- Neked nem kell harcolnod az igazadért, büszkeségedért.

- Miért neked kell?  Amilyen szemtelen vagy nehezen nézem ki belőled. – próbál csúnyán nézni rám, de inkább csak nevetségesre sikerül, mintsem ijesztőre.

- Mondom én, már csecsemőkorodban mindent eléd toltak,  kisujjadat se kellett megmozdítanod.

- Tévedsz – felelem, ő csak a szemét forgatja.

- Na, persze. - feláll. Nem tudom rólam semmit.

- Hova készülsz? - kérdezem kissé ingerültebben. Mit képzel, hogy csak úgy elindul valahova egyedül, ráadásul egy ilyen estén?

- Vissza a szobámba, elvileg szobafogságban vagyok, nem apuci? – kérdezi erős gúnnyal a hangjában.  Kissé ökölbe szorul  a kezem.

Egyszerűen kisétál. Átgondolom ezt az egész beszélgetést, majd egy nagy levegő után visszaindulok a bálra. Még össze kell törnöm pár hölgy szívét, közöttük anyámét is.

- Remek. Jó munkát végeztek – néha szoktam dicsérni őket, állítólag jobb lesz nekik akkor.

- Felség… Vele is minden rendben? – kérdezi óvatosan, majd az ablakára néz.

- Igen – felnézek én is, és meglátom, hogy minket néz. – Legalábbis azt hiszem.

Miután visszafordul a szobája felé furcsa érzés fog el, és nem is tudom behatárolni, hogy mi lehet ez. Mintha késztetés, hogy megtörjem, de nem erőszakkal. Inkább csak el akarom érni, hogy megnyíljon, és átadja magát nekem, és ne kelljen vele foglalkoznom, de okozzon állandó fejfájást.

Befelé menet édesanyám jött le a lépcsőn, és ahogy meglátott, rögtön leintett. Az őrnek bólintottam, aki azonnal ment a helyére, ahogy annak lennie kell.

- Nos, Peter, van valami híred számomra? – kérdezi kedvesen és rám mosolyog. Tudom mire gondol.

- Attól tartok, el kell, szomorítsalak – mondom semlegesen. Kezdem unni, hogy mindig találni akar valakit nekem. Természetesen tudom, hogy kell egy királynő is, aki majd világra hozza az örököst, de nem akarom senkire sem kényszeríteni magam. Szeretném én is megtalálni azt, akit a bátyám. Akivel el tudom képzelni a jövőt, és nem csak olyat, akivel a hivatalos eseményeken találkozok, mert ki nem állhatjuk egymást. Láttam már mindkettőre példát.

- Sajnálom – mosolyog. – Az idő ketyeg és senki nem lesz fiatalabb.

Ezután kisétál. Már várta a kocsija, amivel hazamegy. Már most rosszul vagyok, mit fog legközelebb előadni. A legközelebb pedig hamarosan eljön, méghozzá a koronázásom.

Egy kis csendben töltött idő után, megmozdult a kilincs és kinyílt az ajtó. A kalóz állt ott felöltözve és meglepődve lépett hátra.

- Hát te mit keresel itt? – kérdezi.

- Az én palotám, ott vagyok, ahol akarok lenni. Te mire készülsz? – mérem végig.

- Nem tudok aludni, és járnom kell egyet – feleli, de összeszűkült szemmel néz rám.

Csak kitárom neki a karomat, mutatva, hogy csak rajta. Elindul előttem, majd követni kezdem, és végül mellé érek. Sokáig nem is szólunk egymáshoz.

- Talált magának egy csinos lánykát? – kérdezett rá hirtelen.

- Nem.

- Pedig akadt pár…

- Ehhez semmi közöd, és jobb is, ha nem nézegeted őket – mondom szigorúan.

Az kellene még, hogy híre menjen! A fogságomban lévő kalóz lesi a hölgyeket. Képzelem mekkora botrány lenne belőle, és mennyire nem fogadná jó névvel a népem. Főleg, ha még hozzá is ér valamelyikhez! El sem tudom képzelni mi történne itt.

- Lehet fogoly vagyok, de nem vak – és elmosolyodik, mintha visszagondolna arra, hogy mit látott. Mit művelt, amíg nem voltam?

- Mit csináltál? – állok meg, mire ő is megáll. Felém fordul.

- Semmit. Még – pimaszul elvigyorodott.

Nem tudom, hogy mi késztetet, lehet az est fáradalmai, vagy az alváshiány, esetleg a feszültség, ami mostanában rám nehezedik, vagy mindegyik egyszerre, de muszáj volt közelebb lépnem hozzá, mire ő hátrált egyet, egyenesen a falnak. Jóval magasabb vagyok nála, így le kellett néznem rá.

- Lehet azt hiszed jó ötlet szórakozni velem – mondom lassan és haragosan. Egyszerűen ezt váltja ki belőlem ilyenkor este. -, de nagyon nem ajánlom, hogy kihúzd a gyufát.

Még közelebb lépek hozzá, és mivel látom, hogy szeme a kiút után rezdül, felemelem kezem, és a falnak szorítom. Nem tud semerre mozdulni.

- Vagy megtörsz, és engedsz a hiúságodból, vagy kiderül, meddig bírod itt a legénységed nélkül, Kapitány.

Érzem, hogy a kapitány szóval odaszúrtam neki, és tekintetén látszott, hogy a harag kezd benne is gyűlni.

- Lehet a te palotád, de én nem leszek a tiéd – köpi felém.

Ott álltunk, egymással szemben miközben farkasszemet néztünk. Ő is bepipult, és én is. Annyi bosszúságot okozott már nekem, mielőtt még igazán uralkodhatnék. Mindketten mélyeket lélegzünk, én azért, hogy visszaszerezzem a higgadtságomat, ő viszont egyre gyorsabban, és ahogy leolvasom az arcáról idegesebb lesz. Saját magát hergeli fel.

- Meglátjuk – mosolyodok el, majd ellököm magam tőle.

Rögtön el is indulok, vissza a szobámba, és hosszan beszívom a levegőt. Még a palota kissé áporodott légköre is frissebbnek tűnik, mint a mi haragtól felizzott lélegzetünk. Visszaérve veszem észre, hogy olyat okozott nálam, amit soha nem gondoltam volna. A közelsége és a haragja, a makacssága, amit még velem szemben senkinél nem tapasztaltam. Mintha egy hölgyhöz kerültem volna ilyen közel. A jövőbelimnek kellene ilyen reakciókat kihozni belőlem, ilyen helyen, nem pedig a foglyomnak.

- Biztos megbolondultam – mondom. - Te csak egy macska vagy. – erre nyávogott egyet.

Nem sok kellett hozzá, hogy lelökjem, de inkább csak megsimogattam. Na, nem nagyon, csak egyszer, mert muszáj volt érezzem a puha bundáját.

Jack mocorgására figyelünk fel, ahogy álmában motyog.

- Anya!- nyögi, levegőt pedig csak úgy kapkodja, miközben az egész teste remeg.

Rögtön felállok, nem foglalkozom a macskával, odasietek hozzá.

- Jack ébredj fel!- szólok rá, de csak többszöri szólongatás után ébred fel.

Jack szemei kinyílnak, miközben pár könnycsepp tör elő a szeméből. Hirtelen mikor meglát, azonnal ellökne, de erősen tartom.

- Mit… mit… keresel a szobámban?- kérdezi.

Nem is gondoltam végig eddig a pillanatig, hogy mit csinálok.

- Erre jártam, és hallottalak – ezzel együtt elengedem. – Jól vagy?

- Igen – mondja habozva, majd körbenéz.

- Rendben. Akkor én megyek is. A másik szárnyban leszek, ha kell valami.

Elindulok, mielőtt még kínos lenne. Nem tudnám megmagyarázni, mi volt ez az egész. Abban viszont biztos vagyok, hogy többet nem fordulhat elő.

 Miután lement a vacsora, a beszédek és a köszöntők, mindenki átment a bálteremben. Kedélyesen beszélgettek, iszogattak, majd a zenekar is rákezdett. Szokás szerint nekem kell megkezdenem a táncot, így megfogtam anyám kezét, és középre vezettem. Így is sok hölggyel kell eljárnom, legalább az első legyen kellemes. Na meg ő a legrangosabb hölgy a teremben. Egy átlagos keringőt táncoltunk, megpörgettem egyszer-kétszer, kellemesen ringatóztunk egy ideig, mikor testvérem behozta menyasszonyát, és így elkezdődött az igazi mulatság. Sok pár táncolt, a szoknyák susogtak, halkan kopogtak a cipők, kuncogtak a lányok, de ezt mind felülmúlta a csodás zenekar játéka. A nagybőgő, hegedű és zongora hármasa tökéletesen kitöltötte a termet.

- Felség – szólított meg intézőm – engedje meg, hogy bemutassam Amalia hercegnőt.

- Egyenesen kérném, hogy mutasson be – mosolygok rá, mire Amalia elpirult. Kezet csókoltam neki. – Peter Lancaster vagyok.

- Ismerem, felség – motyogja zavartan.

- Remélem csodásan érzi magát.

- Igen, remekül. Bár egy kicsit zsúfolt idebent.

- Engedje meg, hogy kikísérjem levegőzni, hercegnő – mosolygok kedvesen, majd karomat nyújtom.

Mosolyogva és büszkén fogadta el, majd sétáltunk ki az erkélyre. Ott persze megeredt a szája, és minden féléről elkezdett csevegni, de nem is igazán figyeltem rá. Udvariasan válaszolgattam, és bólogattam, majd elköszöntem tőle, mivel mások is vártak rám. Már a második lánynál megfájdult a fejem, így a következőt felkértem táncolni. Karcsú derekát fogtam, gyengéden vezettem, de mintha egyre közelebb került volna hozzám, már-már illetlenül.

Édesanyám az ötödik után rabolt el, és azt hittem, meg akar menteni, de tévedtem.

- Tetszik valamelyik? – támadott rám azonnal.

- Mindegyik egyforma – igyekszem rövidre zárni az egészet.

- Remek hölgyek, illemtudóak, és jó családból származnak. Érdemes lenne átgondolnod.

- Át fogom – gyengéden megfogom vállát és puszit adok arcára, majd ott hagyom.

Menet közben még páran megállították, rendszerint az apjuk, hogy elmondják milyen rendes a lányuk, és szuper feleség lenne, már gyerekekről álmodoznak. Egyszerűen úgy éreztem, mintha valami tenyészállatok lennének, és nekem ki kellene választanom a legjobbat. Nagyon kicsinek éreztem a termet, a hűsítő ital sem segítet, így muszáj volt elmennem. Egyenesen a második emeletre tartottam, nem engedtem senkinek sem, hogy leszólítson. Mikor meglátott az őr, a bársony szalagot eloldotta és felengedett. Amint átmentem rajta, rögtön vissza is kapcsolta, így senki nem tudott utánam jönni.

A könyvtárba tartottam, hiszen tudom, hogy ott senki nincs, és annál csendesebb rész most nincs a palotában. Ennek ellenére mikor beléptem, és fényt láttam, igencsak meglepődtem, hiszen mindenkinek lent kellene legyen. Mindenkinek, kivéve egy ember. Neki viszont a szobájában.

Lassan lépdelek a fotel felé, ahol először az őrt látom meg. Gyorsan vigyázba vágta magát, és bűnbánóan nézett rám.

- Ez meg mit jelentsen? – kérdeztem.

A fotelben ülő alak lassan felém nézett. Jack az ölében egy sok képpel díszített könyvet tartott, amit lapozgatott épen. Gyerekkorom kedvenc könyve.

- Unalmas volt a szobában, és le nem mehettem.

- Sajnálom, felség, nem tudtam mit kezdeni vele – szólal meg halkan az őre.

- Menj – intek neki.

A másik fotelban helyet foglalok, és figyelem a gyertya lángját, ahogy a légmozgás miatt táncolni kezd, ezzel mindenféle árnyékot a falra vet.

- Borzasztó ez a bál. Annyi ember ért hozzám, én már nem bírtam tovább – kezdek bele hirtelen.

Jack lassan felnéz, és becsukja a könyvet.

- Te vagy a király, ez a kötelességed.

- Ettől nem lesz könnyebb…

- Az emberek elvárnak dolgokat, akkor is, ha nem akarjuk. Így tartjuk fel a hírnevet. Akár tetszik őfelségének, akár nem – mondja ki kegyetlenül az igazságot.

Rá nézek, és olyan arcát látom meg, amit eddig még nem. Még mindig sovány, pedig pár nap már eltelt. Macskája ugyan úgy az ölében fekszik, és azóta bámul rám, amióta beléptem ide. Mintha az övé lenne a palota, és én lennék a betolakodó.

- A kalózoktól is elvárnak dolgokat? – kérdezek vissza gúnyosan. Rövid idő után halkan válaszol.

- Igen, tőlük is.

Kigomboltam a madzsettám, és ingem felső gombjait. Már nagyon kényelmetlen volt, ennyire szorosan viselni mindent. Már nem lát senki olyan, és nem is tervezek visszamenni. Anyám elirányítja a vendégeket, és biztos vagyok benne, ki tud találni valamit az eltűnésemre vonatkozóan. A kalóz minden mozdulatomat figyelemmel kíséri, és nem tudom kiolvasni, mit érez. Félne tőlem? Még mindig megvet? Bármiféle tiszteletet hajlandó lenne már mutatni?

- Tudod, sok mindenben hasonlítunk – meglepődve néz rám. Miben is hasonlíthatna egy kalóz és egy király? – Egyikünk sem szabad.

- Felség, minden rendben van.

- Nem volt zördülés? – kérdezem meglepődve.

- Nem, nagyon jól viselik a fogságot, felség.

- Ez fura, figyeljetek rájuk jobban, és több őrt is leküldök. – Kissé mintha megbántottam volna, azzal, hogy kételkedem benne, hogy nem képes megállítani őket. Sajnos ismerem a múltját, még azt is gondolhatom, hogy összeáll velük, így nagyon kell figyelnem mindenkire.

Beljebb menve az őrök ugyan úgy viselkedtek, mint az előbbiek, és megerősítettek abban, amit az idősebb mondott. Benéztem mind az 5 cellába, és tényleg nyugodtak voltak. Nem kiáltoztak, rázták a rácsokat, csak ültek és vártak.

Nagyon gyanús ez az egész számomra. Eddig sosem tapasztaltam ilyet, és nem hiszem, hogy a csodás ellátástól lenne. Mintha vártak volna valamire, de biztos vagyok benne, hogy nem találkoztak a kapitányukkal, és nem volt idejük kieszelni bármit is. Miközben kimentem, és beértem volna az irodába, hogy több embert küldjek le, egy őr szaladt oda hozzám. Gyorsan meghajolt, majd levegőt kapkodva beszélni kezdett.

- Felség, bocsánat a zavarásért, de a fogoly, a kalózkapitány… Egy ideje nem hallottunk mozgást a szobájából, így bementünk, és…

- Mondja már!

- Megszökött. Úgy néz ki, kimászott az ablakon.

- Ó, az az átkozott kalóz! Szóljon a többieknek, fújjon riadót! Meg fognak szökni!

Rögtön kaptam a felszerelésem, a kardom, két pisztolyom, és szaladtam is a többi katonámmal. Beigazolódott. Hát ezért voltak olyan nyugodtak, tudták, hogy nemsokára szabadok lesznek.

Van, aki lovakkal indult, de többnyire gyalog eredtünk utánuk. Messzire nem juthattak, hiszen pár napja csak ültek a cellában, nem lehetnek a legjobb formájukban. A kikötő felé már láttuk őket, az utolsó emberük kanyarodott be a sarkon, mikor odaértünk. A hajóra másztak fel, hihetetlen fürgeséggel. A kapitány volt utoljára, mögötte csak az én börtönőröm volt, akiről azt hittem, megfogja, de rá kellett jönnöm, hogy velük van. Egyre közelebb érve látom, mikor a másodtiszt – gondolom -, hátra fordul, biccent egyet, mire az őr leüti a kapitányt és összeesik. Az őr egy ugrással a hajó oldalán van, és már le is engedték a vitorlákat és hajóznak ki. Csak sokkolódva állok, és nézem a jelentet, ahogy a híres Fekete Szakáll legyőzőjét otthagyja a legénysége. Az emberei, akik szó nélkül követték mindenhova, akikben megbízott, akiket kiszabadított, a saját életét kockáztatva. Az enyémek viszont körbevették, és a kardjukat szegezték ájult teste köré. Mintha hirtelen el tudna ugrani.

- Idióták! A hajó a lényeg! – kiabáltam.

Páran utánuk lőttek, de semmit nem ért. A gálya sebesen haladt előre, mintha ő is szökne. Bánom, mikor kiadtam parancsba, hogy javítsák meg.

Odasétáltam én is az élettelen testhez, és már-már sajnálkozva néztem rá. Ennyi hűhó a semmiért.

- Hozzátok vissza a palotába. A cellákhoz.

Próbáltam a lehető leghiggadtabb megoldást kitalálni, de csak nem tudtam döntésre jutni. Az, hogy megszökött, az őreimet kikerülve, árulásnak élem meg, az pedig, hogy megszöktette a legénységet nem segített a helyzetén. Bár, ahogy a búcsút néztem, nélküle is megtörtént volna az őröm segítségével, így mégis hatalmas a csalódás. Királyként az első foglyaim voltak, és hagytam őket meglépni. Esélyem sem volt megállítani a lázadást, mit fog gondolni a nép, ha ezt megtudja? Még ennyit sem vagyok képes elintézni. Magamhoz intem a hadnagyomat.

- Intézkedj, hogy a nép erről ne szerezzen tudomást! Fizesd le őket, vagy tudom is én, csak nem akarok pletykákat.

- Igen is, felség.

A palotához érve elhessegetem az elém szaladó anyámat és öcsémet. Nincs kedvem most előadni a kudarcomat, és biztosítani róla őket, hogy nincs baj. Majd egy tiszt megteszi ezt. Egyenes a pincéhez megyek, és mögöttem hozzák a kalózkapitányt is. Illetve most már csak kalózt. Berakják a legszélsőbbe, és a kezét összekötve a feje fölé rögzítik. Még öntudatlan állapotban van, így megkeresem azt a két őrt, aki itt volt. Fejüket fogva ültek a falnál, valószínűleg leütötték őket. Amint megláttak rögtön pattantak volna fel, csak hogy mind a ketten megszédültek, így a falnak kellett támaszkodniuk.

- Hogy történhetett meg ez? – kérdezem határozottan. Azt hiszem, most megismerik a királyukat. Eddig csak a herceget látták.

- Felség, én…

- Nehogy azt mondd, hogy nincs rá magyarázat! Valami miatt csak nem figyeltetek.

Felváltva nézek mindkettőjükre. Ők is egymásra néznek, és belepirulnak.

- Igazából… Egy macska miatt… Az a macska miatt történt! – mutat előre a cella felé.

A kalózom macskája büszkén lépdelt a gazdája felé, mintha nem is körülötte történne mindez. Flegma dög.

- Egy macska? Miatta hagytátok, hogy megszökjön egy csapat kalóz, elvigyék az eddigi leggyorsabb hajót? Ezért kellett kétségbe vonnom magam?

Rám sem mernek nézni, csak a lábukat bámulják, még mindig a falnak támaszkodva. Hirtelen a dühömtől nem is látok, nem tudom, mihez kezdjek velük. Az az átkozott macska is! Legszívesebben megnyúzatnám.

- Vigyétek el őket! Majd később foglalkozom ezzel…

Visszamentem a cella elé, odahúztam egy széket és leültem. Levettem zakómat, és karba tett kézzel vártam. Fogalmam sem volt, hogy mit fogok kezdeni vele, és az sem, miért kell itt ülnöm előtte. Talán így tudok csak megbizonyosodni róla, hogy felébred, és nem szökik meg újra. A macska, ami ennek az egésznek az okozója volt szinte békésen alszik gazdája ölében. Ő pedig lassan mozgolódni kezd, majd kinyílik szeme. Meg sem lepődik a bilincseken, bár fájdalmas grimasz kúszik arcára. Miután felfogta, hol is van, komótosan rám emeli a szemét, és egyenesen az enyémbe néz. Csalódottság látszott benne, de nem tudom pontosan, hogy magában vagy a legénységbe vetett hite hagyta el. Önkéntelenül felállok és közelebb megyek, fölé magasodom. Magam sem értem miért, de elkap a düh és erősen össze kell szorítsam karjaimat, nehogy meglendüljön.

- Kiszöktél a szobádból. Leszöktél a börtönbe a legénységedhez. Kijátszottad az őreimet. Kiszabadítottad a társaidat – sorolom neki, mit is tett. Egyre inkább összeroskad. Kicsit helyezkedni kezd, próbálja arrébb helyezni az állatot, amit nem is értek, miért.  – Van valami mentséged?

- Kalóz vagyok – feleli flegmán. – Mire számítottál, azt hitted a palotapincsi kutyáddá tehetsz?

Haragosan néz rám, és megfeszülnek izmai.

- Nem gondolom, hogy rossz volt neked. Királyi lakosztály, és rendes étel. Esetleg most jobban érzed magad a börtönben, megláncolva, legénység és hajó nélkül, kapitány? – kérdezem tőle, hasonló hangnemben, mint amit ő használ velem szemben. Nem is válaszol, csak elfordítja a tekintetét.

- Még így is szabadabb vagyok, mint te, felséges királyom – az utolsó két szót gyakorlatilag köpte felém.

Erre a hangnemre, a hangsúlyra, a szemében izzó érzelmek miatt, elpattan valami bennem. Sosem beszéltek velem még így, egyetlen egyszer sem. Nem is hagyhatom, én vagyok a király, én irányítok mindent, egy ilyen kölyök ne vonja kétségbe a hatalmam. Hiába szorítom a karjaim, elengednek és lendül. Egy hatalmas pofont adok neki, és rögtön vörös lesz az arca. Meghökken, és eláll a szava, szerintem életében először. Csak meglepett levegővételét hallom és a hevesen verő szívem, ahogy a viharos folyóként zúgó vérem pumpálja. Egyszerűen hátat fordítok neki, és kimasírozok.

- Mindig figyeljétek, és ha valaki lemeri venni a szemét róla, felköttetem!

Az őrök nem mondanak semmit, csak néznek rám, majd biccentenek. Sosem láttak még ilyennek, egyszer sem jöttem ki a sodromból.

Egyenesen a szobámba mentem. Illetve a szobám előszobájába. Egy kanapé, két fotel, dohányzóasztal, kandalló és rengeteg könyvespolc van itt. A kezemet folyamatosan ökölbe szorítom és kiengedem. Próbálom levezetni a dühömet anélkül, hogy bárkinek vagy bármiben kárt tegyek. Higgadt és nyugodtnak kell maradnom, hogy racionálisan tudjak gondolkodni és tervezni. Apámtól egyszer sem láttam ilyen pillanatot. Mindig kontrollálni tudta az érzelmeit, előtérbe tudta helyezni a népe és a családja szükségleteit.

Talán erre gondolt, mikor azt mondta, hogy nem vagyok szabad? Soha nem csinálhatom, amit igazán szeretnék, mert a népet kell magam elé helyeznem, azután pedig a családom. Sok-sok tradíció, amit tartanunk kell, rengeteg generáció munkásságát őrzöm, és viszem tovább. Nem mehetek hozzá ahhoz, akihez akarok, mert a királyoknak nem lehet. Tartani kell a nemesi vérvonalat. Hát olyan lennék, mint a börtönömben lévő kalóz? Bilincsben a kezem? Mindkettőnké, a felelősség és kötelezettség tartana fogva minket? Azt hiszem, ki kellene kérjem anyám tanácsát. Hiszen még dönteni sem tudok egyedül!

- Vigyétek fel – mondom az őrnek, mire felnéz rám. A szemében megtörtség látszik, de még ott csillog a makacsság. Nem fogja könnyen adni magát.

- Ha még egyszer megszöksz, vagy legalább megpróbálsz, kivégeztetlek. Nem fog érdekelni semmilyen kifogás, megértetted? – kérdezem tőle lassan, tagoltan, hogy mindent megértsen. Gyengén bólint.

- Ettől még nem vagy a királyom – néz a szemembe, akármennyire is gyenge, nem mutatja.

- Nem vártam mást.

Levették a bilincset, és élettelenül hullottak le karjai. Azt hiszem, pár nap kell neki, mire minden izma mozgásnak indul.

- Olyan szobát adjatok neki, aminek ablakai és ajtói jól őrizhetőek – adom ki a parancsot intézőmnek.

Senki nem említette meg azt a napot és viselkedésemet. Öcsém és anyám azóta, mintha tiszteletteljesebbek lennének, legalábbis nem kezelnek annyira gyerekként, kezdenek királyként tekinteni rám.

Este a szobájában kapott vacsorát. Én egyedül költöttem el, mint az utóbbi egy héten. Miután végeztem az enyémmel, felmentem, az őröket elküldtem az ajtója elől. Nem hallottam mozgást a szobából, így lassan lenyomtam a kilincset, és beléptem. A szobában sötétség volt, teljes csend honolt, csupán a mély, egyenletes szuszogás hallatszott. A hatalmas ágy közepén feküdt teljesen betakarózva. Az ágy mellett a tálca, egykori vacsorájával, amiből egyetlen morzsa sem maradt. Lassan a fotelhez lépek, és leülök. Hálát adok, hogy bár régi a bútor, még sem nyikordul meg. Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy mit kezdjek vele. Milyen hasznát tudom venni, így hajó és legénység nélkül? Csupán a hírneve van, de ki hisz neki ilyen nincstelenként? Viszont felfegyverezni, mindent megadni, hogy visszatérjen, az nagy ostobaság lenne.

Sokáig figyelem, ahogy egyenletesen veszi a levegőt, és az arca egyre békésebb lesz.

- Időben meg fogod tudni, ne aggódj. - feleli, majd int pár őrnek, hogy vezessenek ki,kezdem megszokni, hogy örökös babycsőszeim kisérgetnek mindenhová.

Lakkosztályomba  visszatérve durcásan lehuppanok az ágyamra, kezdem nagyon unni ezt a bezártságot. Nincs nekem időm erre. Madame az ablakpárkányra ugrik. Sárga szemeivel a szürkületet kémleli.  Szótlanul figyelem egészen addig míg el nem nyom az álom.

Megint anyáról álmodtam. Ahogy gyerekkeént a karjaiba tartott. Egy altatódalt dúdolt halkan miközben selymes, puha kezével a hajamat simogatta. Én pedig élveztem minden egyes percet vele. Olyan volt, mintha megint velem lenne.

A nap sugara keltettek fel. Az ablakon keresztül utat törtek maguknak. nagyot nyújtoztam, tekintetemmel Madame-ot kerestem, nem is kellett sokat keresnem. A lábamnál gombóc formában az álmok birodalmában járt még. Odanyúltam feléje és nyengéden simogatni kezdtem a hátát. Ő viszonzásképp hangosan dorombolni kezdet. Elmosolyodtam. Meghitt kis idilünket az ajtónyitása zavarta meg.  Egy őr jött aki csak annyit mondott készüljek el, ma őfelségével reggelizek. Remek ismét bájcseveghetünk húztam el a szám a keserű gondolatra.

Nem kaptam bilincset, szófogadóan battyogtam az őr mögött. Egy nagyobb terembe vezettek, ahol már hatalmas lakoma volt kikészítve, két személyre pedig megterítve.  

- Micsoda pompa! – jegyzem meg gúnyosan, miután felmértem a terepet.

- Örömmel látom, hogy tudtál csatlakozni hozzám –  int és a személyzete már sündörögni is kezd körülöttünk. Ahogy végig mérem őket megakad a tekintetem egy fiatal lányon. Nagyon jól tudom miért olyan ismerős, ahogy látom ő is azonnal megismert, de nem szólt semmit csak végezte  a dolgát, mint ahogy azt elvárták tőle.- A legénységem is ilyen elbánásban részesül? - kérdezem ismét a ficsúrra pillantva.

- Mindent megkapnak, ami szükséges

- Azt nem kétlem. Mégis, inkább lennék velük – nézzek rá.

- Attól tartok ez nem lehetséges.

- Talán kevesebb pompát szeretnél, és keményebb fekhelyet?

- Nekik szeretnék jobbat –  nem hagyom magam, ő király én meg kalóz, sose fogok behódolni neki.

-  Nagyon jó nekik, mindent megkapnak, ami szükséges.- nem is figyelek már rá, inkább csak két pofára tömöm magamba az ételt, ki tudja mikor jutok hozzá megint ennyire bőséges éttekhez.  Madame a lábához sétált majd dörgölődni kezdet hozzá. Várva hátha kap tőle valami finom falatott, Tudtam, hogy tőle gyse kapna semmit ezért magamhoz hívtam és egy kis tornáztatás árán , de odadtam neki az áhított sonka darabot, amit jóízűen macskás kecsessségel e is fogyasztott.

- Ma vívni fogunk – mondja hirtelen – Felküldtetek érted egy ember, legyél készen.- meglepődve figyelem ahogy távozik, ez aztán a gyors váltás. Mindegy itt ez a sok finom kaja biztos nem kellek fel innen amíg jól nem lakok.  Az utolsó falat lenyelése után jólesően hátradőlök a kényelmes kerti székben, ha nem kalóz lennék biztos én is hozzá tudnék szokni ehhez az életmódhoz, de nekem már most honvágyam van. Hiányzik, hogy ringatózzon alattam a talaj.

A korábban felismert szolgálólány közelebb jött hozzám , hogy lepakolja előttem az asztalt.

• Mit keresel itt? - kérdezem tőle kissé undorodva, nem ezért segítettem neki.

• Ne értsd félre önként jöttem ide. - feleli miközben rám néz, lágy mosoly kúszik az ajkaira. Tekintete pedig olyan kedves, hogy már szinte zavarban vagyok tőle.

• Fejezd be!- szólok rá miközben kissé elpirulva elkapom róla a tekintetemet.

Ő csak halkan felkuncog.

• Semmit se változtál.

• Akkor ezek szerint jól érzed magad itt? - kérdezem ő meg csak bólint.

• Igen csodás királyság csodás királlyal. Mellette biztonságban érzem magam. Törődik a népével és a palotában élőkkel. Nagyon jó ember.

• Cöh, csak egy önző király.- felelem karba tett kezekkel.

• Nem, igazságos és kedves csak kicsit nyitnod kéne felé.

• Miért is? - pillantok rá mérgesen.

• Mert sok bennetek a közös. - feleli majd magamra hagy. Pár percig gondolkodok a szavain, majd elhessegettem magam körül a hozzá fűződő gondolataimat, ez baromság.

Reggeli után felszerelést kapok majd lekisérnek a gyakorló pályára.

- Nem gondoltam volna, hogy komolyan gondolod – a élettelen kardját a mellkasomnak szegezi

- Felség. A királyod vagyok –  meg is lepődök milyen szigorúan pillant most rám.

- Rendben, akkor kezdjük, felség – mosolygok rá.

Viszonylag sokáig harcolunk, de mikor már a kimerülés szélére kerülünk leeresztjük kardjainkat. Én fáradtan lerogyok a földre, ő egy törölközővel megtörli izzadt arcát, az ingje átnedvesedett ami láthatóvá tette kidolgozott hátát. Mikor felém fordul elkapom a fejem és inkább az eget kémlelem még mindig a szolgálólány szavai csengnek a fülemben. Mégis mi lehet bennünk közös? Madame a kint lévő asztalon nyalogatta az egyik mancsát, fel se nézett rá miközben ő  lerakta mellé a kardját. Pedig általában zavarni szokta az ilyesmi, Olyan mintha kedvelné és ez furcsa, Madame csak engem kedvel. Már csak megint arra figyelek fel, hogy megint itt hagy.

- Vigyétek vissza a szobájába. - adja ki a parancsot két őrnek, akik karon ragadva a lakosztályom felé noszogadtak.

Bent vettem egy zuhanyt, majd átöltöztem, ideje volt , hogy meglátogassam a legényeimet, ezért az ablakon való távozás mellett döntöttem. Madame a vállamra ugrott, én pedig elkezdtem kimászni, nem volt könnyű, de az évek alatt elég sok mindent tanultam, így elsajátítottam a falmászást is. Na jó igazából csak meg kell találni a repedéseket a falon amiknek köszönhetően megtudod magad tartani, nem könnyű, de nem is kivitelezhetetlen. Akár csak egy macska a végén talpamra érkeztem, elégedetten néztem fel a szobám ablakára. Jó magasan van.  Aztán csak követtem a megérzéseimet.

Valószínüleg pince helyiségben van a börtön, tehát valami föld alá vezető lépcsőt kéne találnom. Útközben meg kellett bújnom pár oszlop mögött, a fel alá masírozó őrök miatt, de mikor elmúlt a veszély folytattam az utamat. Aztán beleütköztem valakibe.  Sajgó púpomat simogattam, majd ránéztem az akadályra, aminek keménysége vetekezett egy betonoszlopéval. Az alak felém fordult. Ha nem tudnám, hogy ember azt hinném a yeti-vel találkoztam. Eszméletlen magas volt, ráadásul nagyon izmos is volt, az arcán feltűnő mélyebb ráncok alapján legalább 50 évesnek néztem. Az egyik szemén egy hosszú vágás volt, emiatt csukva is volt, valószínüleg félig vak volt. Épp szeme viszont égkék volt. Mikor végigmért kisebb döbbenetet véltem felfedezni a tekintetében. Már épp nyitottam volna ki a számat, de ő megelőzött, megragadva a karomat az egyik oszlop mögé  belökött, pont jókor, mert a ficsúr felbukkant a látókörben. Magához hívatta az öreget, messze voltak így nem hallottam miről beszélgetnek, de nem is érdekelt ezt kihasználva eliszkoltam.

Aztán végül meglett, két őr őrizte. Madame tudta a dolgát nem is kellett mondanom neki. Harcba nem keveredhetek az itt túlságosan szembetnő és csak vonzaná ide  a többi birkát.

Leugrott a vállamról és ügyesen elterelte a figyelmüket, amíg ők macskáztak én beosontam az alagsorba.  Lent mindenkit megtaláltam 5 cellában lettek szétosztva, a kulcsok pedig a bejáratnál voltak felakasztva. Feltűnően túl könnyen ment minden. Mindenkit kiszabadítva végigmértem mindenkit, hogy milyen állapotban is vannak, tényeg kaptak ételt, mert sokkal jobb állapotban voltak, mint mikor én magukra hagytam őket.

Kardjaikat kivettem a toroló szekrényből és mindenkinek átadtam.

• Oké, srácok indulunk.

• Van terved is vagy csak úgy uccu neki? - kérdezte Sasszem legényem.

• Nem, nem igazán majd lesz valahogy.- vigyorogtam rá, ő pedig csak megrázta a fejét túlságosan szabad életvitelem láttán.

Nem állt szándékunkban bárkit is komolyan megsebesíteni a szökés alatt, hisz ők se bántottak minket, így az etiket megköveteli.

Természetesen azonnal híre ment a szökkésnek, a nyomunkba is eredtek, a ficsúrral az oldalán

A hajót elérve épp, hogy csak megéreztem a sós víz illatát, amikor egy erős ütés érezve a halántékomon a világ homályba kezdet burkolózni, utoljára még láttam , ahogy Sasszem visszanéz és csak biccent egyet a támadómnak,akkor nem igazán tudtam hova tenni a dolgot, de akkor elárulva éreztem magam, sose gondoltam, volna, hogy az, aki leüt nem ellenség, de nem is barát annál sokkal több.  Az apám.

Pár nap kellett, amíg ki tudtunk kötni, de ezek a napok csendesen teltek. Hoztuk magunkkal a kalózhajót, amit előtte kicsit megjavítottuk, hogy kibírja az utat. Nem vártam meg, hogy mindent kipakoljanak, és a foglyokat elvezessék, rögtön a palotámba mentem, jelentést tenni, és a tanácsadóimmal megbeszélni a többi tennivalót. Miután mindent lerendeztünk, és mindent megbeszéltük, az egyik szobába megyek a sok közül. Ebben nincs semmi különleges, egyszerű bútorok, képek és falfestések. A függöny vörös, falak szürkék, a fotelek bársonyborításúak. Egy királyi palotához képest egészen visszafogott, azt hiszem. Sosem tetszett igazán ez a sok giccs, a sok cicoma, egyáltalán nem ilyenek vagyunk, mégis ezt a benyomást kell keltenünk, nekünk, a királyi családnak.

Behozták a kalózkapitányt, és az egyik székbe ültették, velem szembe. Keze össze volt láncolva, de nem akadályozta meg, hogy a lábát azonnal az asztalra helyezze. Az őrök már rá is mentek volna, de leintettem őket. Nem akarok semmilyen okot vagy esélyt a szökésre.

- Mi neved? – Amint megszólalt, a macskája rögtön az asztalomra szaladt a szemtelen. - Vedd le a macskád! - szóltam rá, de csak elmosolyodott.

- Miért tenném? - dőlt hátra székben tarkóra tett kezekkel.

- Mert én azt mondtam!

- Ezt vele beszéld meg. – intet a fejével a jószág felé

Erre nem szóltam semmit. Nem érzem jelentőségét most, csak fel akar húzni. Meg kell őriznem a hideg vérem.

- Szóval, hogy hívnak?

- Black Jack és téged? – az őrök összehúzták a szemüket. Nincs olyan ember, aki ilyen közvetlenül szól hozzám, mindenféle tisztelet nélkül.

- Peter Lancaster, a déli népek királya. – felelem.

- Szép név, de mond, csak úrfi meddig kell élveznem a vendég szeretetted? Nem mintha nem élvezném, csak hát sok elintézni valóm van mostanság.

Nem elég, hogy pimaszkodik velem Black Jack, a híres Fekete Szakáll legyőzője, de semmi tiszteletet nem mutat felém. Így már értem, hogyan lehet ennyi legénysége, ekkora hajója, és miért egyedül van. Sok mindent megmagyaráz, beleértve azt is, hogy mit is csináljunk vele. Egy biztos, nem fogjuk csak úgy elengedni, mintha semmi sem történt volna. 

- Úgy veszem észre nem vagy macska párti. – dőlt előre a székben állát megtámasztva kezein.

Még mindig ugyan az az ing van rajta, ami a hajón, hiába adtam neki egy szárazat és vastagabbat. A libabőr látszott a karján. A hajón nem tudott megszáradni, és az ide vezető út sem volt valami hosszú.

- Nem, nem vagyok az – mondom bosszúsan.

Elégedett mosolyt látok az arcán.

- Mihez fogsz kezdeni velem? – kérdezi szórakozottan.

- Időben meg fogod tudni, ne aggódj.

Bólintok az őröknek, akik kiviszik. Másik kettő bejön, hogy megkapják az utasításokat, miszerint ne a börtönbe vigyék, hanem a palota egyik szobájába, amit minimum két ember őriz. Csak egy egyszerű szoba, semmi felesleges bútordarab, semmi giccses díszítés. Már majdnem olyan, mint a szolgáké, de mégis más.

A vacsorát a testvéremmel töltöm el, most találkozunk először, mióta hazaértem. Anyánk a szobájában van, nem igazán hagyja el azt, csak ha muszáj neki. Váratlanul érte az, ami történt, és látszólag nagyon nehezen dolgozza fel, de nem is hibáztatom érte. Valószínűleg, ha nem kötnének le ennyire a királyi teendők, én sem tudnék normális életet folytatni.

- Történt valami említésre méltó az úton? Persze az unalmas bájcsevejeken és integetéseken kívül… - vezeti fel a témát testvérem.

- Ami azt illeti… Nálunk van az a kalóz, aki legyőzte Fekete Szakállt. Pimasz egy kölyök.

Hirtelen megállt kezében az evőeszköz, és rám nézett. Ő is hallott róla egy s mást, valami hasonló fogadtatásra is számítottam.

- Ugye tudod, hogy nagyon értékes ember? Egyáltalán, hogyan tudtad elkapni?

- Igen, tudom, nem is szándékozom elengedni – gyorsan elmeséltem neki a csatát, a visszautat, és gyakorlatilag mindent, ami történt.

- Szerintem használnod kellene.

- Hogy érted ezt?

- Ahogy leírtad, kiváló kardforgató, amiket hallottam róla, jól ismeri a kalózokat. Ha meg tudnád puhítani egy kicsit, vissza tudnád szorítani a hasonló támadásokat. Jobb esetben magad mellé állítani őket.

Rám nézett sokat sejtetően. Tény, nincs sok szövetségesünk, és szeretnének letámadni minket az északiak, de nem hiszem, hogy a kalózok lennének a megoldás. Nem lehet bennük megbízni, még ha Black Jack velünk is van. Hiszen hogyan nézne ki, ha a leghíresebb kalóz egy király oldalán lenne? Viszont az jó ötlet, hogy tanácsot tudna adni, elég sok téren. Talán még meg is tudnám győzni valahogy. Ha mindent megkap, miért ne mondana el mindent? Ha úgy élne, ahogy eddig sosem, ha a legénysége nem lenne fogságban, miért is ne fogná a pártomat?

- Meglátom, mit tehetek ez ügy érdekében.

Nem is terelődött erre többet a szó, mennyasszonyáról és az esküvőről beszéltünk, ami nemsokára esedékes lesz. Még egy újabb, felesleges felhajtás, csak hogy legyen egy kisebb szövetségesünk. Szerencsére elég jól egymásra hangolódtak az a pár találkozás során, így nem olyan kellemetlen és kelletlen az egész házasság, mint ilyenkor szokott lenni.

- Neked is találnunk kell valakit. Nem lehet a király magányos, az országnak szüksége van a női vezetésre is, de leginkább neked lenne rá.

- Tudom, tudom, de most erre még gondolni sem tudok. Annyi más teendő van, az pedig, hogy másra bízzam a választást, elképzelhetetlennek tartom.

- Ezt meg tudom érteni – vigyorog rám.

Volt már pár jelölt, akiket apám tanácsadói választottak, és szerencsére nem köttetet meg a frigy. Nem csak a külsejükkel volt problémám, de a jellemükkel is, a viselkedésükkel és az elvárásaikkal.

Vacsora után átnéztem a napi sajtót, amit a reggeli közben nem tudtam megtenni. Fontos, hogy képben legyünk a hírekkel, és miket írnak a királyi családról, politikáról. Újságok nélkül nem lenne meg az a kapocs a néppel, ami elengedhetetlen az uralkodáshoz.

Mikor leértem, akkor még nem volt ott, gyorsan terítettem még egy személynek. A kikészített újságokat lapozgattam, mikor megérkezett. Egyedül jött be az ajtón, kopogás, köszönés nélkül, nyomában 3 őrrel, akik rám sem mertek nézni. Felhúzott szemöldökkel jeleztem az szék felé, hogy foglaljon helyet.

 - Micsoda pompa! – jegyzi meg gúnyosan.

- Örömmel látom, hogy tudtál csatlakozni hozzám – félbe hajtottam és letettem az újságot. A reggeliztető személyzetnek biccentettem, így elkezdenek felszolgálni.

- A legénységem is ilyen elbánásban részesül?

- Mindent megkapnak, ami szükséges – kerülöm ki a legőszintébb választ. A börtönben vannak, négyen egy cellában. Megfelelő ember őrzi őket, figyelembe véve, melyik hajón is szolgáltak. Napi kétszer kapnak élelmet. Azt hiszem, ennél jobb ellátásban még nem volt részük.

- Azt nem kétlem. Mégis, inkább lennék velük – néz rám.

- Attól tartok ez nem lehetséges – felelem a világoskék szemébe. Úgy érzem ideje rendbe rakni az erőviszonyokat. – Talán kevesebb pompát szeretnél, és keményebb fekhelyet?

- Nekik szeretnék jobbat – felszegi állát. Nem hagyja magát, dac van benne, és hogy győznie kell minden alkalom során.

-  Nagyon jó nekik, mindent megkapnak, ami szükséges – ismétlem magam, keményebben.

Kihozzák a tojásokat, pirítóst, teát, mindent, amit ilyenkor szoktak, talán még egy kicsit többet is. Ő meg sem várja, hogy befejezzék, már neki is lát az egésznek abban a pillanatban, hogy leér az asztalra. Figyeltem a terítés, nála nincs egy darab kés vagy villa sem, csak is kanál. Minden ételt lehet azzal is fogyasztani, de ahogy látom, nem zavarja, ugyanis kézzel szed ki mindent, és teszi a szájába. Nem túlzottan kifinomult.

Ahogy végignézek rajta megállapítom, hogy rá is fér a bőséges étkezés. Vékony, alacsony termetű, már egészen nőiesnek mondható. Csontos válla kiemelkedik az ing alól, törékenynek tűnik. Nehezen hiszem el, hogy ő győzte le a valaha volt legnagyobb kalózt. Friss ruhában van, és ahogyan látom, megfürödve. Valószínűleg felfedezte a saját fürdőjét és ruhás szekrényét. Örülök, hogy nem a vékony, szakadt, és átnedvesedett ingében van. Macskája fel sem tűnt, amíg nem éreztem, hogy valami a lábamhoz dörgölőzik. Nyájasan nézett rám, és nyervogott egyet, mire Jack tele szájjal felé fordult. Egy sonka darabot kezdett el lóbálni, mire az állat már ott is hagyott engem, és megidézve nézte a húscafatot. Gazdája kicsit megtornáztatta érte, de mire elfogyott volna a türelme, ledobta neki. Szerencséje van, hogy nem terelte fel az asztalra, valószínűleg nem fogadtam volna meg a tanácsokat, abban a pillanatban felköttettem volna.

- Ma vívni fogunk – jelentem ki. – Felküldtetek érted egy ember, legyél készen.

Lehúzom a már langyos teámat, és ott hagyom.

- Nem gondoltam volna, hogy komolyan gondolod – mondja a hátam mögül. Hát megérkezett.

Egy gyors mozdulattal megfordulok, és a gyakorló kardot a mellkasának szegezem.

- Felség. A királyod vagyok – mondom határozottan, ami nagyon meglepi, és egy pillatanra meg is feledkezik, hogy szúrja a kardom hegye. Később lép hátra egyet.

- Rendben, akkor kezdjük, felség – mosolyog el.

Odadobom a másik, életlenebb kardot, és elkezdődik a táncunk. Körben 8 őr áll, és mindegyikük keze a kardjaikon, árgus szemekkel figyelik minden lépését. Bármelyik pillanatban közbe tudnak lépni.

Lihegve hagyjuk abba, ő a földre rogy, és szaporán veszi a levegőt. Meg sem látszik rajta, hogy a csatában szerzett volna sérülést. Én lerakom a kardot az asztalra – a nyavalyás macskája mellé -, és érzem, ahogy az izzadság végig gördül a hátamon. Amikor felé fordulok, elkapja fejét és az eget bámulja. Fogalmam sincs mi jár a fejében, azt sem tudom, hogyan törhetném meg, mivel tudnám elérni a célomat. Elindulok vissza a palotába.

- Vigyétek vissza a szobájába. 

Jól sikerült a körút, már a körülményekhez képest. Sok ország az érkezésem során tudta meg, hogy királyuk meghalt, és egyúttal megismerték új uralkodójukat. A fogadtatás pedig… Meglepően sikeres volt. Felkészültünk a lázadásra, becsmérlésre, de az őszinte csodálkozásra, reménységre, elfogadásra nem. Jól esett lelkemnek, a sok minden után.

Édesapám csodás ember és király volt. Nem tudok olyat, aki nem szerette volna, így vagy úgy. Különös, hogy a helytartókkal is remek kapcsolatot ápolt, és mindenki rettenetesen sajnálta az esetet. Egy meseszép napon történt, mikor is mi már kint voltunk a kertben, és reggelire készültünk. Vártuk a szüleimet, különös is volt, hiszen anyám szokott elsőnek odaérni, legyen az bármilyen esemény is. Hozzáláttunk, úgy voltunk vele, biztosan valami fontos ügy jött közbe. Gyakran megtörtént ez, nem lett volna meglepő. Viszont mikor a személyzet jött, bűnbánó tekintettel, sejtettük, hogy ez alkalommal nem így van.

- Elnézést felség, de borzalmas dolog történt – kezdett bele, de nem nézett rám. Egyedül öcsém tekintetét éreztem magamon.

- Mondja már! – szóltam rá.

Közelebb lépett, és odahajolva, halkan közölte a hírt.

- A király, vagyis az édesapja… Elhunyt. A királyné odafent várja.

Csak bólintottam egyet, és próbáltam feldolgozni a híreket.

- Mi történt? – kérdezte testvérem.

Csak csendben kitoltam a székemet, nem törődve az etikettel, és rá néztem.

- Király lettem.

Nem kellett többet mondanom, a döbbenet az arcán egyértelműen leolvasható volt. Sosem volt harag köztünk amiatt, hogy én vagyok az első számú trónörökös, és most sem az látszott rajta. Lesújtotta a hír.

Csendben felmentem a szobájához, ahol anyám már várt. A személyzet szomorú pillantásokat küldtek felém, és lehajtott fejjel vártak, amíg elhaladtam melletük. Anyám arcára nem emlékszem arról a napról, csak az arcán lefolyó könnyekre.

Hangos robajra eszmélek fel: ágyúdörgés és kiabálások tömkelege.  Az ajtót kilökve megyek a fedélzetre, gyorsan felmérve a helyzetet. Szerencsére nem minket támadnak, de attól tartok, nem sokat kell várni, hogy mi kerüljünk sorra. Egy hatalmas kalózhajó vett célba egy kereskedő hajót. Szinte esélyük sincs, hiszen nincsenek megfelelően felszerelve ilyen kalózok ellen.

- Csatára készülj! Ágyút tölts!

Kiáltom el magam, és nyargalok a kormány felé. Muszáj segítenünk nekik, így tarthatom meg apám jó hírét. Az események felgyorsulnak, és csak a repülő golyókat látom. Lassan elsüllyed a megmenteni szándékozott hajó, így csak pár embert tudunk felhúzni a fedélzetre. Szerencsére velünk harcolnak, amíg a lendületük viszi őket. Néhányan persze a padlón ülnek sokkolódva.

A kalózhajó szerencsénkre meggyengült, és létszámuk is fogyott, így könnyen és hamar mellé tudunk kerülni. Embereim azonnal vették a csáklyákat, felkészülten vártak a megfelelő pillanatban. A szomszédos legénység vérszemet kapva őrjöngött. Úgy látszik, nem számítottak velünk, főleg, hogy mi is csatába állunk. Amint megfelelő közelségbe kerültünk, és az emberek, kalózok a két hajó között is mozogtak. Azt hiszem ekkor szabadult el a pokol. Átadom a kormányt és előrántom kardom, majd mozgásnak indulok. Könnyen haladok az ellenség felé, aki nem nagy figyelmet szán nekem. Ennek köszönhetően hamar egymással szemben találjuk magunkat, és én magam is meglepődöm milyen fiatal. Annyi sem lehet mint én. Egy pillanatra meg is illetődöm, olyan nőies arca, ha nem látnám ruháit, és az alatt a kontúrjait, nem hinném el, hogy ő a kapitány. Ezt a pár pillanatot használja ki, hogy támadásba lendüljön. Rögtön szúr, de gyorsan kapcsolok és hárítom. Egy vágással próbálom átvenni a támadó szerepet. A hangos kiabálások, jajveszélykelések, puskák dörgése elnémul, és csak kettőnk már-már táncára fókuszálok. Nagyon ügyes, fürge mozdulatai vannak, testi felépítése az előnyére válik, ennek ellenére egy rosszul visszahúzott kéz miatt lecsapok, és megsebesítem. Kijön a lendületből, így hamar lefegyverzem, és ezzel a csata a két hajó között véget ér. Az első tisztem jön megkötözni, és elvezetni. Ő is megszenvedte a harcot, sántít, és vádlijából vér szivárog.

- Mindenkit a tömlöcbe, mérjétek fel a károkat, aztán pedig jelentést kérek! Őt pedig - mutatok a kapitányra -, hozzátok a kabinomba!

Mindenki helyezkedni kezd, tudják, hogy nincs idő a sebek nyalogatására, nem lenne szerencsés, ha még egy ellenség megtalálna minket. Kardom visszacsúsztatom a hüvelyébe, és nagy levegőt veszek. Hát így kezdődik az uralkodásom; egy győzelemmel.

Még mindig csend.

- Ilyen fiatalon egyedül egy ekkora hajó és legénység kapitánya lennél?

Még mindig nem szólal meg. Nem tudom, melyik verzió lehet igaz, de nem akarom megvárni, hogy kiderüljön. Halk neszt hallok meg az ajtó irányából, majd egy erősebb kopogást.

- Gyere!

Amint kinyílik az ajtó egy sötét és vizes valami szalad be, utána látom meg legénységem egyik tagját.

- Elnézést Felség, de nem bírt magával - intett a - most már felismerem - macska felé.

- Köszönöm.

Nem foglalkoztam a megnevezéssel, hiába kértem, hogy itt kapitányt használják. Nem tudni kikkel találkozunk, és lehet, nem lenne jó, ha kiderülne, ki hajókázik ilyen felelőtlenül. Ugyanis csak mi megyünk, a flottánk sokkal lemaradva követ minket, pont az ilyen esetek miatt. A kalóz felrántotta egyik szemöldökét, majd hamar visszarendezte arcvonásait, neki is feltűnt a megszólítás. A sovány, vizes macska rögtön a foglyomhoz ment, és körülötte kezdet dorombolni. Kicsit lazult a tartása.

- Gondolom a tiéd… - erre már válasz is érkezett, igaz, nagyon visszafogott, de látható bólintást ejtett. - Ülj fel a székre - mutatok a majdnem velem szemben lévőre. Nem mozdul meg. Milyen makacs teremtés!

- Ne kelljen még egyszer mondanom.

Lassan feltápászkodott, majd megfogta a macskát, és az ölébe vonva helyet foglalt. Az inge elszakadt, és láttatni engedett egy kis részt az oldalából. Mintha halovány heget láttam volna, és az alatt egy friss karcolást. A fehér anyag kezdett átnedvesedni, ahogy a macska a gazdájához simult, és bundájából távozni kényszerült a tengervíz. Tekintettel a hűvös időnek, és hogy nem vagyok egy zsarnok, ráadásul kalóz sem, a szekrényemhez léptem. Elővettem egy közepesen vastag vászon inget, és odanyújtottam neki. Rám nézett és megvetést láttam a szemében, amit egyáltalán nem tudtam megérteni. A legelső mondatát készült megfogalmazni.

- Most akkor a foglyod vagyok, vagy a vendéged?

- Ameddig megfelelő viselkedést tanúsítasz, a vendégem.

- Akkor nem szeretnék visszaélni a vendégszeretettel, távoznék is, Felség - az utolsó szót gúnyosan ejtette ki a száján.

- Ez esetben a foglyom.

Ezzel az ölébe ejtettem a ruhadarabot, nem törődve az ott magát nyalogató állattal, és az ajtóhoz mentem.

- Vigyétek le, de külön rakjátok a többitől.