|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| LastBreath | 2016. 05. 02. 18:58:21 | #34257 |
 Karakter: Vincent Goldwin
Megjegyzés: Hippimnek
Szeretem az olyan reggeleket, melyeket nem kísér másnaposság és fejfájás. Azt hiszem, el tudnám viselni így az életet. Mikor is kezdtem el inni? No és egyáltalán milyen indokból? A szüleim válása után, mikor egymásra mutogattak: „A te gyereked, nekem nem kell.” És nem is miattuk álltam neki inni. Egyszerűen csak képtelen voltam elviselni, hogy Seth sokkal jobban gyötrődik ez miatt, mint ahogy én valaha is fogok. Nem akartam látni, ezért elmenekültem.
Fájdalmas huppanás ébreszt, amúgy sem túl mély álmomból. Micsoda ébresztés!
- Merre jártál?
- Itt voltam a szobában végig – válaszol értetlenül.
- Nem így értem. Min gondolkodtál?
- Semmin – vágja rá azonnal. Hangjában tiszta elutasítás és zavar csendül.
- Persze, és most jön az, hogy kétségek nélkül higgyem el neked, hogy fényes nappal, kora reggel orra estél egy baromi nagy bőröndben, mert te éppen nem vetted észre azt, ami az orrod előtt volt?
Ezt nem gondolhatja komolyan.
- Igen... – mosolyodik el. - ... ezt el is várom tőled.
Nagyot nyújtózik. Nem tudom eldönteni, hogy mit várjak tőle? Hogy ez most vihar előtti csend, vagy nem is tudom. Vártam, hogy kiakadjon, kiabáljon, vagy lehordjon, tartson egy fejmosást, vagy akármit! Nem értem, és lehet, hogy nem is akarom. De mégiscsak tisztázni kéne.
- Nagyon haragszol a tegnapi miatt?
- Nem, mert nincs miért. - feleli.
- Kihasználtalak. - világítok rá a lényegre.
- Akkor kvittek vagyunk. - von vállat. - Állításod szerint én is kihasználtalak téged, sőt, kétszer is.
- Ezek szerint nekem még van egy igazolt lehetőségem? - kérdem bátrabban.
- Menjünk le reggelizni – belém csíp és elindul a szobából.
A nappaliban egy lélek sincs. A konyhában szintúgy, de nemrég mehettek el, mert a kávé és a tea még gőzölög, és a reggeli is melegnek tűnik az asztalon.
- Még nem válaszoltál a kérdésemre.
- A válaszom tudhatnád már anélkül is.
- Óh, valóban? - emelem meg szemöldököm.
- Aha. - motyogja a pultnak támaszkodva.
- És mi is lenne az?
- Ne szórakozz velem, Vince. Megmondtam már neked nem egyszer, hogy nem...
- Nem vonzódsz a férfiakhoz? - mondandójából kizökkenve bólint zavartan. - Rendben van, hiszek neked.
- Köszönöm. - sóhajt fel.
- Nem vonzódsz a férfiakhoz, és velem mi a helyzet?
- Hogyan?
- Hozzám vonzódsz? - kérdem elmosolyodva.
- Én n-nem. - dadogja szemeit lesütve.
- Hát ez baromi meggyőző volt. - nevetek fel, aztán előveszek két bögrét, hogy teát töltsek neki is és nekem is.
Dühösen kikapja kezemből a bögréket, majd lecsapja őket a pultra. Az egyikbe teát, a másikba kávét tölt. Utóbbit kezembe nyomja. Törlőrongyot ragad és a mellément cseppeket vehemensen törölgetni kezdi.
- Uhh, félelmetes vagy ilyenkor. - nevetek fel, ahogy az asztalhoz ülök.
Tányérokat tesz le az asztalra, evőeszközt szed elő, majd rántottát tesz mindkét tányérra.
- Milyenkor? - kérdezi foghegyről.
- Mikor dühös vagy. - kortyolok bele a kávémba. - Ilyenkor még gondoskodóbb vagy, mint általában.
- Hülye idióta, egy barom vagy. - tudatja velem, miközben brutálisan összegyűr egy szalvétát.
- Ez jó. - bólintok. - Mondjad csak nyugodtan, elvégre az elfojtás káros. Olvastam az egyik könyvedben.
- Minek nyúlkálsz a cuccaimhoz? - csattan fel.
- Te is bemész a szobámba – vonok vállat. - Idd a teád, mert ki fog hűlni.
- És aztán? - mordul fel.
Felnevetek, de ezt lehet hogy csak akkor kellett volna, ha már lenyeltem azt, ami a számban van. Ugyanis félrenyelek és nehezen jutok levegőhöz. Amíg én az életemért küzdök egy sokkal lágyabb kuncogás üti meg a fülünket. Seth úgy perdül meg a sarkán, mint akit rajtakaptak valami csúnya dolgon.
- Minden rendben drágám? - a nagyi színre lép és megsimogatja Seth arcán.
- Mióta tetszik itt lenni? - vigyorodom el.
- Tetszik? Menten nyakon váglak – csóválja meg a fejét, aztán beleborzol a hajamba. - Családban vagy, érezd magad otthon és ne éreztesd velem folyton folyvást, hogy milyen vénlány vagyok már.
- Hát ezzel sem kaptunk választ a kérdésre – szól közbe Seth.
- Épp elég ideje ahhoz, hogy megértsek egy, s mást – mosolyodik el sokat tudóan.
Seth nagyanyjának mindig is megvolt a magához való esze. Más korban nőtt fel, mint mi, vagy a szüleink. Ő egy percig sem csinál úgy, ha észrevesz valamit, mintha nem venné észre. Igazából cseppet sem zavar az öreglány közbelépése. Csípőmet a pultnak döntöm.
- Ez sok mindent megkönnyít. – túrok hajamba szórakozottan.
- Mégis miről beszélsz? – villannak rám Seth szemei.
- Nem figyeltél tökfej? A drága jó nagyi, most mondta, hogy megértett egyet, s mást. Gondolom levonta a saját kis konklúzióit is. – vigyorgok rá a nénire, aki csak sejtelmesen mosolyogva bólint.
- Szép is az, ha a fiatalok szeretik egymást. – jegyzi meg.
- Nem szeretjük egymást! – csattan fel Seth és hátat fordít nekünk. – Legalábbis nem úgy, ahogy te gondolod. – motyogja bosszúsan az orra alatt.
A nagyi rosszallóan megcsóválja a fejét, majd rám néz. Én megvonom a vállam és félszegen elmosolyodom. Az öreglány mély levegőt vesz és kinyitja a száját, de csak megingatom a fejem. Nem érne semmit, ha elkezdene erősködni. Jó ez így. Majd valahogy megoldom egyedül, mint mindent. A ház előtti feljáróra begurul a családi autó és Seth szó nélkül kirobog a konyhából, hogy segítsen a szülőknek behozni, amit vásároltak.
- Mondtad már neki? – kérdezi a nagyi komolyan.
- Ha mondanám, se hinné el. Különben is „egy barát kiváltsága, hogy az mellett lehet, akit szeret”. – kiiszom kávém maradékát és a bögrét a pultra teszem.
- Én a helyedben a kezembe venném az irányítást Vincent. – jegyzi meg és a nappali felé indul.
- Szóval mégis csak tudja a nevemet! – kiáltok utána elképedve, de ő csak a válla fölött pillant vissza rám mosolyogva.
- Sokkal többet tudok, mint gondolnád.
Ajtónyitódás, majd papírzacskók zörgése hallatszik, végül Seth édesanyja bukkan fel a konyhaajtóban, mögötte a családfő, a sort pedig a hippi zárja. Még mindig feldúlt, de ezt igyekszik leplezni, nem nagy sikerrel. Szemeiben bizonytalanság csillan, ahogy a rám, majd a nagyira néz, aki időközben visszatipegett a konyhába.
- Segítek. – veszek ki egy zacskót Maria kezéből és nekiállok pakolászni, bár fogalmam sincs, mit, hova kéne tennem. Annyira azért nem ismerem ki jól itt magam.
- Vincent. – szólal meg Peter. – Mit szólnál hozzá, ha holnap hajnalban összeszednénk a cuccainkat és lemennénk a partra horgászni? – kérdezi felcsillanó szemekkel.
- Ki van zárva. – szól közbe Maria. – Tegnap vettem le a karjáról a gipszet. Pont nem hiányzik neki, hogy kifárassza magát, ha netán kapás van. – rázza meg a fejét.
- De akkor mit csináljunk? – kérdezi a férfi tanácstalanul. – Nem ülhetünk körben és bámuljuk egymást.
- Akkor miért nem grillezünk? – kérdezem és hirtelen minden tekintet felém fordul. A családtagok arcáról sugárzik a döbbenet. – Vagy nem. – teszem hozzá váll rándítva. Bármi jobb a horgászatnál.
- Végül is ez nem rossz ötlet. – ismeri el Maria.
- Nem, ez egész jól hangzik. – bólogat Peter.
- Akkor ez el van döntve. – csapja össze tenyerét a nagyi.
A nagy sürgés-forgás a konyhában hamar abbamarad és mindenki elvonul a saját dolgára. Én a magam részéről kiülök a ház mögé és rágyújtok. Elgondolkodva figyelem, ahogy a szürke füst elkígyózik a verőfényes napsütésben. Lassan itt van a Karácsony is. Talán fel kéne vetnem Sethnek, hogy költözzünk el az isten háta mögé, ha végeztünk az egyetemmel. Egy olyan helyre, ahol nincs senki más rajtunk kívül és körbevesz a nyugalom. Na persze, mintha ez olyan könnyen menne. Nem is tudom, mit szólna, ha csak úgy hirtelen felhoznék ilyesmit. Meg sem értené. Talán még meg is kérdezné, hogy elment-e az eszem. Erre a gondolatra felkuncogok, ahogy újabb füstfelhőt eresztek ki ajkaim közül.
- Látom jó a kedved. – csukja be maga mögött az ajtót a hippi. – Mire gondoltál.
- Lényegtelen. – szívok bele a méregrúdba.
Elkomorodik, végül kiböki, ami piszkálja a csőrét.
- Mit mondtál a nagyinak? – kérdezi szemöldök ráncolva.
- Az égvilágon semmit.
- Vince…
- Faképnél hagyott azzal a tudálékos, öreglányos mosolyával. – vágok szavába, még mielőtt meggyanúsíthatna, hogy hazudok.
- Nem értem őt. – rázza meg a fejét. – Mégis mire gondolhatott?
- Ki tudja? – húzom el a számat. – Öreg már, elvan a saját világában.
- Azt mondod?
- Azt. – bólintok és elnyomom a csikket a földön. – De akármi is van, nem mosod le magadról. – vigyorgok rá.
- Ezt meg mire véljem? – kérdezi értetlenül.
- Nos, te vallottad be a nagyinak, hogy szeretsz engem.
- Egy idióta barom vagy. – üt bele a vállamba.
- Nem nagyobb, mint te. – dörzsölöm meg vállamat. – De most komolyan, elképzelted valaha is?
- Mit?
- Nemtom. – vonok vállat. – Azt, hogy milyen lenne, ha tényleg úgy lennénk együtt, ahogy a nagyid képzeli. – nem mutatom, nem akarom, hogy lássa, ez mennyire feszültté tett. Minden attól függ, hogy erre mit fog válaszolni.
- Komolyan kérdezed? – kérdi elmerengve.
- Szeretnéd, hogy komolyan kérdezzem? – nézek szemeibe.
- Vince, én… - hangjában zavar csendül.
- Jól van. – sóhajtok. – Befejeztem. Nem vicces, amikor ennyire komolyan veszel. – jelentem ki könnyeden és gondolatban fejbe lövöm magam. Nem akarom, hogy bármi is elijessze. Ha az kell ahhoz, hogy mellette maradjak, akkor képesnek kell lennem még önmagamnak is hazudni, vagy fájdalmat okozni. Ez már évek óta így megy, nem fogok pont most változtatni rajta.
Fürkészi az arcomat anélkül, hogy szólna bármit is. Megint belém akar látni és megfejteni. Nem engedhetem meg, hogy bármit is felfedezzen. Már így is magam alatt vágom a fát. Nem tudom, mit érnék el azzal, ha nyíltan megmondanám neki az igazat. Egyszer már megtettem, nem vett komolyan. Ezek után sem érdekelné gondolom. Elvan a saját egyenes útján, amit elképzelt magának és van olyan makacs, hogy az alkoholista haverja miatt se térjen le róla. Mert önző ő is legalább annyira, mint én.
- Nem értelek. – szólal meg végül halkan.
- Akkor ezzel már ketten vagyunk. – kelek fel és hajába túrva lépek el mellette, hogy visszamenjek a házba.
A nap további része zavartalanul, családias hangulatban telik, csak úgy, mint az előző nap is. Beszélgetések, nosztalgiázások, közös ebéd-, majd vacsorakészítés. Élménybeszámolók, egy-két meghatódott könnycsepp, felszabadult nevetés. Meleg, családi fészek. Bár sose kéne kiszakadnunk innen. De minden jónak vége van egyszer. Az este, majd az éjjel is hamar elérkezik. Seth nem hozza fel a beszélgetésünket, de látom rajta, hogy zavarja. Nem kerül és beszél velem, de az is lehet, hogy csak a családja miatt teszi. Lényegtelen.
Egy forró zuhany után fekszem el a hálózsákban, aztán elkényelmesedve hunyom le a szemeim. Seth szó nélkül lép be a szobájába, majd indul ő is a fürdő felé. Már majdnem alszom, mikor hallom nyitódni, majd csukódni az ajtót mögötte. Puha léptekkel halad el mellettem, s mászik be az ágyba. Egy darabig még babrál a takaróval, aztán csend zuhan a sötét szobára.
- Vince… - szólal meg halkan.
Nem válaszolok, nem vagyok benne biztos, hogy valóban akarja-e azt a beszélgetést, amit most a fejébe vett. Jobb lesz most neki, ha azt hiszi, alszom.
|
| linka | 2016. 01. 24. 14:44:32 | #33912 |
 Karakter: Seth Lesnar
Megjegyzés: Nyomimnak
Fogalmam sincs, miből szűrte le azt a következtetést, hogy nekem itt és most szükségem van a szexuális zaklatására, mindenesetre kénytelen leszek őt elkeseríteni. Elegem van már abból, hogy következmény nélkül megtehet akármit, mert van elég pénze és, mert ő egyszerűen akármit megtehet, hiszen soha senki sem szólt bele az életébe. Mindig is szabadság vette őt körül, nem számított soha senkinek, hogy vele mi történik. Elkeserítő, hogy vannak emberek, akik gyereket vállalnak anélkül, hogy felnőnének a feladathoz. De mire is számíthat az ember, ha egyszerűen csak egy újabb címlapra szánták az édesen mosolygós újszülöttet, akiből aztán egy fennhéjázó gazdag ficsúr lett.
És ez a ficsúr valamiért az én barátságomat kérte, miközben bárkiét megkaphatta volna. Sőt, a barátságnál akár még többet is. Tisztában vagyok az életvitelével, azzal is, hogy korábban milyen volt. Nem hagyott ki egyetlen puccos bulit sem, régebben még a szüleivel is eljárt a fogadásokra, aztán lassacskán megváltozott minden. Megismertem őt, de mint ahogyan mindenkinek, nekem is csak a felszínes dévaj, hűvös és szókimondó arcát mutatta. Talán a bizalmatlanság tette, vagy a kettőnk közt húzódó szakadék, amit hiába enyhített az idő, kettőnk élete ugyanúgy éles ellentétben áll egymással mai napig. Hiába az igyekvés, vannak dolgok, amiken nem lehet változtatni, ahogyan elfogadni sem. Én megpróbáltam átérezni, majd elfogadni Vince tehetetlen dühét, melyet a tulajdon szülei lobbantottak benne lángra, igyekeztem megenyhíteni a haragját, amivel csak igen csekély eredményt értem el. Összeköltöztünk, hogy aztán a nyakamba varrhassa az újabb és újabb vitákat, figyelmeztetés nélkül rántott bele minden csalódása mélyére és mindezt anélkül, hogy szavakkal kimondott volna bármit is. Éreztem a feszélyezettségét, elfojtott indulatait, segíthettem volna, de nem tudtam, mert soha nem osztotta velem meg a problémáját, mert egyszerűen nem akarta, hogy megoldjam őket, ahogyan azt sem, hogy meghallgassam őt.
- Tudod egyáltalán nem vagy fair – érzem a lélegzetét, testének hőjét, ami a testemnek feszül. Megrettenek, de nem miatta, hanem a saját reakcióim miatt.
Félek a pillanatnyi forróságtól, ami elönt a szavaitól, s tartok attól is, hogy egyszer majd újra rátalál a régi arcára, s az a szeretetéhes, segítőkész kisfiú végleg a háttérbe szorul majd. Mert nem volt ő mindig ilyen, csak.... Csak miután...Nem is emlékszem, mikor változott meg ilyen visszafordíthatatlanul minden.
- Nem fair? - kérdezek vissza megmoccanva.
- Nem bizony – újra elborít a forró lélegzet,egyszerre taszít és bűvöl el. - Te ugyanis már kétszer kihasználtad, hogy meleg vagyok – puha ajkai szinte égetik a bőrömet, ahogy alig érintve a fülemet súrolják. - Az lenne a legkevesebb, ha most én is kihasználnám, hogy meleg vagyok.
- K-kétszer? - vesztem el hangom, s vele egyidejűleg a beszédkészségem. Hülyeség, de a kíváncsiság felülírja a félelmem, így habozva ugyan, de felé fordulok. Arca a félhomályban árnyas karcokkal rajzolódik ki, szemei parázsként ragyognak az ablakon át beszivárgó Hold sugaraiban. - Te meg miről beszélsz?
- Semmiről – nyom vigyorgó ajkaival csókot az orromra. - Jóccakát.
Részéről ezzel rendezve és lezárva minden. Nem magyaráz, mintha értelmét sem látná annak, hogy bármit is kifejtsen nekem. Nehogy már még véletlenül is tisztában legyek vele kapcsolatban bármivel. Tőlem elhúzódva csúszik le az ágyról, aztán gyakorlott mozdulatokkal a hálózsákba bújik. Oké, elhúzódott és én lélegzethez jutok végre. De nem fog ő odalent fázni? És nem kényelmetlen neki a földön aludni? Ki tudja lehet, hogy reggelre eszméletlen hátfájdalmakkal ébred majd vagy elfekszi a nyakát.
- Mit csinálsz? - kérdem halkan, nehogy bárki meghallja a hangom.
Azt sem szeretném, ha felébredne valaki, mert mi zajosak vagyunk. Pedig nem is csinálunk igazából semmit. Óh, egek. Ha anyáék megtudnák, hogy Vincentet igazából mennyire nem érdeklik a lányok...biztosan kiakadnának rajta.
- Alszok? - kérdez vissza.
- De miért ott?
- Mert ha melletted feküdnék, nem tudnék ígérni semmit a testi épségedért Seth – néz a szemeimbe megkomolyodva. - De egy újabb miértet megelőzendő – lélegzetet vesz, s a szemeim pár pillanatig emelkedő, majd süllyedő mellkasára rebbennek. - Vonzó vagy Seth és kívánlak. De sajna a shaolin papokat már kiskorukban körül metélik, ezért nem tudnék veled mit kezdeni – von vállat hanyagul.
- Azt ne akard mondani, hogy még engem is képes lennél megfektetni, ha már úgy sincs egyetlen egyéjszakás partnered sem elérhető közelségben – ezzel akaratlanul is eszembe jut, mikor megjegyezte, hogy rám úgysem állna neki fel, nem mintha el is vártam volna tőle, de a sértettség attól még lekúszott a torkomon. Most meg erre előáll ezzel az egésszel. Nem értem őt, tartok tőle, hogy soha nem is fogom megismerni az elméjét, mert egyszerűen nem hagyja. Nem engedi, hogy bárki is a közelébe férkőzzön.
- Ez most majdnem olyan, mintha azt mondtad volna, hogy hagynád, hogy megfektesselek, ha megpróbálnám – kacag fel színtelenül.
- Ne forgasd ki a szavaimat!
- Semmi ilyet nem tettem. Te éppen elég profi vagy ahhoz, hogy kiforgasd a saját szavaidat – érzem a hangján a mosolyát.
- Na és mégis hányszor mondjam el még neked, hogy nem vonzódom a saját nememhez?
- Tudod Seth, minél többet mondogatod, és minél erősebben bizonygatod, én annál bizonytalanabb leszek ebben – kuncog fel.
- Látom baromi jól szórakozol rajtam – jegyzem meg.
- Nos, magamon már szórakoztam, amint láttad – von vállat újra, ugyanazzal a hanyag eleganciájával, mint mindig. Megrökönyödöm, mert ezek szerint tudja, talán még látta is, hogy én látom azt, ahogyan ő...magának...és még csak nem is szólt semmit...én meg mocskosul végignéztem, pedig nem akartam. Eszemben sem volt. - A kukkolás nem szép dolog.
- Nem kukkoltam! - csattanok fel reszketeg hangon.
- Ha te mondod – vonja meg a vállát.
- Nem kukkoltam – ismétlem meg magam sötéten. - De eltűntél és láttam a fényt a fürdőben. Azt hittem, hogy rosszul vagy! Még mindig nem épültél fel teljesen és én aggódtam érted.
- Ha tényleg annyira aggódtál értem, mint amennyire mondod, akkor nem hagynál magamra.
Nem értem őt. Nincs logika a szavaiban. Magára hagyni? Mégis mikor hagynám őt magára és miért tenném?
- Vince... amióta hazaengedtek a kórházból, nem vagy önmagad. Történt valami, amiért kiérdemeltem ezt a fajta bánásmódot?
- Máskor is szoktalak cukkolni.
Igen, de nem ilyenekkel. Mégis mi változhatott meg?
- Igen, máskor is szoktál, de nem ilyen intenzitással. Annyira gyerekesen viselkedsz, ha a magánéletem kerül terítékre. Miért nem tudod elfogadni, hogy rajtad kívül vannak mások is az életemben, akiket szeretek? Én nem vagyok olyan antiszociális, mint te. Mi lenne, ha te is nekiállnál az alkoholizálás helyett normális emberi kapcsolatokat kiépíteni?
- Nincs szükségem másokra. Veled ellentétben akárkivel is próbáltam „barátkozni” mindig az lett a vége, hogy a szüleim pénze sokkal érdekesebb lett számukra és amíg én fizettem mindenkinek mindenhol, addig király voltam. Elnézték, ha szemét seggfej módjára viselkedtem, mert tudták, hogy gazdag vagyok és ha jó fejek maradnak velem szemben, akkor talán nekik is jut pár lerágott csont a lábtörlőre. Ilyenekre meg nincs szükségem. Nem azt akarom, hogy a pénzt lássák bennem, hanem azt aki valójában vagyok. Ezért van csak rád szükségem. Mert te engem látsz minden hibámmal és minden rossz döntésemmel együtt. És ha már ennyire tudni akarod, talán pont azért alkoholizálok továbbra is, mert azt akarom, hogy odafigyelj rám.
- Önző vagy és gyerekes – sóhajtom.
- Ó, ugyan Seth. Beszélgetünk, lelkizünk. Nem ismersz engem. Mi a baj azzal, ha elmesélem neked, milyen vagyok?
- Mert te egyáltalán nem ilyen vagy!
- Nem? - mosolyog újra. - Akkor milyen?
Nem válaszolok neki, sőt, helyette egyenesen szó nélkül hagyom. Ami azt illeti fogalmam sincs, hogy erre mi érdemlegeset válaszolhatnék neki. Fogaimat ajkaimnak alsó felébe mélyesztem, s mély hallgatásba kezdek tüntetőleg.
- Én is így gondoltam – fekszik el. - Maradtunk volna inkább a szex mellett ez helyett – sóhajtja.
- Nem vonzódom a...
- … férfiakhoz – vág a szavamba szelíden. - De engem gyerekesnek tartasz, az meg messze van a férfitól.
- Vince, hagyd ezt abba. Nem vagyok meleg és nem is leszek az – fedem meg fáradtan.
- Gyerünk, akkor csókolj meg – mozdul hirtelen, az ágy mellé térdel és fölém hajol. - Ha nem lesz rád semmilyen hatással, akkor elismerem, hogy nem vagy homár.
- Ne szórakozz.
- Halálosan komolyan gondoltam – néz a szemeimbe. - Soha nem kértem tőled, hogy bizonyíts be valamit. Ez egyszer tedd meg, és nem fogok többet kérni tőled semmit.
Habozok, mert még mindig rejtély számomra. Miért akarja, hogy megcsókoljam őt? Mit akar ezzel bizonyítani? És, ha megkapja majd utána a választ azzal mit tervez? Lenne ennek az egésznek bármi értelme? Nem, aligha. Kötve hiszem, de szerintem ezt még ő sem gondolta át. Azt hiszem nem is érdekli. Pont leszarja, egyszerűen jó ötletnek tűnt neki, aztán most rám tukmálta, hogy megtegyem. Nemet is mondhatnék rá neki. Igen, megtehetné, hiszen nem kötelességem rá hallgatni. Mégsem ellenkezek. Felkönyökölök, perzselő lélegzete az arcomat éri.
- Ezután leszakadsz a témáról – morgom puhán az ajkaira tapasztva a számat.
Lassan mozdulok, félve és vigyázva, haragos lassúsággal, mert Vince vértelen ajkainak az érintése nem önt el undorral, mint azt vártam.
- Én nem vagyok nő Seth. Nem kell vigyáznod az érzelmeimre egy csók közben – susogja az ajkaim közé, s lélegzete keveredik a lélegzetemmel, aztán meglepődöm, mikor megérinti a tarkóm és egészen közel húzza arcomat az övéhez. - Megmutatom.
Nem lesz ez így jó. Vince nyelve az ajkaimat érinti, s fogaival karcolja fel a húst, noha nem sebez meg, de mozdulata kellemes ingerként éri a testem. Fojtottan felnyögök és rászorul kezem a vállára. Nedves nyelve a számba siklik, merészen és kihívóan, s szenvedélyes, pezsdítő táncra hívja az enyémet. Érzem ahogy végigsiklik a szájpadlásomon, Piercingje fémes érintése újszerű érzéssel tölt el. Nyelve nedvesen feszül hozzá a nyelvemnek, s ez a kellemes érzés a fejem búbjától a bokámig elzsibbaszt és végigbizserget. Tudatos mozdulattal dönt vissza az ágyra, míg az ujjaim megremegnek a vállain, ahogy esetlenül belé kapaszkodom.
- Elég volt – zihálom felforrósodott arccal.
Rám néz, de én elkerülöm a tekintetét, nem engedem, hogy meglásson rajtam bármit is. Lemondó sóhaja balzsamos nyugtatóként hat mellkasomban verdeső szívverésemre.
- Bocs – mondja elfészkelve magát a hálózsákban.
Apró, félszeg biccentéssel fogadom el némán a bocsánatkérését, na nem mintha elkövetett volna bármi bűnöset is, amiért a bocsánatomat várhatná. Moccanatlanul hallgatom elcsituló lélegzetét, halk szuszogásában van valami tagadhatatlanul elbűvölő, ami a gyerekkoromat idézi bennem elő. Milyen gondtalan is volt akkoriban az élet. Félelmetes, mennyi minden meg tud változni az évek folyamán, és ez alatt nem csak Vincentet értem, hanem minden mást, s köztük saját magamat is. Tudom, emlékszem még rá, hogy mit mondogatott a nagyapám, rémlik még, hogy a halála előtt is elismételte ugyanazt, mint minden egyes nap, mikor ellátogattam hozzá. Nagymamámmal a kapcsolata nem volt mesébe illően boldog, de túl öregnek tartotta már magát ahhoz, hogy ügyvédet fogadjon és elváljon tőle. Nem szerették már egymást, és én tiszteltem mindkettejüket az őszinteségükért, hogy meg sem próbálták eljátszani a szerelmüket. Nem vágyódtak egymás mellé, de ettől eltekintve tisztelték és barátjukként tekintettek a másikra. Bár nem voltak már olyan szintű kapcsolatban, mint annak idején, mikor összeköltöztek, kettejük közt a kötelék ugyanúgy megmaradt. Tisztelem őket, mert kitartottak egymás mellett, mert szerelem nélkül is eltűrték egymás hóbortjait, morgásait. Szemeimet lehunyva fészkelődöm el a takaró alatt én is, majd a fal felé fordulva az alvással is megpróbálkozom...
Szeretem a reggeleket! A világ körülöttem ilyenkor elcsitul, ahogyan zagyva gondolataim is elapadni látszanak, s helyüket kellemes üresség váltja fel.
Nesztelenül ügyeskedem ki magam a takaró alól, félve és vigyázva, hogy Vincentet ne ébresszem fel, hiszen elég fáradtnak tűnt az éjjel. Éppen csak befeküdt a hálózsákba és már aludt is, mint akit agyonütöttek. Felszisszenve kapok a lábamhoz, mikor felborulok az egyik bőröndbe és a sípcsontomat is beleverem az ágy lábába.
- Merre jártál?
- Itt voltam a szobában végig – értetlenkedem lehuppanva az összegyűrt takaróra és a fájós lábamat dédelgetve ráncolom össze a homlokomat.
- Nem így értem. Min gondolkodtál?
- Semmin – vágom rá kiegyenesedve.
- Persze, és most jön az, hogy kétségek nélkül higgyem el neked, hogy fényes nappal, kora reggel orra estél egy baromi nagy bőröndben, mert te éppen nem vetted észre azt, ami az orrod előtt volt?
- Igen... - mosolyodom el lassan -... ezt el is várom tőled.
Nyújtózva ásítok bele a markomba, aztán a hajamat rendezgetve körbenézek a szobámban. Hiányzott, az otthonihoz képest ijesztően letisztult, békés és csendes, igazi menedék, ahol az ember örökké jól érzi magát. A szoba minden sarka emlékeket idéz bennem fel és még a falon is ugyanúgy ott ragadtak a vékony kis vonalkák, amikkel a magasságunkat jelöltük. Mosolyogva ingatom meg a fejem, Vincent mindig lehagyott mindenben, nem volt ez másként a magasságban is, aztán lassacskán utolértem őt és most szinte fej-fej mellett vagyunk.
- Nagyon haragszol a tegnapi miatt?
Rég hallottam már őt ennyire bizonytalannak. Ez egészen megindít, de csak a fejemet ingatom. Még mindig nincs miért bocsánatot kérnie.
- Nem, mert nincs miért.
- Kihasználtalak – vágja rá nyomatékosan.
- Akkor kvittek vagyunk – vonok vállat felkuncogva. - Állításod szerint én is kihasználtalak téged, sőt, kétszer is.
- Ezek szerint nekem még van egy igazolt lehetőségem?
- Menjünk le reggelizni – csípek bele az oldalába, míg mellette elsietek, aztán a lépcsőn lerobogva kíváncsian körbelesek a nappaliban. A tegnapi italozgatás nyomainak már hűlt helye, minden szépen el lett pakolva és a bepiszkolt poharak is a helyükre kerültek patyolat tisztán. Ez aztán az ellátás, tényleg hiányzott már az itteni légkör, hiszen annyira más minden. Átsétálok a konyhába, ahol ugyanolyan ragyogó rend fogad, de a reggeli az asztalon vár minket szépen letakarva. Gyanakodva pillantok a falon függő órára, észre sem vettem, hogy ennyit aludtunk. Gyakorlatilag a délelőttünk zöme elment anélkül, hogy bármi hasznosat is csináltunk volna. A pulton lefőtt kávé és gőzölgő tea vár, aminek kellemes gyümölcsös illata van.
- Még nem válaszoltál a kérdésemre.
Nem akarok elgondolkodni a kérdésén ahogyan a válaszomon sem.
- A válaszom tudhatnád már magadtól is.
- Óh, valóban? - emelkedik meg kíváncsian a szemöldöke. Kisimult arcát arrogánssá teszi, undokká és számomra oly ismerőssé.
- Aha – motyogom megtámaszkodva karjaimmal a hátam mögött lévő pulton.
- És mi is lenne az?
- Ne szórakozz velem, Vince. Megmondtam már neked nem egyszer, hogy nem...
- Nem vonzódsz a férfiakhoz? - zavartan bólintva emelem el tekintetemet az arcáról. - Rendben van, hiszek neked.
- Köszönöm – szusszanok fel.
- Nem vonzódsz a férfiakhoz, és velem mi a helyzet?
- Hogyan?
- Hozzám vonzódsz? - húzódnak széles mosolyba az ajkai.
- Én n-nem – sziszegem villámló szemekkel.
- Hát ez baromi meggyőző volt – nevet fel röviden, vállam fölött elnyúlva kap ki a szekrényből két bögrét a füleinél összefogva, aztán mindkettőbe teát önt.
Kezdeti zavaromat hamar felváltja az indokolatlan harag, pedig még most sem tett semmi megbocsáthatatlant. Gyűlölöm a sajátos humorát, amivel képes átgázolni bárkin, nevetségessé teszi az embert és még csak nem is foglalkozik velem. Gyűlölöm, hogy bár a barátjaként tekint rám, én is csak egy remek alapanyag vagyok a hülye humorához. Irritáló, idegőrlő, de mégsem teszek ellene semmit, pedig megtehetném, hiszen szabad akaratom van. Ingerülten veszem ki a kezéből mindkét bögrét, aztán valamivel erősebben az asztalra teszem őket és teleöntöm mind a kettőt. Vincent kávét kap, míg én magamnak teát töltök, aztán a bögrét félre tolva törlőkendőt ragadok és felitatom a félrehullott cseppeket.
- Uhh, félelmetes vagy ilyenkor – nevet fel az asztalhoz ülve.
Tányérokat veszek elő és villákat, aztán azokat is az asztalra teszem. Sértetten húzom el a számat, míg mindkét tányérba rántottát szedek, de van még lekvár, pirítós és felvágott is.
- Milyenkor? - kérdezek vissza leülve az asztalhoz.
- Mikor dühös vagy – mosolyog belekortyolva a kávéjába. - Ilyenkor még gondoskodóbb vagy, mint általában.
- Hülye idióta, egy barom vagy – gyűröm öklömbe a szalvétát.
- Ez jó – bólogat lelkesen. - Mondjad csak nyugodtan, elvégre az elfojtás káros. Olvastam az egyik könyvedben.
- Minek nyúlkálsz a cuccaimhoz? - fakadok ki.
- Te is bemész a szobámba – von vállat. - Idd a teád, mert ki fog hűlni.
- És aztán? - morgom engedelmesen a bögre után nyúlva.
Felszisszenek, mikor ő hangosan felröhög, aztán prüszkölve a száját törölgeti a kézfejével, miután félrenyelt. Ez azért valamiféle megnyugvással tölt el, hogy mégsem olyan tökéletes ő, mint ahogy azt állítja. Egy kedvesebb és lágyabb kuncogásra megrökönyödve fordulok hátra, nagymamám a terméskövekkel kiépített boltív alatt álldogál, ráncait mosolya feleleveníti, s az arcát is kedvessé, már-már angyalszerűvé varázsolja. Kontyából a sötét loknik kitekeregnek, némelyik a homlokába perdül, amit vidám mosolyával nem győz félretűrni. Elszégyellem magam és zavartan megkavargatom a bögrényi teámat, ami már valóban kezd egészen kihűlni, de nem visz rá a lélek, hogy felálljak az asztaltól és meleggel felöntsem, vagy a mikróba pakoljam.
- Minden rendben drágám?
Ráncos tenyér simul az arcomra, lehűti azt és nyugalmat olt feszült izmaimba. Vállat vonok, aztán rájövök, hogy ez így nem lehetett túl meggyőző, így kényszeredetten bólintok is egyet ráadásként.
- Mióta tetszik itt lenni? - vigyorog Vince pimaszul.
- Tetszik? Menten nyakon váglak – csóválja meg szeretetteljesen a fejét, míg kedvesen Vince szőke tincseibe borzol. - Családban vagy, érezd magad otthon és ne éreztesd velem folyton folyvást, hogy milyen vénlány vagyok már.
- Hát ezzel sem kaptunk választ a kérdésre – kotyogom célzatosan közbe.
- Épp elég ideje ahhoz, hogy megértsek egy, s mást – somolyog az öreg hölgy úgy, mint aki tudna valamit, amit mi nem.
Szerkesztve linka által @ 2016. 01. 24. 15:52:10
|
| LastBreath | 2016. 01. 23. 14:50:28 | #33909 |
Karakter: Vincent Goldwin
Megjegyzés: Hippimnek
" Elbújhatnék itt, a szíved mélyén,
a világban immár nincs helyem;
ringatóznék minden dobbanásra,
s a tiéd lehetne az életem."
Hát itt vagyunk. Megérkeztünk. Mintha legalább ezer év telt volna el azóta, hogy ezen a küszöbön álltam. Bevallom kissé félek attól, hogy Seth szülei látni fogják rajtam a változást. Rá sandítok kedvenc hippimre, aki hezitál azon, hogy kopogjon-e vagy sem. Végül bátortalanul emeli fel kezeit és bekopog. Alig pár perc és az ajtó kitárul. Maria örömkönnyek közepette borul a nyakunkba. Milyen közvetlen egy vadidegennel szemben. Igazából meg sem érdemlem a nő szeretetét, de ő olyan szeretettel ölel magához, mint tulajdon fiát. Sután emelem fel karom, hogy viszonozhassam ölelését. Elenged minket.
- Jól utaztatok drágáim? - kérdezi derűsen.
Belépünk a házba és az ajtó immár mögöttünk csukódik. Peter is kijön üdvözölni minket. Kezet fog velem. Kézfogása barátságos, ahogyan mosolya is. Közben megjelenik a színen a nagyi is, akitől kapok két nyálasan cuppanós csókot az arcomra, majd csontropogtatóan átölel. Semmit nem változott az öreglány.
- Hát a nagyi? - kérdezi Seth.
- Vangog fiam, borzalmasan sovány vagy! - szörnyülködik a nagyi. - Ugye nem csak gyos kajákon élsz? Na várjál, majd én felhizlallak. - és orrom alá dug egy üveg lekvárt. - Kóstold meg! Isteni lett. Én magam főztem.
- Csak nehogy a kemencében végezzem a hizlalás után nagyi. - vigyorgok rá.
- Ugyan Virgil, ne beszélj hülyeségeket! Na, gyerünk kóstold meg a lekvárt!
- Hová vigyük a táskákat? - kérdezi Seth tanácstalanul felém sandítva. Én csak vigyorogva vállat vonok, ahogy belemártom ujjamat az édes lekvárba.
- A szobádba természetesen. Van hálózsák is, matraccal sajnos nem tudunk szolgálni, de van pokróc elég, azzal tudtok puhítani valamelyest a fekvőhelyen. - válaszolja Maria.
- Hű nagyi finom lekvárt tud főzni. - kerekednek el a szemeim és ujjam ismét elmerül a ragacsos boldogságban.
- Majd csomagolok nektek a haza útra Verne. - bólogat lelkesen.
- Aha, csúcs. - hallom Seth hangját.
- Mintha sátoroznánk. - kacsintok rá, hátha sikerül kicsikarnom belőle egy kicsivel több lelkesedést.
Felkapok egy táskát és a nagyit meg a lekvárt hátam mögött hagyva elindulok a lépcsőn. Seth szobája ugyanúgy néz ki, mint régen. A hatalmas műanyag Godzilla ott áll a polc közepén, mellette egy GI Joe figura, meg valami Action Man fő gonosz. Teljesen magával ragad a nosztalgia. Mennyit játszottunk velük kölyökként! Mintha itt megállt volna az idő.
Seth kotorászik a táskákban, majd egy kisebb csomaggal a fürdő felé indul.
- Saját fürdőszoba. Még mindig klassz. - nézek át a válla fölött.
- Igen, szerettem én is. - vigyorodik el.
Kipakolunk, aztán a földszintre érve előkerült az aperitif is. Ezek után Peter úgy gondolta kisajátít magának, és újra végig vezetett horgász pályafutásának csodálatos történetein és eseményein. Minden díjhoz, trófeához külön történet dukál, amiket ugyan már hallottam, de udvariasan végig hallgatom őket. Nem érdekel túlzottan és nem is lelkesedem érte, de nem akarom, hogy Seth kellemetlenül érezze magát miattam.
Ez után Maria vesz kezelésbe. Megvizsgálja gipszelt karomat, majd úgy dönt gyógyultnak nyilvánítja és megszabadít tőle. Elképesztő élmény újra levegőt érezni bőrömön, de még elképesztőbb élmény érezni azt az orrfacsaró szagot, amit áraszt magából. Ha nem is küldenek el szigorúan kezet mosni, magamtól is megtettem volna. De mégis a legjobb élmény az egészben az, hogy jóízűen megdörzsölhetem viszkető bőrömet.
Megvacsorázunk. Családias a hangulat. Seth szüleinek társaságában az ember képes elfelejteni minden problémáját. Újra rájöttem, miért szerettem átjárni ide kölyökként. Itt mindig foglalkoztak velem, olyan volt, mintha én is a családjuk része lennék. Mintha Seth-tel testvérek lennénk. Megmagyarázhatatlan melegség önti el a mellkasom és talán azt sem bánnám, ha itt maradnánk örökre.
- Dugig vagyok és már fáradt vagyok. - kel fel az asztaltól a hippi.
Elvonul a szobája felé, de én nem követem. Még maradok az asztalnál ülve. Beszélgetünk mindenféle dolgokról. Jelentéktelen, gyerekes dolgokról. Születésnapokról, kedvenc tévé műsorokról, színészekről, zenéről. Teljesen normális, hétköznapi dolgokról. És ez így van jól.
Talán egy fél órát még kihúzok, aztán fáradtságra hivatkozva követem Sethet, akire az ágyban találok rá.
- Hűha, nagyon klassz a családod, szeretek itt lenni, itt olyan... - leülök mellé az ágyra és ő mosolyogva arrébb csúszik. Nem találom a megfelelő kifejezést.
- Kedvesek? - kérdezi és én bólintok.
- Fáradt vagy? - most rajta a sor, hogy bólintson. - Rendben, akkor alszom a földön, te meg aludj.
- Ne most menjen el az eszed. Elférünk itt ketten is. Legfeljebb összehúzzuk magunkat.
- Sok jó ember kis helyen is elfér elméletalapján?
- Úgy bizony.
- Reggelre az elmélet bukni fog.
- Ne aggódj, nem rúglak le, és te sem engem.
Otthagyom és elvonulok fürödni. Seth családja teljesen összezavarta a bioritmusom. Rá sem gyújtottam a délután folyamán. Most meg már úgy vagyok vele, hogy nincs is kedvem. Csak be akarok mászni az ágyba és húzni a lóbőrt reggelig. Gyorsan lemosakodom, aztán egy alsót felvéve visszalépek a hálóba.
Seth édesen szuszog a takaró alatt. Befekszem mellé és lehunyom szemeimet, de nem tudok aludni. Hiába mondta azt, hogy elférünk az ágyában ketten is, ostoba és felelőtlen kijelentés volt ez tőle. Ahányszor megmozdul bőre az enyémhez ér, és ezzel lassan az őrületbe kerget. Felizgat testének közelsége és minden apró rezdülése, s ha ez így megy tovább, a végén még megerőszakolom, az pedig egyikünkre nézve sem lenne nyereséges.
Kikászálódom az ágyból és belépek a fürdőszobába. Csak gyorsan könnyíteni akarok magamon. Nincs szükségem fény áradatra, ezért csak a tükör fölötti, gyengébb fényű lámpát kapcsolom fel. Gondolatok nélkül, puszta állati ösztöntől vezérelve küzdöm magam a csúcs felé. Mégis felidéződik bennem Seth bőrének melegsége, halk, békés szuszogása a sötétben. Gyűlölöm magam. Végül egy visszafojtott sóhajjal szabadulok meg a bennem felgyülemlett feszültségtől.
És ekkor, mintha léptek halk zaját hallanám kintről. Megrázom a fejem. Az ki van zárva. Csak beképzelem magamnak. Seth az igazak álmát alussza.
Lekapcsolom a tükör fölötti lámpát és forró vízzel megmosom a kezem, aztán halkan becsukom magam mögött az ajtót és vissza mászok az ágyba.
- Merre jártál báránykám?
Magamra húzom a takarót és közelebb fekszem hozzá, hogy mindkettőnket befedjen. De érzem rajta, hogy bőre szokatlanul hűvös ahhoz képest, hogy a takaró alatt fekszik. Ezek szerint jól sejtettem. Derekára csúsztatom kezem, élvezem, ahogy hűvös bőre megborzong az érintésemtől. Ha ez így megy tovább teljesen magával ragad a hangulat. Már épp azon vagyok, hogy sötét tincsei között a nyakába csókoljak, mikor megszólal.
- Vince, én nem az egyik alkalmi pasid vagyok. - világosít fel.
- Nem bizony. - ismerem be.
- Nem vonzódom a férfiakhoz. - morogja.
- Aha, és erről sikerült már meggyőznöd odalent a kis havert is? - kérdezem vigyorogva, hasára csúsztatva tenyerem.
- Még egy mozdulat és mehetsz le a földre. - figyelmeztet elcsukló hangon, s nyomatékosításként megszorulnak ujjai csuklóm körül.
- Tudod egyáltalán nem vagy fair. - hajolok füléhez és jót szórakozom magamban azon, hogy mindössze ettől a mozdulattól képes akkorát ugrani, mint egy törpe nyúl.
- Nem fair? - kérdezi ficeregve. Igyekszik minél távolabb evickélni tőlem.
- Nem bizony. - hajolok utána. - Te ugyanis már kétszer kihasználtad, hogy meleg vagyok. - beszéd közben ajkaim érintik fülcimpáját és ő megdermed. - Az lenne a legkevesebb, ha most én is kihasználhatnám, hogy meleg vagyok.
- K-kétszer? - dadogja értetlenül és úgy tűnik kíváncsisága sokkal nagyobb, mint attól való félelme, hogy bármit is teszek. Felém fordul de azzal nem számol, hogy arcunk így csak milliméterekre van egymásétól. - Te meg miről beszélsz?
- Semmiről. - vigyorodom el és csókot nyomok orra hegyére. - Jóccakát.
És ezzel a lendülettel ki is mászom az ágyából, be a hálózsákba.
- Mit csinálsz?
- Alszok?
- De miért ott?
- Mert ha melletted feküdnék, nem tudnék ígérni semmit a testi épségedért Seth. - nézek komolyan a szemeibe. - De egy újabb miértet megelőzendő – mély levegőt veszek és elhatározom, hogy most csak azért is kimondom, amire gondolok. - Vonzó vagy Seth és kívánlak. De sajna a shaolin papokat már kiskorukban körül metélik, ezért nem tudnék veled mit kezdeni. - vonok vállat és a beszélgetés az én részemről le van zárva.
- Azt ne akard mondani, hogy még engem is képes lennél megfektetni, ha már úgy sincs egyetlen egy éjszakás partnered sem elérhető közelségben. - hangján hallom a szemrehányást, de természetesen ő már megint nem jól fogta fel a lényeget. De azt hiszem nem is baj, ha így értelmezi.
- Ez most majdnem olyan volt, mintha azt mondtad volna, hogy hagynád, hogy megfektesselek, ha megpróbálnám. - nevetek fel szárazon.
- Ne forgasd ki a szavaimat. - méltatlankodik.
- Semmi ilyet nem tettem. Te éppen elég profi vagy ahhoz, hogy kiforgasd a saját szavaidat. - mosolyodom el.
- Na és mégis hányszor mondjam el még neked, hogy nem vonzódom a saját nememhez?
- Tudod Seth, minél többet mondogatod, és minél erősebben bizonygatod, én annál bizonytalanabb leszek ebben. - kuncogok fel.
- Látom baromi jól szórakozol rajtam. - jegyzi meg keserűen.
- Nos, magamon már szórakoztam, amint láttad. - vonom meg a vállam. Szemei elkerekednek a döbbenettől. Tényleg azt hitte, hogy nem vettem észre? - A kukkolás nem szép dolog.
- Nem kukkoltam! - hangja megremeg, ahogy arra igyekszik ügyelni, hogy ne kiabáljon.
- Ha te mondod. - vonok vállat.
- Nem kukkoltam. - ismétli meg csendesen. - De eltűntél és láttam a fényt a fürdőben. Azt hittem, hogy rosszul vagy! Még mindig nem épültél fel teljesen és én aggódok érted.
- Ha tényleg annyira aggódnál értem, mint amennyire mondod, akkor nem hagynál magamra. - mosolyodom el keserűen.
- Vince... amióta hazaengedtek a kórházból, nem vagy önmagad. - jegyzi meg hitetlenkedve. - Történt valami, amiért kiérdemeltem ezt a fajta bánásmódot?
- Máskor is szoktalak cukkolni. - mutatok rá diplomatikusan.
- Igen, máskor is szoktál, de nem ilyen intenzitással. Annyira gyerekesen viselkedsz, ha a magánéletem kerül terítékre. Miért nem tudod elfogadni, hogy rajtad kívül vannak mások is az életemben, akiket szeretek? Én nem vagyok olyan antiszociális, mint te. - megint kezdi beleélni magát és ez által önmagát hergeli. - Mi lenne, ha te is nekiállnál az alkoholizálás helyett normális emberi kapcsolatokat kiépíteni?
- Nincs szükségem másokra. Veled ellentétben akárkivel is próbáltam „barátkozni” mindig az lett a vége, hogy a szüleim pénze sokkal érdekesebb lett számukra és amíg én fizettem mindenkinek mindenhol, addig király voltam. Elnézték, ha szemét seggfej módjára viselkedtem, mert tudták, hogy gazdag vagyok és ha jó fejek maradnak velem szemben, akkor talán nekik is jut pár lerágott csont a lábtörlőlre. - vágok vissza enyhén bosszúsan. - Ilyenekre meg nincs szükségem. Nem azt akarom, hogy a pénzt lássák bennem, hanem azt aki valójában vagyok. Ezért van csak rád szükségem. Mert te engem látsz minden hibámmal és minden rossz döntésemmel együtt. És ha már ennyire tudni akarod, talán pont azért alkoholizálok továbbra is, mert azt akarom, hogy odafigyelj rám.
- Önző vagy és gyerekes. - leheli.
- Ó, ugyan Seth. Beszélgetünk, lelkizünk. Nem ismersz engem. Mi a baj azzal, ha elmesélem neked, milyen vagyok?
- Mert te egyáltalán nem ilyen vagy!
- Nem? - mosolyodom el. - Akkor milyen?
Nem válaszol. Alsó ajkát beharapja, mintha attól tartana, valami nagyon bántó dolog fogja elhagyni a száját, ha nem teszi.
- Én is így gondoltam. - bólintok és elnyúlok a hálózsákon. - Maradtunk volna inkább a szex mellett ez helyett. - sóhajtok fel.
- Nem vonzódom a... - motyogja automatikusan.
- ...férfiakhoz. - fejezem be helyette. - De engem gyerekesnek tartasz, az meg messze van a férfitól.
- Vince, hagyd ezt abba. Nem vagyok meleg és nem is leszek az. - szól rám olyan hangon, mint aki unja.
- Gyerünk, akkor csókolj meg. - térdelek fel és hajolok oda hozzá az ágyhoz. - Ha nem lesz rád semmilyen hatással, akkor elismerem, hogy nem vagy homár.
- Ne szórakozz.
- Halálosan komolyan gondoltam. - nézek sötét íriszeibe, s ilyen közelről még önmagam elmosódott tükörképét is látni vélem. - Soha nem kértem tőled, hogy bizonyíts be valamit. Ez egyszer tedd meg, és nem fogok többet kérni tőled semmit.
Hezitál. Nem fogja megtenni. Nem olyan fából faragták. Mit is várok tőle egyáltalán? Csodát? Igen, pontosan azt. Kibaszott plátói szarság. Mert a tini lányok oda meg vissza vannak a saját kis viszonzatlan szerelmükért. De egyszer majd megtapasztalják, hogy milyen mocskosul rohadt érzés az, ha minden nap látják, maguk mellett tudhatják és mégsem érhetik el azt a személyt, aki már a levegővételnél is fontosabb számukra. „Romantikus”, ezt a jelzőt használják rá. Én inkább kegyetlennek nevezném.
Felkönyököl és érzem, ahogy orrunk egy rövid pillanatra összeér.
- Ez után leszakadsz a témáról. - mormogja orra alatt és megcsókol.
Ajkai puhán és kelletlenül tapadnak a számra. Óvatosan veszi fogai közé alsó ajkam, aztán elereszti. Vajon Annát is ilyen lágyan csókolta?
- Én nem vagyok nő Seth. Nem kell vigyáznod az érzelmeimre egy csók közben. - súgom ajkai közé, tarkójára csúsztatom a kezem és magamhoz húzom. - Megmutatom.
Nyelvemet végigfuttatom ajkain, belemarok a húsába, de vigyázok rá, hogy ne okozzak neki fájdalmat. Aprót nyög ajkaim közé. Érzem ahogy kezével megragadja a vállamat. Hűvös ujjai karmokként görbülnek bele a bőrömbe. Végül engedelmesen elnyitja ajkait és én szabad teret kapva bevezetem nyelvem a szájába. Seth, mint egy félénk kislány, húzza hátrébb saját nyelvét, de én a matracra támaszkodva kényszerítem őt arra, hogy még közelebb húzódjon hozzám. Nyelvünk lassú táncba kezd, ahogy a hátára gördítem és fölé tornyosulva ülök az ágy szélére. Kezei megremegnek, ahogy vállaimat szorítják. Aztán elrántja a fejét.
- Elég volt. - zihálja és elfordítja a fejét.
Pár pillanatig sötéten fürkészem arcát, de ő tüntetőleg továbbra sem néz szembe velem. Felsóhajtok és otthagyom az ágyát.
- Bocs. - szólalok meg halkan és a hálózsák fölé még egy pokrócot is magamra húzok.
És most kezdetét veszi a játék, amiben mindketten el akarjuk hitetni a másikkal, hogy alszunk. Ebben már csak az a jó, hogy a végén ténylegesen elalszom.
Szerkesztve LastBreath által @ 2016. 01. 23. 17:22:01
|
| linka | 2016. 01. 20. 21:03:47 | #33896 |
Karakter: Seth Lesnar
Megjegyzés: Nyomimnak
Tekintetem elidőzik az arcán, mely bosszús, fáradt árkok vésődtek a puha bőrbe, arca fakó és árnyas, vékony ajkai pengeként simulnak össze, megdöbbent és lenyűgöz. Még a legnagyobb szótlanságban is meglepően beszédesek a mimikái, gesztusai. Ismerem már minden vonását, ismerem már minden izmának mozzanatát, és közben mégsem ismerem őt. Mégsem tudok róla az égvilágon semmit. Elkeserítő, borzalmas érzés, hogy míg barátomnak nevezem őt, alig tudnék róla bármit is elmondani. De magamnak köszönhetem, hiszen én engedtem egészen idáig fajulni a dolgokat.
- Seth Lesnar – hunyja le szorosan a szemeit. - Kibaszott nagy mázlid van, hogy józan vagyok.
- Most miért mondod ezt? - fintorodom el.
Mintha tettem volna ellene bármit is. Pedig csak annyit osztottam meg vele, hogy kapott egy lehetőséget az utazásra ő is. Egyébként sem hagytam volna őt egyedül itthon.
- Mert, ha részeg lennék, valószínűleg már rég leütöttelek volna – feleli továbbra is csukott szemhéjjakkal.
Nem értem még mindig, mi rosszat követtem el.
- Miért? - kérdem.
- Mert egy barom vagy.
- Már megbocsáss, de...
- Fejezd be, amit elkezdtél – vág a szavamba illetlenül. - És én is befejezem a sörömet.
Elkeserítő. Pedig már igazán megszokhattam volna tőle ezt. Végül is mindegy. Ez is benne volt ugyanúgy a pakliban, mint ahogyan az is, hogy talán végre egyszer sikerül valamit megbeszélnünk. Tévedés volt, lehet, nem véletlen mondja rám mindig mindenki azt, hogy naiv. Holott tudatában vagyok ám mindennek, mindössze lényegét nem látom annak, miért is szálljak vitába bárkivel bármiért.
- Vince? - kék szemei kíváncsi ragyogással telve merednek rám. - Mi a baj?
- Minden – válaszolja. -Sicc pakolni és hagyj.
- Vagy akár meg is beszélhetnénk – jegyzem meg.
Számítottam arra, hogy ellenezni fogja majd. Vártam, mikor küld el finoman a bús picsába, vártam, mikor áll az asztaltól fel, és lép ki újra azon az ajtón, e helyett nem teszi meg egyiket sem. Heves mozdulatában amivel az államat ragadja meg, végtelen indulat rejlik, visszafojtott harag, tanácstalanság, s a jól ismert félelem, mely Vince kísérője már jó ideje. Magához közel húzva néz egészen közelről kékjeivel a szemeimbe.
- Akárhányszor komolyan akarok veled beszélni valamiről, vagy kiröhögsz, vagy azt hiszed, hogy csak szórakozok – szűri a fogai közt. - Szóval ne feszegesd a témát és húzz vissza pakolni.
Ujjai egészen az állkapcsomba nyomódnak, bőrömet gyűrve figyel, kényelmetlen, enyhén fájdalmas érzés és tartok tőle, hogy igaza van mindenben. Tudatában vagyok a hibáimnak, tisztában vagyok vele, mennyire ellehetetlenítettem, hogy bármit is meg tudjon velem beszélni úgy igazán. Talán a félelmem miatt, azért, mert nem voltam benne biztos, hogy az én szavaim és feleleteim is megállták volna beszélgetéseink folyamán a helyüket. Magamban tépődve dörzsölöm meg kipirult bőrömet, ott, ahol még az érintését érzem, egészen süt.
- Te is jössz, ugye?
Már bepakoltam neki is. Túlságosan is bíztam benne, de nem akarom őt itt hagyni. Nem akarok nélküle ilyen hosszú útra indulni.
- Nem tudom.
Szóval nem. Én azért még bizakodom, hogy majd meggondolja magát. Ha mást nem, hát ráveszem őt.
- Értem – állok fel ültömből.
Nem követ engem és nem segít a pakolásban még véletlenül sem, de ezt nem is várom tőle el. A segítségével csak belezavarna mindenbe. Tudom magam is, hogy hol tartottam. A szennyesét akartam a mosógéphez vinni, de teljesen kiment a fejemből, mikor az ajtón belépett és ledobtam mindent a fal mellé, hogy csak azzal az elárvult jeggyel somfordáljak a közelébe.
Sorra veszek mindent, átnézem, hogy miket pakoltam már be és, hogy mi minden maradt még hátra. Törölköző szükségtelen, van az ott bőven, de ruhákban nem vagyok egészen biztos, így azokból pakolok be. Fogkefére szükségünk van, de tusfürdőre már nem, ahogyan borotvára sem. Szoba lesz elég bőven. Én alszom a sajátomban és Vince megkapja a vendégszobát. Ez így megfelelő lesz szerintem még neki is. A szoba meglehetősen tágas, otthonosan van berendezve vidám és élénk színekkel. Neki is jót tesz majd a sötét szobája után a változatosság. Hallom, hogy bent molyol a fürdőben, így illedelmesen csak bekopogok és nem rontok rá idióta módjára. Nem akarom őt megzavarni semmiben még véletlenül sem. Ő is kopogni szokott. Jobb esetben. Már, ha józan.
- Végeztél? - érdeklődök az ajtón túlról.
Nem hallom a zuhany hangját, ahogyan a hajszárítóét sem, így csak meghallotta, amit kérdeztem.
- Borotválkozom – szól ki valamivel hangosabban. - Nyugodtan bejöhetsz.
Nem nyitom ki szélesre az ajtót, csak éppen hogy, aztán becsusszanok a résen és ledermedek úgy nagyon igazán és tényleg. Vincent szőke tincsei mértani pontossággal vannak szélfúttára kuszálva. Dögös, meglehetősen az. Olyan magabiztossággal meztelen, mint ahogyan a modellek viselik a ruháikat. Az igaz, hogy vékony, de mellette rendelkezik bőven izmokkal is, amelyek feltűnés nélkül, mégis kívánatosan feszülnek a halvány bőr alatt, s ezzel tökéletesen ellensúlyozzák a soványságát.
- Fel kéne öltöznöd – csóválom meg a fejem szemrehányóan, aztán a szekrényhez lépve kezdem azt el kipakolni. - Így csak meg fogsz fázni.
- Voltam pucér rosszabb körülmények között is.
Ezt nem tagadom, de akkor sem lenne szabad csak így meztelenül téblábolnia. Még akkor sem, ha tulajdonképpen én törtem rá udvariasan. Mert ez történt. Kiveszem a fogkeféket, az övét és az enyémet egyaránt.
- Mikor indul a repülő?
Ezek szerint mégis csak velem tart? Én nem bánnám.
- Háromnegyed hat – válaszolom bizonytalanul. Tudom, hogy mennyire nem rajong a korán kelésért. Ez akár még el is kedvtelenítheti őt az úttól. - Miért?
- Kelts majd fel – folytatja békésen a borotválkozást. Száját elhúzva grimaszol, hogy jobb teret tudjon adni a pengének. Remélem nem vágja meg magát.
- Miért? - nézek szemeibe a tükrön keresztül.
- Oda megyek, ahová te mész – az a színtelen hangsúly, az a színtelen arc, s közben mégis, a hangszálain felismerhetetlen érzelmek zengnek. - Nem fogok malmozni vagy vakarni a tökeimet itthon egyedül, amíg haza nem érsz.
- Azt hittem utálsz – vallom be lesütött szemekkel.
Vincent felhorkant.
- Néha – kezdi el lassan. - Néha nagyon utállak. De ma este én is hülye voltam. Elég lett volna, ha felhívlak.
- Kedves volt tőled, hogy utánam hoztad a kulcsot – susogom halkan.
- Kedves? - nevet fel. - Elszúrtam a naaagy esélyed a kislánnyal. Ha eddig nem utált eléggé, legközelebb tuti tíz körömmel esik majd az arcomnak.
- Anna csak egy...
- Barát? - kérdez rá és leteszi borotváját a mosdókagyló szélére, lemossa az arcáról a fehér hab maradékát, aztán szárazra törli. - Mindig ezzel takarózol, ha megcsókolsz valakit? - kérdi csípősen. - Nem. Ne is válaszolj, nem akarok veszekedni – lép mellettem el.
Utána akarok menni. Megbeszélni vele ezt az egészet, de még, ha utána is mennék...Mégis mi a fészkes fenét mondhatnék neki? Hiszen igaza van a pokolba is. Fintorogva zárom magamra rá az ajtót, ha már itt vagyok, akkor igazán nem lesz nagy baj, ha gyorsan le is zuhanyzom. Kimosom a hajam, aztán az arcomon végigsimítva megállapítom, hogy nekem a borotválkozás igazán nem szükséges még. Pörgősen szárazra törlöm magam, köntösbe bújok és folytatom a pakolást, aztán a szobámban az alsómat felhúzva még ébresztőt állítok. Reggelit ráérek készíteni holnap.
Tíz szendvics, négy liter víz és három csomag gumicukor volt a táskámban még amikor elindultunk. Azóta mindezeknek már nyomuk sincsen, de nincs is rájuk szükség, mert a főtt ételtől már csak egy kopogás választ minket el. Reggel még bizonytalan voltam benne, hogy elég lesz-e minden, aztán az étel helyett azon kezdtem el aggódni, hogy Vincentnek sikerül-e még időben felébrednie. Lassú ébredő, meg sem erőltette magát, hogy igyekezzem én meg kis híján lerágtam az összes körmömet. Ne szeretek késni, nem szeretek pontos lenni, jobb, ha ilyen esetekben már úgy egy órával hamarabb ott vagyunk. De nem, Vincent mellett ez több, mint lehetetlen. Fél szemmel magam mellé lesek, de a kék szemek érdeklődő villanása elől inkább gyorsan visszafordulok az ajtó felé, aztán bekopogok. Alig néhány perc, míg az ajtó nyílik és egy sötét, kedves arcú nő von mindkettőnket a karjai közé. Anyám illata kellemesen finom, az otthont idézi, de hiszen haza is értem. Mosolyogva karolom át, míg Vincent mellettem egészen megdermed pár pillanatig, aztán sután visszakarolja.
- Jól utaztatok, drágáim?
Kuncogva csóválom a fejem, mikor Vincent egy félszeg biccentéssel beveti magát a házba, hogy üdvözölni tudja a többieket is. Apámmal kezet fog, míg nagymamám láttán első körben meglepődök, aztán döbbenetét félre téve őt már magabiztosabb öleléssel ajándékozza.
- Hát a nagyi? - kérdem anyám felé fordulva, aki csak ragyogó mosolyával leint, és betessékel a házba engem is.
Laza kontyából kunkor tincsek szaladnak ki, blúzának ujjait felhúzva fog neki újra a tészta gyúrásának. Táskámmal a markomban meredek értetlenül a folyosó közepén. Ha nagyi itt van, akkor már végképp elvesztem. Csak nem zavarhatjuk őt be az anyámékhoz.
- Hová vigyük a táskákat? - kérdem újra Vincentre nézve, aki bugyuta vigyorral vonja meg a vállát, és ujjával a lekváros üvegbe túr nagyanyám unszolására.
- A szobádba természetesen. Van hálózsák is, matraccal sajnos nem tudunk szolgálni, de van pokróc elég, azzal tudtok puhítani valamelyest a fekvőhelyen.
- Aha, csúcs.
- Mintha sátoroznánk – bólogat Vincent bölcsen, újabb adag lekvárt nyalogat le az ujjairól, aztán a táskát megragadva ösztönösen felsiet a lépcsőn.
Nem meglepő, hogy egyből beletalál a szobámba, járt már nálunk, bár az nagyon-nagyon rég volt. Mosolyogva csukom be magam mögött az ajtót, nosztalgikusan nézek körbe, de nem fedezek fel semmi újat. Mindent meghagytak a réginek. Még a gyerekkori játékaim is ugyanúgy megvannak a szekrény tetején összepakolva a dobozba. Egyedül az ágynemű új, és az ablakokra is tiszta függönyök vannak feltéve. Letérdelve húzom ki a cipzárokat, aztán szépen sorjában kipakolok mindent az ágyamra. Nem francia, de azért kellően széles, kényelmesen el lehet rajta férni, kivéve ha több mázsás vagy vagy nagyon elnyújtózol és szétterpeszkedsz. Akkor az elférés már bajosan menne. Mondhatni meglehetősen lehetetlenül. A ruhákat a szekrénybe pakolom, hátul vannak benne azok, amiket a legutóbb itt hagytam,de még azok is hordhatóak. Nincs velük semmi baj. Az enyhe idő miatt téli kabátokból csak egyet-egyet hoztunk, azokat is akkor fogjuk hasznosítani, ha már újra otthon leszünk. A fogkeféket a szobámból nyíló fürdőbe szállítom, ott bent már ki vannak készítve a törölközők és egy vadi új tusfürdő is.
- Saját fürdőszoba! Még mindig klassz – megborzongok forró leheletétől, fejemet félrebillentve pillantok a vállamon pihenő kezére.
- Igen, szerettem én is – vigyorodom el.
A pakolás végeztével előkerültek az alkohol tartalmú löttyök is, míg apám újra végigmutogatta kincseit Vincentnek. Egészen apróságok, amik neki nagyon sokat érnek. Díjak, érmek és kitüntetések, no meg persze sztárfotók a halakról, amiket sikerrel kifogott a versenyeken.
Engem különösebben nem izgat a horgászat, sejtéseim szerint Vincent sem űzi hobbiként, de ennek ellenére figyelmesen hallgatja apám lelkes szavait és legnagyobb döbbenetemben még értelmes válaszokat is képes kinyögni. Kezdem sejteni, hogy tényleg nem ismerem őt, amin sürgősen változtatnom kell. Mellette kezdem magam igazán hülyének érezni, sőt, nem csak hülyének, de tudatlannak is. Anyám orvos lévén Vince sérüléseit is megvizsgálja, köztük a kezét, majd úgy dönt, a továbbiakban már igazán szükségtelen, így egy kis segítséget kérve a gipsz hamar darabokban végzi egy szemetesben. Újabb fintorral meredek sérült, helyenként fehér és vöröses kezére. De nem is a látvány, hanem a szag az elviselhetetlen, így mielőtt asztalhoz ülne a család női tagjai alapos kézmosásra küldik őt, persze csak miután anyám alaposan szemügyre vette újra. Az ebédre tervezett közös evés már csak vacsorára marad, szelíden viszonzom Vince élénk mosolyát, tekintete őszinte örömmel ragyog, ritka és egészen különleges tőle, hogy ennyire jól érzi magát bárhol is.
- Dugig vagyok már és fáradt vagyok – tolom székemet óvatosan hátra.
Több tekintet is rám villan, aztán megértően hagyják, hogy felsomfordáljak az emeletre, tényleg későre jár már és eleve nem érkeztünk meg korán. Már bőven délután volt, emiatt csúszott meg az ebéd is. Odakint már besötétedett és felkapcsolódtak sorra az utcai lámpák, narancsos fénykörükben bogarak keringnek lágyan. Az idő kellemes, a télhez képest enyhe és száraz. Lezuhanyzom újra, pizsama gyanánt alsót húzok, aztán az ágy fölött elidőzve végül bebújok a takaró alá, de hajlok a cserére is. Vincent a vendég, ha úgy dönt, hogy ágyban akar aludni, akkor ágyban alszik majd.
- Hűha, nagyon klassz a családod, szeretek itt lenni, itt olyan... - mosolyogva csúszom arrébb, hogy nyugodtan elférjen mellettem. Az ágyra ülve hajol hozzám közelebb, míg agya lázasan pörög, hogy megtalálja családomra a megfelelő szót.
- Kedvesek? - kérdem a hátamra gördülve.
Biccentve mosolyodik el. Egy ritkán látott sebezhető, szívfájdítóan szép mosollyal, amitől felragyog az arca.
- Fáradt vagy? - bólintok. - Rendben, akkor alszom a földön, te meg aludj.
- Ne most menjen el az eszed – vigyorgok rá fel, míg ő ujjaival végigzongorázik a fürdő felé menet az ágytámlán. - Elférünk itt ketten is. Legfeljebb összehúzzuk magunkat.
- Sok jó ember kis helyen is elfér elméletalapján?
- Úgy bizony.
- Reggelre az elmélet bukni fog.
- Ne aggódj, nem rúglak le, és te sem engem.
Hallom utána csukódni az ajtót, aztán a víz csobogó hangját. Tipikus neszeit a zuhanyzásnak. Lehunyom a szemeim, szorosan összezárom őket, de nem jön álom a szemeimre, pedig fáradt vagyok nagyon is. Rövid időre elszundíthatok, mert mikor újra felriadok és magam mögé pillantok, az ágy újra üres, de a lepedő és takaró még meleg. Nemrég kelhetett mellőlem fel, óvatosan és finoman, úgy, hogy nekem fel sem tűnt. Csendesen felülve meredek a résnyire nyitva hagyott ajtóra, ahonnan halvány fény szűrődik ki. Csak a mosdókagyló fölötti lámpát kapcsolhatta fel, sokkal gyengébb a fénye, mint a nagy lámpának. Aggódva kelek fel és a résnyire nyitva hagyott ajtón át belesve egészen megdermedek a látványtól. Érzem az arcomból kifutni a vért, aztán a bőröm felforrósodását. Zavaromban mukkanni sem tudok, nem tudom, mit tehetnék. Kell nekem egyáltalán tennem bármit is? Ezt nem lenne szabad látnom, néznem sem, de mégsem mozdulok egy tapodtat sem. Legjobb lenne visszaosonnom az ágyba, de képtelen vagyok rá. Egyszerűen nem visz rá a lélek, sem a józan ész.
Kiszáradt szájjal figyelem, ahogyan Vincent a mosdónak dőlve simogatja magát, lehet, hogy undort kellene éreznem. Igen, határozottan azt, de az agyam teljesen kiürül, kellemetlenül a koponyámba vésődik a látvány minden momentuma, és legnagyobb bánatomra még ez sem képes szikrányi hányingert sem szítani bennem. A fejét hátravetve, szemeit lehunyva adja át magát teljesen az őt elborító érzésnek, alsója egészen a csípőjére csúszott már, vagy talán ő maga húzta odáig le. A gyenge fény halványan borítja be a bőrét, szinte teljesen meztelen és sokkal erotikusabb látványt nyújt,mint bármely nő. Ahogy a teste megfeszül elkapom a fejem és visszaosonok az ágyhoz. Égő arccal rántom magara vissza a takarót.
- Merre jártál báránykám? - mosolygós hanggal csúszik mellém be.
Ujjaim szorítását meglazítom, s hagyom, hogy takarót tudjon magára húzni, de azt a minimális kis csücsköt még ugyanúgy szorongatom. Lehet válaszolnom kellene, sőt, több, mint biztos, de nagyon nincs hangulatom hozzá. Vállamat megvonva meredek kitartóan a falra tovább. Részemről ez a társalgás le van zárva, egyetlen baj ezzel csak annyi, hogy Vincent most sem ért velem teljesen egyet. Felszisszenve csikorgatom a fogaimat, mikor forró tenyerével a derekamra simít.
- Vince, én nem az egyik alkalmi pasid vagyok – sziszegem egészen halkan.
- Nem bizony – ért velem egyet helyeslően.
- Nem vonzódom a férfiakhoz – morgom lassacskán megemberelve magamat.
- Aha, és erről sikerült már meggyőznöd odalent a kis havert is? - kuncog fel tenyerével a hasamra simítva.
- Még egy mozdulat és mehetsz le a földre – morgom ujjaimmal szorosan rámarkolva a csuklójára.
|
| LastBreath | 2016. 01. 18. 21:35:51 | #33889 |
Karakter: Vincent Goldwin
Megjegyzés: Hipszteremnek
Hallgat. De a hallgatásával nem megyek semmire. Hitetlenkedő arcát nézve az én lelkesedésem is alábbhagy. Pedig azt hittem, már sikerült megfognom, hogy sikerült sarokba szorítanom és kicsikarhatok belőle valami választ.
- Hagyjuk ezt. - motyogja.
- Miért? Beijedtél?
- Ha kihűlt a kaja, pakold el. Nem bánnám, ha el is mosogatnál.
Nem válaszol. Helyette inkább felkel az asztaltól és a kabátja már a vállai körül is van. Sálat, bakancsot vesz.
Most akkor mi van? Nem értem. Ezt nekem kéne csinálnom, de nem. Én ma itthon akartam maradni vele. Együtt enni. Aztán nézni valami szart a tévében, vagy benyomni valami hülye játékot a konzolon.
- Hová mész? - nyögöm ki végül értetlenül.
- Szerinted? - kérdez vissza, mintha nekem legalábbis tudnom kéne.
- Randid lesz? - komorodom el.
- Igen, Vincent! Randim lesz, csoportosan és én tartom majd a gyertyát. - feleli bosszúsan.
Megbántottam? Na és most megint mi a frászt műveltem, amiért esetleg fújhatna rám? Jó gyerek voltam egész nap. Vagy még mindig az miatt haragszik, hogy megütöttem? Jogos lenne, de akkor legalább mondaná meg, hogy mi a franc baja van!
Nem, igazából nem érdekel. Azt csinál, amit akar. Nincs jogom beleszólni. Nem is foglalkozok tovább ezzel az egésszel. Nyomatékosításként bevágom magam mögött a szobám ajtaját.
Ez meg mégis mi volt? Ezt miért nem mondta előbb? Máskor mindig bejelenti, ha megy valahova. Rosszul esett, hogy most csak úgy mellékesen nyögte be. Mintha illett volna tudnom, mintha tudnom kellett volna.
Megint találkozni fog Annával... De ki nem szarja le? Ha Seth elment szórakozni, akkor nekem sem kötelező itthon maradnom. Én nem leszek olyan pöcs, hogy virrasszak a szűzies lelkéért. Elmegyek és azt fogom csinálni, amit egyébként is terveztem. Innentől fogva meg kurvára ne várja el tőlem, hogy játsszam a jófiút. Ennyit ér a híres szónoklata is a cigiről meg az alkoholról. Ha itt maradna velem, nem nyúlnék egyikhez se. Csak az ő kibaszott kedvéért.
A cipős szekrény mellett lehajolva veszem fel a tornacipőimet. Converse, mert lejjebb nem adom. Bár lassacskán elhagyja a talpát, de jó ez még. Ahogy felegyenesedek, a lámpa fénye megcsillan egy kulcson, melyhez egy idióta formátlan, akármit mintázó kulcstartó tartozik, ami úgy vigyorog, mint egy füves Bob Marley.
A hülye itthon hagyta a lakáskulcsát. Ha elmegyek és előbb ér haza, mint én, nem tudna mivel bejönni. Aztán még rám fogná, hogy miattam kapott tüdőgyulladást. Sóhajtva veszem magamhoz a lakáskulcsot és sajátom mellé süllyesztem a zsebemben.
Azt mondta, csoportos randira megy. Talán annál a hülye kávézónál vannak megint, amit az ő fajtája annyira szeret. Kiindulópontnak nem rossz. De ahogy odaérek, az épületet zárva találom, és Sethéknek sincs semmilyen jele a környéken. Merre menjek?
Találomra indulok el egy irányba, de bár a másik irányba indultam volna el! Befordulok egy sarkon, és gyökeret vernek a talpaim a kemény, hideg aszfaltba. Tudtam. Éreztem. Előre tudtam, hogy ez lesz, ha leveszem róla a szemem. Az a kis lotyó teljes mellbedobással nyomul. Eljátssza neki, hogy be van rúgva, és tehetetlen, aranyos és egyáltalán nem felelős a tetteiért. Seth pedig beveszi. Mert ostoba, naiv és semmit nem tud. Rossz emberismerő. Nem is lenne szabad emberek közé mennie.
Öklöm megszorul zsebemben a kulcscsomó körül és összeszorított ajkakkal figyelem, ahogy Seth Annát csókolja. Tök normális. Teljesen természetes, hogy egy srác meg egy lány csókolóznak az utcán. Nekem mégis groteszknek, elrugaszkodottnak és undorítónak tetszik. A gyomrom bukfencet vet és úgy érzem szédülök. Közben Seth karjai szorosabbra fonódnak a lány dereka körül.
Szóval ez a válasza? Bárkit, bármilyen „barátot” képes megcsókolni. Ha ez tényleg igaz, akkor nagyon félreismertem őt. Kedvtelésből tenné? Vagy tényleg annyira hülye, hogy hagyja magát sodródni az árra?
- Nem is sejtettem, hogy gyertyatartónak lenni manapság ilyen kifizetődő! - szólok közbe, mikor végre megtalálom a hangomat.
Elszakítja magát tőle és úgy néz rám, mintha én lennék az anyja és épp rajta kaptam volna, hogy pornó magazinokat rejteget az ágya alatt. Meglepett. De a lány mellette épp annyira dühös lesz, mint amilyen én magam vagyok. Elcsesztem a nagy esélyét.
- Miért nem tudsz már végre leszállni róla?! - kiált rám éles, rikácsoló hangon; tőle szokatlanul.
Nagyon kevés tartja, hogy ne üssem meg. Telibe szarom, hogy nő. Velem ne beszéljen így. Nem tudja, miken mentünk keresztül együtt, nem is ismeri Sethet. Nem tud róla semmit. Mindenki csak a hülye humora, meg a vonzó külseje miatt akaszkodik rá. De soha, senki nem fogja úgy ismerni, mint én.
Végül hármunk közül Seth mozdul meg elsőnek. Tétován felém lép egyet, félve, bizonytalanul. Anna arcáról süt, hogy nem tetszik neki, ezért kisasszonyosan felszegi az állát és elviharzik. Jól teszi. Seth előtt nem akartam bántani.
- Mi bajod, Vince? Miért jöttél utánam?
Óh, megint én vagyok a hibás. Megint én vagyok a szar alak. Én tettem tönkre megint mindent. Ennél jobban nem is adhatná tudatomra, mennyire nem kívánt vagyok most számára. Nehezemre esik lenyelni mindazt, amit fel akarok róni neki. Nem állhatok neki veszekedni itt az utca kellős közepén, ráadásul este, amikor már mindenki otthon van. Nem rendezek jelenetet.
- A cipős szekrényen hagytad a lakáskulcsot. - vágom hozzá az említett darabot, de em kapja el és a kulcscsomó a földön csörren.
- El akarsz menni? - nyögi már-már kétségbeesetten.
Nem. Én nem akarok elmenni. Ő az aki mindenáron itt akar hagyni engem. Világos minden. Felfogtam. Már csak neki kéne végre bejelentenie.
- El. - fordítok hátat neki.
- Azt hittem maradsz. - szól utánam csalódottan.
- Míg te jól megdöngeted a kislányt? Ha maradtam is volna, azt nem azért, hogy az üres házban a te hazatértedre várjak. Azt csinálsz, amit akarsz, én léptem.
Otthagyom. Azt csinál, amit akar. Nem kellek neki, hogy fogjam a kezét. Nem vagyunk már pisisek.
Nem jön utánam. Nem is engedném. Nem is lenne joga hozzá.
Egyetlen kocsmába se térek be, egyetlen bárba, vagy klubba. Bár jó pár ajtaja előtt megállok, nem érzek rá motivációt, hogy be is lépjek. Ma már egyszer megígértem, hogy nem részegedek le. És akármennyire is hihetetlen, de azért igyekszem tartani a szavam. Sethnek nem kell róla tudnia. Elégedjen meg annyival, hogy nem volt hozzá kedvem.
Az idő közben lehűl. Lehet, hogy inkább mégis csak bakancsot kellett volna vennem. De mire azon agyalhatnék, hogy fázni kezdett a lábam, nekiáll esni a hó. Hatalmas, tiszta fehér pelyhekben, amik az aszfaltra érve azonnal elolvadnak. Ekkor döntök úgy, hogy eleget szellőzött a fejem. Haza megyek.
A rohadt hó azonban csak nem áll el. Egyre intenzívebben, egyre nagyobb pelyhekben esik. A kezdeti nedvesség hamar átcsap latyakká, aztán hólévé és így tovább. A lényeg az, hogy szarrá ázik a cipőm, benne a zoknim és így a lábam is.
Az ajtón belépve barátságtalan látvány fogad. Egy hátizsák és egy utazótáska a cipős szekrény mellett. Sejtettem, éreztem már régen, hogy egyre csak közelít ez a nap. De hogy ilyen hirtelen? Igazából már készültem rá. Azt hiszem, már rég tudtam, hogy ez hamarosan be fog következni. Csak épp azt nem tudtam, mi fogja végül kiváltani belőle az elhatározást, hogy itt hagyjon. Jelzés értékűen csapom be magam mögött az ajtót. Nem tudom, mit is kéne most éreznem. Dühöt? Csalódottságot? Gyűlöletet? Félelmet? Igen, félelmet.
- Látom összecsomagoltál. – konstatálom hangosan is, mikor kilép szobám ajtaján. Igazából sosem értettem, hogy működik ez köztünk. Seth akkor járkálhat ki-be a szobámba, amikor csak akar, de nekem tilos belépnem az ő szobájába.
- Igen. – feleli szelíden mosolyogva. – Elutazom, de…
- Remek. Jó utat. – ha már csak a gondolatától is ilyen nyugodt és felszabadult lett, hogy végre elmehet innen, ki vagyok én, hogy megállítsam?
Ledobom ronggyá ázott cipőimet, és a kabátomat; tovább nem törődve Sethtel a konyhába megyek. Kiveszek a hűtőből egy doboz sört és leülök az egyik székre. Idegességtől remegő kezeimet nem tudom kontrollálni, ezért kilöttyen a söröm, ahogy felbontom. Nem foglalkozom vele. Jelentéktelen kis szarság ez ahhoz képest, hogy ma este Seth beharangozta, hogy itt hagy.
- Vincent! – tenyereivel az asztalra csap és közel hajol hozzám, a sörömet elveszi és arrébb rakja. Mit akar még? – Miért nem tudsz végig hallgatni? – roskad le a mellettem lévő székre fásultan.
Visszaveszem a sörömet. Tényleg ennyire fontosnak tartja, hogy meghallgassam? Kismillió oka lehet arra, hogy elmenjen. Nincs humorom egyesével végighallgatni az összeset. Nem vagyok tökéletes lakótárs, még szarabb barát vagyok. Embernek meg… ebbe bele se menjünk. De milyen ironikus, hogy mikor végre elhatározom, hogy változok, már késő. Hiába mondogatja mindenki, hogy változni sohasem késő. Nincs igazuk. Én elszalasztottam az utolsó esélyemet. Magamra vessek.
- Mert nem érdekel, hogy hova, miért, kivel mész. – szorítom össze ajkaimat.
- Még akkor sem, ha te is utazol?
- Ez az én házam, a pokolba is! – csattanok fel. – Nem küldhetsz el!
- Hülye vagy. – kuncog fel.
Örülök, hogy kettőnk közül legalább neki jó kedve van. De észrevehetné, hogy sem vele vidulni, sem beszélgetni nincs kedvem.
- Elmagyarázod? – kérdezem türelmetlenül.
- Elutazom, de nem nélküled, hanem veled. Feltéve, ha neked nincsen más dolgod éppen. Megértem, ha nem érsz rá és elfogadom azt is, ha nem akarsz velem jönni. De anyámék két jegyet küldtek, gondoltak rád is és, ha úgy döntesz végül, hogy velem jössz, akkor holnap hajnalban kelned kell neked is, mert korán indul a gépünk.
- Seth Lesnar. – sóhajtom szemeimet lehunyva. – Kibaszott nagy mázlid van, hogy józan vagyok.
- Most miért mondod ezt? – kérdezi értetlenül grimaszolva.
- Mert, ha részeg lennék, valószínűleg már rég leütöttelek volna. - válaszolom még mindig szembehunyva.
- Miért? - nyögi tanácstalanul.
- Mert egy barom vagy.
- Már megbocsáss, de…
- Fejezd be, amit elkezdtél. – vágok a szavába. – És én is befejezem a sörömet.
- Vince? – néz szemeimbe és az övéiben valami megmagyarázhatatlan érzelem ül. Aggodalom? Szánalom? Vagy mindkettő? – Mi a baj?
- Minden. – felelem. – Sicc pakolni és hagyj.
- Vagy akár meg is beszélhetnénk. – erősködik tovább.
Indulatosan kapom el állát és húzom közel magamhoz. Megdöbben, de egyelőre nem ellenkezik.
- Akárhányszor komolyan akarok veled beszélni valamiről, vagy kiröhögsz, vagy azt hiszed, hogy csak szórakozok. – sziszegem fogaim között. – Szóval ne feszegesd a témát és húzz vissza pakolni.
Elengedem arcát, amit kezével masszírozgat tovább. Talán túl erősen szorítottam. Már nem fontos. Arcán látom, hogy keresi a szavakat, de nem találja. Valamit nagyon mondani akar, mégsem teszi. Végül egy ártatlan kérdés hagyja el a száját.
- Te is jössz, ugye?
- Nem tudom.
- Értem. – felkel az asztaltól és magamra hagy.
Megint ő bántódott meg. Akárhányszor beszélünk, mindig ő sérül meg a végén.
Legurítom söröm maradékát és az erkély felé veszem az irányt. Rágyújtok és tompultan, gondolatok nélkül bámulok az éjszakába. Sötét és üres minden, mint én legbelül. A füstöt kifújva hátat fordítok az utcának és csípőmmel a korlátnak támaszkodom. Bent Seth sürög-forog. Minden mozdulata esetlen, mint aki nem találja a helyét. Elpöccintem a csikket.
A lakásba lépve mindkettőnk kerüli a másik tekintetét, jelenlétét... egész lényét. Ez nem lesz így jó, rohadtul nem. De én kérjek bocsánatot? Soha nem tettem, nem most fogom elkezdeni.
Szobámban kotorászva tiszta ruhát keresek magamnak, aztán a fürdő felé indulok. Hangosan csukom be magam mögött az ajtót, így talán van esélyem megúszni egy kínos rám nyitást. A forró víz hamar átmelegíti a testem, még sincs kedvem áztatni magam, a gipszem amúgy sem tenné lehetővé, ezért gyorsan megmosakodom és törölközőt csavarok derekam köré. A tükör előtt megállva bedugom a hajszárítót és megszárítom a hajam. Ez után borotvahabot és borotvát veszek elő, majd vizet engedek a mosdókagylóba, melynek lefolyójába beillesztem a dugót.
Ezer éve nem láttam Seth szüleit és nem is terveztem, hogy valaha is újra találkozom velük. Csöpög róluk a kertvárosi, tökéletes cukormáz. Amitől nekem felfordul a gyomrom. Irigy lennék? Meglehet. Sethnek legalább megadatott, hogy szerető családban nőjön fel. És azt is megérdemelné, ha egy olyan életet élhetne, amiben én nem rontom a levegőt.
Épp habbal kenem be az arcom, amikor Seth halkan kopogtat.
- Végeztél? - érkezik az ajtó által eltompított kérdés.
- Borotválkozom. - szólok ki. - Nyugodtan bejöhetsz.
Az ajtó nyílik, és ő egy pillanatra megtorpan, ahogy végigmér.
- Fel kéne öltöznöd. - csóválja meg a fejét, ahogy a szekrényhez lép és matatni kezd benne. - Így csak meg fogsz fázni.
- Voltam pucér rosszabb körülmények között is. - vonok vállat, közel hajolva a tükörhöz, hogy jobban lássak. - Mikor indul a repülő?
- Háromnegyed hat. - érkezik a válasz. - Miért?
- Kelts majd fel. - számat elhúzva igyekszem teret adni a pengének, hogy könnyebben eltávolíthassam azt a pár napos borostát mindenhonnan.
- Miért? - kérdezi újra, s tekintetünk találkozik a tükrön keresztül.
- Oda megyek, ahova te mész. - válaszolom nemtörődöm hangon. - Nem fogok malmozni vagy vakarni a tökeimet itthon egyedül, amíg haza nem érsz.
- Azt hittem utálsz. - ismeri be lesütött szemekkel.
Felhorkantok.
- Néha. - mosolyodom el. - Néha nagyon utállak. De ma este én is hülye voltam. Elég lett volna, ha felhívlak.
- Kedves volt tőled, hogy utánam hoztad a kulcsot. - motyogja halkan.
- Kedves? - nevetek fel. - Elszúrtam a naaagy esélyed a kislánnyal. Ha eddig nem utált eléggé, legközelebb tuti tíz körömmel esik majd az arcomnak.
- Anna csak egy...
- Barát? - leteszem a borotvát a mosdókagyló szélére, leöblítem az arcom, majd pár pillanatra a törölközőbe temetem. - Mindig ezzel takarózol, ha megcsókolsz valakit? - kérdezem keserűen. - Nem. Ne is válaszolj, nem akarok veszekedni. - lépek el mellette.
Szobámba érve előkotrok egy hátizsákot a szekrényem aljából és belegyömöszölök pár holmit. Minden más, amire szükségünk lehet, azt Seth valószínűleg már elpakolta. Leülök az ágy szélére és megmasszírozom az orrnyergemet.
- Szóval Florida, mi? - sóhajtok fel. - Hurrá.
|
| linka | 2016. 01. 12. 17:25:10 | #33865 |
Karakter: Seth Lesnar
Megjegyzés: Nyomimnak
Bizonytalanul figyelem a ledarált húsból csöpögő vizet, ami vérrel keveredve vörössé mázolja a pultot. Elfelejtettem tenni alá edényt, csak egy vágódeszkán hever, de az nem gátolja meg abban, hogy az olvadása ne folyjon tovább és cseppenjen le a padlóra. Megint fölösleges munkát intéztem magamnak, pedig elég lenne időnként jobban odafigyelnem. Ha nem sietek, akkor nem hagyok ki egyetlen lépést sem. Az ajtó csukódására valami a gyomromban összerándul, feszítve szorít az aggodalom. Alig kaptam őt vissza, alig volt az otthonában és máris máshová vágyódik. Tudom, hogy hülyeség az egész, ez a ragaszkodás, ez a féltés, de még mindig sebzett, pihenésre van szüksége és nem arra, hogy az utcákat járja még ilyenkor is. Várakozva ujjamat a fagyott húsba nyomom, zacskón keresztül is érzem a hűvösét, de a vágódeszkán kívül nem akadályoz abban semmi, hogy átfúrjam rajta a kezem. Szóval már teljesen kiolvadt. Motorikus mozdulatokkal kapcsolom be a sütő lapot, aztán edényt teszek oda zsírral, hagymát vágok bele, aztán mehet a hús is kis idő múlva. Egyszerű, laktató étel, ami legalább el is fogy és nem áll napokig a hűtőben. A hátam mögé sandítva meredek az üres nappalira, hozzászokhattam volna már, de nem megy ez olyan egyszerűen. Túlságosan is megörültem annak, hogy végre lesz valaki velem, és nem kell majd egymagamban bolyonganom a lakásban, erre első dolga lelépni. Nem is értem,mit vártam. Ő Vince. Csak azt teszi, amit mindig. Fakanállal szurkálom össze a húst, aztán felkavarom, hogy le ne süljön, annyira jó szakács nem vagyok, hogy korrigálni is tudjam. Plusz darált hús meg nincs itthon, hogy újrakezdjem, ha elszúrom. Ennek az elkészítése sem vesz igénybe túl sok időt, kifőzöm a tésztát is, aztán megterítek két személyre. Nem tudom, mi illene ide, szalvéta biztosan nem kell, mert azt eleve nem használná egyikünk sem. Én nem eszek úgy, mint egy disznó, Vincentnek meg a szalvéta helyett pont megfelel a kézfeje is. Ilyesmiket nem problémázik fölöslegesen. Homlokomat ráncolva döntöm derekamat a pultnak, mikor odakint a tévé megszólal. Valami eszement kísérletezés megy már megint, patkányok tesztelése, hogy mennyire intelligensek, pedig csak az ösztönüket követik.
- Vince?
Lélegzetvisszafojtva fülelek, várok egy hangot, egy apró neszt, hogy tudjam ő az. De ugyan, mégis ki más lehetne itt, ha nem ő?
- Seth? - kiált vissza.
Futó mosoly húzódik az ajkaimra. Azt hittem elment, itt hagyott engem már megint, de ezek szerint mégsem tette.
- Itthon vagy? - kukucskálok ki újra.
A kanapén ül, elnyújtózva,kényelmesen. Elmondhatatlanul jó érzés őt így látni, még annak ellenére is, hogy a karján gipsz és a bordái is biztosan fájnak még mindig. Kapott rá kenőcsöt is, bár azzal csak a felületi nyomokat tüntetheti el.
- Nem, a halálos beteg kutyád nézi a tévét – vigyorog.
- Persze – mosolyodom el én is. - Gyere te blöki, mert kész a kaja.
Asztalhoz ül, anélkül, hogy megvárná, míg könyörgök neki vagy nyúzom és nyaggatom. A fáradtságára fogom, és arra, hogy boldog ő is attól, hogy otthon lehet végre. Szed magának, szokásos adagot, telepakolja a tányért, aztán várakozva rám pillant és megvárja, hogy asztalhoz üljek én is.
- Mikor ettünk így együtt utoljára?
Elgondolkodtató. Kétségbeejtő, hogy nem emlékszem már rá.
- Nem tudom – rázom meg a fejem. - Régen.
- Régen – ismétli biccentve.
Mosolyomat elfojtva figyelem Vince habzsolását. Nem vártam, hogy majd ennyire ízleni fog neki, de a kórházi koszt után azért érthető, ha így fogadja a hazai kosztot. Örülök neki. Boldog vagyok, ha így látom.
- Tényleg feleségül veszlek – sóhajtja felállva egy pohár vízért.
- Most miért mondod ezt?
- Akkor legalább tudnám, hogy mellettem maradsz – mosolyog újra asztalhoz ülve.
De a szavainál jobban megdöbbent az, amit a kezében tart. Nem sör, nem másmilyen alkohol, hanem színtiszta víz.
- Te meg mit iszol? - kérdezek rá nyíltan, értetlenül és meglepetten.
- Vizet.
Igen, azt látom én is, de ezzel nem magyarázott meg semmit. Legalábbis azt nem, amit ténylegesen is tudni szeretnék.
- Miért?
- Mert nincs olyan piám itthon, ami illene a Bolognaid ízvilágához.
- Aha – meredek rá. - És mióta vagy ilyen nagy gasztro zseni?
- Tegnap óta – tömi magába a maradékot. - Seth?
- Hm?
- Tényleg azt szeretném, ha itt maradnál.
- Nem akarok elmenni sehova – nyögöm értetlenül. - Mi van veled?
- Nem tudom – ingatja meg a fejét. - Talán csak féltékeny vagyok.
- Annyira furcsa vagy mostanában – sóhajtom a homlokomat ráncolva.
- Én? - szalad grimaszba az ő arca is. - Ha én furcsa vagyok, akkor te mi vagy?
- Én? Miért mi van velem?
- Ez érdekelne engem is. Mi van veled? - dől hátra a széken. - Te sem vagy teljesen önmagad, nem igaz?
- Miből gondolod? - komorodom el. Nagyon rossz előérzetem van, rossz mederbe keveredtünk már megint.
- Önszántadból megcsókoltál, mert „magával ragadott a hangulat”. Nem vall rád az ilyesmi.
- Rád meg a szerelmi vallomás – felelem sötéten.
- Ó, szóval akkor kvittek vagyunk? - mosolyodik el. - Mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám:
elmondom,miért mondtam azt, hogy szeretlek, ha te is őszintén megmondod nekem, hogy miért csókoltál meg.
Nem opció! Úgy gondolja zsarolható vagyok? Nem kértem., nem faggattam és nem nyaggattam, hogy mondja el minden áron, mert.... nem, nem is akarom igazán tudni. Csak egy olcsó kifogás neki, hogy újra elnézzem minden bűnét, minden egyes olcsó kis játszadozását, amivel tönkretesz. Még, hogy szeret.
Ha szeret, nem alázza magát porba, nem várja, míg minden büszkeségét a földbe döngölik, nem hagyja magát, pedig de...Pontosan azt teszi. Engedi, hogy mindenki csak kihasználja, még a tulajdon szülei sem foglalkoznak vele, s ő engedi ezt is. Hagyja, mert megbékél vele. Elfogadja, hogy kitagadják azok, akik miatt félresiklott az élete.
- Hagyjuk ezt.
- Miért? Beijedtél?
- Ha kihűlt a kaja, pakold el. Nem bánnám, ha el is mosogatnál.
- Hová mész? - kapja föl a fejét, míg én a kabátomért, és sálamért nyúlok, aztán a bakancsaimba is belebújok.
- Szerinted?
- Randid lesz?
- Igen, Vincent! Randim lesz, csoportosan és én tartom majd a gyertyát.
Mély levegőt veszek, ezt azért nem kellene, nem érdemli meg és én sem ilyen vagyok. Lehunyt szemeimre szorítom kézfejemet, felsóhajtok és a levegő bennem reked, mikor Vincent mögött csapódik szobájának az ajtaja. Csak egy vacsorát szerettem volna, olyat, mint régen. Barátságosat, családiasat, mi rossz van abban, ha igyekszem rendbe hozni az életét? Nem kérte, mert ő önmagától soha semmit nem kérne. Nem tudom, hogy ez erős vagy gyenge jellemre vall-e. Azt hiszem mindkettőből kijutott neki bőven, de ha választani kell, mégis csak gyenge. Gyenge, mert nem elég kitartó. Nem küzd meg semmiért és nem érdekli semmi. Lemond önként mindenről, amiért egy picit is törnie kell magát. De az élet erről szól. Küzdelmekről, győzelmekről, vereségről.
Felfigyelek hamar az ismerős női kacajra, nem éles és nem fülsértő, sőt, sokkal inkább kellemes, melegséggel önt el még annak ellenére is, hogy a lányt csak jóval pár perc után látom meg, amint a sarkon befordulva figyelmetlenségéből nekem ront. Nevetve karol a nyakamba, mosolya ragyogó, de a szemei alkoholtól csillognak. Nem engedhetem így el, jobb lesz, ha elkísérem az otthonáig. Ő az egyedüli olyan barátom, aki még a családi ház melegét élvezheti, szerencsére nem lakik innen messze. Úgy pár saroknyi séta után az oldalamnak dőlve karol belém, kuncogva fél kezével a hajamba túr, érzem leheletén a konyakot, és még valami édeset. Felmosolyog, bátortalan, vonzó, vágyódó mosollyal. Olyannal, amit nem érdemlek tőle, hiszen tudjuk mindketten, hogy ez így nem, nincs értelme, ahogyan kettőnk e fajta kapcsolatának sem lenne jövője. Átkarolom a derekát, gömbölyded melleit a mellkasomhoz nyomja, míg én sűrű hajába túrva emelem feljebb a fejét, csak, hogy mélyebben csókolhassam, úgy ahogy megérdemelné.
- Nem is sejtettem, hogy gyertyatartónak lenni manapság ilyen kifizetődő!
Gyöngyalakú körmök szántják arcomat, felszisszenek, megérintem, de nem serkentett vért, ahogy elhúzódtam Anna közeléből. Nevetséges vagyok, úgy teszek, mintha bűnt követtünk volna el. Pedig ez csak egy csók volt, engesztelés, köszönet, hála és búcsú. Tudja a lány, hogy ez így nem mehet tovább. Én a barátságát szeretném, nem a szerelmét. Felsóhajtok, fáradtan masszírozom meg a homlokom, de a tompa zsongás szűnni nem akaróan nyomul a koponyámba.
- Miért nem tudsz már végre leszállni róla! - megijedek, mellettem a lány éles hangon felnevet, gúnyosan és sértetten.
Megrökönyödve meredek rá, de Vince elsötétülő tekintete, ami még így, a lámpák fényében is haragos űrt ígér, jobban leköt. Nem láttam még őt ilyennek. Példa sem volt rá, de nem fedhetem meg, hiszen okkal dühös.
Okkal...
Mégis mi oka lenne rá? Ki ő nekem? Nincs köze a párkapcsolataimhoz, ahogyan a szexuális életemhez sem. Én sem kérdezősködök nála, mert nem akarom tudni, hogy a múltkori eset óta lefeküdt-e végül azzal a fiúval. Ellépek Anna mellől, szánakozó grimasszal mered rám, aztán szótlanul hagyva indulatosan elsiet. A házuk a következő sarkon van, már nincs okom tovább aggódni azon, hogy hazaér-e.
- Mi bajod, Vince? Miért jöttél utánam?
Látom rajta, mennyire ódzkodik attól, hogy választ adjon nekem. Türelmetlen, ideges, mérges. Indulatos ráncok szöknek a homlokára fel, s mélykék szemeit sem éri el az enyhülés szele.
- A cipős szekrényen hagytad a lakáskulcsot – dobja nekem, de nem mozdulok, hogy elkapjam. Éles csörrenéssel koppan neki az aszfaltnak. A lábaim előtt van és én megdermedek. Vince szemei villámokat szórnak, ezúttal én hibáztam. Maradhatta is volna akár, hiszen ő igazán igyekezett.
- El akarsz menni? - nyögöm csalódottan.
- El – fordul sarkon.
- Azt hittem maradsz – sóhajtom megdörgölve kézfejemmel a homlokomat.
- Míg te jól megdöngeted a kislányt? Ha maradtam is volna, azt nem azért, hogy az üres házban a te hazatértedre várjak. Azt csinálsz, amit akarsz, én léptem.
- Ne haragudj, hogy cserben hagytalak újra..
Az eddig rám boruló dermedt csendet újra a nyüzsgő város hangjai töltik ki, körülöttem emberek áradata hömpölyög, elmosódott sziluettek mind, ahogyan Vince egyre távolodó alakjai is lassan már csak egy elmosódott alak lesz az emberek között. Felállok, a lakáskulcsot a zsebembe gyömöszölöm, aztán a ruhámat leporolva én is elindulok. Beleolvadok én is az éjszakai élet forgatagába, megtehetném, hogy Vincent után megyek. Itt és most utána mehetnék, hogy visszarángassam őt a lakásba, de félek, hogy nincs hozzá jogom. Igyekszem kikerülni az embereket, lehajtom a fejem, mikor tekintetek villannak felém, olyan, mintha a világ körülöttem egyetlen rosszalló szemöldökbe húzódna össze. Egy idő után már a kongó lépteimet sem hallom, csak a hó ropogását. Jégkristályok ülnek a vállaimon, kabátom anyagába kapaszkodnak és a tincseim közé fészkelik magukat. Megborzongok, mikor az egyik pehely a nyakamat érinti, olvad, s nyomon követi a bőröm ívét.
Belököm az ajtót és előbb a postaládából veszem ki a leveleket, meg még néhány szórólapot. Újra eltűnt egy kis kedvenc, ami talán sohasem kerül már elő. Érkezett egy boríték az én nevemre is, ismerős kéz írással, anyám mindig is egyedien kerekítette a betűket. Elmosolyodom és melegség önti el a mellkasom. Hiányoznak, de a levélen elkomorodom, aztán fejemet csóválva mégis mosoly önti el az arcomat. Gondoltak ránk, nem csak rám, hanem Vincentre is és küldtek neki is egy meglepetést.
„ Hamarosan találkozunk! „
Nem nagy üzenet és nincs alatta az sem, hogy melyikük írta, de a betűk kerekítése mindent elárul. Magába foglal mindent, ahogyan az is, hogy kettőnkre gondoltak és nem csak rám. Aggódom, hogy Vincent visszautasítja majd az utazás lehetőségét. Aggódom, hogy nemet mondd, de még ennek ellenére is az asztalhoz ülök és listázni kezdek. Felírok rá mindent, amire szükségünk lehet, és ott hagyom az asztalon a lapot, aztán elmosogatok, majd elpakolok magam után mindent. A szobákban is elrendezem a holmikat, a szennyest pedig a mosógépbe dobom, ami meg nem fér bele az megy a tartóba. Az ajtó csapódására megdermedek és elcsodálkozva ballagok ki Vincent szobájából egy halomnyi koszos ruhával.
- Látom összecsomagoltál – torpan meg az ajtóban, kabátja átázott és a cipői talpairól is latyakos sár és víz olvad le.
- Igen – mosolyodom el. - Elutazom, de...
- Remek. Jó utat – fordít nekem hátat.
Kabátja cipzárjával bajlódik, lehúzza magáról, és a cipős szekrényre dobja. Zavartan gyűröm markomba a repülőjegyet, ami az ő nevére szól. Megértem én, hogy mérges, azt is elfogadom, ha átmenetileg gyűlöli a jelenlétemet, a közelségemet, de azt nem vártam, hogy majd még meg se hallgat. Nem is foglalkozik azzal, hogy mondani akarok még neki valamit. Egyszerűen figyelmen kívül hagy. Kihúzza a széket, aztán az asztalhoz ülve felbontja a sörét. Nem törli fel azt sem, amit heves mozdulataiban kilöttyintett, idegesen szisszenek fel én is.
- Vincent! - morgom tenyereimet az asztalra csapva, előrébb dőlve tolom tőle távolabb a sörét. Ha nem figyel rám, hát majd én rákényszerítem őt. - Miért nem tudsz végighallgatni? - suttogom leroskadva az egyik székre.
Visszahúzza magához az üveget, ujjaival ütemesen kocogtatja azt, majd lassan felém fordul.
- Mert nem érdekel, hogy hova, miért,kivel mész – szűri a fogai közt zavaróan tisztán.
- Még akkor sem, ha te is utazol?
- Ez az én házam a pokolba is! Nem küldhetsz el!
- Hülye vagy – állapítom meg felkuncogva.
Mérgesen, értetlenül és zavartan ráncolja a homlokát, mire az én arcomat egy bugyuta vigyor önti el, de nem teszi szóvá még annak ellenére sem, hogy őt ez látványosan bosszantja.
- Elmagyarázod? - kérdi szemeit szigorúan az asztal lapjára szegezve.
- Elutazom, de nem nélküled, hanem veled. Feltéve, ha neked nincsen más dolgod éppen. Megértem, ha nem érsz rá és elfogadom azt is, ha nem akarsz velem jönni. De anyámék két jegyet küldtek, gondoltak rád is és, ha úgy döntesz végül, hogy velem jössz, akkor holnap hajnalban kelned kell neked is, mert korán indul a gépünk.
Szerkesztve linka által @ 2016. 01. 12. 18:11:43
|
| LastBreath | 2016. 01. 09. 22:59:06 | #33858 |
Karakter: Vincent Goldwin
Megjegyzés: Hipszteremnek
Zene. Zongora. Azt hittem, többé nem nyúl hozzá. Ez megint arra szolgál, hogy nekem bűntudatom legyen? Vagy egyszerűen önmagát akarja sanyargatni?
Seth nem csak jól játszik. Zseniálisan. Mégsem tudok neki teljes szívemből örülni. De nem szólhatok bele, nem igaz? Mindkettőnk azt művel a saját életével, amit akar.
- Emlékszel még, mit ígértél nekem, te eszelős?
Arrébb csusszan és a zene egy pár pillanatig megszakad. Leülök mellé.
- És te a te ígéretedre? - kérdez vissza jogosan.
- Egyikünknek sem sikerült betartania az ígéretét. - felelem halkan. - De erre itt – érintem kézfejét. - nem árt odafigyelned.
Tudom, mennyire fájt neki. Nem csak fizikálisan, hanem lelkileg is. Tudom, hogy nem dolgozta még fel. És soha nem is fogja, hiába mondja az ellenkezőjét. És azt is tudom, hogy most is fáj neki. Ezért tölt el vegyes érzelmekkel, amikor játszik. Mert imádom hallgatni, de tudom, hogy nem örömében játszik. És gyűlölöm magam, amiért gyönyörűnek tartom, ahogy szimfóniákká varázsolja a saját fájdalmát.
- Mintha nem tudnád, hogy az életem része ez a zongora. - kuncog fel halkan.
Hogy is ne tudnám? Épp annyi fájdalmat okoz neki, mint én. Előbb-utóbb egyikünknek mennie kell. És a zongoráról biztosan nem fog lemondani soha.
- Mióta ismered őt?
Témát váltok, de tudom, hogy nem olyan ostoba, hogy ne tudja követni.
- Épp elég ideje, hogy ne legyen okom benne kételkedni. - válaszolja kimérten.
- Szereted? - kérdezek ismét, összeszorult torokkal.
- Micsoda kérdés ez? - mosolyodik el, ahogy lopva rám sandít.
- Őszinte legyél ám. - ütök vállába játékosan.
- Szeretem. - ismeri be, lehajtva a fejét. - Szeretem, mert magával ragadó egyénisége van, kedves és jóindulatú, olyan lány, aki őszintén és igazán megérdemli, hogy legyen, aki a tenyerén hordozza. Ne szólj közbe, Vincent – néz rám végre. - Tudjuk mind a ketten, hogy hogy értem ezt. Ő megért engem és ez kölcsönös, de elképzelhetetlen, hogy a kapcsolatunkat tönkretegyük valami másért cserébe.
- Egek, micsoda nyálas duma. - sóhajtok fel.
- Bepótoltuk az éjjel elmaradt lelkizést. - nevet fel.
- Hol volt ebben a lelkizés? Ez színtiszta ömlengés volt tőled.
- Már meg ne haragudj, de mondtam én egy szóval is, hogy jól megy nekem ez az egész lelkizéses cucc?
- Nem mondtad? - színlelek döbbenetet.
- Óh, kérlek, vess véget szörnyű életemnek. - sóhajt színpadiasan és vége lezárja a zongorát.
Simogatja a hangszert, mintha a kedvese lenne. Talán én is jobban viselném, ha ebbe a zongorába szeretne bele Anna helyett. Ezt legalább szét tudnám verni minden lelkiismeret-furdalás nélkül. Elmosolyodom, de azonnal abba is hagyom a mosolygást. Nevetséges, hogy még egy élettelen tárgy miatt is féltékeny legyek. De igazából bármi boldogabbá teheti jelenleg Sethet, mint én. Rá sandítok, s neki fülig ér a szája.
- Min vidulsz?
- Emlékszel még? Életemben nem láttalak még olyan kialvatlannak, mint akkor az első héten.
- Mert te óvodás módjára ezt vinnyogtattad. - még a hideg is kiráz az emléktől.
- Behangoltam. - vigyorodik el elégedetten.
- Ki akartam vágni. - vallom be.
- Azért csodálom, hogy engem nem vágtál ki.
- Megfordult a fejemben. - vonok vállat.
Gyermekien meglöki a vállam, de tudja jól ő is, hogy halálosan komolyan gondoltam. Kevés tartott vissza attól, hogy ne rakjam ki a szűrét a zajládával együtt.
Az arcát nézem. Gondolkodik. Megint máshol jár. Mostanában sokszor. Hiába van itt mellettem, amikor igazából a gondolatai teljesen más körül forognak. Hiába is színlelné, hogy figyel, tudom, hogy máson jár az esze. Ez egy egészen hangyányit bosszant. Hiszen, amikor így együtt vagyunk én teljes figyelmemet csak neki szentelem. Na meg most ennek az üveg sörnek, de ez másodlagos. A sör pótolható, de Seth nem.
Megfogom karjait és háta mögé kényszerítem őket. Csak egy megrökönyödött szusszanásra telik tőle. De most legalább már rám figyel.
- Na tessék. Szabadulj ki. Ha nem megy, szólj és lazítok a fogáson.
Ennél készségesebb nem leszek. Ő pedig bólint és megpróbálja kiszabadítani csuklóit. Mindig megpróbálja. Tök mindegy, hányszor játsszuk ezt el, minden egyes alkalommal megpróbálja. És soha nem tanul belőle. Emlékszem, régen mindig nagyon felhúzta magát rajta. Sokszor torkollt verekedésbe az egész. Persze akkoriban még gyerekek voltunk. Minden komoly gond, hátsó szándék, vagy mögöttes gondolat nélkül. Csak játszottunk, verekedtünk. Természetesnek tűnt, ahogy egymáson fetrengve ütjük a másikat – persze teljesen komolytalanul – és a végén kifulladva, egymás mellett hanyatt fekve röhögünk. Nosztalgikus az egész, de nincs hatalmunk az idő felett, ami eljárt felettünk.
- Hé! Csengetnek. - próbálkozik be silány alakítással.
- Legfeljebb a fejedben. - nevetek fel.
- Eressz el, na, halálos beteg a kutyám.
- Van kutyád?
- Sose tudhatod. - vonja meg a vállát.
Izeg-mozog, ahogy igyekszik szabadulni, de nem engedhetem el ilyen könnyen, ezért szorosabbra fonom ujjaimat csuklói körül.
- Hülye barom. - szisszen fel.
- Idóta hippi. - bólintok egyetértően.
- Utállak.
- Feladod?
- Ha feladom is utálni foglak. - morogja orra alatt, aztán hirtelen szemeimbe néz. - Vince, miért mondtad, hogy szeretsz?
- Mert szeretlek. - ez evidens.
- Hülye vagy. - nem hisz nekem.
- Tudom.
- Barátok vagyunk. - nyomatékosítja.
- Tudom.
- Nem értelek.
- Nem is várom el.
Lazítok a szorításon, és ő elégedetten szabadul, majd a konyha felé veszi az irányt. Én pedig az erkély felé sandítok. Korán sötétedik már. És hideg is van kint. És viszket mindenem a rohadt gipsz alatt. És fájnak a bordáim. És fáj a valóság is. A józanságnak el kellene már végre múlnia.
Sóhajtva kelek fel a zongora mellől és kabátomat felvéve kilépek az erkélyre, hogy elszívjak egy szál cigit. Menekülni. Ebben mindig jó voltam. Majdnem annyira, mint az önsajnálatban. El kéne fogadnom Seth válaszát, de képtelen vagyok rá, ezért megint inkább leiszom magam, hogy aztán lássam rajta, mennyire évődik. Bűntudata lesz. Nekem meg attól lesz bűntudatom, hogy neki az van miattam. Pedig semmit nem tett soha. Normálisan már meg sem tudjuk oldani a problémáinkat? Kerülgetjük őket és menekülünk előle. Mint valami pocsék szappanopera.
Elmerengve nézem, ahogy a halovány füst elszáll az éjszakában, ami igazából még csak délután. Vagy a fene se tudja. Seth szokta számon tartani az időt, az én ujjaim közül valahogy ez mindig kifolyik.
Elnyomom a csikket és fázósan összébb húzom magamon a kabátot. Még ácsorgok pár percig az erkélyen, mielőtt bemennék. Seth hőn szeretett növényei ledobták már a virágjaikat, lassan be kell őket vinni a lakásba, hogy ne fagyjanak el. Talán holnap megcsinálom, amíg ő az egyetemen van. Biztos meglepődne. Én is meglepődnék. Egyáltalán nem rám vallana. De azt akarom, hogy tudja, oda akarok figyelni rá.
Nem, ma este nem iszok. Nem ihatok. Nincs jogom hozzá azok után, hogy megütöttem őt. Meg akarok javulni. Érte. Csak is érte. De nem megy egyik lépésről a másikra. Elkezdhetem ugyan azzal, hogy ma nem iszok. De ki tudja, holnap milyen kedvem lesz? Hangulatember vagyok, az voltam mindig is. Lehet, hogy holnap az sem fog érdekelni, ha térden állva könyörög, hogy ne igyak. De ma más a helyzet. Beszélni akarok vele. Tudni akarom, hogy hol a határ, hogy hol van a vonal, amit ő húzott meg, s ami engem távol fog tartani tőle. És itt az a kérdés, hogy mennyire távol.
Bent leülök a kanapéra és bekapcsolom a tévét. Igazából gyűlölök tévét nézni, de ez legalább kikapcsol és leköt egy darabig. Gondolatok nélkül nézem, ahogy az egyik természetfilmes csatornán fehér patkányokat tesznek egy útvesztőbe. Hárman vannak, de az útvesztő közepén csupán egy darab sajt. Megint megmutatkozik az emberiség morbid, kegyetlen és istent játszó humora.
- Vince? - kiált ki a konyhából.
- Seth? - kiáltok vissza.
- Itthon vagy? - dugja ki a fejét meglepődve az ajtón.
- Nem, a halálos beteg kutyád nézi a tévét. - vigyorodom el.
- Persze. - legyint mosolyogva. - Gyere te blöki, mert kész a kaja.
Leülök az asztalhoz. Két személyre terített. Esztétikusan és precízen. Le merném fogadni, hogy centiméterre pontosan terített meg. Szedek az ételből, aztán megvárom, hogy ő is leüljön.
- Mikor ettünk így együtt utoljára? - kérdezem villámmal szórakozva.
- Nem tudom. - rázza meg a fejét elgondolkodva. - Régen.
- Régen. - ismétlem meg bólintva.
Beletúrok a tésztába, de Seth túl jól főz ahhoz, hogy csak turkáljam a kaját. És egyébként sem akarom megsérteni. Jóízűen eszek, mert éhes vagyok, és mert jólesik a társaság is.
- Tényleg feleségül veszlek. - sóhajtom két falat között, miközben felkelek és töltök egy pohár vizet magamnak
- Most miért mondod ezt? - kérdezi nyammogva.
- Akkor legalább tudnám, hogy mellettem maradsz. - mosolyodom el visszaülve.
- Te meg mit iszol? - lepődik meg.
- Vizet.
- Miért?
- Mert nincs olyan piám itthon, ami illene a bolognaid ízvilágához. - válaszolok diplomatikusan.
- Aha. - mér végig gyanakodva. - És mióta vagy ilyen nagy gasztro zseni?
- Tegnap óta. - lapátolom számba a tányéromon lévő utolsó falatokat. - Seth?
- Hm?
- Tényleg azt szeretném, ha itt maradnál. - bököm ki.
- Nem akarok elmenni sehova. - nyögi megrökönyödve. - Mi van veled?
- Nem tudom. - rázom meg a fejem. - Talán csak féltékeny vagyok.
- Annyira furcsa vagy mostanában. - ráncolja össze szemöldökét.
- Én? - kérdezem hasonló arckifejezéssel. - Ha én furcsa vagyok, akkor te mi vagy?
- Én? - kérdez vissza ő is. - Miért mi van velem?
- Ez érdekelne engem is. Mi van veled? - dőlök hátra a széken. - Te sem vagy teljesen önmagad, nem igaz?
- Miből gondolod? - komorodik el.
- Önszántadból megcsókoltál, mert „magával ragadott a hangulat”. Nem vall rád az ilyesmi.
- Rád meg a szerelmi vallomás. - vág vissza, s szemeiben halvány elégedettség csillan.
- Ó, szóval akkor kvittek vagyunk? - mosolyodom el. - Mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám: elmondom, miért mondtam azt, hogy szeretlek, ha te is őszintén megmondod nekem, hogy miért csókoltál meg.
|
| linka | 2016. 01. 02. 15:00:16 | #33833 |
Karakter: Seth Lesnar
Megjegyzés: Nyomimnak
Tényleg elementális hülyeség volt csak úgy rányomulni, minimum, mintha meghibbantam volna és most nincs más teendőm, mint jó magyarázattal előállni és megnyugtatni őt, hogy kettőnk közül legalább nekem nem ment el teljesen az eszem. Fogjuk rá még egész hitelesen be tudnám neki adni, nem lenne oka a kétkedésre, persze azzal is tökéletesen tisztában vagyok, hogy ezt nem fogom tudni megoldani egy pár szavas felelettel. Hülyeséget csináltam.
- Seth – vékony, karcsú ujjak feszülnek ruhán keresztül is a vállamhoz. Bőre hideg, és a szoba is az, de nem feltétlen ez az, ami megragadja a figyelmemet. Inkább a várakozó arca, testének melege, és az a bosszantó kis ránc, ami homlokán átszaladva árkot húz sápadt bőrébe. - Miért csókoltál meg?
Elgondolkodom. Tényleg, miért is? Kíváncsiság? Ostobaság. Őszintén nem tudom, adott pillanatban jó ötletlen tűnt, könnyen kivitelezhetőnek, de már észrevettem én is, hogy hülyeség volt megtenni. Akkor akartam, de most csak bánom, hogy nem álltam ellent időben.
- Magával ragadott a hangulat – vonok vállat.
Nem túl meggyőző ez az alakítás. Helyenként átlátszó, egy olyan érvem sincs, ami biztos lábakon állhatna.
- És azt akarod, hogy ezt elhiggyem? - nevet fel.
- Miért ne? - biccentem.
- Egy dolog az, hogy én meleg vagyok, egy másik dolog meg az, hogy te nem – jegyzi meg. - Egy olyan cölibátust fogadott szent heteró, mint te, nem vághatja rá az ilyen dolgokra csípőből, hogy magával ragadta a hangulat – mosolya megtörik, s apránként leperegve darabokra omlik szét az ajkain. - Ugye nem csak szánalomból tetted?
- Mi? Nem! - döbbenek le. - Miért tettem volna szánalomból?
- Akkor miért?
- Nem tudom, oké? - jobb, ha ő sem tudja meg soha. - Megtettem, mert akkor az tűnt jó ötletnek. Ennyi – fordulok tőle el, aztán a lebbenő takaró alá rejtem el magam a további kérdések elől. - Normálisan csukd be az ajtót, ha kimész.
- Tudod azt hittem, hogy a hippik ennél lelkizősebbek – morogja epésen.
A szobám ajtaja egy fáradt zörejjel záródik be.
De a hirtelen csend, ami rám szakad, nem szokatlan és nem nyugtalanít. Mert ez csend ismerős, az életemet szőtte át, s napjaimat kísértette, pedig sosem lehettem igazán egyedül.
Nem értem az embereket. Még akkor sem, ha naivan meggyőzöm magam az ellenkezőjével, és gyermeki lelkesedéssel hiszem el, hogy mégis, holott soha, egyetlen pillanatig sem gondolhatom komolyan az állítást. Minden lélek bonyolult, s az a mérhetetlen gyönyörűség is pont abban rejlik, hogy még a legkönnyedebb dolgoknak is csodálatos mélységeik vannak. Reggel korán keltem, és bár sikerült aludnom az éjjel, másnap mégis inkább úgy éreztem magam, mint akit összerúgtak és szétfacsartak. Én nem akartam a változásokat és nem akarom azt sem, hogy Vince azt higgye, pusztán szánalomból tettem vele bármit is. Én nem ő vagyok. De ennek ellenére mégsem úgy sikerül a reggel, s a nap egy jó része, ahogy az elvárható lenne. Vince komor és meglehetősen tömeggyilkos grimasszal rója a szobákat, amit sokáig nem tudok hová tenni. Gyanítom neki fel sem tűnik semmi, bár meg is lepődnék ellenkező esetben. Próbálom elkerülni a közelségét, mert ugyan a tegnapi nap aránylag békésen zárult, ez közel sem jelenti azt, hogy kettőnk közt is szent a béke. Jobb elkerülni a bonyodalmakat, úgyhogy leszek én az a fél, aki enged és inkább kerülöm, mint a bűnt.
- Seth...
Na tessék. Csak fesd falra az ördögöt és megjelenik személyes pompájában. Esetünkben szélfútta kusza hajjal, ami így a késődélutáni fényben egészen tejfehéren tündököl. Szégyenletes hálával áldom az ismeretlen idegent, mikor vékony ujjak gyenge kopogása töri meg a ránk telepedő gyatra csendet. Utálom magam, mert úgy viselkedek, ahogy nem kellene, de ez a kopogás most sornyi kellemetlen hadoválástól óvott meg minket.
- Majd utána elmondod.
- Vársz valakit?
Éppen nem, de ha jött, akkor nem fogom hazazavarni.
- Nem – válaszolom ajtót nyitva.
- Szia!
Aranyos gesztenyebarna fürtök, csokoládé szemek és halvány fényű, fölfelé ívelő cseresznyeszín ajkak. Szeretem, ahogy Anna időzíteni tud.
- Gyere be – mosolygom félre lépve, míg mögöttem az asztal fájdalmasan reccsen egyet Vince rúgásától.
Fáradt mosollyal invitálom beljebb a lányt, majd teával kínálom, amit kulturált szájhúzogatással utasít vissza. Anna vállai lágy gömbbel ívelnek, haja puhán libben, ahogy felém fordulva közelebb lép és én valahogy megfeledkezem vendéglátói kötelezettségemről. Teával kínáltam, de egyetlen nyomorult széket sem ajánlottam neki fel, hátha esetleg elfáradt vagy fáj a lába. Vince szemei ha tehetnék szikrát szórnának, ez nem látszik rajta, de nagyon is előzékeny volt most. Utálja Annát, de nem rendez jelenetet, hanem önként kivonult.
- Annak megint mi baja? - pislog értetlenül az üvegajtó irányába Anna, édesen puha mosollyal az ajkain.
- Rossz a kedve – vonok vállat.
- Na ne mondd zsenikém. Erre azért még rájöttem magamtól is. Összekaptatok?
- Mondhatni.
- Rajtam?
- Mi? Nem – meredek rá megrökönyödve. Mi a fene van ezzel a kettővel? - Egészen más jellegű öhm... összetűzésünk volt.
- Ki vele.
- Hülye voltam, nyíltan, de ő jó fej volt, lazán vett mindent, szóval nincs semmi gáz. Aggodalomra semmi ok.
- Azt ne mondd, hogy...
- Nem – vágom rá.
- Óh, dehogyisnem.
- Mondom, hogy nem.
- De, látom rajtad. Ne mondd, hogy...
- Mondtam már, hogy nem – hunyorítok rá. - Kizárólagosan csak barátok vagyunk.
- Ahhhaa – kacag fel. - De, Seth, szép a barátság, viszont kétlem, hogy lennének e -féle érzéki mélységei. Egy kis kíváncsiság még nem bűn, természetes, ha érdeklődsz, csak rendszer ne legyen belőle. De azért örülök, hogy nem történt semmi komoly – mosolyog az órára pillantva. - Nekem mennem kell, légy jó és vigyázz magadra és rá.
- Rá miért? - pislogok.
- Mert életképtelen. Alig várom, hogy a képébe röhögjek, mikor te bejelented neki, hogy elköltözöl tőle.
- Elköltözöm?
- Nem tervezed?
- Öhm, nem – rázom meg a fejem.
- Pedig lassan ideje. Neki is a saját lábára kell állni előbb-utóbb. De melletted aranyélete van, de ezt később majd te magad is meglátod. Legyen szép estéd.
Még csak bunkó sem volt. Megtehette volna, hogy dacosan kivonul, de ő elköszönt a szőkétől is. Kedvesen és udvariasan. Csodálom, hogy még nem akadt ki, ismerem mindkettőt, tudom, hogy Anna milyen és tudom azt is, hogy mennyire nem tolerálja jól a modortalanságot.
- Miért kellett ilyennek lenned? - kérdem felköhögve, mikor kilépek Vincent mellé. Pöfékel egymagában már megint, mint valami depressziós gyárkémény.
- Inkább maradtam volna a seggemen és vesztem volna össze veled miatta? - néz rám.
Nem ezt akartam.
- Legalább az asztalt megkímélhetted volna – mondom grimaszolva. - Mi van, ha felborul és összetörik?
- Akkor veszek másikat – von vállat. – Tudod, én vagyok a gazdag alkoholista seggfej, aki bármit megtehet.
- Igen tudom – bólintom. – Te nem tisztelsz senkit. Pont leszarod, mi lesz másokkal, csak neked jó legyen. Nem kötődsz senkihez, nem is szeretsz senkit.
- Csak téged szeretlek – sóhajtja csinos kis füstkarikákat eresztve ki ajkai fogságából. – Jó lenne, ha végre észrevennéd – dobja el a még mindig parázsló csikket. – Elmentem cigiért.
Erőltetetten felnevetek, mint, amikor az ember hall valami borzalmas viccet,és mégis nevet rajta, mert nem akarja, hogy bunkónak tűnjön, esetleg sótlannak. Nevetek hát én is, hiszen mi mást tehetnék? Hallom kintről csukódni az ajtót, de a világ körülöttem zavaros és bizonytalan. Szeret...Vince szerethet bárkit is? Képes egyáltalán rá? Újra felnevetek, kínomban már a fejemet ingatom, de így sem tisztul a kép. Mi a fészkes fenét akart ezzel? Idióta.
Fújtatva szippantok az orromon, könyökeimig gyűröm pulóverem ujját és elmosom a tálcán felhalmozott edényeket. Legalább azok lekötik a figyelmem. Jobb, mint a semmi és a játék már nem köti le a figyelmem. Ma semmiképp. Elegem van már az egy helyben való ücsörgésből, de nem hagyhatom itt a házat, mert Vince nem vitt magával kulcsot. A kabátját sem vette fel siettében, csak egy pulóvert kapott magára, de az alig fed bármit is. Odakint már fagy van, éjszakára havazást mondtak és az előrejelzés többnyire be is szokott válni.
Kézfejemet homlokomra simítom, fél kezemmel a hajamba túrok, aztán elpakolok és felkeresem szobámban a kottámat. Fiókokat, szekrényt és az ágy alját túrom fel, míg végül megtalálom Vince szobájában az alkoholgőzös pohár alatt. Számíthattam rá, de meglepetésként ér. Külön megkérdtem rá, hogy ezt ne. Bármit elvehet, bármit tönkre tehet, de a kottát hagyja.
Félő óvatossággal cirógatom ujjbegyeimmel végig a zongorát, nem volt pénzem, hogy megvegyem, így hát megkaptam tőle ajándékba. Azt hiszem az volt az egyetlen igazán nagy kiadása, akkor még közel sem volt ilyen. Tisztelettudóbb és rendesebb modora volt, mint most. De hát az ember elkerülhetetlenül változik. Lecsiszolja a környezete, nem törődve vele, hogy szennyt vagy értéket morzsol-e le a lélekről.
- Emlékszel még, mit ígértél nekem, te eszelős?
Szemeimet lehunyva csúszok arrébb, hogy mellém férjen ő is. Emlékszem az ígéretemre. Rémlik még minden pontja, de ezt az egyet sohasem voltam képes betartani. Úgy nem, hogy neki is megfelelhessek vele.
- És te a te ígéretedre? - kérdem nem szakítva meg a darabot.
Ujjaim hangtalanul siklanak a billentyűkön, ösztönből, emlékekből játszom.
- Egyikünknek sem sikerült betartania az ígéretét. De erre itt – érinti meg kézfejemet, finoman simítva ujjaimig – nem árt odafigyelned.
- Mintha nem tudnád, hogy az életem része ez a zongora – kuncogok fel.
- Mióta ismered őt? - kérdi felbontva egy üveg sört.
Sóhajtva pillantok rá és elutasítom a felém kínált bontatlan üveget. Tudom, hogy magának hozta azt is, nem iszom előle meg. És... tudom azt is, hogy az imént Annára kérdezett rá.
- Épp elég ideje, hogy ne legyen okom benne kételkedni.
- Szereted?
- Micsoda kérdés ez? - mosolygom oldalról rásandítva.
- Őszinte legyél ám – öklöz puhán a vállamba.
- Szeretem – sütöm le a szemeim, majd halkan, nosztalgikusan hozzáteszem: - Szeretem, mert magával ragadó egyénisége van, kedves és jóindulatú, olyan lány, aki őszintén és igazán megérdemli, hogy legyen, aki a tenyerén hordozza. Ne szólj közbe, Vincent – emelem rá fel a szemeimet. - Tudjuk mind a ketten, hogy hogy értem ezt. Ő megért engem és ez kölcsönös, de elképzelhetetlen, hogy a kapcsolatunkat tönkretegyük valami másért cserébe.
- Egek, micsoda nyálas duma.
- Bepótoltuk az éjjel elmaradt lelkizést – nevetek fel.
- Hol volt ebben a lelkizés? Ez színtiszta ömlengés volt tőled.
- Már meg ne haragudj, de mondtam én egy szóval is, hogy jól megy nekem ez az egész lelkizéses cucc?
- Nem mondtad? - lepődik meg teátrálisan.
- Óh, kérlek, vess véget szörnyű életemnek – sóhajtom lehajtva a zongora fedelét.
Helyenként karcos árkok mélyednek a fában, de még ennek ellenére is mondhatni egész jó állapotban van. Megérte a pénzét, még annak ellenére is, hogy közel sem volt olyan jó állapotban, mint amilyennek a volt tulaj lefestette. Hangolásra szorult és néhány billentyű is erősen cseréért áhítozott. Nem kértem, megelégedtem volna a zongorával is, elvégre az is túl nagy és drága ajándék volt, de Vince megjavíttatta nekem. Elviselte, hogy naphosszat előtte ücsörögtem és a billentyűket püföltem, mert bár helyrehozták a hangolás ugyanúgy rám várt. Felkuncogva simítom tenyeremmel végig az öreg hangszert és egy halvány, kezdetleges mosoly mintha Vincent ajkain is fel-felsejlene, majd ugyanúgy, ahogy jött, felszívódik és nagyot szusszantva megingatja a fejét.
- Min vidulsz?
- Emlékszel még? Életemben nem láttalak még olyan kialvatlannak, mint akkor az első héten.
- Mert te óvodás módjára ezt vinnyogtattad – borzong meg fintorogva.
- Behangoltam – javítom ki vigyorogva.
- Ki akartam vágni – vallja be fejét lehajtva, ám az arca közel sem tükröz őszinte megbánást. Annak még csak a közelében sincsen, főleg, mikor elvigyorodik és arcán megjelennek a gödröcskék. Fejemet ingatva nevetek rajta fel. Sejtettem, hogy valami ilyesmit forgat a fejében, de nem tette meg, és utána azt hiszem el is fogadta a helyzetet. Legközelebb legalább jobban átgondolja majd, mit vesz nekem.
- Azért én csodálom, hogy engem nem vágtál ki.
- Megfordult a fejemben – von vállat.
Vállon lökve fintorodom el, pedig tudom, hogy jogosan tette volna. Nem hagytam neki percnyi nyugalmat sem, és akkortájt kezdett el éjszakánként kimaradozni. Ha nem bosszantottam volna, akkor talán... felé fordulva gondolkodom el, de kérdő tekintetére csak a fejemet rázom. Nem...Ha én nem tettem volna semmit, ő akkor is egy idő után eljárt volna éjszakánként. Egyszerűen ilyen volt, még, ha fel is róttam volna neki a hibáit, ő akkor is ugyanúgy folytatta volna azt az életet, amit az évek folyamán kialakított magának. Megrökönyödve meredek rá, mikor mindkét kezemet hátraszorítva lefog. Arcom megrándul, de közel sem a fájdalom hatására, kényelmetlen, de legalább tudom, miért kapom.
- Na tessék. Szabadulj ki. Ha nem megy, szólj és lazítok a fogáson – ajánlja fel nagylelkűen.
Bólogatva rántom meg a kezem, hasztalanul és reménytelenül. Túl jó a fogás, így még lehetőségem és esélyem sincs a szabadulásra. Azt meg várhatja, hogy külön könyörögni fogok neki, hogy szabadon engedjen.
- Hé! Csengetnek.
- Legfeljebb a fejedben – nevet fel.
- Eressz el, na, halálos beteg a kutyám.
- Van kutyád?
- Sose tudhatod – vonok vállat.
Próbaképpen csuklóimat megmozdítva mozdulok el a széken, aztán egy szenvedő sóhajjal felszisszenek, mikor az ujjai még szorosabban rámarkolnak csuklóimra.
- Hülye barom.
- Idióta hippi – viszonozza bókomat tovább vigyorogva.
- Utállak.
- Feladod?
- Ha feladom is utálni foglak – morgom. - Vince, miért mondtad, hogy szeretsz?
- Mert szeretlek.
- Hülye vagy.
- Tudom.
De azzal, hogy tudja, még nem fog megváltozni semmi.
- Barátok vagyunk – szögezem le.
- Tudom - feleli.
- Nem értelek – sóhajtom.
- Nem is várom el – lazítja el szorítását a kezeim közül.
Óvatosan mozdítom csuklóimat, aztán ujjai közül kirántva őket, győzedelmes félmosollyal mászok rajta át, hogy a konyhába induljak. Lábasokat, fűszereket, tésztát és darált húst veszek elő, bár a húsnak még olvadnia kell.
|
| LastBreath | 2015. 12. 07. 19:39:04 | #33711 |
Karakter: Vincent Goldwin
Megjegyzés: Hipszteremnek
- Nem fázol? - kérdi.
Miért tenném? A ruha nyaka majd megszárad reggelre, csak úgy, mint a hajam. Addig meg kurvára semmi más dolgom nincs, csak hogy a takaró alatt gubbasszak. Mert hogy ez egy nem dohányzós kórterem. Na és persze nem hogy a folyosót, a szobát sem hagyhatom el. Mint egy rohadt börtön. Csak épp cellatársak nélkül.
Összeszedi a holmimat, amikre már nem lesz szükségem idebent. Mindent gondosan összehajtogat. Mindig olyan házias. Talán egy másik világban, ahol minden normális lenne körülöttünk, még feleségül is venném. A gondolatra elfintorodom. Hogy vennék feleségül egy hetero pasit? A fájdalomcsillapítók és az egész napos semmittevés kezd lassan az agyamra menni.
Halkan köszön el és maga mögött csak a sötéten zúgó csendet hagyja. A csendet, amit olyannyira gyűlölök, és amit nem vagyok hajlandó tovább tűrni, ha kikerülök innen végre.
***
Otthon minden tiszta és rendezett. Otthon minden friss illatú és üde. Otthon minden üres. Mintha csak egy kiadó ingatlan lenne. Semmi nyoma nincs annak, hogy lakna itt bárki. Akár Seth, akár én. Egyikünk után sincsenek nyomok. Ez valamiért nagyon irritál. De legalább itthon vagyok. Nem merek meggyőződni róla, hogy Seth kicuccolt-e innen. Minden ideje és oka meg lett volna rá.
Kilépek az erkélyre és szokásomhoz híven rágyújtok. Bár két cigit elszívtam már hazafelé, mégis itt az erkélyen jobban esik a dohányzás. Önmagam mérgezése, ahogy Seth mondaná. De különben is nem tök mindegy mivel mérgezi magát az ember? Természet azonos aromákkal, tartósító szerekkel, vegyszerekkel, cigivel, vagy alkohollal. Teljesen egyre megy. Még a bio termékek közül se tud az ember olyasmire mutatni, amiről biztosan állíthatná, hogy teljesen egészséges. Mindenki mérgezi magát. Mérgező a levegő, az étel, amit megeszel, de még az anyatej is. Mit számít pár szál cigi meg pár doboz sör ráadás?
Becsukom az ajtót, ahogy visszalépek a nappaliba és a hűtőből előhalászok egy rekesz sört. Dobozosat, mert gyűlölök üvegből inni. Bekapcsolom a tévét. Kibontok egy doboz sört és unottan váltogatok a csatornák között. Semmi nem köt le. Semmi nem érdekel. Az idegeimet pattanásig feszíti a rohadt falióra ketyegése. Hangosabb most bármi másnál ebben a nyavalyás lakásban.
Egyik doboz tartalma fogy a másik után. Berögzült monotonitással iszom az alkoholt, aminek nem jön el a kívánt hatása. Nem tompulnak el az érzékeim, nem tölti meg fejemet az a kellemes, kótyagos szédülés. Nem lesz tőle jókedvem. Nem leszek tőle önfeledtebb és vidámabb, sem derűlátóbb. Még én magam sem tudom, miért ilyen szar a közérzetem. Olyan vagyok, mint egy pattanásig feszített meztelen ideg, ami csak egy durva interakcióra vár, hogy maga körül mindent felégessen. És ez nagyon nem tetszik.
- Megjöttem!
Ajtó nyitódás, majd csukódás. Neszezik a kabátjával és a cipőivel. Aztán lassan beljebb lép. Szinte látom az arcát és a gondolatokat, amik lejátszódnak a fejében. A mélységes csalódottságot és felháborodást. De egyszerűen nem hat meg. Annyi ideig voltam a négy fal közé zárva, hogy szinte már én magam keresem a baj. Ha nem Seth, majd más helyre tesz. Talán most sikerülne is agyonverniük.
- Neked teljesen elment az eszed? - kérdezi összeszorított ajkai közül kipréselve a hangokat.
- Most mi a bajod? - vágom zsebre kezeimet ahogy felé fordulok.
- Alig teszed be a lábad, és máris arra törekszel, hogy seggrészegre idd magad. - ezt már igazán megszokhatta volna. - Gondolod ez így kifizetődő lesz majd? Bent a kórházban eljátszod a világmegváltó szende kisfiút, de az egyedüli, amit magadért tettél, az az, hogy újra mesterfokon a májadat teszed tönkre.
Teljesen jogos minden szemrehányása. De most képtelen vagyok visszakozni, meghunyászkodni vagy fűt-fát ígérgetni neki. És kurvára nem is várja el tőlem. Vagy, ha mégis, megint csalódnia kell majd.
- Mikor unod már meg?
- Elegem van ebből, Vince! Felfogtad? Miért törekszel minden áron arra, hogy még idő előtt koporsóban végezd? Ennyire unod magad? Már tényleg nincs mivel lekösd az unalmas kis életed csak az, hogy magad körül mindenkit tönkre tegyél? - annyira belelendül a saját igazába, hogy csak darabosan követi tekintetével, ahogy felkelek a kanapéról és felé lépek. - Sokáig nem értettem, a szüleidet miért állítod be mindig olyan gonosznak, volt idő, mikor még én is elhittem róluk azt a sok kegyetlenséget, a figyelmetlenségüket és azt, hogy mennyire nem érdekelte őket a sorsod. Igen, kétségtelenül ők is hibásak, de ez az egész nem csak az ő bűnük. Te is ugyanúgy hibás vagy, és ahelyett, hogy megpróbálnál időnként emberként viselkedni, eljátszani, hogy nem vagy egy lecsúszott alkoholista, te ugyanúgy éled a magad kis életét, ugyanúgy leszarod magasról a körülötted élőket és elmerülsz az önsajnálatodban, hogy neked milyen szörnyű egy család jutott.
- Nem tudsz rólam semmit, Seth - sziszegem fogaim között. Első alkalom, hogy megütöm. És én is annyira meglepődök rajta, ahogyan ő is. Első alkalom, de remélem, hogy az utolsó is. - ne gondold, hogy neked van jogod ítélkezni felettem, mert nincs. - hirtelen jött ötlettől vezérelve felkapom magamra a cipőt, a kabátot, zsebre vágom a lakáskulcsot és magára hagyom.
Sajog az öklöm az ütéstől. Mindig teszek érte, hogy napról napra akár csak egy kicsivel is jobban gyűlöljem magam. Nem tudom mennyi idő telt el, amíg végre lehűlt a vérmérsékletem annyira, hogy legyen képem visszamenni. Haza menni.
A konyhában találok rá. Üveges tekintettel bámul a semmibe. Mintha a lelkét ütöttem volna át egy másik dimenzióba. Ha eddig nem mardosott a bűntudat, most megtette.
- Jól vagy? - húzok mellé egy széket miután előhalásztam az elsősegély dobozt és leülök.
- Ennél hülyébb kérdést aligha tudtál volna feltenni a történtek után. - rázza meg a fejét.
- Sajnálom. - motyogom. Ha nem is hiszi el, tényleg sajnálom.
- Mégis mit? - kérdez vissza. - Azt, hogy behúztál egyet jogosan, miután tudatosan sértegettelek és felhergeltelek?
- Igazad volt.
- Igen. De ettől még ugyanúgy megbántottalak.
Álla alá nyúlva emelem feljebb az arcát, hogy kitisztíthassam felrepedt száját. Borzalmasan néz ki. Le sem mosta. Csak hagyta, hogy rászáradjon a vér. Vajon legközelebb mit fogok tenni vele? Eltöröm a karját? Vagy addig ütöm, amíg eszméleténél van? Egyre inkább kezdem azt érezni, hogy nincs biztonságban velem. Semmi keresnivalója nincs mellettem. És én mégis képtelen vagyok őt elengedni.
Eltolja a kezem. Talán azért, mert észrevette, hogy egy pillanatra elbambultam, talán másért. Ezt soha nem fogom megtudni. Végigsimítok arcélén. Mit tenne, ha megcsókolnám? Megtehetem ezt egyáltalán azok után, amiket vele tettem?
És megint, mintha csak egy nyitott könyv lennék számára, mintha könnyedén olvasni tudna a gondolataimban, megelőz. Megint ő csókol először. Meglepődök. Persze, hogy meglepődök! Hiszen most Seth sem részeg. Miért tenne ilyesmit? Akkorát azért csak nem ütöttem, hogy agyrázkódást kapjon.
Seth ajkai puhák. És édesek. Lassan, félve csókol. Óvatosan, mint aki el sem hiszi azt, amit tesz. Aztán lassan realizálódik benne minden és ez mosolygásra késztet, ahogy visszacsókolok. Képtelen vagyok lehunyni a szemeimet. Addig akarok gyönyörködni kipirult, zavart arcának látványában, ameddig megadatik. De amint tudatosul benne minden, elszakad tőlem és fel is pattan a székről. Egyenesen az ajtóig hátrál és ott feszengve toppan meg egy pillanatra.
- Ne haragudj. - nyögi és már el is tűnt.
Hangosan csattan mögötte szobájának ajtaja és egyetlen további hang nem hallatszik abból az irányából. A rohadt falióra csak ketyeg és ketyeg. Én pedig a lehetőségeimet latolgatom. Ha mindent ennyiben hagyok, akkor semmi nem fog történni. Minden marad a régi. Minden kényelmes marad. De én már egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy ezt akarom. Én őt akarom. Napról napra egyre jobban, egyre rohadtabbul akarom. És azt akarom, hogy ezt ő is tudja. Még mielőtt végleg elüldözöm őt magam mellől.
Felsóhajtok és megvakarom a tarkómat, aztán ráveszem magam arra, hogy utána menjek. Nem töröm magam fölösleges kopogtatással. Beengedem magam és letérdelek az ágya mellé. Tetőtől talpig betakart takarókupac jelzi, hogy itt van. Az viszont ki van zárva, hogy máris aludna.
- Seth, hé, hallasz? - kérdezem bizonytalanul. - Figyelj már rám!
- Jó. - könyököl fel kelletlenül. - Mi az? Mi a baj?
- Beszélnünk kell.
- Most? - álmosan néz ki az ablakon. - Hajnali egy lehet, vagy kettő.
- Most. - kapcsolom fel az éjjeli lámpáját.
- Miért nem alszol? - dünnyögi.
- Néhány perccel múlt éjfél. - sandítok az ébresztőórára a kis szekrényen.
- Ez borzalmas. - ráncolja össze szemöldökét. - Te részeg vagy?
- Ennél józanabb még soha életemben nem voltam. - nevetek fel. - De beszélnünk kell. - dobálni kezdem a kis labdát, amit szórakozottan kaptam fel.
- Nem lehetne holnap? - próbálkozik óvatosan.
- Nem, mert a holnapból nem lesz semmi. - rázom meg a fejem. - Ismerlek, jobban, mint te magad.
- Meglepődnél. - mormogja az orra alatt.
- Seth. - érintem meg vállát, ezzel elérve, hogy rám nézzen. - Miért csókoltál meg?
- Magával ragadott a hangulat. - von vállat egy zavart grimasz kíséretében.
- És azt akarod, hogy ezt elhiggyem? - nevetek fel.
- Miért ne? - bólint.
- Egy dolog az, hogy én meleg vagyok, egy másik dolog meg az, hogy te nem. - szögezem le. - Egy olyan cölibátust fogadott szent heteró, mint te nem vághatja rá az ilyen dolgokra csípőből, hogy magával ragadta a hangulat. - mosolyom lehervad az arcomról, ahogy egy gondolat furakszik a tudatomba. - Ugye nem csak szánalomból tetted?
- Mi? Nem! - kerekednek el a szemei. - Miért tettem volna szánalomból?
- Akkor miért? - kérdezem tanácstalanul.
- Nem tudom, oké? - csattan fel. - Megtettem, mert akkor az tűnt jó ötletnek. Ennyi. - hátat fordít és a fejére húzza a takarót. - Normálisan csukd be az ajtót, ha kimész.
- Tudod azt hittem, hogy a hippik ennél lelkizősebbek. - mondom csalódott éllel a hangomban és becsukom magam mögött szobájának ajtaját.
***
A délelőtt eseménytelen és unalmas. Nem találom a helyem a lakásba. Fel-alá járkálok, százszor átlapozom a csatornákat a tévében. Semmi nem köt le. És mikor Seth végre hazajön, akkor is kerül. Elszigeteli magát tőlem. Kerüli a tekintetem. Nem is nagyon beszél hozzám. És ez kezd nagyon felhúzni. Úgy viselkedik, mint egy katolikus szűz lány, akinek a pap a szoknyája alá nyúlt a misén.
- Seth…
Kopogás az ajtón. Bocsánatkérően néz rám.
- Majd utána elmondod.
- Vársz valakit? – nézek utána, ahogy az ajtóhoz lép.
- Nem. – és már nyitja is az ajtót.
- Szia!
Ettől a kedves, derűs női hangtól görcsbe ugrik a gyomrom. Nem voltam elég világos legutóbb? Nem voltam elég fenyegető, vagy elég tárgyilagos? Hogy meri venni a bátorságot, hogy ide pofátlankodjon?
- Gyere be.
Lábammal erősen rúgok bele a kávézóasztalba, aminek lábai fájdalmas nyikordulás kíséretében csúsznak arrébb a padlón. Ellököm magam a kanapétól és kizárom magam az erkélyre. Nem vagyok kíváncsi arra, miről beszélgetnek. Nem vagyok hajlandó egy légtérben lenni vele, mert a végén olyat tennék, vagy mondanék, amivel megint csak Sethet bántanám.
A korlátra könyökölök és kibámulok az utcára. Jobb lábamban elkezd rángatózni egy ideg. Ingerülten felsóhajtok és rágyújtok. Hátat fordítva a külvilágnak szemlélem őket az üvegen keresztül. Anna nekem háttal áll, erősen gesztikulálva magyaráz, melyre Seth aprókat bólint és válaszol. Közben lopva rám téved a tekintete.
Hányszor is láttam már ezt a tekintetet? Ez a „Miért nem tudsz legalább csak egyszer normális lenni?” tekintet. Még azért is én vagyok a hibás, mert valaki hívatlanul betört a magánéletünkbe, és nem fogadtam szívélyesen. A lány megfordul, és felém int, undorodva visszaintek, és végignézem, ahogy Seth az ajtóig kíséri.
- Miért kellett ilyennek lenned? – lép ki mellém és köhint párat, mert felé száll a cigi füstje.
- Inkább maradtam volna a seggemen és vesztem volna össze veled miatta? – kérdezem rá sandítva.
- Legalább az asztalt megkímélhetted volna. – húzza el a száját. – Mi van, ha felborul és összetörik?
- Akkor veszek másikat. – vonom meg a vállam. – Tudod, én vagyok a gazdag alkoholista seggfej, aki bármit megtehet.
- Igen tudom. – bólint komoran. – Te nem tisztelsz senkit. Pont leszarod, mi lesz másokkal, csak neked jó legyen. – nem kiabál, hangja teljesen színtelen és fásult. – Nem kötődsz senkihez, nem is szeretsz senkit.
- Csak téged szeretlek. – fújom ki a füstöt. – Jó lenne, ha végre észrevennéd. – elpöccintem a csikket. – Elmentem cigiért. – hagyom ott, elképedt arckifejezését figyelmen kívül hagyva.
Önző vagyok. Önző vagyok és félek. Gyermekien attól rettegek, hogy ha nem teszek semmit, akkor Anna észrevétlenül is elszakítja tőlem. Ostoba dolog volt pont most és pont így elmondanom neki azt, ami már hosszú évek óta nyomta a lelkem. Nem könnyebbültem meg, nem lett jobb kedvem tőle. Most sokkal jobban rettegek, mint előtte. Attól, hogy ezzel a kirohanásommal én fogom eltaszítani őt, mielőtt még bárki közbelépne.
|
| linka | 2015. 11. 28. 17:21:16 | #33692 |
Karakter: Seth Lesnar
Megjegyzés: Nyomimnak
Tartok tőle, nem gondoltam át teljesen a kérdését, de így utólag már késő lenne visszakozni. Beleegyeztem, rábólintottam és íratlan szabály, hogy az ígéreteket illő betartani. Csak segítek neki lezuhanyozni, mert megvannak zúzva a bordái, sőt, nem is zúzva, hanem összetörtek, ahogy a keze is. Pont az, amit használni szokott. Mert tudom, hogy azt szokta használni, azzal fogja a sörét, meg a távirányítót és részegen is azzal csapkodja az ajtót, falat, mindent, ami éppen útba esik neki a kellő figyelemfelkeltéshez.
- Tényleg? - lepődik meg ő is.
Nem csodálom, hogy megdöbbent, én is apránként realizálom, mibe egyeztem bele. Kész tortúra lesz mind a kettőnknek. Tőlem még ő is jobban ért az emberekhez, meg úgy alapvetően az élőlények megsegítéséhez. Jó, én el tudok velük beszélgetni, mindenkivel szinte mindenről, de ennyi. Itt kifújt minden tudományom.
- Most mi van? - tárom szét a karjaimat. - Azt vártad, hogy nemmel válaszolok?
- Azt – ráncolja a szemöldökét.
Nem sértődhetek meg és nem háboroghatok, mert jogos a feltételezése.
- Miért?
- Mégis melyik heterónak lenne kedve egy másik palit mosdatni? - nevet fel, bár abban,amit mond, tagadhatatlanul van némi igazság.
De milyen barát lennék, ha ennyire sem vagyok képes? Nem aggaszt a helyzet annyira, mint kellene. Pasi ő is, nem igazán különbözik tőlem, így zavarba sem jöhetek a látványtól, mert pontosan tudom, mire számíthatok.
- Öhm – vakarom meg a tarkóm. - Tegnap beszéltem Annával.
- Nagyszerű – nem rajonghat érte. - És?
- Azt hiszem, bejössz neki.
Nem hisz nekem. Látom ezt a szemein és az arcán, de mondhat, amit akar. A tény az tény. Nem tudja meghazudtolni, mert minden jel egyértelműen erre utal. Anna kedveli Vincentet. Gyanakodva méreget egy darabig, aztán felkacag, de a fájdalom újra grimaszra húzza az arcát.
- Ó igen, annyira sármos vagyok és jó modorú, hogy minden nő bolondul értem. Főleg a kisasszony, akit említettél – fintorog tovább. - Ő téged akar megszerezni Kőagy Őrnagy.
Ez egy méretes baromság.
- Anna csak egy barát.
- Mondod te – bólint rá. - Kérdezted már valaha is, hogy ő mit gondol? De nem fogok kerítőnőt játszani – húzza el a száját kelletlenül. - Nem bírom azt a csajt, jó lenne, ha te is messzire elkerülnéd. Nem olyan cukorfalat, mint amilyennek előtted mutatja magát.
Mert ezt ő biztos jobban tudhatja. Elvégre olyan régóta vannak jóban, együtt töltik életük minden pillanatát...
- Nem is ismered őt! - replikázok. - Első ránézésre nem vonhatsz le senkiről ilyen következtetéseket.
- Tudod, Zen mester – dől hátra a párnára - nekem is megvannak a különleges képességeim.
Ja. díjnyertesen tud mindenféle marhaságot összehordani, de a szavainak nincsen semmi alapja. Nem ismeri Annát, de ha így vélekedik róla, akkor nem is fogja megismerni őt igazán soha. De ez ellen nem tehetek semmit- természetes. Tévedtem, azt hiszem, ezt elbaltáztam. Inkább meg se említettem volna. Vannak emberek, akik ösztönösen, ránézésre ellenszenvesek lesznek, hiába az ismeretlenség és tudatlanság. Rossz kisugárzás, ösztönösen is taszítják egymást. Lehet, hogy Vincent és Anna is ilyen. Csak én értelmeztem valamit nagyon félre. Nyújtózva meredek az ablakon túli napnyugtára. Gyönyörű, lélegzetelállító, a természet csodája és Vincent vágyakozva felsóhajt. Az ő szívébe nem a Nap aranyló sugara lopta be magát, hanem valami egészen más.
- A szüleid nem kerestek? - kérdem megzavarva a nyugalmát.
Meredten néz rám. Rosszat kérdeztem megint.
- Nem engedtem a nővérkének, hogy értesítse őket.
- Miért nem? Lehet, hogy...
- Maximum egy cetlit küldtek volna, egy „Reméljük hamarosan jobban leszel és nem lesz magas a kórházi számla sem” felirattal. Tudod jól, hogy a szülői gondviselés náluk ennyiben ki is merül. Főleg azok után, hogy elváltak.
- De akkor is a szüleid! - tiltakozom.
- Seth – simít a karomra - Divatgyerek vagyok. Anyám csak azért szült meg, hogy mutogathassa az édes pofimat, de rögtön nem voltam cuki neki, mikor üvöltöttem egész nap, és nem hagytam őt dolgozni. Jobban jártak volna, ha vesznek egy kutyát a gyerekvállalás helyett...
- Nem ide akartam kilyukadni – hajtom le a fejem.
- Tudom.
- Seth – szól halkan, mire felé fordulva ránézek. - Szomjas vagyok.
Gyümölcslevet öntik ki a poharába, aztán átadom neki. Valóban szomjas lehetett már, mert egy hajtásra kiissza a pohár tartalmát.
- A látogatási időnek hamarosan vége – pillant az órára. - Elviszel fürödni? - mosolyodik el.
- El – viszonzom mosolyát.
Az ágyból felkelés szerintem már menne neki egyedül is, de nem okoz fizikai fájdalmat, ha segítek neki most is. Hamarabb haladunk legalább, mert, ha ráhagynám, akkor holtbiztos, hogy elszenvedne még magának egy jó darabig. Zacskót húzok a kezére, nem papírt, hanem műanyagot, olyat, ami védi a víztől a gipszét, meg azokat az firkálmányokat rajta. Nem tudom, mikor, ki, miért és hol pingálta neki ki, de egész mutatós. Bent még mindig kellemesebb a levegő, mint a kórterembe, a széket ugyanúgy, mint amikor a haját mostam ki, a zuhanytálcára húzom, aztán megszabadítom Vincentet a pólójától. Öregkor teszi vagy a kialvatlanság, de megfeledkeztem a váltóruháról, a tusfürdőről és a törölközőről.
- Hát nem itt hagytam a tusfürdőt meg a törölközőt?
Én túlélném nélkülük is, de Vince retekké fagyna a széken ülve, csont pucéran és szanaszéjjel ázottan.
- Még jó, hogy időben eszedbe jutott – nevet fel az ajtón túlról. Derékig elmerülök szekrényének a rejtelmeiben, de pont ott nem találok semmit, ahol legutóbb emlékeim szerint hagytam mindent. - Kicsit siethetnél! - kiabál ki türelmetlenül.
Áttúrom a másik szekrényét is, de ott csak a kabátja van. Végső mentsváram a fiókokban rejlik, de ott se jutok sokra, végül minden előkerül az ágy fölé függesztett lámpasor tetejéről.
- Megyek már – kiáltok vissza. - Már le is vetkőztél? - lepődök meg belépve az ajtón, míg ő angyali türelemmel üldögél nem mellesleg teljesen meztelenül a hideg széken, amin könnyen fel is fázhat.
- Szeretted volna végignézni? - döbben le teljesen, meg kell hagyni jó színész. - Várj egy kicsit, visszaveszem őket – hajol előrébb, hogy a földre – FÖLDRE?! - dobott ruhákat elérje, de még, ha agyilag teljesen zokni lennék se hagynám neki ezt a mozdulatsort teljes egészében kivitelezni. A vállainál fogva nyomom őt vissza a székre. Ücsörögjön csak még ott egy darabig. - Kérlek, légy gyengéd, nekem ez az első – kacsint rám.
Határozottan önmagát adja.
- Első a francokat – morgom megnyitva a vizet, aztán beállítom a megfelelő hőfokot is. Kézmeleg víz, de ő még így is csak morogni tud.
- Seth ez kurva meleg! - szisszen fel.
- Nem, ez pont jó. - rázom meg a fejem.
- A lófaszt jó. Mondd ezt annak, aki nem fagyoskodott fél órát pucéron egy széken ülve.
Mintha én kértem volna őt arra, hogy vetkőzzön le.
- Nem volt az fél óra és senki nem mondta, hogy vetkőzz le azonnal.
- Ha nem cseszted volna el az időt odakint...
Elzárom a vizet.
- De jó lesz még egy tüdőgyulladást is kapni.
- Ne fesd a falra az ördögöt – veszem fel a földre kikészített tusfürdőt. - Szivacs?
- Nincs? - nézek körül. - Nincs – állapítja meg nagyon bölcsen.
Felsóhajtok és tusfürdőt nyomok a tenyerembe, aztán elmázolva a saját bőrömön, Vince háta mögé lépek. Könnyebb így mind a kettőnknek, ha nem kell folyton a szemébe néznem, míg azon ügyködöm, hogy miként juttassam fel rá a tenyeremben habosodó masszát. Nem szól semmit, szemeit lehunyva várakozik, míg én a bőrét dörzsölöm és kitapogatom az izmait. Aztán jönnek a karjai, egyenként habosítom őket be, és azokat is átdörzsölöm. Némi krém és víz rámaszatolódik a zacskójára is, de több vizet már nem akarok rá juttatni, így a habot lekapargatom magamról és aránylag tisztább kézzel sepregetem le a buborékokat róla. Legalább a zacskója is szép tiszta lesz és telik az idő is. Igyekeznem kell, ha nem akarom magamra haragítani a kint tébláboló nővérkéket, a vizet se célszerű pazarolni, és Vincentnek is többet segítene most az, ha pihenne, így megkerülöm, aztán tanácstalanul toporgok előtte. Aránylag egyenletesen lélegezve guggolok elé le a földre, cipőm gumitalpa megcsikordul a nedves köveken, elvonja pár pillanatra a figyelmemet, de még ennek ellenére is feszélyezve érzem magam. Nem szokásom nekem meztelen pasik előtt guggolgatni, és a helyzet abszurditását még fokozza az is, hogy őt ismerem. Régről és jól. Jobban, mint a tulajdon szülei, de mégsem eléggé ahhoz, hogy bármi érdekeset is el tudjak róla mondani. Velem lakik, velem él, kinéz, ahogy kinéz, aztán ennyi. Óh, de azok az izmok. Szépek, ahogy a bőr alatt húzódva kirajzolódnak, nem szúrják ki az ember szemét, de egyértelmű a jelenlétük. Fogalmam sincs, Vince ezt hogyan tudta összehozni, hiszen minden függősége ellenére is meglehetősen...vonzó?... ahogy kinéz.
- Ne haragudj – dünnyögöm behabozva a combjait, konkrétan az egész lábát. - Máshogy nem tudom.
- Hah, majd pont rád fog felállni – billenti hátra a fejét.
Ez sértő. Mármint az, amit mondott, mert ezek szerint még annyira sem nézek ki jól, hogy bármilyen módon megmozgassam a fantáziáját. Na nem, mintha erre vágynék. Mindössze tudatlanul is megsértette az önérzetemet, pedig pontosan tudom, hogy neki mindez fel sem tűnik és nem is fogja észrevenni. Lassan állok fel, teljesen elgémberedtek a lábaim, míg az övivel voltam elfoglalva. Először a kellemetlen zsibongást érzem, aztán a fájdalmas zsibbadást, mintha apró tűzhangyák rohangálnának fel, s alá a csontom mentén. Megengedem a vizet, és leöblítem róla a habot, meg a maradék tusfürdőt, aztán részemről végeztünk. Mielőtt még a törölközővel is nekieshetnék, kiveszi a kezemből, aztán a zavar legkisebb jele nélkül emeli rám a szemeit.
- Már így is kínos a hangulat, nem? - kérdi. - Megoldom egyedül.
Nem ellenkezem.
Hagyom, tegyen, amit akar.
Annyiban valóban igaza van, hogy meg tudja oldani egymaga, de kétségtelenül fájdalmasabb és hosszadalmasabb művelet neki. Nem beszélve a hajolgatásokkal, amiket nem egyszerű kivitelezni. Magára hagyom a fürdőben, és elpakolok neki mindent, de ezúttal nem megyek a saját fejem után, hanem mindent visszateszek oda, ahonnan elvettem.
- Csak, hogy ne érezd úgy, hogy kihagytalak minden mókából – lép ki az ajtón pólóját lengetve.
Szemöldökömet megemelve pillantok rá, majd a kezében tartott pólójára. Nagyon jól tudja ő is, hogy tökéletesen tisztában vagyok az állapotával. A zuhanyzásban ugyan igényli a segítséget, tény, hogy azt egymaga nem tudná megoldani, de az öltözködés már közel sem ilyen lehetetlen feladat. Legfeljebb, ha az inge gombolgatásáról van szó, egy kézzel azért az még közel sem olyan egyszerű. Feladom rá a ruhát, de a nedves hajából csöpögő vízcseppek hamar átszínezik a nyakát, foltokban még a váll és a hátrésznél is.
- Nem fázol?
Fejét ingatva ül le az ágyra és én magamra húzom a kabátomat. Odakint a Nap már jó ideje lenyugodott, biztos vagyok benne, hogy a látogatási időnek is vége már, így ideje, hogy induljak. Magamhoz veszem az időközben összepakolt szennyesét, elköszönök és távozom.
Az utolsó éjszakát már biztosan kibírja, és az elvonási tüneteivel is jól megbirkózott. Le tudna szokni mindenről, ha nagyon akarná. Cigizni se ment ki, és mindössze némi frusztrációt és zavart éreztem nála, de mást nem. Innentől már nem adhatja fel, ő is pontosan tudja, hogy nem élet-halál kérdése az, hogy dobozszámra szívja a cigit, és, hogy minden hajnalban csontrészegen essen haza.
A hosszú napoknak is megvannak ugyanúgy az előnyei, ahogyan a nyugtató semmittevésnek. Nincs idő arra, hogy felesleges kimeneteleken törjem a fejem, és a telefonomat is kikapcsolva tartom, hogy ezzel megőrizhessem a boldog tudatlanságomat. Ismerem Vincentet, tudom, milyen, így tökéletesen fel vagyok készülve mindenre. Még arra is, hogy az előadásokkal telezsúfolt napom után a rendőrség vagy a kórház keressen, de belépve a ház ajtaján, a telefonom nem jelez semmit. Se egy hívás, se egy üzenet. Mintha teljesen megszűntem volna létezni ebben a világban. Bentről nem hallok semmi zörgést, léptek sem neszeznek, pedig tudom, hogy Vince már itthon van egy ideje. Tegnap este utána érdeklődtem, mikor adják ki neki a papírokat, így már a délutánját itthon tölthette.
- Megjöttem! - gyanakodva nézek körbe.
Cipő szétgórva az ajtóban, kabát a helyén, ő pedig a kanapén elnyúlva sörözget. Előtte az asztalkán már több üveg is hever, ahogyan a kanapé mellett is van néhány felborulva. Pontosan tudtam, hogy ez lesz majd, és most mégis dühöt érzek. Csalódtam benne, mert nem ezt vártam, és csalódtam magamban is, mert minden érv és tény ellenére elhittem, hogy ezentúl majd más lesz. Miért változna meg valaki, aki egész életében ezt csinálta?
- Neked teljesen elment az eszed? - sziszegem kinyomva a tévét. Lezser eleganciával süllyeszti kezeit a zsebeibe, várakozva, és jól láthatóan abszolút hidegen hagyja a jelenlétem.
- Most mi bajod?
- Alig teszed be a lábad és máris arra törekszel, hogy seggrészegre idd magad. Gondolod, ez így kifizetődő lesz majd? Bent a kórházban eljátszod a világmegváltó szende kisfiút, az ember azt hinné, hogy megváltozol, észhez térsz, vagy legalább törekszel a hosszabb életre, de az egyedüli, amit magadért tettél, az az, hogy újra mesterfokon a májadat teszed tönkre.
- Mikor unod már meg? - ül feljebb komoran.
Felsóhajtok, bosszúsan, fáradtan. Tudja ő is, hogy igazam van. Óh, hogyisne tudná.
- Elegem van ebből, Vince! Felfogtad? Miért törekszel minden áron arra, hogy még idő előtt koporsóban végezd? Ennyire unod magad? Már tényleg nincs mivel lekösd az unalmas kis életed csak az, hogy magad körül mindenkit tönkre tegyél? - ujjai feszült erővel gyűrődnek ökölbe, mérges, haragos, de legalább produkál némi érdeklődést az irányomba. - Sokáig nem értettem, a szüleidet miért állítod be mindig olyan gonosznak, volt idő, mikor még én is elhittem róluk azt a sok kegyetlenséget, a figyelmetlenségüket és azt, hogy mennyire nem érdekelte őket a sorsod. Igen, kétségtelenül ők is hibásak, de ez az egész nem csak az ő bűnük. Te is ugyanúgy hibás vagy, és ahelyett, hogy megpróbálnál időnként emberként viselkedni, eljátszani, hogy nem vagy egy lecsúszott alkoholista, te ugyanúgy éled a magad kis életét, ugyanúgy leszarod magasról a körülötted élőket és elmerülsz az önsajnálatodban, hogy neked milyen szörnyű egy család jutott.
- Nem tudsz rólam semmit, Seth – meglepetten bénulok le, mikor az öklével arcon vág és a számat véres íz önti el. Halványkék szemei dühödt szikrákat szórnak, holott pontosan tudja, hogy igazam van. - ne gondold, hogy neked van jogod ítélkezni felettem, mert nincs – villannak rám a szemei, majd kabátot és cipőt húz, aztán elviharzik, az ajtó pedig keserves nyikkanással csapódik utána be.
Nem így terveztem a mai napot. Terveim sem voltak, de ez... kész káosz és pokol, pedig ő a legutolsó, akit bántani szerettem volna. Én őszintén a barátja akarok lenni, valaki, egy olyan ember, akire számíthat és akiben bízhat, de most pont én adtam neki a pofont. Még, ha nem is szó szerint. Megérdemeltem, hogy megüssön, mert magamnak harcoltam ki. Teát főzök, aztán visszakapcsolom azt az ostoba filmet, amit korábban nézett és az asztalhoz ülök. Óvatosan törlöm le a vért a számról, felcsattant, érzem ezt anélkül, hogy tükörbe néznék. Nem vonzz most a saját látványom. Színtelenül piszkálom a bögrében ázó filtert, lassacskán vörösre színezi a forrón gőzölgő vizet, de a tea illata még nem érződik. Időnként megpiszkálom a sebes számat is, aztán néma ígéretet teszek magamnak, hogy többé nem teszek ilyet. Természetes, hogy megszegem, és úgy tíz perc elteltével már megint fájdalmat okozok saját magamnak. A filteres víz kihűltével nem iszom meg, helyette pazarlok, ezt kiöntöm, aztán melegítek újabb adag forró vizet és felhasználok megint egy teafiltert.
Az ajtó nyitódására nem emelem fel a fejem, tudom, ki az és tudom azt is, hogy kellőképp ki van a töke velem, és én sem beszélnék most vele szívesebben. Ő eddig az első ember, aki szájba vágott, és ezt az élményt nem tudom hirtelen hová tenni. Nem tudok mit kezdeni vele sem, mert egyszerre érzem magam megbántottnak és felelősnek a történtekért. Tudom, hogy túl messzire mentem. Pont azt használtam ellene fel, ami a lehető legnagyobb sebet ejti rajta.
- Jól vagy? - húzza ki az egyik széket, aztán leül mellém, a sarok túloldalára.
Halkan felröhögök, mert ennél szánalmasabb már nem lehet ez az este.
- Ennél hülyébb kérdést aligha tudtál volna feltenni a történtek után – felelem fejemet ingatva.
- Sajnálom.
- Mégis mit? - pillantok fel rá. - Azt, hogy behúztál egyet jogosan, miután tudatosan sértegettelek és felhergeltelek?
- Igazad volt – tolja távolabb a bögre kihűlt vizemet.
- Igen. De ettől még ugyanúgy megbántottalak.
Felszusszanva engedek a szelíd erőszaknak, mikor államat megemelve szemrevételezi a művét. Gyönyörű lehet. Száját elhúzva nyomkodja óvatosan a fertőtlenítővel átitatott vattát a sebhez, amit szó nélkül tűrök neki. Egészen addig, míg a kezét le nem fogom. Egyáltalán nem szükséges ez az egész, nem olyan tragikus a seb sem, hogy ennyi törődést igényeljen. Kellemetlen, idegesít és csíp, de nem elviselhetetlen.
Megilletődve viszonzom engem figyelő tekintetét, mikor a keze végigsimít a járomcsontomon. Ha vigasznak szánja, szükségtelen magát strapálnia. Nem haragszom rá, ezt tudhatná már ő is. De nekem nem megy ez a kínkeserves játszadozás tovább, mert tudom pontosan, hogy mi lesz majd a végkimenetele. Ismerem az emberi testet, jobban, mint ő valaha is fogja. Közelebb csúszik a székével, aztán végigsimít az arcomon, s magához húzza a fejemet. Nem hagyhatom, így megcsókolom őt én, óvatosan, gyengéden, puhán tapogatózva a száján. Hagyja magát, de ugyan, miért is ne tenné? Hiszen neki annyira, de annyira egyre megy minden. Mocorog, s én egyre inkább elszégyellem magam a tettem miatt, de nem hátrálhatok meg, mert az még rosszabb lenne. Érzem, ahogy az ajkai mosolyra rándulnak, s átveszi a ritmusom. Megrökönyödök. Forróak az ajkai és félelmetesen puhák, lágyan perzselnek. Aztán hirtelen elrántom a fejem és leugrom a székről.
- Ne haragudj – dőlök neki a falnak, hátam mögött kitapogatom az ajtó kilincsét, aztán becsusszanok a szobámba, és jelzésértékűen bevágom magam mögött az ajtót.
Soha, egyetlen egyszer sem csaptam még be semmit. Ez is új most. Új és valami olyan, amiről jobb leszokni. Ruhámat levéve dőlök bele az ágyba, minden egyes reggel bevetem magam után és most ez is zavaróan bosszantó. Rajtam kívül melyik ember csinálja még ezt? Siralmas, mennyire törekszem arra, hogy mindenki számára én legyek a mintagyerek, az, akire még a három éves dundi kiskölyök is nyugodt szívvel nézhet fel.
Szorosan lehunyom a szemeimet...
- Seth, hé, hallasz? Figyeljél már rám!
- Jó – dünnyögöm felkönyökölve. - Mi az? Mi a baj?
- Beszélnünk kell.
- Most? - pillantok ki az ablakon. - Hajnali egy lehet, vagy kettő – morgom álmosan ásítva egyet.
- Most – bólint rá komolyan, előre dől és feloltja az éjjeli lámpát is. Erős fény önti el a szobámat, hunyorogva figyelem Vince előttem térdelő sziluettjét.
- Miért nem alszol?
- Néhány perccel múlt éjfél.
- Ez borzalmas – sopánkodok. - Te részeg vagy?
- Ennél józanabb még soha életemben nem voltam – nevet fel és elveszi az asztalomról a gumilabdát, amiben folyadék van, és szépen csillog a fényben. Gondolkodik, aztán a falhoz vágja, elkapja, újra dobja, aztán megint elkapja. - De beszélnünk kell tényleg.
- Nem lehetne holnap? - kérdem lesápadva.
Tudom, miről akar beszélne. Hogyne tudnám.
- Nem, mert a holnapból nem lesz semmi. Ismerlek, jobban, mint te magad.
- Meglepődnél – morgom.
Szerkesztve linka által @ 2015. 11. 28. 17:28:17
|
|
