- Nem tudsz valamit a mai vacsoráról? Á, mindegy, inkább jobb, ha nem tudom elõre, milyen borzalmak lesnek rám. Egyébként nem értem, miért kell a világon minden kórháznak ilyen szörnyû kajával kínozni a betegeket. Egyébként meg…
A szobámig kísér, majd gyerekként takargat be, és én sem szólok. Csak hagyom. Ahogy azt is, hogy nap közben bármilyen ürüggyel benyisson, és ugyanolyan, ha nem nagyobb örömmel fogadom õt. Ám úgy tûnik, a mûszak lejár, mer vacsora után már nem nagyon keres fel, egyszerûen eltûnik. Bár úgy vélem, hogyha tényleg hazament volna, akkor külön bejött volna elköszönni. Tehát késõbb, amikor már vaksötét van, akkor a bekukkantó nõvérkétõl halkan megkérdezem, hogy milyen nap van, és Edan felõl érdeklõdöm, mintha félálomban lennék. Hallom a szórakozott hangot, ahogy válaszolgat, de legalább megkapom az engem érdeklõ információt. Megnyugszom, hogy csak elaludt, és nem történt baj, vagy pedig hanyagolt el. Nem mintha az elõzõ napokhoz képest nem fejlõdtünk volna hatalmasat.
Elpilledve szundikálok el, amikor is hangos üvöltésre kelek. Zavarodottan nézek körbe, elõször nem ismerve fel, hol vagyok, így ösztönösen felkelek, és a rajtam lévõ lenge ruhába kapaszkodok. Fürge léptek csattognak a hideg köveken, és a mellettem lévõ szobában az ordításhoz más hangok is csatlakoznak. Elfintorodok. Így nem fogok tudni aludni, mellesleg meg a szívem még mindig úgy kalapál, hogy tud, hosszú percekig csak tágra nyílt szemmel feküdnék a párnámon.
Így hát újabb akcióba kezdek. Nem nehéz eltalálni az ügyeletes irodákig, amik most ugye üresek. Onnan pedig csak pár percnyi keresgélés, és végre megtalálom a nõvérszobát, ahová benyitva egyenletes, halk szuszogás üti meg a fülemet. Halkan osonok be, és visszahajtom a szoba ajtaját is, majd egy pillanatig halkan állok, betájolva a sötétben a szobát. Aztán megközelítem a célpontot, vagyis az ágyat. Azzal azonban nem számolok, hogy az ágy recseg. Így, akár egy riasztott nyúl, meglapulok, de a mozgolódásból tudom, hogy már úgyis késõ.
- Shin, mit csinálsz itt?
Érkezik a halk, álomtól omlós hang felém, míg némi mocorgás után egy kéz nyúl értem. Aztán finom húzást érzek, ami után egy kis koppanást, szisszenés, pottyanás... aggódva lendülök közelebb, az engem fogó kézen felsimítva gyengéden a szabad kezemet, és megtalálva a buksit, amit õ a másik kezével dörgöl. Félresöpröm a kezét, és a puha tincsek közé végtelen gyengédséggel túrok, hamar megtalálva a puklit, de vért nem találok, ami elsõre jó jel. Igaz, agyrázkódása még lehet, de arra meg ugye pihenni kell... elfojtok egy mosolyt.
- A szomszéd szobát megszállták az ápolók a dühöngõ beteg miatt, - hangomat andalítóan lágyra mélyítem, álmosító hatással akarok lenni, mert ha felébred, nem lesz tökéletes. - és nem tudtam visszaaludni. - végül is, van igazságtartalma a dolognak... - Most pedig megnéztem, mennyire súlyos a fejed, de ne aggódj. Kissé ütõdött lettél, persze jó értelemben – incselkedek a hangommal. -, amit reggelre kiheverhetsz. Ha mégsem, azért majd nézesd meg.
- Ühümm... - kába igenlés, szerintem nem sokat értett meg, vagy csak nem tud reagálni rá.
- Gyere, pihenj. - lefekszek, és magam felé húzom õt, hogy õ is visszakerüljön vízszintesbe.
- Vissza kéne menned a szobába...
- Majd késõbb visszamegyek. Jó éjt. - súgom neki, finoman araszolva hozzá egészen közel.
Csak egy halk szusszanás érkezik, majd pár percig tétova motyogás, motoszkálás, ficergés, én pedig mosolyogva hunyom le a szememet. Az egész ágyat belengi az illata, és a testmelegét érzem a sajátomon. Hangja akár egy hatásos altató, így szép lassan elszunnyadok, majd mély álomba zuhanok, elõször ittlétem óta, minden kotyvalék nélkül. És amint a tudatalattim biztos benne, hogy elaludt, lassan a karcsú test köré fonom a karjaim, a nekem háttal lévõ testet a mellkasomhoz húzva, lapockái közé rejtem arcomat, és ellazulva alszom tovább Csipkerózsika álmát.
~*~

A szívem õrülten kalapál. Nem tudom kiverni a fejembõl…szinte még mindig érzem magam körül a karjait…Na jó elég! Azért ez már túlzás! Még ha nem is szoktak velem ilyet csinálni, akkor sem jöhetek ennyire zavarba. Hiszen õ mégis csak fiú és én is az vagyok, meg…meg…  Arcomat jó alaposan megdörzsölöm, annak reményében, hogy így kiûzhetem ezeket a butaságokat a fejembõl. Persze hiába. Nem álmos vagyok, csak…buta. Azon pedig ez nem segít.

Rendben, térjünk vissza a munkához! Még egyszer ellenõrzöm a papírok helyes sorrendben vannak-e, aztán indulok is az igazgatóhoz. És ha már ott leszek, beszélhetek vele Shinrõl is.

De elõtte még van egy sürgõsebb dolgom is. Keresnem kell valakit, aki helyre teszi Shint, mert úgy csak nem maradhat, ahogy most van. Nagy szerencsémre pont egy olyan nõvérrel futok össze, aki még nálam is naivabb. Azt mondom neki, hogy túlságosan unatkozott, ezért önkényesen leszerelt magáról mindent és elment sétálgatni. Nagyon rossz érzés, hogy becsapom, de nem derülhet ki, hogy meg akar szökni. Meg hát, végül is nem is hazudtam, csak nem mondtam el mindent. És úgy tûnik nem is gyanakszik. El is indul Shin szobája felé, így már tényleg mehetek az igazgatóhoz.

Kicsit félve adom elõ a dolgot az igazgatónak, de kiderül, hogy nincs miért aggódnom. Nagy örömmel fogadja a hírt, hogy egy újabb beteg fog súlyos összegeket itt hagyni és megígéri, hogy átköltöztetik Shint, amint lehet.

*~*~

Másnap délután kezdek. Átöltözöm és elsõ utam Shin új szobájába vezet, ugyanis megtudtam, hogy a költöztetés máris megtörtént. Remélem, most már legalább egy kicsit elégedett. Elhatároztam, hogy mostantól jobban oda fogok rá figyelni. Egészen tegnapig fel sem tûnt, hogy nem is látogatják, ráadásul még telefonon sem érdeklõdtek utána. Pedig az utcáról hoztam be, így nem szólhatott elõre senkinek, hogy itt lesz. Nem hiszem el, hogy senkinek nem hiányzik, vagy hogy senki nem képes rászánni egy kis idõt, hogy meglátogassa. Bár nem tudom, hogy az én társaságom mennyivel jobb, mint a semmi, de azért megteszem, amit tudok.

Mosolyogva nyitok be Shin pedig hasonló kedvességgel fogad. Igen, határozottan jobb a kedve, mint tegnap.
Még mindig szörnyen zavarban vagyok a tegnapi miatt, de mivel emiatt csak nem kerülhetem õt- meg nem is akarom- próbálom leplezni a dolgot. Már amennyire tõlem telik.
-Nemsokára kimegyünk.- közlöm, miközben szedem össze az ebédje maradékát
-Ki?-pillant rám meglepetten
-Aha –bólintok- Ma egész szép az idõ és úgy gondoltam, ki kéne használni. Ha nincs más programod.- teszem hozzá viccelõdve az utolsó mondatot. A kinti séta gondolata…vagyis a Shinnel való kinti séta gondolata egészen feldob. Meg persze neki is jól jönne egy kis friss levegõ.
-Hmm, talán be tudom szorítani.- megy bele a játékba, mire felé pillantok és egy szórakozott mosoly kúszik arcomra. Egész eddig nem néztem a szemébe, de most véletlen mégis a szürke íriszekre téved a tekintetem. Azokra a szép szemekre, amik persze most is mélyen az enyémbe néznek. Zavartan kapom el a fejem, megköszörülöm a torkom, majd felmarkolom a tányérokat, elköszönök és megyek is. Hjajj…ez már kezd nagyon nevetséges lenni…

Nagyjából egy óra múlva sikerül is végeznem a feladataimmal, így nekiállok, hogy kerítsek valami ruhát Shinnek. Igaz, hogy szép az idõ, a napon egész kellemes, de ezért még hûvös van, szóval jól fel kell majd öltözni. Viszont meglep, milyen hamar sikerül is összeszednem mindent.
-Ezeket vedd fel!-tezsem le az ágyra a begyûjtött holmikat, mikor a szobájába érek- Mindjárt jövök, aztán mehetünk.-azzal el is sietek. Igazából a sürgõs dolgaimat megcsináltam már, de azért lenne munka bõven, szóval nem árt kicsit sietni.
Hopsz…elfelejtettem a sálat. Pedig szükség lenne rá, mert picit fúj a szél. De már nincs idõm azt is keresni…akkor majd az enyémet kapja.
Gyorsan felkapom magamra a kabátot, felmarkolom a sálat és rohanok is vissza.
Mire visszaérek a szobájába, Shin már felöltözve ül az ágy szélén és láthatóan morcos arckifejezéssel fogad. Gondolom, a ruhákkal lehet baja. Igen, sajnos nem találtam mindenbõl pont az õ méretére valót, de szerintem nagyon aranyosan fest ebben a kabátban. Nem tudom visszatartani, elmosolyodom, ahogy végignézek rajta, de fejemet elfordítom, amint a szám felfelé kezd görbülni.
-Vedd fel még ezt is!- nyújtom felé a sálat, miután nagy küzdelmek árán letöröltem a mosolyt az arcomról. Elveszi és egy pillanatig furcsa tekintettel szemléli, de aztán az utolsó centiig a nyaka köré tekeri.
-Oké, mehetünk!- pillant rám, és nagy örömmel látom, hogy egyáltalán nincs ellenére a dolog.A szokásos módon karolom át és indulunk is a kert felé.

Odakint egész jól érezzük magunkat. Többet beszélgetünk, mint eddig összesen és az én zavarom is kezd egy nagyon-nagyon kicsit elmúlni. Egy idõ után én is beszélek, nem csak õ, persze csak a lehetõ legáltalánosabb dolgok jönnek szóba. Én nem igazán merek kérdezni a munkájáról, a családjáról, meg úgy összességében semmirõl és szerintem szándékosan õ sem kérdez tõlem semmi személyeset. De én még is kezdem magam egyre jobban érezni vele.
-Máris?- Emeli rám kissé csalódott tekintetét, mikor közlöm, hogy ideje lenne visszamenni. Én is szívesebben maradnék még, de nem lehet.
-Bocsi, de sok munkám van még. –sóhajtom- És egyébként is egyszerre ennyi elég lesz most neked.-ennyivel le is zárjuk a dolgot és elindulunk visszafelé
Sajnos azt a kis utat, ami még a bejáratig vezet sem tölthetjük el, jókedvûen, mert…meglátom õt. Azt a múltkori beteget…ott áll egy nõvérrel. A szeme alatt ott a hatalmas monokli. Vajon észrevett már? És miért állnak csak úgy ott? Ha nem mennek el onnan, mellettük fogunk elmenni. Meg kéne állnunk, amíg elmennek…vagy másfelé menni…Fogalmam sincs mit csináljak,képtelen vagyok gondolkodni.  Csak megyek elõre, mint valami robot, a torkomban hatalmas gombócal, a férfi és az õt kísérõ nõvér pedig még mindig ott állnak. Mi lesz, ha meglát és megijed tõlem, vagy megint elkezd velem kiabálni…olyan sokan vannak kint, nem akarom, hogy mindenki hallja!
-Gyere!-Shin mintha nagyon távolról szólna hozzám és elkezd húzni az egyik elágazás felé, így végül egy kis kerülõúttal elkerüljük õket. Ahogy távolodunk tõlük, egyre inkább kezdek megnyugodni, de a szívem még most is majd kiugrik.
De mégis mióta szorítom ennyire Shint? És miért nem szólt? Próbálok lassan, észrevétlenül lazítani a szorításomon, de biztos felesleges. Nyilván észreveszi az ember, ha így szorongatják a karját. Pedig már kezdtem azt hinni, legalább ezt a kis sétát eltölthetem baj nélkül.
- Nem tudsz valamit a mai vacsoráról? Á, mindegy, inkább jobb, ha nem tudom elõre, milyen borzalmak lesnek rám. Egyébként nem értem, miért kell a világon minden kórháznak ilyen szörnyû kajával kínozni a betegeket. Egyébként meg…- Shin egész a szobájáig beszél, mintha észre sem vette volna, mi történ az elõbb. Én már nem szólok egy szót sem, csak magam elé bámulva néha egy-egy bólintással jelzem, hogy figyelek.

Késõ van. A nap folyamán még többször jártam Shinnél és õ mindig kedvesen fogadott, mindegy milyen átlátszó indokkal mentem be hozzá. Nem egész egy nap alatt sikerült úgy hozzá szoknom ehhez, hogy még most is mennék. De már késõ van, valószínûleg alszik.
Legszívesebben rádõlnék a nõvérpultra, ahogy vagyok és reggelig ki sem nyitnám a szemem. Igaz, hogy csak délután kezdtem, de délelõtt egy raktárban pakoltam, kora reggeltõl. Ha lenne mit csinálni, akkor azért könnyebb lenne nyitva tartani a szemem, de az éjszakai mûszak már csak ilyen.
-Menj a nõvérszóbába, dõlj le egy kicsit!- javasolja egy másik éjszakára beosztott nõvér, aki velem ellentétben szinte kicsattan az energiától
-Hát, nem tudom- pillantok bizalmatlanul az említett helység irányába
-Ne már, szerinted miért van ott ágy? Attól, hogy te nem szoktad használni, még nem tilos.- csicsergi, majd elrobog valahová
Igaz, hogy nagyon nyugis az éjszaka, de azért...nem tudom, nem kéne, de annyira álmos vagyok.
Nem sokáig tudok ellenállni a kísértésnek. Óvatosan pillantok be az üres nõvérszobába, ahol az emeletes ágyra mintha már rá is lenne írva a nevem. Csak egy pár percet…
Leülök, az ágyra, de nem fekszem le. Kicsit hûvös van, ezért bebugyolálom magam a takaróba, felhúzom a térdeimet és fejemet arra hajtva vetek még egy utolsó pillantást a folyosóra a résen keresztül, amit az ajtónál hagytam. Most sem történik kint semmi, ezért viszonylag nyugodtan hunyom le a szemem. Az álom fürgén csap le rám, édes karjaival azonnal elaltat.

 Valami furcsa nyikorgásra riadok fel. Fejemet azonnal az ajtó felé fordítom, de az ugyan úgy áll, ahogy hagytam, és nincs is ott senki. Viszont…valaki ül az ágy másik végén. Nagyokat pislogok az alakra, ami lassan rajzolódik ki elõttem, ahogy az álom homályos fátyla szépen lassan eltûnik a szemembõl.
-Shin, mit csinálsz itt?- kérdezem, lassan forgó nyelvvel, miközben kiszabadítom magam a takaró fogságából. Aztán már kapom is el a karját, hogy õt is felhúzzam, miközben felállok, de amint felegyenesednék, fejem hatalmas koppanással találkozik a felsõ ággyal, amitõl felszisszenve huppanok vissza.

~*~*

Másnap-tartva magam az utasításhoz- annak a bizonyos folyosónak a közelébe sem megyek. A földszinti recepcióra osztottak be, hogy az elmaradt papírmunkával meg hasonlókkal foglalkozzak. Bár máskor nem szeretik rám bízni az ilyesmit, de amíg nem akad sürgõs takarítani való, addig nincs más, amit csinálhatnék. A nyugtató nélkül most egyetlen lépést sem merek tenni, így a zsebemben egész nap ott csörög a kis bogyókkal teli üveg.
Tanulva az elõzõ esetekbõl elhoztam magammal a zenelejátszómat. Igaz, hogy, ha szól a zene a fülemben, akkor nem tudok rendesen figyelni, de nem is kell, hogy szóljon. Elég a fülhallgatót a fülembe dugni és máris mindenkit megkímélek attól, hogy kényszert érezzen arra, hogy beszélgessen velem. Csak sajnos ennek meg az a hátránya, hogy –mivel azt hiszik, nem hallom- szabadon beszélnek rólam, meg a tegnap történtekrõl. Persze a legtöbben nem mondanak semmi olyat, ami túlságosan bántó lenne, de azért nem szívesen hallgatom végig ezeket a beszélgetéseket.
Kora délutánra már mindennel végzek, így a recepciós pult mögött ácsorogva figyelem a sürgés-forgást. Ilyenkor mindenkinek sok dolga van és kifejezetten jó érzés, hogy most senki sem velem van elfoglalva. Már-már felszabadult hangulatban nézelõdök a pult mögül, mikor a folyosó végén Shint látom bekanyarodni egy nõvér kíséretében. Ösztönös reakcióként azonnal a kezembe kapom a pulton heverõ tollat és az elõttem lévõ-egyébként már teljesen rendben lévõ- kartonokba temetkezve próbálok láthatatlanná válni. Most lett csak világos, hogy mennyire szégyellem magam elõtte. Nem is igazán az õrjöngésem miatt –vagyis nem csak amiatt- hanem azért, ami utána történt. Hogy néz az már ki, hogy egy beteg pátyolgassa egy ápoló lelkét? Szánalmas…
Kis idõ múlva óvatosan felsandítok és –magamat is meglepve- kissé csalódottan veszem tudomásul, hogy valószínûleg elkanyarodtak valamerre, mert sehol sem látom õt. Felsóhajtva teszem le a tollat, közben a falon kattogó órára pillantok. Elég rosszul jött ki, hogy pont ma vagyok késõ estig beosztva. Hosszú lesz ez a nap…

A nap szokatlanul nyugodtan telik. Senki sem követeli vérben forgó szemekkel, hogy emeljük meg a gyógyszeradagját, egyetlen szökési kísérlet sincs és kivétel nélkül minden eszköz és berendezés teljes épségben vészeli át a napot. Ilyenkor különösen szeretek itt lenni. Valahogy jó nézni, ahogy a betegek minden nehéz és küzdelmes perccel elõrébb jutnak a leszokás felé, ahogy küzdenek, hogy helyre hozzák, amit elrontottak. Ebben a nyugodt légkörben szinte észrevétlenül eltelik ez a néhány óra és a mûszaknak hamar vége lesz. Éppen az új beteg szobája felé tartok, mikor egy ismeretlen, már elsõ ránézésre is fenyegetõ alakot látok meg éppen az õ szobájába belépni. Belépve becsukja maga mögött az ajtót, vagyis csak azt hiszi, hogy becsukta. Gondolom nem vette észre, hogy nem nyomta le rendesen a kilincset, ezért az ajtó résnyire nyitva maradt. Na, most mi legyen? Úgy lenne illõ, ha elmennék, nem lenne szép hallgatózni, de…nem tetszik nekem ez a férfi. Menjek be? Vagy menjek el? Tanácstalanságomnak végül az lesz az eredménye, hogy az ajtó elõtt toporogva szem-és fültanúja leszek egy rövid–nem éppen baráti-beszélgetésnek. Na jó Edan, elég volt. Menj szépen be és küldd el ezt az alakot! Kicsit bizonytalanul, de végül kitárom az ajtót.

- Baj van?- Hangomra egyszerre pillantanak rám. A férfi vészjósló tekintetét elnézve végigfut a hideg a hátamon. Szegény…egyáltalán nem irigylem, amiért ilyen alakokkal kell dolgoznia.
- Nem. Már végeztünk. Köszönöm, hogy meglátogattál. Üdvözlöm a többieket. - Küldi el udvariasan, közben kezével az imént kapott csekket gyûrögeti a párnája alá, én pedig igyekszem úgy tenni, mintha nem látnám.
A férfi szerencsére nem akadékoskodik és azonnal elindul, én pedig addig követem a szememmel, míg ki nem lép, majd a biztonság kedvéért még be is zárom mögötte az ajtót. A széket az ágy mellé húzom, leülök és kezeimet az ölembe teszem.
- Legalább nem kések el munkából. – Ennyi? Nem is bánja, hogy kirúgták?

Kínos csend telepszik a szobára, ami biztosan õt is zavarja, mert elveszi a szekrényrõl a poharát, majd feltûnõen apró kortyokat kezd el hörpinteni belõle. Én mozdulatlanul ülök, csak tekintetem vándorol megállás nélkül a szoba egy pontjáról a másikra, mintha még sosem jártam volna itt.

-       - Szóval Shin-nek hívnak. – Mondom ki azt a mondatot, ami éppen abban a pillanatban az eszemben van, csakhogy megtörjem végre ezt a kellemetlen csendet. Viszont ahogy elhagyja a számat,már rögtön vissza is szívnám, mivel így már sikerült teljesen egyértelmûvé tennem, hogy az elõbbi beszélgetést már a legelejétõl hallottam. Hirtelen zavaromban azonnal magyarázkodni kezdek. – Bocsánat, nem akartam hallgatózni, csak az a férfi annyira…

-       - Semmi gond. Sõt, inkább köszönöm, hogy jöttél. Ki tudja meddig kellemetlenkedik itt, ha nem zavarod meg. - Szakít félbe egy kedves mosollyal, de tekintete közben szörnyen komor.

Mielõtt bármit is mondtatnék elkezdi lehámozni magáról a takarót, majd nehézkes mozdulatokkal felül.

-      - Hova készülsz?- Vetek rá egy érdeklõdõ pillantást.

-       - A mosdóba. - Feleli, miközben az ágy szélén ülve erõt gyûjt az útra. Én óvatosan jelzem neki, hogy nem muszáj kimennie, ha könnyíteni szeretne magán. Nem meglepõ módon válaszként csak egy ijesztõen bosszús pillantást kapok, így jobbnak látom nem erõltetni a dogot.

-       - Akkor segítek. – Állok fel és már nyúlok is felé, de õ egy finom, mégis elutasító mozdulattal eltolja magától a kezemet.

-        - Nem kell köszönöm. – Jelenti ki halkan. Na persze…

-        - Nem mehetsz egyedül. Ráadásul, ha valaki meglátja, hogy én ezt hagyom, baj lesz. – Persze, nem mintha egy bezárt ajtó ezt lehetõvé tenné. Próbálom finoman gyõzködni, hogy fogadja el a segítséget, de szavaim és kérlelõ tekintetem mintha el sem jutnának hozzá. Makacsul, elszánt arcot vágva felemelkedik ezért úgy döntök, gyorsan taktikát váltok. – Na jó, ha mindenképpen egyedül szeretnél közlekedni, hozhatok egy tolószéket. – Erre tekintete ijedté válik majd egy villámgyors mérlegelés után megadja magát
- Rendben, akkor segíts. - Mormogja beletörõdõ, de kissé morcos arccal, szám pedig akaratlanul is büszke mosolyra görbül, amiért sikerült megtörnöm az ellenállását.
Egy rutinos mozdulattal finoman felkarolom és már indulunk is. Õszintén ámulatba ejt, hogy milyen könnyû…Igaz, kezdetben igyekszik tartani magát, de érzem, ahogy testsúlya lépésrõl-lépésre egyre jobban rám nehezedik, így kifejezetten örülök, hogy sikerült rávennem, fogadja el a segítséget. Mit csináltam volna, ha ezek a vékony lábak félúton felmondják a szolgálatot és mondjuk beveri valamibe a fejét? A mosdó elõtt türelmesen megvárom, hogy végezzen, majd miután visszaértünk az ágyhoz én visszateszem a széket eredeti helyére. Ideje mennem. Ha a tegnapi után ma is elkésem, biztos, hogy kiteszik a szûrömet. Ráadásul õt sem akarom tovább zavarni, finoman szólva is fáradt szemein látom, hogy jól esne neki egy jó nagy szundi.

-          - Nos, én most megyek. Remélem, holnap reggel még itt talállak. – Búcsúzom el egy kedves mosollyal az arcomon majd kicsit sietõs léptekkel kisétálok a szobából.

~*~*
Másnap én osztom a reggelit, így hamar újra találkozunk. Halkan nyitok be, hátha még alszik, de
ébren találom. Már az ajtóból látom, hogy sokkal jobb színben van, mint tegnap, így jókedvûen megyek beljebb.

-     - Jó étvágyat!- Teszem le elé mosolyogva a tálcát.
- Köszönöm. – Arcáról azt olvasom le, hogy inkább azt köszönné meg, ha fognám a tálcát és mindennel együtt elvinném innen jó messzire. Biztatásként éppen elmesélném neki, hogy állítólag ma egész finom ebéd lesz, de mielõtt kinyitnám a szám egy ijedt, rövid sikoly hallatszik a folyosóról.
Kirohanva látom az egyik –jelenleg legproblémásabb- beteget, amint az egyik nõvér karját rángatva durva szavakkal, õrülten villogó szemekkel követeli, hogy azonnal adjanak neki – ahogy õ fogalmaz- valami cuccot. Odasietek és finoman megpróbálom lenyugtatni, de õ váratlanul egy hatalmas ollót ránt elõ valamelyik zsebébõl és vadul kezd el felém hadonászni vele. A hatalmas pengén ijesztõen csillan meg a folyosó lámpáinak fénye, miközben a magasba emeli. Ebben a pillanatban hirtelen valami már megint elszakad bennem és érzem, hogy már nem az enyém az irányítás. Ordítva préselem a falnak, mire az iménti vad tekintet a semmibe veszik, helyette reszketõ, ijedt szemek néznek rám a világ minden bûnbánatát és esdeklését egy pillantásba préselve, de ez sajnos már nem segít neki…sem nekem. Nem tudok leállni... Dühtõl remegõ kezem ökölbe szorul és hatalmas erõvel találkozik a férfi állkapcsával, aki csak azért nem zuhan a földre, mert másik kezemmel még mindig a falhoz préselem. Még magához sem tér igazán, már röpül felé a következõ öklös, de egy kéz még a levegõben megállítja az enyémet majd a következõ pillanatban elkezd letépni a férfiról. Ösztönös reakcióként kapálózni kezdek, de egy pillanat sem kell és fordul a kocka. Most én vagyok az, akit a falhoz nyomnak, úgy, hogy mozdulni sem tudok.

-          - Wymer, elég! Hallod, nyugi!- Hallok egy ismerõs hangot, ami egyszerre közelrõl és távolról szól hozzám. Nem tudom mennyi idõ telik el, egyetlen pillanat, vagy hosszú percek, de fokozatosan lassul a légzésem és érzem, hogy már a szívem sem kalapál olyan õrült tempóban. Zack arca rajzolódik ki elõttem, aki biztos látja rajtam, hogy már nem jelentek veszélyt, mert lassan elenged és szerencsétlen áldozatom felé fordul, majd kiveszi a kezébõl az alkalmi fegyvert. A férfi még mindig reszket, de már nem érzi magát veszélyben, mert felháborodva durva fenyegetõzésbe kezd. Szidja a helyet, az orvosokat, de mindenekelõtt engem.  Legalábbis azt hiszem, mert nem igazán tudok odafigyelni arra, amit ordibál. Ijedten kapkodom a levegõt, padlóra szegezett tekintettel. Nem merem felemelni a fejem, nem merek megmozdulni, vagy megszólalni, úgy érzem magam, mint akinek teste és lelke is nehéz kõvé vált. Istenem, mennyi mindent megadnék, ha most azonnal eltûnhetnék innen... Zack – mivel ismer és tudja mi velem a helyzet- a védelmemre kel és a szobájába parancsolja a férfit, aki további fenyegetõzések közepette elvonul és hangosan bevágja maga mögött az ajtót. Most merek csak felnézni és hírtelen döbbent pillantások tucatjaival találom szemben magam. Úgy látszik, a hangok minden közelben lévõt idecsõdítettek. Villámgyorsan nézek körbe, keresve a kiutat, és akkor meglátom, hogy még Shin is kijött a folyosóra. Az ajtófélfának támaszkodva áll, szürkés szemeivel egyenesen engem néz. Arcáról nem tudok leolvasni semmit, de talán csak azért, mert tekintetemet azonnal elkapom és a másik irányba indulva az öltözõk felé rohanok. Ahogy távolodom hallom, ahogy a döbbent csendet felváltja elõbb a sugdolózás, majd fennhangon kezdenek el kitárgyalni.
Én meg sem állok az öltözõig, majd feltépve az öltözõszekrényem ajtaját feltúrom a ruháimat, elõrántgatva egyik zsebembõl egy kis üveget, ami tele van tablettákkal. Még mindig remegõ kézzel próbálom lecsavarni az üveg kupakját, majd két apró tablettát a számba dobva nyelek egy hatalmasat. 
"Ha érzi, hogy kezd elszakadni a cérna, vegyen be ebbõl. Ez segít megnyugodni.”- Hangzanak a fejemben az orvosom szavai. Pedig én mondtam neki, ezerszer elmondtam, hogy az nem így mûködik. Ha tudnám elõre, ha csak egy kicsit is érezném, amikor ez következik… De úgy túl egyszerû lenne.  Ez a bennem bujkáló vadállat soha nem jelentkezik be elõre, csak hirtelen felkap, mint valami ragadozó madár én pedig olyan távol kerülök önmagamtól, mint az elkapott rágcsáló a talajtól.

Gúnyos vigyora már-már körbeéri a fejét, tekintete egyszerre kárörvendõ és izgatott. Olyan, mint egy kisgyereké, aki azt várja, hogy gyermeteg és rosszindulatú tréfájának valaki áldozatul essen, közben magában már elõre jól szórakozik szerencsétlen áldozata kárán.

          - Légy szíves engedj ki! Össze kell szednem a tányérokat. - Kérem higgadtan, de õ nem mozdul.

Nekem viszont nemsokára kezdõdik a munkaidõm az étteremben és tudom, hogy a fõnök szörnyen összeszidna, ha elkésnék, ezért finoman nekitolom a tányérokkal megrakodott kocsit, mire õ meglepõ módon félreáll, utat engedve nekem, én pedig már robogok is tovább a következõ szobába. De õ nem adja fel, folyamatosan követ, közben egyre hangosabban és rámenõsebben próbál gyõzködni.  Az sem hatja, meg, mikor finoman jelzem neki, hogy mivel már elég késõre jár, a betegek nagy része már alszik, így jobb lenne, ha kicsit halkabb lenne. Bár ezen nem lepõdtem meg, hiszen tudom, hogy õ korántsem azért van itt, hogy másoknak segítsen. Már többször kifejtette, hogy csak és kizárólag azért hajlandó itt dolgozni, mert szüksége van a pénzre. Ugyanis az õ véleménye szerint egy egyetemistának szent kötelessége hogy annyi pénzt igyon el, amennyit csak tud, a szülei pedig nem biztosítják az ehhez szükséges anyagi hátteret. Az intézetnek pedig idõnként szüksége van ilyen erõs személyzetre is, ezért elnézik neki a betegekhez való kicsit sem empatikus hozzáállását.

          - Na, végeztél. Most már töltsd ki!- Parancsol rám még mindig vigyorogva miután az emelet utolsó szobájából is kihoztam az üres tányérokat.

Tudom, mire megy ki a játék, hogy megint csak szórakozni akar rajtam, de egyre inkább úgy érzem, tehetetlen vagyok és teljesen esélytelen, hogy szép szóval rávegyem, hogy hagyjon békén.  Végül is megszoktam már, hogy szabadidejében mindig rajtam gúnyolódik, egy újabb alkalom már úgysem számít. Beletörõdõ sóhaj hagyja el az ajkaimat és már nyúlnék is a papírokért, de egy morcos hang megállít.
         - Zack!- Jane az, az intézet egyik ápolónõje- Már megint Edan-t piszkálod?- Máskor kedves arca most olyan fenyegetõ, hogy jelen pillanatban semmi pénzért nem cserélnék Zack-el.

Láthatóan õ is megijedt, mert azonnal eláll az utamból és mindkét kezét maga elé téve hátrálni kezd, közben szemöldökét felhúzva heves magyarázkodásba fog.

          - Én nem…csak…a suliba kell és a prof mondta, hogy minél több emberrel csináltassuk meg és…

Nem várom meg, mi lesz a jelenet vége. Egy hálás mosoly formájában köszönetet mondok Jane-nek a segítségéért, majd kihasználva az alkalmat gyorsan eltolom a kocsit mellettük.

Az összeszedett tányérokat szélsebesen a konyhába szállítom, aztán már rohanok is az öltözõbe. Olyan gyorsan szabadulok meg az itteni szürkéskék ruhától, ahogy csak tudok, majd idegesen kapkodva veszem fel saját ruhámat . A kabátot már a kijárat felé rohanva veszem fel, aztán magamra tekerem a sálam, közben integetve búcsúzom el Jane-tõl, aki láthatónak gyors halált szánt Zack-nek, mert mostanra már a recepción tevékenykedik, arcán pedig újra az a vidám mosoly ül, mint általában.

Mivel délután napos, enyhe idõ volt, kiérve az épületbõl gyanútlanul szippantok bele friss téli éjszakába és a fagyos levegõ pillanatok alatt szétterjed az orromban kellemetlen, maró érzést hagyva maga után. Védekezésképpen egészen orromig húzom fel a már egyébként is kinyúlt sálat, kezeimet pedig behúzom a kabát ujjába. Mivel idõ szûkében vagyok, megkísérlem levágni az utat és a szokásos útvonalam helyett most egy elhagyatott, sötét és latyakos kis utca felé indulok. Késõ van és dermesztõ hideg, így rajtam kívül egyetlen lelket sem látni a környéken. Még két percre sem vagyok az intézettõl, mikor a kihalt utcán egy hatalmas placcsanásra leszek figyelmes és ösztönösen a hang irányába fordítom a fejem. Látok valakit, aki lassú, esetlen mozdulatokkal próbál feltápászkodni a havas és sáros pocsolyából, melynek közepébe az imént landolt.

          - Öhm…jól érzi magát, kisasszony?- Termek elõtte.

Meglepetten látom, hogy mindössze egy szál sötétlila koktélruha van rajta, még cipõje sincs. Megfogom karját, hogy felsegítsem, de õ bizalmatlanul kihúzza kezeim közül és megpróbál ellökni magától, de mindössze annyit ér el vele, hogy majdnem visszazuhan a jéghideg tócsába. Válaszként néhány összefüggéstelen szót mormog felém, közben a falnak támaszkodva feltápászkodik. Aztán bódultan rám pillant én pedig még a sötét ellenére is azonnal felismerem ezt a homályos tekintetet. Finoman, de ellenkezést nem tûrve felkarolom és a központig meg sem állok vele.

Besétálva a fõbejáraton Jane döbbent pillantása fogad.

          - Edan, ki ez?- Áll elém számonkérõen.

          - Most találtam ezt a lányt. Szegény, azt sem tudja, hol van.

          - Tudod, hogy nem hozhatsz be ide csak úgy, akárkit. Vannak szabályok, és…

          - Légy szíves!- Kérlelõ hangom szerencsére meggyõzi és némi vívódás után hív egy ápolót, aki magával viszi a viszgálóba.

Nekem azonban sajnos nincs idõm megvárni, mi lesz. A lényeg, hogy már jó kezekben van így nyugodtan indulok el immár másodjára az étterem felé.

*~*~

Másnap Jane széles mosollyal fogad amint belépek, miközben két ujját feltartva elém áll.

          - Két hírem van.

          - Micsoda?- Érdeklõdök kíváncsian közben kiszabadítom magam a vastag sál meleg, de folytogató fogságából.

          - Az egyik orvos megvizsgálta, akit tegnap behoztál és kiderül, hogy nem drogfüggõ. Valószínûleg a tegnapi csak egy egyszeri alkalom volt. Egyébként abban a szobában van.- Mutat a hozzánk legközelebb lévõ ajtóra.

Megnyugvással tölt el a hír. Viszont ennek ellenére mégis látni szeretném, beszélnék vele, megkérdezném ki õ, és, hogy került ilyen lenge öltözékben az utcára. De fõleg, hogy mi szükség volt rá, hogy ennyire kiüsse magát. Miután azt is megtudom Jane-tõl, hogy már ébren van, kíváncsian indulok el a szobája felé. Az ajtóban azonban megtorpanok és visszapillantok rá.

          - Mi a másik hír?

          - Ja, igen. Csak annyi, hogy õ nem lány.- Közli egy széles mosollyal, a kelleténél szerintem jóval hangosabban.

A hír hallatán a kezem magától tárja ki a már résnyire nyitva lévõ ajtót én pedig kissé értetlenül nézek az ágyon ülõ személyre. Szinte teljesen megfeledkezve magamról odasietek az ágyához, kíváncsian végigmérve õt. Jobban megnézve, így smink nélkül és ebben a kórházi ruhában már egyértelmûbb a helyzet, de kissé nõies vonásai még így is elég megtévesztõek.

          - Hogy érzed magad?- Érdeklõdöm kedvesen és az ágy mellé húzok egy széket, majd leülök rá. Feleletet viszont nem kapok, bizalmatlan tekintettel mér végig.- Tudod én találtalak meg tegnap. Az utcán voltál és sötét volt és nem is néztelek meg annyira, szóval…ne haragudj, hogy lánynak néztelek.- Szégyenkezve a padlóra pillantok, mert biztos vagyok benne, hogy halotta Jane iménti szavait.

 Úgy látom mondana valamit, de szürkéskék szemei hirtelen ijedté válnak, egyik kezét szája elé kapja, finom arca pedig egy pillanat alatt felveszi a zöldnek azt a már jól ismert, összetéveszthetetlen árnyalatát , amit itt már megszámlálhatatlanszor volt alkalmam látni. Eddig egyenes háta most összegörnyed, közben kicsit elõredõl, ettõl éjfekete hajtincsei lágyan lesiklanak vállairól. Kezem –reagálva a látványra- ösztönösen az éjjeliszekrényen lévõ edény után nyúl, amit aztán felé nyújtok. Õ kissé ódzkodva ugyan, de még az utolsó pillanatban elveszi, én pedig a fejemet elfordítva várok. Persze nem azért, mert undorodom az ilyesmitõl, nem vagyok éppenséggel túl finnyás. De még ha annak is teremtett volna ez a világ, ha egy ilyen helyen dolgozik az ember, hamar levetkõzi az ilyesmit.

         - Jobban vagy?- Kérdezem egy mosoly kíséretében, miután a hangokból úgy ítélem meg, hogy vége.

          - Igen.- Hangzik a halk, rekedtes felelet.

Felállok, kiveszem hófehér kezeibõl az edényt és eltûnök vele a szobához tartozó mosdóban.