Megküzdök vele, de sikerül kibontanom a nyakörv szíját, és a nyakamat dörzsölgetve tápászkodom fel a földrõl. Körbenézek a szobában, de nem találok semmi fegyvernek alkalmas dolgot. Nálam egy halom kard, és pisztoly van a falon, neki meg képek... Francba!

Az ablakhoz lépek, talán ha ezen lógok meg, lassabban veszik észre az eltûnésem. A folyosón hamar belefutnék valakibe, aki riasztaná a teamániást. Kitárom a kétszárnyú ablakot, és felugrom a párkányra. Fáradt vagyok, de erõt ad a menekülés reménye, és az adrenalin löket.
A fal kiszögelésein egyensúlyozok el, és mászom lejjebb ahol tudok, de nem nyugat felé indulok, amerre az ablak néz, hanem az északi kapu felé. A másik lenne a logikusabb, így arra fognak elõbb keresni, így talán nyerek némi idõt. Igyekszem takarásban, és észrevétlenül mozogni, de hamarosan kiszúrnak, és meg kell szaporáznom a lépteim.
Elszáguldok az õrök közt, kikerülve a fegyvereiket, és nem egyet földre is küldök. Egyszerû emberek, ha teljesen jól lennék, könnyûszerrel gyõzném le õket, de még így is boldogulok. Már a kaput is elérem, mikor egyszerre jó sok õr  vetõdik rám, és igyekeznek a földön tartani. Spanyolul szitkozódva rugdosom le õket magamról, de nem akarnak elfogyni.

- Engedjétek el, innen átveszem a szökevényt – csattan egy jól ismert hang, és az õrök elhúzódnak tõlem. Lihegve küzdöm talpra, és húzom ki magam, hogy aztán vad gyûlölettel pillanthassak ellenségemre. – Ha ennyire büntetésre vágysz, igazán nem kellett volna elszöknöd, csak szólj nyugodtan – mosolyodik el, és bár hangja lágy, akár még kedvesnek is mondható, nagyon jól tudom, mi rejlik mögötte. Szemei égnek a dühtõl, és semmi jót nem ígérnek. Összeszorul a torkom, de mindent megteszek, hogy félelmem ne látszódjon meg rajtam.
 - Engedj el, vagy ölj meg, de nem megyek vissza veled oda! – kiáltom határozottan, mire összehúzza a szemeit, és vadul elvigyorodik.
- Rendben, nem megyünk akkor vissza a hálómba – jelenti ki. Megszólalni sincs azonban idõm, elõttem teremve akkorát lekever, hogy a földön kötök ki, elharapott, vérzõ nyelvvel. Kábán tápászkodnék fel, nem vagyok felkészülve az arcomat célzó rúgással, így az betalál, én pedig a fájdalomtól, kimerültségtõl, elvesztem az eszméletem.

~oOo~

„ – Várj Antonio, minek mész megint oda? Mondtam már párszor, hogy nem fog megváltozni! – kiabál utánam Francis kitartóan, de csak vigyorogva leintem.
- Viszek neki ajándékot, az biztos segít!
- Paradicsomot viszel, nem ajándékot! – ér be lihegve, mire kicsit lassítok. Õ szereti a kifinomultat játszani, gyerek létére, így én sokkal jobb erõnlétben vagyok, nem a ruhám épségével szoktam foglalkozni.
- A paradicsomot mindenki szereti! – jelentem ki magabiztosan, és mikor elkezd morogva ellenkezni, újra nekiállok rohanni.
- Hé! – harsan méltatlankodva, de ezúttal nem várom meg. Általában õ látogatja meg, de már én is tökéletesen tudom az utat, és ha látogatóba jövök Francishez, én is mindig felkeresem. Általában tudomást se vesz rólam, a testvérei szekálódásai alaposan megutáltatták vele a társaságot, egyedül az állatokkal, meg az általa látott lényekkel van el jól.
- Angliaaaa! – rikkantom a tisztáson, ahol általában pihen. Most is hallom a motoszkálását a fák közül, de persze nem jön elõ. – Hoztam ajándékot, edd majd meg! – Leteszem a kosarat a kis tisztás közepére, majd pár percig várok, de mivel semmi nem történik, elköszönök, és megyek vissza megkeresni Francist. Mindig így zajlik a dolog, akármit hozok, de nem zavar, Angliának se szabad egyedül éreznie magát ennyire!

Nyirkos, hideg helyen ébredek, számtalan sajgó taggal, de a legrosszabb egyértelmûen az orrom. A fájdalom ki is veri a fejembõl az álomként megjelenõ emlékképeket. Ország vagyok, gyorsabban helyre jön, mint egy emberé, és nyoma se marad, de a kín ugyan olyan rossz.
Próbálok mocorogni, véres arcomhoz érni, de ahogy felemelem a kezeim, lánc csörren rajtuk. Nyakamon pedig ismételten ott a megalázó „ékszer”. Dühös sziszegéssel markolok rá, és próbálom leszedni, de ez már nem egyszerû csatt, kis lakatot is tettek rá.

- És még mindig kegyes voltam – csendül fel a jól ismert hang. Dühödten kapom rá pillantásom, ezzel a lendülettel a helységet is felmérem. Cella, rácsos ajtóval, aminél belülrõl Anglia álldogál, ráérõsen dõlve neki a fémrudaknak. Megfordul a fejemben, hogy feltápászkodom, ne nézzen így le rám, de aztán elvetem. Már attól megfordult velem a világ, hogy felültem, valószínûleg táncra is perdülne, ha tovább próbálkoznék.
Inkább némán meredek rá, és egy pillanatra felrémlik az álmom. Próbálom magam elé képzelni a magányos kisgyereket, aki a fák közt, a természetfeletti lényekkel és állatokkal bujkált, de nem megy. Csak a hidegen égõ szempárt, a gunyoros, felsõbbrendû vigyort látom, ami haragot vált ki belõlem, és nem sajnálatot...



- Kegyes? – horkanok fel. – Akkor meg kellett volna ölnöd inkább, mint ilyen helyzetbe taszítani!
- Micsoda elvárások! – nevet fel metszõen, majd hirtelen elcsendesedve, közelebb lép. – Elszöktél Antonio. Elszöktél, mit sem törõdve a következményekkel...
- Elég volt! – csattanok fel, összeláncolt kezeimmel megtörölve már helyre állt, de még mindig sajgó orromat. – Nem aláztál meg még eléggé?
Nevetésétõl libabõrös lesz a karom, és a hideg futkos a hátamon, de meg is válaszolja vele a költõi kérdésem. Ennek ellenére szóban is megteszi.
- Azt hiszed ennyi nekem elég? Ne légy naiv Antonio! – Közelebb lép hozzám, és még mielõtt elhúzhatnám, rálép a lábamra. Felszisszenek, mikor elkezd ránehezedni, és kirántom alóla. Sikerül, mert hagyja. – Azt mondtad, nem jössz vissza velem oda... hát üdvözlet a Tower-ben! Itt kissé kényelmetlenebb lesz megvalósítani a terveim, neked pláne, de te akartad!

Elkerekednek a szemeim egy pillanatra, majd vad düh villan bennük, mikor összehúzom õket. Nem törõdve a szédüléssel, talpra lököm magam, hogy majdnem egy vonalba kerüljek vele.
- Verd ki a fejedbõl! – sziszegem neki, mire elkapja a nyakörvön lógó láncot, és közelebb ránt magához. Nekifeszülök, emelném a lábam, hogy rúgjak, de könnyedén lefog.
- Utasítgass, ha olyan helyzetben leszel! – súgja gúnyosan a számra, majd durván megcsókol. Szinte szétmarja az ajkaimat, az se érdekli, hogy még mindig véres jó pár helyen az arcom. Nincs erõm, és lehetõségem se ráharapni a nyelvére, de az én szám alaposan megjárja, mire elenged.
- Még meg se ünnepeltem a gyõzelmem – vigyorodik el. – Csatlakozz, ó nagy Spanyol Birodalom. Pontosabban ex...

Elõször nem értem mit ért ünneplés alatt, majd gyors mozdulatokkal hátul láncolja össze a kezem, és egy üveget húz elõ a kabátjából. Amint kinyitja, megcsap a rum átható illata, amit sose szerettem. Én bor párti vagyok.
- Ezt nem szereted, igaz? – vigyorodik el, és mielõtt bármit is mondhatnék, szinte ledugja a torkomon az üveget. Fuldokolva nyelem az alkoholt, és mikor végre elhúzza, köhögve kapok levegõ után, eláztatva az ingemet. – Ha ennyi se fér be a szádba, mit fogsz csinálni késõbb?

- Dögölj... meg! – lihegem, mire jókedvûen húzza meg az üveget, és utána úgy ránt magához egy csókra. Rosszul leszek még inkább, ha továbbra is ezt kell innom éhgyomorra... 

- Csak hogy tudd, még agyalok a büntetéseden a szökésért! – leheli, mikor elválik tõlem. – Kapsz egy éjszakát, hogy eldöntsd, mennyire leszel kezes abban amit akarok tõled! Nagyon jól tudod, mire gondolok – nyalja meg a számat, mire félrerántom a fejem.

- Remélem a rum felmelegített kissé, mert hûvösebbek itt az éjszakák, mint nálad! – szólal meg hangosabban, és legnagyobb megkönnyebbülésemre, ellép tõlem. Lábaim felmondják a szolgálatot, és lecsúszom a fal tövébe. Egy darabig még farkasszemet nézünk, majd elvigyorodva hátat fordít, és távozik a cellából.
- Finom volt a paradicsom? – bukik ki belõlem a csendes kérdés. Egy pillanatra megtorpan, de nem fordul hátra, nem látom az arckifejezését. Talán nem is emlékszik.
- Utálom a paradicsomot! – jelenti ki végül, és magamra hagy. Sóhajtva húzom fel a lábaimat, és hajtom rá a fájdalomtól szétrobbanni készülõ fejemet.
- Hát persze... a paradicsom nem ajándék, Antonio... – motyogom magam elé, majd hagyom, hogy magába temessen a sötétség. Nem kell agyalnom a holnapi válaszon, már most nagyon jól tudom. Ahogy õ is...

Egy darabig még élvezkedik szenvedésemen, majd elengedi a láncot, de alighogy levegõhöz jutottam, már ismét magához ránt egy durva csókra. A számba harapva viszonozza elõzõ tettem, de õ jóval erõsebben, és mikor elválunk, mindkettõnk vére ott piroslik a számon, valamennyi az övén is. Állat!

És még van pofája hátrébb lépve, elégedetten szemlélni az állapotom, amit neki köszönhetek. Azon viszont alaposan meglepõdöm, hogy hirtelen elém lép, és a láncot erõsen megfogja, majd, leveszi rólam a bilincseket.

- Kicsit elmegyünk sétálni, Erzsébet úgysem fog innen hiányolni – mondja, látva döbbenetem, bár nem mondanám, hogy ezzel megmagyarázta tettét. Én viszont ismét némaságba burkolózom, és a fejemet elfordítva jelzem, hogy nem méltó a válaszomra. Nem zavarja különösebben a dolog, csak elégedett mosollyal indul el, maga után húzva engem is. Egyelõre nincs okom ellenkezni, a börtönnél rosszabb helyre nem hiszem, hogy tudna vinni.

Hamar kiérünk a cellák részlegébõl, jóval elõkelõbb folyosókra jutva. Itt már emberek is lézengenek, akik kíváncsian szemlélik párosunkat, de mikor elkapom pillantásuk, nem tudják állni az enyémet. Hirtelen viszont Anglia akkorát ránt a láncon, hogy képtelen vagyok állva maradni, négykézlábra esek.

- Hé! – kiáltok föl háborogva, és már állnék is fel, de a hátamra lépve, teljesen a földre nyom. Nyekkenve terülök ki, és ahogy próbálom lelökni magamról, csak még inkább rám nehezedik, lábával a gerincemet taposva, és egyre inkább megfosztva a levegõtõl.. – Vedd… le… a… lábad… - nyögöm ki nagy nehezen, de csak kinevet fulladozásomat és próbálkozásomat látva. Hogy dögölne meg ott ahol van… vagyis miután leszállt rólam!

- Dehogy veszem! Ott tökéletesen jó helyen vagy – vigyorogja, még inkább a hátamba taposva. – Ha jó kutya maradsz, négykézlábra fölkelhetsz – mondja, mintegy megnyugtatásként, és lehajolva hozzám, az arcomra simít. Acsarkodva kapok a keze után, ugyanis a számon kívül semmivel se tudnék most fájdalmat okozni, de ezt sem engedi.

- Menj… a… pokolba! – préselem ki magamból, és nem törõdve taposásával, feljebb tornázom magam. Hogy mer kutyának titulálni?  Egyáltalán így bánni velem, mikor én is egy ország vagyok, még ha vesztes is.

- Majd együtt, drága kutyuskám, majd együtt! – vigyorogja, és hirtelen úgy megrántja a láncot, hogy hiába sikerült egy picit felnyomnom magam a talajról, ismét kiterülök, közvetlenül a másik lába elõtt. Ordítani tudnék a tehetetlen megalázottság érzésétõl, de nem akarom megadni neki ezt az örömöt. – És most, ha föl akarsz kelni, nyald meg a cipõmet! – utasít õrült vigyorral.

Azt hiszem sose döbbentem még meg ennyire, pedig éltem már át pár dolgot. A mostani sokkomhoz képest még Amerika felfedezése is semmi volt, ráadásul nem párosult hozzá ilyen végtelen gyûlölet.
Pár pillanatig még a hangomat se találom, majd arcom eltorzul a haragtól, és a tekintetemben égõ érzelmek Anglián kívül minden környezetünkben lévõt meghátrálásra késztetnek.
- Dögölj… meg! – préselem ki magamból némi küszködéssel, abban ugyanis teljesen biztos vagyok, hogy komolyan gondolta a szavait.

Eszelõsen felnevet, és ránehezedik kissé a jobb lábára, meggyötört nyögést váltva ki ezzel belõlem. Ha eddig hiányában voltam a levegõnek, hát most semennyi se ér el hozzám, és ez kezd egyre aggasztóbb lenni. Azt viszont neki is tudnia kell, hogy inkább meghalok, mint hogy teljesítsem a parancsát.
- Gyerünk Spanyolország – ösztökél gúnytól csöpögõ hangon, kissé lejjebb hajolva. – Engedelmeskedj a gazdádnak!

Minden erõmet összekaparva húzom fel a testem alá szorult karjaimat, és egy egészen kicsit felemelkedek segítségükkel a földrõl, hogy hörögve levegõ után kapjak, és ezúttal megtartom magam, pedig nyomna vissza.
Tekintetem a cipõje felé fordítom, de ahelyett, hogy az utasítása szerint megnyalnám, nyálat gyûjtök kiszáradt számba, és nemes egyszerûséggel, telibe köpöm lábbelijét. A nézelõdõk egy emberként hördülnek fel, de Arthurra fel se kell néznem ahhoz, hogy tudjam, a saját síromat ásom.

- Te se akarod a kellemesebb utat választani, ugye? – szólal meg közönyös hangon, de mikor kissé teret enged nekem, és felnézek rá, egy pillanatra meghûl bennem a vér tekintetét látva. A következõ pillanatban pedig akkorát rúg belém eddig rajtam tartott lábával, hogy elcsúszom a falig, ahol vért köhögve, gyorsan felülök, hogy elkerüljem az elõbbi helyzet kialakulását. Õ azonban már elõttem is terem, és láncomat ismét megragadva felránt.
Egy pillanatra megroggyannak lábaim, de tartom magam, és a pillantását is állom, amiben ugyan az az eszelõs fény ég, amit már láttam párszor. A hatalom sajátos fénye, melyet ember szemében sose látni, az országok jellegzetessége, fõleg azoké, akik képesek leuralni másokat. Nekem is volt ilyen tekintetem.

- Ezt nem teheted – sziszegem kissé meggyötört hangon. – Nem bánhatsz így velem!
- Ki tiltja meg? – nevet fel önelégülten, és már csak arra eszmélek, hogy az eddig még rajtam lévõ kapitányi ruhámat egyszerûen leszaggatja rólam. – Csak hogy tisztában légy a helyzeteddel, itt nem fog rajtad segíteni senki, azt teszek veled, amit akarok, kutyuskám!
Nevetése bántja a fülemet, szavai pedig tõrként marnak belém, mert a szívem mélyén érzem, hogy igaza van. A nagyhatalmak mindig egyedül vannak, és eddig az voltam… most nem fog senki segíteni, még fiatalkori barátaim se.
Amikor gyerekek voltunk, Angliát is annak tartottam, mindig segíteni akartam neki, mikor a testvérei szekálták. Akkor még az egyenlõségben is hittem. Mennyit változtunk mindketten azóta… Az elõttem álló országban már nyoma sincs a kisfiúnak, aki egykor utánunk leskelõdött, mert túl büszke volt ahhoz, hogy megkérdezze csatlakozhat- e a játékainkhoz.

A megalázottság szinte fojtogat, ahogy egyszerû fehér ingben, és nadrágban állok elõtte, nyakamon az átkozott nyakörvével.
- Meg is ölhetsz, Arthur Kirkland, de sose fogok úgy ugrálni, ahogy te fütyülsz! – jelentem ki határozottan, még mindig töretlenül õrizve büszkeségemet a megalázottság felszíne alatt. Nem fog megtörni, ilyen könnyedén nem, és ezt õ is tudja, az arcára kiülõ hûvös mosoly pedig azt mutatja, hogy ezt nagyon is élvezi.

- Megölni? – suttogja semmi jót nem ígérõ hangon. – Azt hiszed, tennék neked ekkora szívességet, drága Spanyolország? – nevet fel vérfagyasztóan, és még mielõtt bármit is tehetnék, meglódul a folyosón, a láncnál fogva maga után rántva engem is.
Az emberek utat nyitnak neki, én pedig bárhogy is igyekszek megállni, vagy ellenkezni, nincs hozzá erõm, minduntalan elránt, kis híján megfojtva.

Folyosók hosszú során, ajtók tucatjain cibál keresztül, és szinte meg se érzi ellenállásom, és csupán akkor torpan meg, mikor látszólag eléri a célját. Egy kétszárnyú faajtót tár ki, és mikor megpillantom mi van mögötte, meglepettségemet ki tudja használni, hogy könnyedén belökjön.
Egy hálószoba? Kétlem, hogy ezt ajánlaná fel szállásnak a cella helyett, de akkor csak egyetlen magyarázata lehet annak, hogy idehozott. A felismeréstõl minden eddiginél erõteljesebben csap fel bennem a harag, és villámló tekintettel fordulok felé.

Látszólag szórakoztatja a felismerésem kiváltotta hatás, de remélem mondanom se kell neki, hogy sutba vághatja a terveit, mert nincs semmi, amiért engednék neki, és az ágyába cibálhatna.
Azonban még mielõtt bármit is tehetne, kopogtatnak az ajtón, és mikor engedélyt ad a belépésre, egy izgatott küldönc toppan be. Tátott szájjal pillant rám, és ha Anglia nem köszörülné meg a torkát, nem tudom még meddig bámulna.

- Uram, Franciaország érkezett, és önnel kíván beszélni! – hadarja a srác észbe kapva, mire az én szemem reménykedve felcsillan, és ezt látva Arthur elfintorodik.
- Ne reménykedj, kutyuskám! – horkan fel, és a lánccal elrántva a baldachinos ágyhoz lép, és köré tekerve az oszlophoz rögzít, és letaszít a földre. Levegõ után kapva térdelek fel, hogy ne fulladjak meg. – Ha megpróbálsz elmozdulni innen, azt nem úszod meg szárazon! – suttogja a számra, és mikor elrántom a fejem, gúnyosan felnevetve távozik a szobából.

A küldönc fiúról teljesen megfeledkezik, így õ még tétován ácsorogva figyeli, ahogy igyekszem olyan pózt találni, amiben a legkevésbé veszélyeztet a fulladás.
- Jó…jól vagy? – szólal meg hirtelen, mire döbbenten pillantok rá. Komolyan érdekli, mi van az ellenséggel? Ha ez nem lenne elég, még óvatosan közelebb is lép, majd matat valamit a láncon, aminek hatására máris kevésbé feszül, még leülni is letudok az ágy mellé.
Összehúzott szemmel, gyanakodva pillantok fel rá, mire zavart mosollyal iszkol ki a szobából. Na ezt most nem tudom hova tenni, de legalább pihenhetek kicsit Anglia nélkül, és agyalhatok a meglógáson. Bár remélem Franciaország segíteni van itt. 

Boldog Névnapot! 

Ha valaki annyi csatát él meg, mint mi, és tapasztalja mindegyiket a saját bõrén, nem kerülheti el ezeket. Személy szerint, én hamar rájöttem, hogy értelmetlen küzdeni ellenük… Míg egy húsvér ellenséget legyõzhetsz, saját gondolataid és érzelmeid képekbe tömörülését képtelen vagy megakadályozni.

Nem véletlenül riadok hát fel lázálmomból többször is keserû, szörnyû képek miatt, hogy szembesüljek a nem sokkal szívderítõbb valósággal.
Sebeim ugyan gyógyulnak, jóval gyorsabban, mint egy átlagemberé, de az országomat ért csapást nem ilyen könnyû kiheverni. A tehetetlen düh pedig szinte lángol bennem, megbilincselt kezeimet figyelve, és nagyon is jól tudom, hogy egyszerûen bezártak a hajófenékbe. Lehet ennél megalázóbb a helyzetem?

Amint kikötünk, kiderül, hogy lehet… Néhány katona érkezik le hozzám, és elbizonytalanodnak ugyan, mikor vad gyûlölettõl izzó tekintetemet rájuk vetem, de aztán erõt vesznek magukon, és együttes erõvel felcibálnak a fedélzetre, majd ki a szárazföldre.
Nehéz leírni mit érez egy ország, mikor legyõzötten az ellensége területére cipelik, de valahogy olyan lehet, mint jó pár erõteljes gyomorszájba kapott ütés. A lélegzetem is elakad egy pillanatra, és ha szemmel ölni lehetne, már rég végeztem volna mindenkivel a környezetembe. Ám erre még országként se vagyok képes, tehát marad a tüntetõleges hallgatás, mellyel Angliát igyekszem bosszantani végig a kocsi úton, ha már egy flancos hintóba kerültünk.

Nem hatja meg a dolog, sõt, példámat követve õ se szólal meg, csak beteges vigyorral, végig engem bámul. Dühít a pillantása, mely szinte lyukat éget a testem különbözõ pontjaiba, de csak azért se adom meg neki azt az örömöt, hogy rászólok. Úgy teszek inkább, mint akit teljesen hidegen hagy, hogy mit csinál, míg meg nem érkezünk királynõje székhelyére, ahol végre eltûnik mellõlem.
Annak már kevésbé örülök, hogy ezzel egy idõben megkörnyékeznek az emberei, és nem kis küzdelmek árán a lábaimra is láncot tesznek, kezeimet pedig inkább hátul bilincselik össze, ráadásul a számat is betömik.

ilyen megalázó helyzetben várakoztatnak még egy darabig, majd mikor parancs érkezik rá, bevezetnek egy méretes terembe, ami mind trónteremnek, mind tárgyalónak elmenne, és tömve van az angol szemetekkel.
Dühösen próbálom lerázni magamról õreimet, és megszabadulni a kötelékeimtõl, de azok országbiztosan tartanak, és olyan mértékû szabadságkorlátozásra, azaz totális elvevésére kárhoztatnak, amit még sose éreztem.

- Ez az? – szólal meg hirtelen a királynõ, mire felé kapom izzó tekintetem. EZ? AZ? Minek néz engem? Egyszerû tárgynak, melyet valaki feleslegesnek ítélt, és elé dobott? Még ha az ellensége is vagyok, egy országgal áll szemben! – Ez volna a híres Spanyol Birodalom? Nevetséges! – jelenti ki lenézõen, saját országához intézve szavait.
Felizzik a szememben az eszeveszett düh, és bár eleinte a szájtömés miatt csak értelmetlen motyogással sikerül hangot adnom véleményemnek, addig tekergetem a fejem, és bökdösöm a tömést nyelvemmel, míg meg nem szabadulok tõle.


- Úgy hiszed, ó nagy királynõ, hogy már nincs miért tartanod tõlem? – szólalok meg, tõlem szokatlanul jeges hangon, és elég egy pillantást vetnem a felém ugró katonákra, hogy döbbenten megtorpanjanak. Sérült vagyok, legyengült és fogoly, de attól még egy ország, mely nem is olyan rég Európa elsõszámú nagyhatalmának mondhatta magát. Ez sugárzik most belõlem, ahogy kihúzva magamat, kissé talán eszelõs mosolyt varázsolok az arcomra. – Azt hiszed, mert ezúttal sikerült gyõzelmet aratnod, a népem a tiéd? Hogy is mondta…? Ne nevettess! Ostoba uralkodók ostoba viszályai kevesek ahhoz, hogy engem véglegesen térdre kényszerítsenek!
 

Erzsébet szabályosan falfehér lesz a dühtõl, és nem is tud hirtelenjében mit mondani, ahogy a teremben tartózkodó emberek is csak dermedten tátognak. Csak egy személyt nem sokkolt a kisugárzásomban beállt változás, hisz hasonlóval rendelkezik, és látott már így engem is.
Õ nem palástolva jókedvét, elégedetten, hideglelõsen felkacag.
- Õ az az Antonio, akit én ismerek! – csapja az asztalra Anglia a poharát, mire felé fordítom izzó tekintetem, még akkor is ha tudom, hogy rá nem lesz olyan hatással, mint másokra. Igazam is van, mert vigyora csak szélesedik, tekintetében pedig látom az õrült csillogást, mely néha az enyémben is megjelenne, ha nem palástolnám élethû mosolyokkal.

- Hogy merészeled?! – szisszen fel végre a királynõ is, magához térve a sokkból. Ha nem tudná, hogy egy országgal nem olyan könnyû végezni, szerintem saját kezûleg esne most nekem, hogy ha kell, tíz körömmel kaparjon halálra. Nem akarja azonban kínos helyzetbe hozni magát, és híres hidegvérérõl tanúságot téve, fojtott hangon utasítja a katonákat az elhallgattatásomra. – Tömjétek be a száját, és a tömlöcbe vele!

Az emberei tétován lépnek közelebb, mire Anglia jókedvûen inti õket arrébb, és gondtalanul mellém lép. Sapkámat lelöki a fejemrõl, és lófarkamnál fogva hátrahúzza a fejem, hogy beletömhesse a számba a rongyot. Dühösen rántanám arrébb a fejem, de hajam húzása és szorítása fájdalmassá válik, így összeszûkült szemmel, dühödt szuszogással hagyom, hogy betömje a számat.
Amint ezzel elkészül, meghajlik kissé a királynõje felé, majd taszít egyet rajtam, az ajtó irányába. Egyáltalán nem akaródzik követni az akaratát, de köztünk, mint országok közt egészen más a kapcsolat, és az ereje is nagyobb náluk. Jelenlegi állapotomban, nincs esélyem ellene.

- Hamar megtalálják a módját az elintézésednek, ha így folytatod – nevet fel mellettem, de tüntetõleg fordulok az ellenkezõ irányba, és hiába szabadít meg a rongytól, összeszorított szájjal jelzem, hogy továbbra se kívánok társalogni vele. Nem zavartatja magát, látnom se kel ahhoz, hogy tudjam, kiszélesedett a vigyora. – Megnyugtattál Antonio, már azt hittem nem lesz kihívás a megtörésed, mert már feladtad az ellenszegülést. Jó látni, hogy a büszkeséged és kisugárzásod töretlen… még! û
- Sose fogsz megtörni! – szólalok meg végül, halk, gyûlölködõ sziszegéssel. – Legyõzted az armadámat, és elvettél egy névleges címet, de a népem ettõl függetlenül töretlen hittel él tovább!

A nevetésétõl a hideg is kiráz, de nem szólal meg, míg el nem értük a célt, pontosabban be nem taszít egy cellába. Ott kezeimet a falhoz láncolja, lábaimat viszont megszabadítja a kötelékektõl. Reflexbõl rúgok felé, de könnyedén kitér elõle, és megajándékoz egy erõteljes pofonnal.
Felszisszenek, és szemem sarkából gyilkos pillantást vetek rá, de nem foglalkozik vele. Elõkotor valamit az egyik zsebébõl, és nem kis megelégedéssel figyeli, ahogy arcomon teljesen kirajzolódik a döbbenet. Egy… nyakörv?!!
- Ezt nem teheted! – préselem ki magamból, és ahogy közelebb lép, hevesen kezdenék ellenkezni. Nem ad rá lehetõséget, hogy belelendüljek, elkapja a torkomat, és a falhoz présel. Nem szorít meg annyira, hogy fuldokoljak, de a levegõ hiány megérzõdik elcsituló mozgásomon. Amint látja, hogy nincs erõm tovább hadakozni, könnyedén rám rakja a lealázó „nyakdíszt”, majd láncot csúsztat a karikájába.

 Az viszont nem hosszabb egy méternél, és a végét nem erõsíti sehová.  Akkor esik le, mire is való, mikor elégedett vigyorral megragadja, és közelebb ránt magához.
- Rohadék! – dühöngöm, de tudom nagyon jól, hogy szavakkal nem fogom meghatni, vagy bántani. Egyszerûen élvezi, mert kiszolgáltatott helyzetemet bizonyítja. – Ha egyszer kiszabadulok… - Sajátos, mindent leplezõ, mosolyra húzódik a szám, de nagyon jól tudja, hogy nem ígér sok jót a függõben hagyott mondat. Persze nem zavarja, egyelõre nem tehetek semmit ellene, és ezzel õ is tisztában van, ahogy én is.  

- Az még jó sokáig nem fog megtörténni, Antonio – jelenti ki vigyorogva, egészen az arcomhoz hajolva. – Élvezheted a vendégszeretetem, amíg, és ahogy csak akarom. Jól jegyezd meg Antonio, a markomban vagy! – Még mielõtt visszavághatnék, erõszakosan a számra tapad, és vadul kezd csókolni.
Megpróbálom eltaszítani magamtól, de az erõm perpillanat bõven kevés még ahhoz is, hogy megérezze, így radikálisabb módszerhez folyamodom, és dühödten harapok rá a nyelvére. Felszisszenve húzódik el kissé, így láthatom, ahogy sötéten elvigyorodik, tekintete pedig semmi jót nem ígér számomra.

- Személy szerint nem értem, miért kéne azért megtámadnom Angliát, mert megölték Stuart Máriát – vonom meg a vállam, tovább hintázva a székemen. – Nem volt õ nekem senkim.
- Hogy mondhatsz ilyet?! – csap az asztalra Fülöp, valószínûleg alaposan megütve ujjait súlyos gyûrûi valamelyikével. – Katolikus, uralkodó i vér volt! Azok az anglikán kutyák pedig kivégezték mindennemû rendes ok nélkül!
 Említettem már, hogy nem vagyok oda legújabb uralkodómért? V. Károly segítségével hatalmasabb és gazdagabb lettem, mint bárki Európában, de az utóda most egy ostoba becsületbeli ügy miatt, egyre inkább elherdálja a vagyonom. Országként ez nincs ínyemre, és bár szívesen az orra alá dörgölném a Vastagszemöldökûnek a saját vereségét, nem azért akarom megtámadni, mert kivégeztek egy számomra érdektelen halandót.

- Engem a kalózkodásuk jobban zavar – jegyzem meg õszintén. Tényleg iszonyat dühítõ tud lenni, hogy szinte csak az én hajóimat támadják, ráadásul királynõjük teljes támogatását élvezve. Ez sokkal jobb casus belli, mint a tény, hogy Erzsébet visszautasította Fülöp házassági ajánlatát, aztán meg kivégeztette a skót hercegnõt.
Erre már Fülöp is megnyugodni látszik, érzi, hogy ha jó okkal áll elõ, az én támogatásomat megnyerheti. Nem mintha lenne esélyem szembeszegülni az akaratával. Az országoknak az a sorsuk, hogy kövessék vezetõségük parancsait, nem törõdve a rájuk váró következményekkel.
Inkább nem is fordítok több figyelmet a tárgyalásra, tudom, hogy a pápát se lesz nehéz meggyõznie, hisz mindig is Európa legkeresztényebb uralkodójának vallotta magát. V. Sixtus meg is ígéri a pénzbeli támogatást, de csak késõbbi átadásra.
- Spanyolország készülj! – csendül fel Fülöp hangja, magára vonva ezzel a figyelmem. – Hamarosan megtámadod Angliát!

***
Nagy nyújtózkodás közepette, mosolyogva szippantok a sós tengeri levegõbõl, élvezve, ahogy elárasztja a tüdõmet, és minden porcikámat sajátos, mással össze se hasonlítható illatával. Nem csoda, hogy a tenger ura vagyok, egyszerûen imádom ezt a szeszélyes nõszemélyt!
Az Armadámnak pedig nincsen párja, büszkén tekintek hát végig a felsorakozott hajókon, melyeknek száma eléri a 130-at is. Ennyivel az angolok semmiképp se rendelkeznek, és ha Calais-nál sikerül felszednünk Farnese sándor seregeit azután, hogy az angolok hajóit legyõztük a La Manche – csatornában, már a szárazföldi hódításnak se lesz semmi akadálya.

Az azonban zavar, hogy Fülöp nem engedett módosításokat a terveiben. Elismerem, hogy ambiciózus magatartásával már sok mindent elért, de ezúttal nem gondolta át a dolgokat reálisan. Nem ért a hajózáshoz, és nem hallgatott ránk, mikor közöltük vele, hogy Anglia déli részén nincs kikötõ, melyet könnyedén el tudnánk foglalni, és alkalmas is lenne egy ekkora hajóhad befogadására. Tehát fogalmunk sincs, hogy a partraszállást hogy tudnánk megvalósítani.
Ráadásul Sándor seregeit is csak úgy tudjuk felvenni Németalföldön, hogy lapos fenekû bárkáikkal elhajóznak a flottáig, de ezt az angolok valószínûleg nem fogják tétlenül nézni.
A királyt azonban képtelenség megingatni elhatározásában, így a szerencsénkben, és kiváló tengerészeimben bízva utasítom indulásra a flottát, majd átadom a parancsnokságot de Guzman admirálisnak.

1588 júliusában elérjük a Calais-tól nem túl messzi vizeket, de az angolok már várnak ránk. A flotta fõhajójának orrában állva, elszánt tekintettel, és szokásos mosollyal nézek farkasszemet a szemközti hajón szobrozó alakkal.
Nincsenek túl közel, de országként megvan az a kiváltságom, hogy így is tisztás lássam riválisom kemény, határozott vonásait, és a levakarhatatlan, magabiztos vigyorát. A falra tudnék mászni tõle, de semmi jelét nem adom frusztráltságomnak, töretlenül mosolygok rá.
A gond csak az, hogy nem vagyok ostoba, érzem, hogy ennek így nem lesz jó vége. Az Armadámat nem ilyen helyeken való csatázásra találták ki, Anglia hajói viszont alkalmasnak tûnnek rá.
Vetek egy pillantást admirálisomra, és látom az arcán a gondterheltséget, de azt is, hogy nem fog visszafordulni, támadásra kapott utasítást.
- Hát akkor… ELÕRE! – kiáltom el magam, még egy darabig mélyen ellenségem gunyorosan megvillanó, zöld szemeibe nézve. Rossz elõérzetem van…

***
Már én se tudom hány nap múlva, kimerülten csúszom le a viharvert árboc tövébe, és szótlanul pillantok a robbanásoktól és égõ hajóktól pirosló ég aljára. Tudom, hogy vesztettünk, de képtelen vagyok beismerni ezt magamnak. Hagytam, hogy de Guzman kiadja az utasítást a visszavonulásra, ami csak azért volt kivitelezhetõ, mert a délnyugati szél a segítségünkre sietett. Pontosabban a megmaradt hajókéra, kivéve az enyémre.
Egy ország nem távozhat következmények nélkül egy ilyen súlyos vereség után, de az embereimet muszáj volt mentenem, azzal pedig, hogy itt maradok, esélyt adok nekik a túlélésre. Én viszont legyengültem, minden egyes elsüllyedt hajót megéreztem, és tudom azt, amit sokan még csak sejthetnek… Nem vagyok többé Európa elsõszámú nagyhatalma, és a tengerek ura…

- Szánalmas, Antonio – toppan elém jelenleg leggyûlöltebb ellenfelem. Az elõbb éreztem, ahogy hajója az enyémnek ütõdik, de több figyelemre méltattam az eget, mint õt. Az viszont felszítja bennem a dühöt még jobban, hogy már országom nevének kiejtésével se tisztel meg.
Szikrázó szemekkel, gunyoros mosollyal pillantok fel rá, és továbbra is keményen szorítom kardom markolatát. Fáradt vagyok, sérült és legyengült az országomat, az engem ért csapások miatt, de nem fogok behódolni neki!
- Te se tudtál volna mocskos trükkök nélkül legyõzni, igaz, Arthur?! – utalok a robbanó hordókra, neki azonban nem csorbul a jókedve, fölényének teljes tudatában lép közvetlen elém. Sziszegve küzdöm magam talpra, nem fogok a lábai elõtt fetrengeni.
- A vereség az vereség, Spanyol Birodalom… nem… már csak Spanyolország, annak is csak az árnyéka! – nevet fel elégedetten. Arcomról egy pillanatra eltûnik a mosoly, érzem könnyed szavainak valódi súlyát, de aztán visszaerõltetem magamra.
- Semmi sem tart örökké, de az elveszett hatalmamat még visszaszerezhetem! – szegezem a mellének kardomat, de nem tudom maradéktalanul elrejteni kezeim remegését.

Elvigyorodik kezemet nézve, majd az arcomra pillantva forgatja meg ujjai közt a pisztolyát. Emberei közül egyre többen ugranak át a hajóm fedélzetére, én viszont egyedül vagyok. A gyûlöletem viszont szinte perzselni kezd, mint a körülöttünk lángoló hajók tüze, mikor egyikük kezében bilincset pillantok meg.
Anglia követi a pillantásom, és mikor feltûnik neki, mitõl lett még vacakabb kedvem, csak szélesedik a vigyora. Nagyon jól tudom, hogy õ bizony élvezi ezt, ráadásul megvan hozzá az ereje, hogy rám kényszerítse akaratát. Már õ a tengerek ura…
- Azokat nem fogod rám aggatni! – morranok fel, határozottabban szegezve neki a kardom.
- Úgy hiszed megvan az erõd az ellenszegülésre? – szólal meg maró gúnnyal, és abban a pillanatban félrecsapja a kardom, hogy moccannék a támadáshoz. Felocsúdni sincs erõm, máris lövés dördül. Fájdalom mar a lábamba, és elvágódom elõtte. Összeszorított szájjal küzdöm magam ülõ helyzetbe, és átkozom a percet, mikor csatabárdomat áthajítottam egy ellenséges hajóra.
- Élvezd ki… az elõnyöd, amíg… van! – zihálom szokott mosolyommal, de a torkomat maró keserûséggel, majd engedek az egyre sürgetõbb eszméletlenségnek. Ország vagyok, de én is elérhetem végsõ határaim.