nem kecmereg a kórházból. A szülei nem fognak bejönni látogatóba, ha akartak volna már rég megtették volna. De nem adott életjelet egyikük sem. Még csak üzenetet sem küldtek, hogy megkérdezzék minden rendben van-e.
- Óvatosan – szólok rá, átkarolom, tenyeremet a lapockájára simítva segítek neki talpra állni, de még a jelenlétem ellenére is fájdalmas, torz grimaszba borul az arca. Felsóhajtok, de innen már nem hagyom őt visszatáncolni. - Várj meg itt. Sietek – mondom, aztán zacskót kérek a nővérektől vagy bármit, amit a gipszes kezére húzhatnánk rá.
- Máris rossz. Ha ezt látná valaki, nagy szarban lennél – sziszegi megtámaszkodva az ágykeretben, mikor belépek a szobába újra. - Magadra hagytad a beteget – világosít fel tárgyilagosan.
- Régésznek tanulok. Mégis mit vártál tőlem?
Segítőkészen nyitom neki az ajtót, és nyújtom felé a kezem, aztán az ottani kis széket is közelebb húzom. Rosszallóan figyel, bebugyolált gipszes kezét a mellkasához szorítja, vigyorogva csóválom a fejem, és előbb az ép kezét, aztán a sérültet bújtatom ki az ingből. Egyszerű csíkos, meg kék. Annyira tipikus, hogy az már fáj.
- Te most vetkőztetsz?
- Ne kötekedj. Viseld el, volt időd bőven hozzászokni a jelenlétemhez. A kezed el van törve, nem érheti víz a gipszedet, úgyhogy segítek neked – magyarázom rezzenéstelenül. - De a nadrág az maradhat, megpróbálok odafigyelni rá, hogy ne legyen vizes az is. Ülj le – szólítom fel türelmesen.
Nem engedelmeskedik azonnal, elbogarászik még a gipszét fedő fóliával, és csak nagyon lassan szánja rá magát arra, hogy végül megtegye, amire kértem. Papucsba bújtatott lábát a szék alá húzza, míg én a vizet állítom be, ő sorjában megosztja észrevételeit a kórház állapotával kapcsolatban, és az itt dolgozókról is szép históriákat mesél. Nevetséges, hogy alig van bent egy napja, és már most tudja, melyik orvos kivel kavar. Mintha ezt le lehetne olvasni akárkiről.
- Hajtsd hátra a fejed – kérem sampont nyomva a kezembe.
Lehunyt szemekkel hajtja hátra a fejét, ujjaimat végigsimítom nyakának ívén, aztán vizes kezemmel a hajába túrok és eloszlatom benne a sampont, kellemes frissítő illata van. Biztos vagyok benne, hogy Vincent is jobban érzi majd magát, ha legalább a hajából sikerül kimosni azt a sok vackot, ami belekerült.
- Fodrásznak is elmehettél volna akár – sóhajtja.
- Persze... - nevetek fel röviden. - Most már hízelegsz, mi? - állánál érintve hajtom még hátrább a fejét, hogy a habos vizet is le tudjam mosni anélkül, hogy a szemeibe kerülne.
- Ez abszolút őszinte vélemény volt tőlem – húzza fel az orrát egy apró fintorba.
- Köszönöm, de add fel. Régész leszek, ha tetszik ez neked, ha nem.
- Ha neked jó az, hogy naphosszat homokozhatsz. Bánom is én, mi leszel.
- Tartok tőle, nem egyezik az ismeretünk a régészetről – húzom el a számat. - Nem csak annyiból áll, hogy a földben ások meg kotorászok. Ez annál komolyabb...
|
| LastBreath | 2015. 11. 18. 15:01:03 | #33663 |
Karakter: Vincent Goldwin
Megjegyzés: Hipszteremnek
- Legalább most ne hazudnál. - sóhajt fel egy fáradt mosollyal.
Eltűri a hajamat az arcomból. Úgy néz rám, mintha a koporsóm mellett állna. Arcára valami halvány, nosztalgikus árnyékot fest szomorúsága. Olyan, mint aki már most temetne, mintha nem hinné el, hogy nem fogok belehalni.
Körülnéz a teremben. Melankóliája cseppet sem hagy alább. Magához húz egy széket és leül rá. Arcán az árnyékok egyre sötétebbek, egyre gondterheltebbnek látszik. Most úgy néz ki, mint aki húsz évet öregedett hirtelen. Az ismerős vonások között nem ismerem fel azt a fiatal srácot, akivel együtt élek, akit mindig bántok, aki mindig megbocsájt, és aki mindig gondoskodik rólam. Miattam lett ilyen. Fásult és beletörődő. Belefáradt abba, hogy minden napját tönkreteszem. Biztosan elege van már az állandó idegeskedésből.
Végigsimít homlokomon. Búsan vizslatja arcomon a sebeket. Ujjával a kötést érinti szemöldökömön. Teljesen belefeledkezik. Megmagyarázhatatlan melegséggel tölt el minden érintése. Mégis arcától összeszorul a torkom és kiszárad a szám. Miért nem tudtam csak egyszerűen elfutni? Simán lehagytam volna őket. És hazaérve egy kávé mellett elmeséltem volna neki, ő pedig csak rosszallóan megcsóválná a fejét, és megjósolná, hogy egyszer kórházban fogok kikötni.
- Csak nem pályát tévesztettél?
Halkan felnevet és elhúzza kezét.
- Miért tettem volna?
- Az előbb olyan nagy szakértelemmel vizsgáltad az arcom. - vonok vállat, amit azonnal meg is bánok, mert bordáimba égető fájdalom nyilall.
- Mi történt veled Vince?
Tudtam, hogy meg fogja kérdezni. Ő pedig tudta, hogy nem kap rá választ. El szeretném neki mondani. De akkor csak magát okolná érte. Biztos vagyok benne, hogy ő érezné bűnösnek magát. Ezért nem mondhatom el neki. Meg akarom védeni őt attól, hogy magát ostorozza.
- Hagyjalak magadra? - kérdezi csendesen.
Lehunyom szemeimet, mert a fájdalom elviselhetetlen. Mintha izzó vassal égetnék az oldalam. Mély lélegzeteket veszek, hogy ne kavarogjon a gyomrom. Érzem, ahogy az arcomból kifut a vér.
- Ha faggatni akarsz, igen. - felelem, ép kezemet oldalamhoz szorítva. Így sem jobb.
Gondterhelten sóhajt fel, majd hajamba túr. Végigsimít arcomon.
- Tudod... Aggódtam érted.
- Te kiért nem aggódsz? - kérdezem, s hangom megint olyan élt vesz fel, amiért már annyiszor elátkoztam magam.
- Seth. - dugja be a fejét az ajtón egy lány. Minden eddigi önsajnálatom elszáll. Miért is hittem, hogy egyedül érkezett? - Lassan ideje mennünk. Vége a látogatási időnek.
- Megyek. - rámosolyog.
Tényleg magával kellett hoznia őt is? Ez lenne a reváns? Bosszú, amiért tegnap belegázoltam a lelkébe? Összeszorítom ajkaimat, mert ha nem tenném, csak még jobban összetörném azokkal a szavakkal, amik itt vannak a torkomban. Nem akarom, hogy elmenjen, főleg nem azzal a lánnyal.
- Vince, Anna csak elkísért. - néz rám hajába túrva. - Nem azért hoztam magammal, hogy rosszul érezd magad miatta. Nem fog rajtad lovagolni, ha ettől tartasz, ő... igazán kedves lány, nem fogja kihasználni azt, hogy így látott téged.
Ha tudná, hogy nem azzal forgatta meg a tőrt a szívemben, hogy idehozta a lányt, hanem azokkal a szavakkal, amiket most mondott, vajon mit tenne? Pár nap itt a kórházban, és mire kiengednek, egy turbékoló gerlepárral kell majd szembesülnöm minden nap. Örülnöm kéne neki, Seth megérdemli, hogy boldog legyen. De mellettem kéne boldognak lennie. Nekem kéne őt boldoggá tennem. És most mégis olyan könnyen elragadja tőlem a gyengébbik nem.
- Nézd. - szólalok meg. - Fáradt vagyok, szóval ha...
- Legyen. - törődik bele. - Most megyek, holnap benézek hozzád. - szemeim összeszűkülnek, ő pedig elmosolyodik. - Egyedül jövök, és most pihenj, bogaram. - hajol le hozzám és csókot nyom a homlokomra. Aztán vigyorogva indul el az ajtó felé, ami hang nélkül csukódik mögötte.
Hová lettek azok a kölykök, akik távol a világ minden gondjától, önfeledten szórakoznak? Hová lettek azok az idők, amikor nyíltan mertünk beszélni arról, ami bánt? A felnőtté válás nem szól másról, csak arról, hogy a mindig optimista, derűlátó kölykökből az évek során zárkózott és besavanyodott fiatalemberek lesznek. Akik már nem mernek elmondani olyan fontos dolgokat, amiket régen szemrebbenés nélkül el mertek mondani a hozzájuk közel állóknak. És itt vagyunk a küszöbén annak az időnek, amikor már nem vagyunk gyerekek, de még teljes értékű felnőttek sem. Frusztráltak vagyunk, mert nem tudjuk, hogyan viselkedjünk. Nem tudjuk mit mondhatunk ki hangosan és mit nem. Nem tudjuk, kiben bízhatunk. Zavartak vagyunk és dühösek, mert senki nem készített fel arra a pokolra, amit a kamaszkor után kell átélnünk; és senki nem segít. Mindenki a maga problémáival van elfoglalva. Átgázolunk egymáson, közben magunkat is megsebezve. Mind ezt miért? Hogy megtaláljuk a helyünket a világban? És, ha nincs helyünk sehol? A végén annyira befordulunk, hogy már segítséget sem merünk kérni; beletörődünk abba, hogy úgysem segít senki.
~~~
Nem alszom sokat. Fáj, zsibbad, és lüktet mindenem. Fáradt vagyok, az ágy is kényelmetlen. Reggel a nővérkék ki-be járkálnak. Egy orvos is bejön megnézni, mi van velem. Egyik se szól hozzám a kelleténél többet. Aztán egy nővérke siet be, lesajnálóan néz rám, majd közli, hogy látogatóm van.
Ideje volt már. Bár még korán van, Seth képes rá, hogy hajnalok hajnalán felkeljen és eljöjjön. De az alak, aki belép az ajtón nem Seth. Ingerülten horkantok fel és tüntetőleg kezdem bámulni a fát az ablak előtt.
- Szia. - köszön zavartan, de hamar megtalálja a hangját. - Nem ismerjük egymást. Anna vagyok. - mutatkozik be.
- Pont leszarom, hogy ki vagy. - morgom az orrom alatt.
- Szeretnék tőled kérdezni valamit. - ül le a székre, amin tegnap Seth ücsörgött. - Miért csinálod ezt? Miért nem hagyod, hogy éljen egy kicsit? Seth nem az anyád, hogy gondoskodjon rólad. Tanulj meg a saját lábadon megélni. - egyre jobban belelovalja magát. - Miért kell folyton belekeverned mindenbe? Nem ezt érdemli tőled! Ha nem lennél ennyire önző, akkor látnád, hogy mennyire...
- Ha azért jöttél ide, hogy kioktass a saját életemről, akkor sürgősen fogd be a pici szádat és takarodj innen. - nézek szemeibe és neki a torkán akad a szó. - Mondd csak, mióta ismered őt egyáltalán? Ismered annyira jól, mint én? Tudod egyáltalán, mik a szokásai, a hóbortjai? Hogy melyik nap, milyen zoknit vesz fel? Hogy melyik hónapban milyen füstölőt éget a lakásban? Hogy hány cukorral issza a kávét? - bombázom a kérdésekkel teljesen összefüggéstelenül. - ÉN élek együtt vele, NÁLAM lakik. Amíg ő úgy dönt, hogy veszi a fáradtságot arra, hogy velem foglalkozzon, addig ne merészelj betolakodni az életünkbe és megmondani nekem, hogy hogyan kéne élnem. Kurvára nem tartozik rád semmi. Ne csinálj úgy, mint egy jó szamaritánus! - a tegnap felgyülemlett düh a lány irányában, most egyszerre zúdul a nyakába, de ő csak összeszorított ajkakkal tűri és hallgat. - Majd, ha Seth téged választ, ahelyett, hogy engem támogasson, akkor ugathatsz. De addig tűnj el a szemem elől a picsába, és imádkozz azért, hogy ne találkozzunk többet, mert tönkre fogom tenni az életed.
Csend borul a kórteremre. Lehunyt szemekkel lélegzik mélyeket. Talán, hogy ne sírja el magát. Tudom, hogy túlságosan bunkó voltam, de jó, ha tudja, hogy nem fogom olyan könnyen átengedni neki a jogot, hogy Seth-tel legyen.
- Szereted őt, igaz? - kérdezi szemeimbe nézve, színtelen hangon. - Romantikus értelemben. - teszi hozzá.
- Ha szeretem is, neked ahhoz semmi közöd. - fordítom fejemet ismét az ablak felé.
- Értem. - kel fel a székről és az ajtóhoz lép. - Nem jövök be többet. - és elmegy.
Talán húsz perc telik el, és megérkezik. Nem tudom, hogy a lány felvette-e vele a kapcsolatot és elmondta neki, hogy mekkora tahó vagyok, vagy sem. A verőfényes napsütést szuggerálom. Köszön, és a reklámszatyrokat zörgetve, nekiáll pakolni.
- Hogy aludtál? - érdeklődik.
- A hely nem épp egy Hilton. - válaszolom.
- Borzalmasan nézel ki. - ül le az ágy mellé.
- Ugyan kérlek. - legyintek vigyorogva. - Címlap sztár is lehetnék.
- A rendőrségi magazin „Hogy éljük túl az úthengert?” rovatában? - kérdezi keserűen.
- Derűlátó vagy, mint mindig. - bólintok. - Ezt a fene nagy optimizmusodat szeretem benned a legjobban.
- Nem fogod elmondani, hogy mi történt, igaz? - kérdez lehajtott fejjel. - Vince én segíteni szeretnék, de ha nem hagyod...
Megfogom vállát, ezzel félbeszakítva mondandóját.
- Egy harmadik fél rám uszított két kigyúrt ölebet. - szemei elkerekednek, talán attól, hogy beszélek, vagy talán attól, amit mondok. - Ne aggódj, az első ütést még védtem az arcommal. - mosolyodom el.
- Édes istenem. - temeti tenyerébe arcát. - Ugye nem kerültél semmilyen sötét ügyletbe? Nem tartozol senkinek pénzzel? Nem...
- Seth. - vágok közbe és ő rám néz. - Legyen elég annyi, hogy nem tetszett nekik a képem. - mondom komoran. - Semmi olyasmibe nem keveredtem, amire gondolsz. De az indokukat hadd tartsam meg magamnak.
- Tehetek mást egyáltalán? - kérdezi egy fájdalmas fintorral.
- Sajnálom, hogy tönkretettem a randidat. - fordítom el a fejem, aztán megrázom. - Nem, igazából nem sajnálom.
- Vince...
- Agyrázkódás. - nézek vissza rá. - Azért beszélek hülyeségeket.
- Hoztam neked ezt-azt. - lép túl a dolgon és elkezdi sorolni, és mutogatni, hogy mit hová tett. Arca olyan halálosan komoly, mintha épp egy előadást tartana, amitől a Nobel díja függene. Közben mindig megbizonyosodik róla, hogy fel is fogtam-e mit mond.
- Hamburgert nem hoztál. - konstatálom csalódottan, mikor végez.
- Ilyen állapotban, nem hiszem, hogy pont hamburgert kéne enned.
- Seth, a gyomromnak semmi baja. És már rohadtul éhes vagyok, mert azokat a szar pépes hányadékokat nem lehet megenni. - bökök fejemmel a tányéron lévő szörnyeteg felé, ami bármelyik pillanatban elmászhat. - Rendeljünk pizzát és együk meg. - vetem fel vigyorogva.
- Olyan gyerekes tudsz lenni néha. - túr bele a hajamba.
- Te meg olyan anyáskodó. - vágok vissza. - Apropó, hol marad a puszi anyu? - kérdezem vigyorogva. - Tegnap is kaptam. - dugom ki a nyelvem, és ő mélységesen megdöbben. Szórakoztató az arckifejezése, ezért felnevetek, de ez fájdalmasnak bizonyul, ezért egy grimasz kíséretében abba is hagyom. - Ne akard, hogy nevessek, mert fáj. - nyögöm összeráncolt szemöldökkel.
|
| linka | 2015. 11. 17. 22:11:20 | #33662 |
Karakter: Seth Lesnar
Megjegyzés: Nyomimnak
Nem érdekel, hogy miért mondta, nem várok magyarázkodást, sem kifogásokat. Tudom, hogy komolyan gondolta, hiszen ő mindig mindent komolyan gondol. Olyan pokoli magabiztos, annyira nagyképű, de egyetlen percig sem gondol bele abba, vajon a másik mit él át az ő hanyagsága miatt. Még, ha csak ártatlan megjegyzésnek is szánta, amit mondott. Honnan, miből gondolja, hogy én mindig, mindent csak elfogadok?
Üres fehérség kong a koponyámban, fejem halkan koccan neki a falnak és én lehunyom a szemeimet. Próbálok az agyamban lüktető zenére koncentrálni, hallom csapódni az ajtót, feljebb tekerem a hangerőt. Nem érzek ingert, hogy elé álljak újra.
Nem érzek sértettséget, sem haragot, egyszerűen elfogadom a dühét, a szavait és a vádjait. Elfogadom, mert mi mást tehetnék? Rendezzek jelenetet? És, ha megtenném, azzal mivel lennénk előrébb? Miért akarja mindenáron elérni, hogy felemeljem rá a hangomat? Azt akarja, hogy én is szavakkal bántsam? Hogy vágjak mindent a fejéhez, ami már évek óta gyülemlik? Attól neki jobb lenne?
Hajamba markolva lépek ki az ajtón, ahhoz képest, mennyire magabiztosan tud elküldeni maga mellől mindenkit a francba, meglepően védtelennek tűnik így, előregörnyedő vállakkal a sötét félhomályban. Rossz így látni őt, szinte süt belőle a negatív energia.
- Sajnálom – szólalok meg, ha már ő játssza a láthatatlant.
- Én is – feleli suttogva.
Mellé lépve döntöm csípőmet a korlátnak. Jobb a béke, még, ha csak felszínes is az egész.
- Elrontottam az estédet.
- Az már el volt rontva, mielőtt megjöttél volna.
Nekem nem úgy tűnt.
Az egyetlen, amit sikeresen levettem, az az, hogy nyalták falták egymást, ha nem rontottam volna rájuk, akkor...elfordulok újra, odabent a villanyt égve hagytuk mind a ketten. Nem szólok rá, mert mérgezi a testét. Nem szólok rá, mert rájöttem, nincs semmi közöm az életéhez. Azt hittem, ismerem, hogy tudok róla mindent, de ez a minden leginkább csak a semmi. Hiába próbálja másfelé fújni a füstöt, úgy tűnik ma este minden ellenem van, még a szél is. Megrándul a szám széle és lehajtom a fejem, aztán belépünk, s ő szobájába, én a kanapéhoz lépek. Ahhoz a kanapéhoz, ahol korábban ők ketten úgy egymásnak estek. Vince és az idegen.
Újabb nap. Újabb alkalom, hogy, ha nem is teljesen, de megpróbáljak valamennyire kikapcsolódni. Meglepően a videojátékok most nem kötnek le, nem látok bennük fantáziát és magamban sem látok életkedvet ahhoz, hogy leüljek és újabb fél napomat a semmivel töltsem el. Vince meglepően búskomor hangulatban ténfereg a lakásban, olyan, mint egy lelkileg üres viaszbábú, vagy mint egy hontalan kísértet. Hiába érdekel, mi minden játszódik benne le, nem kérdezek és nem mondok neki semmit. Hiába a nyugalmam, a béke szeretetem. Mégis csak sikerült megbántania, amin egyenlőre még nem tudok felülkerekedni. Nem olyan könnyű, mint amilyennek mások hiszik. Ez a tüske most jó mélyre ette magát.
A nap további részében sem produkálok semmi látványosat, délután felé indulok el a megbeszélt találkozóhelyre, ahol várnak már rám a többiek. Többen is megjegyezték, hogy alkalomadtán, akár Vincentet is magammal vihetném, talán jó hatással lenne rá a környezetváltozás és az új emberek megismerése, de esélyem sem volt őt magammal hívni, mert korábban lelépet valahová. Nem aggaszt, már megszoktam, hogy szó nélkül szívódik fel, aztán hajnalig szórja a pénzt és vedel. Gyönyörű életcélok.
De amíg az ő pénzéből lakunk az albérletben, nem vethetek a szemére semmit. Könnyűszerrel kidobhatna, hiszen a lakás az övé, nem fizetek bele semmit. Nem is lenne miből, hiszen minden pénzem elmegy a tanulmányaimra, és arra, hogy a konyhát feltöltsem.
- Késtél... - meglepetten kapom fel a fejem, mikor a kávézóba belépve néhány vidáman villanó szempár furakszik a látóterembe. Az asztaluk nincsen messze az ajtótól, pont az ablak mellett választottak helyet.
- Dehogy – vigyorodom el. - Pont időben érkeztem. Már rendeltetek? - kérdem kíváncsian szuggerálva az asztalon álló csészéket meg kistányérokat.
- Rendeltünk neked is, a szokásosat.
- Igazán köszönöm – akasztom fel kabátomat a fogasra és leülök, hogy aztán újra felállva a nadrágzsebemben csörgő mobilomért nyúljak.
- Ki hív ilyenkor?
Anna kérdése váratlanul ér, de nem tudom neki megválaszolni, mert a számot nem ismerem én sem. Egyre több ránc gyülemlik fel a homlokomon, nagyon is rossz előérzettel önt el a mobilomon villogó telefonszám. Kinek lenne oka ilyenkor felhívni engem? Vince? De neki a száma benne van a telefonomba. Kizárt, hogy ő legyen az, és a barátait is kétlem. Nekik sem lenne okuk rá.
- Igen? - emelem fülemhez a készüléket, s lépek távolabb az asztaltól, hogy a zúgás tompuljon, s halljam az ismeretlen nő hangját. A nevemet kérdi, majd, azt, hogy ismerem-e Vincent Goldwint, aztán igenlő válaszomat átgondolva közli, hogy az említett kórházban van. Konkrétumot nem mondd, csak a címet és az osztályt, ahová bevitték.
Dermedten süllyesztem zsebembe a telefonom, de nem érzek rá késztetést, hogy ennél többet mozduljak. Baleset? Mégis miféle baleset? Nincs kocsija, amivel karambolozhatott volna, és esze is van annyi, hogy ne üttesse magát el az úttesten. Akkor mégis mi a fészkes fene történt vele? Felhívtak, aztán nem közöltek az égadta világon velem semmit. Mert nem tehetik meg. Én vagyok bejelentve legközelebbi hozzátartozójának, mert én élek vele, de még ennek ellenére sem mondanak semmi egyértelműt. Csak annyit, hogy baleset történt, de ne aggódjak, mert életben van. Sokra nem mentem vele.
- Bocsánat, közbejött valami – hadarom magamra kapva a kabátomat.
A kórház nincs innen messze. Mindössze pár sarok. Annyit kibírok két lábon is, időbe telne, míg jön újra a villamos. Akkor már inkább futok. A távolból még érzékelem, hogy Anna is velem tart, lassacskán felveszi velem a tempót, de nem kérdez semmit. Pont lefoglalja a légzés, nincs ehhez hozzászokva, asztmás, és hamar kifullad. Ujjaimat gyűrögetve lassítok le én is, hogy be tudjam őt várni. Nem hagyhatom magára, ha már egyszer vette a fáradtságot, és velem jött. Hálás vagyok érte.
- Vi-vincent? - nyögi felköhögve. Bólintok. - Egek, mit tett már megint? - sápad el.
Megvonom a vállam, mert mégis mit mondhatnék erre neki? Ugyanazt, amit nyilvánvalóan már sejthet ő is, mert a kórház előttünk magasodik a maga komor módján. Ősrégi épület, de évente próbálják itt-ott felújítani, törekednek az emberek arra, hogy tartani tudjanak egy adott színvonalat, még akkor is, ha az épület maga legbelül meglehetősen siralmas. Főleg azok az osztályok, ahol krónikusan fekvő betegek vannak. Hajamba túrva lépek be a fotocellás ajtón, hallom a halk sziszegést, ahogy nyílik, majd zárul, aztán balra fordulva újabb ajtó. Ez tömörebb, nehezebben nyílik, de legalább látszik rajta, hogy az épület ezen része újításon esett át. A nővérpultnál négyen is üldögélnek, belefeledkeznek a semmittevésbe. Még csak meg sem erőltetik magukat, de legalább készségesen útbaigazítanak, melyik kórteremhez menjek. A tízes. Ott vannak elfektetve a traumások.
Benyitok az ajtón, de a látványra, ami fogad, még a vártak ellenére sem számítottam. Borzasztóan feldagadt az arca itt-ott, kék monoklit kapott, a szemöldöke felrepedt, a jobb karja gipszben és az ujjai is meghorzsolódtak.
- Három törött borda, egy törött kar, felszakadt szemöldök és egy megrepedt orr – jelenti ki szokásos nemtörődömséggel. - Mintha díjnyertes pankrátor lennék.
Ellököm magamat az ajtótól és hozzá sietek, kábultan, néma könnyekkel szorítom magamhoz, vigyázva, hogy több fájdalmat ne okozzak neki. Az egész hihetetlennek tűnik. Vince teste szorosan hozzám simul. Érezhetem az illatát, érinthetem a nyakán feszülő bársonyos bőrt és a haja lágyságát.
- Nem olyan rossz, mint amilyennek látszik.
- Legalább most ne hazudnál – sóhajtom elhúzódva, fáradtan viszonzom mosolyát és elsimogatom homlokából a sápadt tincseket.
Ugyanolyan fehér most ő is, nincs kontraszt, ami hidat emelhetne közte és a fehérbe burkolt ágy között. Szinte beleveszik a paplanba, egyedüli színfolt csak a szemei és az arcán húzódó zúzódások. Nem merem megkérdezni, ki tette. Hogy mi történt vele tulajdonképpen. Nem mondaná el úgysem. Hiába nyúznám, győzködném, zsarolnám. Zsarolnám? Mégis mivel tudnám én megzsarolni pont őt? Hogy majd nem jövök be meglátogatni? Nevetséges, eljövök, míg őt is bent tartják, márpedig az sem most lesz, hogy kiengedik. Anna pedig odakint vár, mert megkértem rá, hogy ne jöjjön velem ide be. Nem akartam kísérőt, ahogyan azt sem, hogy Vince újra maga köré emelje a védőbástyáit. Én ismerem őt. Tudom, milyen. És azt is tudom, hogy újra megjátszaná magát, ha az egyik barátommal kellene szembesülnie. Körülnézek a kórterembe, kétágyas szoba, amiben ő van egyedül. Magamhoz húzom az egyik széket és leülök rá. Puhán érintem az arcát, hüvelykemmel a homlokát simítom, aztán a szemöldöke mentén a kötést. Arcán halvány grimasz kísértete fut át, elkapom onnan a kezem.
- Csak nem pályát tévesztettél? - vonja fel egyik szemöldökét.
Felnevetek.
- Miért tettem volna? - vonom kezeimet az ölembe.
- Az előbb olyan nagy szakérelemmel vizsgáltad az arcomat – von vállat, aztán újabb grimasz és fájdalmasan felszisszen.
- Mi történt veled, Vince? - kérdem csendesen.
Nem beszéltem róla a nővérekkel, nem is mondtak volna semmit, de az orvossal sem találkoztam. Tőle sem kérdezhettem meg, gyanítom nem is tudott volna mit mondani nekem. Azt, ami számít, már Vincent tudatta velem. De ezzel nem lettem közelebb a megoldáshoz. Szemeit lesütve sóhajt fel.
- Hagyjalak magadra? - suttogom az órámra pillantva.
Nincs idebent neki semmi. Se étel, se üdítő, amivel a szomját olthatná. Olyan, mint egy hontalan, akit muszájból hoztak be ide. Látszik, hogy nem alszik. S bár a szemeit lehunyta, felületesen lélegzik. Törött bordák. Poklian fájhat neki minden, de legalább itt van velem.
- Ha faggatni akarsz, igen – leheli szabad kezét az oldalához szorítva.
Felsóhajtok.
Újra itt tartunk? Most komolyan?
Hajába túrva borzolom össze a már amúgy is szétkuszált tincseket, s közben óvatosan felmérem, a koponyáján sérült-e valahol, bár nem érzem és ezt amúgy is kivizsgálták már biztosan. Szükségtelen aggódnom. Itt már jó kezekben lesz.
- Tudod...- arcára simítva tanulmányozom sötét monokliját, hunyorog, ez ennél csak csúnyább lesz. Főleg holnap. Mindig a második nap a legrosszabb. - Aggódtam érted.
- Te kiért nem aggódsz?
Gúnyos kötekedés, de velem szemben hasztalan ez a modor.
- Seth – ijedten rándulok össze Anna hangjára, teljesen megfeledkeztem róla. - Lassan ideje mennünk. Vége a látogatási időnek.
- Megyek – mosolygok rá, a lány arca eltűnik az ajtó mögött és én visszafordulok az ágyban fekvő, duzzogó fiúhoz. Ajkait makacsul összeszorítja, annak ellenére is, hogy biztosra veszem, fáj neki. Kitartóan elkerüli a tekintetem, s nem néz a szemeimbe, mintha hirtelen én lennék az, akit mindenképpen meg kell vetnie.
- Vince, Anna csak elkísért – túrok a hajamba zavartan. - Nem azért hoztam magammal, hogy rosszul érezd magad miatta. Nem fog rajtad lovagolni, ha ettől tartasz, ő...igazán kedves lány, nem fogja kihasználni azt, hogy így látott téged.
- Nézd. Fáradt vagyok, szóval ha...
- Legyen – emelem fel a kezeimet védekezően. - Most megyek, majd holnap benézek hozzád – élesen villanó szemein elmosolyodom. - Egyedül jövök, és most pihenj, bogaram – hajolok hozzá, hogy egy csókot nyomjak a homlokára.
Zavart arcán vigyorogva felnevetek. Jó tudni, hogy még a jó öreg Vincentet is meglehet olykor-olykor lepni.
Szerkesztve linka által @ 2015. 11. 17. 22:16:40
|
| LastBreath | 2015. 11. 16. 20:17:31 | #33660 |
Karakter: Vincent Goldwin
Megjegyzés: Hipszteremnek
Felébredek, de a jő öreg fájdalom, most nem a fejemet marja. Nem akarok most vele találkozni, ezért lelépek. Bárhol szívesebben vagyok most, mint otthon. És ez a bárhol, most az egyetem. Végigülök minden egyes rohadt órát. Én vagyok a srác a sarokban, aki csak akkor bukkan fel, ha órái vannak, és soha nem áll szóba senkivel. A sugdolózások és a pletykák már rég nem hatnak meg.
Délután négy óra. Megint elvesztegettem egy napot. Adtam időt magamnak és Sethnek is. Ő talán nem is emlékszik semmire. Nem is lenne baj.
Még otthon van. Fogat mos. Az ajtófélfának támaszkodom és onnan nézem, mit szerencsétlenkedik. Nem mutatja jelét annak, hogy zavarná a jelenlétem. Nem viselkedik úgy, mintha bármire is emlékezne.
- Szerinted melyik legyen? - kérdezi, mikor észrevesz. Az ágyán sorakozó ingek felé bök. Tekintetemmel követem mozdulatát és az ágyra meredek. - Nem fog megenni semmi, ha átléped azt a küszöböt. - vigyorodik el.
Meglep, hogy önként vetemedett arra, hogy beengedjen a buddhizmus keresztény hippi templomába. Meglepettségemet nem rejtem el. De azért felkapom a táskámat a földről és belépek a megszentelt helyre. Fehér, kék, csíkos, kockás, szürke, egyszínű... és barna mint a szar. Kaján mosollyal emelem fel utóbbit, és nyújtom át neki.
- Miért pont ezt? - kérdezi gyanakodva.
- Jó szándékból. - biztosítom. - Vedd csak fel, bukni fog rád a csaj.
- Ne feledd – mormogja orra alatt, míg magára ölti az inget. - … a pokolba vezető útról is azt mondják, hogy jó szándékkal van kikövezve.
- Nem bízol bennem? - kapom szám elé a kezem egy teátrális mozdulattal.
Csak felsóhajt és nem kapok választ. Frusztrált a randija miatt. Én meg miatta. Ördögi kör.
Összeszedi a cuccait és lelép.
Úgy hagy itt most engem, ahogyan én szoktam őt, ha elmegyek inni. Nem róhatom fel neki. Megérdemlem, ha már egyszer úgy is csak egy tahónak tart.
Ha ő szórakozhat, én miért is ne tehetném? De most ahhoz van a legkevésbé kedvem, hogy leigyam magam. Egy cigi után előkotrom a telefonomat a zsebemből, és kikeresek egy konkrét számot. Pár hete adta meg. Abban a reményben, hogy nem csak egy éjszakás kaland marad. Nem élveztem vele a szexet. Most mégis felhívom és megkérem, jöjjön át hozzám. Egy bánat dugás ugyan nem old meg semmit, de csökkenti a feszültséget.
- Tényleg egyedül vagy? - kérdezi mohón felcsillanó szemekkel, ahogy beengedem az ajtón.
- Egyedül, mint a kisujjam. - bólintok.
- A rejtélyes lakótársad? - néz körül, ahogy megszabadul cipőitől.
- Randin. - vonok vállat. - De szólj, ha ő jobban érdekel és...
- Jaj, nem nem nem! - hadarja elvörösödve. - Nem érdekelnek a heterók.
Nyakamba karol és mélyen megcsókol. Viszonzom a csókját. Pedig undorodom tőle és magamtól is. Hiába hunyom le a szemeimet, az, akit csókolok nem Seth. A kanapéhoz vezetem és ölembe húzom. Lassan elfelejtek mindent. Elég ideig csókoljuk egymást, ahhoz, hogy már ne érdekeljenek a problémáim. Egyik kezemmel hátsójába markolok, másikkal tarkójánál fogva tartom közel magamhoz. Egy korty levegőért válunk szét csupán és újult erővel esünk egymásnak.
Ebben nem játszanak szerepet viszonzott vagy viszonzatlan érzelmek. Ez csak puszta vágy és ösztön. A másik őrületbe kergetése, és a saját kielégülésünk utáni hajsza.
És ekkor ajtónyitódást hallok. Fél szemmel a faliórára sandítok, de nem hagyom abba, amit csinálok. Még nem kéne itthon lennie. Még túl korán van hozzá. Mit keres itt? Eltolom magamtól a kölyköt és végre ő is észreveszi, hogy társaságunk van.
- Bocsánat. - motyogja Seth elfordítva rólunk tekintetét.
- Végeztél? - kérdezem rezzenéstelen arccal.
- Nyilván. - feleli. - Tényleg nagyon sajnálom, hogy így rátok törtem. - hajol le cipőihez, hogy kioldja őket.
- Mit tennél, ha azt mondanám, zavarsz? - kérdezem, és gondolatban átkozom magam. Ha ez így megy tovább, megint csak ő fog megsérülni. Kezei megállnak a levegőben. Innen nem látom az arcát.
- Szeretnéd, hogy magatokra hagyjalak? - kérdezi rám nézve.
Szemeiben látom, hogy zavarja, és ez felhúz. Ha azt mondanám neki, hogy zavar és menjen a francba, megtenné. Ha azt mondanám, hogy nem zavar, egy szó nélkül bevonulna a szobájába. Nem tenné szóvá, hogy ez neki nem tetszik. Nem tenné szóvá, hogy mennyire undorítónak tartja. Egyszerűen csak befogná a száját és mindent eltűrne. Mert ez így baromira kényelmes neki.
- Te mindent elfogadsz, amit kapsz, de semmiért nem küzdesz meg, mi? - kérdezem és ő elviharzik. Az ajtó hangosan csapódik mögötte. - A picsába. - morgom.
- Micsoda fancsali pofa. - néz utána a kölyök is, akinek nem jegyeztem meg a nevét. Egyszerűen nem vettem a fáradtságot arra, hogy ilyen jelentéktelen dolgot megjegyezzek. - A haverod aztán tudja, hogyan kell elrontani a hangulatot.
Nyakamra hajol, hogy ott folytassa, ahol abbahagyta, de nekem még az élettől is elment a kedvem. Lesodrom magamról és felkelek a kanapéról. Nem veszi a lapot. A hátamnak simul és úgy kezd el taperolni. Szembe fordulok vele és mélyen a szemeibe nézek. Elkapom haját a tarkójánál és kényszerítem rá, hogy a szemeimbe nézzen.
- Ahh, már ettől a tekintettől el tudnék élvezni. - nyög fel gyönyörködve.
- De nem fogsz. - nyugtatom meg. - Te most szépen hazamész, én meg kimegyek az erkélyre és rágyújtok.
- Mi van? - kérdezi megrökönyödve. - Azt hittem...
- Rosszul hitted. - engedem el. - És most tűnés. Nem vagy izgató hatással a bioritmusomra.
- Vince... naaa, ne legyél ilyen jégcsap faszfej. - dorombolja. - Segítek feloldódni.
- A NEM melyik részét nem értetted? - csattanok fel. - Ott az ajtó, húzz már el a picsába!
Egy újabb ajtócsapódás. A halálraítéltek nyugalmával kotrom elő nadrágom zsebéből az öngyújtót és a tévé elől felkapom a cigis dobozt. Kilépek az erkélyre és rágyújtok.
- A kurva életbe. - támasztom homlokomat a korlátnak.
- Sajnálom. - hallom meg a hangját a hátam mögül.
- Én is. - suttogom és ő mellém lép, a korlátnak dönti csípőjét és hátat fordít a külvilágnak.
- Elrontottam az estédet. - motyogja színtelen hangon.
- Az már el volt rontva, mielőtt megjöttél volna.
Értetlenül néz rám, de leintem. Fölösleges lenne megmagyaráznom neki. Megvárja, amíg elszívom a cigit. Bejön velem a lakásba. Leül a kanapéra és csak bámulja a fekete képernyőt maga előtt. Én pedig bezárkózom a szobámba. Túl messzire mentem. Túlságosan megbántottam. Ha bocsánatot is kérnék, a kés ugyanúgy a hátában maradna. Már azon sem lepődnék meg, ha valóban fontolóra venné, hogy itt hagy.
~~~
Gyűlölöm a csendet. Gyűlölöm a szótlanságát. Gyűlölöm, hogy bár itthon van, mégis egyedül vagyok a lakásban. Jelenlétével nem tesz hozzá semmit ahhoz, hogy ne érezzem egyedül magam. Olyan, mint egy kiüresedett agyagbábú. Ösztönből eszik és iszik. Üvegesek a szemei. Kerüli a tekintetem, kerüli a jelenlétem, a társaságom. Kerül engem.
Ha eddig úgy éreztem, hogy megfulladok a négy fal között, most elkönyvelhetem magamban, hogy az utolsó mentőövem is elúszott. Muszáj kiszabadulnom innen. Úgy döntök, hogy hosszú sétára indulok. Bár ilyenkor az erkélyen szoktam dohányozni, most a parkban teszek pár kört.
- Ő az. - hallok meg egy ismerős hangot a hátam mögül. Megfordulok. A tegnapi kölyök, két kigyúrt állat társaságában. - Eszed ágába se jusson elszaladni. - mutat rám vádlón.
- Most jön az a rész, hogy leülünk és egy kávé mellett eltársalgunk a foci VB-ről? - kérdezem szemernyi lelkesedés nélkül.
- Nem. - sziszegi a kölyök. - Most megtanulod, hogy engem nem dobhatsz ki csak úgy! Mi a faszt képzelsz magadról? Ne játssz mindenható istent, amikor csak egy lecsúszott alkoholista seggfej vagy!
- Hálásnak kéne lenned, hogy megmentettelek attól, hogy egy ilyen lecsúszott alkoholista seggfej másodszor is megdugjon. - tárom szét karjaimat.
A két szekrény megindul felém és én tehetetlen értetlenséggel kapom az első öklöt az arcomba. A vér fémes íze szinte azonnal elönti a számat. Nem vagyok olyan hangulatban, sem olyan állapotban, hogy megvédjem magam. Egyszerűen csak fásultan hagyom, hogy üssenek és rúgjanak. Még számolom is. A fejem nyolcat kap, aztán elveszítem az egyensúlyomat. Ez után jönnek a rúgások. A combjaim kapnak hatot, a hátam tízet, a gyomrom és a mellkasom szintén nyolcat. Aztán egy rúgás a fejembe és elsötétül a kép.
Halk pittyegésre térek magamhoz. Fájdalmasan zsibbad mindenem. A nővérke tudatja velem, hogy mi történt velem. Aztán felajánlja, hogy felhívja nekem a rendőrséget és feljelenthetem az elkövetőket, de ezt visszautasítom. Ekkor biztosít róla, hogy értesíti a hozzátartozóimat. Erről is lebeszélem. Ki van zárva, hogy a marhára elfoglalt szüleim kisujjukat is mozdítsák értem. Egyedül arra kérem meg a nővérkét, hogy Sethet értesítse arról, hogy jól vagyok. Megadom neki a telefonszámát.
Vajon be fog jönni? Vagy már össze is pakolt és lelépett? Minek áltatom magam? Látni se akarja a pofámat. Eddig sem voltam a szíve csücske és a tegnapival még mélyebbre ástam magam a szemeiben.
Feszült várakozással telik az idő. Kicserélik az infúziómat. Fájdalomcsillapítót kapok. Némi élelmet is belém imádkoznak. Pedig rohadtul nincs étvágyam. Kavarog a gyomrom. Kavarognak a gondolataim. Azt hiszem Seth ezt hívná karmának.
Ki tudja mennyi idő telik el és ő nem jön. Aztán mikor már beletörődnék, hogy nem is fog eljönni, alakja feltűnik az ajtóban. Kővé válik, szemei rémülten elkerekednek.
- Három törött borda, egy törött kar, felszakadt szemöldök és egy megrepedt orr. - újságolom. - Mintha díjnyertes pankrátor lennék.
De ahelyett, hogy lezseren kezelné a helyzetet és csipkelődve beszólna, ő csak dermedten áll az ajtóban, holt sápadtan. Aztán elindul felém. Szinte repül. És a nyakamba borul. Még mindig nem szól semmit. Csak a forró könnycseppeket érzem vállamon és testének remegését. Elkomorodom, és szabad kezemmel átkarolom a vállát.
- Nem olyan rossz, mint amilyennek látszik. - mondom rekedt hangon.
|
| linka | 2015. 11. 16. 17:40:19 | #33659 |
Karakter: Seth Lesnar
Megjegyzés: Nyomimnak
Derekamat átölelve markol bele fél kezével a hajamba, és magához húz. A meglepetéstől kábultan érzem, ahogy a teste lassan az enyémhez simul, néhány mámoros másodpercig egészen belefeledkezem a csók hevébe, aztán, mintha jeges vízzel zúdítanák nyakon, Vince elhúzódik tőlem. A vágytól lihegve viszonzom engem figyelő tekintetét, és életemben legelőször nem tudok mit mondani. Nincs egyetlen szó sem, amivel kifejezhetném gondolataimat, zavaromat és ezt az egész kaotikus káoszt itt legbelül, ami bennem tombol.
Elmosolyodom sután, és ő füstszagú tenyerét a számra tapasztja.
Kellemetlen, nem erre számítottam. Jobban mondva, erre pont nem számítottam. Még, ha csak fél pillanatra is, de úgy tűnt, minta ő is ugyanúgy akarná.
Úgy tűnik, tévedtem.
Sértett büszkeséggel feszegetem le magamról az ujjait, meglepő, hogy hagyja szó nélkül.
- Most mi van? - ráncolom a szemöldököm.
- Részeg vagy, az van – áll fel mellőlem. - Edd meg azt a szart és ne igyál többet.
- Te viszont segg részegre ihatod magad minden nap, mi? - csattanok fel ingerülten.
Igazságtalan, tudja ezt ő is, de mégsem rendezhetek jelenetet. Nem lenne értelme, ahogyan nincs értelme ennek a napnak sem. Elveszem a dobozt. Összekoccannak a fogaim. Míg én kedvtelenül az ételbe túrok, ő a felhalmozott üvegeket rakja el és bobja ki. A távolsága jól jön most, időt ad, hogy átgondolhassam tetteimnek a következményét. Egyre inkább úgy érzem, hogy egy barom vagyok. Ennek az egésznek meg sem kellett volna történnie. Mind a ketten tudjuk, és örökre hálás maradok neki, hogy helyettem is észnél volt. Neki biztos vagyok benne, hogy nem okozott volna nagy törést az életében, ha hagyja, hogy kedvemre tönkre tegyek mindent. Az életemet és a barátságunkat egyaránt. De mégsem hagyta.
És ez mégsem mentesít engem fel, mert tudom jól, hogy magyarázattal tartozom. Vagy legalább egy satnya kis vallomással, ami talán mindent helyrehoz.
- Vince...
Tényleg magyarázattal tartozom neki? És, ha igen, miért? Nem kérdezett rá a miértekre. Nem is érdekli. Ő hagyna mindent a francba, nem kérdezne rá, elfelejtené. Csak én ragaszkodom mindig ilyen csökönyösen ahhoz, hogy mindennek okot adjak.
- … én a lányokat szeretem – suttogom.
- Tudom – simít a fejemre, aztán magamra hagy.
Távozása után kényszeredetten dőlök neki a kanapé háttámlájának. Zavar a csend, ami körülvesz. Zavar az egyedüllét, mert tudom, hogy bármennyire is szeretném, nem fogok ténylegesen magamra maradni sohasem. Hallom bentről a víz csobogását, és a monoton zaj, mintha az én fejemet is átmosná. Elkábít ez a monoton zaj. Szédülve hunyom le a szemem, időn kívül érzem magam. Testemet forróság emészti, s mintha nem is én lennék az, akit bezártak a kanapén ücsörgő sejthalmazba. Régen ittam. Idejét sem tudom már, mikor, és ez az eleven emlék most újra maga alá temet. Szomjasan kortyolom a hideg vizet, oltja az émelygésem, de nem jutok előrébb gondolatban semmivel. Legtöbb, amit tehetek, hogy engedek az agyam zsongó tompaságának, s lehunyom pár percre a szemeimet. Nem aludni, mindössze pihentetném őket. Míg még eszemben van, kérdeznék néhányat Vincentöl. Semmi zavarba ejtőt vagy megmagyarázhatatlant. Csak egy indokot, hogy miért hagyta, hogy hülyét csináljak magamból előtte?
Úgy érzem, hogy kihasználtam, és, hogy kihasznált. Az önutálat pedig rosszabb, mint bárki másnak a meggyanúsítása.
Elevenen égek a saját gondolataimban...
- Gyerünk haver, kelj fel...- újra összekoccannak a fogaim, tincseim zavaró hullámokban csiklandozzák a homlokomat. Szólni szeretnék, hogy ne rázzanak tovább, éber vagyok már kellően, de a szavaim félúton a torkomra fagynak, és csak egy artikulálatlan nyöszörgésre jut energiám. - Nem foglak ölben cipelni királylány.
Mert kikérte meg rá?
Passzív tiltakozásommal mit sem törődve eléri, hogy pillanatok múlva már én magam is jobbnak véljem azt, hogy felkeljek és a szobámban folytassam álomtalan szendergésemet.
- Bemehetek a szobádba, vagy betalálsz egyedül is?
Nem fogom fel, zavaros és távoli a hangja. Túl sokat ittam, és most szenvedhetek a következményének súlya alatt.
- Be... - nyögöm.
- Most melyik? - hallom a kuncogását és értem a kérdését is, de már koránt sem érzek annyi lelkesedést magamban, hogy meg is válaszoljam neki.
Várakozva figyelem mosolyát, kisimult, békés arcát, de a szemeiben nyoma sincs a vidámságnak. A kék szemek hideg ragyogása nem árulja el a titkát, és nem szól semmit ő sem. Kellemetlen, hogy ezúttal ő istápol engem és bűntudatom van, amiért minden alkalommal magára hagytam őt a szobájában, mikor segítséget kért tőlem. Így, hogy már én is átélhetem mindazt a borzalmat, amin ő esik át naponta, megértem, miért bízott bennem. Megértem, miért kérte, hogy bajlódjak helyette az ingének gombjaival. Kész tortúra lenne segítség nélkül levetkőzni.
Örök igazság, miszerint, ha valaki néz bennünket, azt egy idő után megérezzük. Fogkefével a számban meredek tükörképemre, s fél kezemmel a hajamba túrok, mintha nem lenne egészen mindegy, hogy a tincsem jobb vagy bal oldalra kócolódnak-e. Felszisszenve guggolok le, s maszatolom le fekete edzőcipőmről a lecsöppent fogkrémet. Nem lesz nyoma, egy kis hideg vízzel könnyen lejön minden, őstehetség vagyok, így jobb lesz befejeznem az öltözködést. Fancsali arccal törlöm le kézfejemmel a mellkasomra jutott fehér habot, hálát adok, amiért előrelátó voltam, és az inget meghagytam későbbre. Van még időm a megbeszélt időpontig, szükségtelen annyira sietnem. Kiválaszthatom még szabadon, mit vegyek fel, mert mindig az első benyomás a legfontosabb.
- Szerinted melyik legyen? - fordulok Vince ajtóban ácsorgó alakja felé, fejemmel az ágyamra kiterített ingek felé intek, de nem lép beljebb. - Nem fog megenni semmi, ha átléped azt a küszöböt – győzködöm elvigyorodva.
Vince szemöldöke megemelkedik, aztán fogja a táskáját, meg azt a palacknyi vizet, amit a kezében tartott eddig is, és becélozza az ágyon kiterített ruhákat. Nem kérdez semmit, rémlik, hogy már meséltem neki a mai napi randimról, így fölöslegesnek tartom, hogy újra megosszam vele ezt az igen fontos információt. Állát kocogtatva válogatja szét az ingeket, aztán kiválasztja az egyik sötétet. Egy színű és barna. Nem én vásároltam, kaptam valahonnan, de eddigi életem során még egyszer sem volt rajtam hosszú távon. Legfeljebb akkor vettem fel, mikor anyám rám erőszakolta, hogy felpróbáljam.
- Miért pont azt? - kérdem résnyire húzott szemekkel.
- Jó szándékból – adja a kezembe. - Vedd csak fel, bukni fog rád a csaj.
- Ne feledd – morgom magamra gombolva az inget - ... a pokolba vezető útról is azt mondják, hogy jó szándékkal van kikövezve.
- Nem bízol bennem? - kerekednek el a szemei, kezével döbbenetében elnyílt ajkaihoz kap.
Fáradtan felszusszanok.
Pontosan tudja, mennyire fontos nekem ez az egész.
Fél szemmel a falamon függő órára pillantok, ideje, hogy elinduljak, ha időben oda akarok érni a megbeszélt kávézóba. Ismerem a helyet tökéletesen, de nem én választottam, nem is tettem volna. Pontosan amiatt, mert ismerem, és ott ismerősök is akadnak bőven. Nem szeretek olyan helyen randevúzni, ahol bármelyik pillanatban olyan emberbe akadhatok, aki netalántán leállhatna velem csevegni. Vannak, akiket pont nem érdekel, hogy beletenyerelnek éppen valami fontosba. De ez miért is olyan fontos nekem? Még, csak nem is én hívtam el a lányt, ő erőltette rám magát, aztán pár nap múlva már meg is szervezte a találkát.
- Helló! - lágy, fekete loknik és egy jeges szempár. Elmosolyodom, udvariasan és barátságosan viszonzom köszönését, aztán hellyel kínálom.
Felszisszenek, mikor bevágom az asztalba a könyökömet. Pont ideget ér, lezsibbad az egész karom. Kitartó kedvességgel figyelem, ahogy a lány csak bámul rám a meglepettségtől elkerekedett nagy, kék szemeivel.
- Nekem jött az asztal – magyarázom fájó könyökömet felemelve.
- De bolond vagy – kacag fel elsimuló vonásokkal. - Ne haragudj, amiért késtem pár percet, igyekeztem, amennyire csak tudtam, de még így is szerencse, hogy sikerült aránylag pontosan ide érnem - kifújom a levegőt, ami egészen eddig a tüdőmben rekedt, a lányból meg egyre csak dőlnek a szavak. - A neved nagyon érdekesen hangzik, egyedi és szép. Illik hozzád. Hány éves is vagy? Rettentő fiatalnak tűnsz, bár lehet csak a fények teszik. Tőlem mindenesetre mindenképpen csak idősebb lehetsz. Vagy már húsz? Én pont annyi vagyok – hadarja, majd meg se várja, hogy felfogjam a kérdését, és esetleg meg is válaszoljam neki. - Várj, ne mondd el, kitalálom! - felkacag újra, nevetésén én is elmosolyodom újra. - Vagy inkább nem, áruld el te, mert tőled akarom hallani. Egyébként mondták már, hogy helyes vagy? Mert iszonyúan az vagy. Gyönyörűek az ujjaid, nagyon elegánsak és hosszúak. Zongorázol is? Illene hozzád. Mielőtt bármit is mondasz, feltétlenül tudnod kell, hogy én hosszútávra tervezek. Nem szeretném, ha csak egy egyéjszakás kaland lennék neked.
Számat beharapva bólogatok, mosolyom ugyan töretlen, de az elhatározásom már koránt sem az. Tartok tőle, nem egészen én vagyok az, aki ténylegesen is megfelelő partnere lenne ennek a lánynak. Szelíd mosollyal adom le a rendelésemet a pincérnek, de az este további része egyre hanyatlóbb jókedvvel telik el. A megbántás elkerülhetetlen, és hiába fogalmazok szépen, kedvesen, udvariasan és aranyosan. A lényeg ettől még ugyanaz lesz, és a lényegen sértődik vérig végül, nem is azon, ahogy előadtam neki. De mi mást mondhattam volna? Hogy klassz volt ez az egész? Hogy jól éreztem magam? Minek hazudjak neki?
Fáradtan koslatok fel a sötét lépcsőházban. Nincs mozgásérzékelő lámpa, és én sem kapcsolok fel semmit. A szemeim már kellemesen hozzászoktak a sötétséghez, így zavartalanul szedhetem a fokokat. Nem zörgök a kulcsokkal ugyanúgy, mint Vince, józan vagyok teljesen. Józanabb, mint mikor ő próbál meg a zárba találni a kulcsával. Időnként őszintén csodálom, hogy hogyan jut el egészen idáig. Hogy hogyan nem üti őt el soha semmi.
Ingem két felső gombját kipöckölve lépek be az ajtón, még ez sem volt jó választás. Ritka csúnya, még akkor is az, ha vince mást mond. Eleve gyanús volt, hogy ezt dobta nekem. Egyszerűen túl magas labdát adtam neki. Olyat, amit lehetetlen volt nem lecsapni. Élt is a lehetőséggel és keresztbe tett nekem. Egy olyan randin, ami eleve halálraítélt volt.
Szám elé kapom a kezem, nehogy felkiáltsak ijedtemben, mikor a kabátomat levéve rádöbbenek arra a sanyarú tényre, hogy nem vagyok egyedül. Bizonytalanul kapcsolom fel a halványabban pislákoló lámpát, érzem, hogy megszédülök. Az a baj, hogy hajlamos vagyok nem hinni a saját szememnek. Néha vannak igazán rossz pillanatok.
Sápadtan figyelem, ahogy Vince és az a másik, fuldokolva csókolják egymást. Az ismeretlen olyan erővel markol bele a halvány tincsekbe, mintha ki akarná őket tépni. Túl sokáig ácsorgok egy helyben, várva azt, hogy szétrebbenjenek, és úgy tűnik, hogy egyiküknek sem akaródzik észrevenni a jelenlétemet. Mintha mellőzhető és enyhén zavaró tényező lennék az ajtóban lecövekelve. Az idegen kigombolja Vincent ingét, és a mellkasát csókolja. Elfordulok, tényleg csak zavarnék most. Ha nem jöttem volna el hamarabb, akkor minden úgy alakult volna, ahogyan meg volt tervezve. De most belerondítottam Vincent napjába.
Motorikus mozdulatokkal zárom be magam mögött az ajtót, és ők elhúzódnak egymástól, majd a zavar legkisebb jele nélkül emelik ráma tekintetüket.
- Bocsánat – motyogom egészen halkan.
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy örülök, amiért végül mégis csak elszakadtak egymás szájától.
- Végeztél? - Vince hangja zavartalan, gyanítom, még élvezi is a helyzetet.
- Nyilván. Tényleg nagyon sajnálom, hogy így rátok törtem – húzom le mindkét cipőmet.
- Mit tennél, ha azt mondanám, zavarsz? - fény csillan a szemeiben, nem tudom értelmezni. Beharapom a számat és megakad a kezem a cipőfűzömnél. Lehet, nem is kellene kikötnöm. Lehet jobb lenne, ha elmennék még egy kör sétára.
- Szeretnéd, hogy magatokra hagyjalak? - kérdezek vissza viszonozva rám szegeződő tekintetét.
- Te mindent elfogadsz, amit kapsz, de semmiért nem küzdesz meg, mi?
Felegyenesedve hagyom őket magukra, enyelegjenek csak nyugodtan. Vince átlát rajtam, kitalálja a gondolataimat. Mindig is így volt, de csak azokban nem olvas, amelyeket még magam elől is jól elrejtek. A szememre veti, hogy nem küzdök. Nevetséges. Jó tudni, hogy azért mégsem ismer olyan ijesztően jól, mint ahogyan azt hiszi. Nekem is vannak titkaim, pont, mint neki. Titkok, amiket nem fejtett meg. Ha az ember a mindennapokban egyfolytában csak küzd, azért él, hogy másoknak segíteni tudjon, akkor megengedheti magának időnként azt a luxust, hogy néha csak egészen egyszerűen elfogadjon.
|
| LastBreath | 2015. 11. 15. 21:43:38 | #33655 |
Karakter: Vincent Goldwin
Megjegyzés: Hipszteremnek
- Nem tudom. - gondolkodik el.
És én csak várok, és várok, de nem mond semmit.
- Igen, éppen emiatt hoztam fel témának a megbeszélést. - horkantok fel türelmetlenül.
- Rendelünk valamit? - kérdezi, miközben a szatyorral szerencsétlenkedve igyekszik megbontani egy szelet csokit. - A kínai lehet, jó lenne. Azt szereted te is meg én is. Éhes vagyok, így nem akarok veled azon összeveszni, hogy olasz, vagy török kaját rendeljünk-e. Kérsz? - utóbbi kérdése mellé a csoki is társul.
Erős késztetést érzek rá, hogy beleharapjak, de attól tartok, hogy akkor csak egy újabb vállzsibbasztó ütés lenne a jutalmam. Így csak diszkréten török magamnak belőle egy falatot.
Megelégelem ezt az andalgást. Gyorsabb tempót diktálva rohanok előre. Abból is elegem van, hogy még mindig szorongatnom kell ezt a hülye szatyrot a kezemben. Mire leérne a lift, már fent lennék az ajtónk előtt, szóval nem is fárasztom magam azzal, hogy lehívjam.
A lépcső tetején viszont rájövök, hogy kulcs nincs nálam, így kénytelen vagyok bevárni a ráérősen sétáló shaolin papot, hogy beengedjen minket a lakásba. Miután ez is megtörténik, lepakoljuk a cókmókunkat és mindent a helyére teszünk. Igen, segítek neki. Mert ma ilyen angyalian rendes vagyok. Ez után Seth telefont ragad és kaját rendel.
- Na, hol a pia? - kérdezem tenyeremet dörzsölgetve.
Na igen, arról volt szó, hogy ma nem megyek sehova, de egy szóval se ígértem meg neki, hogy nem fogok inni.
Térülök-fordulok, mint ahogyan ő szokott rendrakás közben. A kis asztalt most ismét üvegek és sörös dobozok töltik meg könyvek helyett. Seth kivételesen semmit nem utasít vissza, amivel kínálom. Bár nem kötelezem rá, hogy igyon velem. Ez a saját döntése. Azt csinál, amit akar. Bár kétlem, hogy sokáig bírná. Amilyen gyakran ő iszik, gyorsan ki fogja ütni magát. Nem mosatlanítunk poharat, fölösleges is lenne. Csak ketten vagyunk, nem lesz semmi bajunk, ha üvegből iszunk.
- Ettől fejre fogsz állni. - kacagok fel, mikor meglátom, milyen üveget szorongat. A címke hatalmas fehér betűkkel hirdeti „Bacardi Black”.
- Te csak ne atyáskodj felettem. - morog rám. Ahogy sejtettem, már most olyan állapotban van, hogy kiakadna tőle a szonda. - Igazából, azt hiszem, megértelek. - motyogja. Az a fene nagy logikája mintha most kezdene kicsit megrendülni. - Így már mindjárt elviselhetőbb a világ. - bólogat, majd felém nyújtja az üveget. - Te nem?
Megrázom a fejem, mert ezzel a kérdéssel egy időben szólal meg a kopogtatás is az ajtón. Felkelek a kanapéról és az ajtóhoz lépek. Kifizetem a futárt és útjára bocsájtom. Becsapom az ajtót az orra előtt és visszaindulok enyhén ittas barátomhoz.
- Azért szólj előre, ha hányni terveznél. - dobom le magam a kanapéra és látok neki a kajának.
- Mi bajod? - kérdezi akadozó nyelvvel. Nem válaszolok, fölösleges lenne. Most úgy sem értené, nem is érdekelné. - Kösz kérdésed, soha jobban! - válaszol magának helyettem. - Tökre itt vagyok. - bizonygatja.
Igazából egész mókásan fest. Kipirult arccal, ahogy azt az üveget szorongatja és közben próbál önmaga lenni, de annyira igyekszik, hogy pont ez miatt nem sikerül neki.
- Kérsz kaját? - nyújtom felé a másik dobozt vigyorogva. - Az felszívná az alkoholt.
- Engem... te... ne... etessél! - mordul rám sértődötten.
Felpattan ültéből aztán csak nézi, és nézi a kezemben a dobozt. Látom rajta, hogy szeretné az egészet beburkolni, de most túl hülye hozzá, hogy elvegye. Még a végén tényleg nekem kell megetetnem őt. Nem kéri, nem veszi el, én pedig nem fogom reggelig tartogatni a kezemben. Leteszem és befejezem a saját adagomat. Ő közben ide-oda lépeget, mintha táncra akarna perdülni. Tekintete zavaros, ahogy lopva rám pillant. Mint egy óvodás kölyök, akik nem meri elmondani az óvónéninek, hogy bepisilt. Hülye hasonlat. Megiszom söröm maradékát és leteszem az üres dobozt az asztalra.
Hirtelen és váratlanul ér a támadás. Először el sem akarom hinni, hogy Seth megcsókol. Esetlenül tapasztja száját az enyémre, nyelvével lágyan ösztökél arra, hogy viszonozzam gesztusát és én akaratlanul is megteszem. Kíváncsian kóstolgat, most ő irányít. Érzem rajta az alkohol ízét. Hallom izgatott szuszogását. És nem is kell ennél több. Képtelenség így visszatartanom magam. És nem is fogom. Átveszem az irányítást, és ő nyakamba karolva hagyja, hogy csókoljam tovább. Lehunyt szemekkel, elgyengülve. Megadná magát nekem.
Átkarolom a derekát, másik kezemmel sötét tincsei közé túrok. Mellkasunk összefeszül és fulladásig nem eresztjük a másikat. Köd fátyolos szemeibe nézek, ahogy levegő után kapkod. Halványan elmosolyodik. Igen, most lenne esélyem. Most hagyná magát. De nem tudnék reggel a szemeibe nézni, ha most kihasználnám a helyzetét. Ennyire még én sem vagyok gerinctelen. Felém hajol egy újabb csókért, de én szájára tapasztom tenyerem. Értetlen fintor ül ki az arcára, ahogy lefejti arcáról ujjaimat.
- Most mi van? - kérdezi szemöldök ráncolva.
- Részeg vagy, az van. - felelem és felkelek a kanapéról. - Edd meg azt a szart és ne igyál többet.
- Te viszont segg részegre ihatod magad minden nap, mi? - csattan fel, de nem ellenkezik, elveszi a dobozt az asztalról.
Összeszedem az üres üvegeket, dobozokat és kidobom őket. A többit visszarakom vagy a hűtőbe, vagy a szobámban egy polcra. Seth közben megeszi a vacsorára rendelt kínait. Arcán zavar tükröződik, és én nem segíthetek a problémájában. Leteszek elé egy pohár vizet. Lassan néz rám fel.
- Vince...
Várok. Most nem vágok a szavába. Legszívesebben azt tenném, de most engedem neki, hadd mondja el azt, amit akar. Arcán bűnbánó kifejezés.
- ...én a lányokat szeretem. - biggyeszti le ajkait.
- Tudom. - simogatom meg a fejét, majd otthagyom.
A fürdő ajtaját gondosan bezárom magam mögött. Sethért nem aggódom, ha nincs több pia előtte, nem fog többet inni.
Ledobálom ruháimat és a zuhanytálcára állok. Hamar forró gőz csap fel, ahogy megnyitom a vizet. Alkaromat a hideg csempének támasztom, homlokomat pedig karomnak döntöm. A hátamat ostorozzák a forró vízcseppek és zaklatott érzelmekkel gondolok az előbbi csókra. A hideg vizet kellett volna megnyitnom. Le kéne hűtenem magam, de a fenébe is! Senki nem lát, semmi megbocsáthatatlant nem fogok tenni.
Szorosan összezárom szemeimet, ahogy arra gondolok, milyen puhák voltak Seth ajkai; ahogy arra gondolok, milyen odaadóan csókolt, és hogy ő is többet akart volna. Szabad kezemet magam köré fonom és lassú mozdulatokkal kezdem masszírozni lüktető merevedésem. A forró, párás levegő, testem nyugtalansága és a Seth körül forgó gondolataim mind-mind egy helyre összpontosulnak. Lelki szemekkel képzelem el alattam fekvő, meztelen testét és rajta az apró izzadság cseppeket. Elképzelem vágytól elgyötört arcát, és ahogy a nevemet sóhajtja. Felidézem magamban ölelését, reszkető tagjait, ahogy magához szorított. És nem is kell több. Egy halk sóhajjal élvezek el, majd bűnös kielégültséggel nézem, ahogy a vízpermet kimossa tenyeremből azt, ami ma este akár Sethé is lehetett volna.
Alaposan megmosakodok. Nem sietek el semmit. Szárazra törlöm testem minden porcikáját. Megszárítom a hajamat. Nem veszem a fáradtságot arra, hogy tükörbe nézzek. Anélkül is tudom, hogy szarul festek. Felveszek egy szabadidő nadrágot és egy kopott pólót, majd kilépek a fürdő ajtaján. A hőmérséklet a nappaliban jóval alacsonyabb. Úgy tűnik rendesen befűtöttem a forró zuhannyal.
Körülnézek, de Sethet nem látom sehol. Átlépek a konyhába és én is megiszok egy pohár vizet. Aztán előkotrok egy szál cigit és kimegyek az erkélyre. Bámulom az élettelen, sötét utcát. Bámulom az enyhén felhős eget. A leheletem akkor is látszana, ha nem füstölnék. Valahol még elvétve ciripel egy tücsök. A távolban kutya ugat. A fák leveleit felborzolja az esti szél. Minden olyan nyugodtnak és békésnek tűnik. Csak én vagyok zaklatott. Szokás szerint. Elpöccintem a csikket és nagyot sóhajtva zárom be magam mögött az erkély ajtót.
Ekkor látom meg a kanapén fekvő alakot. A pohár üres. A kajás doboz szintén. És Seth az igazak álmát alussza.
- Gyerünk haver, kelj fel. - rázom meg a vállát, de csak nyöszörgés a válasz. - Nem foglak ölben cipelni királylány.
Felnyalábolom és végre ő is magához tér annyira, hogy ne kelljen vonszolnom.
- Bemehetek a szobádba, vagy betalálsz egyedül is? - kérdezem az ajtaja előtt megállva.
- Be... - motyogja.
- Most melyik? - kuncogok fel. Tényleg nagyon kiütötte magát.
Kinyitom az ajtót és betámogatom rajta. Lefektetem az ágyba, betakarom és ő már alszik is tovább. Magára hagyom, becsukom az ajtót és én is a saját szobámba megyek. Leroskadok az ágyra, az arcomról lehervad a mosoly és hosszú percekig csak bámulok bele a sötétségbe, aztán levetkőzöm és én is ágyba bújok. Bár órákig csak álmatlanul forgolódok, végül sikerül elaludnom.
|
| linka | 2015. 11. 15. 19:46:41 | #33654 |
Karakter: Seth Lesnar
Megjegyzés: Nyomimnak
Várakozva szuggerálom felváltva a sörét és őt. Meglepődött volna? Mégis mitől? Nem egyedi eset, hogy sört kérek tőle és az sem egyedi eset, ha én magam spájzolok be belőle. Hiába nem rajongok túlzottan az alkoholért, a sör kesernyés íze kellemes, időnként tehetek kivételt még én is azzal, ha időnként felhagyok az elveimmel és az ivás mellett döntök.
De ez miért is önt el engem bizonyítási vággyal? Mégis mit akarok bizonyítani és kinek? Vince ismer, tudja, hogy lenézem az olyanokat, mint...nyelek egy nagyot, egészen kiszáradt a torkom. Bűntudatom lenne? Hiszen nem is tettem semmit. Vince alkoholista, és kábítószer függő, vagy, ha még nem, akkor idő előtt az lesz. Magától nem fog leszokni semmiről, még értem sem tenné meg. Én csak egy barát vagyok, egy a sok közül.
Rémes, hogy együtt élünk, az ember elvárná ennyi idő után, hogy minden titkát ismerjem, tudjam, mikor mire gondol, erre meg a nagy francokat. Még csak annyit sem tudnék róla elmondani, hogy kik a barátai, milyenek a barátai?
- Beleköptem – adja át a dobozt, aminek súlya meglepően könnyű. - Egészségedre.
Gondolja, ez majd eltántorít engem attól, hogy beleigyak? Nem vagyok finnyás, ennek a puszta feltételezése is sértő rám nézve. Vagy nem.
- Hülye vagy – kortyolok bele mosolyogva.
- Te is – süpped bele a kanapéba.
Visszatérek a játékhoz, amiről hosszú percekig sikerült megfeledkeznem teljesen. Szerencse, hogy védett helyre vittem az emberem, különben kezdhetném elölről az egészet, a legutolsó mentési helytől. Nem akartam felemelni a hangomat, sőt, bántani sem akartam senkit, elvégre a szobám nem is olyan nagy cucc. Csak én kaptam fel túlzottan is a vizet. A semmiért akadtam ki. Neki meg bizonyára nagyon fájhatott a feje, ha képes volt arra, hogy önszántából lépjen be az én szobámba.
- Fáj még a fejed?
- Érdekel is téged – legyint nemtörődőn.
- Vincent. Szerinted itt lennék, ha nem érdekelne, hogy mi van veled? - kérdem megrökönyödve. Ezt nem gondolhatja így még ő sem. - Szerinted... - újabb lélegzetet veszek – szerinted megvárnálak éjjel, ha nem érdekelne?
- Soha nem kértelek rá, hogy várj meg – szól halkan.
- Tudom – bólintom.
Sohasem azért vártam rá, hogy egyszer majd köszönetet kapjak érte. Bármit is teszek, az nem amiatt van, hogy hálát várjak utána. Azért töröm magam minden áldott nap, hogy neki könnyítsem meg a napjait, vagy egyszerűen megértessem vele, hogy amit tesz, az csak mértéktelen önpusztítás. Nem lesz okosabb senki számára, nem fognak többen felnézni rá. Az emberek zömének ugyanúgy ismeretlen lesz a neve, mint most.
Számat elhúzva veszem tudomásul, hogy a gondolataimnak hála az emberem meghalt. Szörnyű egy másik valaha élt ember fogai által meghalni. Így viszont legalább nem nekem kell törekednem arra, hogy kinyírassam a saját emberem, eljutni egy újabb mentési helyig hosszadalmas lenne és macerás. Nekem meg célszerű figyelembe vennem, hogy a boltok nem fognak megvárni, míg én ezzel szöszölök.
Talpra állva kezdek el szedelőzködni, az idő lehűlt odakint, későre jár, így egy dzsekit is magamra ráncigálok a pulóverem fölé. Ártani nem fog.
- Hová mész?
- Vásárolni – felelem magamra húzva az említett kabátszerűséget.
- Várj – állít meg legnagyobb döbbenetemre. - Én is megyek.
Több, mint meglepő ez a hirtelen feltámadt lelkesedése a vásárlások iránt. Kérdéseket ébreszt bennem, de nem szólok semmit. Nem akarom elvenni a kedvét, és azt sem akarom, hogy megbántódjon, így egyszerűen elfogadom a lehetőséget. Ha segíteni akar, hát segítsen.
Az út egy részén gyanakodva figyelem, várom, mikor lép le vagy szívódik fel mellőlem. De nem teszi. Jön mellettem a szürke aszfalton, a szürke és lelakott városban, és a közelsége megnyugtat. Tudom, hogy itt van, nem kell azért aggódnom, hogy bármelyik percben baja eshet. Tudom, milyen felelőtlen, tudom, milyen önérzetes. Tudom, milyen büszke, mennyi bizonyítási vágy lobog benne.
Kezeit mélyen a zsebeibe süllyeszti, cigaretta után kutat és meg is találja. Vajon tudja, hogy minden egyes szál elszívásával a saját halálát segíti elő?
- Bassza meg – morog és elteszi a cigijét meg az öngyújtóját.
Nem értem.
- Miért? - kérdezek rá.
- Mert akkor egész úton hallgathatnám, ahogy sóhajtozol, és nézhetném, ahogy grimaszolsz – feleli, majd még hozzáteszi: - Csak elvennéd tőle a kedvem.
Ennyi hát az indok? Legyen, megelégszem vele.
Gondolatban elmélázom vegyek-e bevásárlókocsit vagy elég-e csak simán a kosár. Olyan sok mindent nem tervezek venni, de ez pillanatról pillanatra változhat. Nem írtam listát, mindössze az emlékezetemre hagyatkozhatok, és arra, hogy az adott pillanatba mihez kapok kedvet. Vince néma árnyként követ, nem nézelődik és nem marad le. Követ, de anélkül, hogy ténylegesen is jelen lenne. Időnként mindennél jobban vágyom arra, hogy belássak a gondolatai közé. Tudni szeretném, mi hajtja, mi mozgatja. Mit miért tesz.
A kasszánál nagy tömeg tolong, idő, míg sorra kerülünk, addig előszedhetem a tárcámat is. Rosszallóan viszonzom Vince pillantását, mikor egy doboz cigit is a szalagra tesz. Nem hatja meg, vállat vonva mosolyog, és segít vinni a szatyrokat.
Nos, legalább segít. Ez is több, mint a semmi. Telefonom csörgésénél a szatyrot átveszem a másik kezembe, aztán felveszem, és elmélyülten ecsetelem legközelebbi szabad perceimet, amikor sort keríthetünk egy ártatlan kis összeülésre a többiekkel. Anna kitartóan közbeszól, szervez és nem különösen foglalkozik azzal, én mit rizsázok neki már egy ideje. Felnevet, gyöngyöző kacagással, amin én is jót mulatok. Vannak, akiknek nem a szavain, hanem nevetésének a hangján mulat az ember. Anna is ilyen.
Arcom megfájdul a kitartó vigyorgástól, aztán egy szorító súly a torkomba költözve fojtja belém a szót. Vince mellettem fulladozva felköhög, száraz, reszelős hangon. Vállai előre esnek, görnyedten kapkodja a levegőt, arca egészen kipirul az erőlködéstől. Bontom a vonalat, hogy neki segíteni tudjak. Nem tudom, miben. Bármiben.
- Vince! - rémülök meg, vállai megfeszülnek érintésem alatt.
- Ah, sokkal jobban vagyok – egyenesedik fel, a szatyrokért nyúl és elindul.
- Azt ne mondd, hogy direkt csináltad! - kiáltok utána elképedve, sietve beérem és felzárkózok mellé.
- Nem, csak épp a torkomon akadt a keserűség – von vállat.
- Egy rohadék vagy – öklözök bele a vállába.
- Te meg egy hippi – bólint rá fesztelenül. - Most, hogy ezt eldöntöttük egymásról, jó lenne megbeszélni azt is, hogy mi lesz a vacsora.
- Nem tudom – jegyzem meg eltöprengve a lehetőségeken.
Ha a sütőt használjuk, akkor előfordulhat, hogy megint minden odaég. Azt célszerűbb lenne elkerülni, új még az egész, úgyhogy meglehetősen büdös lenne. Nem este szeretném felavatni, főleg nem úgy, hogy nyirkos az idő és a szellőztetéssel is adódnának problémák. Marad kizárásos alapon a serpenyő, azokkal összehozunk valamit vagy egyszerűen telefont ragadunk és kaját rendelünk. Szerintem az lesz a legoptimálisabb.
- Igen, éppen emiatt hoztam fel témának a megbeszélést – jegyzi meg türelmetlenül.
- Rendelünk valamit? - kérdem a szatyor alját megtartva, ami így a mellkasomhoz nyomódik, de legalább felszabadult az egyik kezem és elő tudom kotorni a vásárolt csokit is. Úgy gondolom, megérdemlem. - A kínai lehet, jó lenne. Azt szereted te is meg én is. Éhes vagyok, így nem akarok veled azon összeveszni, hogy olasz vagy török kaját rendeljünk-e. Kérsz? - nyújtom felé a kibontott csokit, gondolkodik, aztán letör belőle egy darabot.
Ezt legalább szereti még ő is. Jó látni, hogy azért vannak dolgok, amik nem változnak. Homlokomat ráncolva figyelem, ahogy Vince nekilódul a háztömb előtt, alig bírom követni úgy siet, aztán a liftet mellőzve kettesével szedi a lépcsőfokokat, de az ajtóban kénytelen megállni, mert nálam a kulcs. A sajátja nyilván megint valamelyik füsttel és alkohollal átitatott göncének zsebében lapul. Jellemző lenne rá. Kinyitom az ajtót, aztán megrendelem a vacsoránkat is. Nincs innen messze a kínai, de még így is beletelik egy jó félórába, míg ide elérnek. Addig meg nyugodt szívvel nekikezdhetünk sanyarú éhezésünknek.
- Na, hol a pia? - kérdi, bár gyanítom, hogy költői kérdésnek szánta.
A hűtőből és a szobájából újabb üvegek kerülnek elő, további kérdések nélkül nyúl az alkoholhoz, s önt le a torkán mindenféle löttyöt. Némelyikkel még engem is megkínál, gyanakodva méregetem, de túl sok vesztenivalóm nincsen. Éhes is vagyok, és ez legalább elvonja a figyelmem. Már megéri.
Vincent úgy issza a tiszta, tömény vodkát, mintha csak üdítő volna. Ijesztő, én a kanapé szélén foglalok helyet, eddig nem is tudtam, hogy ennyi mindent tartunk itthon.
Nem akarok idiótának tűnni, sem hangulatromboló lenni, így iszom én is. Megállás nélkül, nagy kortyokban, és csak néha vágok egy torz fintort, aztán zavartalanul nyelem a következő üveg tartalmát, míg sorban ki nem végzem az elém pakolt üvegeket.
- Ettől fejre fogsz állni – jegyzi meg felröhögve.
- Te csak ne atyáskodj felettem – morgom sértett önérzetemet istápolva. - Igazából, azt hiszem, megértelek. Így már mindjárt elviselhetőbb a világ – biccentek csak úgy magamnak, alátámasztva a saját igazamat. - Te nem? - kérdem felé nyújtva az egyik üveget, de a fejét rázza, aztán elmegy ajtót nyitni. - Sebaj – vonok vállat. - Legalább több marad nekem.
- Azért, szólj előre, ha hányni terveznél – süpped be újra a kanapé, ahogy Vince kényelmesen elheveredik rajta.
- Mi bajod? - pislogok rá laposan, majd hunyorgok, mert kellemetlenül messze ül tőlem, aztán nyammogva feladom. - Kösz kérdésed, soha jobban! Tökre itt vagyok.
- Kérsz kaját? - felé fordulok, vigyorog. Szélesen, teli fogsorral. - Az felszívná az alkoholt.
- Engem...te...ne...etessél – förmedek rá felállva, aztán meredek rá, az étel, amit a kezében tart, meglehetősen jól néz ki. Tészta. Sok tészta.
Felém nyújtja az egyiket újra, de elutasítom. Az, hogy jól néz ki, még nem feltétlen vonja maga után azt is, hogy kérek belőle. Pont nem, de azért köszönöm. Lábaimat mozgatva szorongatom kezemben az üveget, Vince is belekortyol az egyik doboz sörbe. Azt hittem, az már el is fogyott. Ezt mondta, hazudott vagy tévedett. Tökmindegy. A tekintetem néha átvándorol rá. Figyelem a mozdulatait, egyszerű érintés, ahogy a füle mögé tuszkol néhány szökött tincset. Megfigyelem, ahogy a dobozt fogja, ahogy a szájához emeli és nagyot kortyol belőle. Érzem kiszáradni a számat. Nagyot nyelek. Figyelem Vince lélegzetvételét. Észreveszem a farmere divatos redőit a térdénél, aztán a combján, a halvány hullámokat a hajában és a kétséget a szemeiben.
Attól tartok. Azt hiszem. Úgy érzem, meg kell neki mutatnom a hálámat és a szeretetemet. Nem gyújtott rá, és ahelyett, hogy megint elment volna valahová, ő itt maradt velem. Közelebb húzódok hozzá, és ő meglepődik. Annyira meglepődik, hogy először nem is csókol vissza. Puha ajkai egyre feszesebbek lesznek, ahogy megtelnek vérrel. Izgató érezni a teste melegét ennyire közelről. Sötét szempillái arcomat karcolják, és ő lassan felocsúdik döbbenetéből, és a kezei a nyakamra siklanak. Máshogy csókol, mint egy lány. Határozottabban, és... nem tudom. Nem tudnám megmagyarázni, mi a különbség, de az biztos, hogy óriási. Lehet, pont emiatt nem érthetem meg én sem, mert annyira nagy, hogy egyszerűbb nem megmagyarázni. Gyöngéd, de magabiztos, érzem a halvány tartózkodását, de a visszafogottsága hamar átcsap mohóságba, amikor meggyőzi magát róla, hogy komolyan gondolom ezt a pillanatot. Ösztönből is a nyakába kapaszkodok, és magamhoz húzom, hogy átölelhessem.
Szerkesztve linka által @ 2015. 11. 15. 20:00:45
|
|
