|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| LastBreath | 2016. 05. 08. 21:59:45 | #34280 |
 Karakter: Vincent Goldwin
Megjegyzés: Hippimnek
[...Ma már megint
egyre gondolnak ajkaink,
messziről érzem közelét,
véremben hordom gyönyörét,
a percet, melyben megszakad
s egyetlen álló pillanat
lesz a jövő...]
Orvosok jönnek. Elvégeznek egy sor vizsgálatot. Ellenőrzik az állapotom. Sértegetnek, megaláznak. Talán még le is köpnének, ha tehetnék. Mert drogos vagyok. Egy ember alatti ember. Egy piszokfolt az egyébként ragyogó társadalom szeplőtlen arcán. Nekik egy senki, egy fehér papírra vetett adatok és számok halmaza vagyok. Egy darab romlott hús, amit nem dobhatnak ki a hűtőből. Feloldozás, mikor végre magamra hagynak. Próbáltam kizárni őket a tudatomból, de kénytelen-kelletlen beszéltek hozzám. Vérképekről és drogtesztekről. Valamint arról, mekkora szerencsém van, és hogy úgy tűnik szépen kiürült a drog a szervezetemből. Az utolsó dolog ami elhangzott: három nap. Ennyi ideig tartanak bent, utána szabadon távozhatok, feltéve, ha nem veszek igénybe segítséget tőlük, a leszokáshoz. Nincs szükségem mások segítségére.
- Egek. Már megint mibe keveredtél? - ismerős hang üti meg a fülem, miközben az ablakon bámulok kifelé.
A nő belép a szobába. Lágyan, kedvesen mosolyog, amit én annak ellenére is képtelen vagyok viszonozni, hogy felismertem őt. Kezében tálca, rajta étel.
- A kis vörös korábbról. - biccentek felé. - Legutóbb a sebészeten találkoztunk.
- Carol. - segít ki, miközben az apró éjjeliszekrényre helyezi a tálcát. - És fél éve kértem az áthelyezésemet. Amikor megláttam a nevedet, először el sem akartam hinni. - csóválja meg a fejét, ahogy helyet foglal. - A saját szememmel akartam látni. Jaj, ugye nem baj, hogy letegeztelek? - kapja szája elé apró kezét, melyen megcsillan a karikagyűrű.
- Nem. - rázom meg a fejem.
- Segítsek enni? - kérdi mosolyogva.
- Nem vagyok éhes.
- Vincent... nézd. - sóhajt fel elkomorodva. - Nem tudom, mi kényszerített rá ilyesmire, és nincs is közöm hozzá, de akármi volt is, nem szabad, hogy tönkremenj miatta. Az életed lehet akármennyire igazságtalan és kemény, nem szabad másoknak látnia, mennyire összetörtél.
- Szóval álljak fel, poroljam le magam és fütyörészve menjek tovább? - kérdezem cinikusan.
Homlokomra teszi a kezét, ahogy a lázamat ellenőrzi. Arcának megnyugvásából arra gondolok, hogy nincs lázam.
- Tudod. Az élet igazságtalan és nem lehet mindenkivel korrekt. Pofon vághat, fellökhet, a porba tiporhat, és megalázhat. De nem fog ott guggolni melletted és megfogni a kezedet. Cseppet sem érdekli, hogy jól vagy-e. Az élet megy tovább. Vagy veled, vagy nélküled.
- Ez aztán a motivációs beszéd. - bólintok.
- Túl fiatal vagy ahhoz, hogy így vess véget a problémáidnak. - mosolyodik el, ahogy arcomra simít.
- Mintha te olyan öreg lennél. - forgatom meg a szemeimet. - Nem lehetsz sokkal több nálam. Talán ha huszonhat vagy, már sokat mondok. Ne okoskodj.
- Harminckettő. - kuncog fel. - De azért köszönöm a bókot.
- Komolyan beszéltem. És túlzás lenne bóknak venni. Jól nézel ki.
- Látom, egy kicsit jobb lett a kedved. - veszi ölébe a tálcát. - Gyere, megetetlek.
Hagyom neki, hogy belém tukmálja az ételt. Hogy megitasson, és hogy a szalvétával végül letörölje arcomról a maszatot. Jólesik a jelenléte.
- Legutóbb nem volt gyűrű az ujjadon. - szólalok meg, mikor a tálca ismét az éjjeliszekrényen koppan.
- Nem. - ingatja meg fejét ő is, ahogy a gyűrűre mered. Vörösen hullámzó tincsein rubinként csillan meg a neoncsövek természetellenes fénye. - Januárban lesz egy éve, hogy férjhez mentem.
- Gratulálok. - biccentem. - És hogy ízlik a házas élet?
- Bevallom, de csak neked, hogy egy kicsit félek. - hajtja le a fejét és szemeinek csillogásából tudom, hogy nem hazudik.
- Mitől?
- Nemrég derült ki, hogy várandós vagyok. És félek, nem leszek jó anya. - rázza meg fejét. - Senkinek nem beszéltem még erről. Még a saját anyámnak sem. Csak kinevetne.
- Carol. - szólítom őt a nevén, és a nő a szemembe néz. - Remek anya leszel.
- Ezt honnan tudod? - kérdezi elkerekedett szemekkel.
- Mert többet törődtél velem az elmúlt fél órában, mint a saját anyám, egész eddigi életem során. - mosolyodom el.
*
Az elkövetkező napokban Carol az egyedüli, akire számíthatok. Míg mindenki más undorral néz rám, és csak annyit tartózkodik velem egy légtérben, amennyit muszáj; addig ő képes a saját szüneteiben is bejönni és beszélgetni velem. A puszta jelenléte elfeledteti a mocskos vágyat az alkohol, vagy az ópium iránt. Gyermeki rajongással várom, hogy az ő alakja bukkanjon fel az ajtóban. Anyáskodó, de kora okán, inkább a nővérem lehetne. Megszerettem, és ez nagy szó, hiszen nehezen engedek közel magamhoz bárkit is. Carol mégis képes elérni, hogy mögöttes szándék nélkül kedveljem. És ez egy rendkívül értékes képessége. Olyan lelkiismeretesen foglalkozik velem, mintha tényleg a rokona lennék. Pedig igazából semmi közünk egymáshoz. Mégis eléri azt, hogy életemben először nyíltan beszéljek magamról. És nekem megered a nyelvem. Elmondok mindent, ömlik belőlem az éveken át elfojtott sérelem és feszültség. És Carol csak hallgat csendesen, és figyel, mint akit tényleg érdekel ez az egész. Remélem, kívánom, hogy tényleg érdekelje.
- És nem is tudod, hová mehetett? - kérdezi, mikor a mondandóm végére érek.
- Egy tippem lenne, de nincs erőm megkeresni, vagy megkerestetni. - rázom meg a fejem. - Nem is lenne értelme.
- Mi a tipped? - erősködik tovább.
- Mivel hozzám jöttek a levelei, főleg az egyetemről, tudok arról a tanulmányi útról, amire beválasztották. Az meg Egyiptomba szólt. De csak egy értesítő volt, semmi más. Még csak azt sem tudom, hogy valóban elfogadta-e az utat és valóban odautazott-e.
- Egyiptom nagyon messze van. - ingatja meg a fejét.
- Minél messzebb van tőlem, annál jobb neki. - mondom halkan. - Nem kereshetem, mert azzal csak feltépném a régi sebeket.
- A sajátjaid be sem gyógyultak. Ezért álltál neki drogozni?
- Eleinte elhitettem magammal, hogy ezért. De igazából csak adódott egy ilyen lehetőség és én éltem vele. Semmi köze nem volt Sethhez, ő csupán egy kifogás volt, amiért drogozhattam.
- Változtatnod kéne az életszemléleteden. Ha kiengednek és újra túllövöd magad, már nem biztos, hogy meg tudják menteni az életed. Könnyebb lenne, ha elengednéd.
- El akarom engedni. - mosolyodom el keserűen. - De tudod ez az érzés olyan, mint a gyász. Csak nyomorultabb, mert tudom, hogy él. Valahol. Nélkülem. És amíg ez így van, képtelen vagyok őt elengedni.
- Azt mondtad, a szüleivel jó volt a viszonyod. Miért nem kérdezed meg őket?
- És ugyan mit mondhatnék nekik? Már eleve az lenne gyanús, ha tőlük kérdezem, merre van. Kölyökkorunk óta a legjobb barátok voltunk. Ha nem árulom el magam a szüleinek, így is rájönnének, hogy valami nem stimmel, és kétszer is meggondolnák, hogy elmondják-e nekem. Ha Seth valamiről nem akarja, hogy tudjak, ott már nagy baj van.
- Igazad van. - húzza el a száját. - Bárcsak segíthetnék neked. - sóhajt fel szomorúan.
- Hidd el, már így is rengeteget segítettél.
*
- Felkészültél? - kérdezi Carol, ahogy a függönnyel szöszmötöl. - Holnap végre hazamehetsz.
- Nem akarok hazamenni. - húzom el a számat. - Egy romhalmaz az egész lakás. Pont, mint én.
- Ha gondolod, segítek neked kitakarítani. - nevet fel halkan és helyet foglal az ágy melletti széken.
- Ennyire borzalmas a férjed? - szaladnak ráncba szemöldökeim. - Még egy alkoholista drogos lakását is szívesebben takarítod, mint hogy vele legyél?
- Tudod, hogy nem így gondoltam. - komolyodik ki.
- Tudom.
- De azért azt is tudod, hol találsz, ha segítség kell?
- Tudom. - ismétlem újra.
- Felírom a telefonszámom. - kap elő egy tollat. - Ha bármi baj van, nyugodtan hívj. Ha nem is veszem fel, később biztosan visszahívlak.
- Miért vagy ennyire kedves? - kérdezem megütközve.
- Mert...
Halk kopogtatás hallatszik az ajtón. A kórházi személyzet nem kopogtat. Sem az orvosok.
- Látogató? - néz rám bizonytalanul, majd felkel a székből és az ajtóhoz lép.
Az ajtó nyílik, majd csukódik mögötte. Halk beszélgetés foszlányai szűrődnek be, majd Carol bedugja a fejét.
- Vincent, tudod, hol keress, ha baj van. - ezzel alakja eltűnik.
Rosszat sejtve meredek az ajtóra, melyen belép egy idegen ismerős. Lustán végigmérem. Napbarnított bőr. Lágy borosta. Valamivel hosszabb haj. De félelmetesen ismerős arc. Nem akarok tudomást venni az egészről.
- Na tessék. - motyogom. - Most már kísérteteket is látok. - sóhajtok fel fásultan.
Nem szól. De elindul. Leül arra a székre, ahol korábban Carol ült. Némán, rezzenéstelen arccal mér végig. Szemei nem tükröznek semmilyen érzelmet. Képtelen vagyok állni a tekintetét. Talán, ha becsukom a szemem és elszámolok tízig, eltűnik. Ez talán csak egy lázálom. Szorosan lehunyom a szemem és valóban elkezdek számolni.
Egy... kettő... három...
- Vince. - szólal meg halkan, de én nem akarok válaszolni.
...négy... öt... hat...
- Nézz rám. - nem kér, utasít.
...hét... nyolc... kilenc...
- Vince. - újra a nevemen szólít.
… tíz...
- Te nem vagy itt. - suttogom halkan. - Nem engedem. Megtiltom.
- Nézz rám. - ismétli újra, valamivel hangosabban és határozottabban.
Hangjától borzongás fut végig a testemen és megremegek, ahogy szemeimet kinyitva a sötét íriszek feneketlen mélységébe zuhanok. Elkapom a tekintetem.
- Nem akarom. - szorítom ökölbe kezeim.
- Mit művelsz? - kérdezi megenyhülve.
Nem válaszolok. Tüntetőleg fordítom el a fejem.
- Mióta csinálod ezt? - érkezik egy újabb kérdés.
- Ki vagy te és miért jöttél ide? - kérdezem halkan.
- Tudod, hogy ki vagyok.
- Ha az lennél, akinek mondod magad, nem lennél itt.
- Vince. - érinti meg alkarom.
- Ne érj hozzám! - rántom el kezem. - Ne szólj hozzám. Ne nézz rám. Ne gyere vissza. - szemeim könnybe lábadnak. - Ne gyötörj tovább.
Szerkesztve LastBreath által @ 2016. 05. 08. 22:03:12
|
| linka | 2016. 05. 07. 19:02:03 | #34276 |
 Karakter: Seth Lesnar
Megjegyzés: Nyomimnak
Egyiptom déli része, Luxor városa:
I.
Néhány hónapja még az utazás gondolata sem foglalkoztatott, nem vonzott annyira, mint ahogy az illő lenne. Én nem láttam meg benne azokat a nagy lehetőségeket, mint mások.
Én mindössze a távolságot éreztem, ahogy érzem most is.
Élvezem a napfényt, és azt, hogy bár tél ideje van, számomra a Nap kellemesen meleg sugarakat ont. Öt hónap boldogság, hogy aztán beköszöntsön a tikkasztó hőség, ami aztán igazán felszítja az apró homokszemek parázsló forróságát.
- Hé, turista!
Kiiszom a jeges teám, és rendelek egy újat.
- Ennyire látszik, hogy nem helyi vagyok? - fordulok a mellém letelepedő fiatalra.
- Láttalak itt tegnap is – magyarázza, noha számomra rejtély a kérdés is, de udvariatlanság lenne tőlem, ha félbeszakítanám. - Ugyanitt ültél.
- Valóban? - húzódnak ajkaim szélesebb mosolyra.
- Jó, talán egy kicsivel arrébb – nevet fel. - Meg akartalak szólítani.
- Mivel sikerül elijesztenelek?
- Csak a megfelelő alkalomra vártam, ne haragudj, hogy csak úgy letúristáztalak. Ennél eredetibb ötletem nem volt – pirul bele vallomásába, hogy aztán egy félszeg mosollyal rendeljen magának ő is valami alkalmasat a hőség elviselésére.
- Hidd el, te voltál eddig a legeredetibb.
- Nino – nyújtja felém apró kezét, ujjai karcsúak, vékonyak.
- Seth Lesnar – fogadom el a felém nyújtott kezet, bőre puha, kellemesen lebarnult. - Nagyon örülök.
Vékony arcára boldog mosoly vetül, fekete hajában szélfútta kóc ül, és mégis a szemei azok, melyek a leginkább megragadják a figyelmem. Feneketlen kút a tekintete, és mégis, annyi melegség és kedvesség van benne, amit ezidáig senki másnál nem tapasztaltam.
II.
Szemeimet lehunyva hajtom hátra a fejem.
Tenyereimmel árnyékolok, ahogy a teraszról lebámulva ismerős szempár villan rám. Mosolya széles, kedves, kócos ében tincsei ugyanolyan kuszasággal ölelik sovány arcát. Elteszem a könyvem, és a tárcámért nyúlok.
- Szia, turista! Hívtam egy taxit, az majd körbevisz bennünket – újságolja lelkesen. - Hogy lehet az, hogy hónapok óta itt vagy már, de még egyszer sem jártad végig legalább egyszer a látványosságokat?
Kezemet nyújtva érintem meg finoman pipacspiros orcáját. Én a turista és ő az idegen. Nincs közös múltunk, ahogyan egymás életét sem ismerjük. Ő csak egy kaland, ahogy minden bizonnyal én sem jelentek neki többet egy újabb idegen- ismerős arcnál. Ha nem lett volna Vincent, nem omlott volna le bennem a gát, nem érintettem volna ilyen könnyű gyengédséggel egy férfit.
- Csak a megfelelő partnerre vártam, aki elkísérhet...
- És taxit hívhat – teszi hozzá kuncogva. - Jó veled.
Biccentve villan mosoly az ajkaim szegletében, ahogy karcsú ujjait az enyémek közé fűzi. Nem, ez nem kapcsolat. Nem szerelem, hanem vonzalom, egyszerű vágy a társaságra.
- Hová vezessen az első utunk? - kérdem napszemüvegem szárát a fogaim közé kapva. - Úgy hallottam jó pár lehetőségünk van errefelé.
- Királyok völgye, vagy a Nílus maga? Melyik vonzz jobban?
- A Nílusra már adódott rálátási lehetőségem, köszönöm.
- Víz helyett te a félórás sétát választod a homokban? - hökken meg fejét csóválva.
- Mindig is vonzott a homok – vonok vállat. - Máskülönben nem itt kötöttem volna ki.
- Nem baj, örülök neki, hogy itt vagy – dönti kemény kobakját a vállamnak.
A Királyok völgye túl sok meglepetéssel nem bővelkedik, mégis megéri azt a félórányi sétát. Csak egy kopár völgy ugyan, helyenként néhány bejárattal, amiken át sírokban gyönyörködhetünk, mégis megvan a maga hangulata. Díszes falak és szarkofágok, elragadtatva járom körbe pár lépéssel az első sírkamrát, szűkös, kis terem, mégis szép a maga módján.
- Tetszel így – lép mellém, ujjaival óvatosan megérintve a kézfejem.
- Hogy? - kérdem.
- Az arcod olyan más most, nem vagy szomorú, sem elgondolkodó. Most tényleg itt vagy – karol belém -, velem – teszi még hozzá, mielőtt elhúzva a hieroglifáktól felém fordulna. - Szeretnél mesélni magadról? Az életedről?
- Nem – érintem álla vonalát, az ajkaira hajolva lágyan szájon csókolom.
Nino ajkainak az íze szokatlan. Nem érzem rajta az alkohol mámorát, és a cigaretta füstjét.
III.
Luxor gyönyörű város, lebilincsel a történelme, ahogyan a rejtett kincsei is.
Nem mertem bevállalni, hogy tárlatvezetőként dolgozzak a múzeumban, holott nincs egyetlen olyan érték sem, aminek ne ismerném a történelmét.
Néma megfigyelőként élem az életem, Nino jelenléte leköt, ideig-óráig lefoglalja a figyelmem, de nappalok nem tolhatóak ki a végtelenségig, és az éjszaka eljön ugyanúgy. Az első néhány hétben fűtött a harag, a szánalom, amit iránta és saját magam iránt éreztem. A gyűlölet, amivel más emberek boldogságát kísértem figyelemmel. A szarkofágok és a termek sejtelmes megvilágításai visszaidézik a régmúlt hangulatát. Csendes félmosollyal figyelem, ahogy emberek hemzsegnek körülöttem, csodálkoznak és ámuldoznak, vakuk kattognak, ahogy egymást fotózzák a sok kincs között.
Vajon én is ilyen lehettem hónapokkal ezelőtt? Mosolyom kiszélesedik. Nem is csodálom, hogy leturistáztak. Mert az voltam, turista. Idegen még a saját életemben is.
….A Memnóm-kolosszusokról mondana valamit?
Nem vagyok híve a hallgatózásnak, de a tőlem nem messze álló fiatalok témája megfog. Egy tárlatvezetőt faggatnak, lelkesek és mosolyognak, szerencsétlen kölyök meg majd elájul zavarában. Frissen kezdett, gyakorlatilag egy hete dolgozik.
- É-én...Nos, azok a....
Megszánom, mert magamra emlékeztet. Egykori önmagamra.
- Amenhotep fáraó két tizennyolc méter magas mészkőszobra, amik időszámításunk előtt a tizennegyedik századból származnak.
- Igaz a jóslóereje? - gyűlnek körém lelkes kisgyermekek módjára.
- Egy földrengés során rongálódott meg az egyik szobor, arról nem tudok én sem, hogy valóban léteztek-e azok a lágy duruzsoló hangok, hiszen ha léteztek is, bármi okozhatta – vonok vállat.
- De miért kérne bárki is tanácsot egy szobortól? - hökken meg a nő.
Elmosolyodva billentem oldalra a fejem. Látom megragadta őt a lényeg.
- Azokat a lágy, dallamos harangszóhoz hasonlatos hangokat Memnón hangjának tekintették, aki Éósnak, a hajnal istennőjének a fia volt, s úgy vélték, ő köszönti az anyját hajnalonként.
Biccentve viszonzom a tárlatvezető hálás tekintetét, hogy aztán néma várakozással tűrjem tovább a percek lomha pergését.
A honvágy összeszorítja a mellkasom.
IV.
Ahogy sejtettem is, a szüleivel él.
Nino mosolya beragyogja az aprócska lakást, szobájának fakó-fehér falait aranyló napsugarakkal festi át. Plüssállatai katonás rendben uralják ágyának minden szegletét, vannak emberek, akik sohasem nőnek fel. Irigylem őket, mert csak a szépet látják meg elsőként mindenben. Egy gyönyörű és romlatlan világ illúziójában élnek.
Lesimogatja rólam a pólómat, s én szemeimet lehunyva emlékezem. Ujjaimmal a hajába túrok, ajkai leválnak a számról, és a nyakamba csókol. Csiklandoznak a selymes ébenfekete tincsek.
Karcsú alakjával hozzám simul, felsóhajt, nekem feszül, míg én egyetlen erőteljes lökéssel testének forróságába vonta magam. Nem számítottam rá, hogy ilyen lesz.
Forró és szoros. Rémisztően jó.
Karjaimba bújik és én féltve ölelem, nehogy a gyönyör hullámai elszakítsák őt tőlem.
- Édes Istenem, Seth! - nyög fel elkeseredetten, könnyfoltos orcáiról kézfejemmel cirógatom le azokat a bánatos cseppeket.
Csendesen csitítva túrok bele a hajába, ujjaimmal tincseit kócolom és fejbőrét cirógatom. Kiszáradt torokkal vonom őt még inkább a karjaim közé, hajának selyme és bőrének bódító illata elringat, az otthont idézi.
- Ne haragudj - suttogom homlokomat gömbölyű vállának borítva.
- Szeretted őt?
Szelíden mosolyog, arcán az árnyak elfelhősödnek, ahogyan szemeinek gyönyörű szép feketéi is könnybe lábadnak újra.
- Téves – sóhajtom. Látom, nem ért. - A múlt idő volt téves – suttogom hüvelykemmel meztelen vállát cirógatva. - Szeretem őt még mindig.
- Miért maradtál akkor?
- Felejteni akartam – sóhajtom. - Szeretem őt, szeretem még annak ellenére is, hogy más ember, talán még te magad is, ha a helyemben lennél, gyűlölnéd őt. Megvetnéd.
- Biztos nem így lenne – dünnyögi néhány pernyi kitartott csend után. - Olyan rossz ember nem lehet, ha te magad szereted őt. Nálam maradsz legalább erre az egyetlen éjszakára?
- Nézd...
- Holnap kikísérlek a reptérre, megvesszük a jegyedet vissza hozzá. Ígérem.
Biccentve egyezem bele, pedig a holnap nem kecsegtet nagy reménnyel.
|
| LastBreath | 2016. 05. 07. 08:32:02 | #34275 |
Karakter: Vincent Goldwin
Megjegyzés: Hippimnek
Némán, szó nélkül kel fel és hagy magamra a sötét szobában. Nem néz rám, nem szól semmit, nem üvölt, nem sír többet. Könyörögni akarok neki, hogy ne menjen. Sírni akarok, bocsánatot kérni térden csúszva. De nem megy. Képtelen vagyok testem bármely porcikáját is megmozdítani. Így csak hagyom, hogy kisétáljon az ajtón, vele együtt az életemből is.
„- Elmegyek.
- Hova.
- Hát tudod, csak úgy el. Nélküled. Messzire. Talán vissza se jövök. De azért legyél jó gyerek.
Meg a büdös francokat. Mintha hagynám!
Pedig hagynám.
Egyetlen átkozott szó nélkül hagynám. Talán még az ajtóig is kikísérném és jó utat kívánnék neki.”
***
Felébredek az éjszaka közepén. Karcsú karok ölelnek át, vékony test simul hozzám. Eltolom a karokat és kimászom az ágyból. Egy alsónadrágot magamra kapva, kimegyek az erkélyre rágyújtani. Elmerengve támaszkodom a korlátra. Hűvös van. Nyár vége, ősz eleje. Kinek, hogyan tetszik. Nem sikerült leszoknom a cigiről, és ugyanúgy iszok, mint korábban. Nem állít meg benne senki. Seth eltűnt az életemből azok után, amit vele tettem. Nincs értelme tovább józannak maradnom. Legalábbis nem sűrűn.
Gyűlöltem magam és felejteni akartam, vigasztalódni, önző módon csak magamra gondolni, mintha az én szívem szakadt volna meg azon az éjszakán. Egy kocsmában ért a találkozás. Már nem voltam teljesen józan sem. Chris egyszer csak a pulthoz lépett és rendelt valamit. Aztán észrevett. Emlékszem az arcára, mintha csak tegnap lett volna. Riadt volt és végtelenül szomorú. Elveszett. Anyátlan. Megkérdezte, hogy leülhet-e, beszélhetünk-e egy kicsit és én megsajnáltam. Záróráig italozgattunk és beszéltünk és ez alatt az idő alatt jobban megismertem, mint korábbi futó találkozásunkkor. Végül az ágyban kötöttünk ki.
Arra gondoltam, talán idővel képes lennék szeretni őt és végleg elfelejteni azt, aki örökre eltűnt az életemből. Reménykedtem benne, hogy így lesz. Egy darabig úgy tűnt, ő is teljes szívéből szeret. Végül elcseszett kapcsolatunkból nem maradt más csak a testiség. Mindketten rájöttünk, hogy nem tudunk egymáshoz kötődni. Egy idő után már a szex sem volt jó, de folytattuk. Kétségbeesetten kapaszkodtam az egészbe, hogy legalább a látszatát fenntartsam. De igazából, ahányszor ránézek, egyre jobban gyűlölöm magam. Túl hamar mentem bele egy ilyen ostobaságba. Miután Seth elment én minden lelkiismeret furdalás nélkül lefeküdtem az első emberrel, akivel összefutottam. Azonnal megbántam. Minden egyes alkalommal véget akartam vetni az egésznek, de egyszerűen képtelen voltam rá. Nem volt hozzá elég erőm. Kellett, hogy ne maradjak egyedül a lakásban, így kitartottam mellette. Bár azt soha nem engedtem meg neki, hogy ideköltözzön. Számtalanszor veszekedtünk ez miatt. És mégsem vetettünk véget ennek az egészségtelen kapcsolatnak. Igazából titokban még reménykedem benne, hogy Seth egyszer visszajön. Nem akarom, hogy azt lássa, itt teljesen elfelejtették és még az emlékét is kitörölték.
Elpöccintem a csikket a sötétségbe és gondterhelten felsóhajtok. Forró karok fonódnak kihűlt testem köré.
- Meg fogsz fázni. – hajtja vállamra arcát csendesen. Teljesen meztelenül simul hátamhoz.
- Elegem van. – meredek magam elé. – Nem bírom tovább.
- Micsodát?
- Téged. Magamat. Magunkat. –vonok vállat. – Nem volt még elég?
- Nem. Akarlak és te is akarsz engem.
- Sosem akartalak. Még csak nem is kedvellek.
- Szívtelenség ilyen nyíltan és szárazon közölni ilyesmit.
- Ahogy hallom, nem ütött szíven.
- Nem. – ingatja meg a fejét. – De tényleg ezt akarod?
- Nem tudom ezt tovább csinálni.
- Mert még mindig őt szereted?
Némán bólintok.
- Ő már nem fog visszajönni. Mégis egyedül maradnál?
- Az is jobb, mint ez az elcseszett kapcsolat.
- És most azt kéred, hogy fogjam a holmimat és tűnjek el?
- Nem. – ingatom meg a fejem. – Fáradt vagyok ehhez.
- Halasszuk reggelre. – sóhajtja minden ellenkezés nélkül. Ő is belefáradt már.
Végigsimít felkaromon és vállamon, majd megragadja a csuklómat és visszahúz a lakásba. Nem ellenkezem. Megcsókol. Hagyom.
A szobába visszaérve még egyszer, utoljára szeretkezünk. Keserűen, öröm nélkül. Búcsúzásképpen.
***
November van. Annak is a vége. Egyre nagyobb a szemét és a rendetlenség a lakásban, de nincs motivációm kitakarítani. Mióta Chris felszívódott, egyre többet iszom. Ritkán vannak józan pillanataim. Olyan, mintha csak én toporognék egy helyben, míg az idő rohan körülöttem.
Egy ideje már nem elég az alkohol. Nem feledtet. Nem boldogít. Így rászoktam az ópiumra. Pedig azelőtt sosem drogoztam. És most mégis. Pár óra boldogság nekem is kijár. Ez sem feledtet. Ettől sem érzem magam jobban. Az egyetemről már rég kicsaptak. Az őseim nem reagáltak rá semmit. Egyszerűen csak küldtek egy levelet, aminek az volt a lényege: „Kösz, hogy nem tanulsz tovább, több marad nekünk, ha nincs tandíjad.” Fölösleges lett volna erre bármit is válaszolnom. Igazából már csak aludni járok haza. Megfulladok a négy fal között. Érzelmileg ingatag lettem. Egyre többször vannak dühkitöréseim vannak, ugyanakkor majdnem minden éjjel keservesen zokogva fojtom magam a párnába, mint egy kiskölyök, akinek ripityára tört a legkedvesebb üveggolyója.
- Megjöttem! - kiáltok artikulálatlanul és betámolygok az ajtón, ami hangosat csattan mögöttem.
Fogalmam sincs hol ért az este, és miket műveltem. De rohadtul nem is érdekel. Jól éreztem magam. Semmi sem fájt. Most aludnom kell. Aztán megint vár az élet. És iszok és lövök és szívok. Aztán műsorszünet. És felébredek valahol. Ha mázlim van a lakás közelében. Ha mázlim van, ép bőrrel, nem törött orral, repedt szájjal vagy lila szemekkel.
A konyhába megyek és a hűtőből kiveszek egy szelet pizzát. Doboz nélkül, tányér nélkül. A zsíros üveglapon várt a vacsorám. Behajítom a mikróba és felbontok egy üveg sört. Már nem is iszok vizet. Nincs is értelme. Szart se ér. Nem fogom tőle jobban érezni magam. Nem oltja a szomjam. Nem segít felejteni.
Semmi nem segít felejteni.
A mikró pittyen egyet és ahogy kinyitom az ajtaját orrfacsaró bűz árad ki belőle. A pizza romlott volt. Nem csodálom. Van már egy hete is hogy megrendeltem. Akkor marad a sör. A romlott pizzát a mikróban hagyom és kimegyek az erkélyre.
Igen. Még mindig csak az erkélyen szívok. Mert Seth mérges lesz ha visszajön és minden bagótól bűzlik. Az erkély ajtót nyitva hagyom. Büdös van bent. Talán napok óta nem szellőztettem. Megfulladok a négy fal között.
- Seth... - kifújom a füstöt. - Elrohadtak a kurva virágaid. Remélem tudod. - újabb slukkot szívok. - Nem az én növényeim voltak. Neked kellett volna őket gondoznod. - újabb füst kígyó. - Vagy legalább vitted volna ezeket is magaddal, a kurva életbe!
Felrúgok egy balkonládát, amiből kiömlik a föld és gyökerestül kifordul az egyik kis nyeszlett kóró. Pár pillanatig metszően nézem a művemet, aztán elönt a bűntudat.
- Sajnálom. - guggolok le a láda mellé és két kezemmel igyekszem vissza tuszkolni a földet és a száraz, élettelen virágot. - Sajnálom Seth. Én.. én nem úgy gondoltam. - magyarázkodok. - Nézd, újra ültetem! - szemeimet ellepik a könnyek. - Nézd! Megöntözöm neked! - ráborítom a sört, hátha az segít. - Hé, ha feléled, visszajössz ugye?
A sör túlfolyik a láda peremén. A régen kiszáradt föld képtelen ennyit beszívni magába. Megtörlöm a szemeimet és belenyomom az égő cigit a sörtől nedves földbe. A sörös üveget leteszem a láda mellé és visszamegyek a lakásba. Az ajtó nyitva marad mögöttem.
- Mikor mentél el? - ülök le a kanapéra és bámulom a tévé fekete képernyőjét. - Tegnap? Egy hete? Egy hónapja? - megrázom a fejem. - Ezer éve. - válaszolok magamnak. - És nem is fogsz visszajönni. De nem baj. Nem baj, mert neked jobb így. Amúgy sincs szükségem rád. Látod? Most kurvára szabadon élek! Most tényleg azt csinálok, amit akarok! Senki nem korlátoz. Senki nem virraszt, amíg hazaérek. - elégedetten elvigyorodom. - Legalább nem lesz miattad többé bűntudatom baszd meg.
Felkelek. Nem tudok egy helyben ülni. Ledobálom a ruháimat és a fürdő felé indulok. Beállok a zuhany alá, megnyitom a vizet. Nem melegszik. Jéghideg. Tönkre ment a boilerem. De tök mindegy. Nem fizetem egy ideje a számlákat. Lassan kikapcsolják az áramot, elzárják a vizet. Nem is kell semmi. Ezek nélkül is tudok élni. Csak a lakást ne vegyék el. Azt nem adom. Mert akkor Seth nem tud visszajönni, ha meggondolja magát. Kell neki egy hely, ahova visszajöhet.
És én tiszteletben tartottam a kérését. Nem mentem be a szobájába. Nem tudtam. Fájt. Nem vitt rá a lélek. Az az ő birodalma.
Elzárom a vizet, megtörölközöm. Keresek valami ruhát, ami még nem koszos. És ellépek a zongora mellett. Törött lábak, repedt burkolat, hiányzó, földre hullt billentyűk, felkunkorodott, szakadt húrok. Egy roncs. Egy rakás szemét. Egy kupac szar. Fel kéne gyújtani. Ki kéne hajítani. Venni egy újat. Egy ugyanilyet. Sose tudná meg, hogy szétvertem a régit. Én sem emlékszem rá, hogy mikor. Egyszer csak így találtam. És nem győztem kiszedni a szálkákat a tenyeremből.
Miért gondolok folyton csak Rá? Ma miért nem tudok kikapcsolni, mint máskor? Mi a fasz baj van velem?
Feltépem Seth szobájának ajtaját. Az ágyat eszi a por. A polcokat eszi a por. Az elefántokat, a Buddhákat, a hógömböket, a hülye legyezőket, a füstölő tartókat... mindent belep a por. Méltatlanul vastagon és szürkén. Mintha egy régi polaroid képet bámulnék. Nem így kellett volna lennie. Seth szobája mindig rendezett. Seth szobája mindig tiszta, és fényes, és illatos. De most csak por szag van és félhomály.
Nem bírom. Nem akarom látni. Nem akarom látni. Nem akarom látni!
Kirohanok a szobából. Nincs bent. Elment. Tényleg itt hagyott. Titokban sem járt vissza. Pedig észre sem vettem volna. Becsukom az ajtót magam mögött.
Leülök saját ágyamra, fogom a tűt, a fecskendő már be van tárazva. Ép ésszel ki sem bírnám tovább. Kell egy kis megnyugvás, egy boldogságfröccs, még akkor is, ha hazug szemfényvesztés az egész. Bármi jobb, mint szembesülni Seth hiányával. Megkocogtatom a fecskendőt és kinyomom a tűből a levegőt. Fogom a gumit, szabad kezem és fogaim segítségével szorosra kötöm felkaromon. Erősen ökölbe szorítom a kezem, hogy látszanak az ereim, hogy vénát találjak. Aztán fogom a fecskendőt és a tűt a bőröm alá nyomva beadom magamnak a porciózott felszabadulást.
Lehunyom a szemeimet. Csak a szívdobbanásaimat hallom, melyek egyre nagyobb visszhangot vernek üres testemben. Súlytalannak érzem magam, mintha csak egy szellem lennék. Lehet, hogy az is vagyok. Hogy meghaltam már és egy olyan világban ragadtam, ahol Seth soha nem fog rám találni. Izzik a karom, egészen föl a vállamig, onnan a szívemig, és a forró, lüktető izzás tovább terjed, szerteágazik egész testemben, fejemben. Szemeim előtt vörös virágok nyílnak a falon, csak úgy, mint a testemen. Gyönyörűek.
- Seth... - hangom mintha az alagút másik oldaláról szólna, halk, tompa, visszhangos, szellemszerű. Mintha nem is én beszélnék. Mintha mérföldekre lennék saját testemtől. - Seth! - kiáltok fel. - Kinyíltak a virágaid! Most már gyere vissza!
Megpróbálok felkelni az ágyról, de talpam alatt hullámzik az iszap a térdig érő víz alatt és lábam besüpped. Elveszítem az egyensúlyomat és elesek. Angolnák vigyorognak rám a vadul burjánzó virágok közül és érzem, hogy egyre kevesebb a levegőm. Szám elé kapom a kezem és valami meleg nedvességet érzek. Vérzik az orrom. A virágok megfojtanak és bekebeleznek. Nem kapok levegőt.
Seth... a virágok.... Seth... gyere vissza...
***
Mióta vagyok itt? Beszippant a fehérség. A körülöttem duruzsoló gépek halk zaja tompa zsongást alkot koponyámban, kiszorítva minden gondolatot. Homályos sziluettekként rajzolódnak ki körülöttem a tárgyak. Függönyök, állványok, ablakok, ajtók, székek, neoncsövek. Minden kintről beszűrődő zaj fülsértő és visszhangos. Sok időbe telik, amíg kitisztul a kép körülöttem. Kórterem, egyszemélyes. Az infúzió lassan csöpög. Ajtó nyitódik és én lassan arra fordítom arcomat.
- Csak te? - kérdezem leheletnyit csalódottan, még mindig várva, hogy anyám feltűnjön az ajtóban.
- Anyád túl elfoglalt, hogy ilyesmivel törődjön. - mér végig szigorúan.
„Anyád túl elfoglalt, hogy ilyesmivel törődjön.” Visszhangzik a fejemben és egyre kegyetlenebbül csapódik vissza minden egyes alkalommal. Egy újabb lelki pofon, amit apámtól kaptam. Összeszorítom ajkaimat és állom a tekintetét.
- Nézz magadra. - sóhajt fel bosszúsan. - Mi lett belőled? Tényleg ez álmaid élete? - megmasszírozza orrnyergét és csak úgy magának teszi fel a költői kérdést. - Hol rontottuk el?
Erre soha nem fog rájönni, mert túlságosan elfoglalt, és nem is igazán érdekli. Ez egy olyan kérdés, amire nem is akar igazán választ kapni. A kezeim ökölbe szorulva markolják a takarót. Még mindig felszegett állal viselem tekintetét.
- Nos, tőled igazából nem is várhatott volna mást az ember. - köpi felém és sarkon fordul. - Anyád újra férjhez ment. - közli. - Nem hiszem, hogy bejön látogatóba. Most van fontosabb dolga is. - azzal köszönés nélkül távozik.
Vállaim leroskadnak, lehajtom a fejem, felhúzom és átkarolom a térdeimet, majd sírni kezdek, mint egy kisgyerek. Megállíthatatlanul ömlenek a könnyeim és vállamat a zokogás rázza. Mindenki túl elfoglalt ahhoz, hogy velem foglalkozzon. Mindenkinek van fontosabb dolga is, mint én. Olyan vagyok, mint egy parazita. Egy undorító, fölösleges daganat mások életén. Soha nem voltam ennél több. Soha nem leszek ennél több.
- Meg akarok halni. - suttogom halkan az üres szobának.
|
| linka | 2016. 05. 07. 00:16:14 | #34273 |
Karakter: Seth Lesnar
Megjegyzés: Nyomimnak
Elgyötörten hajtom tenyereimbe az arcom, innen nézve már tisztán látszik. Megakadályozható lett volna. Anna számára én voltam a nagy lehetőség. Rám ruházta a hatalmat, én adhattam volna számára az oltalmazó felejtést. Csöndes elfogadással figyelem, ahogy a mellkasomon szántó cseppek nadrágom gumis derekánál örökre elhalnak. Csak egy mosoly volt az egész, néhány keserű könnycsepp, mely egy tökéletes művi maszkról szánkázott a föld felé. Lehetett volna ennek jobb módja is. Talán, ha kitartok. Ha ellenkezek. Ha nem engedek neki.
A pillanatnyi vágy, amit Anna teste keltett bennem, mulandó. Csupán az újdonság varázsa volt ez és nem a szerelemé.
Vincent alakja váratlanul ér, Anna mosolya csábos, meztelen testét vékony törölközőbe bugyolálta, sötét hajában a cseppek ékes tüneményekként csillannak. Gyönyörű, annyira, de annyira gyönyörű, s mégis, romlottságát a legszebb mosolya mögé rejti el. Néma esedezéssel figyelem a halványkék szempárt, egyszerre várom és félem bennük a felismerést. Nem vonzódom a jövőmhöz, ahogyan nem büszkélkedhetek a múltammal sem. Átvertem, és hazudtam neki. Anna csak egy barát...Anna a barátom, nincs köztünk semmi és soha nem is volt. És ez az egész csak egy félelmetesen nagy tévedés.
De az ember nem csábítja el a másikat, a barátok nem fekszenek le egymással. Természetellenes.
A kulcscsomóért nyúl, amit korábban a helyére akasztott, ajkain szórakozott mosoly játszik, aztán megdermed, s vele együtt a szoba is belefagy hármunk kicsiny drámájában. Lassan kiegyenesedve néz rám mereven, arcomat vörössé festi a szégyen.
- Szóval ez a válaszod mindenre? - hangja halk, kérdése kurta, s én megértem mégis.
Kabátját magára veszi, aztán felhúzza a cipzárját is. Távozni készül.
- Vince...
- Nem érdekel – hangja rideg, elutasító. - Majd jövök – megremeg keretében az ajtó, ahogy megremeg Anna is.
- Menj el – kérem csendesen. - Csak...Csak menj el, jó?
- Seth? - szemeiben éles fény villan.
Ráncok szaladnak a homlokomra, aztán az ajtóhoz lépve szélesre tárom azt. Nem kérem őt többször, egyenlőre még itt lakom, jogom van, hogy elküldjem őt innen. Szemeiben a haragos szikrák kihunynak, s helyüket kedveskedő melegség veszi át. Mosolya ragyogó, édes, kedveskedő.
- Utoljára mondom – kérem ezúttal egyenesen a szemeibe nézve.
- Megbánod. De legyen, ha szükséged van rám, tudod jól hol találsz.
- Már megbántam – vonom meg a vállaimat.
Nem rémlik, hogy valaha is tartottam volna attól, ami rám várt. Nem féltem soha a hibáimtól, hiszen nincs olyan, amit ne lehetne helyrehozni, ami ne lenne megmenthető. Időre volt szükségem ahhoz, hogy rádöbbenjek, a Vincentel való kapcsolatom fontosabb, mint az, hogy Anna mellettem maradjon. Hiszen egy lány az egyetemről, akit szinte csak pár éve kavart hozzám a sors, fel sem érhet valakihez, aki gyerekkorom óta velem volt. Tétován, hezitálva dugom kulcsomat a zárba, elidőzöm az ajtó réseit szemlélve, holott igazán nagy ostobaság tőlem ez a hirtelen feltámadt páni félelem. Ismerem őt, túlélt már ennél többet is a barátságunk.
- Vince? - Hunyorogva fekszik az ágyán, álmos bágyadtsággal figyel. - Jól vagy?
- Soha jobban – biccent.
- Bejöhetek? - kérdem.
- Minek? - mered rám. - Felfogtam így is mindent.
Nem, az nem lehet. Nem hagyhatom, hogy belelovalja magát, és félreértéssel táplálja saját elméjét.
- Nem értem...
- Lefeküdtetek?
Tévedés volt az egész. Pokoli nagy hiba. Egy ormótlan ostobaság. Miért nem érti ezt meg?
- Le – dünnyögöm.
- Akkor mi az, amit nem értek ezen?
Fejemet lehajtva harapom be a számat. Mit mondhatnék neki erre? Tagadjak? Könyörögjek? Mit vár? Megteszem, csak ezt a fagyos ridegséget ne adja.
- Semmit – felelem halkan. - Vince, bejöhetek?
- Gyere – köpi vállat vonva, majd az ágyról felkelve ellépne mellettem. Meg sem várná a válaszom, a bocsánatkérésem. - Amúgy is azt csinálsz, amit akarsz.
Számat összepréselve kapok utána, ujjaim felkarjára szorulnak, hogy aztán sebtében eleresztve eresszem le magam mellé mindkét kezem. Nem szólok, és ő nem mozdul.
- Tudod milyen az, amikor valakinek nincs elég önbizalma?
- Miről beszélsz? - sóhajt fel.
- Annáról – válaszolom. - Érezted már egyáltalán valaha, hogy...
- Semmibe vesznek? - vág a szavamba rám nézve, bólintok. - Mindig, amikor veled vagyok.
Érzem arcomat, ahogy felforrósodik. Hogy gondolhatja ezt? Hogy hiheti, hogy valaha is semmibe vettem őt? Szóra nyitom a számat, de tekintetének hideg kékje belém fagyasztja tiltakozásom hangját. Ennyi lett volna?
- Ugyan, Seth, kit akarsz becsapni? Engem, vagy magadat? Hogy és hányszor mondjam neked elég nyíltan, hogy kellesz? - fordul felém teljes alakjával. - Ne merd azt mondani, hogy nem jöttél már rá magadtól, mert akkor ostobább és naivabb vagy, mint gondoltam.
Hogy kellek...És mi van akkor, ha én nem erre vágyom? Ha én nem azt akarom, hogy „kelljek” bárkinek is? Annyira embertelen így, annyira állati. Hát mik vagyunk mi, ösztönlények?
Kell az a csoki....
Kell az az új verda....
Kell az a dögös maca, aki pár dugást talán még elbír, de másra úgysem jó.
Én nem kelleni akarok, neki nem.
- Én... - lesütött szemekkel állok, nincs semmi, amivel kimenthetném magam.
Mégis mit mondjak neki?
- Meséld el, mivel vett rá, hogy megdöntsd.
- Nem akarom – rázom meg a fejem.
- Seth – szól rám. - Mondd el.
- Sírt – vallom be.
- És aztán?
- Nem akarom elmondani.
- Miért nem? - összeszorul a szívem a hangjában rejlő gúnytól. Ez nem ő. Ő nem ilyen. - Csinálni könnyebb volt? Hát persze, hogy az volt – mosolyodik el keserűen, hogy aztán ez az egyetlen aprócska mosoly is leszáradjon halovány ajkairól. - Ki neked ez a lány?
- Anna csak egy...
- ...barát – fejezi be helyettem. - Csak ne ismernélek ennyire – lép a szobába vissza. - És, ha most én sírom el magam és könyörgök, velem is lefekszel? Mondd, mit kell tennem azért, hogy végre komolyan vegyél?
- Komolyan veszlek – hajtom le a fejem.
- Sajnálom, de ezt már képtelen vagyok elhinni neked. Az elmúlt pár hétben sokkal jobban próbálkoztam, hogy megfeleljek neked, mint előtte bármikor. És amikor azt hittem, hogy végre egyenesben van az életem, mi fogad itthon? Egy kibaszott kés a hátamban Seth! - csattan fel ingerülten. - Kurvára türelmes voltam és megértő. Már majdnem lemondtam rólad, amikor észrevettem, hogy talán, esetleg én sem vagyok közömbös a számodra. De ezek szerint rosszul olvastam a sorok között. Csalódtam. Nem benned, hanem magamban. Mert voltam akkora marha, hogy higgyek neked.
- Vince, kérlek – könyörgök ijedten. - Hagyd abba. Elég volt.
- Nem – szegez testével az ajtófélfához. - Mindig is arról álmodtál, hogy őszinte legyek, és képes legyek komolyan venni magam körül a történéseket. Fáj az igazság? Nem tetszik, hogy végre őszintén és nyíltan beszélek magamról? Nem ezt a Vincentet ismered? Nem ezt vártad volna?
- Hagyd abba! - kiáltok fel. - Megrémítesz.
Nem szól semmit, néma faggyal figyel. Szívem a torkomban lüktet, szédülten figyelem, ahogy megmozdul, meleg tenyere az arcomra simul. Érintése a legutolsó, amit most tapasztalni vágynék. Hirtelen hajol hozzám közelebb, még mielőtt tiltakozhattam volna, magához von és megcsókol. Erőtlenül ellenkezem, aztán nem próbálkozom már azzal sem. Észre sem veszem mikor gördülnek le az első könnycseppek az arcomon. Csókjában kétségbeesés és vágy íze keveredik, és a saját könnyeimnek halovány aromája.
- Vince...- csendesen kérem, már-már könyörgök.
- Vince csak egy barát – hajol nyakamhoz, karjaival átölel, ledermeszt.
Passzívan tűröm, hogy egy újabb csókkal birtokoljon, hogy az ágyra taszítson.
- Ne csináld – tolom el magamtól.
- Annának is ezt mondtad? - kérdi lerángatva rólam a pólót. - Könyörögtél neki is, hogy hagyja abba? Ez miben másabb?
Lefog és megérint. Elborzasztva vágyat kelt. Hogy mondhattam volna ezt annak a lánynak? Könyörögve küszködök, hogy eleresszen, hogy megszánjon. Bármit megadnék azért, hogy undorodjon tőlem, hogy gyűlöljön annyira, amennyire most én gyűlölöm őt. Szájba vágom, hogy aztán rettegve nézzek a szemeibe. Combjaimra ülve nyom le. Mindkét csuklómat az ágynak feszíti, és a mellkasomra hajolva veszi fogai közé a bőrömet. Felkiáltok, hogy aztán csendes fásultsággal viszonozzam tekintetének tompa fényét. Szemeinek fájdalom-kék hullámzásában visszatükröződik a lelkem.
Csuklóimat könyörgésem nélkül ereszti szabadon, lágyan a nyakamba csókol. Felpofozom, mikor tenyerével a nadrágom alá simít. Újra csókol, ajkai a nyakamon és mellkasomon járnak, míg fürge ujjaival a nadrágomat bontogatja.
Milyen lehet úgy szeretni, ahogy ő szeret engem? Kínzón, gyűlölettel izzó szerelemmel...
Soha többé nem látom a mosolyát, ugye? Soha-soha többé. Annyira sajnálom.
Eltávolodik, és a fiókért nyúl, lehunyom mindkét szemem. Testének súlya alatt megsüpped az ágy, erőszakosan rántja fel, majd tárja szét a lábaimat, sírás kaparja a torkom, marja a szemeim és fojtogat. Felkiáltva rándulok össze, ahogy megérzem az egyik ujját, szabad kezével az ágyékomra simít, amitől zihálva kapok levegő után.
Elsüllyedek a szégyentől, mélyen csókol, ahogy az előzőhöz hozzáadja még két ujját. Körmeimmel a vállait markolom. Aztán levetkőzik, szemhéjaimat összezárva nyalom meg sós könnyeimtől égő számat.
Magára húzza a gumit, amitől a félelem elemi erővel borít be éjsötét leplével.
- Ne, Vince!
Fenekemre simítva emeli meg a csípőmet, felkiáltok újra, ahogy elmerül bennem. Felzokogok, ahogy csípőjét mozdítva teste az enyémnek feszül. Lökéseinek üteme felráz, elapasztja a könnyeimet, ami csak még elkeseredettebbé tesz. Felnyögve figyelem szemeiben a kavargó vágyat, átkarolva szorítom mindkét tenyerem izzadt hátára, gerincének a vonalát érintve.
Felszisszenek, ahogy fogaival élesen a bőrömbe mar, aztán mellém heverve ziháló mellkassal hallgat. Némán figyelem a szoba hófehér falán át végigfutó hajszálrepedések szövevényes hálóját. Testemben égő kínként lüktet a valóság, az ő valóssága, ujjaimnak kósza mozdulata kiránt, és visszataszít a négy fal közé. Testének melege meztelen bőrömre vetül, elborzaszt, ujjai az arcomon járnak, elfordulok tőle, hogy legalább a szánalmát ne lássam. Ne érezzem a gyűlöletét, amit lelkének minden elszántságával zúdít rám. Bosszú lett volna? Az ő gyerekes, kicsinyes bosszúja? Netalántán figyelemre vágyott? Szeretetre? Mégis mi szándéka volt ezzel?
Miután mindketten szíven döftük egymást, hallgatunk.
Én légzésének a zajait, tüdejének erőtlen horpadásait, megmozdulnék. Szívem szerint megütném, megfojtanám, megölném. Rettegek a helyzet abszurditásától, ha megmozdulok, felállok és felöltözök, az azt jelentené, hogy ez az egész nem csak egy szörnyű álom. Szükségem van még a hitemre, de nem zárhatom magam örökké az elmém börtönébe.
Félve a könyökömre támaszkodok, Vincent mozdulatlan, nem szól semmit akkor sem, mikor a földre lépve magára hagyom őt. Hogyan képes egyik pillanatról a másikra véget érni így egy barátság? Gyűlölöm őt, úgy, ahogy gyűlölöm saját magam is, arcomra vörös rózsákat gyújt a szégyen, de nincs már bennem annyi, hogy újra felé forduljak, hogy számon kérjem és választ várjak. Nem tehetem, hiszen már az elejétől fogva tiszta lapokkal játszott velem. Nincs, amit ne mondott volna el, amit ne tudnék még. Ajkaimra simítom hüvelykujjamat, s apró fintorral mázolom le róluk csókjainak érintését, ajkának ízét.
Szobájának az ajtaját tompa keserűséggel csukom be magam mögött. Égjen ő is, perzselje a bűntudat, ha érez még egyáltalán bármi mást a gyűlöleten és keserű féltékenységen kívül. Undorodva tisztítom meg magam Vincent illatától, testének verejtékétől, de az emlék megmarad, ahogy megmarad a fájdalom is. Egy valamiben azért mégis csak igaza volt, naiv voltam, hogy azt hittem ismerem őt. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. De a leckét megtanultam maradéktalanul. Felöltözöm, de arra már nem érzek elegendő ingert, hogy felkutassam a télikabátom hollétét, helyette az őszi dzsekimbe bújok, s alá kötött pulóvereket húzok. Összepakolom a holmim, ruhákat, iratokat és pénzt.
Utazótáskámra végül az erkély egy pontján találok rá, némán árválkodott, csendesen várta az alkalmat.
Halkan felnevetek, és kézfejemmel törlöm meg mindkét szememet. Emlékszem még, kisgyermekként nem csak megálmodtam, hanem tökéletesítettem is kettőnknek egy életet. Megígértem, hogy vele maradok örökké, ahogyan ígéretet tett nekem ő is.
Legyek én az áruló? Az, aki nem tartja be a szavát, aki megbízhatatlan, aki csalódást okoz...
Legyek én, akit végül bűnbaknak állíthat bárki? Mert az lesz. Ő lesz a mártír, míg én a szörnyeteg. Én, aki elhagyta, aki meghurcolta őt a hallgatásával.
De erre vágyott, vagy nem?
A gyűlöletemért harcolt, vagy a fájdalmamért. Egyre megy.
Bakancsaimat nem találom, ahogy eltűnt a sapkám és kesztyűm is. Ennek nem így kellett volna, hogy vége legyen.
Felszipogok, ahogy a szabadba kilépve kézfejemet nedves cseppek áztatják. A hópelyhek szédítő táncukat járják, olykor-olykor vállaimon is megpihen egy-egy, majd a végső pusztulásba olvadva ázik kabátom szövete közé. Nincs célom, ahogy használható terv sem áll össze a fejemben. Nincs ötlete, merre mehetnék innen tovább. Nincs pénzem hazautazni, ahogyan nem is akarnék. Nem akarom mások sajnálatát. Kabátom kapucniját bosszúsan a fejemre húzom, érzem olvadni a fagyott hó cseppjeit, tincseim közé furakszanak, és éles tűként marnak fejbőrömbe.
Szédülök már, émelygek a fáradtságtól, ahogyan émelygek a gyomromat ostromló pánik görcsétől is. Kapucnimat a szél cibálja, vastag hótakaró ropog vékony félcipőim gumis talpa alatt.
- Öregem, te aztán szarul festesz.
Elhúzom a számat, pedig nem kételkedhetek az állításában. Tőlem nem messze billeg, egyik, majd aztán a másik lábára áll. Fázik ő is, holott az ő kabátja vastagabb és melegebb is, mint az enyém. Zsebeinek mélyére süllyeszti mind a két kezét, míg én sajátjaimat egyszerűen csak ökölbegyűröm, hogy aztán rájuk lehelve megmozgassam valamelyest elgémberedett ujjaimat.
- Te nem különb – viszonzom bókját fásultan.
Elmosolyodik, gúny nélkül, öröm nélkül, szenvtelen ő is, akárcsak én. Kabátjának kapucnija hólepte, hófehér dombok fagynak az anyag gyűrődéseire. Arcát fagy-csípte rózsák fedik, ajkainak vonala egészen vértelen, halovány mosolyok temetője.
- Úgy nézem rád férne néhány feles.
- Egyedül pénzre lenne szükségem – vágom zsebre kezeimet én is.
Megborzongok az újabb fuvallattól, vállaimat felhúzom, s egészen belebújok sálamba.
- Szeretnéd, hogy meghallgassalak?
- A legkevésbé sem szeretnék tőled semmit.
- És a pénzem? - mosolyodik el. - Arra azért szükséged van, nem?
- Te ajánlottad fel.
- De nem ellenkezel.
- Nézd, nincs hangulatom hozzád. Muszáj lefutnunk ezek a köröket?
- Visszajönnél?
Kérdése abszurd, olyannyira, hogy az már fáj. Felnevetek, aztán a fejemet rázom, majd bánatos sóhajjal vállat vonok.
- Jó, hogy kérded. Még el se mentem.
- Feltételezzük, hogy átutalom neked a kellő összeget, eltűnsz Vincent életéből?
Töprengve figyelem őt, míg kérdésének a mögöttes tartalmát ízlelgetem.
- Erre kérned sem kell.
- Mi történt veletek?
Gyanút fog, lassan éled benne a kíváncsi gyermek, amit még idejében kell elfojtanom. Biztosra veheti, hogy nem én leszek az, aki a részletekbe beavatja őt. Nem ismerem, és nem tekinthetem barátomként sem, hiszen nem az. Ugyan, hogy is lehetne?
- Nézd, hideg van. Elhiszem, hogy te jól érzed magad abban a vagyont érő kabátban, de nekem nincs ma este hangulatom ehhez. Nem akarok Vincent közelében maradni, ha ettől tartasz, és biztos lehetsz abban is, hogy nem fogok váratlanul beállítani és megrontani köztetek az idillt. Csak el akarok innen tűnni, nem érdekel hova, nem érdekel hogy.
- Nem érdekel téged már semmi sem, mi?
Elmosolyodom, ugyanolyan érzéketlen fogvillantó gúnnyal, ahogyan ő is teszi. Merengve billen meg, hogy aztán a súlyát újra áthelyezze egyik lábáról a másikra, majd a zsebébe nyúlva tárcájáért nyúl. Átforgatja, az átutalás lehetőségét kapásból elvetettem, nem éri meg arra a pár napra sem itthon tartózkodnom. Nekem már nincs otthonom, nincs szobám, ahol elalhatnék. A pénz, amit ad ledöbbent, s az, hogy hezitálás nélkül fogadom tőle el, még inkább elborzaszt. Az egész napomban talán ez a legkétségbeejtőbb. A legkeservesebb.
- Hová mész?
Nem aggódik értem. Óh, dehogy. Egyszerűen tudni akarja, mire herdálom el a pénzét, amit bizonyára apuci zsebéből könyörgött ki magának.
- Ahová eddig is mentem volna – vonok vállat.
Ezúttal már nem játssza meg magát, nem igyekszik velem elhitetni ösztönből fakadó kedvességét, nem próbálja beadni nekem az önzetlenségét. Végre, talán életében legelőször őszinte. Ajkainak bárgyú vonalán elégedett mosoly vibrál, zsebre dugom a kezeimet, ujjaimmal megnyugtatóan markolom a pénzt. Az ő pénzét.
- Jó volt veled üzletelni – nevet szárazon.
- Pénzért cserébe egy életet – biccentem. - De a vagyonnal előtte nem vághatsz fel. Őt a puszta pénzzel nem hódíthatod meg – mosolygom szomorkásan.
- Hát te hogy csináltad?
- Bár tudnám.
- Miért?
- Akkor talán tanulhatnék a hibámból.
|
| LastBreath | 2016. 05. 05. 21:51:49 | #34268 |
Karakter: Vincent Goldwin
Megjegyzés: Hippimnek
Nemsokkal azután, hogy Seth bezárkózik a fürdőszobába, telefoncsörgés zökkent ki a plafon bámulásából. Bárgyú mosollyal veszem fel. Egy-két jó arc korábbról, akikkel együtt szoktam lógni a kocsma-túrákon. Konferencia beszélgetésben. Meg akarják ünnepelni, hogy kiengedtek a kórházból és hogy már jól vagyok. Nem mondhatok nekik nemet, de kikötöm, hogy szigorúan józan körülmények között ünnepelhetünk, mert leszokóban vagyok. Ezen megdöbbennek, de nem firtatják és belemennek a feltételekbe.
- Seth! Gyere ki. - dörömbölök az ajtón sietősen.
- Minek? - kiabál ki.
- Lelépnék úgy pár órára, de a nadrágom bent van, amiben meg ott a tárcám. Bemegyek, jó?
- Na azt megnézem – hallatszik tompa nevetése. - Pár perc és nyitom neked az ajtót.
Pár percet még kibírok. Úgy is megvárnak. És egyébként sem akarok sokáig maradni.
- Vigyázz magadra. - pillant rám, miután beenged.
Biccentek és lecserélem melegítőmet a farmeremre. Felhúzom a sliccemet, begombolom, de az öv nincs a helyén.
- Seth...? - nézek fel bizonytalanul.
- Legutóbb a fogasnál láttam – mosolyodik el.
Újabb bólintással köszönöm az információt és kilépve a fürdőből, meg is találom az övemet rövid keresgélés után. Felcsatolom. Bakancsot, kabátot húzok, pénztárcát, lakáskulcsot és telefont süllyesztek zsebre, majd hangosan a hippi tudtára adom, hogy elmentem.
Hamar megérkezem. A törzshelyünk előtt már ott ácsorog a hidegben a háromfős csapat. Dohányoznak, így én is megeresztek magamnak egy szál cigit. Kérdezősködnek, afelől, hogy mi történt, és hová tűntem, miután kiengedtek a kórházból. Hát persze. Azt sem tudják, miért kerültem be. De nem is kell tudniuk. Hárítok, így erről nem kérdeznek többet. Sokkal inkább érdekli őket a floridai kiruccanásom.
- Szóval a cukorseggű lakótársad végre bemutatott a szüleinek? - vigyorog rám Mike két korty sör között.
- A cukorseggű lakótársammal kölyök korunk óta ismerjük egymást, és a szüleit is ismerem. - csóválom meg a fejem mosolyogva.
- Óh. - konstatálja meglepetten. - És az ősök tudják, hogy nyomulsz a fiukra?
- Nyomulok? - hökkenek meg. - Tiszteletben tartom, hogy...
- Persze, persze. - fojtja belém a szót Ted. - Végül is egyáltalán nem úgy nézel ki, mint aki a mézesheteiről jött volna vissza.
Mind nevetnek és én is csatlakozom. A magánéletem gyorsan lekerül a terítékről, miután sikerül meggyőznöm őket, hogy semmi olyasmi nem történt, amire ők gondolnak. Ezután más, ostoba témák kerülnek elő. Csajokról, pasikról, autókról, filmekről, munkáról és szexről. Általános dolgok. Átlagos témák, mégis olyan pihentetőek. Sokáig elbeszélgetünk, végül megunjuk a füstben ücsörgést, és elbúcsúzkodunk.
Időközben a hó újra szállingózni kezdett. Gyalogosan vagyok, mert alig három tömbnyire vagyok a lakástól. Mire hazaérek, kényelmesen elszívok egy cigit. Míg a liftre várok, előkotrom a lakáskulcsomat, majd belépek az apró fülkébe és jókedvű mosollyal az arcomon várom, amíg felérkezek. Az ajtót nyitva találom. Ezek szerint Seth még ébren van. Remélem nem azért, mert azt hiszi, hogy hülyére iszom magam. Nem akarom, hogy miattam virrasszon.
Belépek az ajtón, de olyasmi fogad, amire nem számítottam. Anna egy szál törölközőbe csavarva lép ki a fürdő ajtaján. Először fel sem fogom, hogy mit látok, és zavaros rémálomnak tűnik az egész. Majd feltűnik a rövid, keskeny folyosón Seth alakja is. Egy melegítőnadrág van rajta, más semmi.
Oh. Rosszkor jöttem. Szórakozottan veszem vissza a kulcstartóról a lakáskulcsomat és megáll mozdulatom abban, hogy levegyem a cipőmet. Aztán tudatosul bennem, hogy igazából ez az én lakásom. Az én cuccaim. Az én törölközőm, akkor is ha soha nem használom. És nem utolsó sorban, az én lakótársam, az én... Kiegyenesedem és komoran fürkészem Seth arcát. Szégyen és zavar csillan a szemeiben, miközben a lány elégedetten elmosolyodik.
- Szóval ez a válaszod mindenre? - kérdezem halkan, inkább csak magamtól. Visszahúzom kabátomon a cipzárat és a kilincs után nyúlok.
- Vince... - szól utánam tétován, remegő hangon.
- Nem érdekel. Majd jövök. - ezzel kilépek az ajtón.
Öklöm a szemközti falon döndül, ahonnan a szomszéd valamit artikulálatlanul üvölt felém. Mégis mi volt ez? Ugye csak félreértem? Ugye nem az volt, aminek látszott?
Kocsmáról kocsmára járok. Elköltök minden magamnál tartott készpénzt. Kegyetlenül leiszom magam. Végül hajnalban kidobnak valahonnan. Megállok a háztömb sarkánál és hányok. Pár centire kerüli csak el a cipőmet. A tócsát látva újra felfordul a gyomrom és annak minden tartalmát kiengedem a latyakos hóra. Nyomorultul érzem magam.
Elbotorkálok a kocsma elől és körülnézek, hátha meglátom, hol vagyok. Elég egy ismerős kirakat, egy reklám oszlop, vagy egy épület. Beletelik pár percbe, mire végre eljut a tudatomig, hol is vagyok. Innen tíz perc alatt otthon lehetek. Ha egyáltalán haza akarok menni. Haza akarok menni? Ügyetlenül előkotrom telefonom. A kijelzőn már fél nyolc is elmúlt. Nem akarok hazamenni.
A környéken van egy park. Ott ülök le pár órára. Szellőztetni a fejem. Képtelen vagyok kiverni fejemből azt a látványt. Nem merek hazamenni. Rettegek attól, hogy mi fogad, ha kinyitom az ajtót.
Egy nő a kezembe nyom egy kiflit. Borzalmasan festhetek, ha hajléktalannak néz.
Végül mégis rászánom magam, hogy haza menjek. Talán már elment az egyetemre. Talán már Anna sincs ott.
Hazaérve csupán az üres lakást találom. Nyoma sincs annak, hogy nő járt volna itt. Lerúgom cipőimet, ledobom a kabátomat a földre és a konyha felé veszem az irányt. Megiszok egy pohár vizet, aztán az erkélyre lépek, hogy rágyújtsak. Nem esik jól a cigi. Azok után, amennyit hánytam, felkavar a füst és a nikotin. Félig sem szívom el a méregrudat, kettétöröm és elhajítom.
A kanapé mellett ellépve megakad a szemem egy csinos, női karkötőn, mely árván hever a dohányzóasztalon. Itt történt volna? Nem akarom tudni.
Leroskadok az ágyamra és lehunyom szemeimet. Fáradt vagyok, elcsigázott, dühös... és borzasztóan félek. Fogalmam sincs mikor veszik át gondolataim helyét az álmok, de átalszom az egész napot. Arra ébredek, hogy a nyitott ajtón át kulcszörgés szűrődik be. Istentelenül fáj a fejem és még mindig émelygek, de sikerül felülnöm az ágyon.
- Vince? - áll meg az ajtóban tétován. Aggodalmasan végigmér. - Jól vagy?
- Soha jobban. - biccentek keserűen.
- Bejöhetek? - kérdi óvatosan. Máskor nem kell neki engedély.
- Minek? - emelem rá tekintetem. - Felfogtam így is mindent.
- Nem érted... - próbálkozik.
- Lefeküdtetek?
- Le. - ismeri be.
- Akkor mi az, amit nem értek ezen?
Lehajtja a fejét.
- Semmit. - motyogja, majd újra próbálkozik. - Vince, bejöhetek?
- Gyere. - vonok vállat szárazon, majd felkelek az ágyról és ellépek mellette az ajtóban. - Amúgy is azt csinálsz, amit akarsz.
Elkapja a karom, majd zavartan el is engedi, de ez bőven elég arra, hogy megállásra késztessen.
- Tudod milyen az, amikor valakinek nincs elég önbizalma? - kérdezi halkan.
- Miről beszélsz? - sóhajtok fel.
- Annáról. - feleli. - Érezted már egyáltalán vala, hogy...
- Semmibe vesznek? - nézek rá és ő bólint. - Mindig, amikor veled vagyok.
Arca elvörösödik. Kinyitja, majd becsukja a száját. Nem tud mit mondani.
- Ugyan Seth, kit akarsz becsapni? Engem, vagy magadat? Hogy és hányszor mondjam neked elég nyíltan, hogy kellesz? - fordulok szembe vele. - Ne merd azt mondani, hogy nem jöttél még rá magadtól, mert akkor ostobább és naivabb vagy, mint gondoltam.
- Én... - habogja szemlesütve.
- Meséld el, mivel vett rá, hogy megdöntsd.
- Nem akarom. - rázza meg a fejét.
- Seth. - szólok rá hidegen. - Mondd el.
- Sírt.
- És aztán?
- Nem akarom elmondani. - motyogja újra.
- Miért nem? - kérdezem gúnyosan. - Csinálni könnyebb volt? Hát persze, hogy az volt. - mosolyodom el keserűen, de mosolyom hamar lehervad az arcomról. - Ki neked ez a lány? - kérdezem.
- Anna csak egy...
- ...barát. - sóhajtom lemondóan. - Csak ne ismernélek ennyire. - lépek vissza szobámba, de nem megyek tőle messzire. - És, ha most én sírom el magam és könyörgök, velem is lefekszel? Mondd, mit kell tennem azért, hogy végre komolyan vegyél?
- Komolyan veszlek. - még mindig kerüli a tekintetem.
- Sajnálom, de ezt már képtelen vagyok elhinni neked. Az elmúlt pár hétben sokkal jobban próbálkoztam, hogy megfeleljek neked, mint előtte bármikor. És amikor azt hittem, hogy végre egyenesben van az életem, mi fogad itthon? Egy kibaszott kés a hátamban Seth! - csattanok fel. - Kurvára türelmes voltam és megértő. Már majdnem lemondtam rólad, amikor észrevettem, hogy talán, esetleg én sem vagyok közömbös a számodra. De ezek szerint rosszul olvastam a sorok között. Csalódtam. Nem benned, hanem magamban. Mert voltam akkora marha, hogy higgyek neked.
- Vince, kérlek. - hangja könyörgő. - Hagyd abba. Elég volt.
- Nem. - lépek hozzá ismét és szorítom testét az ajtófélfához. - Mindig is arról álmodtál, hogy őszinte legyek, és képes legyek komolyan venni magam körül a történéseket. Fáj az igazság? Nem tetszik, hogy végre őszintén és nyíltan beszélek magamról? Nem ezt a Vincentet ismered? Nem ezt vártad volna?
- Hagyd abba! - kiált rám szemeimbe nézve. Ajkai reszketnek. Félve lapul a hátával a fának. - Megrémítesz.
Elhallgatok. Kapkodva veszi a levegőt. Már-már pánikol. És most mégis képtelen vagyok sajnálni őt. Arcára simítom a tenyerem, majd nyakára csúsztatom és magamhoz húzom. Ajkaira hajolok és megcsókolom. Meglepetten ragadja meg vállaimat, de nincs annyi lélekjelenléte, hogy el is toljon magától. Egészen elmélyítem a csókot, fulladásig el sem eresztem. Arca, ajkai pipacspirosak. Értetlenül néz rám, szemei sarkában apró, gyöngyöző cseppek.
- Vince... - leheli.
- Vince csak egy barát. - mormolom nyakára hajolva és átkarolva egész testét, az ágyig vezetem őt.
Ismét megcsókolom. Szinte rákényszerítem testét, hogy az ágyra rogyjon. Ha Anna megkaphatta, akkor én miért nem? Ha őt komolyan vette, akkor engem miért nem? Ha a lánnyal szemrebbenés nélkül megtette, velem miért nem? Eltol magától.
- Ne csináld. - kéri.
- Annának is ezt mondtad? - kérdezem és pólójának anyagát elkapva lerángatom róla a ruhadarabot. - Könyörögtél neki is, hogy hagyja abba? Ez miben másabb?
A hátára döntöm. Egyik tenyeremmel a mellkasánál fogva tartom a matracon, míg másik kezemmel ágyékát kezdem masszírozni nadrágjának anyagán keresztül. Mocorog, hánykolódik és egyre csak arra kér, hogy hagyjam abba. Megüt. Meg is rúgna, ha nem ülnék végül combjaira. Egyszerűen teljesen kizárom tudatomból minden ellenkezését. Itt fekszik előttem. Most már nem fogom elengedni. Újból megüt. Elkapom csuklóit és karjait feje fölé kényszerítve fogom le.
Mellbimbóira hajolok és ő felkiált, mikor beleharapok az egyikbe. Szabad kezem alatt érzem, ahogy keményedik. Bár egész lénye elutasít, a teste reagál, és ez azt jelenti, hogy nem vagyok közömbös.
Felpillantok rá, mert egy ideje már nem szól semmit. Vörös orcákkal zihál, mellkasa vadul hullámzik, szemei könnypatakosak. Elengedem csuklóit és nyakába csókolok. A levegő a torkán akad egy pillanatig. Tenyere erőtlenül csattan az arcomon, mikor nadrágja alá csúsztatom kezem. Erekciója lüktet és egyre keményebb. Csókokkal borítom nyakát és mellkasát, miközben megszabadítom minden maradék ruhájától. Végignézek rajta, ahogy meztelenül fekszik az ágyamon a téli félhomályban és csak sír. Néma beletörődés tükröződik arcán és nem mozdul. Most olyan, mint egy törött porcelánbaba.
Őt otthagyva egy pillanatra az éjjeliszekrényhez lépek, hogy annak fiókjából vazelint vegyek magamhoz és gumit. Seth nem megy már sehová, mert összetörtem. Visszalépek hozzá és az ágyra térdelve, felhúzom és széttárom lábait. Arcán rémület villan át. Bekenem ujjaimat a krémmel, és egyet közülük belé csúsztatok. Felkiált és megfeszül. Olyan erősen szorítja ujjamat, hogy kénytelen vagyok szabad kezemmel rámarkolni, és oldani testének görcsös összerándulásán. Lassú mozdulatokkal masszírozom. Teste lassacskán elernyed és zihálása felerősödik. Várok még egy kicsit, aztán megmozdítom ujjam, hogy előkészíthessem. Fájdalmasan felnyög és nyöszörög minden mozdulatra, míg végül második és harmadig ujjam is követi az elsőt. Közben ajkaira hajolok és mélyen csókolom. Ujjai kampókként görbülnek bele vállaimba, már-már fájdalmasan felsértve a bőrömet.
Kihúzom ujjaimat és én is megszabadulok ruháimtól. Nem kell rásegítenem magamra, így is teljesen kemény vagyok. Magamra húzom az óvszert és fölé hajolok, ekkor Seth, mintha föleszmélne, kapja rám tekintetét.
- Ne, Vince! - hangja fátyolos és határozatlan.
Végigsimítok fenekének vonalán, ahogy megemelem csípőjét, és elmerülök benne. Hangosan felkiált, és újból sírni kezd. Nem így képzeltem el. De ezen már nem segíthetek. Lassan mozdulok és ő elgyötörten nyög fel. Minden egyes lökésnél egyre bágyadtabbá, végül egyre átszellemültebbé válik a hangja. Élvezné? Vagy épp az ájulás határán van? Fölé hajolok, ahogy egyre gyorsabb tempót diktálok és ő az én testemben keres kapaszkodót. Közel már a csúcs és amikor megérzem Seth orgazmusát, nekem sem kell több. A kulcscsontjába harapva ér el a kielégülés.
Mellé gördülök és hosszú percekig csak egymással vetekedő zihálásunk hallatszik. Arcára simítok, forró és nedves. Elfordítja fejét, eltolja kezem. Csak most ébredek rá arra, hogy mit műveltem.
|
| linka | 2016. 05. 04. 22:41:10 | #34266 |
Karakter: Seth Lesnar
Megjegyzés: Nyomimnak
Csendes zizegés a félhomályban, Vince szemei a képernyőn függnek, míg én lopva felé sandítok. Alakja mozdulatlan, vonásai kisimultak, míg szemei tisztán visszatükrözik a beléjük vetülő képernyő villódzását.
- Gyere közelebb és felmelegítelek. - Nem fordulok tőle el, és nem néz rám ő sem. Minek akar ő mindenáron felmelegíteni? Ez valami újfajta hóbort nála? - Most mi van?
- Hogy gondolhatsz még most is ilyesmire?
- Mire is? - ráncok futnak össze a homlokán, sok keskenyen halovány vonalka. Aztán felnevet. - Te jó ég, Seth. Nem terveztem semmi olyasmit, amire te gondolsz. Nem vagyok nimfomán. De jól van – von vállat -, ha továbbra is vacogni akarsz, maradj ott.
Elszégyellem magam, mert ilyet feltételeztem róla, aztán elönt a méreg, mert ha ő nem adott volna okot, én sem csak a rosszat feltételezném róla. Tulajdonképpen ez így is úgy is az ő sara. Engem nem hibáztathat, de igazából nem is tesz ilyet. Gyanítom eszében sincs, mert az egész vádaskodásomon könnyűszerrel túllépett már és megint csak én kötöm az ebet a karóhoz. Én morgok olyasmi miatt, ami senki mást nem érdekel.
Újra rásandítok, de ő nem néz rám, továbbra is a filmet figyeli. Közelebb húzódom hozzá, aztán elkényelmesedve újabbat markolok a kukoricás tálból, és Vincent helyett inkább nézem én is a filmet.
Történetileg nem is olyan rossz, még annak ellenére sem, hogy alapvetően nem vártam az egésztől semmit, mert csak egy egyszerű horrorfilm. Itt meg ugyebár evidensen nem a történetre fektetik a nagyobb hangsúlyt, hanem a filmben megjelenő effektekre, és rémisztőbbnél rémisztőbb jelenetekre. A film végeztével kiürül a tál is, Vincent pedig feláll és eltávolítja a lemezt, aztán kikapcsol mindent.
A korábbi félhomály már szertefoszlott, és egészen besötétedett minden.
- Biztos ne aludjak a szobámban? - kiérzem hangjából a bizonytalanságot.
Igen, biztos, hogy ne aludjon ott. Ez a kis béke már ráfér mind a kettőnkre. Ártani nem árthat meg.
- Sátorozunk – felelem. - És annak úgy nem lenne értelme, ha fognád magad és bemennél a szobádba.
- Hát jó – adja be a derekát, aztán mellém heveredik és nagyot nyújtózik. Belefészkelem magamat a paplanba én is, megoldom, hogy egyetlen részem se lógjon ki sehonnan, valahogy ez gyerekkorom óta belém vésődött. Főleg a lábakat felzabáló szörnyike meséje. - Seth?
- Hmm?
- Még több ilyen sátorozást – ölel magához.
Megdermedek, mert nem számítottam rá, és bennem reked a levegő, mert egészen megrémít szívverésemnek az üteme.
Hamarabb kelek, mint ő.
Ez csak természetes, hiszen kettőnk közül ő a henyélő és én vagyok az, aki még hajlandó bejárni órákra. Még akkor is, ha olykor-olykor előfordul, hogy ellógom a szemináriumokat. Erre mondják azt, hogy senki sem lehet tökéletes. Felöltözök, aztán a fürdőbe vonulok, majd a táskámért nyúlva lefőzök egy adag kávét.
- Elmentem – hajolok fölé.
Érthetetlen, hogyha ébren van, akkor miért is nem kelt még eddig fel. Lett volna rá ideje bőven, és kétlem, hogy a plafont szuggerálni olyan kimondottan izgalmas.
- Oké.
Oké...
Nem, hogy mondaná, hogy ugyan, várjam már meg, mert jönne velem ő is. De nem. Ez csak egy felesleges ábránd. Ilyen soha a büdös életbe nem fog megtörténni. Mert őt már régen nem érdekli az egyetem.
Szokatlan körülöttem a tömeg, pedig alig pár napra szakadtam ki az életemből és mégis, mintha évek teltek volna el azóta. Félelmetes, hogy az ember milyen hamar hozzá tud szokni a nyugalomhoz, hogy aztán visszatérve a zsivajba a feje tetejére álljon körülötte minden. Az óráimon is leginkább csak fizikailag vagyok jelen, a kérdésekre ugyan válaszolgatok, de a körülöttem mocorgó, nyűgös hallgatókat könnyűszerrel ignorálom a jelenemből. Nem tudok velük mihez kezdeni, jelenleg a barátaimmal sem tudok közös nevezőre jutni. Ők nem értenek engem és én nem értem az értetlenségüket. Régen találkoztunk, barátimnak tekintem őket, de nem is ismernek igazán és úgy gondolják van viszonyítási alapjuk és megállapíthatják, hogy megváltoztam.
Ugyan miben? Mert megszűntem azért élni, hogy nekik jó legyen?
Nem hoztam magammal füzetet, így jegyzetelni sem jegyzeteltem az órán elhangzottakat. A folyosón a diákok megbámulnak, mert közkedvelt strébernek számítok, akitől könnyedén beszerezhetnek használható jegyzeteket, és akár még segítséget is várhatnának tőlem némi pénzért, vagy valami egészen másért.
Mulattat ez a sajátos hierarchia, ami idebent az épület falai közt kialakult, és mulattat a semmittevés is. Vajon én milyennek tűnhetek mások számára? Mégis milyennek láthatnak?
Langdon tanár úr biztos úgy gondolja, magányomban és végső elkeseredésemben száműztem magam az ablakhoz, mellém lépve mosolyodik el kedvesen.
- Segíthetek? - érdeklődök udvariasan, míg zsebembe túrva kutatok a telefonomért.
Nem találom, de nem is csoda. Elázott, aztán Vince szétkapta, hogy aztán darabjai majd egyenként kerüljenek elő innen-onnan.
- Szánna rám pár percet...
- Szánnék – biccentem.
Nem követem be az irodájába, de kivárom türelmesen, hogy szétgurult gondolatait összeszedve beszélni kezdjen. Hosszabb szónoklatot mond, s számomra mégis egyedül a lényeg bír olyan befolyással, hogy megragadjanak az olyan apróságok, mint lehetőség, különleges ösztöndíj, egy év Egyiptom legjobb régészeti intézményében.
Elmosolyodom a helyzet abszurditásán, de nem mondhatok erre csípőből nemet. Nem tehetem ezt vele, ahogy nem tehetem ezt saját magammal sem. Rábólintva egyeztetek vele egy időpontot, mikor tüzetesebben is felvázolhatja nekem nagyjából, miről van szó, persze az alapokat tudom én magam is.
Hazafelé gyalogolhatnék is akár, vagy beülhetnék egy teára, míg kiélvezem magányom nyugalmát, és mégsem teszem egyiket sem. Beugrok a kínaiba kajáért, lyukasztok a buszon, aztán elfoglalom helyemet az ablak mellett, s az elsuhanó magasba törő épületeket figyelem, mellettem irodaházak és kopár, hótól fénylő karcsú fák mosódnak el.
Kabátom ujjával babrálok, míg a leszállásra várakozom, előre engedek egy fiatal nőt és lesegítek egy idős öregembert, majd csak utána indulok el az ajtóhoz. A lépcsőház huzatos, besüvít a hideg levegő, ami újra megmosolyogtat. Nem használom a liftet, egyedül nem rajongok érte, hát még így, hogy lassan már sötétedni fog.
Vincentet a kanapén ücsörögve találom, moccanatlan, és láthatóan nem zavarja az sem, hogy a képernyőn már egy jó ideje az villog, hogy GAME OVER.
- Meghaltál – közlöm vele és a kanapé háttámlájára támaszkodom.
- Meg.
- Min gondolkodtál el ennyire? - adom kezébe az ételes dobozt. - Hazafelé beugrottam egy kínaiba.
- Szóval ma sem a te főztödet esszük – túr bele az ételbe. - Így nem is volt értelme hazajönni.
- Maradtál volna még? - kérdem szelíden.
- Egy kicsit – biccenti.
- Azt hittem, nem szereted a ”kertvárosi cukormázat”.
- Nem – pillant rám és kikapcsolja a játékot. - De a családodat szeretem.
Kiskorában rengetegszer volt nálunk, volt, hogy anyám engedélyével teljes hétvégéket is együtt tölthettünk, de azt soha, egyetlen szóval nem mondta még, hogy szereti a családomat.
Még a végén meghatódom.
Az volna a célom – mosolyodik el. - Bár jobban szeretem, ha nevetsz – kóstol bele az ételbe.
Valami megváltozott. Valahogy egészen más lett, de meg nem mondanám, hogy mi és, hogy mi miatt. Kibontom én is a saját kínaimat, és villára tekerem a tésztát.
- Köszönöm.
- Mit? - pillant rám meglepetten.
- Hogy őszinte vagy.
De leginkább azt köszönöm, hogy végre önmagát adja. Szegényes vacsora, és nem is a legcsaládiasabb, de nem lett volna most energiám még arra is, hogy nekiálljak a vacsorának. A kiüresedett dobozok egymás mellett kötnek ki, az asztal szélén. Bekapcsolom a tévét.
- Milyen napod volt?
Újabb csatornára váltok, mert az előzőn valami ostoba kosárlabda mérkőzést közvetítettek.
- Fárasztó – vonok vállat. - Hihetetlen, mennyire el lehet szokni ettől az életmódtól, csupán pár nap alatt.
- Mert tápos vagy – vigyorogja.
- Mondja ezt az, aki ki sem teszi a lábát a házból – pillantok rá szúrósan.
- Melegen tartom a családi fészkünket - sóhajtja. - Hogy neked ne kelljen a nappali közepén tüzet gyújtanod, mikor fáradtan hazaérsz.
- Annyira hülye vagy. - nevetek fel megrökönyödve.
- Ezt nem akarom olyan embertől hallani, aki képes lett volna felgyújtani a lakást, csak azért mert fázott; utána pedig megelégedett egy gyertyafényes mirelit vacsorával.
- Jó, te nyertél.
- Mindig én nyerek.
- Kivéve, amikor nem – válaszolom.
Gyermetegen nyelvet ölt, míg én a fejemet csóválva fojtom el mosolyomat.
- Na és neked milyen napod volt, te háztartásbeli? - kérdezem kis idő múlva.
- Háztartásbeli? Mikor a legutóbb ellenőriztem, nem volt gyűrű az ujjamon.
- Ne kerüld a választ. - szólok rá komolytalanul.
- Fárasztó napom volt.
- Aha. Nem is csináltál semmit.
- El se hiszed, mennyire el lehet benne fáradni!
- Nem, mert én legalább mindig csinálok valamit – jegyzem meg büszkén felszegett állal.
- Ha egyszer kipróbálnád, soha nem csinálnál semmit utána.
- Ez is csak készség kérdése. Mint a dohányzás. Annak is ott a lehetősége, hogy az ember kipróbálja-e, vagy sem. Mint ahogy annak is, hogy leteszi a cigit, vagy nem - nézek rá kíváncsian, hogy vajon megértette-e a célzásomat.
- Nem, Seth - ingatja a fejét. - Egyszerre csak egy dologról szokunk le.
- A dohányzást is abbahagyhatnád – húzom el a számat.
- Majd abbahagyom, ha mutatsz valami érdekesebbet.
És tessék, újra kilyukadunk oda, ahová a leginkább nem lenne szabad.
- Kímélj meg a burkolt célzásaidtól – állok fel mellőle. - Elmentem fürödni.
- Ne menjek veled?
- Nem.
- Ha már az árammal spórolunk, miért ne spórolhatnánk a vízzel is?
Bugyuta mosollyal csóválom meg a fejem és csapom magam mögött az ajtót be. Meleg vizet folyatok mindkét kezemre, aztán a vizet beállítva leveszem a ruháimat, és beállok a zuhany alá. Ellazít, és megnyugtat, teljesen átmossa az agyam, keserű sóhajjal döntöm homlokomat a hűvösen nedves csempének, nem hazudhatok. Neki nem, de el sem mondhatom, hiszen nincs mit elmondanom. Tanulmányút nem jelent semmit, egyébként is, csak egyetlen évről lenne szó. Az nem a világ, még akár velem is tarthatna. Persze az utat nem állnák neki úgy, mint nekem, de megoldhatná.
- Seth! Gyere ki.
Hangos dörömbölés, aztán morgolódás, de meg sem próbál benyitni.
- Minek? - kiabálom ki.
- Lelépnék úgy pár órára, de a nadrágom bent van, amiben meg ott a tárcám. Bemegyek, jó?
- Na azt megnézem – nevetem el magam. - Pár perc és nyitom neked az ajtót.
Nem híve a türelemnek, és mégis kivárja. Felöltözök, aztán egy törölközővel nyakon borítva magam nyitom ki neki az ajtót.
- Vigyázz magadra.
Aprót biccentve rángatja le magáról a melegítőjét, hogy aztán farmerét felhúzva kapkodjon, és az öve után kutakodjon.
- Seth...?
- Legutóbb a fogasnál láttam – mosolyodom el.
Biccentve ront ki, aztán apróbb csatakiáltását követően magára húzza a kabátját, és becsapja maga után az ajtót. Mosolyom megtörik, és csendes elfogadássá szelídül, holott Vincent csak azt tette, amit vártam. Csak önmagát adta színjáték nélkül. Hajamba túrva siklanak rövid tincseim közé az ujjaim, aztán a konyhában elpakolva minden széket a helyére tolok. A mosogatóban elenyésző az edényhalom, de bosszantana, ha halasztanám, és másnap még több várna rám. Vincent nem fog elmosogatni, eddig még egyszer sem tette és miért is pont most kezdené el?
- Nem szóltál, hogy hazajöttél.
Ügyetlenül csattan a pohár fala a mosogató aljához. Anna mosolya összetört, rúzsának foltjai leperegtek, hidegre csípett kézfejével ügyetlenül törli le kibuggyant könnycseppjeit. Szótlanul figyelem a zárt ajtót, s a lány kísérteties alakját.
- Nem szóltál, hogy meglátogatsz – mosolyodom el kedvesen. - Teát?
Legyint.
- Inkább adj valami töményebbet.
- Nem lenne helyes – rázom meg a fejem. - Gyere, mesélj inkább.
Felszipog. Gyönyörködöm benne. Elegáns kontyából a tincsek kiszabadultak, prémes kabátját a székre teríti, aztán a kanapéhoz lépve foglal helyett. Még így is, ennyire magába zuhanva is tartja önmagát, ugyanolyan elegáns, ugyanolyan szép, mint ahogy a legutóbb láttam őt. Mellé telepedve simítom kezemet az övére, biztatóan, kedvesen, de a szemeibe költöző bánattól egészen elbizonytalanodom.
- Mondd, mi a baj velem? - csendesen szól, halkan, mintha félne magától a kérdéstől. Nem értem, mire akar kilyukadni. - Azt mondtad szép vagyok, hogy gyönyörűnek látsz, és mégis, minden mozdulatoddal elutasítasz. Bókolsz, hogy higgyek, de a mozdulataid egészen másról beszélnek. Mi akkor az igazság, Seth?
- Gyönyörű vagy, Anna – simítom ujjaimat arcélére. - Úgy vagy gyönyörű, ahogy vagy.
Meglepődve húzódom el, aztán beletörődve simítom tenyerem a tarkójára. Ám legyen, ha erre van szüksége ahhoz, hogy hinni tudjon. Karcsú teste óvatosan törleszkedik hozzám közelebb, ajkainak az íze édes, különleges. Finoman vezetem, anélkül, hogy eszemet veszteném. A döbbenettől megkövülve nézem, ahogy a lámpát leoltva vetkőzni kezd. Teljes lelki nyugalommal szabadul meg szépen lassan minden ruhadarabjától.
- Anna – szólalok meg csendesen.
- Még mindig gyönyörűnek tartasz? - kérdi szomorkásan elmosolyodva. - Rajta, érints meg!
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy ezelőtt még soha, egyetlen egyszer sem láttam meztelen női testet. De Anna más, hiszen ő tisztább és kívánatosabb, mint azok, akik egyetlen szép mosolyért odaadják magukat. Szelíden simítom ujjbegyeimet karcsú derekára, feszes izmai közül formás domborulatokként bukkannak fel csinos mellei.
- Nem lenne helyénvaló – suttogom.
Pillantásom akaratlanul vándorol testén végig, majd megállapodik combjain. Hívogató tekintetet vet rám, remegő lábakkal emelkedem fel, és simítok végig nyakának vonalán. Minden érintésem váratlanul éri, karcsú ujjai gyönge lepelként zuhannak vállaimra. Vele lenni olyan, mintha lázálomba kerültem volna, körülöttem minden perc szétfolyik, s darabjaira omlik szét, lángra kapnak az órák és perzselő forróság költözik testembe. Érintésem combjainak a belső felére siklik, majd egy ujjam elmerül benne. Anna kéjesen felnyög.
- Gyere – hív magához.
Tétovázás nélkül simulok hozzá közelebb, s közben egy másodpercre sem szakítom el magam a bűnre csábító csokoládébarna szempárttól.
|
| LastBreath | 2016. 05. 04. 18:31:15 | #34265 |
Karakter: Vincent Goldwin
Megjegyzés: Hippimnek
- Hideg lesz bent – borzong meg, ahogy beillesztem a kulcsot a zárba.
- Ez természetes – mondom fázósan. - Nem voltunk otthon, mégis mitől lenne meleg?
- Tüzet kell rakni – határozza el magát.
- Ez jó, és mégis hol tervezed kivitelezni, félretoljam neked a kanapét? - nevetek fel.
- Óh – dünnyögi miközben kabátjával bajlódik.
- Óh? - kérdezek vissza. - Bekapcsolom a fűtést, te meg tegyél le a tűzgyújtásról.
- Rajta leszek – dörzsöli össze tenyereit.
Körberohanok, és mindenhol feltekerem a fűtést. A konyhába érve Seth már a kajával bajlódik.
- Éhes vagy? – kérdezi.
- Mint a farkas.
Hümmög egyet, aztán a mikróba teszi az egyik, majd kisvártatva a másik tányért is.
- Lámpát esetleg? – kérdezem készségesen.
- Nincsen – jelenti ki.
- Nem látunk majd enni.
- A szánkig csak eltalálunk mind a ketten – néz rám megütközve. - Amúgy meg van gyertya. Csak gyufa kell.
- És az van nálad?
- Te vagy a bagós, nem én – vigyorodik el.
- Nálam sincs, én öngyújtót használok.
- Akkor öngyújtózd meg ezeket itt – tol elém pár gyertyát.
Meggyújtom a gyertyákat, majd leülök az asztalhoz. Csendesen elfogyasztjuk a vacsorát a félhomályban, hiszen a karcsú viasztestek nem nyújtanak túl sok fényt. Ilyenkor mindig szembesülök vele, hogy Seth mekkora hippi.
- Sátorozzunk? - kérdezi tenyerébe támasztva az állát.
- Mégis hol?
Ugye nem akar összeszedni valami hálózsákot, hogy az erkélyen éjszakázzunk egy vödörben gyújtott tábortűz mellett?
- Hát a kanapén.
- Ezt mégis hogy tervezted? - dőlök hátra kényelmesen. - El sem férne.
- Igazából sátrunk sincs. De azt csak nem mondhattam, hogy kanapézzunk – von vállat.
- Idekint akarsz aludni? - emelem meg szemöldökeim.
- Melegebb van, mint a szobámban, vagy akár a tiédben. Egyébként is elférünk rajta ketten, lenyitható, nem rúgnálak meg.
- Hozom a takarót – egyezek bele.
Csak egy biccentés a válasz, így felkelek az asztaltól és intézkedem. Kihúzom a kanapét, párnákat és takarókat hozok. Közben azért érezhetően melegszik a hőmérséklet. Mire mindent elrendezek Seth már a kanapén ül és filmeket válogat. Úgy néz ki, mint aki nem tud dönteni.
- Ejha, mit nézünk? - lehuppanok mellé és valamivel közelebb is csusszanok, figyelve persze arra, hogy ne váljon emiatt kényelmetlenné a légkör.
- Nem tudom.
- Legyen ez – mutatok rá az egyikre, oda sem figyelve igazán.
- Miért?
- Mert még nem ismerem.
- A többit igen?
- Nem tudhatod – felkelek és beillesztem a lemezt a lejátszóba, majd elindítom a filmet. - Kezd meleg lenni.
- Francokat – dünnyögi belemarkolva a kukoricába. - ugyanolyan hideg van még mindig.
- Gyere közelebb és felmelegítelek. - függesztem tekintetem a képernyőre, mivel a film végre elkezdődik. Érzem magamon a tekintetét, ezért kénytelen vagyok ránézni. - Most mi van?
- Hogy gondolhatsz még most is ilyesmire? - böki ki.
- Mire is? - ráncolom össze a szemöldököm, de aztán leesik a dolog és felnevetek. - Te jó ég Seth. Nem terveztem semmi olyasmit, amire te gondolsz. Nem vagyok nimfomán. De jól van - vonok vállat. -, ha továbbra is vacogni akarsz, maradj ott.
Valamit morog az orra alatt, de nem igazán figyelek rá. Ismét a képernyő felé fordulok és kivételesen a filmet tüntetem ki figyelmemmel. Egy kis idő múlva Seth közelebb húzódik, de így is félve tartja a biztos távolságot. Ez megmosolyogtat, de nem teszem szóvá. A maga módján ő is aranyos, és fölösleges mindig piszkálnom azért, mert ilyen kis szerencsétlen. A mai este szinte teljesen tökéletes. Miért én rontsam el valami hülye beszólással, amin felkapná a vizet?
A film végére a kukoricás tál is a kávézóasztalon landol. A lakás felmelegedett, így már egyikünk sem fázik túlzottan. Én kelek fel a kanapéról és veszem ki a lemezt, majd kapcsolok le mindent.
- Biztos ne aludjak a szobámban? - kérdezek rá bizonytalanul.
- Sátorozunk. - vágja rá makacsul, mint egy kiskölyök. - És annak úgy nem lenne értelme, ha fognád magad és bemennél a szobádba.
- Hát jó. - vonok vállat, bár a sötét miatt ezt nem hiszem, hogy látja. Melléfekszem és kényelmesen elnyújtózom. De kénytelen vagyok odafigyelni rá, hogy ne feküdjek túl közel a hippihez. Még ő is fészkelődik egy kicsit, aztán elcsendesedik körülöttünk minden. - Seth? - szólalok meg.
- Hmm? - hallom a hangját tompán, valahonnan a takaró alól.
- Még több ilyen sátorozást. - vetem át rajta karom, hogy egy pillanatra magamhoz öleljem takaróba burkolt testét. Érzem, ahogy megdermed, de el is engedem, távolabb húzódom tőle és lehunyom a szemeimet. Seth nem válaszol.
***
Felébredek ugyan a mocorgásra mellettem, de nem törődök vele. Hallom a szöszmötölést körülöttem, de nem mozdulok. Érzem a kávé illatát, de nem kelek fel. Ébren fekszem a plafont bámulva.
- Elmentem. - hajol látóterembe egy félszeg mosollyal.
- Oké. - egyezek bele. Csak gyere is vissza.
Csodával határos, hogy túléltem az éjszakát.
Az erkélyre állok és rágyújtok. Most minden jónak tűnik. Mintha visszatértünk volna azokhoz az időkhöz, amikor nem voltak komoly gondjaink. Kifújom a füstöt és a korlátnak támaszkodom. Odalent az utcán ismerős alak sétál. Kiráz tőle a hideg, főleg, mikor felnéz és észrevesz. Zavart mosollyal felém int, majd megáll a hóban. Mit akar? Meddig szándékozik ott ácsorogni? Arra számít, hogy szóba állok vele? Azok után, amit művelt? Mégis mi mondanivalója lenne még? Így is mindent tönkretett. Elnyomom a csikket és hátat fordítok. Ekkor hallom meg kiáltását. Felsóhajtok és a lakásba lépve csukom be magam mögött az ajtót. Bakancsot, kabátot veszek és telefonomat, lakáskulcsomat zsebre vágva, lemegyek hozzá.
Kezeit fázósan dörzsöli össze, szőrös kapucnija alól itt-ott kilóg pár barna hajtincse. Szégyenlősen süti le szemeit, mintha félne a szemembe nézni.
- Mit akarsz? – kérdezem előtte megállva.
- Nézd, én… - beharapja szája szélét. Habozik. Nem tudok olvasni róla, egészen máshogy viselkedik most, mint akkor, azon a napon.
- Nem érek rá egész nap. – fordulok sarkon, de elkapja karomat.
- Várj. Beszélni szeretnék veled. – tekintete kétségbeesett, könyörgő.
- Miről? – elhúzom karomat.
- Arról, ami történt. – süti le szemeit.
- Nekem nincs mit mondanom. – nézek rá. Fürkészem arcát, hátha felfedezek rajta valamit, ami elárulja, miben sántikál.
- De nekem van! – erősködik tovább. – Bocsánatot akarok kérni. Engedd meg, hogy megmagyarázzam. – hangja évődő és félelemmel teli.
Nem érdemli meg. Le sem kellett volna jönnöm, csak megvárni, amíg továbbmegy a dolgára.
- Hallgatlak. – sóhajtom.
- Nem… ülhetnénk be valahova? – néz körül és összébb húzza magán a kabátot.
- Nem. – felelem. – Hamar végzünk. Feltéve, ha végre elkezdesz beszélni.
Zsebemből előkotrom a cigimet és az öngyújtómat, majd rágyújtok.
- Vince, én… - kezd bele halkan. – Nem így akartam ezt az egészet. Csak féltékeny voltam, és dühös, amiért nem engem választottál végül. Nem akartam, hogy kórházba kerülj. Én csak azt akartam, hogy megijedj egy kicsit, rád akartam hozni a frászt.
- Nem hallottam, hogy ellenkeztél volna, mikor azok hárman hülyére vertek. – fújom ki a füstöt keserűen.
- Nem mertem. – hangja már-már egészen sírós. – Féltem, hogy akkor engem is…
- Nézd, Chris – pöccintem el a csikket. -, semmi humorom ahhoz, hogy ebben a hidegben a te önsajnálatodat hallgassam. Különben is, mi a fenének jöttél ide? Nem lett volna elég, ha szépen eltűnsz a balfenéken?
Végre béke van és nyugalom a nyomorult életemben, miért most kell rontania a levegőt? Seth kezd megbékélni velem, nem kerül és talán még, nem is tudom, esélyem is lenne most elérni azt, amire annyi sok éven keresztül vágytam. Gyűlölöm, amikor beleszarnak a levesembe.
- Tisztázni akartam veled. – hajtja le a fejét. – Még akkor is, ha tudom, hogy végleg elveszítettelek, tisztázni akartam veled. Lehet, hogy sosem vettél komolyan, de én… szeretlek. Nem érdekel, hogy milyen rövid ideje ismertelek előtte. Féltem bemenni a kórházba, nem bírtam volna a szemedbe nézni. És te mégsem tettél feljelentést. Arra gondoltam, hogy megvárom, amíg kiengednek, de utána eltűntél. – hangja egyre kétségbeesettebb. Reszket, és kezei ökölbe szorulnak. Talán minden erejét összeszedte, hogy most beszéljen velem.
- Elutaztam. – szúrom közbe. – Ez minden, amit szerettél volna?
Nagyot nyel, ahogy rám emeli szemeit.
- Ez. – feleli halkan. – Könyörögni akartam, hogy ne hagyj el, de már látom, hogy nem lenne értelme. – apró könnyek szöknek szemeibe, bár ez lehet a hidegtől is. – Én csak… annyira féltem, hogy elveszítelek.
- Tűnj el a szemem elől. – hátat fordítva neki indulok vissza a ház felé.
- Vince! – kiált utánam kétségbeesetten, de nekem elegem van.
Nem akarok többet hallani, nem akarom tovább nézni az arcát. Felfordul tőle a gyomrom, mert egy pillanatra önmagamra emlékeztetett. És ez félelmeset.
A nap további része eseménytelenül zajlik, és ezt nem is bánom. Gondolatok nélkül ülök a tévé előtt és játszom valami játékkal, amit csak úgy találomra választottam Seth gyöngyszemei közül. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem zaklatott fel Chris látogatása. Nem értem őt. Csak egy egyszerű egyéjszakás kaland volt. Ne mesélje be nekem, hogy ez alatt halálosan belém zúgott. És magamat sem értem, hogy egyáltalán miért adtam meg neki az esélyt arra, hogy kimagyarázza magát. Nem, egyáltalán nem tudok neki megbocsájtani, el is felejtheti, ha ezt várta volna. Nem sok tartotta, hogy ott pusztuljak meg. És mindez az ő hibája. Az élet nem tündérmese, hogy hirtelen minden jóra forduljon egy bocsánatkéréstől.
- Meghaltál. – támaszkodik a kanapé támlájára mögöttem a hippi. Észre se vettem, mikor ért haza és mióta villog a tévé képernyőjén a Game Over felirat.
- Meg. – ismerem be.
- Min gondolkodtál el ennyire? – ül le mellém és nyom kezembe egy dobozt. – Hazafele beugrottam egy kínaiba. – magyarázza.
- Szóval ma sem a te főztödet esszük. – jegyzem meg, beletúrva a dobozba. – Így nem is volt értelme hazajönni.
- Maradtál volna még? – kérdezi lágyan, megértően.
- Egy kicsit. – bólintok.
- Azt hittem, nem szereted a „kertvárosi cukormázat”. – idézi szavaimat mosolyogva.
- Nem. – emelem rá tekintetem, miután kikapcsoltam a játékot. – De a családodat szeretem.
Szemei elkerekednek, aztán ismét elmosolyodik és vállamra teszi a kezét. Csupán pár pillanat, míg megtalálja a hangját.
- Még a végén meghatódom.
- Az volna a célom. – mosolyodom el most én. – Bár jobban szeretem, ha nevetsz. – nekilátok a doboz tartalmának. Seth egy ideig még fürkészi az arcomat, majd ő is enni kezd.
- Köszönöm. – szólal meg pár perc múlva.
- Mit? – nézek rá megütközve.
- Hogy őszinte vagy.
Erre nem tudok mit mondani. Némán eszünk tovább, majd az üres dobozokat a kávézóasztalra tesszük. Seth bekapcsolja a tévét.
- Milyen napod volt? – kérdezem, miközben azt figyelem, ahogy a csatornák közt ugrál.
- Fárasztó. – von vállat. – Hihetetlen, mennyire el lehet szokni ettől az életmódtól, csupán pár nap alatt.
- Mert tápos vagy. – vigyorgok rá.
- Mondja ezt az, aki ki sem teszi a lábát a házból. – néz rám szúrósan.
- Melegen tartom a családi fészkünket. – sóhajtok önfeláldozóan. – Hogy neked ne kelljen a nappali közepén tüzet gyújtanod, mikor fáradtan hazaérsz.
- Annyira hülye vagy. – nevet fel megrökönyödve.
- Ezt nem akarom olyan embertől hallani, aki képes lett volna felgyújtani a lakást, csak azért mert fázott; utána pedig megelégedett egy gyertyafényes mirelit vacsorával. – jelentem ki diplomatikusan.
- Jó, te nyertél. – ismeri be.
- Mindig én nyerek.
- Kivéve, amikor nem.
Kidugom rá a nyelvem. Megcsóválja a fejét.
- Na és neked milyen napod volt, te háztartásbeli? – kérdezi kisvártatva.
- Háztartásbeli? – kérdezek vissza. – Mikor a legutóbb ellenőriztem, nem volt gyűrű az ujjamon.
- Ne kerüld a választ. – szól rám fél-komolyan.
- Fárasztó napom volt.
- Aha. – néz rám gyanakodva. – Nem is csináltál semmit.
- El se hiszed, mennyire el lehet benne fáradni!
- Nem, mert én legalább mindig csinálok valamit. – szegi fel az állát.
- Ha egyszer kipróbálnád, soha nem csinálnál semmit utána. – mutatok rá a dolog nyitjára.
- Ez is csak készség kérdése. Mint a dohányzás. Annak is ott a lehetősége, hogy az ember kipróbálja-e, vagy sem. Mint ahogy annak is, hogy leteszi a cigit, vagy nem. – néz rám jelentőségteljesen.
- Nem, Seth. – ingatom meg a fejem. – Egyszerre csak egy dologról szokunk le.
- A dohányzást is abbahagyhatnád. – húzza el a száját.
- Majd abbahagyom, ha mutatsz valami érdekesebbet.
Egy pillanatig értetlenül néz, majd elsötétül az arca.
- Kímélj meg a burkolt célzásaidtól. – kel fel a kanapéról. – Elmentem fürödni.
- Ne menjek veled? – kérdezem incselkedve.
- Nem. – vágja rá.
- Ha már az árammal spórolunk, miért ne spórolhatnánk a vízzel is?
A válasz egy hangos ajtócsapódás. Sóhajtva dőlök el a kanapén. Szükségtelen tudnia, milyen látogatóm volt ma. Csak felzaklatná.
|
| linka | 2016. 05. 03. 23:46:12 | #34261 |
Karakter: Seth Lesnar
Megjegyzés: Nyomimnak
Mindig csak a legelső és a legutolsó alkalom a legfájdalmasabb.
A szülői ház magába foglalja mindazt, ami az embert emberré teszi, az emlékek, gyerekkori álmok, apró célok, és maga a tudat, hogy még, ha minden szál szakad is, hát legyen, de legalább van hova hazatérni. Van, ki várjon.
Van kire számíthat az ember.
Mindenkinek van olyan, ami kevésbé megy, vagy esetemben egyáltalán nem. Anyám nem tud állatokat ölni, s ide tartozik a tyúkok brutális lemészárolása is, apám mindig csak mesél róla, de horgászni azt nem tud. Olyan nap még nem volt, hogy ő hallal térjen haza. Nagymamám így áll a kötögetéssel, holott az általánosságban a nyugdíjasok hobbijának számít. Vincent nem konyít a hangszerekhez, sem a zongorához, sem a gitárhoz, míg én elveszett vagyok, ha búcsúra kerül a sor.
Hüvelykemmel simítom el az édesanyám orcáin pergő könnycseppeket, mosolya keservessé válik, átölel, hogy aztán szeretetét Vincentre is ráborítsa, mint holmi puha leplet. Felsóhajtok, és zavarban, idegesen toporgok az ajtóban, idegen tőlem ez a nap. Nem érzem azt a fájdalmat amit ők, de hogyan is érezhetném? Hiszen nem én vagyok az elhagyatott, nem, én vagyok az, aki elhagy. Örökös szerepköröm.
Riadt kisgyermek módjára szeppenek meg, mikor nagymamám törékeny karjai körém fonódnak, kontyából szabadult ősz tincsei megcirógatják az arcom, lélegzete megcsipkedi állam vonalát, míg halk, suttogó hangja megdermeszt és őszinte csodálatra tanít.
- Hiába töröd össze a vázát, a rózsák illata megmarad.
Vajon nagypapa megértette őt valaha is? Volt valaha, aki meghallotta szavainak csendjében a titkokat?
Utazómat a vállamra dobom, aztán a kocsihoz érve meghagyom Vincentnek, hogy üljön előre ő, nekem nem fontos. Nekem sohasem volt olyan nagyon fontos, míg ő mindig örömét lelte benne. Fejemet a hűvös ablaküvegnek döntöm és nem zavar még az sem, hogy időről időre aprót koccanok az üveggel. Nem okoz traumatikus sérülést, szinte meg sem érzem, ha elmerülök a gondolataim hálózatában. Gyerekként mindig imádtam a nagyi fejtörőit, hiszen okot adtak a gondolkodásra, táplálta velük a kíváncsiságomat. De ez a mostani... Nem értem, a gyermeki elme is a múlté már. Milyen mulatságos azért, hogy a kicsik mennyivel bölcsebbek, még akkor is, ha szavaik csupán értelmetlen bolondságoknak tűnnek.
Apám sem ért a búcsúzásokhoz. Ő is elveszett, anya nélkül magára maradt kisfiú. Mosollyal köszönünk tőle el, de én még sokáig nem tudok elszakadni távolodó alakjától, újabb út. Újabb monoton napok, és szürke hetek. Vissza a mókuskerékbe, mert ilyen az élet. Vincent arca ezalatt a pár nap alatt is mennyit változott. A pihenés csodát művel az emberrel. Tűnődve figyelem kisimult mosolyát, szemei alól az árnyak tovatűntek, és ő maga is energikusabb, boldogabb lett.
Nyúzottan csekkolok be, aztán követem őt a helyünkig, hagyom, hadd üljön az ablak mellé. Kényelmesen hátradőlök, s a szemeimet lehunyva indítványozok beszélgetést a mellettem ülővel. Vince figyelme megosztott, de még ennek ellenére is figyel rám, és lelkesen, megmosolyogtatóan válaszolgat. Apróbb semmiségeket vitatunk meg, régmúlt emlékeit idézzük, olykor-olykor felnevetve, amikor valamelyikünk gyerekkori bénázása bukkan fel a semmiből.
A gép leszállása zökkenőmentes, öveinket bekapcsoljuk, míg én az ablakon át szemlélem a lehulló pelyheket.
- Fogjunk egy taxit – indítványozom körülnézve.
A reptértől nem messze állomásoznak, bár drágán furikáznak, de semmi kedvem gyalogolni. Fáradt vagyok, az út leszívott.
- Várj.
- Azt ne mondd, hogy sétálni akarsz – meredek rá gyanakodva. - Így is vagy félórát autókázhatunk, mire hazaérünk.
- Nincs ellenemre az autókázás, csak előtte hadd szívjak el egy szál cigit – emeli feljebb, hogy lássam, bizony, már ki is vette a dobozából. - Órák óta nem gyújtottam rá.
Nem tehetek ellene semmit, nem szólhatok rá és nem tilthatom tőle, hiszen az ő élete. Gyűlölöm, mikor ezt teszi, gyűlölöm, hogy önhibájából teszi ezt magával. Gyűlölöm, hogy nem tudok ellene tenni, hogy nem tudok rá hatni. Féltem őt és aggódom érte.
Míg ő a cigijét szívja, és taxikat szemlélek, van egy, ami nem messze várakozik tőlünk. Intésemre leparkol előttünk, de a sofőr már nem száll ki, hogy a csomagokat segítsen bepakolni. Annyit nem hoztunk magunkkal, és bőven elférnek. Ezúttal Vincent is hátra ül velem.
- Nem hiányzik?
- Micsoda? - kérdez vissza értetlenül.
- Az alkohol.
- Tegnap ittam a nagyiddal egy pohárkával – pillant rám.
Annyi vajon elég is volt neki? Megingatom a fejem.
- De nem annyit, amennyit egyébként is szoktál.
- Ha nem vetted volna észre, amióta kikerültem a kórházból, tiszta vagyok.
- Szóval elhatároztad, hogy le fogsz szokni? - meredek rá kíváncsian.
- Valami olyasmi – bólint.
- Örülök – mosolygok rá. - Örülök neki, hogy végre felfogtad, mivel járhat, ha tovább roncsolod a szervezeted.
- Nem, azért ne avass rögtön szentté – nevet fel jóízűen. - Nem magamért teszem.
- Hát? - lepődöm meg.
- Érted.
- Értem? Miért pont értem? Nem tettem semmit, ami...
- Tönkremész – fordul el. - Ha tovább folytatom az ivászatot, te tönkremész mellettem. És azt nem bírná elviselni a lelkiismeretem – újra felém fordul. - És azt sem akarom, hogy elhagyj.
- Már megint ez? - motyogom zavarodottan. - Hányszor mondjam, hogy nem megyek sehová?
- Ígérd meg – tartja felém a kisujját. - Ahogyan régen. Hogy örökké velem maradsz.
- Nem vagyunk már gyerekek – rázom meg a fejem.
Miért ígérjek neki olyat, amit egyszer már megígértem? Hiszen tartom a szavam évek óta, mellette vagyok és eszembe sem jutott volna őt elhagyni. Nem akarom. Szeretem a társaságát, a legjobb barátom, még annak ellenére is, ha időnként sok vele a nyűg.
- Értem – suttogja egészen elcsendesedve. - Ennyit az ígéretekről, mi?
- Nem értesz – halkítom le a hangom én is. - Miért ígérjek meg másodszor is valamit, amit egyszer már megígértem? - kérdem értetlenül. - Nem bízol abban, hogy tartani tudom a szavam?
- Magamban nem bízok...
Ezen én sajnos nem segíthetek. Nem adhatok neki magabiztosságot, hiszen önmagában az meglep, hogy képes pillanatok alatt ennyire elhagyni egykori énjét. Nem ilyen volt, és ez meglep. Újra és újra rávilágít az évek múlására. A világon változik minden, változnak az emberek is, mondhatni alkalmazkodnak. Miért is maradnánk ki pont mi ebből az egészből?
A kocsi a háztömbnél parkol, Vincent fizet, és előremegy, míg én a csomagokat szedem ki a csomagtartóból.
- Megvagy? - A pelyhek már felgyarapodtak, s a kora esti órákban már az utca menti lámpák is sorra égnek. Átveszi az egyik táskát, míg én bólintok. - Akkor menjünk haza, Seth – mosolyog rám és kinyitja az ajtót.
- Hideg lesz bent – nyögöm megborzongva, mikor az ajtón át belépve megcsap a hűvös levegő, a nappaliban honoló sötéttől olyan otthontalanná válik az egész lakás. Félelmetes.
- Ez természetes – borzong meg Vincent is. - Nem voltunk otthon, mégis mitől lenne meleg?
- Tüzet kell rakni – döntöm el.
- Ez jó, és mégis hol tervezed kivitelezni, félretoljam neked a kanapét? - nevet fel.
- Óh – dünnyögöm lehámozva magamról a hópelyhes kabátot.
- Óh? - kérdez vissza mosolyogva. - Bekapcsolom a fűtést, te meg tegyél le a tűzgyújtásról.
- Rajta leszek – dörzsölöm össze átfagyott tenyereimet, míg a konyhába lépve szélesre kitárom a hűtőt. Rémlik, hogy fagyasztottam le ételt, úgyhogy mindenképp lennie kell valahol. - Éhes vagy? - kérdem megemelve a hangom.
- Mint a farkas – jön a felelet.
Hümmögök, de csak csendesen, mert nincs kedvem felemelni a hangomat újra és egyébként is, a szomszédaink biztosan nem tolerálnák túl jól. Az ételeket külön tányérokra teszem, aztán berakom őket egymás után a mikróba, az övét optimális hőmérsékletre melegítem, míg a sajátomat szinte felfőzöm újra.
- Lámpát esetleg? - lép be ő is, de nem ül az asztalhoz, helyette kíváncsian figyel.
- Nincsen – felelem.
- Nem látunk majd enni.
- A szánkig csak eltalálunk mind a ketten – hökkenek meg. - Amúgy meg van gyertya. Csak gyufa kell.
- És az van nálad?
- Te vagy a bagós, nem én – vigyorgok rá.
- Nálam sincs, én öngyújtót használok.
- Akkor öngyújtózd meg ezeket itt – tolom biztonságos távba a gyertyákat mindkét tányértól.
Leül ő is, anélkül, hogy panasza lenne és nem szól semmit arra sem, hogy a lámpák helyett kénytelen megelégedni a gyertyák fényével. Hidegnek még ugyanolyan hideg van, mert idő, míg a fűtés életre kell és lassacskán nekikezd átmelegíteni a lakást. Az én szobám kisebb, mint az övé, az hamarabb bemelegszik, főleg úgy, hogy nálam az ablakok is ki vannak tömve paplanokkal, hogy a rések ne engedjék át a huzatot még véletlenül sem. Vincent szobájába egyre ritkábban járok be, nem tudom, ott milyen állapotban vannak az ablakok. Ha az enyémhez hasonlóak, akkor egyenlő egy jégveremmel.
- Sátorozzunk? - dünnyögöm megtámasztva tenyeremben az államat.
- Mégis hol? - emeli meg a fejét.
Ő már majdnem végzett a vacsorájával, míg én gyakorlatilag csak annyit csináltam vele, hogy módszeresen átforgattam.
- Hát a kanapén.
- Ezt mégis hogy tervezted? - dől hátra kényelmesen. - El sem férne.
- Igazából sátrunk sincs. De azt csak nem mondhattam, hogy kanapézzunk – vonok vállat.
- Idekint akarsz aludni?
- Melegebb van, mint a szobámban, vagy akár a tiédben. Egyébként is elférünk rajta ketten, lenyitható, nem rúgnálak meg.
- Hozom a takarót – adja meg magát.
Biccentve fordulok vissza a vacsorámhoz, és míg ő a kanapét rendezi, aztán a fürdőbe száműzi magát, én befejezem, amit elkezdtem. Fogalmam sincs, hogy mihez lenne kedve, így több filmvariációt is előtérbe helyezek, és egy csomag kukoricát is beteszek a mikróba. A tányérokat egyenlőre csak a mosogatóba rakom, ráérek holnap is elmosni, aztán a helyükre pakolni őket. Nem koszolom a poharakat, helyette dobozostul viszem az asztalhoz a narancslevet, ezúttal a sört kihagyom a menüből. Késő van, nincs szüksége ilyen vacakra ahhoz, hogy később majd aludni tudjon.
- Ejha, mit nézünk? - dől le mellém. Közelebb csúszik, de csak annyira, hogy az még ne legyen kellemetlen egyikünk számára sem. Kapok a takaróból én is egy adagnyit.
- Nem tudom.
- Legyen ez – választ ki egyet, de teszi ezt úgy, hogy előtte át se nézte a kínálatot, sőt, gyanítom annak sem tudja a címét, amire találomra rábökött.
- Miért?
- Mert még nem ismerem.
- A többit igen?
- Nem tudhatod – áll fel ő, aztán a filmet berakva kezébe veszi a távirányítókat és elindítja. - Kezd meleg lenni.
- Francokat – dünnyögöm belemarkolva a tálnyi kukoricába. - ugyanolyan hideg van még mindig.
|
| LastBreath | 2016. 05. 03. 20:59:01 | #34260 |
Karakter: Vincent Goldwin
Megjegyzés: Hippimnek
Pár percig hallgat. Már-már elhiszem, hogy annyiban hagyja és elhitte, hogy alszom. Persze Seth nem mindig olyan ostoba, mint amilyennek látszik.
- Remélem azért tényleg jól érezted itt magad. Nem akartam neked semmi rosszat, és tudom azt is, hogy talán hülyeség volt tőlem eltitkolni előled odahaza az utat. De nem voltam benne biztos, hogy eljöttél volna, ha hagyok neked időt ellenkezni. Bár így sem azt értem el, amit vártam. Én csak meglepetést akartam neked. Mondjuk azt sikerült, csak nem pozitív értelemben.
Csak úgy dől belőle a szó. Kivételesen nem kell könyörögni neki, hogy nyíltan beszéljen.
- Seth... - szólalok meg, de azonnal meg is bánom. Nem, nem akarom tudni, mire akar ezzel kilyukadni. Gyáva vagyok és félek.
- Igen? - kérdez vissza azonnal, fellelkesült hangon.
- Kuss.
Hogy ez most neki szólt-e, vagy nekem, arról fogalmam sincs. De lehet, hogy az a legjobb, ha mára mindketten befogjuk a szánkat. Csalódottan felsóhajt és mocorog még egy kicsit az ágyban. De már nem szól hozzám. Nem haragszom érte. A vidéki levegő és a cukormáztól csöpögő családi hangulat összezavart és az elmúlt pár napban olyasmiket mondtam, vagy tettem, amiket normális esetben soha nem tennék, vagy mondanék. És ez épp annyira bosszant, mint amennyire megrémít.
***
Nagy a sürgés-forgás, mindenki csinál valamit. Seth a zöldségeket veszi kezelésbe, míg én a hússal vagyok elfoglalva. Felvágom, a többihez úgy sem értek.
- Hétfőn hány órád lesz? - kérdezi fel sem nézve.
- Egy sem. - válaszolom.
- Vincent.
- Fel sem tűnik nekik, ha nem megyek be.
- Ki fognak csapni onnan.
- Állok elébe. - nyitom meg a csapot, hogy megmossam a kezem.
- Legalább az életed komolyan vehetnéd olykor-olykor.
Otthagyom, válasz nélkül. Nem akarok veszekedni, főleg nem ilyen jelentéktelen dolgon. Ám, ahogy az ajtóhoz érek, majdnem lesodrom lábáról a nagyit.
- Óh Winston fiam, téged kerestelek. - mosolyog rám melegen.
- Engem? - kérdezem meglepve, de döbbenetem a néniről a kezében tartott, címke nélküli, nagyon gyanús üvegre vándorol.
- Kérsz? - kérdezi csillogó szemekkel.
- Mi ez? - kérdezek vissza gyanakodva.
- Fogalmam sincs. - kuncog fel, ahogy megvizsgálja az üveget. - Szóval, kérsz? - villantja rám ragyogó mosolyát.
- Miért ne? - adom be a derekam.
Térül-fordul és tölt három feles pohárba. Koccint velem és felhajtja. Megrázza helyes, öreg fejét, majd megnyalja szája szélét. És várakozón rám néz. Az italnak különleges illata van, talán valami gyógynövényekből kevert gyomorkeserű. Lehúzom. Nem olyan borzalmas, mint amire számítottam, de kizárt dolog, hogy ez nem házi készítésű.
- Menj, vidd ezt oda Sethnek. - nyomja kezembe a harmadik poharat, majd az üveggel a kezében, dudorászva eloldalog.
Az említett be is fut, azaz ki is fut egy tállal a kezében, amit letesz az asztalra. Szó nélkül a kezébe nyomom. Elfintorodik.
- Vince...
- Mi vagy te, kislány? - nevetek fel. Tudom, hogy úgy sem fogja meginni, így megragadom a kezét és számhoz emelem vele a poharat, hogy megigyam a löttyöt, majd mint aki jól végezte dolgát, otthagyom.
Mindenki tesz-vesz. Én is ténfergek egy darabig, majd mivel nem találom a helyemet, leroskadok egy székre Seth mellé.
- Éhen halok.
- Pedig volt reggeli. - nevet fel Maria.
- Ja, időszámításunk előtt... - nem fejezhetem be, mert Seth kekszet nyom a számba.
- Parancsolj, jó étvágyat.
- Vizet hozna valamelyikőtök? - kérdezi a hippi édesanyja.
Mindketten felpattanunk, de én jutok előbb a csaphoz, mert Seth leáll a telefonját nyomogatni. Egyrészt bunkóság társaságban ilyesmit csinálni. Másrészt velünk beszélgessen, ne másnak írjon. Ha Anna az, én esküszöm... Nyakon öntöm a hippit az edényben hozott vízzel, melynek fele még így is a helyén marad. Elképedve méri végig magát, ahogy felém fordul, majd rám emeli sötét szemeit.
- Megfognád? - kérdezi angyalian elmosolyodva.
Biccentek és elveszem tőle a készüléket, ő viszont tőlem az edényt. Még reagálni sincs időm, máris kapom a vizet a nyakamba. El sem hiszem, hogy volt mersze leönteni.
- Olyan lett a telefonod. - vigyorodom el.
- Ami a te hibád. - közli érzelemmentesen.
- Te adtad ide. - vonok vállat. - Egyébként meg a vizet is te öntötted rám. Szóval a te hibád.
- Hát te hülye vagy. - nevet fel és én egy pillanatra elgondolkodom rajta, mikor is láttam őt utoljára így nevetni.
- Te is.
A nagyi kikapja Seth kezéből az edényt, miután sokat tudóan végigmér mindkettőnket, aztán elvonul. Leülök, a hippi is mellém telepedik. A ruha hamar kihűl rajtunk, így a ragyogó napsütés ellenére sincs melegünk.
- Bugyoláljátok ebbe bele magatokat, de nem bánnám azt sem, ha bemennétek és átöltöznétek. - dob ránk egy pokrócot az épp visszatérő nagyi.
- Köszi nagyi. - motyogja Seth, miközben a pokróccal bajlódik.
- Haszontalan kölyök. - dünnyögi a néni az orra alatt.
- Szeretjük, tiszteljük és dicsőítjük magát. Örök hálánk. - kuncogok fel és lehunyt szemekkel hátra vetem a fejem.
Vajon mennyire számít önzőségnek azt kívánni, hogy ez a nap ne érjen véget? Vajon mennyire számít önzőségnek azt kívánni, hogy örökké így maradjon minden? Nyugodt boldogságban. Egy szerető családban, azokkal, akik nem rúgnak belém és elfogadnak úgy, ahogy vagyok. Minden defektem és hibám ellenére. Mennyire számít önzőségnek, ha nem akarok hazamenni?
***
Másnap korán kelünk. Összekészülünk. Búcsúzkodunk. Könnyeket ejtünk. Nos, már aki, nekem em szokásom elérzékenyülni. Maria még egyszer körbeölelget és csókol mindkettőnket. A nagyi megcsipkedi az arcunkat. Mindkettőnk fülébe súg valamit búcsúzóul. „Légy határozottabb.” Ezzel enged utamra. Az, hogy Sethnek mit mondhatott, valószínűleg örökké rejtély marad, bár méltatlankodó arcát tekintve, nem tetszett neki a búcsúüzenet. Beszállunk az autóba és Peter elvisz minket a reptérre. Nem várja meg velünk a gép indulását, de ezt nem is várjuk el tőle. Elbúcsúzunk a vajszívű családfőtől is és kettesben maradunk a tömegben.
Jelentéktelen dolgokról beszélgetünk, amíg becsekkolunk és a repülőút alatt is úgy viselkedünk, mintha még mindig azok a tizenéves kölykök lennénk, akik most indultak el először világot látni. Csipkelődünk, nevetünk. Mintha az égvilágon semmi gondunk nem volna. Beszélgetünk a régi időkről, felelevenítünk ezerszer elmesélt történeteket, melyek bár megkoptak, de sosem váltak unalmassá.
A gép leszáll. Úgy tűnt, mintha épp csak most indultunk volna el. Rég éreztem már ilyen jól magam és rajta is látom, hogy valamelyest megkönnyebbült. Összeszedjük a csomagjainkat és elindulunk.
- Fogjunk egy taxit. - javasolja Seth.
- Várj.
- Azt ne mondd, hogy sétálni akarsz. - néz rám gyanakodva. - Így is vagy fél órát autókázhatunk, mire hazaérünk.
- Nincs ellenemre az autókázás, csak előtte hadd szívjak el egy szál cigit. - mutatom fel a nikotinrudat. - Órák óta nem gyújtottam rá.
Csak rosszallóan hümmög, de hagyja, hogy elszívjam a cigimet az épület előtt. Aztán rekordgyorsasággal sikerül leintenie egy taxit. Bepakolunk a csomagtartóba, megadjuk a címet és a lágy hószállingózás közepette elindulunk haza.
- Nem hiányzik? - kérdezi pár percnyi csend után.
- Micsoda?
- Az alkohol.
- Tegnap ittam a nagyiddal egy pohárkával. - nézek rá értetlenül, de ő csak megingatja a fejét.
- De nem annyit, amennyit egyébként is szoktál.
- Ha nem vetted volna észre, amióta kikerültem a kórházból, tiszta vagyok. - és ez némiképp büszkeséggel tölt el.
- Szóval elhatároztad, hogy le fogsz szokni? - kérdezi most nagyobb érdeklődéssel.
- Valami olyasmi. - bólintok.
- Örülök. - mosolyodik el szerényen az orra alatt. - Örülök neki, hogy végre felfogtad, mivel járhat, ha tovább roncsolod a szervezeted.
- Nem, azért ne avass rögtön szentté. - nevetek fel. - Nem magamért teszem.
- Hát? - néz szemeimbe értetlenül.
- Érted. - komolyodom ki.
- Értem? - kérdez vissza. - Miért pont értem? Nem tettem semmit, ami...
- Tönkremész. - fordítom el a fejemet, hogy kinézzek az ablakon. - Ha tovább folytatom az ivászatot, te tönkremész mellettem. És azt nem bírná elviselni a lelkiismeretem. - visszafordulok és szemeibe nézek. - És azt sem akarom, hogy elhagyj.
- Már megint ez? - motyogja zavartan. - Hányszor mondjam, hogy nem megyek sehová?
- Ígérd meg. - tartom felé kisujjamat. - Ahogyan régen. Hogy örökké velem maradsz.
- Nem vagyunk már gyerekek. - rázza meg a fejét és az én kezem döbbent csalódottsággal hullik vissza combomra.
- Értem. - suttogom magam elé bámulva. - Ennyit az ígéretekről, mi?
- Nem értesz. - szólal meg halkan. - Miért ígérjek meg másodszor is valamit, amit egyszer már megígértem? - kérdezi. - Nem bízol abban, hogy tartani tudom a szavam?
- Magamban nem bízok. - mormolom orrom alatt.
Több szó nem is esik köztünk az út során. Ő is a gondolataiba mélyed és én is elgondolkodom az ő szavain, no meg a nagyi búcsúüzenetén. Legyek határozottabb, mi? Sajnálom nagyi, ennél többre nem vagyok képes.
A taxi leparkol a háztömb előtt. Megköszönjük, kifizetjük és amíg Seth a csomagokkal bajlódik, én előkeresem a lakáskulcsomat. A hó hatalmas pelyhekben hullik és a járdán már bokáig ér. Délután van még, de már sötétedik és a vastag felhőtakaró miatt a lámpák is égnek már az út szélén.
- Megvagy? - kérdezem tőle, ahogy elveszem kezéből az utazótáskát. Bólint. - Akkor menjünk haza, Seth. - mosolygok rá, majd beillesztem a zárba a kulcsot és elfordítom.
Visszatértünk oda, ahol a problémáinkat hagytuk. De képesek leszünk szembenézni velük, vagy elmenekülünk előlük ismét?
|
| linka | 2016. 05. 03. 15:21:57 | #34259 |
Karakter: Seth Lesnar
Megjegyzés: Nyomimnak
Míg mások csupán szelíden elmosolyodnak, az ő ajkai széles, határozott kunkorral ívelnek fölfelé, idős már ugyan, de nem vallaná be még önmagának sem, hogy az idő már elszállt fölötte, s fiatalos lendülete is alább hagyott. Tömzsi, visszeres lábain már nehezebben jár, ahogyan ízületei sem a régiek, de még ennek ellenére is elmondható róla, hogy korához képest energikus, gyönyörű hölgy.
Egy gyönyörű hölgy, aki bár máshol próbálná megváltani a világot, mert jelenleg inkább ront a helyzeten, minthogy javítana rajta akármit is. Nem érti, de beleszól, úgy gondolja, hogy előrébb lendíthet bármit is, holott azt se tudja, mi mellett áll ki olyannyira.
De a nagymamám mindig is ilyen volt. Nem róhatom fel neki, hogy önmagát adja.
- Ez sok mindent megkönnyít – zilált tincsek folynak át Vincent ujjain, ahogy ő blazé közönnyel beletúr selymes-szőke hajába.
- Mégis miről beszélsz?
- Nem figyeltél, tökfej? A drága jó nagyi most mondta, hogy megértett egyet, s mást. Gondolom levonta a saját kis konklúzióit is – vigyorodik el, amit édes nagymamám is bólintva helyesel.
Félelmetes milyen hamar szövetkeznek egymással, és, hogy én milyen gyorsan kiszorulok kettőjük titkából.
- Szép is az, ha a fiatalok szeretik egymást. - Ez a megjegyzés most betalál.
- Nem szeretjük egymást! - fordulok tőlük el. - Legalábbis nem úgy, ahogy te gondolod.
Ostoba mind a kettő. Logikátlanok, érthetetlenek, viccet csinálnak mindenből.
Talán pont ez a kapocs húzza őket össze. A komolytalanságuk végett értik meg egymást ennyire.
Még, hogy én szeretem Vincentet. Szeretni. Bárkit, valakit, őt. Miért szeretném pont őt? Nevetséges.
Vajon tényleg szeretem? Nem tagadhatom a világmindenségig, nem is tehetném és nem is tenném, hiszen értelme is vajmi kevés lenne. Szeretem. De nem úgy. Mégis akkor hogyan?
Hallom a zúgó motor hangját, apró kavicsok pattognak a kereken feszülő kopott gumik alatt, megjöttek a szüleim és én megkaptam életem nagy lehetőségét a menekülésre. Mert, ha valamihez, hát ehhez mindig nagyon értettem. Kivonom magam a konyhában zajló életből, s átosonok egy másikba, oda, ahol legalább egy kis ideig nem érhet utol a nyomasztó kérdések masszája.
Mosolyom automatikusan kivirul, széles gesztikulálások közepette veszem magamhoz a szatyrokat, bennük kenyér, friss zöldség és hús. Általános élelmiszerek, s mintha egy tétova villanásban édesség zacskóját véltem volna felfedezni. Óh, milyen régen is volt, mikor csokiért áhítozva álltam Vincentel egyetemben az ajtó előtt. Mintha egy emberöltővel ezelőtt lett volna minden. Milyen régen is volt. Hangtalanul zárom magam mögött az ajtót, miután előre engedtem a család többi tagját, lopva a szőkére pillantok, majd nagymamám kontyba csavart kobakjára. Kerülöm mindkettő tekintetét, félek attól, hogy meglátnék bennük valamit, tartok tőle, hogy legyen az bármi, nem tudnám kezelni.
Megnyalom kicserepesedett számat és az egyik konzervet kivéve megforgatom azt, és átfutom szemeimmel mi mindent tartalmaz. Nagyja felesleges, haszontalan méreganyag, olyan, amire egy embernek szemernyi szüksége nincs, és biztos vagyok benne, hogy apám tehette a kosárba. Őt nem érdeklik azok az apróságok, hogy mi mindent vegyítenek össze csak azért, hogy ezt az ízvilágot elérjék. Őt maga az ízvilág érdekli.
Fél füllel azért jelen vagyok én is, noha nem szólok semmi érdemlegeset a többiek szelíd vitájához. Horgászat, kerti parti, nekem aztán egyre megy mind a kettő. Lényegtelen, mert úgysem azon van a hangsúly, hogy miként töltjük együtt az időt, hanem azon, hogy kikkel. Apám szereti Vincentet, tiszteli és fiaként tekint rá, hiszen ő elérte mindazt, amit én nem. Vajon az ő szülei miért dobták el maguktól? Belegondoltak egyáltalán abba, mit tesznek ezzel? Megértették, hogy a saját gyereküket, vérüket taszítják maguktól el?
Csendes megfigyelőként megtanultam hamar, miként lehet a legtökéletesebben elrejtőzni a tömegben, nem figyelnek rám, s így én is nyugodtan megvárhatom, hogy a nagy sürgés-forgás végeztével lassacskán rám maradjon a konyha. Elment Vincent is, biztosan tudja már mindenki róla, hogy dohányzik. Kipakolok én is, rendezgetek, aztán némi hezitálást követően hangtalanul lépek ki a terasz ajtaján. Vincent felkuncog, hangja meglep, megmosolyogtat.
- Látom jó a kedved – csukom be magam mögött az ajtót. - Mire gondoltál?
- Lényegtelen – füstölög tovább.
Csak egyetlen kérdés volt, mégsem ad rá érdemleges feleletet. Mintha fájna neki, hogy bármit is meg kell magyaráznia.
- Mit mondtál a nagyinak?
- Az égvilágon semmit.
- Vince...
- Faképnél hagyott azzal a tudálékos, öreglányos mosolyával – előz meg.
- Nem értem őt – ingatom meg a fejem. - Mégis mire gondolhatott?
- Ki tudja? - húzza el a száját. - Öreg már, elvan a saját világában.
- Azt mondod?
- Azt – bólint rá és elnyomja a csikket. - De akármi is van, nem mosod le magadról.
Újabb tréfa? Mire fel a vigyor?
- Ezt meg mire véljem? - Nem értem.
- Nos, te vallottad be nagyinak, hogy szeretsz engem.
- Egy idióta barom vagy – ütök finoman a vállába.
- Nem nagyobb, mint te – úgy dörzsöli, mintha fájt volna neki. - De most komolyan, elképzelted valaha is?
- Mit?
- Nemtom – von vállat. - Azt, hogy milyen lenne, ha tényleg úgy lennénk együtt, ahogy a nagyid képzeli.
- Komolyan kérdezed? - kérdem elgondolkodva.
Vajon felfogta egyáltalán kérdésének a súlyát? Megértette a lényeget? És én megértettem a kérdésében rejlő félelmét? Mit számít, én mit gondolok? Lehetetlen, mert én nem....
….Én nem szerethetem őt...
Úgy nem, ahogy talán ő szeret engem.
- Szeretnéd, hogy komolyan kérdezzem? - mered rám.
- Vince, én...
- Jól van – sóhajtja. - Befejeztem. Nem vicces, amikor ennyire komolyan veszel.
Csak most az egyszer ne adná önmagát. Ne játszaná el, hogy ez az egész nem fontos, hogy igazából őt egyáltalán nem érdekli a válaszom. Bárcsak kitartóbb lenne, türelmesebb, elfogadóbb.
Olyan könnyen feladja.
Vajon milyen lehet őt szeretni? Őszintén, szívből és nem, mint barát, hanem...
- Nem értelek – szólok csendesen.
Őt nem lehet szeretni.
Nem lehet, mert nem hagyja.
- Akkor ezzel már ketten vagyunk – karcsú ujjaival felkavarja a tincseimet, ahogy felkavar bennem is mindent.
Mai napi menü, mily meglepő, zöldség zöldséggel.
De legalább ebben a pár napban sikerül egészségessé tennünk az étkezéseinket. Emlékszem az első pár hónapban még én is törekedtem arra, hogy változatos alapanyagokkal készítsek laktató ebédeket, minél inkább kiszorítva az ételekből a húsokat, aztán a lelkesedésem alább hagyott, s a kreativitásom is megcsappant ilyen téren.
Már nem óvom Vincentet a méreganyagoktól, mert rájöttem, hogy senkit sem óvhatunk az elől, amiben gyakorlatilag él. Vagy amiért él. Mind a ketten választottunk magunknak egy életvitelt, egy célt és egy irányt. Ijesztő, hogy kettőnk sorsa mennyire nem egyezik, hogy mennyire nem azonos. Nincs oka, hogy engem válasszon. Nem akarhatja velem leélni az életét, mert ez csak egy futó ábránd, úgysem lenne kettőnknek közös jövője.
Vacsora után a családi beszélgetéseket kedvelem még a leginkább. Az emlékek felelevenítését, a nosztalgiázást. Néhány múltbéli történetet megmosolygok, ahogy Vincent ajkai is fölfelé ívelnek, mikor a gyermekkoráról hall foszlányokat.
Hamarabb elköszön tőlünk, de nem megyek utána, mert nem hívott és nem vagyok benne biztos, hogy igényt tart a társaságomra.
- Szegény fiú – sóhajtja anyám és elpakolja a süteményeket, mialatt szomorú mosolyával a lépcső irányába pillant.
- Itt jól érzi magát. - Apám az üressé vált poharakat pakolja el.
- De vajon tényleg jól érzi magát itt? - kérdem elbizonytalanodva.
Hangom halk, erőtlen suttogás csupán, s a nagymamám mégis, ennek ellenére is úgy mosolyog, mintha hallott volna mindent. Mintha tudna mindent. Visszamosolygok rá, aztán tétova mozdulattal intek a lépcső felé.
- Megyek én is,szép álmokat nektek.
A lépcső fájdalmas nyikorgással enged súlyomnak, felszaladok és kettesével veszem a fokokat, de az ajtón át már csendes osonással megyek. Ha alszik is, nem akarom őt felkelteni.
A fürdőben sem zajongok sokat, igyekszem a bent töltött időmet is leredukálni, aztán nesztelen léptekkel megkerülöm őt, hogy az ágyig eljussak. Igazgatok a takarón, aztán...Aztán lopva a földön kucorgó alak felé sandítok. Mozdulatlan, légzése egyenletes. Nem létezik, hogy elaludt. Valóban ennyire fáradt lett volna már?
- Vince...
Nem jön felelet. A hátamra fordulok, aztán nyakamig felhúzom a takarót. Akárhonnan is nézem, ez már az utolsó előtti napunk itt. Holnap megejtjük azt a bográcsozást, aztán másnap már kelhetünk is, a jegyek már megvannak. Anyám azt mondta elintézi, őt ismerve már le vannak foglalva.
- Remélem azért tényleg jól érezted itt magad. Nem akartam neked semmi rosszat, és tudom azt is, hogy talán hülyeség volt tőlem eltitkolni előled odahaza az utat. De nem voltam benne biztos, hogy eljöttél volna, ha hagyok neked időt ellenkezni. Bár így sem azt értem el, amit vártam. Én csak meglepetést akartam neked. Mondjuk azt sikerült, csak nem pozitív értelemben.
- Seth...
- Igen? - lelkesedem fel, hátha szóba áll velem.
- Kuss.
Felsóhajtok. Oldalamra fordulok, és az ő alakja helyett a falat vizsgálgatom.
Nem alszom, mert nem vagyok álmos.
Kések és hámozók közt válogatva állok neki a zöldségek megpucolásának, míg Vincent az asztal mellett állva a húsokat szeleteli fel apróbb darabokra. Különleges alkalom a mai, és nem csak amiatt, mert anyám elhivatott vegetáriánus létére engedélyezte, hogy ez egyszer jó zsíros hús is belekerüljön az ételbe, hanem, mert engedte, hogy az előkészületekbe besegítsünk mi ketten is. Annak ellenére is, hogy a mi tiszteletünkre, jobban mondva búcsúztatásunkra készül az egész. Szeretek itthon lenni, biztos vagyok benne, hogy Vincent is megszerette az itteni lét nyugalmát, de nem húzhatjuk az örökkévalóságig azt, hogy hazamenjünk. Otthon is vár minket egy élet, méghozzá a sajátunk, amiből nem szakadhatunk ki csak úgy.
- Hétfőn hány órád lesz?
- Egy sem.
- Vincent.
- Fel sem tűnik nekik, ha nem megyek be.
- Ki fognak csapni onnan – figyelmeztetem.
- Állok elébe – tartja csap alá a kezét, aztán szárazra törli, és az edényt kiviszi a többiekhez.
- Legalább az életed komolyan vehetnéd olykor-olykor.
A répát csinos kis karikákra vágom, aztán beleöntöm a tálba, megmosom a kezeimet és kiviszem én is az asztalra, ami mellett már készül az étel. Fintorogva fogadom el a felém nyújtott pohárkát, az alkohol jellegzetes szaga szinte arcul csap.
- Vincent...
- Mi vagy te kislány? - kacag fel, de azért a kezemre fogva közelebb hajol és könnyedén felhajtja azt, amitől nekem minimum könnybe lábadt volna a szemem.
Megvonom a vállam, aztán a kezemben maradt kiüresedett pohárkát leteszem az asztalra, biztonságos távban a szélétől, hogy még véletlenül se kapjon kedvet a zuhanáshoz. Nem rajongok az italok nagyjához, így anyámhoz hasonlóan megrekedek én is az ásványvíznél és a narancslénél. Bezzeg nagymamám nem rest elfogadni mindent, bármit is adnak a kezébe azt felhajtja.
- Éhen halok – nyekken le anyám és énközém Vincent, szőke tincseit időnként összekuszálja a fel-feltámadó szél, máskülönben ragyogó kék az ég.
- Pedig volt reggeli – nevet fel anyám, arca egészen kipirult attól az egyetlen egy pohárka sörtől.
Elmosolyodom. Volt kitől örökölnöm azt, hogy ne szeressem még véletlenül se az alkoholt. Nehezen tolerálom, de az jobban idegesít, hogy a fejem hamar megfájdul tőlük.
- Ja, időszámításunk előtt...
- Parancsolj – nyomok a szájába egy csokival bevont kekszet -, jó étvágyat.
- Vizet hozna valamelyikőtök?
Egyszerre pattanunk fel, de míg ő vízért indul, én egyszerűen elmegyek a másik zacskó édes kekszért. Jól sejtettem, hogy anyám ki nem hagyná ezt, ha már egyszer itthon vagyunk mi is. Telefonom képernyőjét árnyékolva tippelem meg az időt, az erős fénytől szinte semmit nem látni rajta, egyedül a sötét képernyőt, holott a zárat már feloldottam. Felszisszenve kapom el a kezem, s tartom el magamtól a telefonomat, aztán merőn figyelem Vincent szomorkás arcát, és a kezében tartott félig üres edényt. Víz. Meleg, de nem annyira, hogy le is forrázzon vele. Magamon végignézve elfintorodom, aztán pólóm csücskét megragadva elhúzom a nedves anyagot a bőrömtől, amit éppen csak elengedek, és már vissza is tapad.
- Megfognád – nyújtom felé kedvesen rámosolyogva a telefonomat.
Biccentve veszi el, míg én másik kezéből az edényt veszem át, és egy lendülettel megbillentve rázúdítom a maradékot.
- Olyan lett a telefonod – jegyzi meg vigyorogva.
- Ami a te hibád.
- Te adtad ide – von vállat szétszedve apró darabjaira a ketyerét. - Egyébként meg – pillant rám fel -, a vizet is te öntötted rám. Szóval a te hibád.
- Hát te hülye vagy – nevetek fel.
- Te is – már nem mosolyog, de a vidámság ugyanúgy megcsillan az ő szemeiben is.
Megingatom a fejemet és készségesen átadom az edényt nagymamámnak, aki pár pillanatig mereven fixíroz mindkettőnket, aztán szótlanul elballag mellettünk. Hozza a vizet ő, ha ránk már ennyit sem lehet bízni, pedig nem is én kezdtem, mert ő nem figyelt. Most akkor kinek akarok hazudni? Saját magamnak? Alapvetően én sem néztem az orrom elé, mert ezzel az erővel akár ki is kerülhettem volna.
A padra kucorodok le felhúzott lábakkal, államat a térdeimre hajtva figyelem, ahogy Vincent is letelepszik mellém. Kezd vacogni, pedig a Nap ugyanúgy süt, szinte árasztja magából a hőséget, és mégis. A víz kihűl hamar, a hideg víz pedig így is úgy is kellemetlen.
- Bugyoláljátok ebbe bele magatokat, de nem bánnám azt sem, ha bemennétek és átöltöznétek.
- Köszi nagyi – igazgatom el mindkettőnkön.
- Haszontalan kölykök – dünnyögi alaposan lesimítva vállunkon a pokróc ráncait.
- Szeretjük, tiszteljük és dicsőítjük magát. Örök hálánk – kuncog fel mellettem Vincent, míg fejét hátrahajtva lesüti a szemeit és mélyet lélegezve mosolyodik el magában valamin.
|
|
