|
|
Szerepjáték
(Hentai)
| ef-chan | 2020. 10. 08. 01:07:04 | #35815 |
 Karakter: René Labelle
Megjegyzés: Minette-nek
“Miért nem hagysz már békén?!” visszhangzik a mondat a fejemben. Lelki szemem előtt a lány wc csukott, ridegen fehér ajtaja lebeg.
- Ahh! - sóhajtok szenvedve, fejem a padra ejtve.
- Valami baj van, René? - érdeklődik a tanár, a hangjában lévő él szabályosan keresztülmetszi a levegőt.
- Nem, dehogy! Elnézést! - egyenesedek ki zavart mosollyal, de ahogy a tanár elfordul, megint csak a padra hajolok, csak kevésbé pátoszosan, s kibámulok az ablakon. Miért van az, hogy minden lány, aki tetszik, így reagál, aki meg nem tetszik, azt meg képtelenség levakarnom magamról?! Olyan igazságtalan!
Mert hiába vártam rá a wc előtt, egy darabig tűrve barátaim szarakodását, majd elzavarva őket a retkes faszba, nem jött ki.
Tudom, hogy most megy a susmus a barátaim körében, hogy ez most mi volt, de biztos vagyok benne, hogy vannak olyan gyökerek, hogy még vagy hússzor el kell majd mondanom, hogy teljesen komolyan mondtam mindent, egy percig se vicceltem. Mintha nem lenne nyilvánvaló, hiszen ilyesmiben sosem viccelek.
Tekintetem a kis dobozkára esik, ami tele van ecsetekkel. Az ő ecsetjeivel. Álmodozó gyengédséggel simítok végig a kis tárgyon. Valahogy meg kell győznöm róla, hogy legalább szóba álljon velem. Ez pedig csak úgy sikerülhet, ha Jacqék nincsenek velem. De hogy tudnám megoldani, hogy tök egyedül legyek és még sikerüljön is elkapnom, mielőtt hazamegy, amikor reggel se sikerült elcsípnem?
Picit megrázom a fejem. Ugyan már, egy félreértés miatt nem fogom máris feladni.
* * *
A terv egyszerű. Óra végén kirohamoztam a teremből, lerázva a többieket azzal, hogy dolgom van. Ahogy kiértem az udvarra az elsők között, elrejtőztem egy beugrónál. Úgy logikáztam, hogy másfelé nem lehet kimenni, mert a kapun mindenképp át kell menni, az meg itt van, s a reggellel ellentétben most tuti itt van, s nem ment el előbb. Olyan pechem meg csak nincs, hogy kimászna valahol a kerítésen. Így szükségszerűen erre fog kijönni, csak várnom kell. Igaz, így még nem biztos, hogy nem zavarnak meg, de úgy érzem, neki se lesz ellenére, ha felvetem, hogy vonuljunk nyugodalmasabb helyre. Nem olyasvalakinek tűnt aki szeretné a tömeget. Szünetekben sem találtam ma sem, ahogy eddig nem is láttam a suliban sosem.
Azonban ahogy egyre csak fogynak a diákok, úgy bizonytalanodom el. Ugye nem fordulhat elő, hogy nem vettem észre? Csak nem… Kapaszkodom a gondolatba, hogy esetleg szakköre van, vagy beszélget valakivel mégis, esetleg valami tanárral kell konzultálnia, hasonló. Ujjaim erőteljesebben szorítják a dobozt, amit vissza szeretnék adni.
Mivel rejtőzködnöm már felesleges, hiszen a suli java már hazafelé tart, előbújok a beugróból, s a kapuba helyezem át a “támaszpontom”. A feszültség az idő múlásával egyre nő bennem. Levezetésképp a telefonom forgatom az ujjaim közt, mikor végre felbukkan. Azonnal felderülök, s a zsebembe vágom a telefont, elé indulva.
Tekintetünk összeforr, így még inkább magabiztosan lépdelek, míg meg nem fordul. Ösztönösen iramodok utána.
- Várj! Kérlek várj meg! - kiáltok utána kissé talán hevesebben, mint illő lenne, de legalább megtorpan. Minimálisan kifulladva érem be, s bár nem fordul felém, csupa mosoly vagyok.
- Hahh, köszönöm - tör is fel belőlem a hála, amiért kapok egy lehetőséget, de kifejezetten tüskés választ kapok.
- Nem volt még mára elég? - morog oldalasan visszapillantva, de ahogy lejjebb siklik a tekintete - nem nehéz kitalálni, hogy a kezemben lévő tulajdonára -, megfordul.
- De, vagyis nem… - védekezek összeszedetlenül, de aztán “megrázom” magam, gyorsan hozzáfűzve: - Úgy értem, én nem mondtam semmit, Jacq volt hülye, és nem értette, mit mondok.
Arcán kétely ül. Jaj, ugye nem skatulyázott be amiatt a címzetes fasz miatt?!
- Visszakaphatnám? - hagyja figyelmen kívül magyarázkodásom a doboz felé nyúlva, de elhúzom a kezem. Csúnya nézéséből sejtem, hogy nem volt a legjobb lépés, de semmi másom nincs, amivel rávehetném, hogy szóba álljon velem…
- Visszaadom, de szeretném megtudni a neved, és hogy mióta jársz ide - mosolygok meggyőzően, enyhítve a mozdulatom miatt kapott “fekete pont” élét.
- Csak ha megígéred, hogy többé nem szólsz hozzám.
Pfff… totál fail minden eddigi erőfeszítésem…
- Azt nem tehetem - bukik is ki belőlem őszintén, ami látszólag meglepi. Ahh… lehet, itt a félreértés? Akkor jobb, ha megfogalmazom, mit miért teszek, talán előbb célt érek, mint a sima barátkozós beszélgetéskezdeményezéseimmel. - Szeretnélek megismerni, ezért vártalak ma reggel és most, a suli után is meg az ecseteiddel. Ha ezt elviszed, semmi sem lesz, ami hozzád kötne, ha még a neved sem tudom.
Felsóhajt. Győztem?
- Minette, 2/C - szólal meg. Annyira megörülök az infóknak, hogy simán kikapja a kezemből a dobozt. Nem mintha nem tartottam volna meg az ígéretem, csak így kvázi nem visszaadtam, hanem elvette. A kedveskedős gesztus elmaradt. Na mindegy!
- Minette - ismétlem meg a nevét. Szép csengése van, roppant dallamosan kedves név.
- Köszönöm, hogy visszaadtad - hangzik el az ajkairól az első nem ellenséges mondat. A varázslat kb. eddig tart, mert hozzáfűzi: - De a suliban nem szeretek senkivel beszélni főleg olyanok miatt, mint te és a haverjaid. Ezért nem láthattál eddig, pedig első óta ide járok.
Az, hogy egy kalap alá vesz Jacq-ékkal, közepesebb gyomros. Oké, tudom, madarat tolláról, embert barátjáról, de ilyen szempontból ők pont nem a barátaim…
- Pedig én tényleg nem mondtam semmi rosszat. - Ennyiben viszont nem hagyhatom, ha szeretném, hogy legalább esélyem lehessen nála, így az agyam gyorsan pörgetve felvetem: - Akkor mi lenne, ha iskola után beszélnénk? Mondjuk most meghívhatlak egy lattéra? Vagy… - akarnék kibulizni valahogy egy “randit”, de félbeszakít.
- Nem lehet, mindjárt megy a buszom…. Ó, tényleg - iramodik is meg. Alapesetben lepattintós szövegnek gondolnám, de ahogy felkiáltott, majd elszaladt, biztos az igazat mondta. Még akkor is, ha valóban lepattintós szöveg is volt…
Ettől nem fáj kevésbé, hogy nem sikerült végülis semmi következő alkalmat kicsalnom belőle, s már a doboz sincs nálam…
* * *
Annyira lelombozott a “bukás”, hogy úgy döntök, inkább hazagyalogolok. Lehangoltságom érzékenyebbé tesz a világ árnyoldalával szemben, s óhatatlanul is leragadok jó párszor riportfotó jellegű képeket lőni elhagyott, a játszótéren egyedül árválkodó figurás kulcstartóról, rejtélyes történetét némán őrző, immáron szemétként az utcán lődörgő egykori ruhadarabokról, félbetört porcelánkarrierekről. Végül egy galambürülékkel dekorált, mohával csipkézett, elhagyaott szoborral is barátságot kötök. Valamiért felszabadít a sok fotó. Mintha a melankóliám és a csalódottságom bezártam volna ezekbe a képekbe.
Otthon további időt töltök azzal, hogy gondosan megszerkesszem őket, majd fel is töltöm a jobbakat a fotóblogomba. Ahogy publikálom őket, nyugalom száll meg. Még egy darabig szemlélem az elkészült anyagot, majd hátradőlve hunyom le a szemem, felidézve újdonsült múzsám alakját.
- Minette, 2/C - ismétlem meg újra azt a kevés információt, amit ma megtudtam. Mintha villámcsapás sújtott volna le rám, pattan fel a szemhéjam, ahogy elönt a felismerés. Már tudom, mit kellene csinálnom, hogy szerezzek pár jó pontot magamnak!
* * *
Reggel korábban indulok, hogy legyen időm benézni az áruházba. Egy ideig csak a kirakatot bámulom, mert egyrészt nincs nyitva még az üzlet, másrészt igyekszem valami valóban hasznos dolgot kinézni.
Mire kinyit a bolt, a kiszemelt áldozatom is megvan: egy 48 darabos akvarellfesték készlet. Nem picit, de talán nem is olyan hatalmas érték, hogy ne legyen hihető a hozzá körített sztorim.
Mivel a suliba épphogy beesek, kénytelen vagyok várni. A rövid szünetek nem alkalmasak a hadműveletre, mert nem lenne időm meggyőzni, ha megint visszautasít. Pont emiatt vergődés az egész nap. Dekoncentrált vagyok, érdektelen, mert csak arra tudok gondolni, hogy látni akarom, hogy szeretnék kapcsolatot kiépíteni kettőnk közt, s - nincs mit tagadni - hogy milyen istentelenül mocsok jó élmény lehetne picit megcsöcsörészni. Utóbbi képet ugyan elhessentem, mégis minduntalan megkísért. Mikor végre megkegyelmez rajtam a csengő, lendületesen felpattanva szedelőzködöm össze, de még így sem vagyok elég gyors, hogy a többiek ne akaszkodjanak a nyakamba.
- Mi van a kezedben, René? - karol belém Veronica, amiből reflexből bontakozom ki, eltolva magamtól erőteljesen.
- Akvarell készlet, nem látod? - felelek ingerülten. Fasznak kell mindenbe belekotnyeleskedni?
- Minek az neked a kajához? - vonja fel a szemöldökét a becsatlakozo Peter is, vigasz gyanánt Veronica vállára tehénkedve, trehány hetykeséget mímelőn karolva át. Persze, az ő kezét is lesöprik.
- Nem nekem lesz - jelentem ki, s rövidre is zárom gyorsan a kérdésáradatot. - De nincs szükségem díszkíséretre, szóval mehettek előre kajálni - hessentem el őket gesztusokkal is. Mivel megszokták már nyers stílusom, ahogy azt is, hogy olykor elhajtom őket a búsba, veszik a lapot. Azért Jacq beszól, hogy ne sérüljön az önbecsülése: - Dugd fel magadnak az egód, René, hátha az elég méretes, hogy ne légy ilyen faszparaszt!
- Bekaphatod, csak hogy a te szád is eléggé tömve legyen ahhoz, hogy sikerüljön bekussolni - mutatom fel a középső ujjam némi vigyorral, mire hasonló vigyorral kinyújtja a nyelvét, imitálva, hogy végignyal rajta. Hülye buzi, rázom meg a fejem vigyorgós rosszallással.
Ezzel viszont mondhatni letudtuk a szertartásosságot, és végre nekiindulhatok “magányos” utamnak a 2/C felé.
Szinte repesek, s a barátaim miatti kis bosszúság után pillangók lepik el a gyomrom. Hamar a teremhez érek, s az első embert, akibe “belebotlok”, leszólítva kihívatom.
Azzal viszont nem számoltam, hogy pillanatok alatt körbeállnak a kíváncsian kirajzó lányok.
A nagy részük mondjuk legalább csak méreget, ahhoz hozzá vagyok szokva. Az a bosszantóbb típus, aki úgy gondolja, neki mindenképp szóba kell elegyednie velem…
Egy vörös meg is indul céltudatos tekintettel. Szándékoltan rá se nézek, testtartásommal is jelezve, hogy nem vagyok nyitott semmire, de nem különösebben zavartatja magát.
- Szia René!
- Hmm - morgok biccentve, azért annyira sosem vagyok bunkó, hogy az alapvető udvariassági formulákat ne tartsam, így kényszeredetten viszonzom a köszönést. De csupán ennyivel illetem, mert a lány, akit megkértem, hogy hívja ki nekem életem új értelmét, célba ér, s Minette az ajtó felé pillant, én pedig felderülve intek neki.
Viccesen gáz, de bizsereg a gyomrom az enyhe lámpaláztól. Jól kell teljesítenem, különben megint levakar. Míg kijön a folyosóra, nagy levegőt veszek, s kifújom, hogy mire hozzám ér, már a legcsodásabb mosolyom vehessem elő, megpróbálva ellazulni.
- Elnézést, hogy megzavarom az ebédszüneted - kezdem kissé szabadkozva, majd mivel még mindig mellettem a vörös picsa, akire viszont elég lesújtóan rideg pillantást vetek ismét, amiért nem tudott elhúzni a bús picsába, folytatásként felvetem: - Esetleg kicsit félrevonulhatunk? Nagy a tömeg - sutának érzem magam, s bele is túrok némi zavarral a hajamba, olyan szigorúan néz rám. De biccent, s ez megnyugtat. A csomagot magam elé emelve fordulok meg, hogy “rejtsem” valamelyest előle, ahogy megindulok, persze bevárva, hogy mellettem lépdeljen. Jobb ötletem nincs, így az öltözők felé veszem az irányt a tesiterem mellett. Ebédszünetben nincs ott senki. Mikor már eléggé néptelen a terep, lelassítva állok meg, megjegyezve: - Itt szerintem már jó lesz.
Aztán gondolatban ismét nagy levegőt veszek, kifújva azt, s végre felé nyújtom a csomagot. Nem volt nagyon rejtve, de azért nem is előtte lóbáltam eddig.
Kérdőn néz rám, ezért máris belekezdek a kis mesébe amit a vásárolt ajándék köré költöttem reggel óta, hogy elfogadható legyen.
- Ezt szeretném neked adni. Kaptam nemrég, de nem vagyok egy nagy ecsetforgató, és hát… eddig nem igazán tudtam, kinek adhatnám tovább, hogy valóban olyan helyre kerüljön, ahol nem a kukába kerül végül beszáradva, de azt hiszem, te hasznát tudnád venni.
Kérdőn néz rám, aztán a csomagra. Látszik rajta, hogy tudja, mi az, és azt is, hogy milyen értékes márka. Ez még inkább meggyőz róla, hogy jól választottam, és hogy valóban hasznát tudná venni.
- Igazán kedves, de… - kezdene bele a hangsúlyából és a de szócskából egyértelmű visszautasításba, amit nem hagyhatok.
- Nézd, ez nem kötelez semmire, tényleg. Csak utálnám kidobni. Igaz, örömmel venném, ha esetleg később láthatnám, milyen csodás alkotások születtek a használatával, de akkor is neked szeretném adni, ha még ennyit sem kapok cserébe. Tudom, drága márka, meg minden, de én tényleg nem tudnék vele mit kezdeni. Kár lenne elfecsérelni és hagyni beszáradni. Mindig arra tanítottak, hogy lehetőleg minél kevesebb dolgot pazaroljak el.
Egy darabig még látszik a tekintetében a fenntartás, de aztán sóhajtva elveszi az akvarell készletet.
- Köszönöm - mormolja végül. Igazából nem nyertem semmit, mégis úgy érzem, mintha megütöttem volna a főnyereményt.
- Nincs mit, használd egészséggel! Ha esetleg megint kapnék olyasmit, amit nem tudok hasznosítani, de neked a rajzoláshoz jól jönne, gondolok rád megint - kacsintok rá cinkosan.
- Megtisztelő, de nem szükséges - szögezi le röviden, tömören, visszautasítóan, megakasztva bennem a folyamatot, hogy rátereljem a szót a tegnapi találka témára.
- Nem akartam a terhedre lenni - kérek inkább bocsánatot, ahogy kezd kicsúszni teljesen a helyzet feletti irányítás a kezemből.
Megrázza a fejét, jelezve - remélem - , hogy annyira nem nagy dolog, majd utána határozottan rövidre zárja megint a lehetőségeim: - Ha nincs más, akkor én most visszamennék a termembe. Köszönöm még egyszer a készletet. Szia!
-... Szia! - bököm ki nagy nehezen, s hiába szeretném utána szólva megállítani, valahogy nem jön a számra a megfelelő mondat. Csak nézem távolodó alakját, amit sajnos már túl sokszor láttam eddig is ahhoz képest, mennyiszer szeretném ilyen kontextusban.
Rosszkedvűen tartok az ebédlőbe. Kifejezetten ingerel, hogy most is kb. a suli lányainak fele megbámul, s összevisonganak mögöttem, mintha valami kicseszett cirkuszi mutatvány lennék. A csalódottságom mellé ez megadja a kellő löketet, hogy akár szemmel ölni is képes legyek.
Hogy ez ne legyen elég, az ebédlő előtt becsatlakozik mellém a korábbi vöröske Minette osztályából.
- René, egy percre! - kezdi újból a vakert.
- Mi a szart szeretnél? Mennék kajálni - mordulok rá. De vagy hülye, vagy hülye, mert dacosan folytatja.
- Mondd csak, mi dolgod azzal az ocsmánysággal?
Totál nem kapcsolok, kire gondolhat, csak nézek rá úgy, mintha hülyét látnék. Mondjuk szent meggyőződésem, hogy nem tévedek nagyot.
- Mi van? - fejezem is ki türelmetlenül az értetlenségem.
- Minette-tel.
Elpattan bennem valami, ahogy kikristályosodik a kép. Lesújtóan jeges pillantást vetek rá, láthatóan is végigmérve. Zörgő bordák, fogpiszkáló láb, annyi smink, hogy attól tartok, ha hozzám ér, hozzám is ragad. Hányinger!
- Én itt csak egy ocsmányságot látok, aki ráadásul beleüti az orrát abba, ami nem rá tartozik. Tiplizhetsz vissza a többiekhez, ha nem akarod, hogy konkrétan rád hányjak! Vili vagyok?
Nettó hülye picsa! Úgy néz rám, mintha kínaiul pofáznék… Én viszont nem kegyelmezek, még odaszúrok hangosan, mielőtt ellépnék mellőle, hogy leüljek enni a többiekhez: - A hozzád hasonló aljas kurvákat utálom a legjobban. Szerinted te olyan kurva gyönyörű vagy a hat tonna sminkeddel, hogy van jogod leocsmányozni másokat? Bottal se piszkálnálak meg, olyan szinten felfordul még a látványodtól is a gyomrom!
Nem realizálom sem a beálló csendet, sem pedig a felerősödő nevetést, ahogy az ebédlőben ülő emberek kezdik összetenni, mi történhet, nem realizálom igazán, mennyire porig aláztam a csajt, mert jogosnak érzem minden szavam, s amúgy is túl csalódott vagyok, hogy épp érdekeljen más lelki nyomora. Csak levágom magam Angélique mellé. Most jól esne, ha egyedül ő lenne az asztalnál, de persze Jacq-ék is ott terpeszkednek. Az emlegetett még nyiherészik is elismerő hátbaveregetéssel jutalmazva.
- Az igen, René, kegyetlen, mint mindig. Úgy lealáztad szegény csajt, köpni-nyelni nem tudott - nevet. - Mit vétett a nyomoronc?
- Nem vagyok jó kedvemben, Jacq, szóval kuss és akadj le rólam - oltom le őt is. Alább is hagy a nevetése, bár nem hiszem, hogy azért, mert annyira a szívére vette volna, amit mondtam. Lehet, mondana is valamit, és el is érné, hogy a jelen hangulatomban véresen komolyan elküldjem a halál faszára összeveszve vele, de Angélique a sípcsontjába rúgva akadályozza meg, hogy bármit is mondjon, majd felém fordul.
- Gyere velem! - karol utána belém, s hagyom, hogy magával vonjon újra ki a folyosóra, kaja nélkül, hogy ismét a tesi terem folyosóján kössünk ki.
- Mi történt? - kérdezi lágyan, baráti törődéssel.
Sóhajtok. Ő az egyetlen, akivel anyámon kívül bizalmasan vagyok képes bármiről beszélni megnyílva.
- Ahh - sóhajtok, majd kirobban belőlem. - Szerelmes vagyok, Ange. De megint üldöz a rossz szerencsém, egyelőre azt se voltam képes elérni, hogy két szónál tovább szóba álljon velem. Miért van az, hogy csak a hülye picsák tapadnak rám, komolyan?!
- Mert egy hülye fasz hírében állsz, drága René.
Touché…
- Na, mondd csak el szépen, mi a helyzet egészen pontosan! - utasít végül szelíden, én pedig röviden előadom, mi is van.
A beszámolóm végén részvéte és rosszallása jeléül megrázza a fejét.
- Mondtam már legutóbb is, René, nem ronthatsz ajtóstul a házba. Számára egy idegen vagy, és bár nálad működik a kémia, és beindultak a hormonjaid, egy lány nem ilyen. Három napja ismered, ne várd már, hogy a karjaidba omlik elalélva, mert ha megteszi, akkor pont az a hülye picsa lenne, akiket ki nem állhatsz, nem?
Jó, Angenél a pont. Kényszeredetten bólintok is: - Ja, olyasmi…
- Akkor meg ne add már fel, s próbáld meg kordában tartani az érzelmeidet is, mert nem szegény csajszi tehetett róla az ebédlőnél, hogy nem vagy jó passzban.
- Hé, ő megérdemelte, amit kapott!
* * *
Az affér kapcsán ugyan nem értettünk egyet Angevel, de adott egy jó tippet Minette-tel kapcsolatban, ami sokkal jobb kedvre derített. Neki is láttam, hogy megvalósítsam, s suli után előkészítettem a terepet, hogy most messzebbről figyeljem, ahogy a borítékot, amibe egy, az impresszionistákat bemutató vándorkiállításra szóló jegyet és egy rövid üzenetet tettem, kézbesítse Minette-nek. Ő nem annyira tulok, mint én, nem az osztályteremben teszi ezt meg, hanem az udvaron kapja el, ahova szünetben kötelezően kihajtanak mindenkit, ha nincs rossz idő.
Az alap terv jelenleg a következő: Mivel Minette kifejtette, hogy nem szeret az iskolában senkivel se szóba állni különösebben, így Ange javaslatára levélben elhívtam, hogy nézzük meg közösen a kiállítást, amire a jegy szól, s e célból találkozzunk a galéria előtt délután öt óra környékén három nap múlva.
A terv legnehezebb része, hogy bizonytalanságban maradva ki kell várnom a három napot anélkül, hogy különösebben keresném a társaságát, s úgy kell elmennem a levélben megadott helyre a megadott időben, hogy fogalmam sincs, eljön-e velem… Ange szerint ez egyrészt romantikus, másrészt nem tolakodó, könnyebb ilyen úton elnyerni a bizalmát, még ha most esetleg nem is fog eljönni még.
- Hogy reagált? - esek neki már most türelmetlenül a visszatérő Angenek.
- Nem vártam meg, hogy elolvassa, René. Mondtam, hogy én csak a postás vagyok! Türelem, haver, mondtam, hogy nem lehet valakit meghódítani fél perc alatt!
Áááááááh, legyen már szombat délután!
* * *
A saját jegyemmel a kezemben ácsorgok a megadott időpont előtt jóval már a galériánál, kissé puccba vágva magam. Nem vittem túlzásba, fekete farmernadrághoz sportosabbnak ható, kék, kockás inget választottam, amit megfejeltem egy világoskék Converse csukával. A hajam belőve, a fülbevalóm és fülgyűrűim a helyükön, most a fülgyűrűkből a feketéket részesítettem előnyben a barna fülbevalómhoz illeszkedve.
A percek, ha lehet, még lassabban telnek, mint az elmúlt három napban bármikor. Ugye eljön?
|
| timcsiikee | 2018. 05. 04. 08:30:01 | #35482 |
 Karakter: Minette Barjavel
Megjegyzés: René-nek
Minette:
Általában nem szokott jó ideje ennyire drasztikussá fajulni, de most szinte megváltásként élem meg, hogy vége az óráknak. A legtöbben már mind hazafelé tartanak, páran edzésre vagy klubos dolgokba vágnak bele, én pedig csak keresek egy nyugodt helyet, ahol eltölthetem az időt, míg a buszomhoz nem megyek. Ez általában a zeneterem, néha a hátsó kert vagy egy felső terem, de a zeneterem a kedvencem ezek közül, mert ha nem is értek a hangszerekhez, ihletet tudnak adni. Mint általában, a külvilágot zenével zárom ki a fejemből, sokszor úgyis csak utánam szólnak nem túl kedvesen, de ha nem hallom, még negyedannyira sem foglalkozom vele, mint szoktam. Épp ezért nem tűnik fel, mielőtt kinyitnám az ajtót, hogy valaki van a teremben ahová tartottam, eléggé meglepetten érint a látvány, nem csak azért, mert vannak itt, de nem is akárki játszik a zongoránál, s ha nem ismerném már az arcot, jobban meghatna, mint amennyire megérint a saját zenémen átszüremlő játék, így viszont kicsit csorbul a hatás, de a látvány még így is megkapó. Mivel észrevesz, és felém fordul így kiveszem a fülhallgatómat, hogy hallhassam.
- Bocsánat, nem szokott itt lenni senki – szabadkozok rögtön, amint felfogom, hogy elejtettem mindent, és nem akárkivel szemben. Azonnal elkezdem összeszedni a holmim, hogy gyorsan elhúzhassam a csíkot, szörnyen kínosan érezve magam. Tartok kissé Renétől, nem véletlenül kerültem egy ideje, hisz hallottam hírét, erre tessék. Miért ver ma engem így a sors?
Zavarba hoz azzal, hogy segít összeszedni a lapjaimat, mikor pedig már semmi nincs a földön, majdnem egyszerre állunk fel, de nem tudom nem észrevenni, hogy nagyon megbámul, s épp ezért válik komorrá tekintetem.
- Izé… tessék! – szinte azonnal kikapom a kezéből a lapokat, s úgy érzem, minden megvan, épp ezért menekülőre fogom.
- Már nem is zavarok, szia!
- A nevem René Labelle.
Egyszerre hadarjuk el szinte a mondatokat én viszont rögtön sarkon is fordulva szaporázom lépteimet, enyhén égő fejjel, rögtön a lépcső felé véve az irányt, s átgondolva lehet sokat kell majd várni, de inkább kimegyek még most az állomásra a buszomhoz, ott hátha nem ér ilyen attrocitás.
~*~
Sajnos csak otthon veszem észre azt, hogy valami hiányzik, és ez nem más, mint a vadonatúj ecsetkészletem, amit nem rég rendeltem és csak meg akartam mutatni Lenának ma a suliban, erre lőttek az esti terveimnek, hogy végre ki is próbálom őket. De hol hagyhattam el? Vajon a padban maradt volna, vagy az állomáson belenyúltak a táskámba? Az utolsót tartom a legvalószínűbbnek, de közben eszembe jut hol jártam még és rögtön be is lépek a gépembe, hogy messengeren elérjem Zelie-t, hogy meséljek a napomról.
Nem kérdés, hogy a napi terror eltörpül amellett, amit a zeneteremnél éltem át, s főként ezt is beszélem ki vele.
„Ő az a srác, akiről meséltél már, milyen arrogáns?”
„Igen, jól emlékszel. Mondjuk nem tudom túloztam-e, mert ezeket csak pletykákból tudom, és nem szívesen ítélem meg ez alapján de pont ezek miatt kerülöm.”
„Megértem, pedig nagyon helyes a képein, amit anno megnéztem.”
„Felőlem lehetne modell is, de mivel arról hírhedt, hogy sorra alázza a lányokat a suliban, egyet kivéve, annak örülök a legjobban, hogy nem tudta ki vagyok.”
„ Pedig lehet, ha megismerne, te is kivétel lennél. :P ”
„Remélem, csak viccelsz. A saját osztályom nem tűr el, hát még egy ilyen hólyag mit művelne…”
Persze Zelie direkt mond ilyeneket, de kedvelem érte, mert általában akaratlanul is megerősít abban, hogy attól, hogy kerülöm a többieket, akik csak kellemetlenek a környezetemben, még nem vagyok rossz ember. Azaz nem alaptalan a félelmem. Mondjuk bármi mondhatná erre, hogy persze könnyű úgy önbizalmat táplálni, hogy csak az én verziómat ismeri, de ez már tényleg csak szőrszálhasogatás lenne.
Felkeresem közben neten a helyet, ahonnan rendeltem az ecsetjeimet, és beteszem kosárba, de várok még vele, hogy megvegyem, mert majd holnap áttúrom a suli azon részeit ahová szoktam menni.
~*~
 Reggel ezzel is kezdem. Mivel egy későbbi busszal épphogy csak beesnék az első órára, mindig a korábbival érkezem, amivel szinte elsőként érek be a terembe, rajtam kívül csak Jean van bent, aki hasonlóan bejárós a suliba, de ő csendben olvas így nem zavarom meg. A legtöbb padot átnézem, de semmi, s mivel lassan jönnek a többiek is, így beülök a helyemre leghátra, és rajzolgatok az egyik skicces füzetembe, amíg a tanár meg nem érkezik.
~*~
Az első hosszabb szünetben merészkedek csak ki a teremből, hogy Lenához menjek át, megkérdezni hátha a padján hagytam vagy a padjában a dobozom, csak nem vette még észre, mert ha észrevette volna, biztos vagyok benne, hogy este szólt volna nekem. De biztosra szeretnék menni, épp ezért már írtam neki óra vége előtt, hogy átugrom majd, ne kószáljon el sehova. A szokott viszonylag gyors tempóban próbálok átsétálni a hátsó termekhez, amikor hirtelen szorítást érzek a vállamon, s ijedtemben ugrik egyet szerintem minden szervem, de ahogy megfordulva meglátom, hogy ki az, ösztönösen ráncolom a homlokom és csendes elutasítóba vágom magam, hátha úgy kevésbé mer packázni, de azért megint kiveszem a fülhallgatót, hogy értsem is mit szeretne… felkészülök rá azért lelkiekben.
- Szia! Annyira örülök, hogy megtaláltalak! A teremben maradt az ecsetkészleted a hozzá tartozó tussal. Ha gondolod, visszaugorhatunk érte az osztálytermembe, a táskámban van, mert reméltem, hogy valahogy megtalállak, és vissza tudom adni. – annyira meglep, hogy ilyen kedves hangnemben beszél, hogy egy pillanatra el is feledkezem arról, hogy kiről van szó, és ahogy sejtettem… ki is csúszik a számon.
- Ó, akkor ott… - de nem tudom befejezni a mondatot, mert a minden lében kanál haverja rögtön felbukkan és nem törődve azzal, hogy beszélnek közbeszól.
- Mi folyik itt, René, ki ez a… csaj? – erre megint érzem szinte minden izmom, hogy ellenszevesebben nézek rájuk, és már el is felejtem miért állított meg René - Várj, zöldre festett haj az egyik oldalon felnyírva! Ez az a bige, akiről dumáltál, haver? Még hogy istenien bombázó a lányzó? Szivatsz?! – összerezzenek a harsány hangja miatt, főleg mert két olyan személlyel állok szemben, akik miatt a folyosó közepén túl sok figyelem fordul ránk, amit a legjobban utálok ezen a helyen, de ha ez nem lenne elég, a haverja ráadásul tetézi minden kijelentését - Ó, René, te aztán ritka mód aljas vagy. Már értem! Szó szerint bombázó! – még vihog is hozzá idiótán, majd több ilyen gúnyos nevetés is megüti a fülem, s megint úgy érzem magam, mint aki egy rémálom közepébe csöppent, pedig nem hiszem, hogy ennyire leengedtem volna a védelmem a kedvesnek tűnő arca miatt és mégis… megint úgy érzem kár volt ma felkelnem.
- Remélem, roppant jól szórakoztok jó dolgotokban – ennél visszafogottabban már tényleg nem tudok odaszólni nekik, főleg mert sietősre veszem megint a figurát, hogy elfordulva siessek Lena terme felé, már könnybe lábadó szemekkel, de még próbálva tartani magam. Ezt nem könnyti meg az, hogy elfelejtem visszatenni a fülesem, és hallom ahogy trappol utánam.
- Hé, ne figyelj rájuk, idióta balfék mind. S ha ez vigasztal, szerintem igenis szép vagy, sőt! Már azzal is igazán boldoggá tennél, ha elárulnád a neved. Most jöttél a suliba? Költözés, vagy cserediák program? Mert még sosem láttalak, amiért igazán nagy kár. Őszintén! – annyira összevissza halandzsának érzem csak minden szavát, és megint kis tőrök a tarkómon, mert felidézi azt az egy nyomorék emlékemet, ahol megfogadtam, hogy nem hiszek a szép szavaknak, és már csak dühösebben tudok visszafordulni felé, már alig bírva visszafogni a könnyezésem.
- Miért nem hagysz már békén!? – csak a megalázásra tudok gondolni, s egy helyet találok, ahova biztosan nem jön utánam, a lánymosdóba sietek be, egy fülkébe zárkózva be, ahol kiereszthetem a gőzt, WC papírba törölve kicsit megalázottan a szemem előkapom a telefonom és írok Lenának, hogy mégsem megyek át a szünetben, majd később elmesélem neki, hogy miért. Egész szünet alatt nem merek kijönni, mert érzem, hogy kint van, még vár is, de szerencsére nem hallom, főleg mert most már bedugom a fülesem, és csak kuporogva a lehajtott ülőkén a telefonon nézem az időt. Közben mivel „hosszú” a szünet, leírom Lenának mi történt, mi több mivel ebédszünet a magammal hozott szendvicseimnek esek neki, hogy legalább ennyi kis élvezetem legyen ebben a szünetben, ha más nem is.
Megvárom a becsengetést, mire kimerészkedek a mosdóból és sietek vissza a termünkbe, az utolsó pillanatban előzve csak meg a tanárt, aki megjegyzi a késésem, de semmi következménye nincs, viszont végignézve az osztályon Kelly tekintetéből annyira sugárzik egy erős élveteg gúny, hogy megint összeszorul a gyomrom és már biztos vagyok benne, hogy hallott a folyosón történtekről. A tudat miatt, komor arccal ülök vissza a helyemre, és nagyon próbálok csak az anyagra koncentrálni. Ez a figyelemelterelés az órán beválik, a szünetben viszont közvetlenül nem is, de nyilván direkt hangosan kezd Kelly és Tessa arról beszélgetni, hogy René és Jacq mit csinált a folyosón. Az én nevem direkt nem hangzik el, de a többire már nem is vagyok kíváncsi, bekapcsolom újfent a zenét, és most az egész osztály tekintetét kerülve rajzolgatok csak megint a szünetben, de a frusztráltságom miatt megint annyira nem megy, hogy csak agresszív firkák lesznek belőle satírokkal körbevéve.
~*~
Tegnap úgy voltam vele, hogy pocsék napom volt, de lehet még egy olyat választottam volna a mai helyett. Annyira nem mertem a teremből sem kimozdulni, hogy az összes óra után megvártam, míg mindenki elmegy, sőt a szokásos valahova beülök míg a buszom jön dolog helyett is a teremben maradtam. Óra végén egyedül Jeannal beszéltem még egy kicsit, aki megnyugtatott, hogy nem beszéltek túl sokat rólam, mikor látták hogy nem figyelek már nem volt érdekes így legalább ez a dolog megnyugtató volt belőle. Még ő is hamarabb indul el a suliból, de csak mert ő nem szeret az épületben maradni, s mikor már ideje nekem is hazafelé tartani egy nagy sóhajjal összeszedem magam azt híve, hogy vége ennek a napnak is… épp csak azt sajnálom, hogy rendelhetem újra az ecsetjeimet, mert még egyszer nem vagyok hajlandó szóba állni Renével vagy a bandájával.
Egész nyugodtan megyeka kapu felé és szinte csak az utolsó pillanatban látom meg hogy ott áll, és várakozik, sőt amikor ő is meglát akkor elkezd rám nézve felém tartani, és megint felmegy a pulzusom az egekbe, majd rohannék el, de olyan hangosan kiabál utánam, hogy még a zenén keresztül is hallom így földbe gyökerezik a lábam. Nincs itt már szinte senki így csak ezért merek megállni és kivenni megint a fülesem, de nem fordulok meg.
- Hahh, köszönöm – piheg egy kicsit, úgy látszik még sprintelni is képes volt, csak hogy utolérjen. Miértennyire kitartó? Ennyire jó poénalap vagyok?
- Nem volt még mára elég? – morgolódom kicsit és először csak oldalra nézek vissza rá, de végül megfordulok, főleg amikor meglátom a kezében a dobozkámat.
- De, vagyis nem… Úgy értem én nem mondtam semmit, Jacq volt hülye, és nem értette mit mondok. – bár emlékszem, hogy így hangzott a történet, amikor ott álltam, de most teljesen hihetetlennek érzem mégis az egészet.
- Visszakaphatnám? – nyúlok is a doboz felé, de elemeli a kezem elől, ami miatt még csúnyábban nézek rá… legalábbis próbálkozom.
- Visszaadom, de szeretném megtudni a neved, és hogy mióta jársz ide. – még mosolyog is hozzá, ami helyes lenne, ha épp nem tartanám visszataszítóan gúnyosnak minden rezdülését felém. Annyira átlátszóan nyájas…
- Csak ha megígéred, hogy többé nem szólsz hozzám. – erre meglepett, mégis elszántnak tűnő arcot vág.
- Azt nem tehetem – erre viszont én tekintek rá furcsán, mert… ezt már nem tudom félreérteni, tényleg túl őszintének hat, amivel furcsa így szembesülni. Azt hiszem ez a meglepettség arcomon is látszik – Szeretnélek megismerni, ezért vártalak ma reggel és most suli után is meg az ecsetjeiddel. Ha ezt elviszed, semmi nem lesz ami hozzád kötne, ha még a neved sem tudom. – erre még furcsább arcot vágok és mellette egy kis sugallatnyi meghatottság is van, de egy nagy sóhajjal megadom magam. Lehet nem kéne, vannak kis vészcsengők a fülemben, de… most már tudom, hogy sokkal jobban fel kell majd készülnöm ellene, és csak emiatt a magabiztosság miatt merem meglépni azt, amit.
- Minette, 2/C – majd ki is kapom rögtön a kezéből végre a szettemet nem törődve a pici kéz érintkezéssel, amit azonnal be is csapok a válltáskámba, hogy meglegyen.
- Minette – olyan hátborzongató, ahogy „ízlelgeti” a nevem idétlen fejjel, hogy egy picit elfintorodom.
- …Köszönöm, hogy visszaadtad. – azért bunkó én sem vagyok indokolatlanul, de ettől még egy kicsit sem bízom meg benne – De a suliban nem szeretek senkivel beszélni, főleg az olyanok miatt, mint te és a haverjaid. Ezért nem láthattál eddig, pedig első óta ide járok.
- Pedig én tényleg nem mondtam semmi rosszat – szomorú egy kicsit a tekintete és… őszintének hat tényleg, olyan édesen zavart a gesztusa, de lehet csak a helyessége teszi, de nem dőlhetek be neki, mert szinte mind ilyen… miért lenne kivétel? – Akkor mi lenne, ha iskola után beszélnénk? Mondjuk most meghívhatlak egy lattéra? Vagy…
- Nem lehet, mindjárt megy a buszom… Ó tényleg! – annyira elbeszéltem vele az időt, lehet a végén le fogom késni, így teljesen faképnél hagyva elkezdek rohanni vissza se nézve, nem törődve semmivel, semmi kedvem még egy órát itt dekkolni a közelben, pláne hogy várnak haza anyáék is az esti programjuk miatt.
~*~
Csak később jutottam géphez, de ma is minden kis részletet kifecsegtem Zelie-nek a Renédologról, hátha ő is megerősít abban, hogy jól gondolom és csaj még jobban szeretne megalázni, azért közelít, de ritka alkalmak egyike, hogy nem ért velem egyet és szerinte tényleg kedvesen akar közelíteni. Ugyan nem veszekszem vele emiatt, de elmesélem neki a régi történetet – talán megint? – de így sem kerülünk összhangba, ami kicsit elgondolkodtat. Annyira próbálok odafigyelni hogylerüljem a konfliktust és most úgy néz ki a nyakamba mászott egy… már csak azt kéne kitalálnom, hogyan tudnám majd levakarni.
~*~
Másnap ebédszünetre egyedül maradok, épp ezért nem mozdulok ki a teremből, csak foglalkozom a ki rajzaimmal a sarokban, amikor még a zenén keresztül is feltűnik, hogy egy csapat lány az ajtóba gyűlik, csak egy fél pillantást vetek rájuk majd visszafordulok a füzetemhez, de hirtelen a semmiből két tenyér csattan a padomon, és felnézve egy undokul lenéző Kelly kerül a szemem elé, akire csak kérdőn tudok nézni, s hogy halljam megint ki kell venni a fülesem, de nem szólalok meg, csak nézek rá furán.
- Téged keresnek Debella – a szerinte ötletes név hallatán gúnyosan vigyorog, majd megint undokul fordul el, és amikor az ajtó felé vetem tekintetem, megint csak vegyes érzés kerülget, ahogy meglátom Renét integetni, és nem tudom hogyan kellene lereagálnom a dolgot… De nem lehetek szemét, bár semmi kedvem átverekedni magam a lánytengeren, de inkább „engedelmeskedem”, hogy ne itt alázzon meg így kimegyek hozzá a folyosóra, megtudni, hogy mit szeretne.
|
| ef-chan | 2018. 05. 03. 00:05:31 | #35479 |
Karakter: René Labelle
Megjegyzés: Minette-nek
- Mondd, anya, létezik szerelem első látásra? – teszem fel a kérdést két korty tea között.
Anya elgondolkodva iszik egy keveset, tekintetét közben rám szegezi.
- Történt valami, René? – kíváncsiskodik telt mosollyal, ahogy leengedi ismét a csészét. Szeretem a mosolyát, őszinte, sugárzó és olyan egészségesen mindentudó.
- Semmi jelentőségteljes, tényleg, épp csak… csak egy pillanatra láttam, mégis úgy érzem, tele van vele a szívem és a fejem – vakarom meg zavartan a fejem. - Olyan bugyután hangzik, nem?
- Nem, egyáltalán nem. Azt viszont nem tudom, létezik-e szerelem első látásra. De hogy a szikra megvan a részedről, az biztos. Talán szerelem lesz belőle, de az is lehet, csak pillanatnyi vonzalom, ami elmúlik, ha jobban megismered.
Igaza lehet anyának. Érződik az élettapasztalata s a végtelen kedvességből táplálkozó, egyszerű bölcsessége.
- De mégis mesélj! Hogy történt az a nagy pillanat? – hajol előre gyermekies kíváncsisággal, miközben csillog a szeme. Imádja a romantikus történeteket, bár ha velem történik, bármit képes imádni, és végtelen nagy érdeklődéssel hallgatni.
- Tényleg semmi jelentőségteljes. Sajnos… - azért mesélni kezdek.
Újra és újra végignézem a kottát, minél alaposabban memorizálva, mielőtt a billentyűk fölé emelném a kezem. Még nem játszok igazán, csak figyelem a kottát, és közben az ujjaimmal imitálva végigkeresem a dallam útját a hangszeren.
Számomra a zongorázás külön aktus, aminek megvannak a maga fokozatai. Még csak ismerkedek a darabbal. Simogatom, tapogatom, keresem a gyengéit, amelyeken megmutathatom az erősségeim – mire jó a lyukasóra ugyebár?
Különös előjáték a miénk. Mert csak akkor szeretek nekikezdeni játszani, ha már valamilyen szinten imitálva felkészültem a darabra és megszédítettem magamnak már annyira, hogy ha nem is tökéletesen, de együtt jussunk a legvégéig, élvezhető időtöltésképp adva hangot a kusza hangjegytömegnek. Debussy meg amúgy sem adja olyan könnyen magát. Márpedig mivel anya kedvence, még inkább tökéletesre kívánom csiszolni, mielőtt megörvendeztetem vele.
Épp a billentyűk közé csapok, most először szólaltatva meg a darabot, lassú kezdéssel, mikor – mintha csak összebeszéltünk volna – kinyílik az ajtó, s a belépő annyira megriad a hirtelen „hangorkántól”, hogy elejti a kezében levő füzetet, amiből egy halom lap hullik szanaszét.
- Bocsánat, nem szokott itt lenni senki – kapja ki a fél füléből a fülhallgatót enyhe pírral, majd leguggol, hogy összeszedje a dolgait. Felpattanva segítek neki, de ahogy egy adag papírt felé nyújtok, óhatatlanul is jobban megnézem magamnak, és… azonnal rajta is felejtem a tekintetem.
Bevallom férfiasan, elsőnek a dekoltázsán akad meg a szemem, ami több mint impozáns, dús keblei konkrétan elindítják a gondolataim, és ha tekintettel pofátlanul le lehetne valakit vetkőztetni, hát nekem most sikerült volna szétpattintani rajta a melltartót laza ismerkedés gyanánt. De mivel mozdul, tekintetem tovább siklik a csípőjére, s ahogy feláll, bár egyértelműen lefülelt, nem tudok magamnak parancsolni, és nem megnézni jobban fenéktájon, még ha az említett testrészt sajnos az ajtó felé is fordítja.
- Izé… tessék! – állok fel én is, felé nyújtva a még kezemben levő lapjait, hogy közben végre az arcát is rendesebben szemügyre vegyem. A tekintetében annyi minden kavarog, hogy úgy érzem, már most megvert kétszer, pedig még nem is ismerjük egymást.
- A nevem René Labelle.
- Már nem is zavarok, szia!
Egyszerre ejtjük ki a szavakat, s hiába a bemutatkozásom, már ott sincs, épp mint Hamupipőke, mikor elüti az óra az éjfélt.
- Várj! – lépek ki utána, de hiába nézek szét, már nem látom. Kilépek a folyosóra, de ötletem sincs, hova tűnhetett. A közelebbi folyosóig kilépek tempósan, de ott sem látom. Basszus!
Lemondó sóhajjal lépek vissza a zongoraterembe, hogy megpillantsak egy dobozt a zongora alá csusszanva, amiben tus és bambusz ecsetek vannak. Egész olyan a szett, mint amit kalligráfiához használnak – már amennyire én értek az ilyenekhez. Bizonyára az övé lehet.
Most már abszolút a Hamupipőkében érzem magam, csak én cipő helyett íróeszközkészletet találtam, s nem rejtette álruha azt, akihez tartozik, s aki egy pillantással – és igen, mocskos, undorító srác vagyok, de a dekoltázsával és a formás csípőjével – ellopta a szívem.
Anyám a történet végére felkuncog.
- Azért ha úgy adja az ég, hogy összejön, és megkérdezi, mikor és miért szerettél bele, ne ezt meséld el.
Elvörösödöm: - Tudom, hogy nem túl romantikus, de ez az igazság. Annyira pont a zsánerem, hogy az már szinte tökéletes túlzás. De egyelőre azt sem tudom, ki ő, nem hogy esélyem legyen bármire is…
* * *
Nem mintha ez bármitől is eltántorítana. Ma, egy nappal később, újult erővel telve tervezem, hogy fogok rábukkanni. Kezdésnek megpróbáltam viszonylag korán érkezni, hogy a kapuban ácsorogva hátha kiszúrom. Az ötlet nem lett volna rossz, ha csak ő közlekedne erre, és nem még vagy három halom lány. Körülbelül akkor unom meg ezt a fajta keresési módot, mikor a harmadik levakarhatatlan „rajongóm” is körém gyűl csicseregni.
- Lányok, nem tudnátok eltűnni a bal fenéken? Várnék valakit, de még azt se lenne esélyem kiszúrni tőletek és a pofázásotoktól, aki itt kalimpál előttem, hogy vegyem már észre! – rivallok rájuk türelmem vesztve. végszóra a nyakamba karol az egyik haverom és egyben osztálytársam, Jacq.
- Mi a hézag, René, megint bal lábbal keltél fel?
- Nem, a felkeléssel nem volt gond, csak senki nem érti meg, főleg nem ezek a libák – A megnevezettek felhorkannak, pedig nem először hívom őket hasonló kedves elnevezéseken. -, hogy várok valakit, és ha körbeállnak és –rajonganak, kurvára nincs esélyem azt észrevenni, akit várok.
Jacques csak nevet a problémámon, majd magával von, kiszabadítva az alakuló körgyűrűből.
- Mégis kit keresel?
- Hát… a nevét nem tudom, de egy gyönyörű… nem, a leggyönyörűbb lány lehet a suliban. Tökéletes alak, hatalmas mellek, hatalmas, nyílt szemek, vagány stílus…
- Te jó ég, René – szakít félbe Jacq. – Valami konkrétumot is mondj, mert így fogalmam sincs, ki lehet, mert én még nem láttam olyan lányt, aki neked bejött volna, pedig körbezsong egy hektoliter bombázóbbnál bombázóbb csaj. Te meg mindről úgy dumálsz, mintha az utolsó rondaság lenne mind.
- A legjellegzetesebb ismertetőjegye, hogy zöldre van festve a haja, és az egyik oldalon fel van nyírva – idézem vissza az ismeretlen lányt.
Barátom elgondolkodik.
- Nem rémlik egy szépség se ilyen frizurával – vallja be. Pedig ő aztán sok mindenkit ismer.
- Igazából még én sem láttam egyszer se. Gondolhatod, ha tudtam volna, hogy ilyen gyönyörű lányok is mászkálnak a suliban, már rég azon lennék, hogy ne legyek facér.
- Ha egyszer megvolt, meglesz másodszor is, ne legyél türelmetlen. Az meg végképp tiszta cinkes, hogy itt szobrozol a bejáratnál. Ha nem rólad lenne szó, egyenesen lúzernek mondanám. Nem hogy lenyűgöznéd a csajt, inkább elijesztenéd. Örülj neki, hogy a csajok nem hagyták, hogy lehetőséged legyen totál lebőgetni magad.
- Miért lenne lebőgés, hogy szeretném megtalálni, ezért várok rá? – Szerintem inkább romantikus, anyám is így gondolná.
- René, René, ma tényleg nem bal lábbal keltél, sokkal inkább a fejedre esve.
* * *
Végül nem volt lehetőségem még a nap elején megtalálni. Gondterhelten nézegetem a készletet. Hogy keres meg az ember egy olyan embert, akivel eddig sem találkozott, s összefutnia is egészen véletlen sikerült csak?
- Jössz ebédelni, René? – hajol a látóterembe Peter. Úgy tűnik, a banda már csak rám vár. Mondhatni az osztály krémjének tartott csoport. Személy szerint Veronicától a frász kerülget, de csak mert már kényelmetlen, ahogy nyomul annak ellenére, hogy közöltem vele nem egyszer, hogy nem az esetem. De kénytelen vagyok megtűrni, mert Peter meg fülig bele van esve…
Épp azt részletezik, milyen szülinapi buli lesz majd Jacq-nál, ahol majd nekem is meg kellene jelennem, amikor Veronica megint betolja a hülye dumáját: - Élvezni fogod, René, elvégre nem mindennap láthatsz bikiniben. – Még rám is kacsint.
Igen undorral teli pillantással illetem: - Attól a látványtól csak felfordulna a gyomrom…
Idióta nevetgélésére csak félrefordulok, pont belátva az egyik folyosóra. Azonnal meg is torpanok. Ilyen nincs!
- Bocs, skacok, egy pillanat! – hagyom faképnél őket, hogy a fülhallgatós istennőm után iramodjak. Mekkora az esélye annak, hogy két nap egymás után totál véletlen belefussak?
- Hé, te ott, várj meg! – Hiába kiabálok, nem hall, ezért finoman megragadom a vállánál. Enyhén összerezzen, ahogy megijed, majd rám pillant, és egész csúnyává válik a nézése. Fel is emelem a kezem megadóan, elengedve a vállát. Válaszul kiveszi a fülhallgatót a füléből, hogy látszólag meghallgassa, mit szeretnék. Már ez az apróság egész felderít.
- Szia! Annyira örülök, hogy megtaláltalak! A teremben maradt az ecsetkészleted a hozzá tartozó tussal. Ha gondolod, visszaugorhatunk érte az osztálytermembe, a táskámban van, mert reméltem, hogy valahogy megtalállak, és vissza tudom adni.
- Ó, akkor ott… - felelne, de a szavába vág a felbukkanó, és azonnal a nyakamba karoló Jacq.
- Mi folyik itt, René, ki ez a… csaj? – Nem tudom, mit akart eredetileg mondani, de érezhető, hogy erőteljesen gondolkodnia kell, milyen alternatív véget találjon a mondanivalójának, miközben alaposan megnézi magának a lányt, míg nem tekintete megakad a frizuráján.
- Várj, zöldre festett haj az egyik oldalon felnyírva! – kiált fel, majd rám néz. – Ez az a bige, akiről dumáltál, haver? Még hogy istenien bombázó a lányzó? Szivatsz?!
Egyszerre nézünk vissza, én nem értem, miért van kiakadva, ő nem érti, én miért hordtam össze ilyen sületlenséget az ismeretlen lányról. Aztán hirtelen mintha értelem gyúlna benne, felmorran, hogy aztán felnevessen.
- Ó, René, te aztán ritka mód aljas vagy. Már értem! Szó szerint bombázó! – gúnyolódik hangosan nevetve, amihez csatlakozik a többi haverom is, akikkel ebédelni tartottam.
Az ismeretlen lány szemébe megbántottság költözik.
- Remélem, roppant jól szórakoztok jó dolgotokban – jegyzi meg, és már el is indul, faképnél hagyva minket.
- Miért vagytok ilyen mélyreszántó faszkalapok? – könyökölök Jacq oldalába, lerázva magamról dühödt pillantással, majd a lány után szaladok.
- Hé, ne figyelj rájuk, idióta balfék mind. S ha ez vigasztal, szerintem igenis szép vagy, sőt! Már azzal is igazán boldoggá tennél, ha elárulnád a neved. Most jöttél a suliba? Költözés, vagy cserediák program? Mert még sosem láttalak, amiért igazán nagy kár. Őszintén!
|
|
