|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Onichi | 2012. 12. 29. 23:59:45 | #24709 |
 Karakter: Edmour Fayette
Megjegyzés: ~ Genemnek
Edmour:
Szótlanul járkálok szobámban, akár egy izgatott vadállat, akit rácsok mögé zártak. Farkas, akit a vadászok nem öltek le azonnal, hanem kedvtelés céljából elhoztak uruknak. Próbáltam levelekkel, játékokkal, fontos ügyekkel lekötni gondolataim, de haszontalan próbálkozás volt csupán. Kavarognak és örvénylenek fejemben, mintha csak rontást szórtak volna rám. Rontást, ami nem enged tisztán látni, ami nem enged nyugodtan pihenni. Bármit teszek, mindig egy valamire irányulnak vissza gondolataim. Illetve egy valakire. Ez a trubadúr nem volt hétköznapi. Egyszerűen képtelen vagyok elfeledni hangját, mozdulatait, és mindenekelőtt pillantását. Az átható, sötét tekintet, mely úgy ragyog, hogy kincseim közül egyik sem vetekedhet fényével. Hogyan keveredett ő pont ebbe a várba? Hogyan lehet, hogy egy ennyire szépséges és tehetséges férfi még országunk poros útjait járja? Özvegy várúrnők, alacsony rangú fiatal hölgyek versenyeznének kegyeiért. Nem nemes, nincs birtoka, de szeretőnek bármelyik asszony habozás nélkül megtartaná. Élete végéig bőségben élne, többé nem ismerné a nélkülözés és az éhezés fogalmát. Ő mégsem állapodott meg, mégsem tesz mást csak énekel. Pont az én udvaromban, pont az én feleségemnek, és pont egy ilyen sötét éjszaka után. Túl sok a kérdés és túl sok a baljós előjel. Ha imáim meghallgattattak az elmúlt időben, akkor Urunk továbbra is védelmezi váramat, birtokaimat, de lehet hogy tévedek. Lehet hogy nem voltam oly buzgó, mint azt megkívánta. Lehet hogy fohászaim, könyörgéseim nem nyerték meg. Nem voltak számára elég tiszták és alázatosak.
Az ablakhoz érve megtorpanok, tekintetemet a sötét kertre függesztem. Semmi sem rezdül. A tegnapi vihar csak némaságot hagyott maga után, mintha minden élet nyomát eltörölte volna. Ha a Hold halovány fénye nem világítaná meg a földet, akkor igazán riasztó lenne az éj. Így csupán szomorú és magányos. Ha az ember kitekint, érzi a hívogatást. Érzi ahogy a természet csalja magához, hogy bevonja, körülölelje a búval. Talán engednem kéne ennek. Talán egy rövid séta kitisztítaná a fejemet, elüldözné belőle az átható tekintet emlékét, levenné vállamról a feszültséget. Meg kell próbálni, hiszen az alvás távoli, hiú ábránd. Ahogy minden más is. Egyedül talán még Chloé tudná enyhíteni ezt a kínzó tehetetlenséget, de nem óhajtom zavarni. Szeretném ha élvezné ezt a kis időt, szeretném ha valaki végre oly gyöngédséggel, olyan szeretettel fordulna felé, ahogy azt megérdemli. Szeretném, ha ezt az egy estét egy olyan férfival töltené, akit sikerült szépsége bűvkörébe csalnia. Megérdemli.
Magamra terítem vastag, barna köpönyegem, mely tökéletesen elrejti kilétemet, és összefogom nyakamnál. A csuklyát fejemre húzva már senki sem hinné, hogy egy főúr áll előtte. Ha el kell menekülnöm saját testőreim elől ha nyugodt, titkos utat szeretnék, akkor számtalanszor hagyatkoztam már segítségére. Házam színei, és a sok drága anyag nélkül én is csupán olyan vagyok, mint egy átlagos ember. Kis hezitálás után kardomat is hátra hagyom, csupán egy tőrt csúsztatok csizmám szárába, hogy ha mégis szükség lenne önvédelemre. A saját kertemben apró a támadás esélye, ám nem nulla. Az elenyésző is olyan, amire nem árt fölkészülni. Főleg ha őrök nélkül távozik az ember. Még egy gyertyát veszek magamhoz, hogy biztosabbak legyenek lépteim. Furcsa lenne, ha holnap feldagadt bokával, vagy felhasadt homlokkal vonulnék a reggelihez. Kérdéseket szülne, a kérdések pedig pletykákhoz vezetnek. Egy jól működő udvar legnagyobb mérge a pletyka. Ezt pedig nem engedhetem meg magamnak.
Természetesen nem a bejáraton távozok, hiszen az azonnal föltűnne az ajtó előtt strázsáló őrnek. Ehhez hasonló célokat szolgál a falba vájt rejtekajtó, mely egyenesen a kertbe vezet. Számtalanszor elágazik, talán még senki sem készített térképet róla, sőt valószínűleg igen kevés azon tudósok, katonák és urak száma, akik egyáltalán ismerik őket. Én is csupán véletlen akadtam rá, de hálás vagyok érte. Jó szolgálatot tett, ahogyan most is. Gyertyám fénye rendületlenül pislákolva mutatja meg az utat, ám magányosnak és aprónak tűnik. A sötétség úgy öleli körbe, mint egy szerető a kedvesét. Egy hűtlen szerető, aki ha egy pillanatra is elfordulsz tőle, azonnal hátba támad.
Megszaporázom léptem, hogy mihamarabb kiérjek a szabadba. A friss levegő egyben megkönnyebbülést is hoz. Boldogan szívom magamba, üdítő és hűvös. Máris tisztábbnak érzem gondolataimat. Bármennyire is haszon a titkos járat, nem a legkellemesebb hely dohos levegőjével nyirkos falaival. Talán csak a tömlöc vetekedhet vele nyomorúság terén. Egyáltalán nem kedvelem a vár azon részét. A lehető legritkábban teszek ott látogatást, minden a foglárok kezében van. Sosem voltam képes elviselni a szenvedést, a sikolyokat, és a mérhetetlen bánatot ami az arcokról süt. Sosem tudtam elég rideggé és keménnyé válni ahhoz a helyhez. De most nem is erre kéne gondolnom. A nyomasztó gondolatok nem egy ilyen estéhez illőek. Olyan nyugodt minden, lassacskán engem is átjár a kellemes, bódító biztonság érzete. Lábaim a kert túlsó felében lévő apró szentély felé visznek. Egy kis imával tehetem igazán békéssé lelkemet. Akkor tudok igazán visszavonulni abba a nyugalomba amit a váratlan idegen egyetlen pillantásával tönkre tett.
Egy apró nesz késztet megállásra. Egy éjjeli állat indult volna élelmet keresni? Egy bagoly csapott le védtelen áldozatára? Mi törhette meg ezt az áldott csendességet? Talán valaki követett? Talán egy szerelmes pár, akik a kastély falai közül menekültek ide, ahol nincsenek figyelő szemek? Ide, ahol lopott csókjaik egyetlen tanúja a sápadtan világító Hold? Nem áll szándékomban megzavarni őket, de nem állhatom meg, hogy ki ne derítsem. Ha valami veszély fenyegetné váram népét, akkor az ellen kötelességem tenni.
Teszek pár lépést a hang irányába, és azonnal meg is látom a magányos alakot. Némi hunyorgásra szükség van, hogy a kevés fény segítségével kivegyem ki rejtőzik a sötét sziluettben. Torkom azonnal kiszárad a felismeréstől. Még a sötét sem képes elhomályosítani zöld tekintetének csillogását, azt a kiismerhetetlenséget, amivel az embert fürkészi. Egyik felem most hátat fordítana, és határozott léptekkel sietne vissza a várba, de nemes, büszke oldalam nem hagyja. Hajtja a kíváncsiság, a rengeteg kérdés, ami bennem rejtőzik. Itt az alkalom, hogy többet tudjak meg a sötét idegenről, aki már szinte természetfelettien szép hangjával varázsolta el vacsoravendégeim, és váram egész népét. Ideje kérdezni, és válaszokat kapni.
Pár lépés csupán, és már vele szemben állok. Fél kézzel hajtom hátra csuklyám, hogy biztosan felismerjen. Arcán nem igazán látok döbbenetet. Vagy számított rám, vagy már léptemből kitalálta, hogy én lehetek. Igyekszem határozott, komoly maradni, ahogy azt egy úrtól elvárják. Bármennyire is vándor, bármennyire is ismeretlen, amíg az én váramban tartózkodik, addig nekem tartozik engedelmességgel. És ezt nem szabad elfelejtenie.
- Hogyhogy nem pihen, uram? - pimasz, nem illendő kérdéseket föltenni egy magasabb rangú személynek, annak engedélye nélkül. Nyilvánvalóan tudja ezt, csupán a határokat feszegeti. Sokan próbálják ezt annak reményében, hogy gyengeséget látnak, hogy egy apró botlást okoznak, melyet maguk javára fordíthatnak. Ám agyam élesebb azoknál a tompa eszű, gazdag, harcos lelkű váruraknál, akikkel a balsors eddig összehozta. Válasz nélkül hagyom kérdését, és inkább sajátomat teszem fel.
- Hogyhogy nem asszonyom mellett melegedik? - valóban arra számítottam, hogy elcsábul. Chloé nem hívna akárkit az ágyába, de biztos voltam benne, hogy ezt a trubadúrt megjutalmazza. Olyan csodálattal pillantott rá. Vajon visszautasította? Mert volna ilyet tenni egy várúr feleségével, egy gyönyörű nemes hölggyel?
- Asszonya igazán elragadó hölgy, de nem óhajtom elcsábítani a vár ifjú urától. De ha úgy óhajtja, megteszem én - megvető pillantással jutalmazom ezért az ostoba gondolatért. Egy férj sem vetné oda parancsra feleségét. Chloé az asszonyom, de szabadon dönt. Nem fogom meghatározni, hogy mit tegyen. Nem neki parancsolnék, de azzal, hogy csábításra utasítanám ezt a férfit, olyan mintha számára tennék kötelezővé valamit. Ráadásul épeszű férfi nem kívánhatja, hogy hölgye mással háljon. – Viszont… bevallom őszintén, nekem máson akadt meg a szemem - hangjától gyenge borzongás fut végig hátamon. Mintha gyengéden simogatná bőröm. Bárcsak énekelne. Itt és most, csak nekem. Senki másnak nem szólna a hangja, csak nekem.
Finoman megrázom fejem az ostoba gondolatokra. Kicsit talán meg is rémülök tőlük. Hogyan juthatott ilyen az eszembe? Mégis miféle ostobaságok ezek? Miféle értelmetlenségekkel zavarták össze gondolataim? Edmour, szedd össze magad. Családodnak nem egy félnótás vezetőre van szüksége.
- Oh, igen? És kin, ha szabad érdeklődnöm. Chloé igazán szépséges teremtés, Ön kit talált nála szebbnek? - csak most értem meg igazán szavait. Én mindig úgy gondoltam, Chloé az udvar legszebb ékköve. Számomra mindig ő ragyogott a legfényesebben, ő volt az, aki minden férfi szívét megdobogtatta, aki mindenki vágyát fölélesztette. Vajon kit találhatott még nála is szebbnek egy egyszerű trubadúr? A társalgóhölgyek közt sok Chloé fiatal unokatestvére, de ők nem olyan szépségesek. Bár külsejükre nem lehet panasz, mindannyiukban van egy apró kis hiba. Talán még Lizbeth az, aki a leginkább elbűvölő formás kebleivel és pajkosan csillogó zöld szemeivel. Talán rá gondolt, ám ő a húgom. Talán... Miért áll ennyire közel? Mikor került ide? Döbbenten pislogok föl arcába, mely most egészen közel van.Minden kis vonását jól látom, szemei rabul ejtenek. Hogy vette a bátorságot, hogy ilyen közel jöjjön? Hogyan lehet ilyen alkata, hiszen csak egy vándor? Én lovagokhoz méltó nevelést kaptam, de aprónak érzem magam mellette. Aprónak és bambának. Nyelvemre mintha csomót kötöttek volna, képtelen vagyok megszólalni. Mi történik?!
- Önt, jó uram - szemeim elnyílnak, lábaim megremegnek. Lágy, simogató érzés, apró bizsergés ajkaimban, ahogy a puha, ám a húroktól mégis kissé érdes ujjak végigsimítják őket. Szavai tompán csengenek, ismétlődnek fejemben mint mikor egy követ hajítasz a kútba. Ismétlődnek, de az értelmüket nem tudom fölfogni. Vagy nem akarom. Engem? Talán föltettem valami más kérdést közben? Hogyan találhatott engem a legszebbnek? Én nem vagyok nő. Nem vagyok ifjú hölgy, nem vagyok semmi ehhez hasonló. Férfi vagyok. A vár ura. Az ő vendéglátója. A személy, akinek alázattal tartozik.
A gyertya tompán csapódik a pázsitnak, fénye azonnal kihuny, engedve, hogy a sötétség még jobban körülöleljen minket. Ránk borítja fátylát, mintha csak tudná miféle bűnös dolgot teszünk éppen. Kezeim erőtlenül hullanak testem mellé, csak értetlenül pislogok a perzselő tekintetbe bámulva. Mi az ami benne van? Olyan ismerős. Rengetegszer láttam már, de sosem rám néztem így. Ezt a tekintetet mindig Chloé kapta. Ezt a csodálattal, imádattal, és érzelmekkel teli tekintett. Most miért én? Miért tőle? És miért reagálok rá ilyen hevesen? Miért érzem úgy, hogy szívem ki akar szakadni a helyéről? Miért?
Ajkaimról arcomra simítja kezét, meleg tenyere jólesően olvasztja föl elfagyott bőrömet. Ám ez végre magamhoz térít. Kezembe visszatér az erő, és már lendül is. Félrelöki Guirat kezét, majd egy pofon csattan az arán. Talán ököllel kellett volna ütnöm, de a puszta kezes küzdelem sosem volt az az erősségem. Mindig kerültem. Dühtől eltorzult arccal, zihálva hátrálok pár lépést. Tekintete döbbent, talán nem erre számított. Ha nem erre, akkor mégis mire?!
- Mit művel? - hangom éles tőrként szeli ketté a kert nyugodt csendét. Remegek, de nem csupán a dühtől. Ám ezt nem kell tudnia. Nem kell látnia rajtam. Nem szabad látni. - Hogy volt bátorsága ehhez az arcátlan dologhoz? Tisztában van vele, hogy ki vagyok? - sziszegem kihúzva magam, hogy legalább azt a kis méltóságomat megőrizzem.
- Ó, teljes mértékben uram. Talán jobban, mint saját maga - kezével finoman megérinti a pofonom helyét, és még el is mosolyodik. Micsoda tiszteletlenség. Most azonnal a fejét kéne vétetnem. De ha felveszem a sértést, akkor belemegyek a játékába. Nem süllyedhetek az ő szintjére.
- Akkor tartsa magát ehhez. Nem leszek bűnös élvezeteinek a tárgya! - akaratlanul is tovább hátrálok. Minél messzebb akarok kerülni tőle. Olyan messzire, amennyire csak lehet. - Nincs jogom elítélni, Isten előtt kell majd emiatt felelnie, de azt nem tűröm hogy velem viselkedjen így! - lenne még mit mondanom, de valamiért nem teszem. Sarkon fordulok, és szinte rohanvást indulok el a bejárat felé. Nem tudom, hogy mi elől futok. Guirat elől, vagy az érzések elől, amiket bennem okozott. Varázslat. Boszorkányság. Bűbáj. Csak ez lehetett. Mi más lenne képes rávenni arra, hogy... hogy... NEM!
Még akkor is remegek, mikor a kapuhoz érek. Zilált külsőm és a kései óra ellenére az őrök azonnal felismernek, és elém sietnek. Igyekszem a lehető legnyugodtabbnak tűnni, ám ez nehéz. Dühöm fortyog bennem, egyre jobban keveredik az önutálattal és a tehetetlenség keserűségével. Ez pedig veszedelmes keverék.
- Uram! Hogy kerül ide uram? Minden rendben? - láthatólag döbbentek. Valószínűleg nem számítottak rá, hogy az éj közepén egy utazóköpenyben fog érkezni az uruk. Valóban nem túl gyakori látvány, de mindenre fel kell készülniük. Akár leckeként is fölfoghatják.
Mélyet sóhajtva fordulok a sötét kert fel, vetek rá egy pillantást, majd összeszedem magam, és komolya tekintettel pillantok katonámra.
- Nem, nincs minden rendben. Szigorítsák az őrséget, ugyanis ha én könnyűszerrel kijutottak a várból, anélkül, hogy bárki észrevett volna, a bejutás is legalább ilyen egyszerű kell hogy legyen. Azt akarom, hogy az esti őrjáratok sűrűbbek legyenek, és maradjanak a várfal közelében. Ne engedjenek senkit se kószálni az én engedélyem nélkül. Érthető? - még magamat is megleptem ezzel a határozottsággal. Ez nem a főkapu, de talán megértik, hogy a belső vár védelme is mennyire fontos. Hajlamosak csak a külső várfalra szorítkozni, pedig ez nem helyes. Holnap beszélnem kell a kapitánnyal is.
- Igen, uram. Így lesz - meghajol, és egy katonát mellém adva kísértet vissza szobámhoz. Ám félúton meggondolom magam, a katonát visszaküldöm, és Chloé szobája felé indulok. Az ő lakrésze nincs messze az enyémtől, pontosan az ilyen helyzetek miatt. Ritkán látogatom meg, inkább őt hívatom magamhoz, de kivételek mindig vannak. Úgy érzem szükségem van rá, hogy rendezzem gondolataim. Későre jár az idő, de őt e nem zavarhatja. Kötelességei vannak, amiket elvárok, hogy bármikor teljesítsen. Tudom hogy nem fog panaszkodni, hiszen szereti. Ő is bízik egy utódban. Ő is reménykedik egy apró csecsemőben, aki majd végleg összeköti sorsunk.
Az ajtaja előtt álló őr tiszteletteljesen köszönt, de az ajtót nem nyitja ki előttem. Neki még a kilincshez érnie is tilos, kivéve ha Chloé arra nem utasítja, vagy a helyzet meg nem kívánja. Ez a helyzet pedig kizárólag az, ha úrnője sikolyait hallja, vagy támadók elől kell menekítenie. Chloé személyes testőrsége nagyon jól tudja ezeket. A legjobb embereket válogattam ki erre a célra mind a saját, mind az ő családja katonái közül. Jobban megbízok bennük, mint a saját testőrségemben. Bárki láthatja, hogy mennyire fontos nekem hölgyem biztonsága.
Az ajtó halk nyikordulással enged nekem. Igyekszem csendes lenni, de feleslegesen, hisz Choé még nem tért nyugovóra. Meglepő és furcsa, hiszen későre jár már. Talán szüleivel beszélgetett? Vagy társalgóhölgyei tartották föl ilyen soká? Az ok talán nem is olyan fontos, a lényeg, hogy itt van. Amint megpillant, föláll ágya széléről. Egy egyszerű, vékony köntös takarja gyönyörű alakját, haja lágy hullámokban omlik hátára. A mesteri kontynak, amit a vacsora kedvéért csináltatott, már nyoma sincs. Ám ő efféle cicomák nélkül is gyönyörűséges. Tekintete aggodalommal teli, így könnyedén kikövetkeztetem, hogy hogyan festhetek. Látja rajtam a feldúltságot, a zavarodottságot, és tudja mi a feladata. Elém lépve simítja tenyerét arcomra. Érintése gyengéd, testének finom illata orromba kúszik, közelsége melegít, akár a kandallóban lobogó tűz. De akkor miért nem vágyom rá? Miért nem érzek úgy, mint a kertben? Mi ez az ostobaság? Gondolataim egyre kétségbeesettek, és nem tudom mit tehetnék.
- Zaklatottnak tűnsz, uram. Milyen gond nyomja vállaidat? - haja olyan, akár az angyalok éneke. Gyönyörű, szinte földön túli, ahogy kedvessége is. Bárki számára tökéletes asszony lenne.
- Én... összezavarodtam, kedvesem - őszintén, sóhajtva hunyom le szemeim, derekát átkarolva húzom magamhoz közelebb, arcomat puha bőréhez simítom, törleszkedve, akár egy macska. Vele őszinte lehetek, tudom hogy sosem árulna el. Talán ő az egyetlen az udvarban, akit a hűség, a becsület és az adott szó örökre hozzám köt. Őszinte barát, erős támasz, bölcs tanácsadó. De talán mégsem mondhatok el neki mindent. Hogyan fogadná? Nem. Ezzel még várnom kell, nem zaklathatom föl, azzal csak nehezíteném a fogantatást. Így is elég feszült a szülei látogatása miatt.
- Ne gyötörd magad. Engedd, hogy eltereljem a figyelmed - édes gyengéd csók. Talán ez segít. Ő majd lenyugtatja vadul kavargó elmémet. Csak rá van szükségem. Édes Chloé...
oOoOo
A reggeli napsugarak erőtlenül próbálnak áttörni dolgozószobám ablaküvegén. Gyenge kis próbálkozás, de idővel majd célra vezet, csak ki kell tartaniuk. Lassacskán újra a Nap lesz az úr, átveszi megérdemelt helyét az égen, elüldözve a sötét, elvéve a fáklyáktól és gyertyáktól a feladatukat. Egy szolgáló lép be, fahasábokat pakol a tűzbe, majd távozik. Fel sem pillantok munkámból. Jelentések, beszámolók, némelyik igen rossz hírrel. Birtokaim peremén fosztogatók járnak, tizedelik a parasztok nyájait, pusztítják a betakarításra váró termést. Az őrjáratok eddig semmit sem találtak. Több katonát kell oda küldenem, ha nem akarok a téli hónapokra éhínséget és kétségbeesést. Az adót fizetniük kell, nem csökkenthetem, így kötelességem megvédeni őket. Pár csapat elég is lesz. Lovasokat is kiküldök, akik felderíthetik a környéket. Ha ráakadnak a problémák okozóira, akkor majd küldhetek még támogatást. Birtokaim nem olyan hatalmasak, hogy hosszú utat kéne megtenniük. Okom panaszra nincs, de az országnak csak egy aprócska részét képezik földjeim. Ám számomra ez minden, ők az én népem.
Szinte repül az idő. Leveleket írok, problémákat próbálok megoldani, mintha minden visszatért volna a rendes mederbe. Ám nem egészen minden. Egy apró gondolat, egy kicsike zavaró foszlány még mindig ott van fejemben, próbál kitörni a falak mögül, amik mögé bezártam, de eddig sikertelenül. Ha elég feladatot találok magamnak, akkor el fogom felejteni teljesen. És egy várúrnak mindig akad feladata.
Ismét nyílik az ajtó. Felpillantva látom, hogy egyik apródom az. Fiatal, talpraesett kölyök egy közeli család fiatalabbik fia. Magam mellé vettem, hogy apjával megköthessek egy jövedelmező üzletet, ám nem bánom ezt a döntést. Okos fiú, idővel sokra viheti.
- Uram, a felesége szeretné tudni, hogy csatlakozik e hozzá, és nemes szüleihez a reggelinél - meghajolva teszi föl a kérdést. Kissé furcsállva pillantok ki az ablakon, és rá kell döbbennem, hogy már órák óta itt ülök. A Nap már elkezdte égi útját, az udvar fokozatosan életre kel. A szolgálók már hordják a vizet a konyhára, a lovászok megjáratnak pár lovat mielőtt felnyergelnék őket. Azt hiszem tényleg reggeliznem kéne. Alig aludtam, fájnak a szemeim, a testem kimerült, szüksége van egy kis táplálékra. Na meg nem akarom megsérteni vendégeimet azzal, hogy nem veszek részt az étkezéseken. Ha jól tudom ebéd előtt úgyis indulnak haza, így most kell utoljára fölöltenem a műmosolyaimat. És ha szerencsém van, akkor sosem fogom megtudni mivel érdemelte ki Madam Desnoux a rengeteg szitokszót, és baljós beharangozást.
- Csatlakozom - fölállva nyújtóztatom ki elgémberedett tagjaim, majd a lepecsételt leveleket magamhoz véve lépek ifjú apródom mellé. - Ezeket vidd az intézőhöz. Minél hamarabb indítsa őket útnak. Aztán keresd meg a parancsnokot, és értesítsd, hogy reggeli után beszélni óhajtok vele a dolgozószobámban.
- Ahogy kívánja, uram - meghajolva veszi át a leveleket, majd már siet is ki az ajtón. Nem aggódok érte, biztosan remekül el fogja végezni a rá bízott feladatokat. Pontos, bár még kissé kapkodó.
Nyomában én is kilépek az ajtón, és mire elindulok őreim kíséretében a lépcsőn, ő már sehol sincs. Remélem egyszer az én fiam is legalább ennyire jóravaló lesz. Biztosan azon igyekeznék, hogy a legjobb fiút faragjam belőle. Egy olyan nemes várurat, aki kiváló a harctéren, és tehetséges a tárgyalóasztal mögött. Szeretném ha sokkal jobb lenne nálam. Bárcsak már a nevelésénél tartanánk. Sóhajtva gyűrögetem arcomat, hogy kissé elfogadhatóbban nézzek ki. A problémáimmal nem most kell megbirkóznom. Nem szeretnék teljesen kialvatlanul mutatkozni vendégeink előtt. Nem óhajtom ilyesmivel megsérteni őket, ha már megtiszteltek jelenlétükkel, még ha csak rövid ideig is.
Amikor hallom, hogy bejelentettek, már nyitják is a hatalmas ajtószárnyakat, és beléphetek az impozáns, ám nem olyan elrettentően hatalmas étkezőbe. Itt szoktunk általában étkezni, a nagy csarnokot csak rengeteg vendég esetén pakoljuk meg asztalokkal. Sokkal barátságosabb is, erről Chloé gondoskodott. Minden családom ezüst és fűzöld színeiben pompázik, a hatalmas asztalnál pedig csupán kedves feleségem, a szülei és Hector ül. Rajtuk kívül üres a terem, csupán az ételeket hordó felszolgálók sündörögnek. Sokkal közelebb állnak hozzám az ilyen alkalmak, mint a víg lakomák. A sok fényűzés sosem volt a kedvencem, csupán szükséges pénzpazarlásnak tekintettem.
Fölállva tisztelnek meg, majd velem együtt ülnek vissza, mikor elfoglalom helyemet hölgyem és az édesapja közt. Általában Hector ül mellettem, mint örökösöm és öcsém, de az ilyen magas rangú vendégek néha még őt is kiszorítják helyéről, ám ez nem lombozza le. Kitartóan igyekszik szórakoztatni apósomat, akivel láthatólag megtalálták a közös érdeklődést, méghozzá a vadászatokat. Ennél Hector már csak egy dolgot kedvel jobban, de arról nem lenne igazán illendő beszélni.
- Remélem megnyugodtak zavaros gondolataid, uram - Chloé kissé aggodalmas mosollyal fordul felém. Az éjszaka hamar magára hagytam, nem akartam saját álmatlanságommal fölverni. Ám amennyire én sápadtnak és kimerültnek tűnök, épp annyira üde és gyönyörű. Mintha nem késő éjjel tért volna nyugovóra. Csodálom az asszonyokat ezért a képességükért. Igazán bevezethetnék fortélyaikba a férfiakat is, hasznos lenne.
- Aggodalmad igazán jól esik kedvesem, ám alaptalan. Hálával tartozok segítségedért és gondoskodásodért - kezét számhoz emelve hintek apró csókot kézfejére, mire apró pírral bólint és visszafordul anyjához. Elragadó, mintha még mindig egy ártatlan, ifjú hölgy lenne. Egy pillanatig még mosolyogva csodálom egy kósza tincsét, ami a művészi frizurából megszökve simogatja hófehér nyakát, majd kötelességemnek eleget téve fordulok a másik oldalamon ülő apjához. Ahogy az el van rendelve...
Hosszúra nyúlik a reggeli, egyre jobban közeleg az indulás pillanata, ám úgy tűnik, mintha halogatni akarnák. Természetesen nem kísértetném ki katonákkal őket a birtokomról, de akkor miért nem közlik nyíltan a szándékukat? Sosem kedveltem a túlzott körülményeskedést, a bánó szavak kerülését, hiszen ilyenkor az ember könnyen elragadtatja magát, és ostobaságot tehet. Rákérdezni pedig otrombaság lenne. Talán ha én magam kérném hogy maradjanak még, akkor mindenki nyugodt lenne. Már éppen emelném föl hangom, hogy mindkét vendégem tökéletesen halljon, mikor Chloé kezeit összecsapva, vidám mosollyal követeli magának a figyelmet.
- Nos, édesanyám kérésére, még hosszú és fárasztó utazásuk előtt, hallgassuk meg azt az ifjú, ám igen tehetséges trubadúrt, akit nem rég sodort hozzánk a sors kiszámíthatatlan szele. Engedjék be - int az ajtónál álló őrnek, aki engedelmesen kinyitja az ajtót. Összeszorított ajkakkal, mély levegőt véve figyelem a belépő alakot. Miért? Miért kellett pont őt? Már bánom, hogy szabad kezet adtam Chloénak. Érzem, ahogy a düh újra elárasztja gondolataim, érzem ahogy fellángol bennem valami a tegnap esti sötét emlékképek hatására. Hogy micsoda azt magam sem tudnám megmondani, hiszen oly ismeretlen és rejtelmes dolog. Kezem önkéntelenül is karom markolatára siklik, ujjaim görcsösen markolják a hűvös anyagot. Csak ki kellene rántanom, és vége lenne ennek a bűnös alaknak. Egyetlen mozdulat, és őreim felmetszenék a nyakát, holttestét senki sem látná többet. De nem tehetek ilyet. Chloé talán sosem bocsátaná meg nekem, és nem kívánok mészárlást rendezni családja jelenlétében. Így csak némán, tehetetlenül figyelem ahogy egyre közelebb lépdel, arca olyan, mintha finom munkával kifaragott szobor lenne, csupán zöld szemei, csak azok ragyognak sötét smaragdként. Ahogy felém villan tekintete, arcára alig észrevehető, apró mosoly kúszik. Mintha csak szándékosan tenné próbára türelmemet.
- Örömömre szolgál, hogy dalaimmal ismét szórakoztathatom önöket. Ritkán ér ekkora megtiszteltetés egy hozzám hasonlót - csupa játék, a meghajlás, a szavai, minden. Eddig sosem zavart, hiszen boldog voltam, hogy hölgyemet lenyűgözik, de őt képtelen vagyok megtűrni. Pár udvarias formula következik még, majd elkezdődik az ének. Most nem ő maga játszik, hanem egy ismeretlen férfi kíséri, ám ez nem csorbítja szépségét. Páratlan hang, szinte elmerülök varázsában, ám amikor felém pillant, ismét elönt a düh. Nem vagyok asszony, hogy nekem szánja szavait!
Székemet hátralökve pattanok föl helyemről, és úgy rohanok ki a teremből, mint egy sebes nyílvessző. Őreimnek szinte futniuk kell hogy lépést tudjanak velem tartani. Kettesével szedem a lépcsőfokokat, miközben dolgozószobám felé tartok, ám ismét nem tudom lehagyni dühömet. Sötét fellegként követ engem, rátelepszik gondolataimra, és kárörvendően nevet füleim mellett. Remekül szórakozik gyengeségemen, azon a szégyenen, ami most nevemen esett. Nem tudom hogyan fogok magyarázattal szolgálni ezért a minősíthetetlen viselkedésért. Nem rám vall, nem egy várúrhoz méltó. Szégyen.
- Nem akarom, hogy bárki is megzavarjon. Ha a parancsnok megérkezik, kopogjanak, de várjon. Érthető? - kissé értetlenkedő pillantás, és egy bólintás a válasz. Valószínűleg ők sem tudják hová tenni viselkedésem. Apám szégyenkezne ha most látna. Talán pont azt teszi a túlvilágról figyelve életem. Ha ez anyám fülébe jut... márpedig hamarosan megtudja, hiszen a pletykák hamar útra kélnek, akár egy apró mag, mely a szél szárnyán utazik.
Senkinek sem tartozom magyarázattal, csak királyunknak, de akkor is bánt a dolog. Hogyan képes ennyire kifordítani önmagamból egy egyszerű trubadúr? Pedig semmit sem tesz, csak énekel, ami a dolga. Túl nagy kavalkád ez egy józan embernek.
Sóhajtva szítom föl a kandallóban pislákoló parazsat, hogy újra lobogó lángok meleg érintését érezhessem kezeimet. Bárcsak valaki tudná, mit kell tennem.
oOoOo
Halk kopogtatás az ajtón. Nem veszek róla tudomást, csak tovább bámulom a táblát a megfelelő lépésen gondolkodva. A reggeli óta nem voltam hajlandó Chloéval beszélni, pedig már keresett párszor. Délelőtt igyekeztem minél több kötelességemet letudni, hogy ebédre visszavonulhassak szobámba, és ha lehetséges minél tovább maradjak itt. Nem akarok magyarázattal szolgálni hölgyemnek, se senki másnak. Eléggé felzaklatott az az incidens, így nem óhajtok foglalkozni vele többet. Nem kívánok együtt étkezni senkivel, ha közben ő is ott van. Nem akarom a dalait hallgatni, nem akarom a tekintetét magamon érezni, és nem akarom a látványát elviselni. Nem küldhetem el, hiszen az sértésként csapódna feleségem arcán, de nem kötelességem elviselni sem. Elég nagy a kastély, elég sok a szoba, és temérdek a feladat. Könnyedén el fogom tudni kerülni. Idővel mindenki el fogja fogadni, hogy számomra ez olyan téma, amit nem érinthetnek. Senki.
- Edmour, ne játszd itt a toronyba zárt hercegnőt. Engedj be kérlek - sóhajtva pillantok az ajtóra. Hector. Őt kénytelen vagyok fogadni, máskülönben sosem fog elmenni. Képes az ajtóm előtt várakozni addig, amíg ki nem hajt az éhség. Az őrök pedig nem nyúlnak hozzá, hiszen ő a jelenlegi örökösöm. Tisztelik és szeretik a nagyszájú ficsúrt, ahogy annak lennie kell. Ki ne szeretné őt.
- Gyere - nem túl boldogan ejtem ki ezt az egyetlen kis szót. Az ajtó már nyílik is, a torony hűvös levegőjét hozva magával meleg szobámba. A tűz mellett el is felejtem, hogy mennyire lehűlt mostanában az idő. A tél jeges ujjait nyújtogatja, egyre inkább sürgetve a parasztokat a termést illetően. Van még dolgunk, rengeteg előkészület vár még ránk ahhoz, hogy gond nélkül átvészeljük a zord időt.
Hector a tábla túloldalán telepszik le, egy ideig merengve figyeli a bábuk állását, majd lép. Sosem volt erőssége a logika, és a különböző stratégiai játékok, ő inkább harcos, de nem szabad lebecsülni. Sok időt töltött velem, és igen sokat fejlődött.
- Úrnőnk igen lehangolt. Aggódik érted bátyám - sóhajtva válaszolok lépésére, államat tenyerembe támasztva bámulok meredten a pályára.
- Mindig is törődéssel fordult felém - egyszerű hárítás, bár igaz. Már annyiszor hálát adtam érte, de...
- Ez igaz, pontosan ezért beszélhetnél is vele. Ennyi talán kijár neki, és megnyugtatná. Nem akarhatod, hogy kétségek közt vergődjön.
- Valóban - rövid csend áll be beszélgetésünkben. Csak a bábuk halk koccanása töri meg, ahogy egyikünk lép. Könnyen kiszámítható, hogy Hector mit fog csinálni. Méghozzá sok lépéssel előre. Hamar veszteni fog.
- Mi bánt bátyám? Nem vall rád ez a viselkedés. Komor és szófukar vagy, amilyennek apánk halála óta nem láttalak - fölpillantva találkozik tekintetünk. Válaszokat vár, és meg is fogja őket szerezni, kerül bármibe. Hajthatatlan, makacs és kitartó pont, mint gyermekkorában, mikor fejébe vette, hogy meg fogja ülni az egyik csikót, ami még egyáltalán nem volt még csak nyereghez sem szoktatva. Annyi ostoba elhatározása volt, de mindet véghez vitte. Ezért csodálom őt annyira.
- Nem akarok erről beszélni - ismét csend telepszik ránk, majd Hector egy vicces kis történetbe kezd. Lassacskán feloldódik a hangulat, és vidám társalgássá alakul át a kínos vallatás. Az ebédet a kérésemre a szobába hozatják kettőnknek. Csak most tudatosul bennem, mennyire régen töltöttem kettesben időt az öcsémmel. A rengeteg feladat, a megoldandó dolgok mellett nem maradt rá időm, pedig igazán fontos számomra. Mindenképpen fel kell keresnem a húgaimat is. Zavar, hogy semmiről sem tudok, ami velük történt. Ők sosem álltak olyan közel hozzám mint Hector, de szeretem őket. Talán egy közös ebéd jót tenne, ahol szabadjára engedhetnénk magunkat. Csak mi, semmi vendég, semmi megjátszott cicoma és etikett. Talán lovagolni is elmehetnénk... bár oda mindenképpen kellenének őrök, így nem lenne az igazi. Mindenesetre érdemes elgondolkodni a dolgon.
Az ebédtől elnehezülve, bort kortyolgatva üldögélünk a tűz mellett. A játékot felfüggesztettük, miután már negyedszer vertem el kedves öcsém, és inkább a lángokat figyelve idézzük kedvenc történeteinket.
- A trubadúr zaklatott föl igaz? - rövid csend után jön a kérdés, teljesen váratlanul. Eddigi jókedvem azonnal cserben hagy, és ismét csak düh, megaláztatottság kerül a helyére.
- Már mondtam, hogy nem akarok erről beszélni! - elfordítom tekintetem és inkább az ablakon bámulok ki, hogy biztosan ne kelljen Hectorra néznem.
- Ha zavar csak küld el, nem értem mi gátol meg benne.
- Egyszerűen csak nem tehetem.
- De elkerülni sem tudod majd örökké.
- Azt majd meglátjuk.
oOoOo
A tervem sokáig remekül működik. Napokig még csak össze sem futok Guirattal. Kedvesem sikerült megnyugtatom, a rengeteg előkészületre, a fosztogatókra hivatkozva, bár kétlem, hogy teljesen elhitte volna. Okos asszony, akit nehéz becsapni, ám most szükség van rá. Egyszer majd megbocsájtja nekem. Bár ha úgy nézzük, akkor nem is volt annyira nagy hazugság. Intézőim állandóan körülöttem sürögnek, újabb és újabb jelentéseket hoznak. Katonák élelmezése, a magtárak feltöltése, a tüzelő kérdése. Ennyi dolog mellett még gondolkodni sincs időm. Néhány látogatástól eltekintve, amit Chloénál teszek, minden este kimerülten dőlök ágyamba, vagy pislákoló gyertya fényénél követem a számvetéseket. Megtehetném, hogy ráhagyom embereimre, én csupán pecsételnék és aláírnák, de az nem rám vallana. Nekem kell gondoskodnom a jólétről. Tudom kell hogy mi a helyzet birtokaimon.
Egy valami viszont igazán aggaszt. Mardos belülről, úgy emészt föl, mint egy szörnyű betegség. Küzdök ellene, de mindig visszatér. Egy fránya, borzasztó, bűnös emlékkép, én mégsem tudom elfelejteni. Mintha mindig a nyomomban járna, arra várva, hogy mikor gyengül védelmem, és tud újra gondolataim közé férkőzni. Gyűlölöm. Gyűlölöm azt a pillanatot, mikor ujjaival végigsimított ajkaimon, mégis... a tekintete... az érzés ami akkor elfogott... Bűnös!
Idegesen túrok hajamba. Már képtelen vagyok mit tenni. Bele fogok őrülni, ha nem derítem ki mi az igazság. Tudnom kell. A választ viszont nem gyógyítóktól fogom megkapni. Ezen a gondon csupán egy ember segíthet.
- Pier! - kiáltok föl, mire apródom azonnal megjelenik. - Keresd meg az Úrnő kedvenc trubadúrját, Guirat de Montesquiret-et, és kísérd ide. Azonnal, ne várakoztasson meg - bólintással válaszol és már rohan is. Nem értem magam. Minden erőmet bevetem, hogy elkerüljem, de végül mégis én hívatom magamhoz. Olyan ellentmondások ezek, amikkel eddig sosem találkoztam. Annyi talányt fejtettem már meg életem során, de ez kifogott rajtam. Ha nincs más lehetőség, csak ez, akkor meg kell tennem. Meg kell tennem azért, hogy utána újra békés, boldog életem lehessen. Olyan mint rég. Megkapom a válaszokat, és megmondom Chloénak, hogy ideje elbocsátania. Nem bírnám ha túl soká keringene még falaim közt. Olyan akár egy vészjósló szellem. Talán valóban azért, mer sötét éjszakán érkezett? Eddig nem hittem az ilyesmiben, ám most... nem tudom miben hihetnék.
Feszülten bámulom az ajtót, akár egy nyúl, aki hallja a közeledő vadászkutyákat. Menekülne, de nem tudja mikor jön el a megfelelő alkalom, ezért csak megfeszült idegekkel, testtel vár. Vár és remél.
- Monsieur Fayette - úgy lép be az ajtón, mint egy kecses gázlómadár. Hosszú lábaival lassan lépked, olyan elegancia sugárzik belőle, amit a legtöbb nemes is megirigyelhetne tőle. Némán figyelem ahogy asztalom elé ér, és meghajol. Még ez a mozdulat is inkább elbűvölő, mintsem megalázkodó. Vajon hol tanulta? Vagy vele született érzék lenne? Ez a szépség nem vall egyszerű parasztokra. Talán egy nemes fattya lehet, aki az anyja nevét viseli? Montesquiret... nem ismerős, egyáltalán nem. - Szívem repes, hogy ismét találkozhatunk, ám ugyanakkor kíváncsi is. Vajon mi lehet az ok, amiért Urunk ily hamar látni kívánt? - szemében kíváncsiság csillan. Szemében? Nem szabadna odanéznem. Azonnal el is rántom fejem, és az asztal lapjának tanulmányozásába kezdek. Csak nyugodtan, határozottan.
- Kérdések merültek föl bennem, melyekre csak öntől kaphatok választ - önkéntelenül is fölnézek egy röpke pillanatra, így láthatom ahogy szemöldöke fölemelkedik. Valószínűleg ilyesmire nem számított.
- Milyen kérdések lehetnek azok, melyekre egy vándor trubadúr tudhatja a választ? - mély levegő. Csak föl kell tennem a kérdéseket. Senki sem hallja csak mi ketten. Mi ketten és az Úr, de előle nem titkolhatunk el semmit.
- Mit tett velem azon az estén? Miféle varázslatnak köszönhető az, hogy képtelen vagyok elfelejteni? - dühösen emelem föl hangom, hogy még jobban nyomatékosítsam szavaim. Összeszedem minden erőmet, és mélyen szemébe nézek. Vidámságot látok átsuhanni arcán, de csak egy apró mosolyt enged meg magának. Legalább nem akar teljesen udvariatlan lenni. Ezzel már elkésett azon az estén.
- Nem volt semmiféle varázslat. Ugyanannyit értek a boszorkánysághoz, akár ön, nagyuram - nem hazudik. Könnyen meg tudom állapítani, bár ha boszorkányság... nem. Az ilyesmi nem létezik. Pedig annyira reménykedtem. Bíztam benne, hogy válaszokat tud adni.
- Akkor mi ez az egész? - fakadok ki kissé leeresztve a komoly, összeszedett álarcot. A kétségbeesés lassan úrrá lesz rajtam, nem tudom mit kéne tennem. Csak ő segíthetne. Akkor miért nem teszi? Miféle kicsinyes bosszú ez?
- Ugyanakkor - sejtelmes hangon kezd bele, bujkáló mosollyal, de figyelmemet azonnal magával ragadja. Kapaszkodok szavaiba, mintha ez lenne a megoldás. Talán ez is. - Talán szolgálhatok némi magyarázattal, ám nem most, és nem itt. Ha válaszokat szeretne uram, akkor a kertben fogom várni ma éjjel - arcom elkomorul, legszívesebben itt helyben elválasztanám nyakától azt az ármánykodó fejét. Hát erre ment ki az egész. Ismét ki akar csalni, tovább akarja szőni bonyolult hálóját, mint egy nagy, kövér, kegyetlen pók.
- Távozzon. Most! - nem kiabálok. Hangom fenyegető és halk, amiből tudja, hogy mennie kell. Cicomákkal teli meghajlás, és távozik. Dühös kiáltással csapok asztalomra, majd felpattanva kezdek járkálni. Arcátlan, pimasz, szemtelen szörnyeteg! Halálnál jobbat nem érdemelne. El kéne fogatnom, és a börtön legmélyébe záratnom. Soha többé nem szabadna, hogy fény érje bőrét. Kínzóim kezébe kéne adnom, hogy ének helyett csak sikolyok kússzanak föl a torkán. Ám sosem tenném. Nem tudok ilyen kegyetlen tenni. Nem tudok, és nem is akarok. Hogy miért? Talán kicsit félek. Félek, ha megöletem, örökre kísért majd ez az emlék. Vagy valami sokkal rosszabb.
oOoOo
Az éjszaka nyomasztóan sötét. Sűrű felhők rejtik el a holdat, könyörtelenül utasítva a hátuk mögé. Nem sejtet semmi jót. Se fény, se állatok neszelése. Minden riasztóan csendes, és hideg. Összébb húzom vastag köpenyemet, és gyertyám halovány fényével indulok el a kertbe. Minden árnyék mintha veszélyt rejtene. A gyér fény nem sokat segít, inkább csak megnyújtja az árnyékokat, a gyenge rebegés mintha mozgást kölcsönözne nekik. Mégis e nélkül nem érezném magam biztonságban. Elveszett lennék.
Nem értem mit keresek itt. Annyira tiltakoztam, nem akartam, de aztán... aztán az utolsó pillanatban megváltoztattam döntésem. A tükörből egy olyan férfi nézett rám, akit nem ismertem. Elgyötört, tanácstalan és reményvesztett. Én nem akarok ilyen lenni. Nem akarok örökké kétségek közt vergődni. Ha ennek az az ára, hogy találkoznom kell vele, megteszem. De semmi több. Semmi.
Hamar megtalálom. Annak a helynek a közelében áll, ahol legutóbb találkoztunk. Gyertyát tartó kezem egyre inkább remeg ahogy közelebb érek hozzá, de nem titkolom. Minek, hiszen tudja. Olyan, mintha mindent tudna rólam. Mintha tudná, hogy mit fogok tenni. Meg akarom tudni, hogy hogyan csinálja. Ki akarom deríteni, hogy mit tett velem. Olyan lettem mint egy megszállott. Csak ezt ismételgetem, képtelen vagyok másra koncentrálni. Riasztó.
- Már vártam, uram - tudta, hogy eljövök. Tudta, hogy úgysem bírom ki válaszok nélkül. Számító kuruzsló.
- Válaszokat akarok. És figyelmeztetem, hogy ha hozzám ér, ha csupán túl közel jön, riasztom az őrséget.
|
| Geneviev | 2012. 12. 24. 00:08:50 | #24564 |
 Karakter: Guirat de Montesquiret
Megjegyzés: ~ Onimnak
Vihar, sötétség, félelem.
Tombol az égi háború, az emberek mind bemenekülnek otthonukba, hogy hátha elbújhatnak az isteni harag elől, de az elől senki nem menekülhet. Mindenki megkapja a neki járó büntetést, avagy jutalmat, még ebben az életben, vagy a halál után, de nem menekülhet senki, ezt jelzik az égi háborúk is.
A vár melletti domb tetején állok egyedül, hiszen barátomat elküldtem magam előtt, hogy föltérképezze régi otthonunkat. Arcomat az egyre közelebb, és közelebb érő vihar heves széllökései felé fordítom, hallgatva a mennydörgés fülsüketítő moraját, és figyelve Zeusz villámjainak ragyogását. Rég volt szerencsém olyan viharhoz, melynek már az előfutára is oly erős, mint az eddigi helyeken a leghevesebb vihar. De, ha emlékeim nem csalnak meg, itt mindig is ilyen viharok voltak. Talán már atyám idején is figyelmeztetni akart minket Isten, hogy vigyázzunk, mert a büntetésünket nem kerülhetjük el. A jelenlegi várurat is így figyelmezteti az Úr?
A büntetés, de a megbocsájtás is Istené, én nem kérek senkitől, de nem is fogok már többé adni senkinek. Nem az én dolgom, viszont a bosszú… nos, bármilyen csábító, nem megoldás. Az élet szép így is, bla-bla-bla. Kit akarok becsapni? Az élet kegyetlen, Isten pedig folyton elfeledkezik a büntetésekről, amit csak a jókra pazarol, a rosszakat hagyja, hadd tegyenek, amit csak akarnak. Csak figyelmeztetéseket küldd, meg jeleket egyeseknek, hagyva, hadd intézzék el a dolgokat az emberek.
A közelgő vihar miatt jöttem föl a dombra, melyről tökéletes rálátás van a szomszédos dombon levő várra. Ez a legmagasabb hely, innen olyan érzése van az embernek, mintha mindent elérhetne, amit csak akarna. Itt várok, ha nem is jelet, de legalább egy gondolat foszlányt, hogy mit tegyek.
Bosszút álljak, vagy ne? Atyám mit tanácsolna vajon? Rossz kérdés… ő biztosan megbosszulná. De én nem vagyok apám, és nem tudom, mit tegyek. Az életem tönkrement, mikor elüldöztek minket a saját várunkból, bemocskolták nevünket, és megölték atyámat. Nővéremről azóta nem tudok semmit, hisz az ártatlan és szelíd apácák nem állnak szóba a paráználkodás bűnébe esett trubadúrokkal. Mit tegyek, Istenem?! A bosszú nem megoldás, tudom, de ez az élet sem élet nekem. Hol van a régi pompa, hol vannak a nemesi bálok, melyekre apám csak azért engedett el, mert tudta, hogy úgyis beszöknék?
Oly sok éve történt már… Talán már el is felejtették, hogy kerültek a várba, milyen cselszövéssel, milyen árulással. Már nem tudnám visszaszerezni jogos tulajdonomat, de a nevemet, ha addig élek is, de tisztára mosom! A Monterbiouet név ismét a régi lesz.
Döntésemet követően, mintha csak a bosszú gondolatát akarná elűzni a víz, elered az égi könnycsatorna. Az első cseppek koppanását követi a többi, eláztatva fekete köpenyem, és hajam, hogy egészen a csizmámig csurom víz legyek. Hamarosan a cseppekből szinte összefüggő vízfolyam keletkezik, az zuhog rám az égből. Remélem, Francois szerzett nekünk szállást éjszakára.
Lesietek a domboldalról, többször meg-megcsúszva, de el nem esve. Körülöttem a nappali égbolt fölveszi a sötét éjszaka színét, ahogy eltakarják a felhők a napot, a jobb kéz felől található erdő fái pedig táncosokként hajlongnak az orkánszerű szélben. Az égi háború hangos hangja és villanásnyi fényei kíséretében sietek át a másik dombra, be a várba, ahol már vár a didergő kísérőm.
- Van szabad szobájuk, ráadásul ingyenért, ha zenélsz nekik – fogad kiabálása, ahogyan próbálja átüvölteni a vihar morgását, és maga után rángat, hogy minél előbb védett helyre kerüljünk. Még jó, hogy ő már akkor ide ért, mikor még nem esett az eső, különben most nem lenne száraz ruhánk, amibe át tudnánk öltözni.
A tavernába érve, az ott tivornyázó ember tömeg egyszerre fordul felém, és mind arról kiáltoznak, hogy menjek már, muzsikát akarnak. Az égnek emelem tekintetem, egy kis türelemért cserébe, majd intek Francois-nak, hogy intézze el őket, mindjárt jövök én is, csak átöltözöm. Elmagyarázza, merre kell menni, hol van a szobánk, ahová fölsétálok és átöltözök. Megkönnyebbülés száraz ruhát fölvenni, nem pedig a jeges, ázott ruhában dideregni.
Bár általában Francois szokott engem kísérni lantjával, most én fogom kezembe, mert egy új, rövidebb dalt akarok elénekelni, amit a dombon tett elmélkedésem ihletett meg út közben. Nem túl boldog, nem olyan, mint amiket a várakban szoktam előadni, és nem is olyan ritmus képletű, de most ki kell énekelnem magamból.
Ne jöjj el sírva síromig,
Nem fekszem itt, nem alszom itt,
Ezer fúvó szélben lakom,
Gyémánt vagyok fénylő havon,
Érő kalászon nyári napfény,
Szelíd eső őszi estén.
Síromnál sírva meg ne állj;
Nem vagyok ott, nincs is halál!
Nincs más út csak az éjszaka
Fülembe ordít a vér szava
Nem gyönyörért indulok újra el
Hanem mert kell
Kényszer az utam a mélybe
Gyere hozzám el!
(nem saját)
Hangom lassan hal el, helyét a néma csönd váltja föl. Az ivóban, meglepő módon, még a légy halk zümmögését sem lehet hallani, de lassan mindenki összekaparja magát. Mivel zeném nem igazán alapozta meg a tivornyázós ivásra a hangulatot, még mindenki legurít egy-egy korsó sört, majd szedelőzködni kezdenek, ki kintre, a sötétbe, ki pedig föl a szobájába. Hű társammal mi is fölmegyünk, közben persze Francois mondja magáét a holnapi nappal kapcsolatban, meg hogy mi változott a városban, ám csak fél füllel figyelek rá, gondolataimat más köti le.
Vajon mit hoz majd a jövő?
---*---*---*---
Mint ahogy várni lehetett, délelőtt meghívtak a várba, hogy adjak elő valamit az este megrendezésre kerülő ünnepségen. Természetesen igent mondtam, hiszen hogy is lehet visszautasítani egy ilyen szívélyes meghívást a saját váramba, nem igaz?
Előttem is vannak, akik a zenét szolgáltatják, miközben a vár népe, és a vendégek étkeznek. A nagy terem mit sem változott, talán csak annyit, hogy az új úrnő érkeztével új függönyök, terítők és díszek kerültek ki, amik mind a fiatalasszony ízlését dicsérik. A vár nem sokat változott, valószínűleg még az alagutak, titkos járatok is ugyanúgy behálózzák az egészet, mint gyermekkoromban, mikor inkább elszöktem Francois-val, felfedezni a várat, mint hogy a mogorva tanítóim morgolódásait hallgassam. De rég is volt…
Mikor belépek a terembe, elsőnek egy fiatal lány vesz észre, majd fokozatosan mindenki elcsendesülve felém fordul, mintha még nem láttak volna trubadúrt. Az U alakban elrendezett asztalok fő helyén, pontosan velem szemben, egy ifjú, szépséges férfi foglal helyet. Ő lenne a vár ura? Ő ül a fő helyen, akkor nem lehet más, még ha a vár ura gyengélkedik is, más nem foglalhatja el a fő helyet. Gyönyörűséges…
Pillantásom a mellette ülő hölgyre siklik, aki szintén elbűvölően fiatal, és szép, mégis, az úr sokkal jobban érdekelne. Nem minden nap lát a trubadúr ilyen csodálatosan szép, hamvas bőrű, finom arcvonású vár urat… Akár egy szobrászati, vagy festészeti műremek, olyan gyönyörű, mégis férfias az úr. Soha nem gondoltam volna, hogy épp régen látott otthonomban fogok találkozni egy ilyen megkapó fiatal úrfival. Egyáltalán nem egy felejthető látvány, de pillantásom mindig szívesen visszatévedne rá, de ez nem szabad. Uralkodnom kell magamon.
Még úgy is, hogy asszonyát tüntetem ki figyelmemmel, nyitott szemmel is képes vagyok magam elé idézni az úr ajkainak lágy ívét, nemesi orrát, elbűvölő, zöldes tekintetét. Megkapó egy látvány, szinte nem is ide illő látomás. Az első hangok maguktól törnek ki ajkaim közül, szinte nem is gondolkozok, hogy mit éneklek. Eddig minden egyes várban már jó előre eldöntöttem, mit fogok énekelni, melyik előre komponált énekemmel fogom dicsőíteni a ház úrnőjének szépségét. Most mégis egy teljesen új dal kavarog fejemben, hálát adva az Istennek, hogy ilyen szépséget alkotott bűnös földünkre.
Néha, szemem sarkából elbűvölő arcára tekintek, melyen látom a zeném okozta elképedést és kábulatot, ami csak még jobban ösztönöz valami új, valami még jobb megalkotására. Még sosem éreztem ilyet, pedig sok szépséges ifjú asszonnyal, vagy kisasszonnyal találkoztam már, de senki nem késztetett ilyen érzésekre. Zöldes szemei csábítanak, magukhoz vonzanak, mint fiatal fiút a bordélyok varázslatossága, vagy mint éjjeli lepkét a gyertya fénye. Nem ereszt, rabságban tart.
Ahogy az utolsó hang is elhalkul, majd elhal, hangos taps térít magamhoz, és az, hogy az ifjú asszony állva tapsol, sok másik lánnyal együtt. Valószínűleg azt hiszi, hogy az ő szépségét, fenségességét magasztaltam egekig, és ma éjszakára ura helyett más hálótársat vár szobájába szerény személyem személyében, de csalódnia kell. Itt tartózkodásom alatt könnyed udvarláson kívül mást nem fogok alkalmazni az itt élő hölgyeken, hiszen más prédára vágyom – a fiatal úrra, aki a helyemen trónol, mégis, ha nem tenné, sosem találkoztam volna vele. Bár nem tudom, hogy az a helyzet jobb, vagy rosszabb volna-e.
Hosszú pillanatok után föláll a vár ura, így jelezve, hogy mindenki figyeljen rá. Kis megingást találok fellépésében, majd ismét határozottá válik, és int egyet nekem, hogy menjek hozzá közelebb. Szíves örömes, akár még az illendőnél is közelebb, de gondolom, nem sok olyan férfi, főleg nem ilyen csodaszép, található az enyémhez hasonló preferenciákkal.
- Ki az, aki megtisztelt minket ezzel a csodálatos költeménnyel? – kérdezi lágy hangon, nem nézve szemeimbe. Próbálom keresni a szemkontaktust, ami bár nem illendő, mégis, oly szívesen figyelném még ártatlan tekintetét. Lehet, azt sem tudja, hogyan került a tulajdonukba ez a vár. Én sem lehettem valami idős, ő pedig még nálam is fiatalabbnak tűnik pár esztendővel.
- Guirat de Montesquiret, uram – mosolyodok el, és meghajlok. Montesquiret, hát persze… annyira vagyok Montesquiret, mint amennyire a fiatalúr a vár tulajdonosa: semennyire, és mégis az. De nem sokáig leszek már Montesquiret. Nem tudom, hogy hogyan, de tisztára mosom apám nevét, és végre megnyugodhatok, és apám is békére lelhet a túlvilágon.
- Örömünkre szolgálna, ha még egy dallal szórakoztatnál minket. Hölgyem el van ragadtatva hangodtól – fejezi ki óhaját a vár ura. A mellette ülő hölgyre pillantok, akin tényleg látszik a színtiszta élvezet. Vörös pírba borult arca elbűvölő lenne, ha ura nem volna ennyire különleges és gyönyörű. Így viszont csak egy a sok asszony közül, kiknek szívét könnyedén el lehet csábítani, a testükkel együtt. Elég egy szép dal, amelyet úgy érezhetnek, nekik írtak, őket csodálják benne, és máris odaadóan omlanak karjaimba, akár a férj jelenlétében is. Na, ezért nem akarok én sohasem asszonyt magam mellé!
- Enyém a megtiszteltetés, hogy egy ilyen gyönyörű teremtésnek énekelhetek. Egyetlen dalom sem vetekedhet szépségével – bókolok egy közhelyes frázist, amitől láthatóan egyből elolvad. A kedves mama, nem messze a hölgytől, szintén elvörösödik, úgy érezve, hogy ez az ő érdeme, viszont az, akinek ezt a bókot még komolyan is gondolnám, meg sem rezzen, még csak egy aprócska féltékenységet sem mutat. Más férfiak már rég a dühtől vörösödve próbálnának engem kiüldözni várukból. Érdekes…
Visszatérek helyemre, hogy folytassam a vendégek szórakoztatását, de előtte még egy pillantást vetek a főasztalra, ahol pont elkapom, hogy az úr, elhajol asszonyától, és föláll az asztaltól, testőrei kíséretében elhagyva azt. Nem marad itt meghallgatni? Így már nincs kedvem asszonya dicsérésének, jöjjön egy olyan dal, melyben a viszonzatlan szerelmet éneklem el. Még sosem voltam szerelmes, de mindenhol könnyre fakadnak az asszonyok énekemtől, úgy érezvén, hogy értük érzem ezt a fájdalmas, szívszorító érzést, és ők az elérhetetlen vágyálmok számomra. Hát persze…
A dalom befejezése után hatalmas taps fogad. Nem csodálkozom, már rég megszoktam, hogy minket, trubadúrokat mennyire megbecsülnek, attól függetlenül, hogy sokan meg is vetnek bennünket. A tapsra könnyedén meghajolok, majd egy apró biccentéssel fogadom az úrnő utasítását, hogy hamarosan kint találkozunk az erkélyen, távol a kíváncsiskodó rokonoktól, akik egyből pletykálnának kettőnk találkozásáról.
Ahogy a hangzavar egyre hangosabb lesz, elhagyom helyemet, és kimegyek a gyönyörű, apró, fényes pöttyökkel telehintett tintaszín ég alá. Körbenézek, és látom magam előtt a változást, de a múltat is, hogy milyen volt az otthonom. A kert teljesen megváltozott, mikor atyám volt ennek a várnak az ura, az egész udvar egy nagy erdő volt, ahol jól lehetett elbújdosni a tanítóim elől, most viszont tiszta, rendezett fa sorok, virágágyások, padok díszítik. Jól néz ki…
- Jó uram, csodálatos volt az előadása – kapom a dicséretet magam mögül. Észre sem vettem, hogy elszaladt az idő, sem azt, hogy már itt is van a kastély úrnője. – Engedje meg, hogy megkerüljem az illemet, és én magam mutatkozzak be: Madame Chloé Fayette vagyok. – Ahogy az illem kívánja, pukedlizása közben egy kézcsókot lehelek kacsójára, melyet felém nyújtott ezen célból. Elpirulva egyenesedik föl, és látszik, hogy fontos elhatározásra jutott. – Kérem, ne vessen most meg, de uram szabad kezet adott az Ön megjutalmazására. Nem tudom, hogy mivel szokták Önt megjutalmazni, de szeretném, ha elfogadná azt, hogy biztosítunk a maga, és kísérője számára egy lakosztályt itt a várban, ahol addig tartózkodhat, amíg csak akar – mondja, és zavartan a ruhája szegélyét babrálja. Hát még sosem találkozott trubadúrral? Velünk nem így bánnak, és nem is szoktak az asszonyok zavarban lenni, bármilyen kérést akartak elénk tárni. Általában készségesen szoktam teljesítetni még a kimondatlan kérdést is, ám most inkább udvariasan közbevágok, hogy hátha közben meggondolja magát, és nem kell visszautasítanom.
Ebben a várban egy asszonyt sem fogok magamévá tenni, ha egyszer az úr ilyen gyönyörűséges, szebb, mint eddig bármilyen asszony. Főleg a feleségét nem fogom.
- Nagyon köszönöm ezt a nagylelkű felajánlást, és szolgám nevében is ezer örömmel fogadom el. De kérem, amint úgy érzik, a terhükre leszünk, rakjanak ki csak nyugodtan, hiszen a trubadúrok élete csupa vándorlás – udvariaskodok. Sokkal szívesebben maradnék itt igazából, de csak úgy, mint a vár ura. Az éveken át tartó vándorlásba is bele lehet unni egyszer…
- Szívem örvendezik, hogy itt maradnak – hajtja le a fejét elpirulva. Szabadulnék a kényelmetlen szituációtól, de nem merem itt hagyni, illetlen lenne, már pedig belém elég keményen belém nevelték azért az illemet, még ha az idők folyamán kopott is a tudásom. – Uram… - kezd bele, de gyors döntésre szánom el magam.
- Elnézését kell kérnem, asszonyom, tudom, hogy illetlenség, de szeretném megkérni, hogy menjünk vissza a várba. Még a végén megfázik ebben a kis vékony ruhában, hiszen hűvös az este – nyújtom karomat, és föllélegezve fogadom belém karolását. Hála Istennek, ma estére megaszabadultam, kár, hogy az asszonyok olyan népségek, akik sosem adják fel azt, amit elterveztek. Azért még reménykedek egy kivételben.
- Teljesen igaza van. Nem is vettem észre, de tényleg hűvös van, köszönöm, hogy ilyen figyelmes velem – süti le szemeit, és halványan elmosolyodik. Olyan ártatlannak tűnik, olyan érintetlennek… hogy csinálják ezt az asszonyok?
- Enyém a megtiszteltetés, hogy figyelhettem asszonyomra – biccentek egyet alázatosan, majd mikor beérünk a melegre, hagyom, hogy elengedje karomat. Itt már nem mutatkozhatunk kettesben, akkor egyből pletykák kapnának lángra, pedig most tényleg nem is történt semmi. – Legyenek csodálatos álmai, úrnőm – mutatok be egy meghajlást, amit ő pukedlival fogad, és elsiet.
Ilyen sem volt még, hogy elmenekültem volna egy ilyen fiatal, és szép asszony felajánlása elől. Olyan már volt, hogy egy idős, termetes asszony elől menekültem el, de hogy fiatal elől… hát, mindent el kell kezdeni egyszer.
---*---*---*---
Már teljesen sötét van, sötétebb, mint mikor kint voltam az erkélyen. Ilyenkor szeretek sétálni, hiszen minden olyan nyugodt szokott lenni, sehol egy kéjvágyó asszony, dühös férj, vagy akár kíváncsi szolgáló. A hideg miatt, mielőtt kijöttem volna az udvarra sétálni, egy vastagabb köpenyt terítettem magamra, hogy ne fázzak meg. Erős vagyok, nem szoktam megfázni, de most tényleg eléggé hűvös van, melyet a tegnapi vihar hozott magával, és nem csak úgy mondtam az úrnőnek, hogy megmenekülhessek.
Szerettem régen a kertünket, melyből már nem maradt semmi, csak pár művészien elrendezett fa, de ezek sem azok, amelyek még gyerekkoromban voltak. Akkor úgy éreztem, egy egész erdő van a várunkban, pedig csak pár fából álló liget volt, mégis, képzeletemben egy hatalmas erdő volt, melyben rendületlenül kutakodtam az ellenségek után. Már csak nevetek emlékeimen, de akkor komolyan gondoltam mindent. Mennyi minden megváltozott azóta…
Csendesen sétálgatok, arra is ügyelek, hogy a talpam alatt se ropogjon semmi. Nem azért, mert rosszban sántikálok, és nem akarok fölhívni magamra a figyelmet, egyszerűen csak túlságosan nyugodt ahhoz a kert, hogy neszeimmel fölriasszam az itteni kis állatkákat, már ha vannak még.
Bár későre jár, így úgy hittem, hogy csak én járok errefelé, mégis, léptek zaja üti meg fülem. Az egyik fa mögé beállok, ha esetleg egy nemes, ne zavarjam meg magányában, ha viszont szolga, ne zavarjon vissza szobámba, mint egy kutyát. A léptek közelednek, hirtelen borzongás fut végig rajtam, mintha valami jelentőségteljes dolog lenne készülőben, amiről nekem nincsen tudomásom. A léptekkel együtt pislákoló fény is közelít, valószínűleg egy gyertya lángja. Én nem hoztam magammal gyertyát, hiszen számomra a hold és a csillagok elég fényforrások.
Kisvártatva elhalad előttem a léptek tulajdonosa. Egy vékony kis alak, akiben egyből fölismerem a vár új, ifjú urát. Hosszú, világosbarna köpeny öleli körbe alakját, egyik kezében a gyertya lángja lobog, másikkal köpenyét fogja össze nyakánál. Vajon mit kereshet itt kint, ilyen későn? Hogyhogy nem asszonyának, vagy saját ágyának puha melegében pihen?
Tanácstalanul nézek föl a holdra, hátha abból kiolvashatom a válaszokat, de nem sikerül, viszont a lépteket már határozottan nem hallom. Visszakapom pillantásomat a kertre, hogy az ifjú urat megkereshessem szemeimmel, ám nem sokat kell keresnem, egyből ráakadok tekintetére. Észrevett, és ezt nem is tagadja, tehát nem akar egyedül lenni.
És tényleg, ugyanis mellém sétál, és leemeli csuklyáját, engedve láttatni szépséges arcát.
- Hogyhogy nem pihen, uram? – kérdésem halk, szinte csak lehelem szavaim, hogy ne törjem meg a kertre szállt varázst. Sötét, szinte feketének tűnő, barna szemei ártatlanul, mégis határozottan pillantanak fel rám. Tekintetéből kiolvasom, hogy nem fogok válaszokat kapni, de igazából nem is csodálkozom, hiszen én számára csak egy nincstelen trubadúr vagyok, aki pillanatnyilag várában pihen.
- Hogyhogy nem asszonyom mellett melegedik? – felel kérdésemre kérdéssel, kicsit talán sértetten. Nem értem, ez most hogyan jött neki, általában a férjek vagy kérdés nélkül támadnak rám, vagy inkább tudomást sem vesznek róla, nem pedig kérdőre vonnak.
Picit, szinte észrevehetetlenül megrántom vállamat, és próbálok egy olyan választ kitalálni, mellyel sem asszonyát, sem őt nem sértem meg. - Asszonya igazán elragadó hölgy, de nem óhajtom elcsábítani a vár ifjú urától. De ha úgy óhajtja, megteszem én – teszem hozzá, de nem gondolom teljesen komolyan. Ha utasítana, megtenném, de biztos vagyok benne, hogy nem tenné ezt meg. Szúrós pillantása bizonyítja is elméletemet. – Viszont… bevallom őszintén, nekem máson akadt meg a szemem – mondom halk, elmélyített hangon.
- Oh, igen? És kin, ha szabad érdeklődnöm. Chloé igazán szépséges teremtés, Ön kit talált nála szebbnek? – kérdezi csodálkozva. Olyan ártatlan… Nagyot nyelve közelebb lépek hozzá, és szinte már hozzá simulok. Nem túl alacsony, de még így is le kell rá pillantanom, bele kerekre tágult szemeibe, melyben ezernyi kérdés kavarog.
- Önt, jó uram – felelem teljes természetességgel, és lehelet könnyen végig simítok arcán, egészen ajkáig, melyet finoman megcirógatom. Olyan ártatlan, olyan csábító. Gyönyörű.
|
| Onichi | 2012. 10. 01. 19:42:52 | #23593 |
Karakter: Edmour Fayette
Megjegyzés: ~ Gennek
Edmour:
Sötétség. A Hold és a csillagok elrejtőztek. Ez kizárólag az árnyak éjszakája. Gonosz, vagy éppen jó árnyaké, akik némán osonnak a házak között, anélkül, hogy bárki is észrevenné őket. Ezen az estén azt tesznek, amit csak akarnak, hiszen minden ezt akarta. Nem szegülhetünk szembe a sors akaratával. Csupán bezárkózhatunk, és várhatunk. Várhatunk arra, hogy eljöjjön a biztonságos nappal, ami újra bátorságot önt az emberekbe. Sosem szerettem az ilyen éjjeleket.
Halk sóhajjal fordítom el tekintetemet a kétségbeejtően néma sötétségtől. Remélem holnapra minden megváltozik. A csillagtalan éjjelek sosem jelentettek jót, még ha a termést tápláló eső is követte őket, mindig történt valami... baljós.
Meztelen talpaim némán süppednek a puha szőnyegbe miközben a kandallóhoz sétálok. Még parázslik az utolsó adag fa, amit a szolgálók rátettek távozásuk előtt. Felpiszkálom a tüzet és egy újabb vékony hasábot rakok rá a kosárból. Némán figyelem ahogy a narancs lángok újra erőre kapva, ropogva, mintha csak ez lenne csatakiáltásuk, ostromolják a száraz kérget. Hősiesen védekezik, ám nincs esélye. A tűz pusztító és mindent elemészt. Hiába hiszi néhány ember, hogy megszelídítettük, hogy uraljuk, tévednek. Csupán kihasználjuk a melegét és a fényét, de semmi más. Olyan gyengék vagyunk vele szemben, mint újszülött csecsemő egy felfegyverzett lovag támadásai ellen. Újabb botor emberi hiba, ami miatt rengetegen vesztették életüket.
Mikor már kezd a levegő túl forró lenni, mikor már szinte égeti arcomat, elhajolok és visszasétálok az ágyhoz. Némán, csendesen ülök le szélére, nehogy fölébresszem feleségem. Feleség... Túlságosan komoly szó egy olyan embernek mint én. Túl sok kötelesség, amit teljesítenem kell. Túl sok gond, ami miatta nehezedik a hátamra. De nem tudom őt hibáztatni. Ő is csak áldozat, bár ezt senki sem látja. Senki sem tudhatja, csak mi ketten. Gondterhelt sóhajjal túrok hajamba, miközben kipirult, nyugodt arcát figyelem. A tűztől csak még inkább vörösebbnek tűnik, ami annyira elüt amúgy hófehér színű bőrétől. Csak az után ölti fel ezt az árnyalatatot, miután ágyba vittem. Gyönyörű, ahogy alattam piheg. A teste, a hangja, a szemei... Nincs férfi aki visszautasíthatná, senki, akiben ne ébresztene állatias vágyakat, én viszont... mindent csak kötelességből teszek. Bennem képtelen vágyakat kelteni, képtelen elvarázsolni puha melleivel, szikrázó mosolyával. Mégis mindent megteszek, hogy gyermeket nemzzek neki, hiszen ez a feladatom. Mind a ketten boldogabbak leszünk egy apró csecsemővel. Ő is vágyik egyre, már rég óta. Túl rég óta. Tudom, hogy aggódik meddősége miatt, tudom, hogy ha nem félne a lebukástól, már rég gyógyítókat kerestetne, de nem kell aggódnia. Én tudom, hogy ő a tökéletes asszony, a tökéletes úrnő a számomra. Még ha képtelen vagyok is szeretni. Bennem van a hiba, és nem benne.
Gyengéden simítom meg puha barna tincseit, majd visszabújok a takaró alá. Nem tehetünk mást, mint hogy imádkozzunk egy gyermekért, hogy végre minden helyreálljon. Talán az első fiúnk után fogok beleszeretni. Talán erre van szükségem. Talán csak egy örökös a kulcsa a boldogságnak. Hány uraság arcát láttam már ragyogni, mikor fiára nézett? Számomra semmi sem okozna nagyobb boldogságot, mintha végre boldog lehetnék. Boldog és szerelmes.
oOoOo
Reggelre a nap győzedelmeskedett a felhők fölött. Habár csak gyenge, erőtlen sugarak, mégis minden ember boldogan fogadta őket. Furcsa, hogy néha milyen apróságok is képesek boldogságot teremteni. Bár teljesen megértem. Egy pillanatra lehunyom szemeim, és élvezem a meleget. Egész délelőtt a várban voltam, és a vacsora előkészületeit felügyeltem. Estére Chloé rokonait várjuk vendégségbe, és ezt az alkalmat nem szabad fél várról lenni. Habár házasságunk szorosabbra fonta a szövetséget családjaink között, még mindig igencsak labilis a kapcsolat. Bármit is mutat hölgyem édesapja a külvilágnak, az nem a valóság. Sosem a becsületéről volt híres a jó öreg Desnoux uraság. Csupa ármány veszi körül, minden tanácsadója, minden lovagja olyan tekintettel van megáldva, ami semmi jót nem sugall. Örülök, hogy Chloé nem ilyen. Ő ártatlan lány volt mikor talán megismertem, talán azért, mert egészen korán került hozzánk. Itt nőtt föl, anyám szárnyai alatt, amik megvédték őt a rengeteg gonoszságtól, amit az apja áraszt. Szóval mindent egybevetve tökéletesen kell ennek az estének sikerülnie. Nem történhet semmi hiba. Délután már Chloéra és tanácsadóimra marad a munka. A finom részletekhez úgyis neki van nagyobb érzéke. Nekem pedig szükségem van egy kis időre, hogy kiszellőztessem fejem.
Könnyed mozdulattal lendülök föl Citrom nyergébe, akit éppen most vezetett ide az egyik lovászfiú. Nem a legelőkelőbb név egy úr lovának, de fiatalság bolondság, és bárki bármit mond, illik rá ez a név. Aranybarna kanca, a legkedvesebb, legmegbízhatóbb és a legjobb ló a vadászathoz. Habár én inkább csak kilovagolok vele, nagyon ritkán eredek ténylegesen is vad nyomába, ám ő ezt nem bánja.
- Gyerünk hölgyem - suttogom végigsimítva nyakát, és sarkamat alig kell használnom, ő már indul is. Tökéletesen tudja mit szeretnék tőle. Mire kiérünk az erdő közelében elterülő hatalmas mezőkre, már mindkettőnket átjárta a boldogság. Érzem, hogy ő is örül a kis mozgásnak. Kíséretem mögöttem lovagol, ám mikor lelassítom a tempót, valaki mellém lovagol. Oda sem kéne fordulnom, már nevetéséből ki tudnám találni.
- Edmour, hát majdnem otthagytál, hogy az asszonyok vitáit hallgassam holmi dalnokokról. Nem szégyelled magad? - Hector széles mosollyal lépdel mellettem hatalmas pej heréltjén. Másoknak már rég levágattam volna a fejét ekkora tiszteletlenségért, de vele ezt nem tehetem meg. Hatalmas port kavarna, ha egyszer mégis megtörténne. De nem kell aggódnia, hiszen bármilyen pimasz is, bármennyire nagyszájú, hősködő fiú, ő az öcsém.
- Gondoltam inkább tudnál érvényesülni az ő szócsatáikban, mint mellettem a nyeregben, kedves öcsém - arcára fájdalmas grimasz ül ki, még csak a puszta gondolatra is. Halkan felnevetek, mire újra elmosolyodik. Ilyenkor olyan, mintha egy tükörbe néznék. Egy tükörbe, ami kissé megfiatalít, de le sem tagadhatnám, hogy a rokonom. Pedig néha kifejezetten hálás lennék azért, ha megtehetném. - Miért vitáznak? Talán ismét egy új dalnok osztotta meg őket? - bólintás a válasz. Ez nem meglepő, hiszen a hölgyek rajonganak értük, és ha valaki elég kitartó és tehetséges, olyan helyekre juthat be, ahová falus emberek soha.
- Igen, valami új, ismeretlen trubadúr volt a téma, aki nemrég érkezett a városba. Úrnőnk egyik szolgálóleánya hallotta az egyik mosónőtől talán, aki tegnap éjjel hallotta az egyik kocsmában játszani. Persze kedves húgaink rögtön ellenezték, mert aki sötét éjszakán érkezik, az biztosan csak bajt hozhat a várra és a többi és a többi... - színpadias sóhajjal hunyja le szemeit. Mindig is jobban illett volna hozzá egy komédiás élete, mint egy főnemes fiáé. Még jó, hogy nem az ő kezében van a birtokaink sorsa. - Tudod mennyire unalmasak tudnak lenni. Pont olyan, mint...
- Mint amikor Te szórakoztatsz minket parasztlányokkal és szajhákkal vívott hősies csatáiddal? - dühösen pillant rám, de mielőtt válaszolhatna, lova farára csapok, mire az állat azonnal nekilódul. Nevetve figyelem ahogy Hector igyekszik megfékezni, miközben dühös szitkokat szór. Istenem... hogy mennyire szeretem bosszantani. Fiatal korunk óta mindig ott van mellettem, bár ha a tanácsadásról van szó, nem sok hasznát veszem. Kettőnk közül én örököltem a több észt, neki csupán nőies vitézsége maradt. Bárcsak minden testőrömben úgy megbízhatnék, mint benne. Nagyszájú, lusta, de kötelességtudó. Egyszer majd tökéletes férj válik belőle, amin megtaláltuk számára a tökéletes feleséget.
- Komolyan a halálomat akarod? Akkor inkább ültess kedves anyósod mellé a lakomán, az sokkal gyorsabb halál - azonnal elkezdi a morgolódást, amint utolérem. Kettőnk közül ő találkozott többször Lady Desnouxal, de sosem volt róla túlzottan jó véleménnyel. Mikor megkérdeztem, mindig csak azt válaszolta, hogy egyszer úgyis megtudom majd. Jobb halasztani a dolgot, hátha az idő farag valamit a hölgy modorán. - Remélem felkészültél rá, hogy az a nő ki fogja forgatni minden szavad. Az esküvőn még szerencse, hogy nem vett részt valami betegség miatt. Komolyan gondolom, hogy a férjének még hadseregre sincs szüksége. Kiállítja ezt a nőt az ellenség elé, azok pedig kardjaikat, lovaikat hátrahagyva szélednének szét - szelíd mosollyal hallgatom szavait, miközben már a fák között lépdelünk lovainkkal.
- Úgy érzem kicsit túlzol Hector. Ilyen rémes történeteket még a kereskedők sem mesélnek hatalmas tengeri hidrákról - fejét csóválva kerül ki egy kidőlt farönköt, majd visszalépdel mellém
- A hidra szelíd kígyó hozzá képest. De majd Te is meglátod a vacsorán... Nagyuram - vigyorogva biccent egyet felém. Egyre türelmetlenebbül várom az estét. Hidratermészetű hölgyek, ármánykodó urak, és ismeretlen, sötétben jött trubadúrok. Érdekes lesz...
oOoOo
Vidámság, illatozó ételek, nevetés, feszélyezett beszélgetések. Minden, ami egy tökéletes vacsorához kell. A szakácsok kitettek magukért, minden fogás csodálatos a maga nemében. A vadászok frissen elejtett vaddisznóval, őzzel, madarakkal tértek vissza, így semmiből sincs hiány. Az előkelő vendégek poharaiban a legjobb borok csillognak. Egy pillanatra nem maradnak üresen, erről gondoskodnak a szolgálólányok. Chloé tökéletesen vezette a dolgokat, míg én elvoltam. Mosolyogva pillantok feleségemre. Gyönyörű ma este is, szinte sugárzik, ahogy annak lennie kell. Egy gyémánt, aminek az a feladata, hogy mellettem csillogjon, és ezt remekül tudja. Mellette foglal helyet nemes anyja, akivel éppen kellemes társalgást folytatnak. Lady Desnoux egyenlőre nem mutatta meg, mivel érdemelte ki ezeket a borzalmas tényeket. Igencsak távolságtartóan köszöntött, tekintete hűvös volt mikor rám pillantott, de ezen kívül semmi. Még csak Chloé vonásait sem tudom felfedezni a természetellenesen nyugodt arcban. Persze ez valószínűleg az én hiányosságom. Másik oldalamon az apja ül. Ő sem kellemesebb társaság, ráadásul olyan, mintha egy sunyi menyéttel beszélgetnél. Apróra összegömbölyödik, és csak arra a pillanatra vár, mikor lankad a figyelmem és rám támadhat. Nem kedvelem jobban, mint legutóbbi találkozásunkkor. Persze kénytelen vagyok vele társalogni, de szerencsére Hector osztozik velem ebben a kényes feladatban. Kérése ellenére nem a Lady mellé ültettem. Itt sokkal több hasznát veszem, és láthatólag kedves apósom is kedveli. Bár nehéz megmondani hogy kedveli, vagy csak lehetőséget lát benne. Ki tudja... ha jól emlékszem van még egy lányuk, aki egészen fiatal még. Nem lepne meg, ha őt esetleg Hectornak szánná, hogy még tökéletesebben bebiztosítsa helyét. Bár kétlem, hogy ez tetszene öcsémnek, én pedig megfogadtam, hogy semmire sem kényszerítem. Legalábbis amíg nem muszáj.
Mire a fogások végére érünk, más asztaloknál a lovagok, kisebb nemesek már szörnyen vidámak. A bor, a sör megtette a hatását. Szerencsére őrségem a felügyelete alatt tartja a dolgokat, így nem történik verekedés. Már nincs sok hátra szerencsére, mert kezdek kifogyni minden erőmből. A sok műmosoly, álkedvesség fölemészti az ember tartalékait, főleg ha egy olyan embert próbál megnyerni, aki maga a tömör ellenállás. Csupán egy-két dalnokot kell meghallgatnom, egy- két dal, és utána elmehetek. Senki sem fog megharagudni, ha nem hallgatom végig az összeset.
- Edmour, ő az a trubadúr, akiről Ann beszélt! - Chloé hirtelen ragadja meg kezem, hangja remeg az izgatottságtól. Kíváncsian fordulok a titokzatos alak felé, és egy pillanatra bennem reked a levegő. Sokszor láttam már díszes, színes trubadúr ruhákat, de nem egy ilyen férfin. Magas, akár egy lovag, bár nem annyira erős izomzatú. Haja fekete, akár a vészhíreket hozó hollók tolla, szemei pedig smaragdként ragyognak. Szépen lassan mindenki elhallgat, ahogy észreveszik az emelvény előtt álló alakját. Egyszerű ember mégis... mégis magára vonzza a figyelmet. Különleges, határozott és kissé talán félelmetes. Valóban a sötétség hozta. Olyan, mintha csak a gyermeke lenne. Ha ruhái is feketék lennének, akár maga a járkáló halál is lehetne. Arcán mosollyal hajol meg felénk, tekintete csak egy pillanatra villan rám, ezen kívül hölgyemé teljes figyelme. Hogyan lehet valaki egyszerre ennyire félelmetes, és ennyire gyönyörű. Mint egy tökéletesen elkészített penge. Csodálatos műremek, mely bárkinek ékévé válhat, ugyanakkor halálos. Ezt érzem akkor is, mikor rá nézek. Tekintetem képtelen vagyok elfordítani róla, mintha csak valami mágia lenne. Érinteni akarom hosszú fekete tincseit, ám tudom, hogy amint hozzájuk érnék, vékony késekként hatolnának húsomba.
Csak döbbenten hallgatom. Szavai összemosódnak, egyszerű, lassan zubogó folyóként hatolnak fülembe, csupán hangjának dallamosságát vagyok képes felfogni. Elbűvölve figyelem, ahogy ajkai mozognak, szinte minden mást kizárok. Semmi sem létezik számomra, csak ez az ismereten, sötét ómen, aki hirtelen jelent meg kastélyunkban, de ki tudja meddig marad majd itt.
Hangos tapsra térek magamhoz. Cholé már nem fogja a kezemet, hanem állva ünnepli új trubadúrunk. A többi ember, persze azok, akik még elég józanok hozzá, követik úrnőjüket. Látom az elragadtatást, a csodálatot hölgyem arcán, és még az édesanyja is mintha valami öröm félét mutatna, bár ebben nem vagyok egészen biztos. Hagyom kicsit az ünneplőket, közben igyekszem összeszedni saját magamat is. Miért volt rám ekkora hatással? Hiszen ugyanolyan énekes, mint a többi. Egy szegény férfi, akinek célja hogy elbűvölje az előkelő hölgyeket, és elnyerje a szívüket. Mégis én viselkedtem úgy, ahogy húgaimtól várnám el. Biztosan csak szokatlan külseje váltotta ezt ki belőlem. Valóban nem gyakran látni errefelé hozzá hasonlókat. A királyság egy távoli pontjáról érkezhetett. Bár ha nem csalódok hölgyemben, akkor úgyis meg fogjuk tudni. Addig nem ereszti, míg mindent meg nem tud erről a csodálatosan titokzatos férfiról. Ő már csak ilyen.
Székemről fölemelkedve jelzem, hogy figyelmet szeretnék, mire viszonylag gyorsan el is hal a már amúgy is gyenge taps. Tekintetem találkozik az ismeretlenével, és egy pillanatra ismét elvesztem fejem. Lehunyom szemeim, háromig számolok, majd intek neki, hogy jöjjön közelebb.
- Ki az, aki megtisztelt minket ezzel a csodálatos költeménnyel? - teszem föl a kérdést, de kerülöm tekintetét. Fordítva lenne illendő, de... de valamiért, egy egészen aprócskát tartok tőle. Túlságosan... túlságosan okosnak tűnik. Biztosan több ész s ravaszság szorult belé, mint tanácsadóim többségébe.
- Guirat de Montesquiret, uram - meghajlással köszön, arcán egy mosollyal. Olyan mosollyal, mait nem igazán tudok hová tenni. Egyszerre gúnyos, elégedett, és... és nem is tudom. Furcsa. Nem ismerő a neve. Sosem hallottam még, vagy ha mégis, akkor nagyon régen. Oly régen, hogy már lekoptatták az idő apró porszemei. Guirat. Érzem, ahogy Chloé belém karol. Tudom mit szeretne. Aki ilyen örömet okoz hölgyemnek, azt jutalom illeti. Na de milyen? Ezt... ezen gondolkodnom kell. A közelében valahogy nem forog olyan gyorsan az eszem, mint máskor. Mintha megfagytam volna.
- Örömünkre szolgálna, ha még egy dallal szórakoztatnál minket. Hölgyem el van ragadtatva hangodtól - oldalra pillantva látom ahogy Chloé arca halvány pírba borul. Milyen gyönyörűséges.
- Enyém a megtiszteltetés, hogy egy ilyen gyönyörű teremtésnek énekelhetek. Egyetlen dalom sem vetekedhet szépségével - a bók megtette a hatását. A trubadúr vissza is tér helyére, én pedig izgatott hölgyemhez hajolok, hogy csak ő hallhassa szavaim.
- Sajnálom kedves, de fontos dolgom van. Élvezd a vacsorát, a szüleid társaságát, és jutalmazd a trubadúrt belátásod szerint - apró csókot hintek ajkaira, mire mosolyogva bólint. Sajnálom, hogy képtelen vagyok megadni magam szépségének... sajnálom. - A hálószobában várlak majd - suttogom még utoljára, majd búcsút veszek szüleitől is, és testőreim társaságában elhagyom a zajos csarnokot. Képtelen lettem volna még egy dalt meghallgatni. Bele sem merek gondolni, hogy az miféle hatással lett volna rám. Tekintete így is kísérteni fog. Ki vagy te, Guirat de Montesquiret?
|
|
