|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| LastBreath | 2016. 05. 17. 19:35:56 | #34311 |
 Karakter: Vincent Goldwin
Megjegyzés: Hippimnek
És valóban játszunk. Mintha nem telt volna el fél nap se, mióta Seth lelépett és visszajött. Mintha soha semmi rossz nem történt volna. Mintha újra kamasz kölykök lennénk, akiket nem nyomorítottak meg a saját ostoba gondolataik. És ez most így van jól. Vagy lehetne jobb is, de Seth már három kör óta vezet. Mindegy mennyire nyomom a gombokat a konzolon, nem tudom behozni a hátrányomat és ez bosszant.
- Csalsz – lököm meg a könyökét, de oda se neki, nem zökkenti ki semmi, ha végre újra kocka lehet.
- Viseld férfiként a vereséged – nevet fel röviden.
- Még nyerhetek.
- Kisebb csodával – vág vissza.
Bosszúsan horkantok fel, mert hát azért a büszkeségem mégsem engedi, hogy pont ellene veszítsek. Önfeledten felnevet, ami csodálkozásra késztet. Olyan rég hallottam már a nevetését. Olyan rég ült már ilyen közel hozzám. Minden olyan régen volt. Vajon érezhetünk honvágyat egy ember iránt? Vagy ha ez nem is honvágy, mi lehet? Belefeledkezem vonásaiba. Kiszárad a szám és a szívverésem lelassul, hogy utána őrült vágtába kezdjen. Csak egy kicsit közelebb hozzá. Csak egy kicsit többet belőle. A fél karomat odaadnám azért, hogy csak egy kicsivel is tovább nézhessek rá így. Kit akarok becsapni? A fél karomat? Az életemet is. Még csak most döbbenek rá, hogy mennyire menthetetlenül és reménytelenül szeretem. Közelebb csúszom hozzá, de megtorpanok, mikor összeráncolja szemöldökeit. Mégis mit művelek? Mit hittem? Egy kis videojáték, egy kis békesség és minden el van felejtve? Mióta vagyok ennyire naiv?
Elfordítanám a fejem, de Seth tarkómra simítja tenyerét, s mielőtt még bármi másra gondolhatnék ajkait sajátjaimra tapasztja. Nem olyan sután és esetlenül, mint korábban bármikor. Hajamba túr. Hosszú ujjainak érintése andalít. Kezét visszasiklatja tarkómra, ahogy közelebb húz magához. Nyelvét végigfuttatja száraz ajkaimon és én meglepett nyögéssel engedek utat neki. Talán el sem hiszem azt ami történik. De ha nem is történik. Ha ez csak egy újabb lázálom. Soha többé nem akarok felébredni. Miért nehezebb hinni a valóságban, mint a drogmámoros álmokban? Mélyen és hosszan csókol, de koránt sem erőszakosan. Végül ajkaink elszakadnak egymástól és én hülyének érezném magam, ha kétségbeesetten kapnék most utána és könyörögnék a folytatásért. Nem is rám vallana. Minden porcikám tiltakozik ellene de újra a képernyőre fordítom tekintetem, amin az én nevem villog, ahogy a győzelmi konfettik beterítik a virtuális világot.
- Azt hiszem, én nyertem.
Meglepetten nevet fel, ahogy a képernyőre kapja tekintetét. Hátamat megvetem a kanapé támláján és kontrolleremet diadalmasan a magasba emelem. Megütközve néz rám és bosszankodva fürkészi az arcomat. Most rajtam a sor, hogy nevessek. De a következő pillanatból kihullik kezemből a kontroller, ahogy lehullik a földre pókerarcom is, mikor Seth tőle teljesen szokatlanul, lefogva tagjaimat a kanapéra szorít.
- Na most akkor melyikünk is csal? - néz le rám komoran, és én nem tudom eldönteni, hogy ugrat-e, vagy komolyan gondolja. Jókedvemet mégsem töri le.
- Máskülönben lett volna esélyem? - kérdezem elvigyorodva.
Megingatja a fejét és én kíváncsian figyelem, hogy mit lép. Könyökeire támaszkodik és kényelembe helyezi magát lábaim között. Nem tetszik a mosolya, s hamarosan meg is értem, miért nem. Tenyerét minden feszélyezettség és zavar nélkül simítja ágyékomra.
- Te hülye! - lehelem homlokomat karjának döntve.
- Vince... Ha te és én most így, ilyen módon együtt leszünk, szeretném, ha tudnád, az nem csak egy dugás lesz. - néz szemeimbe komolyan.
- Hanem mi? Barátság extrákkal? - kérdezem. Azzal, hogy így nekem simul elvesztettem az önuralmamat. És nincs is szükség az álszenteskedésre. Akarom őt. A fenébe is!
- Azon már jó ideje túl vagyunk. - nevet fel röviden.
Leveszi rólam a pólómat, majd ajkaimra hajolva csókol. Hajába túrva tartom őt közel magamhoz, miközben viszonzom a csókot. Átkarolom a nyakát és nem engedem, hogy egy pillanatra is elhúzódjon. Mert minden olyan törékeny és hamar összetörhet. Türelmetlenül emelem feljebb a csípőmet. Hogy érezzem, ösztökéljem őt, és az őrületbe kergessem saját magamat. Mellkasomra hajolva veszi ajkai közé mellbimbómat. Ha ki is nyitnám most a szemem, csak a szédülten forgó mennyezetet látnám kusza tincsei között. Nyakamba csókolva szabadít meg maradék ruháimtól, majd visszahajol fölém. Ismét birtokba veszi ajkaimat és én megérzem magamban egyik ujját.
- Nem hiszlek el. - sóhajtok fel fejemet hátra vetve.
Lassan, lépésről-lépésre gyötör. Elkínzottan veszem a levegőt, ahogy minden érintésére megvonaglik testem. Az első ujjat hamar követi a második, s a harmadik is. Mégis végtelenül hosszúnak tűnik, míg végül kihúzza ujjait és forró csókját hagyja nálam zálogul, hogy pár pillanattal később visszatérjen. Levetkőzik és óvszert húz. Lehunyom szemeimet. Ajkait érzem sajátjaimon, ahogy mélyen és hosszan csókol míg ismét hozzám simul. Végül belém hatol, s testem megfeszített íjként ível hátra, ahogy csípőmet hozzáfeszítem bőrének, hogy minél jobban érezzem őt. Kezeim vállaira találnak és magamhoz szorítom, mélyen lélegezve szívom magamba bőrének édes illatát.
- Néha napján... - szédítő lassúsággal halad egyre beljebb, csak hogy engem az őrületbe kergessen. - …elmesélhetnéd magadtól is, hogy mi jár a fejedben.
Nem felelek, de nem is vár választ. Hátravetem fejemet, ahogy ő lassan minden porcikámat uralma alá hajtja. Sem ösztönök, sem gondolatok nem jutnak el hozzám végül. Egyetlen dolog tölti ki teljes tudatomat, és az nem más, mint Seth. Testének melege, hajának selymessége, bőrének illata, mely az izzadtságával keveredik, és a forró lüktetés mélyen bennem. Azt a dolgot használja, amivel én összetörtem őt. S ő most is csodát tesz. Összerak engem. Nem pusztít, épít. És ezt mindig irigy csodával figyeltem. Most, talán most kéne elmondanom neki, hogy mennyire is függök a puszta létezésétől, mikor a gyönyör végre eléri és kitölti gondolataimat.
Ajkait nyakamon nyugtatja, s én zihálva csúsztatom kezeimet lapockáira. Fáradtan sóhajt és elhúzódik tőlem. Fürkészi arcomat.
- Hát most min mosolyogsz? - kérdezi.
- Ezt meg hol tanultad? - támaszkodok fel könyökeimre.
- Jobb, ha nem firtatjuk – feleli és én nem firtatom.
Felkel és magamra hagy, hogy egy nedves törölközővel térjen vissza, amivel gyakorlott mozdulatokkal tisztít meg. Nyilván nem fogadott cölibátust. Nem róhatom fel neki, ha másokkal is volt, hiszen nekem is volt egy menedékem. Mocskosul kihasználtam Chris-t és ő úgy lépett ki az életemből, ahogy azt kértem tőle. Szeretett, tudom, hogy így volt. Bele sem merek gondolni, mennyire törhetett össze ezek után, de neki is be kellett látnia, hogy mellettem soha nem lesz boldog.
Seth mellém fekszik és nyakik betakarózik, mint aki szégyell valamit. Felkönyökölök.
- Minek takarózol be? - kérdezem rosszallóan. - Csak nem szégyenlős vagy?
- Hideg van. - feleli lehunyt szemekkel.
- Hol? - kérdezem szemöldök ráncolva. - Seth, megbántad?
- Nem. - tiltakozik döbbenten, ahogy ő is felül.
- Hát ez nem volt túl meggyőző. - húzom el a számat.
- Hülye vagy. - dünnyögi.
- Tudom, te is. - mosolyodom el.
Seth türelmetlenül felsóhajt és hajába túr, hogy kisöpörje fekete tincseit homlokából.
- Nem bántam meg. - ismétli magát nyomatékosabban.
- Hát akkor?
- Nem adod fel egykönnyen, mi?
- Csak szeretnélek megérteni. – vonok vállat.
- Ebben eddig sem jeleskedtél, és ezután sem jósolok neked nagy jövőt. – nevet fel. – De Vince… - kíváncsian nézek rá. -, …ne akarj folyton folyvást választ találni mindenre, mert így elmulasztod élni az életed. Vannak dolgok, amikre egyszerűen nincs ok, nincsen bennük logikát, és éppen ez bennük a szép.
- Visszatért Buddha hű szolgája. – nevetek fel és ő rosszallóan néz rám. Elgondolkodva hajtom hátra a fejem a karfára és egy pár pillanatra lehunyom szemeimet. - Seth?
- Hmm?
- El akarok költözni. – nézek rá és ő úgy néz rám, mintha valami szörnyű dolgot mondtam volna. – Tökmindegy, hogy most lett felújítva az egész lakás. – rázom meg a fejem és feljebb húzom magunkon a takarót. – Itt nincs semmi más, csak rossz emlékek.
- És hova akarsz menni? – hajtja fejét a mellkasomra.
- Nem tudom. – ingatom meg a fejem. – Nélküled sehova.
Felkuncog, de nem szól semmit. Ujjaimmal sötét tincsei közé szántok. Bőrömön érzem minden lélegzetét.
- Adjuk el. – szólal meg halkan.
- Jó. – bólintok.
- Az egyetemre már nem mehetek vissza. Túl sokat halasztottam.
- Bánod?
- Nem.
Ami azt illeti, a telet is gyűlölöm. Soha nem adott mást, csak keserűséget. És bár most is tél van, nem akarok átélni egy újabbat. Gyerekes módon személyesítem meg a telet a balszerencsével és nem akarom, hogy a következő tél alkalmával Seth ismét elmenjen. Persze, tudom, hogy nem megy már sehová. De bennem van a félsz. Sokkal jobban oda kell figyelnem arra, hogy mit mondok vagy teszek. Őszintébbnek kell lennem. Nem csak vele, magammal is. Őszintébbnek kell lennünk egymással és akkor talán minden jóra fordul. Szórakozottan felnevetek.
- Mi az? – kapja rám a tekintetét.
- Ha tudtam volna, hogy az ágyban kötünk ki, ha őszintén beszélek, már sokkal korábban bevallottam volna még a legapróbb titkaimat is. – vigyorgok rá. – Szépen lassan. Apránként.
- Egy barom vagy. – folytja vissza a nevetést és fejét visszahajtja vállamra.
- Tudom. – karolom át és ő kényelmesen elhelyezkedik.
***
Fázom. Mert reggel van. Mert hideg van. És mert Seth nincs mellettem. Az illatokból ítélve már kávét és teát is főzött. Sőt, palacsinta illata is terjeng a levegőben. Nagyot nyújtózkodva kelek fel a kanapéról. Felveszem a földre szórt ruháimat és a konyhába lépek.
- Jó reggelt. – köszön derűsen.
- Reggelt. – köszönök vissza. – Éhen halok.
- Szolgáld ki magad. – tesz elém egy tányért. Az asztalon már ott tornyosul a sok palacsinta.
- Ehhez azért hozzá tudnék szokni. – mosolyodom el.
- Nem is te lennél, ha nem ezt mondtad volna. – nevet fel röviden, majd leül velem szemben és ő is szed magának.
Amíg én juharszirupot locsolok a palacsintára, ő egyszerű lekvárt ken rájuk. Némán reggelizünk. Idilli meghittségben. Tiltakozhatnék, hogy ez nem az én életem, hogy nem lehet minden ennyire tökéletes, de nem lenne értelme. Elég volt már abból, hogy saját magam voltam az akadály az életemben. Nem engedhetem meg, hogy a „megérdemlem” és a „nem érdemlem meg” szarságok megint elbizonytalanítsanak.
- Tudod, majdnem belehaltam az elvonási tünetekbe. – szólalok meg csendesen.
- Jól titkolod. – biccent felém. – Ennyire hiányzik? Ha komolyabb segítség kell, akkor…
- Nem. – rázom meg a fejem. – Egy egészen másfajta drogról beszélek.
- Nem értelek.
- Nem baj. – mosolyodom el halványan, aztán meggondolom magam és beszélni kezdek. – Bármiről könnyűszerrel leszokok. Sem az alkohol, sem a drog nem elég erős ahhoz, hogy valaha is kísértésbe hozzon. Hogy hiányzik-e a szer? Igen. – bólintok lassan. – Átkozottul. De mi szükségem lenne rá, ha te itt vagy? – elkerekednek a szemei. – Sokkal erősebb drog vagy, mint bármi más a világon. És komolyan beszéltem, hogy lassan majdnem belehaltam a hiányodba. – lassan emelem rá szemeimet, miközben leteszem a villát. – Ne hagyj el többé.
Szemeiben a fény meglágyul. Sután elmosolyodik, ahogy tarkójára simítja tenyerét. Most felsejlik vonásai között az a régi, naiv Seth, akit kölyökkorom óta ismertem.
- Ez majdnem olyan volt, mint egy szerelmi vallomás. – szólal meg halkan.
- Ne várd. Nem fogok szerelmet vallani.
- Nem is illik hozzád. – mosolyog rám kicsit nagyobb határozottsággal.
- Mondjuk inkább úgy, hogy nincs rá szükségem. – viszonzom mosolyát.
Lassan bólint és az asztaltól felkelve összeszedi a tányérokat és evőeszközöket, hogy elmosogassa őket. Minek mondjam neki, hogy szeretem? Tudja, érzi, felfogta már rég. Sőt mi több, el is fogadta. Az egész már csak azon múlik, hogy viszonozza-e. Figyelem alakját, ahogy mosogat. Minden apró mozdulata, minden apró rezdülése idegenül ismerős. Rengeteget változott és hihetetlen, hogy egyáltalán visszajött. Nem érdemelném a megbocsájtását, de többé nem fogok visszakozni.
Többé nem fogom elengedni, s ha ehhez az kell, hogy egy bilinccsel összekössem csuklóinkat, megteszem. Tudja, hogy milyen önző vagyok és annak a tudatában jött vissza, hogy ezt elfogadja és vállalja. Hátulról karolom át és állának vonalát érintve fordítom magam felé az arcát, hogy csókot nyomva ajkaira egy elégedett vigyorral távozzak a konyhából.
|
| linka | 2016. 05. 16. 15:32:35 | #34304 |
 Karakter: Seth Lesnar
Megjegyzés: Nyomimnak
Nem látom, nem hallom, s a percek némán peregnek mégis, mintha azok a fájdalmas emlékek már rég a múlté váltak volna. Hibáztathatnám és gyűlölhetném, megtehettem volna akár azt is, hogy száműzöm őt az életemből, hogy aztán apró darabjaira hulljon szét haragom szilánkjaitól. Megtehetném. Igen, mert ehhez jogom lenne. De a gyűlölet ugyan mikor volt megoldás bármire is?
Kérdések tömkelege zümmög elmém hálójában, fogva ejti őket a kétség, amit a szívem táplál. Vince nem beszél, önként nem mesél, s így én sem jutok egyről a kettőre. Olyan, mintha minden igyekezetével azon lenne, hogy elkerülje a kényes témákat. Pedig a menekülés még a legvégső megoldásban is a lehető legrosszabb. Az elmúlt napok alatt számtalanszor rákérdezhettem volna mindarra, ami foglalkoztat. Érdekelnek vele kapcsolatban még a legapróbb semmiségek is, és én mégsem kérdezek. Hiába kínálkozik számtalan lehetőség, mégis veszni hagyom őket mind. Vince telefonjának megcsörrenését már vártam egy ideje, ahogy számítottam arra is, hogy lassan ideje búcsút intenünk ennek a hangulatos kis motelszobának. A szívemhez nőtt igazán, hiszen ehhez nem köt engem semmi, csak egy újabb állomása az életemnek. Összeszedem az idő közben széthagyott ruhákat, összehajtom a fürdőben felejtett törölközőket, és elrakom mindkettőnk fogkeféjét is. Lelkesedésemet inkább a kíváncsiság hajtja, az új környezet iránti érdeklődés. Megvárom, míg Vincent kijelentkezik, kezeimet a zsebeimbe süllyesztem, gyönyörködve figyelem a kabátomra hulló hópelyheket.
Mikor elmentem, nem csak őt, hanem a telet is magam mögött hagytam, hogy aztán visszatérésemet is a téli fagy fogadja. Az élet apróságai olykor-olykor mulattatnak.
A lakás kifogástalan, ahogyan a munkások is megtettek mindent annak érdekében, hogy az egykor romhalmazból igazán meghitt otthont varázsoljanak. Elragadtatva figyelem az élénk falakat, kibújok kabátom melegéből, és körbejárom otthonunk minden szegletét. A szobám elrendezése változatlan, és mégis, mintha újonnan tekintene rám vissza minden bútorom. Nincsen por, ami elhagyatottságról árulkodhatna, és nincs hideg, ami elpanaszolhatná szobáim ablakainak rémes állapotát. Vince a fürdőbe zárkózik, meglepve tapasztalom, hogy az ajtó végre zárat kapott, holott eddig is megoldottuk azt, hogy ne nyissunk rá kéretlenül a másikra. Vincent törölközőbe burkolt alakját kikerülve megfürdöm én is. Akárhogy is, az odakint tomboló hideg átfagyasztott egészen a csontjaimig.
- Elmondod végre? - kérdem a fotelba ülve, miután felöltöztem és elhagytam a fürdőszoba párával átitatott forró levegőjét.
Érzem rajta a cigaretta szagát, de már megszoktam annyira, hogy ne fintorodjak rajta el folyton folyvást.
- Lenne értelme? - pillant rám szomorkásan.
- Szerinted lenne értelme? - kérdem.
- Értelme csak akkor lenne, ha végighallgatnál – sóhajtja lesütve a szemeit.
- Azért vagyok itt.
- Komolyan is veszel?
Biccentek.
- Hagyod, hogy végigmondjam?
Újabb bólintást kap válaszul.
- Nem akarom, hogy itt legyél. Semmi hasznod nem származik abból, ha itt tengeted a napjaidat. Egy romhalmaz vagyok. Sosem akartam, hogy így láss. Sem a szánalmadra, sem a csalódottságodra nincs többé szükségem. Carolnak, a kis vörös nővérkének játszi könnyedséggel sikerült elérnie, hogy túllépjek rajtad. Vagy legalábbis megfontoljam és beletörődjek a helyzetembe. De te felbukkantál. Szinte végszóra, mintha az egész életem egy elcseszett melodráma lenne. Életemben először féltem igazán azon az estén, és ez a félelem azóta sem ereszt el. Nem tőled félek, vagy attól, hogy visszajöttél. Nem. Saját magamtól félek. Attól, hogy milyen ember lettem, hogy milyen ember voltam. Nem ezt érdemelted volna tőlem – nedvesíti meg az ajkait. – Félek a tudattól, hogy már soha többé nem lesz olyan semmi, mint amilyen volt. Félek attól, hogy ha itt maradsz, megint te fogsz megsérülni a végén – hangja megremeg, s én némán figyelek. - Rettegtem attól, hogy elveszítelek. Aztán én magam üldöztelek el innen és hagytam, hogy kilépj azon az átokverte ajtón – néz rám. – Mit akarunk még egymástól Seth? – kérdi. – Meddig akarjuk egymás sebeit nyalogatni, miközben a múltat siratjuk?
- Valamit nagyon félreértettél – szólalok meg, miután ő elcsendesedett. - Én nem a múltunkat akarom újra visszahozni. Azon már nem segíthetünk.
- Akkor mégis mit akarsz?
- Egy olyan jövőt összerakni, amiben nem kísértenek többé a múlt emlékei. De ehhez te is kelessz, Vince.
- Ezt nem Annának kellett volna mondanod?
Anna... Ő is csak egy emlék a múltunkból. Egy emlék, amire nem vagyok büszke, s amit jobb, ha feledek örökre. Most már belátom én is, hogy gyenge voltam, naiv, mert engedtem neki. Fontosnak tartottam a barátságunkat, amiért még feláldoztam önmagamat is. Mentem a fejem után miközben nem láttam még a saját szememtől sem.
- Anna életem legnagyobb hibája volt – komorodom el.
- Megbántad? - ül fel és velem szembe fordul. - Megbántad legalább annyira, mint én azt, hogy...hogy...
- Megerőszakoltál? - segítem ki.
Látom szemeiben a félelmet, tetteinek a nyomait. Meglepő könnyedséggel hagyta el számat ez az egyetlen gyötrelmes szó.
- Annyira sajnálom – leheli elesetten.
- Én is – felelem. Mardoshatnánk saját magunkat a személyes kis poklainkkal, emésztődhetnénk a bűntudattól, amit saját tetteinkkel vontunk keblünkre, de fikarcnyi értelme sem lenne. Most már nem számít. Ennyi idő távlatában nem. - Mássz arrébb – szólok rá. Feljebb ül, míg én berakok egy játékot és a kezébe adom az egyik kontrollert, aztán mellé telepszem.
- Mit akarsz? - kérdi értetlenül.
- Hülyére verni azt a hülye fejedet – válaszolom elindítva a játékot.
- De... - pillant a képernyőre, majd rám összezavarodottan. - De...
- Ha nem csinálsz semmit, én nyerek – közlöm a miheztartás végett.
- Mintha hagynám – motyogja az orra alatt csendesen, de még éppen úgy, hogy halljam őt én is.
Szórakozottan hagyom egy ideig, hogy próbáljon egyenlíteni, ostoba egy játék ez, legelső, amit saját pénzemből vásároltam, és amit magammal hozhattam ebbe a lakásba. Nem a küzdelemről szól, ahogyan nem is arról, hogy mozgásképtelenné tégy bárkit benne. Egyszerű versenyzés, ahol az idő számít a leginkább és a megtett táv. No meg az, hogy elsőként érj be a célba. Túlzottan sohasem rajongtam az autós játékokért, valahogy ez a láz engem messzire elkerült, és egyébként is csak amiatt vásároltam meg annak idején, mert Vincent figyelmét felkeltette. Megvettem én, hogy aztán néhány alkalom után a szekrény alján végezze ez is, mint ahogy a játékok nagyja.
- Csalsz – böki meg a könyököm, elmosolyodom, de a figyelmemet nem tereli el.
- Viseld férfiként a vereséged – nevetem el magam.
- Még nyerhetek.
- Kisebb csodával – teszem még hozzá.
Felnevetek, ahogy felhorkant, bizonytalan mosolya láttán az én vigyorom is megszelídül, lejjebb engedem a kontrollert, ahogy közelebb csúszva lassan felém mozdul. Kíváncsian ráncolom össze szemöldökeimet, s ő elbizonytalanodva megtorpan, míg a játék halad nélkülünk is. Meglepetten kapja felém a tekintetét, mikor megérzi érintésemet a tarkóján. Forró lehelete a számat éri, ujjaimmal a hajába túrok, és a tarkójára csúsztatom a kezem, míg nyelvemmel megnedvesítem az ajkait. Bőrének friss illata elkeveredik ruhájának öblítőjével. Ajkai tétován, egy meglepett nyögéssel nyílnak el, bizonytalan ellenállása enyhe, könnyen ledönthető. Megcsókolom őt puhán, mélyen, gyengéden tapogatózom, s ő reszketeg lélegzetet vesz.
- Azt hiszen én nyertem – meglepetten nevetek fel, ahogy magabiztosan hátradől, kontrollerjét a magasba tartja mintegy célzásként. Sejthettem volna, hogy valami hasonlót tervez, kivédhettem volna, és mégis meglepett. Annak ellenére, hogy önként sétáltam bele a csapdájába, és önként szolgáltam hozzá a saját vereségemhez. Rosszallóan figyelem önfeledt nevetését. Nyert. Mert csalt.
Fejemet csóválva teszem félre a sajátomat is, hogy utána darabokra hullott önfegyelmemmel szorítsam őt a kanapéra.
- Na most akkor melyikünk is csalt? - nézek rá le sötéten.
- Máskülönben lett volna esélyem? - vigyorog tovább.
Megingatom a fejem, de hogy válaszként-e vagy sem, azt nem tudom. Könyökeimre támaszkodva emelkedem feljebb, ahogy a lábai közé fekszem. Gonosz vigyorral mozdulok, s simítom tenyerem az ágyékára, amit ő meglepett nyögéssel fogad.
- Te hülye! - mormolja homlokát a karomnak döntve.
- Vince...Ha te és én most így, ilyen módon együtt leszünk, szeretném ha tudnád, az nem csak egy dugás lesz.
- Hanem mi? Barátság extrákkal? - kérdi türelmetlen mosollyal.
- Azon már jó ideje túl vagyunk – nevetek fel röviden.
Felhúzom és leveszem róla a pólóját, majd gyengéden megcsókolom. Vékony ujjai a tincseim közé gubancolódnak, ahogy elnyílt ajkakkal viszonozza. Átkarolja a nyakam, s én hagyom, hogy minden érzékszervem csak rá koncentráljon. Magamba iszom csókjának ízét, kutató simításait a bőrömön, s az illatát. Meglepett mosollyal szakítom meg a csókot, ahogy ő csípőjét megemelve hozzám törleszkedik. Mellkasára hajolva simítom ajkaimat mellbimbóira, egyre mélyebben szedi a levegőt.
Nem kérem az engedélyét, csípőjét emelve hagyja, hogy lehúzzam róla a nadrágját, nyakába csókolva veszem le minden ruháját. Önkéntelenül húzza fel a lábait. Vince vonásai megmerevednek, s izgatott pír futja be az arcát. Ajkait kóstolva használom ki figyelmének hiányát, és puhán belé vezetem egyik ujjamat.
- Nem hiszlek el – sóhajtja fejét hátrahajtva.
Újabb ujjam siklik forróságába, aztán még egy. Belülről simogatom, s ő lassan ellazulva kéjesen felnyög.
Szükségtelen kérdésre nyitnom a számat, hogy mit hol találok. Futó csókot adva hagyom őt magára néhány pillanatra, míg síkosítót és óvszert veszek magamhoz. Farmeromat kigombolva hagyom, hogy a csípőmre csússzon, letolom és egyszerűen kilépek belőle, ahogy megválok alsómtól is. Felveszek egy óvszert, majd a síkosítót végigkenem magamon és hosszan csókolva visszasimulok hozzá újra. Háta kecses ívbe feszül, amikor megérez magában. Nyers gyönyörrel tapasztja tenyereit a vállaimra.
- Néha napján... - lassan, milliméterről milliméterre hatolok egyre beljebb - … elmesélhetnéd magadtól is, hogy mi jár a fejedben.
Halvány tincsei kószos kuszasággal terülnek szét, ahogy fejét hátrahajtja. Nyakának karcsú ívén megfeszül a sápadt bőr, ádámcsutkájának apró dombocskája kiemelkedik. Nem felel. Mosolya felragyog. Nincs is szükségem a szavaira, hiszen értek én a testéből is, őszinte, nyers mozdulataiból, ahogy csípőjét emelve követel egyre többet. Ha az ajkai meg is tartják hangjának titkait, a teste őszintén beszél, nem hazug, s nem rejt el előlem semmit.
Számat a nyakára tapasztom, hogy ütőerének erős kis lüktetései az ajkaimon dobolják el gyönyörének dallamos ritmusát. Nyirkos ujjak kúsznak lapockámra, felszusszanok és elhúzódom.
- Hát most min mosolyogsz? - érdeklődöm lepillantva rá.
- Ezt meg hol tanultad? - emelkedik fel könyökeire támaszkodva.
- Jobb, ha nem firtatjuk – közlöm magára hagyva őt egy kis időre, míg én elvonulok rendbe szedni magam, aztán egy nedves törölközővel letisztogatom őt is, és egy vékony takaróval visszadőlök mellé.
Magamra tekerem, és ösztönösen rejtem el testemnek meztelenségét. Hiába kértem rá, hogy ne firtassa, szükségtelen magyarázatokkal előállnom, mert a választ a kérdésére gyaníthatóan már tudja ő maga is. Egy teljes évig éltem egy teljesen ismeretlen helyen anélkül, hogy ismertem volna ott bárkit is. Magától értetődő, hogy egy idő után szükségem volt valakire, egy emberre, akivel beszélhetek, és akivel megoszthatom csetlő-botló problémáimat. Ilyen volt számomra Nino is, akit aztán elhagytam hezitálás nélkül, de megbánással. Sajnáltam, mert nem érdemeltem meg.
- Minek takarózol be? - könyököl fel mellettem, tüntetőleg lehunyom a szemeimet. - Csak nem szégyenlős vagy?
- Hideg van – válaszolom nem nagy meggyőződéssel.
- Hol? - nem tetszik a hangja, mert lebuktat. - Seth, megbántad?
- Nem – felelem meglepetten, felülve meredek rá megrökönyödve.
Félelmetes, mennyire hamar megfogalmazódnak benne ezek a kétség szülte gondolatok.
- Hát ez nem volt túl meggyőző – komorodik el.
- Hülye vagy – dünnyögöm.
- Tudom, te is.
Halvány mosollyal figyel, míg én bosszúsan felsóhajtok és fél kezemmel eltúrom hajamat a homlokomból.
- Nem bántam meg – mondom nyomatékosabban, hogy legalább egy kicsit elhiggye ő is, ha már itt töröm magam, hogy bízzon végre bennem.
- Hát akkor?
- Nem adod fel egykönnyen, mi?
- Csak szeretnélek megérteni – von vállat.
- Ebben eddig sem jeleskedtél, és ezután sem jósolok neked nagy jövőt – nevetek fel. - De Vince... - kíváncsian pillant rám -,... ne akarj folyton folyvást választ találni mindenre, mert így elmulasztod élni az életed. Vannak dolgok, amikre egyszerűen nincs ok, nincsen bennük logika, és éppen ez bennük a szép.
|
| LastBreath | 2016. 05. 13. 19:10:26 | #34298 |
Karakter: Vincent Goldwin
Megjegyzés: Hippimnek
Nehezen talál rám az ébredés és kevésbé sem boldogtalanabb, mint az álmom volt.
- Csak egy rémálom – szólal meg csendesen Seth. Az ágy szélén ücsörög és aggódva néz le rám.
- Sokáig ez volt a valóságom – suttogom.
Bólint és egy darabig nem szól semmit.
- Szeretnéd elmesélni? - kérdezi végül.
Megingatom a fejem, és ő elfogadja nemleges válaszomat.
- Bocs, hogy felébresztettelek.
- Hé, vissza tudsz majd aludni?
Értetlenül nézek rá, majd az oldalamra fordulok és halványan elmosolyodom.
- Húzzál aludni.
Halkan felnevet, majd visszafekszik saját ágyába. Nem tudok aludni, de erről neki nem kell tudnia. Hamarosan meghallom egyenletes szuszogását, s ez nosztalgikus megnyugvással tölt el.
***
Semmi érdekeset nem lehet csinálni. Ha jó idő lenne, azt mondanám, hogy elmegyek sétálni egyet, de ilyen hülye hidegben nem akaródzik még az orromat sem kidugni a szobából. Seth legalább hasznosan foglalja el magát. Nála a mosogatás és a rendrakás kényszertevékenység.
- Tényleg bocs az éjszaka miatt – nézek rá.
Hátat fordít és tovább pakol.
- Az én döntésem volt, hogy ébren maradok-e.
- Miattam aggódtál.
- Megvolt rá az okom – sóhajt fel. - De hagyjuk ezt. Szerinted szoktak itt takarítani egyáltalán?
- Szoktak – felelem
Ő fintorog, én sóhajtok. Passzív kommunikáció ez. De nem kerülgethetjük túl sokáig a dolgot.
- Jártál már itt korábban is, nem igaz? - kérdez rá végül arra, ami igazán foglalkoztatja. Hangja érdektelen.
- Miért kérded, ha a választ már tudod is?
- Tévedhetek is – áll meg mozdulatában.
- Hogy te? - nevetek fel. - Kit akarsz becsapni, Seth?
- Kivel? - kérdezi halkan.
- Nem mindegy? Miért akarod ennyire tudni, mondd? Régen volt, értelme sincs feszegetni a múltat.
Kelletlenül bólint, nem tetszik neki, mégsem firtatja tovább a dolgot.
- Ne haragudj, hogy faggattalak. Nincs hozzá közöm – ül le az ágy szélére.
- Ha haragszom is érte, az nem amiatt van, mert faggatózol vagy, mert nincs hozzá közöd – ülök át mellé.
- Hát akkor?
- A múltunk nem épp rózsás, tudjuk ezt mind a ketten, de te ahelyett, hogy hagynád inkább az egészet a francba, újra és újra feszegetni próbálod. Pedig tudod te magad is, hogy azzal csak a saját sebeidet tépnéd fel, és velük együtt az enyéimet is.
- Nem tehetünk úgy, mintha az egész meg sem történt volna, nem felejthetjük el – dörzsöli meg a tarkóját.
- És én nem is ezt várom – mosolyodom el. - Nyilván a felejtés nem opció és nem is lenne éppen a legjobb taktika. De ne hozd szóba folyton folyvást.
- Szerinted megy most valami jó film, vagy ragaszkodsz ehhez a... ehhez itt – mutat a képernyőn zajló drámai jelenetre.
- Elvihetsz, ha akarsz.
- Akarok.
Átkapcsol, majd visszatelepszik az ágy szélére. A tegnapi film ismétlése megy. Engem ugyan nem igazán érdekel egyik műsor sem, de jobbat vagy hasznosabbat nem lehet csinálni a négy fal között. Elfekszem, de sehogy sem kényelmes. Percekig forgolódok és fészkelődök, míg végül megtalálom azt a testhelyzetet, ami kényelmesebbnek mondható, mint az összes többi. Unottan figyelem a képernyőn zajló jeleneteket, de nem kötöm össze őket és felfogni sem vagyok hajlandó. Reggelig le sem hunytam a szemeimet, mert féltem, újra csak felébreszteném őt. Ráadásul arról sincs emlékem, hogy érthetően beszéltem-e, vagy artikulálatlanul kiabáltam. Egyik sem lenne jó. De nem is akarom tudni. Főleg nem azt, hogy ha mondtam is valamit Sethnek, akkor ugyan mit mondtam. Egyre többször csukom be szemeimet, hogy egyre nagyobb időközönként nyissam ki őket. Aztán már eljutok arra a pontra, hogy szemhéjaim ólomnehézséggel zárulnak le és képtelen vagyok többé felemelni őket.
***
A napok hamar elrepültek, egyikünk sem hozta fel többé a múltat, mégis Seth-ről lerítt, hogy valami foglalkoztatja. Végül a munkások egy telefonhívás alkalmával közölték, hogy elkészültek mindennel, és visszamehetünk. Szóval nem volt kérdés, azonnal összepakoltunk és kijelentkeztünk. A hazafelé vezető úton Seth a gondolataiba merülve baktatott mellettem és a hó apró pelyhekben hullani kezdett. November vége van, szóval ez nem is annyira meglepő.
Ha nem tudnám, hogy ez az a lakás, amit pár napja itt hagytunk romokban, azt mondanám, hogy vadonatúj. Tisztaság szaga árad mindenből. Egy porszem, még annyi sem található sehol. A frissen festett falakon egy penész folt sem található. A sarkokból eltűntek a pókhálók. Az ablakok üvegei olyan tiszták, mintha ott sem lennének. S az egész lakást körbelengi az andalító meleg, ami a fűtőtestekből árad.
Ledobom a táskám és beveszem magam a fürdőszobába. Elsőként akarom kihasználni, hogy elnyúlhassak egy kád forró vízben. Örülnöm kéne, hogy újra itt lehetek, Seth-tel. Mégsem teszem. Bár a lakás olyan, mintha új lenne, sem a falak, sem a bútorok nem felejtenek. És ami azt illeti, mi sem. Egyikünk emlékeit sem lehet kimeszelni és teljesen tiszta, új lappal nem kezdhetünk. Mindig ott fog éktelenkedni rajta korábbi, közös múltunk fekete foltja.
Utánam Seth is fürdésre adja a fejét. Én a sokat megélt kanapéra ülve kapcsolom be a tévét. Olvashatnék is, csak azt épp nem szeretek olvasni. Végülis eszembe jut, hogy rá kéne gyújtani, így a tévét bekapcsolva hagyva lépek ki az erkélyre egy szál cigit elszívni. Mire Seth végez, már ismét a kanapén ülök.
- Elmondod végre? - kérdezi a fotelbe telepedve.
- Lenne értelme? – kérdezem bús szemeibe temetkezve.
- Szerinted lenne értelme? – kérdez vissza.
- Értelme csak akkor lenne, ha végighallgatnál. – sóhajtom szemeimet lehunyva.
- Azért vagyok itt. – feleli csendesen.
- Komolyan is veszel?
Bólint.
- Hagyod, hogy végigmondjam?
Ismét bólint.
- Nem akarom, hogy itt legyél. Semmi hasznod nem származik abból, ha itt tengeted a napjaidat. Egy romhalmaz vagyok. Sosem akartam, hogy így láss. Sem a szánalmadra, sem a csalódottságodra nincs többé szükségem. Carolnak, a kis vörös nővérkének játszi könnyedséggel sikerült elérnie, hogy túllépjek rajtad. Vagy legalábbis megfontoljam és beletörődjek a helyzetembe. De te felbukkantál. Szinte végszóra, mintha az egész életem egy elcseszett melodráma lenne. Életemben először féltem igazán azon az estén, és ez a félelem azóta sem ereszt el. Nem tőled félek, vagy attól, hogy visszajöttél. Nem. Saját magamtól félek. Attól, hogy milyen ember lettem, hogy milyen ember voltam. Nem ezt érdemelted volna tőlem. – nyelvemmel megnedvesítem szám szélét, majd folytatom. – Félek a tudattól, hogy már soha többé nem lesz olyan semmi, mint amilyen volt. Félek attól, hogy ha itt maradsz, megint te fogsz megsérülni a végén. – hangom megremeg, de Seth némán hallgat továbbra is. – Rettegtem attól, hogy elveszítelek. Aztán én magam üldöztelek el innen és hagytam, hogy kilépj azon az átokverte ajtón. – ránézek. – Mit akarunk még egymástól Seth? – kérdezem fásultan. – Meddig akarjuk egymás sebeit nyalogatni, miközben a múltat siratjuk?
- Valamit nagyon félreértettél. – szólal meg lassan, halkan. – Én nem a múltunkat akarom újból visszahozni. Azon már nem segíthetünk.
- Akkor mégis mit akarsz?
- Egy olyan jövőt összerakni, amiben nem kísértenek többé a múlt emlékei. De ehhez te is kellesz Vince.
- Ezt nem Annának kellett volna mondanod? – kérdezem keserűen.
- Anna életem legnagyobb hibája volt. – komorodik el.
- Megbántad? – ülök fel a kanapén és fordulok szembe vele. – Megbántad legalább annyira, mint én azt, hogy… hogy… - nem bírom kimondani
- Megerőszakoltál? – fejezi be helyettem, s én riadtan kapom fel a fejem. Ez az igazság, igen, megerőszakoltam. Egyszerűen csak ilyen formában sosem voltam képes ezt megfogalmazni. Az ő szájából hallva pedig még jobban pofon vág a tény. Nagyot nyelek, de képtelen vagyok elfojtani feltörő könnyeimet. Lehajtom fejem és arcomat tenyereimbe temetem.
- Annyira sajnálom. – motyogom tompán ujjaim között.
- Én is. – hangja rekedten cseng. Fájdalmas csend telepszik közénk. Végül felkel a fotelból. - Mássz arrébb. - szól rám és én meglepetten nézek rá, míg ő betesz egy játékot, aztán a kezembe nyomja az egyik kontrollert és leül mellém.
- Mit akarsz? - kérdezem értetlenül.
- Hülyére verni azt a hülye fejedet. - feleli egyszerűen. Elindítja a játékot.
- De... - kapom tekintetem a tévére, majd vissza rá. - De...
- Ha nem csinálsz semmit, én nyerek. - közli velem, tekintetét le sem véve a képernyőről.
- Mintha hagynám. - motyogom az orrom alatt és én is bekapcsolódom. Jó is ez így. Megint megmentett a saját bűntudatomtól.
Szerkesztve LastBreath által @ 2016. 05. 13. 20:10:30
|
| linka | 2016. 05. 13. 12:56:48 | #34295 |
Karakter: Seth Lesnar
Megjegyzés: Nyomimnak
Tompa pislákolással árasztják halvány fényüket a plafonon rögzített lámpák, míg én Vince ügyeskedését figyelem, ahogy már-már otthonos mozdulatokkal fordítja el a kulcsot a zárban. Nem merek abba belegondolni, hogy vajon járt-e már itt korábban is. A választ sejtem, és nem lep meg, viszont örömmel sem tölt el. Élte az életét ugyanúgy, ahogy éltem én is.
Ledobja táskáját az egyik ágyra, míg én mozdulatlanná dermedve szobrozok a szoba közepén. Nem rossz a berendezés. Annál mindenképpen jobb, mint amit vártam. Aránylag tiszta, nem otthonos, de barátságos. Vincent a fürdőbe lép, szemrevételezi, hogy majd aztán az ablakhoz lépve bámuljon ki az üvegen túli világra. Járt már itt korábban. Ebben egyre biztosabb vagyok, hiszen számtalan érvet tudnék felsorakoztatni amellett, hogy miért gondolom így. Csak nem lenne értelme.
Kihúzom a táskákat, aztán rendszerezek, és elpakolok. Nem fogok ezekből öltözködni.
- Segíthetnél – pillantok rá mogorván, mikor a fotelba letelepedve helyezi magát kényelembe.
- Akkor meg azon morognál, hogy nem olyan szisztéma szerint pakolok, mint ahogy azt te elképzelted – néz rám. - Ne mondd azt, hogy nem így volna.
Nem mondom, nem tiltakozok, mert igaza van.
Módszeresen szortírozok, és csak a legszükségesebbeket pakolom szem elé, hogy legalább azok után ne kelljen kutatnia egyikünknek sem. A tusfürdőket a fürdőbe viszem, ahogy a törölközőket és fogkeféket is. Vincent önkéntelen mosolya váratlanul ér, meglepődöm rajta, és elcsodálkozom a természetességén.
- Min mosolyogsz? - kérdem leülve az ágy szélére.
- Még mindig házias vagy.
- Valakinek muszáj, ha már te nem veszed hozzá a fáradtságot – szusszanok bosszúsan.
- Seth?
- Hmm?
- Merre jártál?
- Miért akarod tudni? - kérdem. - mást sem csinálsz, csak időről-időre felhozod a dolgot.
- Mert zavar, hogy nem tudom – ismeri be vontatottan.
Ami azt illeti, engem is zavar az, hogy én sem tudok róla semmit, de talán jobb is így mindkettőnknek. Egyszerűbb újra kezdeni tiszta lappal. Ezalatt az egy év alatt tettem olyanokat, amikre nem vagyok büszke. Nincs szükségem arra, hogy tudjon róluk ő is.
- Engem is zavar, hogy nem tudom – mondom.
- Micsodát?
- Mindent, ami veled történt, amíg én nem voltam itt.
- Nem örülnél neki, ha elmondanám – mosolyodik el fátyolos keserűséggel.
A helyzet abszurditása megmosolyogtat, mert ennél rosszabb már semmi sem lehet. Választ vár valamiről, s mindezt anélkül, hogy ő bármit is elárulna abból az egy évből.
- Az lehet, de legalább tudnám.
Nem fog válaszolni, tudom jól. Sóhajtva túr a hajába.
- Jól esne most egy pár sör.
Felnézek rá, keresve tekintetében a választ arra, hogy vajon komolyan gondolta-e. Ez a pár nap elfeledtette velem a világunk valóságát.
- Úgy felforgattad a tökéletes kis életemet azzal, hogy visszajöttél, hogy szinte megfeledkeztem arról, hogy alkoholista vagyok – magyarázza egy halvány félmosollyal az ajkai szegletében.
- Értek hozzá.
- Igen – biccenti. - Mindig értettél hozzá, hogy felforgasd az életem.
- Te voltál az, aki felforgatta az én életemet – javítom ki.
- Igen, lehet.
- Lehet? - kérdezek vissza. - Én nem maradoztam ki éjjelenként, nem kerültem balhékba. Értem sosem kellett lerágnod a körmeidet!
- Ez jó – bólint rá lassan a szavaimra. - Mondjad csak nyugodtan, elvégre az elfojtás káros. Olvastam az egyik könyvedben – mosolyog színtelenül.
- Minek nyúlkálsz a cuccaimhoz? - remeg meg a hangom. - Vince, hol rontottuk el? - kérdem csendesen.
- Leginkább mindenhol – von vállat.
Mindenhol...Talán rossz döntés volt mind a kettőnktől az, hogy végül egymás mellett kötöttünk ki. Lehet hagynunk kellett volna, hogy ez a barátság is elmúljon észrevétlenül.
- Igen. Én is így gondolom – sóhajtok fel.
Az éj csendje váratlan szakad a nyakunkba.
Szokatlan ez a törékeny békesség, egyszerre rémít, s nyugtat meg. A tévé képernyőjét bámulva dőlök hátra, míg a film kényszeres monotonitással halad, s rabolja tőlünk el az értékes perceket, melyeket akár beszélgetéssel, és egymás megismerésével is tölthetnénk. Vincent kritikus szavai megmosolyogtatnak, ahogy nevetésre ösztönöz egy-egy jelenetsor is. A vacsora nem igényel melegítést, amire egyenlőre nem tudom, lenne-e lehetőségünk. Elsőként zárkózik a fürdőbe, míg én elpakolok, aztán jön a váltás. Lehunyom szemeimet, s jól eső borzongás szalad idegeimen át, a forró vízpermet ellazít és felmelegít. Megnyugtat. Melegítőbe bújva itatom fel hajamból a cseppeket, aztán az ágyba dőlve a takaró alá bújok. Tiszta öblítőillat lepi el érzékeimet.
Kiáltozásra riadok. Először nem értem honnan jönnek a kétségbeejtő hangok, majd mikor rájövök, ijedten ugrok ki az ágyból. Az ablakon át bevilágító Hold sápadt fényében botladozom át a szobán, leülök Vincent ágyának szélére.
- Seth! - meglepődöm hangjának riadtságán. - Seth – megrökönyödöm, ahogy a nevemet ejti -, kinyíltak a virágok.
Csendesen csitítom, nehéz őt kiszakítanom a rémálmából. Hosszú perceknek tűnik, míg lassacskán megnyugszik, már nem hánykolódik verejtékében úszva, és nem kiabál, helyette csendes fásultsággal süti le szemeit, mintha félne szembenézni a valósággal, velem, önmagával.
- Csak egy rémálom – szólok csendesen, félresimítom verejtéktől nedves tincseit, amik a homlokához tapadva árválkodnak.
- Sokáig ez volt a valóságom – susogja elveszetten.
Bólintok. Nincs semmi, amit mondani tudnék neki erre.
- Szeretnéd elmesélni?
Nemet int, és én elfogadom. Nem fogom őt nyaggatni, hogy mesélje el, nem lenne értelme és csak felzaklatnám vele.
- Bocs, hogy felébresztettelek.
- Hé, vissza tudsz majd aludni?
Zavaros pillantást vet rám, majd az oldalára fordulva halvány mosolyra húzza a száját, és lehunyja a szemeit.
- Húzzál aludni – dünnyögi.
Felnevetek halkan, aztán apró bólintással telepszem át a saját ágyamra, de a pihentető álomra még várnom kell.
Nyúzottan mosok el mindent, aztán elpakolom a reggeli maradványait, míg Vincent hol az ablakon mered ki, hol valamelyik ágyra telepedve bámulja az unalmas, ostoba reggeli műsorokat. Leginkább gyerekmesék és az agyhalál ezerötszázadik része, amiben újabb drámák, életeket átszövő titkok, szerelmek, gyilkosságok és megcsalások kerülnek terítékre. Nem értem ezeket, ahogyan nem értem azt sem, minek nézik őket. Számomra felfoghatatlan volt mindig is, mi érdekeset találnak ezekben az emberek. Szinte mindegyik ugyanazon a síkon fut, ugyanazt a tematikát követi. Vince arcára pillantok, kisimult, szemei alól a táskák felszívódni látszanak, és már az arca sem olyan élettelenül szürke és csontos. Kezd önmagára találni.
- Tényleg bocs az éjszaka miatt – pillant rám.
Elfordulok tőle, és újra a pakolásnak szentelem minden figyelmem. Megvonom a vállam.
- Az én döntésem volt, hogy ébren maradok-e.
Ahogy az én döntésem volt az is, hogy visszajövök hozzá és vele maradok. Pedig ezeregy lehetőségem lett volna arra, hogy új életet kezdjek és én mégis ragaszkodom ehhez az egyhez.
- Miattam aggódtál.
- Megvolt rá az okom – sóhajtok fel. - De hagyjuk ezt. Szerinted szoktak itt takarítani egyáltalán?
- Szoktak – vágja rá habozás nélkül.
Elfintorodom. Hát persze, neki nem ez lehet az első alkalom, amit itt éjszakázva tölt.
Felsóhajt ő is, egészen elkedvtelenedve, mint aki már előre unja a mai napot.
- Jártál már itt korábban is, nem igaz? - kérdezek rá látszólag érdektelenül.
- Miért kérded, ha a választ már tudod is?
- Tévedhetek is – torpannak meg kezeim a ruha összehajtásában.
- Hogy te? - nevet fel röviden. - Kit akarsz becsapni, Seth?
- Kivel? - kérdem elcsendesedve.
- Nem mindegy? Miért akarod ennyire tudni, mondd? Régen volt, értelme sincs feszegetni a múltat.
Lassan bólintok, igaza van. Nagyon is, és engem mégis bosszant ez az egész.
- Ne haragudj, hogy faggattalak. Nincs hozzá közöm – ülök le az ágy szélére.
- Ha haragszom is érte, az nem amiatt van, mert faggatózol vagy, mert nincs hozzá közöd – telepszik át mellém ő is.
- Hát akkor?
- A múltunk nem épp rózsás, tudjuk ezt mind a ketten, de te ahelyett, hogy hagynád inkább az egészet a francba, újra és újra feszegetni próbálod. Pedig tudod te magad is, hogy azzal csak a saját sebeidet tépnéd fel, és velük együtt az enyéimet is.
- Nem tehetünk úgy, mintha az egész meg sem történt volna, nem felejthetjük el – dörzsölöm meg a tarkómat.
- És én nem is ezt várom – mosolyog szelíden. - nyilván a felejtés nem opció és nem is lenne éppen a legjobb taktika. De ne hozd szóba folyton folyvást.
Nincsen távirányító, így felállok és várakozva pillantok rá.
- Szerinted megy most valami jó film, vagy ragaszkodsz ehhez a... ehhez itt – bökök fél kézzel a képernyőn zajló roppant érdekfeszítő jelenetre.
- Elvihetsz, ha akarsz.
- Akarok – döntöm el.
Átkapcsolok, és kisvártatva meg is állapodok egy filmen, gyilkosság, nyomozás, ismétlése a tegnapinak, de még mindig izgalmasabb, mint az a szappanopera volt. Ezt a részt láttam már többször is, de még mindig izgalmas, és felkelti a figyelmem. Nevetséges, hogy akárhányszor nézem újra, mindig találok benne valami újdonságot, amit korábban nem figyeltem meg. Olyan, mint egy jó könyv. Meglepetést nyújt a hatodik újraolvasás után is.
Vincent mellém heveredik, felhúzza a lábát, fészkelődik és mocorog, de csak nem találja a helyét tíz perc után sem. Én a filmbe merülök, próbálok visszaemlékezni a végére, de nem megy. Halvány fogalmam sincs arról, végül ki lesz a gyilkos, és ez egyszerre tölt el lelkesedéssel és bosszant fel végtelenül. Vincent mellettem elcsendesedik, rápillantva mosolyodom el, mikor békés arcára esik a tekintetem. Hosszú pillái kisfiús benyomást keltenek, és éles kontrasztot alkotnak markáns arccsontjaival. Elaludt, és bár mindezt tette úgy, hogy a film még élvezhető hangerővel ment, lehalkítom, és ráterítek egy takarót. Én ugyan nem fázom, de melegnek sem mondhatnám a szobát.
- Na látod, hogy fárad voltál még te magad is – kapcsolok el a film végeztével.
Szerkesztve linka által @ 2016. 05. 13. 13:00:51
|
| LastBreath | 2016. 05. 12. 19:18:30 | #34294 |
Karakter: Vincent Goldwin
Megjegyzés: Hippimnek
Szórakozottan beletúrok a zacskóba. Elmondtam mindent, amit el kellett mondanom, hogy Seth mit kezd az információkkal, az már rajta áll. Mindig is kiszámíthatatlan volt, így talán nem is kéne csodálkoznom azon, amit tesz. Mégis elakadó lélegzettel konstatálom, hogy szorosan a karjaiba zár. Nem undorodik? S, ha nem, akkor miért nem? Még én magam is undorodom magamtól. Szaggatott lélegzettel, zsibbadt tagokkal hagyom, hogy még szorosabbra vonja ölelését, s érzem, ahogy teste hozzám simul. Vállamra hajtja fejét.
- Sajnálom, hogy a szüleid vakok, igazad volt mindvégig, mert ők soha nem fognak azokká az emberekké válni, akik érdemesek lennének a tulajdon gyerekük szeretetére.
A sajnálat és a szánalom nagy úr. De még időben helyre kell tennem kettőnk között ezt a dolgot. Megalázó, ha csupán a szánalom hajtja. Mert ugyan mi másért lenne itt? Olyan lehetek a szemeiben, mint egy ázott kutya, akit kint hagytak az út szélén elpusztulni.
- Csak azt adták, amit vártam. Se többet, se kevesebbet.
Elhúzódom tőle és a kínos pillanatot oldva kezem újra elmerül a szatyorban, hogy kiemeljen belőle egy játékot.
- Jó, ez az én saram – dünnyögi, kezemből kivéve az apró zongorát.
- Legközelebb figyelhetnél – adom kezébe a citromlevet.
- Vagy akár velem is jöhetnél – veti fel szórakozottan, miközben tovább fojtatja a pakolást. - A zongorát meg egyébként is tudatosan tettem a kosaramba.
- Miért? - hökkenek meg.
- Mert valaki úgy döntött, hogy szétveri a régit.
- Figyelj,...
- Nehogy bocsánatot kérj érte – vág szavamba. - Talán jót is tettél ezzel – arcát egy pillanatra fintor árnyékolja be.
- Az ujjaid?
Biccentés a válasza. Tagadnám, ha azt mondanám, hogy sosem értettem a zongora iránti szerelmét. Már egész kölyök korunk óta szenvedélyesen szerette a billentyűs hangszert. Órákat vett és csodálatosan játszott, gyorsan tanult és rövid idő alatt hatalmasat fejlődött. Akkoriban még úgy tűnt, zongorista lesz belőle. Aztán valahogy, valamikor, valami tönkrement. Nem tudott többé fájdalom nélkül játszani és ez majdnem tönkretette őt. Nagyon maga alatt volt. De erős. Mindig is erős volt és új célt talált magának, amit megvalósíthatott. Ő mindig talpra állt, amikor valami a földre taszította. Én meg ahelyett, hogy az ő példáját követtem volna, talpra állás helyett gödröt ástam magam alá.
- Vince?
- Hm?
- Hova fogjuk ezeket tenni? - mutat a hűtőre. - Ha itt felújítás lesz, és mi nem maradunk végiggyönyörködni az egészet, mit kezdünk ezzel a sok holmival?
- Hűtőben vannak, nem fog megromlani semmi – vonok vállat.
- Remélem – dünnyögi orra alatt és felüti a szakácskönyvet.
Mikor lett ekkora hobbija a főzés? Nos nem számít. A földön heverő csomagra pillantok és elhúzom a számat. Füstölők. Töméntelen mennyiségben.
- Megint buddhista templomot akarsz csinálni majd a szobádból?
- Kinéztem sok kicsi elefántot is – nevet fel röviden. -, jó helyük lesz a lakásban.
- Ebbe nem egyezek bele – közlöm a miheztartás végett.
- Még jó, hogy nem kértem ki a véleményed – mosolyodik el, majd visszalép a szakácskönyvhöz.
- Mit akarsz csinálni?
- Még nem tudom – elgondolkodva forgatja a lapokat.
- Jó, akkor úgy kérdem, minek akarsz főzni? Vagy sütni? Nem fogyott el még a tegnapi sem.
- Nem tudom mi mást csinálhatnék. Ezt a romhalmaz nem tudom otthonomként tekinteni. Nem találom a helyem, és annak sem lenne értelme, ha nekiállnék takarítani. Pedig meglenne hozzá minden. Ez az egy év nehéz időszak volt, és nem csak neked, tudom, de...
- Meghagytam a játékaidat – vágok szavába.
- Hogy? - kérdezi meglepetten.
- Jól értetted – vonok vállat.
- Az összeset? - hangja bizonytalanul cseng.
- Az összeset – biccentek.
- Köszönöm.
Bizonytalanul elmosolyodom, ahogy zsebre teszem kezeimet és elnyúlok a kanapén.
***
A munkások korán érkeznek. Seth már korábban összepakolt és így indulásra készek vagyunk. Már csak az hiányzik a listáról, hogy eligazítsam a brigád tagjait, ám azok az én útmutatásom nélkül is remekül feltalálják magukat. Seth a folyosón ácsorog, idegesen, türelmetlenül.
- Pár sarokra innen van egy motel – állok mellé a falat támasztani.
- Az jó lesz – bólint. - Sikerült megbeszélni mindent?
- Nagy szükségük nem volt rám – felelem, miközben felemelem az egyik táskát.
- Nagyon megrökönyödtek, mikor meglátták a szobákat?
- Azért kapják a fizetést, hogy rendbe szedjék.
Elindulunk. A levegő hűvös, sőt már-már hideg. Szokatlanul fagyos, ahhoz képest, hogy ilyenkor inkább csak esős szokott lenni. Seth fázósan húzza összébb magán a kabátot. Gyalogolunk, hiszen nincs messze a hely. Fölösleges pénzkidobás volna, ha taxit fognánk magunknak. Negyed óra sétába még senki nem halt bele. Az épület kívülről semmit sem változott, s megállapíthatom, hogy belülről sem, mikor végre megérkezünk és belépünk. A recepciós pult mögött ücsörgő nő azonnal felismer.
- Meddig maradunk itt? - kérdezi, miközben szorosan a nyomomban marad.
- Csak pár napot. - felelem.
Nem akarok leállni cseverészni és bájologni, így gyorsan igyekszem elintézni minden ostoba papírmunkát, hogy végre kaphassunk egy kétágyas szobát. A szűk és félhomályos folyosó végtelenül hosszúnak tűnik a nyomasztó csendben, ami végigkísér minket. De semmi nem tart örökké, így megérkezünk a kulcson jelölt számú szoba ajtaja elé. A kulcsot beillesztem a zárba és elfordítom. Az ajtó nyöszörögve tárul ki előttünk. Magam elé engedem Sethet, majd én is belépek. Becsukom az ajtót magunk mögött. Seth elveszetten ácsorog az apró szoba közepén. Én ledobom táskámat az egyik ágyra, majd szemrevételezem a fürdőt. Egy zuhanytálca, egy mosdókagyló, fölötte tükörrel, no és egy vécé is helyet foglal. A helység éppen csak akkora, hogy két ember már tömegnek számítson odabent. Becsukom az ajtaját és az ablakokhoz lépek. Ezer éve nem jártam itt. Különös, hogy a recepciós felismert. Szemeiben csodálkozás tükröződött, mikor kétágyas szobát kértem, de nem firtatta. Az épp rendet rakó Sethnek fölösleges tudnia, hogy kiket és hányszor hoztam el ide, míg ő otthon virrasztott a lelkemért. Akkor sem volt értelme ezt elmondanom neki, most meg már teljesen lényegtelen.
- Segíthetnél. – néz rám rosszallóan, mikor helyet foglalok a fotelben.
- Akkor meg azon morognál, hogy nem olyan szisztéma szerint pakolok, mint ahogy azt te elképzelted. – emelem rá tekintetem. – Ne mondd azt, hogy nem így volna.
Válaszomba beletörődik, és nem erősködik tovább. Minden figyelmét annak szenteli, hogy otthonosabbá varázsolja a lelakott szobát, melynek egykor halványzöld tapétája már sárgás és szakadt, a sarkokban penész tenyészik és a szőnyeg is látott már jobb napokat. Pár napot kibírunk itt. Megmosolyogtat, hogy van, ami nem változott.
- Min mosolyogsz? – érdeklődik leülve az ágy szélére.
- Még mindig házias vagy.
- Valakinek muszáj, ha már te nem veszed hozzá a fáradtságot. – szusszan fel bosszúsan.
- Seth?
- Hmm?
- Merre jártál?
- Miért akarod tudni? – kérdezi színtelen hangon. – Mást sem csinálsz, csak időről időre felhozod a dolgot.
- Mert zavar, hogy nem tudom. – ismerem be.
- Engem is zavar, hogy nem tudom. – mered maga elé.
- Micsodát?
- Mindent, ami veled történt, amíg én nem voltam itt.
- Nem örülnél neki, ha elmondanám. – mosolyodom el keserűen.
- Az lehet, de legalább tudnám.
Annyiban hagyom. Tudom, hogy arra vár, hogy mondjak valamit, de az csak még jobban megsebezné, ha mesélni kezdenék. Így csak nagyot sóhajtva túrok a hajamba.
- Jól esne most egy pár doboz sör.
Riadtan kapja rám tekintetét.
- Úgy felforgattad a tökéletes kis életemet azzal, hogy visszajöttél, hogy szinte megfeledkeztem arról, hogy alkoholista vagyok. – kúszik félmosoly ajkaim köré.
- Értek hozzá. – motyogja orra alatt.
- Igen. – biccentek. – Mindig értettél hozzá, hogy felforgasd az életem.
- Te voltál az, aki felforgatta az én életemet. – kéri ki magának.
- Igen, lehet. – ismerem be.
- Lehet? – hüledezik. – Én nem maradoztam ki éjjelenként, nem kerültem balhékba. Érten sosem kellett lerágnod a körmeidet!
- Ez jó. – bólintok lassan. – Mondjad csak nyugodtan, elvégre az elfojtás káros. Olvastam az egyik könyvedben. – mosolyodom el halványan.
- Minek nyúlkálsz a cuccaimhoz? – kérdezi megremegő hangon, s nekem ennyi éppen elég ahhoz, hogy tudjam, emlékszik még arra a régi napra. – Vince, hol rontottuk el? – kérdezi halkan.
- Leginkább mindenhol. – vonok vállat.
- Igen. Én is így gondolom. – sóhajt fel.
A nap hamar elmúlik, s mi olyan átlagosan és unalmasan töltjük, mint két nyugdíjas az öregek otthonában. Az ócska tévé előtt punnyadunk és ócska műsorokat nézünk. Néha kritizáljuk őket, néha fel-felkuncogunk rajtuk, de ennél többet nem csinálunk. Ezek után szerényen megvacsorázunk. Felváltva zárkózunk be a fürdőbe, végül álomra hajtjuk a fejünket.
Persze a pokolnak ma éjjel is el kell jönnie, nem kímél meg és ugyanolyan intenzíven gyötörnek a rémálmok, mint bármikor máskor. A rémálmok, amikben Seth újra elhagy, vagy épp holtan látom. A rémálmok, melyekben újra és újra lövöm magam, szoros egymásutánban, megállás nélkül, de az eufória csak nem jön, végül karom már teljesen szétroncsolódik. A rémálmok, melyekben újra és újra kinyílnak képzeletem vörös virágai, melyek immár a halálfélelemmel társulnak.
- Seth! – kiáltok kétségbeesetten. – Seth… - nyöszörgöm. - …kinyíltak a virágok.
Seth alakja feldereng előttem és már nem tudom megállapítani, hogy ébren vagyok-e vagy álmodok. Mozognak ajkai, hangja tompán és érthetetlenül ér el hozzám. Nem, ő nincs itt. Elment. Itt hagyott. Egyedül vagyok. Hol vagyok?
- Seth… ne menj el. – motyogom zavartan.
|
| linka | 2016. 05. 11. 21:39:12 | #34293 |
Karakter: Seth Lesnar
Megjegyzés: Nyomimnak
Szeretném elhinni, hogy voltak pillanatai, mikor küzdött. Mikor megpróbált tenni az ellen, amivé lassan vált. Tudok arról, mi mindenen ment át, de a lelkét azt nem ismerem.
- Most erre mit mondjak? - kérdez komoran.
- Leginkább az igazat.
- Le akartam szokni az ivásról. Az élet elszaródott. Ennyi – sóhajtja.
- Ennyi? - kérdem epésen. - Elszaródott az élet? És ezt egy vállrándítással el is lehet intézni, igaz? Mert ez egy olyan csekély probléma, hogy oda sem kell rá figyelni.
Túl könnyelműen veszi az életét, ugyanúgy, mint ahogyan egy éve is tette. Biccent, mintha az elfogadásával egyszerűbbé tenne mindent, holott csak még inkább felhergel vele engem. A fenébe is, legalább, ha ellenkezne. Csak próbálná elhitetni velem, hogy nincs igazam. Hogy nem csak ennyiről szól ez az egész. A kabátjához lép, és a zsebébe nyúl, megkapom tőle az áhított tollat. Fejben már összeállítottam a listát, végigjártam mindent, hogy tudjam miből mennyire van szükségünk. Lekörmölök mindent, aztán kabátot húzok és lelépek.
A pénztárnál ülő fiatal lány ismerős mosollyal fogad, kedvesen üdvözöl, és én nem adok neki esélyt arra, hogy beszélgetésbe folyjon velem. Rutinosan haladok a sorok között, nem nézelődök, nem szagolgatok és nem válogatok, megfogom és kosárba teszem azt, ami hozzám a legközelebb esik. A játékzongora láttán futó mosoly szalad át ajkaim vonalán, nem habozok, mert, ha megtenném, akkor meg is gondolnám magam, de így csak egyszerűen kosárba teszem azt is. Vince legközelebb kétszer is meggondolja majd, hogy mimet teszi tönkre. Odakint az idő egyre rémesebb, egyre hidegebb van, rákényszerít a sietségre, mintha nem lenne már amúgy is ezeregy okom arra, hogy igyekezzek és hazaérjek minél hamarabb. Vincenten már meg sem lepődök, igazából vártam is, hogy mikor megy majd ki dohányozni. Olybá tűnik újra a cigaretta vált az életévé. Először a tejet és tojást pakolom el, elrendezem mindegyiket a hűtőbe. Vincent a szatyrokat túrja fel, nézelődik, kezei közt forgatja a vásárolt holmit, míg én helyükre teszem a zöldségeket és a fagyasztott húst is. Az már a fagyasztóba kerül, mert egyenlőre nem lesz rá szükségünk.
- Seth. Ez gyerek sampon – emeli meg a kezében tartott flakont. Értetlenül fordulok felé.
- Mutasd – lépek oda hozzá, kiveszem a kezéből. Szép rózsaszínes árnyalatban játszik, hogy a pokolba nem vettem én ezt észre? Az asztalra teszem, most már mindegy, nem fogom visszavinni. Újra a kipakolásnak szentelem minden figyelmem.
- Seth.
- Mi van már? - morgom.
- Egy cseppet sem kételkedem benned, de mióta szereted a tejszínhabot?
Mi az, hogy mióta szeretem? Soha egyetlen szóval nem állítottam ilyet.
- Nem szeretem a tejszínhabot.
- Akkor minek vettél egy egész tubussal?
- Én nem vettem – tiltakozom egyből, de elbukom, mert pontosan azt tartja a kezében; tejszínhabot. - Ezt nem hiszem el – meredek rá ingerülten. - A lakás romokban és miattad semmire nem tudok koncentrálni.
Kihúzza az egyik széket és leül rá. Már nem matat tovább egyik szatyorban sem.
- Beszéltem apámmal – szólal meg kisvártatva.
- Mikor?
Egyáltalán miért nem mondta ezt hamarabb?
- Amíg te a boltban voltál – kulcsolja össze ujjait az asztalon. - Küld pár embert, akik majd felújítják a lakást. Lehet, hogy egy pár napig máshol kell megszállnunk. Egy hotelban, vagy valahol.
- El is felejtettem, milyen kényelmesen támaszkodhatsz a szüleidre – jegyzem meg gúnyosan.
- Többé már nem – mosolyodik el vérszegényen.
Többé már nem? Ezt nem értem, de nem faggathatom. Ha úgy dönt, hogy tudnom kell róla nekem is, majd elmondja.
- Apám bejött a kórházba pár nappal azelőtt, hogy te megérkeztél volna – ezen őszintén elcsodálkozom. - Csak azért jött, hogy közölje, anyám újra férjhez ment és nem keres majd többet. Nem, mintha valaha is keresett volna - von vállat. - Röviden elmondta, hogy mekkorát csalódott, aztán beismerte, hogy többet nem is várt tőlem – néz a szemeimbe. - Most az egyszer végre az voltam a szemeibe, amit várt, hogy leszek. Nem így kellett volna lennie - rázza meg a fejét. - Ma felhívtam. Nem örült nekem. Megígértem neki, hogy nem keresem többé, csak most utoljára segítsen ki. Neki ez nem volt elég. De megkapjuk a segítségét , szóval nem számít.
- Mi az, hogy nem volt neki elég? - komorodom el.
- Kitagadott – vallja be csendesen. - Ez volt a feltétele annak, hogy most segít.
Kitagadták. Mintaszülők, akik gyönyörűek a médiában, akik álomotthont ígérnek, és akik leveszik egyetlen fiúkról a támaszt nyújtó kezeiket, félelmetes, és mindezt teszik ahelyett, hogy segítenének neki talpra állni újra. Pedig ez lenne nekik a legkevesebb, mégis Vincentnek volt igaza. Ő tudta azt mindig, amit én egyszerűen nem akartam elfogadni. Újabb hazugság, ami önmagam felé irányult, és amit nem mástól kaptam, hanem én nyújtottam magamnak. Nevetséges, hogy az ember ellensége időnként pont saját maga. Számat beharapva gondolkodom, míg újabb doboz tojást rakok a hűtőbe. Bevásároltam, de ha el kell hagynunk a házat, fogalmam sincs, hogy ezekkel mi lesz. Fogalmam sincs, hogy kettőnkkel mi lesz. Hogy Vincent hogy lépi majd át ezt a csalódást is.
Zörög a zacskó, ahogy beletúr, hogy aztán szemügyre vegyen egy újabb haszontalan kacatot. Megdermed, de ezúttal nem utasít el, nem lép távolabb és nem remeg meg. Félve lélegzik, míg én szorosabban köré fonom a karjaimat, átölelve hajtom arcomat a vállgödrébe.
- Sajnálom, hogy a szüleid vakok, igazad volt mindvégig, mert ők soha nem fognak azokká az emberekké válni, akik érdemesek lennének a tulajdon gyerekük szeretetére.
Megvonja a vállát.
- Csak azt adták, amit vártam. Se többet, se kevesebbet.
Felsóhajtok, aztán felnyögök, mikor elhúzódik és egy halvány mosollyal újra beletúr a zacskóba.
- Jó, ez az én saram – dünnyögöm elvéve tőle a gyerekeknek való cukorka-kék játékzongorát.
- Legközelebb figyelhetnél – nyomja kezembe a citromlevet is, aztán egy rövid nevetés után a három teás dobozt.
- Vagy akár velem is jöhetnél – teszem el a holmikat. Mindent a helyére, úgy, ahogy régen voltak. - A zongorát meg egyébként is tudatosan tettem a kosaramba.
- Miért? - lepődik meg.
- Mert valaki úgy döntött, hogy szétveri a régit – pillantok rá gyászosan.
- Figyelj,...
- Nehogy bocsánatot kérj érte – vágok a szavába sietősen, még mielőtt nagyon belelovalná magát az egészbe. - Talán jót is tettél ezzel – fintorodom el.
- Az ujjaid? - kérdez rá.
Biccentek. Puhán mozgatom meg kezeimet, kiroppantom a csuklómat. Nevetséges, hogy így nem érzek semmit. Tehetek bármit, hasogathatok farönköket és moshatom az edényeket, éjt nappallá téve festhetném a falat akár én is, mert mindegy lenne, nem érezném a nyomát. Nem úgy, mint mikor annak idején lenyomtam a billentyűket. Az az éles tűszúrásnyi fájdalom szinte azonnal jelentkezett az ujjaimban. Az időközben kiüresedett zacskót is elteszem, jó helye van annak a szekrényben, mert ki tudja mikor lesz majd rá szüksége valamelyikünknek. Arra meg felesleges pénzt költeni, hogy minden egyes bevásárlás alkalmával újat vegyünk.
- Vince?
- Hm? - pillant rám fel, miután segítségként betolta az egyik széket a helyére.
- Hova fogjuk ezeket tenni? - intek a dugig megtöltött hűtő felé. - Ha itt felújítás lesz, és mi nem maradunk végiggyönyörködni az egészet, mit kezdünk ezzel a sok holmival?
- Hűtőben vannak, nem fog megromlani semmi – von vállat.
- Remélem – dünnyögöm végigmustrálva a szakácskönyvben lévő képeket.
A recept maga nekem tökmindegy, hiszen alapanyag gyakorlatilag mindenhez van, kérdés, hogy végül mi készüljön el belőlük.
- Megint buddhista templomot akarsz csinálni majd a szobádból?
Kíváncsian pillantok rá, ahogy a földről felemeli azt a csomagnyi, dekoratívan elrendezett füstölőt, amit korában még kitörő lelkesedéssel vásároltam meg, aztán valahogy meg is feledkeztem róla a pakolás miatt. Leginkább a színük tetszett meg, a mályva és a halványzöld, de az illatuk is kellemesnek mondható.
- Kinéztem sok kicsi elefántot is – nevetem el magam -, jó helyük lesz a lakásban.
- Ebbe nem egyezek bele – jegyzi meg.
- Még jó, hogy nem kértem ki a véleményed – mosolyodom el, aztán a pulthoz lépve fellapozom az ottfelejtett szakácskönyvet.
- Mit akarsz csinálni?
- Még nem tudom – lapozok újat a könyvben.
- Jó, akkor úgy kérdem, minek akarsz főzni? Vagy sütni? Nem fogyott el még a tegnapi sem.
- Nem tudom mi mást csinálhatnék. Ezt a romhalmaz nem tudom otthonomként tekinteni. Nem találom a helyem, és annak sem lenne értelme, ha nekiállnék takarítani. Pedig meglenne hozzá minden. Ez az egy év nehéz időszak volt, és nem csak neked, tudom, de...
- Meghagytam a játékaidat – szól közbe.
- Hogy? - döbbenek le teljesen.
- Jól értetted – von vállat.
- Az összeset? - kérdem bizonytalanul.
- Az összeset – bólint rá.
- Köszönöm.
Halvány mosoly a válasza, aztán a zsebeibe túr, majd a kanapén elheveredve lehunyja a szemeit. Elmosolyodom én is.
Minden csomag a helyén várakozik már, míg én ujjaimat tördelve bámulom meg a lépcsőházban elhaladó embereket. A lakóközösség nagyja cserélődött, fiatalok, családok költöztek be, míg vannak, akik elköltöztek, és a lakásuk üresen kong. Szerettem itt élni, hiszen jobb szomszédokat nem is kívánhattunk volna magunknak. Nem egyszer szemtanúi voltak már Vincent alkohol ittas érkezésének, és mégsem tették szóvá, birka türelemmel hagyták, hadd élje ki magát. Cipőm orrával rugdosok arrébb egy elhajított papírgalacsint, míg türelmesen arra várok, hogy végre indulhassunk. Számomra olyan mindegy, milyen lesz az új lakás, lényeg, hogy élhető legyen és tiszta.
- Pár sarokra innen van egy motel – újabbat rúgok a papírba, aztán várakozva nézek a velem szemben állóra, mindkét keze a zsebében van, lezser eleganciával áll, s mindezt teszi úgy, hogy arcának sápadtsága nem szűnt meg, ahogyan soványsága is kiütközik.
- Az jó lesz – bólintok rá. - Sikerült megbeszélni mindent?
- Nagy szükségük nem volt rám – feleli felkapva az egyik táskát, amiben az ő ruhái vannak.
- Nagyon megrökönyödtek, mikor meglátták a szobákat?
- Azért kapják a fizetést, hogy rendbe szedjék.
Ez logikus, érthető is. Sálamba fúrom az arcomat, ahogy odakint a fagyos levegő arcul csap. Elszoktam már a fagytól, így most csak még inkább érzem az évszak hidegét. Nem beszéljük meg, de egyikünk se int le egyetlen taxit sem. Ha valóban csak pár sarokra van az a motel, olyan mindegy, mivel tesszük meg azt a távot. A pénzzel pedig jobb lesz okosan bánni, ezúttal már nem lesz senki, aki támogathatna, és minden bizonnyal az én ösztöndíjamnak is lőttek, ahogyan elfelejthetem az egyetemi tanulmányaimat is. Nem lenne értelme visszamennem, egy év kihagyás rengeteg idő. Lejárom mindkét lábamat, mire célba érve Vince belép egy otthonos, ám határozottan érdekesen kinéző épületbe. A színe élénkzöld, olyan, akár a pisztácia. Büféként funkcionál, míg hátul találhatóak a szobák.
- Meddig maradunk itt? - érdeklődök követve őt.
Nem ez lehet a legelső alkalom, hogy itt jár, ahhoz túl otthonosan mozog már és a recepcióban ücsörgő fiatal nő is kedvesen mosolyogva üdvözli őt.
- Csak pár napot.
Egy szobát kér, két ágyal.
Követem őt fel a lépcsőn, az ő kezében van a kulcs.
Szerkesztve linka által @ 2016. 05. 11. 21:43:23
|
| LastBreath | 2016. 05. 11. 18:31:24 | #34292 |
Karakter: Vincent Goldwin
Megjegyzés: Hippimnek
- Seth...
- Ne mond ki így a nevem – sóhajtja. - Utálom így hallani, és utálom látni azt, hogy ez lett végül mindenből. De mondd, mit szeretnél?
- Miért nem a szobádban alszol?
Nem felel azonnal. Tekintete elréved egy pillanatra.
- Egy éve nem járt senki sem a szobámban – feleli lassan. - Ez meglátszik, a levegőn, a bútorokon, poros minden, és dohos – von vállat végül.
- Lenne értelme rákérdeznem arra újra, hogy miért jöttél vissza? - próbálkozom újra.
Felhorkant, majd halovány mosollyal ingatja meg a fejét.
- Nem, azt hiszem nem lenne. - válaszolja.
Biccentek, sejtettem, hogy ez lesz a válasza. Több szó nem esik köztünk. Én némán fejezem be vacsorámat, ő pedig némán mered maga elé. A mosogatóba teszem a tányért és az evőeszközöket, visszavonulok a szobámba.
Nyugtalanul alszom. Hánykolódom és rémálmok gyötörnek. Hol vacogok, hol meggyulladok, de mindig egyformán izzadok. Ha el is tudok aludni, az nem tart sokáig és ébrenlétek csipkézik azt a minimális időt, amit pihenéssel tölthetek. Hajnalban végül megunom és a nappaliba lépek. Seth feltúrja a fiókokat, miközben valamit nagyon keres.
- Miért nem alszol? - kérdezem.
Nem válaszol. Zsebretesz egy fülhallgatót, betolja a fiókot, majd kihúz egy másikat, hogy azt is felforgassa.
- Seth...?
- Azért, mert nem tudok – sóhajt türelmetlenül, egy pillanatra felém fordulva, majd ismét a fiók tartalmának szenteli figyelmét. - Nem hiszem el, hogy nincs ebben a nyamvadt lakásban egyetlen használható toll sem, vagy legalább egy ceruza.
- Minek neked?
- Listához. Tegnap körülnéztem, és szinte nincs itthon semmi – fordul velem szembe dühösen. - Ez meg kivételesen tényleg a te hibád! Elhiszem, hogy szarul érzed magad, hogy baromi rossz neked, hogy bűnösnek érzed magad. Megértelek, elfogadom. De ahelyett, hogy kirángattad volna magad a gödörből, csak még mélyebbre ástad magad, és még intenzívebben sajnáltattad magad. Nincs még ebből eleged? Nem unod még? Olyan vagy, mint egy nagyra nőtt gyerek – felsóhajt. - És nem tartasz itthon tollat.
Bólintok, de nem mondok semmit. Visszavonulok, hiszen igaza van. Fölösleges lenne hadakoznom, azzal csak magam alatt vágnám a fát.
- Még mielőtt elmentem volna... - szól utánam halkan, és ez megállásra késztet. - Azt mondtad, hogy nem iszol többet.
- Régen volt – vonok vállat.
- Nem könnyebb, igaz? – kérdezi fásultan. – Sokkal nehezebb, ha kitartasz.
- Most erre mit mondjak? – kérdem komoran.
- Leginkább az igazat.
- Le akartam szokni az ivásról. Az élet elszaródott. Ennyi. – sóhajtom.
- Ennyi? – kérdez vissza keserűen. – Elszaródott az élet? És ezt egy vállrándítással el is lehet intézni, igaz? Mert ez egy olyan csekély probléma, hogy oda sem kell rá figyelni. – egy újabb fejmosás, amit megérdemlek.
Legszívesebben tiltakoznék, de tudom jól, hogy igaza van. Némán bólintok, de magam sem tudom, hogy mire. A cipős szekrényhez lépek és a fölé akasztott kabátom belső zsebéből előveszek egy tollat. Vagyis az egyetlen tollat. Odaadom neki, szó nélkül elveszi. Megírja kis listáját, majd kabátot húz és kilép az ajtón.
- Most ne tűnj el egy évre. – meredek a csukott ajtóra elkeseredve.
Körbejárom a lakást. Egy háborús övezet az egész. Amíg részeg voltam, vagy el voltam szállva, teljesen hidegen hagyott. Észre sem vettem. Nem hatott meg, ha valami megromlott, bepenészesedett, elfogyott, eltörött vagy szétszakadt. De józanul, tisztán, az egész lakás borzalmasan fest. Leginkább az borzaszt el, hogy hűen tükrözi azt az embert, aki benne lakik.
Kikeresek egy nevet telefonom híváslistájáról, majd a fülemhez emelem a készüléket. Idegesen harapom be szám szélét, miközben a vonal csöndesen búg, majd komótosan kicsöng.
- Mit akarsz? – szól bele, ahogy felveszi. Semmi köszönés, de ezt már megszoktam tőle.
- Hazaengedtek a kórházból. – közlöm vele hidegen.
- Örülök neki. – sóhajtja unottan. – Mennyi kell?
- Nem tudom. Sok. A lakás romokban hever. Kéne egy…
- Oldd meg magad. – szakít félbe. – Elegem van belőled. Állj végre a saját lábadra.
- Apa. Ígérem, többet nem kereslek. Csak most az egyszer. Utoljára. – hangom könyörgő, s ezt általában nem szoktam megengedni magamnak apámmal szemben.
- Egy pióca vagy, aki a bankkártyámat szívja le teljesen. – morran ingerülten. – Otthagyod az egyetemet, drog ügyletekbe kerülsz, túladagolod magad, aztán elvárod, hogy még én nyaljam ki a segged?! – szünetet tart. Hallom, ahogy felsóhajt, hogy nyugalmat erőltessen magára. – Jól van. Küldök pár embert holnap, hogy mérjék fel a károkat és álljanak neki a lakásod felújításának. De ennek van egy feltétele.
- Mi az? – kérdezem, s érzem, ahogy pillanatok alatt kiszárad a szám.
- Szó nélkül elfogadod és beleegyezel abba, hogy kitagadjalak.
Hangja olyan egyszerűen cseng miközben ezt közli velem, mintha csupán az időjárásról csevegne egy tea mellett. Torkomon akad minden hang.
- Nézd. - kezd bele rövid szünet után. - Nehéz volt eltussolnom eddig is az ügyeidet. De a droggal túl messzire mentél. Nagy ember vagyok, az anyavállalat feje. Szerinted mit művelne a média, ha megtudná, hogy milyen mihaszna fiam van? Ízekre szednének. Szóval most az egyszer fogadj szót és…
- Rendben. – mondom csendesen.
- Holnap érkezik majd egy brigád. Legyél otthon, hogy be tudd őket engedni.
- Köszönöm.
Bontja a vonalat. Megdermedve állok a nappali közepén. Végül én magam köszöntem meg az apámnak, hogy kitagadott. Mondhatnám, hogy ez egy nem várt fordulat volt, de azzal hazudnék. Kell egy cigi.
Az erkélyről lépek vissza a lakásba, mikor meghallom, hogy Seth visszaért. Nem néz rám, egyenest a konyhába siet. Utána megyek, de ő már derékig el is merült a hűtőben. Belenézek az egyik szatyorba, amit az asztalra tett. Kiveszek belőle egy flakont és megforgatom a kezeimben, miközben Seth bőszen rendezgeti az élelmiszereket a hűtőben. Felpattintom a kupakot és beleszagolok. Kellemes, rágógumi illatú levegő csapja meg az orrom, ahogy összébb nyomom a flakont. Nem értem. Beletúrok a szatyorba és kiemelek egy másik olyan tárgyat, ami nem sűrűn szokott megfordulni a lakásban.
- Seth… - szólalok meg óvatosan. – Ez gyerek sampon. – mutatom fel a korábbi flakont. Keze megáll a levegőben, ahogy egy doboz tojást akar a hűtőbe tenni, majd kiegyenesedik és megfordul.
- Mutasd. – lép hozzám és veszi ki kezemből a sampont. Arca elkomorodik, de nem mond semmit, csak leteszi a flakont az asztalra és visszatér a pakoláshoz.
- Seth… - emelem fel a másik kezemben tartott tárgyat.
- Mi van már? – morran ingerülten.
- Egy cseppet sem kételkedem benned, de mióta szereted a tejszínhabot?
- Nem szeretem a tejszínhabot.
- Akkor minek vettél egy egész tubussal?
- Én nem vettem… - fordul felém újra, de hangja megakad, mikor meglátja, mi van a kezemben. – Ezt nem hiszem el. – szusszan fel ingerülten. Szemei rám villannak, mintha én tehetnék róla, de nem kezd el kiabálni és engem hibáztatni. Aztán mégis kiböki. – A lakás romokban és miattad semmire nem tudok koncentrálni. – hangja gondterhelt.
Felfüggesztem a szatyorban matatást és leülök egy székre. Ez nem egy olyan dolog, amit elhallgathatnék előtte.
- Beszéltem apámmal. – szólalok meg halkan.
- Mikor. – ráncolja össze a szemöldökét.
- Amíg te a boltban voltál. – ujjaimat összekulcsolom magam előtt az asztalon. – Küld pár embert, akik majd felújítják a lakást. Lehet, hogy egy pár napig máshol kell megszállnunk. Egy hotelben, vagy valahol. – alig beszélek hangosabban a suttogásnál, mert torkomat mardossa a keserűség.
- El is felejtettem, milyen kényelmesen támaszkodhatsz a szüleidre. – jegyzi meg epésen.
- Többé már nem. – mosolyodom el halványan.
Kérdőn néz rám, de mégsem kérdez. Mégis tudom, hogy magyarázatot vár. Nem tehetem meg, hogy úgy viselkedem, ahogy régen. Akkor nem fog változni semmi. Akármilyen nehéz is, őszintének kell lennem.
- Apám bejött a kórházba pár nappal azelőtt, hogy te megérkeztél volna. – szemei kikerekednek a döbbenettől. – Csak azért jött, hogy közölje, anyám újra férjhez ment és nem keres majd többet. Nem, mintha valaha is keresett volna. – vonom meg a vállam. – Röviden elmondta, hogy mekkorát csalódott, aztán beismerte, hogy többet nem is várt tőlem. – szemeibe nézek. – Most az egyszer végre az voltam a szemeibe, amit várt, hogy leszek. Nem így kellett volna lennie. – rázom meg a fejem. – Ma felhívtam. Nem örült nekem. Megígértem neki, hogy nem keresem többé, csak most utoljára segítsen ki. Neki ez nem volt elég. De megkapjuk a segítségét, szóval nem számít.
- Mi az, hogy nem volt neki elég? – kérdezi elkomorodva.
- Kitagadott. – vallom be halkan. – Ez volt a feltétele annak, hogy most segít.
|
| linka | 2016. 05. 10. 18:47:16 | #34287 |
Karakter: Seth Lesnar
Megjegyzés: Nyomimnak
Sokáig hittem azt, hogy mások előtt nem önmaga, hogy csak egy színjáték, ahogy él, ahogy viselkedik, akinek adja magát. Hogy az egész csak egy ostoba álarcosbál, ahol ő a legtökéletesebb hazug. De átvert engem is ugyanúgy. Gyakorlatilag az orromnál fogva vezetett, de mindennek két oldala van, és, ahogy ő maszkok mögé rejtette önmagát, úgy távolodtam tőle el én is. Hazudik önmagáról, az életéről, a vágyairól. Hazudik önmagának, a világnak, nekem. Látom, hogy ne látnám? Nyilvánvaló. A könnyedén eljátszott nevetése is csak egy álca volt. Nem mesélt magáról semmit, nem tudtam róla semmit, és ez így volt rendjén. Ennyivel megelégedett, és soha nem vágyott ennél többre. Valóban a barátjának tekintett? Kétségbevonható.
Bármi baja is volt, nem mondta el akkor sem, ha kértem. Nem büszkeségből, ugyan dehogy. Ez is csak egy újabb menekülés volt, ahogy menekülés neki az alkohol is. Hiszen az feledtet, tompít és elbutít. Igazából...valahol mélyen talán én is sajnálom. Sajnálom azt, hogy menekülnie kell önmaga elől.
Hallom, ahogy felzúgnak a falban a csövek, s a víz megered. Lehunyom a szemeimet, derekamat a pultnak döntöm, hasogat a fejem. Ez a két nap maga a pokol, holott pontosan tudom, hogy ez még csak a kezdet. Felhorkantok, s mosolyom undok gúnyként ömlik szét ajkaim vonalán. Az étel már ki is hűlt, és ő még nem evett semmit a mai nap folyamán. Nincs ez így jól. Lopva a falon kattogó órára lesek, jó ideje odabent van már. Vizet teszek oda főni, kirakom mellé a teafüvet is, aztán a fürdőbe benyitva ösztönből mozdulok, törölközőt tekerek a földön kuporgó test köré, míg emberi méltóságát figyelembe véve igyekszem nem kényelmetlenné tenni a helyzetét még ennél is jobban. Reszket a kezeim alatt, mozdulatai kiszámíthatatlanok, csillapíthatatlanul remeg.
- Ne é-érj h-hozzám – dadogja összekoccanó fogakkal.
A teste köré csavart anyag hamar átnedvesedik, jéghideg cseppek olvadnak a szövet mélyedései közé.
- Miért nem nyitottad meg a meleg vizet? - kérdem görcsös vonásait figyelve.
- N-nincs.
Mi az, hogy nincs?!
- Vince – szólítom meg.
Arcán haragos lángrózsák gyúlnak.
- Engedj el – szenvedve küzd, kapálózik. - Jól vagyok. Jól leszek. Csak engedj el!
- Jól a francokat! - csattanok fel bosszúsan.
Megnyomorítja magát és tönkre teszi az életét. Magát bűnbánó mártírként adja el, míg elvárja másoktól, hogy gyűlöljék, hogy megvessék. Hát tényleg ez az az élet, amire mindig is vágyott? Ettől majd boldog lesz? Felsegítem és a székig kísérem, felitatom testéről a vizet, aztán módszeresen adom rá a ruháit.
- Kész a vacsora – igazítom meg nyakánál a pólót.
- Nem kell.
Ezúttal pontosan azt adta, amit vártam. Elutasítást. Szótlanul keres, feltúr mindent, kotorászik, romokat hagy maga után, ami végül újra rám vár majd. Mert ez így volt mindig is, míg ő a környezetét, az életét, önmagát pusztította, addig voltam én, aki megpróbálta elegyengetni lényének tomboló nyomait. Van valami tagadhatatlan morbid hangulata minden egyes cigis doboznak. Az elfeketedett tüdő, a figyelemfelkeltő mondatok. Megrendítőek. De a függőség ellen vajmi keveset érnek. A képek láttán nincs senki, aki mély elborzadásában rátérne a füstmentes útra. Kihúzom cserepes ajkai közül a szálat, és a kezéből is elveszem a dobozt, majd kisvártatva hozzám kerül az öngyújtója is. Nem egyszer kértem már őt arra, hogy ha dohányzik is, legalább idebent ne tegye. Ennyire elvesztettem volna őt, hogy még ennyit sem tart be? Nem maradt benne minimális tekintet sem felém?
- Ehhez bezzeg van eszed – jegyzem meg mogorván.
- Nem jöhetsz vissza és mondhatod meg, hogyan éljek! - fakad ki. - Nincs jogod...- bizonytalanodik el. - Nincs jogod – leheli csendesen. Vitába szállhatnánk arról, hogy kinek van joga és mihez. Lehajtja a fejét, magát megadóan lép mellettem el. - Felejtsd el.
Mélyebb lélegzetet véve támasztom csípőmet az asztalnak, ami a fal mentén árválkodik elhagyatottan. Nincs jogom itt lenni, nincs jogom beleszólni az életébe, nincs jogom kérdőre vonni őt. Nincs jogom a közelébe maradni, megvédeni őt még önmagától is. Nincs jogom az égvilágon semmihez. Helyére rakom a székeket, visszatolom a kirángatott fiókokat, és összeszedem a földre szétszóródott lapokat. A problémák egyértelműek, mégsem tudok velük mihez kezdeni. Nem segít, és amíg ő maga nem tesz kettőnkért, én baromi kevés maradok.
Halkan nyitok be a szobámba, az áporodott szag már kiment, helyette téli hideg kavarog a szomorú falak között. Ágyam megcsupaszodott, lerángattam a huzatokat az ágyneműkről, leszedtem a lepedőt a matracról, és az ablak alá dobva árválkodnak, hogy reggel majd a mosógépbe jussanak. Ennél többet egyenlőre nem tudok idebent kezdeni semmivel, amit tudtam leporoltam, felsepregettem és felmostam, leszedtem a függönyöket, és fertőtlenítettem a bútorok nagyját. Az illat már tiszta, de az ágyam még használhatatlan. Valamivel vastagabb pokróccal dőlök le a kanapéra, kint ugyan hideg van, de a nappaliban egész kellemes a hőmérséklet, és a kanapé kényelmével sincs semmi kifogásom. Aludtam már itt korábban is. Órákon át, míg arra vártam, hogy hazajöjjön. Szorosan lezárom szemhéjaimat, de az álom csak nem akar jönni. Különös ennyi idő után újra itt lenni, újra ebben a házban, Vincent közelében. A csend, ami a szobák falaira telepszik, nyomasztó. Halk neszezést hallok, majd puha léptek csoszogását.
- Nem is tudod, mennyire hiányoztál – halk, tétova hang. - De mégis miért jöttél vissza? - halk, tétova kérdés.
Újabb léptek, ezúttal távolodnak és nem közelednek. Nesztelenül veszem a levegőt, míg töprengek a szavain, a kérdésén. Azt hittem egyértelmű lesz majd minden, nevetséges a naivitásom ezen téren. Hallok mindent, holott próbál csendesen mozogni, hangtalanul folyat vizet magának a csapból, és zajtalanul vesz ki tányért és evőeszközt. A mikró hangosan feljajong, jelezvén, hogy az étel megmelegedett. Ha másra nem, hát erre végképp felkeltem volna, mintha tudnék aludni itt újra. Idő, míg hozzászokok ehhez a lakáshoz, ahogyan idő az is, míg otthonná alakítom újra, mert jelenleg csak egy lepukkant koszfészek. Felülök, az arcát figyelem. Újabb csoszogás, az asztalhoz ül, egész nap nem evett, nem csodálom, hogy éhes. Lámpát kapcsolok, nem fogom abba a hazugságba ringatni őt, hogy majd visszaalszom.
- Nem jobb így? - kérdem kedvesen.
Vizet töltök magamnak én is, aztán az asztalhoz telepszem vele szemben. Nem néz rám, és nem eszik, helyette csak turkálja az ételt.
- Nem lett a legjobb.
Ami azt illeti, elszoktam a főzéstől is.
- Miért nem alszol? - kérdi, de nem néz a szemembe.
- Nem tudok – vonok vállat. - Na és te miért nem alszol?
- Nem tudok – szúr villára egy darabka húst, amit aztán lassan, megfontoltan rágcsál.
Ez egy eleve meddő próbálkozás volt részemről, hogy előrébb lendítsem a társalgást. Nem megy, így, hogy ennyire bizonytalan, esélye sincs az egésznek. Gondolhattam volna magamtól is, de könnyebb volt optimistának lenni, és elhitetni még saját magammal is újra, hogy működőképes lesz a barátságunk újrakezdése. Ha csak úgy, a tanulmányi út miatt tűntem volna egy évre, minden más lenne most. Megkérdezhetném, hogy hogy van. Hogy milyen napja volt. Miként teltek a napok, hetek, hónapok. De ezt nem kérdezhetem meg. Nincs jogom hozzá.
- Seth...- halkan szólal meg, újabb falatnyi csirkét vesz a szájába.
- Ne mond ki így a nevem – sóhajtom. - Utálom így hallani, és utálom látni azt, hogy ez lett végül mindenből. De mondd, mit szeretnél?
- Miért nem a szobádban alszol?
Elgondolkodom. Logikus kérdés, ahogy logikus az értetlensége is. Vagy talán mégsem az.
- Egy éve nem járt senki sem a szobámban – felelem vontatottan. - Ez meglátszik, a levegőn, a bútorokon, poros minden, és dohos – vonok vállat.
- Lenne értelme rákérdeznem arra újra, hogy miért jöttél vissza?
Felhorkantok, elmosolyodom és a fejemet rázom.
- Nem, azt hiszem nem lenne.
Bólint. Kifogytam, nincs több ötletem, mivel tarthatnám őt szóval. Vince némán eszik, némán rág, némán tesz mindent. Olyan, mintha csak egy kísértet lenne, akinek ez a lakás a horgonya. Mosogatóba rakja a tányérját, benne a villával, aztán köszönés nélkül csoszog vissza a szobájába. A Hold fényével átvilágított üres, lélektelen falak közé.
Nem mondott semmit és az edényt sem mosta el, de nem is hagyta az asztalon büdösödni. Magam alá húzom a lábaimat, összefűzöm ujjaimat és előregörnyedve támasztom homlokomat kézfejeimre. Nem könnyebb így sem, és ezt csakis magunknak köszönhetjük. Hibáztunk mind a ketten, és pontosan ugyanazokat a hibákat követjük el most is. Felgyűröm pulóverem ujjait és megengedem mindkét csapot. Elmosom azt, amit neki kellett volna, mert ez legalább visszaránt. Legalább illúzióba ringat, és elhiteti velem, hogy nem változott semmi. Hogy mi ketten ugyanolyan jóban vagyunk, mint...Mint mikor is?
Vince mellettem csak szenvedett, igazán, őszintén, önzetlenül. Először nem értettem.
- Nem értettelek meg... - suttogom magam elé, ahogy ujjbegyeimmel simítom alig-alig érintve a mosogatószeres buborékokat.
Fáj a lét. Elviselhetetlenül.
Kirángatom a tegnap gondosan betolt fiókokat, és áttúrom a bennük enyésző kacatokat. Papírt valamivel egyszerűbb volt találnom a lakásban, mint tollat, ceruzát, bármit, amivel írni lehetne. Ragasztóba nyúlok, elfintorodom, ahogy a bőrömre eszi magát, morogva tartom egész kézfejemet a forróvíz alá, de nem hozza le az sem. Legfeljebb lekapargatom, egye fene. Kukába dobom a kilyukadt tubust, aztán kutatok tovább.
Nevetséges azért, hogy egy évre volt szükség ahhoz, hogy ráakadjak az elhagyottnak hitt fülhallgatókra. Megrökönyödve forgatom meg ujjaim közt a kis tasakot, vadi új, bontatlan, használatlan.
- Miért nem alszol?
Válasz nélkül hagyva nézek az órára. Alig múlt félhét. Korán van, de ezzel az erővel én is kérdezhetném tőle, hogy miért nem alszik. A fülest a zsebembe dugom, aztán visszatolom a fiókot is, hogy rátelepedjek egy másikra. Abban sem találok semmi használhatót. Vastag, kék kréta. Érzem, ahogy ráncok mélyülnek a homlokomon. Mi a francnak volt nekünk ilyen itthon?
- Seth...?
- Azért, mert nem tudok – sóhajtom felé fordulva, de csak egy pillanatra, aztán újra kutatok tovább. - Nem hiszem el, hogy nincs ebben a nyamvadt lakásban egyetlen használható toll sem, vagy legalább egy ceruza.
- Minek neked?
Nem érdekli, pusztán amiatt kérdezte, mert nincs semmi más, amiről szót válthatnánk. Siralmas.
- Listához. Tegnap körülnéztem, és szinte nincs itthon semmi – fordulok szembe vele villámló tekintettel. - Ez meg kivételesen tényleg a te hibád! Elhiszem, hogy szarul érzed magad, hogy baromi rossz neked, hogy bűnösnek érzed magad. Megértelek, elfogadom. De ahelyett, hogy kirángattad volna magad a gödörből, csak még mélyebbre ástad magad, és még intenzívebben sajnáltattad magad. Nincs még ebből eleged? Nem unod még? Olyan vagy, mint egy nagyra nőtt gyerek – sóhajtom. - És nem tartasz itthon tollat.
Bólint, de nem felel. Helyette sarkon fordul, én pedig magamra maradok a lelkiismeretemmel.
- Még mielőtt elmentem volna... - szólalok meg bizonytalanul, vállamat az ajtófélfának döntöm, míg é mereven, mozdulatlanul áll és figyel. - Azt mondtad, hogy nem iszol többet.
- Régen volt – von vállat.
- Nem könnyebb, igaz? - kérdem rezignáltan. - Sokkal nehezebb, ha kitartasz.
|
| LastBreath | 2016. 05. 09. 22:10:54 | #34286 |
Karakter: Vincent Goldwin
Megjegyzés: Hippimnek
[Hát igen, szeretlek (...). Te persze még csak nem is sejtetted, de ebben én vagyok a hibás. Különben nem is fontos. Te azonban éppen olyan ostoba voltál, mint én. Próbálj meg boldog lenni.]
- Vincent. - szól ismét.
- Menj el innen! Hagyj engem békén! - hangom elcsuklik, ahogy érzem torkomon felkúszni a félelem keserűségét.
Elnémult tompasággal emeli fel kezét, miközben arcomat fürkészi. Aztán meggondolja magát és karja lehullik ölébe. Lesütöm szemeimet. Ő a hajába túr. Feszült és ideges légkör vesz körül bennünket. Egyikünk sem szól. Egyikünk sem kér. Nem értjük a másikat, mintha nem is egy nyelven beszélnénk.
Az ajtó halkan nyílik, ahogy Carol belép rajta. Most az ő szemeibe sem merek belenézni. Félek, hogy meglátom bennük a szánalmat.
- Mr. Lesnar, megkérhetném, hogy távozzon? - kérdi halkan, lágy tónusán.
A szólított felkel a székről és az ajtóhoz lép. Ezalatt Carol az ágyamhoz siet. De Seth visszafordul még egy utolsó pillanatra.
- Mikor engedik ki? - kérdezi halkan.
- Holnap már távozhat. - feleli a nő, de bár hazudna. Most az egyetlen egyszer, bár ne mondana neki igazat.
- Hányra lesz kész a záró?
- Tíz óra tájékán, tizenkettő előtt mindenképp meglesz.
- Érted jövök. - ez nekem szólt, majd távozik.
Utolsó két szava mellbe vág. Az ablakon túli sötétséget fürkészem. Attól tartok, ha most ránéznék, újra eszembe jutna az a nap, amikor kisétált szobám ajtaján. Félek, talán sírva könyörögnék neki, hogy maradjon. Pedig ez a legutolsó, amit kérhetek tőle. Még én magam sem tudom, mit akarok.
- Vince... - szólít meg óvatosan Carol.
- Nem akarok hazamenni.
- Ha nem akarsz elmenni vele, még mindig választhatod a rehabilitációs programot.
- Nem akarok itt maradni. - rázom meg a fejem.
Gondterhelten felsóhajt.
- Kitalálunk valamit. Pár napig talán az sem lesz gond, ha nálunk maradsz.
- Nem akarok. - hajtogatom gépiesen.
- Mit kezdjek veled?
- Semmit. - hunyom be szemeimet.
***
Otthon. Dohos, poros, penészes, sötét és barátságtalan. A takarónak kellemetlen szaga van, mégis amióta csak megérkeztünk, ez nyújt nekem menedéket. A matrac kényelmetlen. Érdekes, fel sem tűnt, míg részeg voltam, vagy el voltam szállva. Olyankor még a fürdőkád is luxus élménnyel kecsegtetett. Reggel van, vagy este, kit érdekel? Nem nyughatok, amíg hallom a kintről beszűrődő neszeket, zajokat. A megmásíthatatlan tényét annak, hogy Ő még mindig itt van. Belép a szobába. Nem akarom, hogy itt legyen. Ki akarom küldeni.
- Látom a rend még most sem vonzz. - jegyzi meg flegmán.
Nem válaszolok. Körbejárja a szobát. Nem követem tekintetemmel. Ha nem mozdulok előbb-utóbb megunja és magamra hagy.
- Főztem kaját, bár gyanítom ez téged hidegen hagy. - hangja teljesen érdektelen. Minek főz, ha ekkora nyűgöt jelent neki? Nem értem. Tovább folytatja felfedező útját. - Nahát, még a könyvek sem keltették fel az érdeklődésed, ez azért kicsit rosszul esik. - dünnyögi orra alatt.
Csak ez esik rosszul neki? Csak kicsit? Kit akar becsapni? Vagy már tényleg ennyire nem érdekli az egész? De akkor miért jött vissza? Röhögni rajtam? Büntetésből, hogy még jobban megnyomorodjak? Meg akar alázni, ahogy én tettem vele? Minden oka meglenne rá. És jogosan tenné. Még csak beleszólásom sem lehetne. Lerántja a függönyt, szélesre tárja az ablakot. Miért van még mindig itt? Miért rendezkedik? Miért rombolja tovább, az amúgy is romos környezetemet? Kelletlenül feltámaszkodok.
- Ne haragudj, gondoltam megóvlak attól, hogy bepácolódj a saját izzadtságod szagába. - néz rám szenvtelenül.
- Mit keresel itt?
Kikönyököl az ablakba és kibámul a sötétségbe.
- Itt lakom... - mondja csendesen.
- Már nem. - határozottnak szánt hangom csupán gyönge nyögéssé törpül a torkomat mardosó idegességtől.
- Kidobsz? - mellkasán fonja össze karjait. Felém fordul, s engem elönt az indokolatlan düh.
- Önként mentél el! - csattanok fel.
Hosszú léptekkel átszeli a szobát, hogy megragadja karomat. Satuként szorítja. Bőröm meggyűrődik tenyere alatt és fájdalmasan felsajdul, mintha csupán vékony papír lenne, amit egy erősebb mozdulattal könnyen szét lehet tépni. Hiába rángatom kezem, nem engedi.
- Menj a picsába! Engedj el! - kiáltok rá.
Ez már a reváns lenne? Most visszakapom ugyanazt, amit én tettem vele?
- Nem! - csuklóimat összefogja és leszorítja őket, ugyanúgy, ahogyan azt én tettem annak idején. Kettőnk között csupán annyi a különbség, hogy engem már nem kell összetörni. - Azt akarom, hogy felfogd végre, mekkora idióta vagy. Tudod, mit látok, ha rád nézek? Egy gyenge, esendő fiút, aki még saját maga előtt sem képes elfogadni azt, hogy nagyon is szüksége van valakire. Évekig melletted voltam, de anélkül, hogy bármit is tudtam volna rólad. Sebezhető vagy, és tudod miért? - szabad kezével arcomra simít.
- Hagyd abba! - rántom meg kezeimet. Nem akarok többet hallani. Tudom ezeket én is nagyon jól.
- Ugyan mit? - elhúzódik tőlem és elengedi kezeimet, melyeket félve magamhoz ölelek. - Menj és zuhanyozz le. Hozok neked tiszta ruhát.
Hajába túrva kel fel az ágyról. Nem értem őt. Bár itt van, mégis olyan, mintha egy egész világ választana el minket. Nem látok bele a fejébe. Még a saját fejembe sem látok bele.
- Miért nem gyűlölsz? - kérdezem kezeim közé gyűrve a paplanhuzatot.
- Ne sorolj engem egy lapra a szüleiddel – szólal meg csendesen, és nem mond többet.
Ruhákat válogat. Az én szekrényemből. Olyan kritikus arccal mered a benne lévő rendetlenségre, minta minimum a Mona Lisát tettem volna tönkre egy graffitivel. Felkelek az ágyról. Egyszerűen bosszant és idegessé tesz, ahogy az én szobámban rendezkedik. Ugyan miért játssza most ő a kiskirályt? Ő csak Seth. A régmúlt egy eleven kísértete, akinek nem is kellene itt lennie. Mellé lépek és kikapom kezeiből saját ruháimat. A fürdőhöz csörtetek, ám ott bizonytalanul megállok. Annyi minden kavarog a fejemben. Annyi sok kérdésemet fel szeretném tenni, de félek, egyikre sem kapnék feleletet. Seth ellép mellettem és a konyha felé veszi az irányt. Pár percet szobrozok a fürdő ajtajában csupán, végül rászánom magam és utána megyek.
- Minek jöttél vissza? - kérdezem.
- Látni akartalak.
- Minek?
- Tudni akartam, hogy hogy vagy.
- Amint látod pazarul – nevetek fel szárazon. - Van még valami más is, vagy csak ennyit akartál?
- Nézd, sajnálom, hogy...
- Igen.. - vágok szavába - ... képzelem mennyire. Hagyjuk ezt, jó?
- Meddig játszod még a nagyra nőtt gyereket? - sóhajt fel fásultan.
- Jogom van hozzá. Ehhez jogom volt mindig.
- Ment is neked, már-már tökélyre fejlesztetted az évek alatt.
- Ha azért jöttél, hogy mindezt megoszd velem...
- Ugyan - vág szavamba most ő. -, ezeket már tudod te magad is. Nincs szükséged az én felvilágosításomra.
Ökölbe szorítom remegő kezeimet, ahogy összepréselem ajkaimat is.
- Megígérted. - sziszegem.
- Egymásnak tettünk ígéretet. - javít ki. - Ezt ne feledd.
- Nem tartottad be...
- Ezt ne mondanád – nyögi megrökönyödve. - Csak...csak ezt az egyet ne mondanád, ne hinnéd. Küzdöttem érted, éveken át, fel tudod ezt fogni?
- Mindent megkaptál! - csattanok fel.
- Míg téged lassan elveszítettelek – biccent.
Átkarolom magam. Ez is egyfajta védekező mechanizmus. Gyűlölöm magam. Seth helyében én képtelen lennék egy helységben tartózkodni egy ilyen alakkal, mint én. Egy gerinctelen árulóval, aki még így is inkább a mártír szerepét ölti magára.
- Megyek, kulcsra zárom az ajtót. - sóhajt fásultan.
- Szerettelek – szólok utána csendesen.
- Tudom.
Halvány, örömtelen mosoly fut végig arcomon.
- Vincent...
- Hagyd, már nem számít – legyintek, és belépek a fürdő ajtaján.
Még most csak is arra vagyok képes, hogy kiharcoljam belőle a csalódottságot. Megint csak bántom. Meg akarom menteni őt magamtól. Seth mellettem csak tönkremegy. Minek jött vissza egyáltalán? Akárhol is volt, jobb volt neki ott, mint amilyen mellettem valaha is lehetett volna. Nem értem őt. Megváltozott. Nem ismerem. És ez megrémít. Többé már nem látom előre a mozdulatait, a gondolatait, tetteit és kimondatlan szavait. Vadidegenekké váltunk egymás számára. Tükörképem szánakozva és elgyötörten néz végig rajtam. Arcáról süt az undor. Két lábon járó csontváz lettem. Mikor néztem utoljára tükörbe? És ez alatt az idő alatt mikor vesztettem el saját magamat? Vajon mit érez Seth, amikor rám néz? Elkönyvelt már magában egy mihaszna aljadéknak? Bárcsak gyűlölne. Bárcsak ne ezzel a lomha közönnyel nézne a szemeimbe. Bár ne jött volna vissza.
Pedig én akartam, hogy visszajöjjön. Én akartam. Könyörögtem az üres szobáknak, hogy adják őt vissza. És most itt van. És én rettegek tőle. Megmagyarázhatatlanul görcsbe ugrik a gyomrom, ahányszor meglátom a lakás különböző pontjain. Ideges remegés kerít hatalmába, ahányszor csak hozzám szól. És ez vegytiszta félelem. Tőle. Magamtól. A helyzettől, amibe belecsöppentünk, mikor ő úgy döntött, visszajön.
Megnyitom a csapot. A víz még mindig jéghideg. A boiler nem javítja meg önmagát. Ez egy gyors zuhany lesz. Leöblítem testemet, majd a tusfürdőért nyúlok. Karomon ott éktelenkednek a tűszúrások nyomai. Elkomorodva mázolom szét mellkasomon a menta illatú cuccot. Hogy bánom-e, hogy droghoz nyúltam? Legszívesebben elfelejteném az egészet. Mégis a karomra nézve felidéződik bennem az a morbid, mámor utáni vágy, ami miatt bukfencet vetnek a zsigereim és remegni kezdenek a térdeim. Gyűlölöm. A függőségnek azonban nem lehet egyik napról a másikra véget vetni. A testem kívánja a szert, és azt hiszem, én is vágyom rá. Vajon a jéghideg víz pengeként vágó cseppjeitől remegek, vagy attól, hogy rám tört az a folyamat, amit elvonási tünetnek neveznek? Elzárom a vizet, de testem annyira reszket, hogy megbotlom a zuhanytálca peremében és vizesen csattanva terülök el a hideg kövön. Lábaimat felhúzom, összegömbölyödöm és összeszorítom fogaimat. Várom, hogy elmúljon a remegés, de csak nem múlik.
Hangos döndüléssel nyílik az ajtó. Törölköző puha anyaga ölel körbe és a karok, amik rajtam tartják az anyagot velem együtt remegnek.
- Ne é-érj h-hozzám. - vacogom.
- Miért nem nyitottad meg a meleg vizet? - kérdezi hűvösen, sötét szemeivel arcomat fürkészve.
- N-nincs.
- Vince. - szólal meg szánakozva, mitől a harag vörös rózsákat lobbant arcomon.
- Engedj el. - lehelem, hadakozva próbálom kitépni magam karjai közül. - Jól vagyok. Jól leszek. Csak engedj el!
- Jól a francokat! - csattan fel, s bennem reked a szó. Az a Seth, akit ismertem birkatürelmű volt, nyájas és csak a legvégső esetben emelte fel a hangját. Ez a Seth rám kiabált és ezzel nem tudok mit kezdeni. Annyira meglep az egész, hogy hagyom neki, hogy felsegítsen és eltámogasson egy székig, ahol még a ruhát is rám adja. Valamiért meg akarom ütni. El akarom küldeni. Üvöltözni akarok vele. De nem megy. Nem akarom, hogy elmenjen. Önző módon ismét képtelen vagyok neki igazat mondani.
- Kész a vacsora. - szúrja közbe, miután eligazgatta rajtam a pólót.
- Nem kell. - motyogom orrom alatt.
Felkelek a székről és addig kutatok a lakásban, amíg meg nem találok egy féldoboz cigit. Ajkaim közé veszem a nikotinrudat és még ki sem lépek az erkélyre, már meg is gyújtanám. De Seth kiveszi a számból a cigit, kezemből a dobozt és az öngyújtót. Arcára keserű árnyakat rajzol a háta mögül szűrődő fény.
- Ehhez bezzeg van eszed. - köpi felém.
- Nem jöhetsz vissza és mondhatod meg, hogyan éljek! - fakadok ki. - Nincs jogod... - hangom megremeg és elbizonytalanodik. - Nincs jogod... - lehelem, de képtelen vagyok befejezni a mondatot.
Mihez nincs joga? Mindenhez joga lenne. Felpofozni. Számon kérni. Vádaskodni. Akármit. Kettőnk közül én vagyok az, akinek nincs joga így viselkedni. Lehajtott fejjel lépek el mellette a szobám felé.
- Felejtsd el. - suttogom csak annyira hangosan, hogy ő is meghallja.
Visszafekszem a dohszagú paplan alá. Felfordul tőle a gyomrom. De biztonságérzetet ad. Nem jön utánam. Nem szól hozzám többet ezen az estén. Nem keres, nem néz be rám. Csak a jelenlétét hallom, ahogy tesz-vesz. Egy patkánylyukba szorultam vissza, míg ő elfoglalta és megtöltötte élettel a lakás többi részét, olyan hellyé változtatva azt, ahová nincs jogom bepofátlankodni.
Elalszom. Nyugtalanul és hánykolódva. Rémálmok gyötörnek. Korábban is így ért minden ébredés. Verítékben úszva, zakatoló szívvel. De csak most döbbentem rá, hogy egy év alatt szinte teljesen elfelejtettem Seth arcát, a hangját, a mozdulatait. Torkomban gombóc nő. Ledobom magamról a takarót. Lábaimat elnyűtt papucsomba csúsztatom és kimegyek a nappaliba. Az erkélyajtón beszűrődő fény megvilágítja az egész helységet. Seth alakja a kanapén rajzolódik ki. Elszorul a torkom. Megállok a kanapé támlája mögött és hunyorogva fürkészem kisimult arcát. Nem változott szinte semmit. Talán csak a vonásai lettek komolyabbak. Egyenletesen emelkedő és süllyedő mellkasa, halk szuszogása bűnös megnyugvással tölt el. A támlára támaszkodom, hogy közelebbről is megfigyelhessem. Bár még így is tartok tőle, hogy bármelyik percben felébredhet. Olyan törékeny ez a pillanat.
- Nem is tudod, mennyire hiányoztál. - suttogom alig hallhatóan. - De mégis miért jöttél vissza? - hangom még így, teljesen lehalkítva is elcsuklik.
Kiegyenesedem és lenyelem feltörni készülő könnyeimet. A konyha felé indulok, hogy igyak egy pohár vizet. A helységet megtölti a rég kihűlt vacsora illata. Gyomrom feljajdul. Kinyitom a sütőt és a csirke még bent van. Testéből alig hiányzik valami. Mosatlan még sincs. Elvégre Sethről van szó, elmosogatott maga után. Igyekszem nem nagy zajt csapni azzal, hogy tányért és evőeszközt veszek elő, de a konyha gyakorlatilag egybe van a nappalival, csak a pult választja ketté a két helységet. A mikró hangjára a kanapén fekvő alak mocorogni kezd, majd felül. Rám néz, de mivel nem mertem villanyt kapcsolni, nem látom arckifejezését. És ő nem szólal meg. Kiveszem a tányért a mikróból, és háttal neki leülök az asztalhoz. Kisvártatva meghallom a lépteit, majd felgyúlnak a fények a fejem fölött.
- Nem jobb így? - kérdezi szelíden, és hangjában újra a régi Sethet hallom. De nem válaszolok. Tölt magának egy pohár vizet, majd leül velem szemben.
Csak turkálom az ételt. Feszélyez a jelenléte. Éhes vagyok, de kényelmetlenül érzem magam.
- Nem lett a legjobb. - ismeri be.
- Miért nem alszol? - kérdezem, kerülve tekintetét.
- Nem tudok. - von vállat. - Na és te, miért nem alszol?
- Nem tudok. - tűzök egy falatnyi húst a villámra, majd bekapva forgatom meg a számban az ételt. Ezt Seth készítette. Mikor ettem utoljára a főztjéből? Már nem is emlékszem rá. És ez fájdalmasan összeszorítja mellkasomat.
|
| linka | 2016. 05. 09. 14:12:23 | #34283 |
Karakter: Seth Lesnar
Megjegyzés: Nyomimnak
{ A boldogság relatív. (…)
És csak utólag ismerhető fel.
Sose tudjuk, hogy boldogok vagyunk,
csak azt, hogy boldogok voltunk. }
Tompa fásultsággal ráncolom a homlokom, míg az értetlenség zavara súlyos tömbként telepszik bordáim boltozatára. Elköltözött volna? Képtelenség. Mégis hová mehetne? Kihez? Miért? Újra megragadom a kilincset, kulcsomat a zárba nyomom, hogy aztán néhány végtelennek tűnő másodperc leforgása alatt ráébredjek ismét, a zár kicserélődött. Erre bezzeg volt esze. Ingerülten rúgok bele a fal mellé állított táskámba, hogy aztán egy fáradt sóhajjal felkapjam azt újra. Ha bejutni sem tudok, felesleges itt lennem. A lépcsőházban csak nem éjszakázhatok.
- Mr. Lesnar, hát visszajött?
Öreg, ráncos mosollyal siet felém a háziúr. Mozdulatai már darabosak, elhagyta egykori ruganyos könnyedségét. Egy év rengeteg idő.
- Mr. Houer – biccentem üdvözlésképp. - Az itt lakóról tud valamit? - bökök ujjammal a zárt ajtóra.
- Tudni? Tudok hát. Szívemen viselem a lakók sorsát, még szép, hogy mindenkiről tudok mindent. Ez a fiú is itt, szörnyű, ami vele történt. Én mondom borzalmas. Zűrös hónapok vannak mögötte, először az a másik lógott a nyakán, aztán kimaradozott, utána meg már ki sem mozdult. Bizony mondom én, hogy alig lehetett őt látni, amikor meg felbukkant förtelmes, ahogy festett. Nem tudom én mi van azzal, de most már legalább jó kezekben van.
Értetlenségembe ezúttal már halvány aggodalom is vegyül.
- Hol van most?
- Hát a kórházban természetesen, fiacskám – bólogat magának, mintha ez magától értetődő információ lenne még a hozzám hasonlóaknak is. - A zárat én cseréltettem le, miután néhány napja betörést kíséreltek meg. Az az egy szerencsétek, hogy én éber vagyok, és figyelek. Nem tudom mit képzelnek magukról manapság azok a ficsúrok, hogy csak úgy megpróbálják feltörni mások otthonában a zárakat.
- Kaphatnék egy másolatot a kulcsból? - érdeklődöm szemöldökömet kérdőn megemelve.
Erre aztán akármit mondhat. Nyugodt szívvel vissza is utasíthatja a kérdésem, mert egy éve nem jártam erre én sem, nincs sok jogom ahhoz, hogy kulcsokat kérjek. Arca kivirul, egészen fellelkesedik és teljes koncentrációját a zsebeinek áttúrására fordítja, majd megvilágosodva int, hogy várjak, míg ő elsietve saját kis vackába szalad a kulcsomért.
A ház belseje felforgatva, rumli mindenütt, ahogy romhalmaz a zongorám is. Elsápadok, számat elhúzva simítok végig a horpadásain, billentyűi a földre szóródtak, bús darabjai szanaszét hevernek. A szobám elhagyatott, változatlan, érintetlenül hever benne minden, porlepte szobrok merednek rám élettelen szemeikkel. Szélesre tárom az ablakokat, és fulladozni kezdek a tüdőmet elborító jéghideg levegőtől.
Irritál és elborzaszt a káosz, de nincs most időm még ezzel is foglalkozni. Az út leszívott, teljesen kimerített lelkileg és fizikailag is egyaránt, de a kórházban a látogatási idő még tart. Éppen itt az ideje, hogy szembenézzünk mind a ketten a múlttal.
Ismerős környezet és mégis más. Hosszú perceken át keringtem, míg végül sikerült egy gép mögött ülő hölgytől megérdeklődni, hogy merre találom Őt. Megbámulnak a betegek, és kombinálnak. Minden szórakozásuk abban rejlik, hogy az ajtón belépők életét firtassák, az okot, vajon miért jöttek. Mi végből vannak itt. Vannak, kiknek akaratlanul is mosoly rándul szájuk szegletébe, mikor tekintetünk összefut. Az ilyen embereket kedvelem, jó lelkűek és segítőkészek.
- Kit keres?
Rövid, barna hajú nő siet hozzám, mosolya udvarias, ám távol áll mindennemű kedvességtől.
- Vincent Goldwin – viszonzom üres mosolyát.
- Hozzátartozója?
- Lakótársa vagyok.
Nem kell tudnia az ordító hazugságomról. Nem kell tudnia semmiről.
Biccentve lép a pult mögé, aztán egy füzetet fellapozva eldünnyög egy bizonytalan kórteremszámot. Azt már nem érdeklődöm meg, melyik ágy az övé, szükségtelen, felismerném.
Hezitálva sétálok végig a folyosón, aztán jobbra fordulva még egy folyosóra bukkanok, nagy ez az osztály. Halkan kocogtatom meg ujjaimat az ajtón. Egy vörös hajú, ismerős mosolyú nő nyit ajtót, tekintetében kristálytisztán visszatükröződik meglepettsége.
- Bemehetek hozzá?
- Te lennél Seth Lesnar? - kérdi kikerülve kérdésemet a sajátjával.
- Ismerjük egymást – jegyzem meg.
- Ismerjük – ért velem egyet, aztán türelemre int ő is, majd behajol az ajtón, és kedves szavakat intéz betegéhez.
Mosollyal fordul felém és biccentve ad utat, hogy belépjek végre én is. Egyszer már eljátszottuk ugyanezt. Déjà vu érzés kerít hatalmába, ahogy az ajtón belépve törékeny, takaróba burkolózó alakjára esik a pillantásom. Arcából kifut minden szín, szemeiből a csillogás kialudt már ki tudja mióta. Egyáltalán hogy került ide? Ilyen állapotba?
- Na tessék – ha alakja meg is tört, a hangja ugyanolyan maradt. Tiszta, bágyadt, elesett. - Most már kísérteteket is látok.
Szótlanul figyelem őt, hangjában a gúny már régóta nem foglalkoztat. Hihetetlen alak, aki mindent elkövet azért, hogy pokollá tegye a saját életét, és még csak nem is görcsöl rá a tudatosságra. Arca beesett, szemei alatt az árkok elmélyültek, elveszítette önmagát már nagyon régen. Éles ricsajt ver a terem csendjében, ahogy a széket elhúzva leülök rá. Jobb rálátásom nyílik vékony kezeire, alkarján szúrások helye ég, kézfeje kifakult, ahogy körmei is betöredeztek. Lehunyja a szemeit, szorosan összezárja őket, akárcsak egy kisgyerek, aki a lehető legnaivabb módon próbálja magát elkülöníteni a szörnyetegeitől.
- Vince – szólítom meg csendesen.
Nem figyel és nem néz rám. Nem foglalkozik velem, mintha jelen sem lennék.
- Nézz rám – szólok rá erélyesebben.
Dacos hallgatásba menekül a valóság elől.
- Vince.
- Te nem vagy itt – susogja. - Nem engedem. Megtiltom.
- Nézz rám – szólítom fel.
Megremeg, majd a szemeimbe néz, halványkék tekintetében rebbenő félelem, bűntudat és makacsság elegye, aztán a tátongó üresség. Elfordul tőlem.
- Nem akarom.
- Mit művelsz? - kérdem szelíden, ökölbe szorított ujjait figyelve, melyekből sorra fut ki a szín.
Nem felel, helyette mély hallgatásba menekül. Mintha nekem sokkal könnyebb lenne minden.
- Mióta csinálod ezt? - kérdem a véna falát átütött tűk nyomait figyelve.
- Ki vagy te és miért jöttél be?
- Tudod, hogy ki vagyok – felelem színtelenül.
- Ha az lennél, akinek mondod magad, nem lennél itt.
- Vince – érintem meg a karját.
- Ne érj hozzám! - csattan fel kezét kirántva érintésem alól. - Ne szólj hozzám. Ne nézz rám. Ne gyere vissza – lábadnak könnybe a szemei. - Ne gyötörj tovább.
- Vincent – szólok rá újra.
- Menj el innen! Hagyj engem békén – nyögi felzokogva.
Megrendülve figyelem könnypatakos arcát, öntudatlanul mozdul a kezem, hogy aztán félúton megfagyva visszahulljon az ölembe. Talán hibát követtem el azzal, hogy eljöttem hozzá. Talán nem gondoltam át. Hajamba túrva figyelem őt, és életemben legelőször nem tudom, mihez is kezdhetnék. Mégis hogy érhetnék el valakihez, aki egyfolytában csak attól fél, hogy valaki végül eljut hozzá?
- Mr. Lesnar, megkérhetném, hogy távozzon?
Ugyanaz a nővér, vörös haj, kedves tekintet. Távozom, mert felszólítottak rá, és mert nincs semmi, amit tenni tudnék érte.
- Mikor engedik ki?
- Holnap már távozhat – feleli készségesen a nővérke.
Biccentek.
- Hányra lesz kész a záró? - kérdem megtorpanva az ajtóban.
- Tíz óra tájékán, tizenkettő előtt mindenképp meglesz.
- Érted jövök.
Vincent nem szól, nem tiltakozik, bágyadt csöndességgel mered az ablakon túli világra.
Ingemet könyékig feltűrve merülök el a csirkében, undorít a nyers, hideg hús, ahogyan a belőle csöpögő olvadt víz is, ami vérrel keveredve tapad a bőrömre. A bűz, ami a pólusaimba issza magát, maradandó emléket okoz, és mégsem issza be magát annyira a lelkembe, hogy másnap ne nyúljak ismét a késhez és a nyers húshoz. Vannak pillanatok, lépések és tettek, melyek csak a pillanatnyi rosszt vonják maguk után, s aztán könnyen feledhetőek. Kanállal keverek bele a töltelékbe, émelyít a szag, ami a konyhát belengi, felsóhajtok, de nem szakítom magam el az asztaltól, teszem a dolgom ugyanúgy. Tegnap a kórházban tett látogatásom után nem volt energiám nekiállni semminek. Vincent egész úton csendes volt, nem szólt hozzám, s nem nézett rám. Megelevenedett kísértet lehetek az életében. Ígéretet tettem, néma fogadalmat magamnak, hogy rendbe hozom az életét, hogy rendben hozom őt magát. Telefonom rezgésén elgondolkodom, gyűlölet és undor kúszik fel a torkomba, mikor a kijelzőn Anna nevét vélem felismerni. Egek, ki tudja mikor beszéltem vele utoljára. Azt hittem, hiányozni fog majd. Éveken át a barátom volt, számíthattam rá, ahogyan ő is rám. Már-már olyan volt, mintha a húgom lett volna.
Hol is hibáztunk akkor?
Először is talán ott, hogy megengedtem neki mindent, hagytam, hogy irányítsa az életem és nélkülem szervezze a szabadidőm. Igen, ez nagy hiba volt. De hiba volt az is, hogy engedtem, hagytam, s szemet hunytam a közeledésére, pedig csípőből vissza is utasíthattam volna. Miért? Egyszerű, nem vonzz. Még akkor sem, ha kezdetben bemeséltem magamnak. De most már mindegy ez úgyis. Nem számít semmi, most már nem. Kézfejemmel törlöm meg az arcom, aztán a tepsit közelebb húzom magamhoz, félig lelóg az asztalról, de én megtartom. Rendezgetem, ok nélkül piszkálom a csirkét, mintha bármire is választ adhatna a nyers hús, bőrének sápadt rózsaszínje, s a belőle kicsorduló sárga töltelék. Beállítom a megfelelő hőfokot, kinyitom a sütőt, majd a csirkét összetűzöm, fóliával fedem le és beemelem a forróságba. Hagyom, hogy sűljön. Újabb kóstolót veszek a salátaöntetből, arcomon egy ideg megrándul, s elfog a rosszullét. Kezemet a számra szorítva fojtom el az öklendezésem. Elfelejtettem kezet mosni, a csirkéről lefolyt fagyos lé még mindig a kezemen van, undorít az íze, amit még a saláta enyhén savanykás íze sem volt képes elnyomni. Körülöttem lassan és észrevétlenül pereg az idő, nincs még fél hat sem, de ez sokkal inkább előny. Idő, míg a vacsora elkészül, ahogyan idő az is, míg ráveszem magam, hogy a szobájába belépjek és kirángassam Őt onnan.
Gyűlöltem, mikor magára hagytam.
Hibáztattam és őt okoltam mindenért, pedig én is vastagon benne voltam mindenben. Ahelyett, hogy mélyen magamba néztem volna, őt okoltam, mert valakit, aki már eleve a szakadék peremén ingadozik, mindig könnyebb okolni a gyengesége miatt. Ezt tettem én is, okoltam, de soha, egyetlen egyszer sem mondtam neki nyíltan. Helyette megerősítettem benne a gyengeségét, nem egyszer neveztem függőnek, felelőtlennek, gyerekesnek.
Ez hát az én híresen nagy barátságom. Az én tökéletes jó modorom, kedvességem, s tapintatosságom.
Ennyit ér a tökély.
Megvetettem, mikor felszálltam a gépre.
Vonzott és bűnre csábított, hát eltaszítottam őt magamtól. Elvágtam az utolsó reményét is, meg sem próbáltam megérteni a tettei mögött megbúvó indokokat. Meg sem próbáltam felülemelkedni sértettségemen, gőgömön és a haragon, ami lávaként perzselte fel a bensőmet.
Ez hát az én híresen nagy önuralmam.
Megértettem, mikor megismerkedtem Ninoval.
Kedves volt, szelíd, udvarias, olyan, mely Vincent talán sohasem lesz. Vonzott az elveszettsége, irányításra vágyott, s egy társra, akit bennem talált meg. Még talán kedveltem is, pedig nem tudtam meghúzni a határvonalat, amivel gátat szabhattam volna a gondolataimnak. Ő és Vince egy és ugyanazok voltak. De míg az egyik bátran felvállalta gyengeségét, addig a másik magába fojtotta azt, szerepet játszott nem törődve azzal, hogy az évek alatt kiépített élete lassan szilánkjaira pereg körülötte. És én nem tettem ellene semmit.
Ez hát az én híresen nagy önfeláldozásom.
Sikerült elfogadnom őt és megértettem, hogy mindennek oka volt. Utólag belegondolva már belátom, mennyit küzdhetett mellettem. Pokoli évek, elhitettem magammal együtt mindenki mással is, hogy jó vagyok vele. Elhitettem a kedvességem, pedig mellettem Vincent csak szenvedni volt képes. Szenvedett az árnyékomtól, a nyomástól, amit a szüleitől kapott örökségül, a megkülönböztetésektől, amit a társadalom szemében láthatott.
Segítségül pedig megkapta tőlem a magányt.
A csaphoz lépve kezet mosok újra, feltűröm még jobban az ingujjaimat, de az ajtaja előtt megtorpanok. Többször is voltam már odabent, emlékszem mindegy egyes bútorra, szobájának fakó fehérségére és a szőnyegtelen padlójára. Gyűlölte, porfogónak tartotta még annak ellenére is, hogy otthonosabbá tette a szobáját. Szőnyeggel minden másabb, szebb és jobb az összhatás. Pedig ebben is Vincentnek volt igaza. Mert csak egy porfogó, még egy ok arra, hogy hetente többször takarítson az ember. Levegőt veszek, tüdőm fájdalmasan összeszorul, görcsbe rándul a rekeszizmom, de nem köhögök fel.
Tudom, hogy tudja, itt állok az ajtó előtt, egy köpésre tőle, és mégis, mintha világok választanának bennünket el. Nevetséges, mennyi minden meg tud változni. Mennyi idő is telt el? Egy év? Semmiség, alig fogtam fel belőle bármit is, majd mire felocsúdhattam volna már vége is volt. Szerettem ott lenni. Távol a családtól, távol a barátoktól, távol mindentől, ami visszaránthatott volna engem. Hiányzott a kikapcsolódás, az, hogy végre egyszer a saját életemet éljem úgy, ahogy nekem tetszik. Megtehettem volna már hamarabb, de nem ment, mert annyira lefoglalt az a tökéletes színjáték, amit az életemnek neveztem, hogy elvette minden időm és energiám. Halkan nyitok be hozzá, minden függöny be van húzva, az egyik félig leszakadt, s a hold halvány fénybe vonja az ágyban kucorgó testet. Megváltozott, mióta nem láttam. Azt hiszem mindketten megváltoztunk.
- Látom a rend még most sem vonzz – húzom végig egyik ujjam az íróasztalán, látom még a félhomályban is, hogy a bőrömre rétegnyi kosz ragad. Amióta hazaértünk, ki sem mozdul.
Érdeklődve pillantok az ágy felé, lágy rezzenéssel húzódik összébb a test, de nem szól semmit. Aggasztó, hogy ennyire elhagyta magát.
- Főztem kaját, bár gyanítom ez téged hidegen hagy – vonok vállat érdektelenül, pedig a szívem majd' átszakítja a mellkasom, halom az ütemes dobbanásait, s a vérem heves zubogását a fülemben.
A könyvespolcához lépek, emlékszem, még én rendeztem neki be. Próbáltam olyan köteteket összeválogatni neki, amit talán még érdekelhetnék is. Soha, egyetlen egyszer sem nyúlt egyikhez sem. Érintetlenek és a por mindegyiket vastagon belepi.
- Nahát, még a könyvek sem keltették fel az érdeklődésed, ez azért kicsit rosszul esik – dünnyögöm leporolgatva az egyiket, amit leemeltem a polcról. Fellapozom és az arcomhoz emelem, mélyen magamba szívom a könyv régi, poros illatát.
Sóhajtva markolom meg a függönyt, félig már így is le volt szakadva, így mindössze csak egy rántás, hogy a szobát elöntse a kintről beszökő Hold fénye. Még mindig barátságtalanul komor hatást kelt a szoba, szélesre tárom az ablakot, míg mögöttem fájdalmasan reccsen az ágy.
- Ne haragudj, gondoltam megóvlak attól, hogy bepácolódj a saját izzadtságod szagába.
- Mit keresel itt?
Aggodalmamat elfojtva támaszkodom meg az ablakpárkányon, tenyerem alatt apró földgöbök morzsolódnak, eltűntek a növények, helyüket már csak a rögök jelzik, de azok is szikkadtak. Kidobta volna őket? Nem az a szentimentális fajta, így meglehet. Nem is lepődöm meg rajta, hiszen mindig is irritálta őt a friss levegő. Csendesen mosolyogva morzsolom el az egyik darabka rögöt.
- Itt lakom...
- Már nem – nyüszögi, ismerem Vincentet, de a hangja most elborzaszt. Vékony, elesett, rettegő, mintha nem is ő szólalt volna meg.
- Kidobsz? - karjaimat a mellkasomon fonom össze, észre sem vettem a kezeim remegését, a harag, a sértettség, mintha megfojtana, s túlcsordulna rajtam minden.
Kíváncsian fordulok felé, még mindig csak egy sötét árny az ágy gyűrődéseiben.
- Önként mentél el! - csattan fel, zilált, elveszett, szemei éjsötét űrként tátongnak, fakó ajkai megremegnek, s én felhorkantva közelítem meg az ágyat. Ujjaim vasmarokkal szorulnak a felkarjára, kapálózik és küzd, érzem mozdulataiban a pánikot, izmai görcsösen megfeszülnek, karcsú testét zihálva feszíti nekem. Lefogyott, legyengült, már csak árnyéka önmagának és mégis küzd. Szabadulni akar, holott alig érintem.
- Menj a picsába! Engedj el!
- Nem! - hajolok fölé, vékony csuklóit összefogom és a párnára szorítom, míg ő rettegve, remegve menekülne. Szíve szakadatlan dübörgése rám is nyugtalanságot erőltet, megfeszülő vonásokkal lazítom el csuklóin a fogást, de nem húzódok tőle távolabb. - Azt akarom, hogy felfogd végre, mekkora idióta vagy. Tudod, mit látok, ha rád nézek? Egy gyenge, esendő fiút, aki még saját maga előtt sem képes elfogadni azt, hogy nagyon is szüksége van valakire. Évekig melletted voltam, de anélkül, hogy bármit is tudtam volna rólad. Sebezhető vagy, és tudod miért? - érintem meg szelíden az arcát.
- Hagyd abba! - esdekelve rántja meg újra a kezeit, míg bennem az indulat lassan csitulni látszik, s helyét balzsamos fáradtság veszi át.
Nem láttam még őt így. Ennyire sebezhetőnek, ennyire esendőnek, sápadtsága sötét árnyakat mar csontos arcára. Túl törékeny, gyanítom fel se fogja a szavaim, vagy ha mégis, nem hisz nekem.
- Ugyan mit? - húzódom tőle el, ökölbe szorított kezeit az ölébe vonja, gyűlölöm őt, ahogyan gyűlölöm saját magamat is. Gyűlölöm a könnyeket is, amik fájdalomtól sötét szemeiben égnek és lecsorognak az arcán, s az álláról a mélybe vetik magukat. - Menj és zuhanyozz le. Hozok neked tiszta ruhát.
Hajamat hátrasimítva tápászkodom mellőle fel, a bűntudat, ami eddig gondosan elkerült, most vasmarokba fogja össze a szívem. Nem érdemelte ezt meg tőlem, hiába véltem jogosnak, hogy megleckéztessem, akkor sem harcolta ki, hogy ilyen módon, gyerekesen, undorítóan és mocskosan álljak rajta bosszút.
- Miért nem gyűlölsz? - nyögi hátát a falnak vetve, csontos vállai előre görnyednek, gyengén szorongatja markai közt a takaróhuzatot. Elborzadok, szemeimet lehunyva lépek túl az önvádaskodáson, de tudom, hogy a kérdésére választ vár.
- Ne sorolj engem egy lapra a szüleiddel – ingemen a gallért igazgatom, ösztönösen simítom le a gyűrődéseket, amik rövid küzdelmünk folyamán keletkeztek, aztán a szekrényét kitárom és tiszta ruhák után kutatok benne. Kész káosz a házban minden.
A ruhái egybegyűrve és szanaszét, mintha bomba robbant volna az egész szobában. Alig maradt valami a szekrényében, helyette van minden a földön, a széken, az asztalán és az ágyán is. Nem mond semmit, nem fakad fel és nem áll ki saját magáért, ami aggasztó, de a legrosszabb az, hogy pillanatok alatt uralkodik fölötte újra az a mély apátia, ami már ki tudja mióta vonja őt szeretettel a keblére. Egyszerű pólót, alsót és egy melegítőt szedek neki ki, gyűrött, de máskülönben egészen használható még. A többi az sürgős mosást igényel, de azt majd a vacsora után iktatom be, a szobájában is ráérek rendet rakni később, de előtte vele kezdek valamit. Ez így nem mehet tovább.
Eleinte csak a puha léptek, aztán a halk csoszogás és a kezeimből már újra ugyanaz a Vincent ragadja ki a ruhákat, mint akit ismertem én valaha. Dacos gőg, de a rideg szépsége már sehol sincs. Szokatlanul nyugtalan, ahogy a fürdő ajtajában toporog, mintha nem tudná mihez is kezdjen. Felajánlhatnám, hogy segítek, de azzal csak újabb sebet ejtenék a már amúgy is vérző önérzetébe. Miért kínozzam, ha egyszer azért jöttem vissza, hogy helyrehozzak mindent?
Bólintva hagyom őt magára, de a volt szobámba még mindig nem visz rá a lélek, hogy belépjek újra. Nem akarom tüzetesen áttanulmányozni, nem akarom látni benne az apróbb változást, ahogyan azt sem, hogy minden úgy maradjon, mint volt. Gyáva vagyok, mert menekülök a tulajdon emlékeim elől, de egyenlőre elég Vincent. Vele is épp olyan rossz szembenézni. Akkor hagytam magára, mikor a leginkább belekerült a hullámvölgybe, de én ahelyett, hogy mellé álltam volna és támogatom, egyszerűen választottam az egyszerűbb utat és a kapcsolatunkat megszakítva elhagytam. A barátságunkat félredobva álltam odébb, mintha nekem nem is jelentett volna semmit az égadta világon.
A sülthöz visszatérve a kedvem erőteljes hanyatlásnak indul, minden sivár és szürke a házban, nyoma sincs már annak az otthonos légkörnek, amit magam mögött hagytam. A konyha ugyan rendben van, órákig súroltam a pultot, míg sikerült eltüntetnem róla a kétes eredetű foltokat. A hűtő kipakolása nem volt nehéz, hiszen alig volt benne étel, de valami rothadni kezdett benne, így ráfért már arra is egy alapos takarítás. Kisikáltam, fertőtlenítettem és szellőztettem is. Feltölteni majd csak holnap fogom, feltéve, ha Vincent nem cserélteti ki a zárat sebtében újra, míg én távol vagyok.
- Minek jöttél vissza?
- Látni akartalak.
- Minek?
- Tudni akartam, hogy hogy vagy.
- Amint látod pazarul – nevet fel röviden. - Van még valami más is, vagy csak ennyit akartál?
- Nézd, sajnálom, hogy...
- Igen.. - vág a szavamba türelmetlenül -... képzelem mennyire. Hagyjuk ezt, jó?
- Meddig játszod még a nagyra nőtt gyereket? - sóhajtok fel megtörölve mindkét kezemet a mosogató szélén hagyott törlőrongyba.
- Jogom van hozzá – horkant fel. - Ehhez jogom volt mindig.
- Ment is neked, már-már tökélyre fejlesztetted az évek alatt.
- Ha azért jöttél, hogy mindezt megoszd velem...
- Ugyan, ezeket már tudod te magad is. Nincs szükséged az én felvilágosításomra.
Haragja váratlan vihar, szemeiben villámok fénye gyúl. Tombol a felszín alatt, cserepes ajkai némán
nyílnak el, kifakadása zajtalan, érzelmek nélküli. Csendesen figyelem őt én is, megbámulom a néma
roncsot, pulóvere esetlenül csüng rajta, csontos válla, nyakának és szegycsontjának egy része
élesen kitüremkedik. Lefogyott, sápadttá vált, a karját figyelem, vékony kézfejét, karcsú ujjait.
Remegnek, reszket az idegtől.
- Megígérted.
- Egymásnak tettünk ígéretet. Ezt ne feledd.
- Nem tartottad be...
- Ezt ne mondanád – nyögöm ki megrökönyödve. - Csak...csak ezt az egyet ne mondanád, ne hinnéd. Küzdöttem érted, éveken át, fel tudod ezt fogni?
- Mindent megkaptál! - villannak veszélyes fények a szemeiben.
- Míg téged lassan elveszítettelek – biccentem fásultan.
Esetlenül húzza magát össze, testét újabb remegés szántja fel, ez már beteges. Nem ilyen volt és én sem ezt akartam. Ismertem, valaha álmait és titkait osztotta meg velem, nem tekintett rám ilyen mélyen izzó gyűlölettel. Mégis mikor, hogyan veszítette el az ártatlanságát? Megölte, és eltemette magában azt az egykori kisfiút, aki mert nagyot álmodni, akinek céljai voltak.
- Megyek, kulcsra zárom az ajtót.
- Szerettelek – szól csendesen.
- Tudom.
Az ajkait figyelem, fölfelé hajló lágy ív.
Mosolya ez egy halottas maszknak.
- Vincent...
- Hagyd, már nem számít – legyint elrejtőzve a fürdő ajtaja mögött.
...Már nem számít...Mert mikor számított? Én mikor számítottam? Volt valaha is egyetlen pillanat, mikor önző módon nem saját magának élt? Annyira könnyű volt minden, olyan egyszerű volt azzal áltatnom magam, hogy egyszer majd minden rendbe jön. Nevetséges. A végén még kiderül, nagyobb hazug vagyok még nála is. Mert míg ő a világot csapta be, én önmagamat ejtettem át újra és újra, s még csak rá sem eszméltem. Fel sem fogtam.
Most itt kellene elmondanom, hogy szeretem? Felesleges. Félek, úgysem értené.
Szerkesztve linka által @ 2016. 05. 09. 18:48:04
|
|
