 Karakter: Roberta Nelson (kitalált)
A város éjszakai fényei színes kaleidoszkópként suhannak el mellettünk, ahogy a szirénázó mentőautót követjük, a rendőrautóval, mi is szirénázva. A sok vijjogástól már kicsit zsong a fejem.
Kifelé bámulok az ablakon, de tudom, hogy engem bámul. Mióta először meglátott, Cole őrmester szinte le sem veszi rólam a szemét, no és nem azért, mert aggódik az épségem miatt, vagy, hogy megszöknék. Nem. Azzal a kéjsóvár pillantással bámul, amivel a lúzer pasik szokták stírölni a számukra teljesen elérhetetlen, über-menő csajokat. Ez csak azért szánalmasabb még a szokásosnál is, mert én egy 17 éves lány vagyok, Cole őrmester pedig egy közel negyvenes pasas, és ráadásul – mint ahogy a beosztása is sugallja – rendőr. Persze, ha jóindulatú volnék, ráfoghatnám, hogy a szerelésem miatt bámul annyira, amit egy jó 10 cm-es, króm tűsarkú, láncos, bokacsizmával egészítek ki. Tény, hogy ilyen cuccokban a legtöbben csak metál-koncerteken, vagy klubokban mernek mutatkozni, de nekem ez a hétköznapi viseletem – párszor már hazazavartak a suliból emiatt, mondván, hogy túl kihívó a ruházatom. És ez még az egyik legszolidabb göncöm, talán még egy kiló szegecs sincs rajta – van olyan dzsekim, aminek a vállából húszcentis, króm szegek állnak ki. Igaz, a piros-fekete bőrdzseki alatt csak egy fekete melltartó van, és a dzsekit nincs mivel összefogni, mivel sem gomb, sem csat, vagy zipzár nincs rajta, így, szabadon láthatja mindenki a testemet, ahogy mozgok – bár, most épp ülök, Cole őrmester legnagyobb bánatára. A fekete bőr/csipke nadrág úgy simul a combomra, és a fenekemre, mintha testfestés lenne, a fekete csipkebetéten keresztül izgalmasan sejlik át tejeskávé színű, selymes bőröm. Rafinált szabása egészen szürreálisan tökéletes, és izgató formájúnak mutatja csípőmet, és fenekemet, amelyekkel amúgy efféle optikai tuning nélkül is kőkemény merevedést tudok okozni a pasiknak – ehhez persze, elengedhetetlenek 80-55-80-as méreteim. Nagyon szoktak utálni a butikokban, mert 0-s méretet hordok. Tudom magamról, hogy olyan testem van, amivel minden pasiból kihozom a benne szunnyadó pedofilt – 17 évem ellenére a legtöbben még jóindulattal is csak egy fejlettebb 15, de inkább csak 13-14 évesnek néznek – még akkor is, ha nincs is benne, és pofátlan módon nem is rejtegetem előlük!
Cole őrmester végül megköszörüli a torkát, de még így is érzem hangjában az izgalmat, az elfojtott vágyakat:
- Biztos, hogy az igazat mondod, kislány? – kérdezi szenvtelennek szánt hangon, de közben a szeme gyakrabban kalandozik a combomon, mint az úton. Dean, a volt pasim szerint magasságomat meghazudtolóan hosszú, gyönyörű, nimfa combjaim vannak, minden pasi megőrül az ilyen formás, feszes combokért – Semmi mást nem láttatok?
- Azt hiszi, hogy hazudok? – kérdezek vissza olyan ártatlanul, mint egy kis kóristalány, meglehetősen éles kontrasztot alkotva, kissé talán gyerekkurvás megjelenésemmel.
- Talán. Talán nem – vonja meg a vállát – Egy ilyen dögös lány egy erdőben egy olyan pénzes pasival, mint az az ügyvéd… És ezt a göncöt sem a zsebpénzedből vetted!
- Mit akar ezzel mondani? – nézek rá, kisség összeszűkülő szemekkel.
- Hát, van egy elméletem – vonja meg a vállát – Szerintem leszoptad a pasast, aztán az meggondolta magát, és nem akart kifizetni. Erre te lepuffantottad!
Egy hosszú pillanatig merően bámulok rá, aztán fölényesen elnevetem magam, de, persze, közel sem vagyok annyira nyugodt, mint amilyennek látszhatok. Nagy színész tudok lenni.
- Magának elgurult a gyógyszere, őrmester! Tizenhét vagyok, maga szerint árulom magam az utcán?
- Tizenötnek sem látszol, jó pénzt keresnél vele, az biztos – s immár sokadjára járatja végig rajtam a szemét, szinte felfal a pillantásával. Kihívóan megnyalom az ajkaim, és olyan erotikusan búgó hangon kérdezem tőle, amitől szerintem közel elélvez:
- Na, és magának mit érne meg, ha itt, és most lecummantanám?!
Zavartan köhécsel, ahogy félrenyel. Persze, tudom, hogy visszakozik, hisz’ zsaru, nem tehet mást, de mindesetre nagyon beégettem a fickót, de magának kereste a bajt. Ő sétált bele a zsákutcába.
- Hát… izé… – keresi a szavakat, aztán azért csak visszatér a hűvös zsaru-tempóhoz – Khm… Szóval azt állítod, hogy nem találkoztál ezzel a férfival korábban?
- Igen.
- Ha alaposan megvizsgáljuk a pasit, nem fogjuk megtalálni a DNS-mintádat a farka környékén?! – kérdezi olyan hangsúllyal, amiből csak a hülye nem érzi ki, mennyire vágyik rá, hogy az ő farka környékén viszont megtalálhatók legyenek a DNS nyomaim. Hát, sok helyen megtalálhatjátok, de Randy farka körül biztosan nem! Mondjuk, a kocsijában sajnos több helyen is…
- Mondtam már, őrmester, hogy nem vagyok kurva! Sokan néznek annak, ami viszont kibaszottul nem érdekel, de nem vagyok az!
- Mond neked valamit az a név, hogy Randolph Brooks? – vált hirtelen témát.
A picsába, hogy ne mondana! – húzom el a számat magamban.
- Nem – nézek rá olyan ártatlan szemekkel, mint aki azt sem tudja, hogy hol van.
- Nem beszéltél vele, mielőtt megölte magát?
- Hogy beszéltem volna, ha egyszer holtan találtunk rá?! – vonom fel a szemöldökömet érdeklődőn.
- Akkor ezek szerint nem láttátok élve? – most a szemembe néz, és nem a melleimre.
- Nézze, őrmester, kezd baromira unalmas lenni ez a beszélgetés! – fújok nagyot – Mondtam már, hogy kimentem az öcsémmel kicsit levegőzni az erdőbe, és akkor találtunk rá Ran… Mr. Brooks hullájára!
Nem nézek a pasira, mintha nem is vettem volna észre a kis botlást. Majdnem elszóltam magam, amikor Randy-nek akartam nevezni. Csak remélem, hogy nem vette észre a kis megingást. Szerencsémre, az utca végén feltűnik a Tampa General hatalmas épülete, így Cole őrmester egyelőre felhagy a faggatózással. Tudom, hogy nem úsztam meg a dolgot, mert ez a perverz zsaru addig nem nyugszik, míg rám nem bizonyítja, hogy egy tiniribi vagyok, és hazudok, és igen is, beszéltem Randy-vel. Ami egyébként igaz is. Mármint, hogy beszéltem vele.
Amúgy, ez a péntek is éppúgy indult, mint a többi. Csak, aztán elkúródott.
A suliban teljesen jól elvoltam, nem volt semmi zűr. A biznisz is egész jól ment, ma is akasztottam egy jó ötvenest, úgyhogy minden nagyon szépen ment. Egészen addig, amíg Pete-tel – Gregory nem volt velünk, mert baseball edzésen volt – össze nem futottunk azzal az eszelős fazonnal! Mindig utólag okos az ember, most már tudom, hogy nem kellett volna beleokoskodni az ügybe, szépen, nyugodtan fullasztotta volna bele magát a szájbakúrt kipufogó gázba, ha annyira akarja! De nem, nekem a jótétlelket, az angyalkát kellett játszanom, és meg kellett próbálnom megakadályozni!!! Most meg itt ülök, egy rendőrautóban, azt bizonygatom, hogy nem vagyok prosti, miközben az öcsém egy kelkáposzta értelmi színvonalát kissé alulmúlva szopja az ujját a mentőben, és anyám ahelyett, hogy dolgozna, épp most rúgatja ki magát, isten tudja, hanyadszorra!!!
Fasza, Boby, nagyon tudod, hogy kell keresztbeverni az egész családnak! – szidom magam, de, persze, tudom, hogy ettől nem lesz jobb.
Percekkel később már a kórház folyosóin sietünk, két betegszállító Pete-et tolja egy hordágyon, közben egy orvos csatlakozik hozzánk. Anyu az ágy mellett siet, Pete kezét szorongatja, én mögöttük baktatok, kicsit lemaradva, minden lépésemmel jól hallhatóan megcsördülnek a láncok a csizmáimon. Mögöttem Cole őrmester, akinek szemei kocsányokon lógva tapadnak a fenekemre, nem is kell látnom, hogy tudjam. Nem törődök vele, megszoktam már, hogy vonzom a hímeket – kortól függetlenül – mint mágnes a vasat.
Az orvos – fiatal, megnyerő külsejű pasas – is vet rám egy hosszú pillantást, szemeiben érdekes csillogással, majd sietve anyumhoz fordul, és Pete-ről kérdezősködik. Mióta van ebben az állapotban, meg, hogy ki talált rá, mi történt vele, s hasonlók. Aztán ők bemennek egy vizsgálóba, én pedig kint maradok a váróban, ahol a tévében épp a hírek mennek.
- …holtan találták Randolph Brooks-t, egy Tampa-széli erdőben, az elsődleges vizsgálatok szerint valószínűleg öngyilkos lett. Brooks, a gengszterek ügyvédje képviselte volna, a bérgyilkossággal vádolt Ted Hewitt-ot, közismert nevén, a Sakált, a következő hónapban kezdődő, az eltűnt, és halottnak hitt szenátorasszony, Grace Davies ügyében.
- Holtest nélkül – folytatja a másik hírolvasó – a vádnak nem sok esélye van tárgyaláson, és Brooks halála tovább nehezíti a helyzetet. Bizonyos, bennfentes források szerint Andrea Reed szövetségi főállamügyész pillanatnyilag nem áll a helyzet magaslatán.
- Ha nincs holttest, akkor elmarasztaló ítélet sem lesz – szúrja közbe az előző hírolvasó, majd ismét a férfi folytatja.
- Így van, és akkor Ms. Reed arca nem kerül a címlapokra, bármennyire is szeretné…
- … a CNN nem készít vele interjút, s a Capitolium is sokkal távolabb kerül – fejezi be a nő.
Ezalatt, a képernyőt egy nagyon elegáns, gyönyörű nő képe tölti ki. Magas, manöken alkatú, veszett magas, és veszett drága tűsarkújában tiszteletet parancsolóan magasodik a körülötte álló férfiak fölé. Úgy saccolom, hogy cipője nélkül is biztosan több mint 180 centi, azokban meg 195 is megvan, ha nem több. Sugárzik belőle ez erő, és a hatalom, még a tévén keresztül is érezni, hogy tartanak tőle a körülötte állók. Az ilyen típusú csajokat csodáltam mindig. Sosem vágytam rá, hogy én magam olyan legyek, mint például ő, de az ilyen nők tudnak igazán lenyűgözni, az ilyeneket tudtam mindig csodálni. Harmincas éveinek közepén járónak tűnik, de ha egyszer szövetségi főállamügyész, akkor biztosan elmúlt már negyven éves, talán már negyvenöt is lehet. Vagy iszonyúan szerencsés alkat, vagy iszonyúan sokat költ plasztikai sebészre, és botoxra! – állapítom meg, mivel nyomát nem tudom fellelni a beavatkozásoknak. Ez utóbbival nekem semmi bajom nincsen egyébként. Ha valaki úgy érzi, hogy egy kis fúrás-faragás az előnyére válik, és valóban jobban is néz ki tőle, akkor az szerintem nagyon rendben van. Én is meg fogom szabatni magam, ha úgy érzem, hogy szükségem lesz rá, de most jól érzem magam így a bőrömben.
Miközben én a tévét nézem, Cole őrmester olyan közel áll hozzám, a hátam mögött, szinte érzem a merev farkát a fenekem vájatában. Tudom, hogy miért teszi. Egyrészt, szeretne megfélemlíteni. Azt reméli, hogy az előbbi hírt látva, hallva, rájövök, hogy milyen súlyos ügybe keveredtem, és talán megtörök ennek a súlya alatt. A másik, hogy ha már nem érhet hozzám, legalább az illúziója meglegyen, hogy ott van a farka, ahol ő a legjobban szeretné, hogy legyen…
Ellépek előle, anélkül, hogy hátrapillantanék. Dörzsölt csaj vagyok, nem ma jöttem le a falvédőről, a Solitarity Designs miatt önmagában becsukhatnának három évre. Egy hírrel, és a seggembe érő farkával nem különösebben tud megfélemlíteni, ahhoz sokkal több kell.
Leülök a vizsgálóval szemközti padra, s előveszem a telefonomat. A bugyuta játékok egyikével kezdek játszani, hogy menjen az idő, míg Pete-et vizsgálják. Cole őrmester közben elmegy, s csak percekkel később tér vissza, egy doboz Coca Cola-t hoz magával.
- Tessék – nyújtja át, egy halvány, barátságos mosoly kíséretében. Aha, taktikát váltottunk! – gondolom gúnyosan, de nem mutatom a véleményem. Kicsit bizalmatlanul ugyan, de átveszem tőle az italt, és kibontom.
- Köszönöm! – mondom neki, halványan biccentve. Csak, mert rocker vagyok, nem vagyok bunkó.
- Mi történt az arcoddal? – kérdezi aztán.
Önkéntelenül is a sebhelyhez emelem a kezem, ahol Randy képen dörgölt a pisztollyal. De gondolkodás nélkül lököm a fal dumát:
- Az egyik srác… – húzom el a számat – Mondjuk úgy, hogy kissé túlhevült a fiú, és muszáj volt lehűteni.
- Erőszakoskodott?! – kérdezi mohón, s nem tudom eldönteni, hogy mi izgatja fel jobban? Az, hogy egy srác maga alá akart gyűrni, erővel, vagy az, hogy nem hagytam, és lerúgtam magamról?
- Nem komoly – vonom meg a vállam flegmán – Azon a környéken ez teljesen hétköznapi dolog…
- A nemi erőszak, az komoly bűncselekmény, hogy hívják a fiút?!
- Egyrészt nem történt erőszak, másrészt már lerendeztük! – vetem oda foghegyről. Cole megint kérdezne valamit, amikor egy nagyon helyes, huszonéves nővér lép oda hozzánk:
- Roberta? Roberta Nelson? – kérdezi barátságos mosollyal tőlem.
- Igen? – nézek fel rá, s nem kerüli el a figyelmemet Cole szemének csillanása, ahogy nem tudja eldönteni, vajon engem stíröljön tovább, vagy inkább a nővért is megcsodálja?
- Én Crystal vagyok. Gyere velem, rendben? – int a nővér a háta mögé.
Ahogy ellépünk Cole mellett, cinkosan összekacsintunk Crystal-lal, és olyan szexi riszálással sétálunk el, hogy szinte hallom, ahogy beleélvez a nadrágjába.
A nővér egy másik vizsgálóba vezet, és ellátja a horzsolást az arcomon, majd átvezet egy kórterembe, ahol Pete fekszik az ágyon, anyuval. A doki elmeséli, hogy mi baja van Pete-nek. Poszttraumás stressz állapot. Remek. Azzal nem sok mindent lehet csinálni, egyszer csak magához tér. Vagy nem. Király.
Az éjszaka tulajdonképpen nem történik semmi. Még aludni is tudunk egy kicsit.
Hajnalban anyu persze dolgozni akarna menni, de nem mehet, mert Pete-et nem engedi haza a doki, és azt mondja, hogy nagyon fontos lenne, hogy anyu mellette legyen, amikor magához tér. Hát, úgy nézem, hogy ha ennek egyszer vége lesz, akkor anyu megint kereshet új munkát magának… Ráadásul, mivel nincs betegbiztosításunk, majd még a kórházi számlát is fizethetjük. Szuper, Boby, ezt nagyon faszán elintézted!
Aztán, hogy még vidámabb legyen a reggel, kiderül, hogy tízkor, ráadásul még az FBI is ki akar hallgatni, nem kisebb személy, mint Andrea Reed szövetségi főállamügyész jelenlétében. Na, ez kellett még nekem!
Szereznem kell egy ügyvédet!!!
* * *
- Hová, hová ilyen sietősen, kicsi lány?! – hallom az egyik középkorú, öltönyös pasas hangját, kissé talán ingerülten, ahogy szinte fellököm, amikor befordulok a sarkon.
- Istenem, Drew, azt a segget nézd!!! – mondja izgatottan, de halkan, mellette lépdelő társának, egy másik, fiatalabb.
- Az popsi, barátom, de a legédesebb, amit valaha láttam!!! – válaszolja a haverja.
Csorgassátok csak a nyálatokat, öltönykék! – gondolom gúnyosan, s zavartalanul folytatom utam.
Valószínűleg legalább két okból, de inkább háromból vonom magamra a járókelők figyelmét. Egyrészt, inkább kibaszott dögös vagyok, mint csak nagyon. Másrészt, a legtöbb velem egykorú csaj még menni is alig tud azokon a 10 centis tűsarkakon, amiken én jobban futok, mint pár osztálytársam sportcipőben! Harmadrészt, valószínűleg, ilyen szerelésben nem túl gyakran jelennek meg Tampa-nak ebben a menő utcájában.
Nagyon kellemes, napfényes reggel van. A 21 fokos, hűs levegő finoman simogatja a bőrömet, felpezsdíti a vérkeringésemet. Imádom Tampa-t, a legjobb ötletünk az volt, hogy ideköltözünk. Február vége van, reggel kilenc óra, és 21 fok van. Chicago-ban, most jó, hogy ha nem fagy! Imádom Floridát!
Olyan lendülettel viharzok be az irodaházba – az egyetlenbe, amiről tudom, hogy tele van ügyvédi irodákkal – hogy a portásoknak felocsúdni sincs idejük, csak nyálcsorgatva bámulnak utánam, ahogy beugrok a liftbe, amelynek az ajtói épp záródnak.
Odabent megáll az élet.
A lift tele van aktakukacokkal. Elegáns öltönyös pasasok, Chanel-kosztümös iroda-ribancok – igaz, egyik-másik meglehetősen vén kurva már. A pasik kigúvadó szemekkel stírölnek, a csajok meg zöldek az irigységtől. De nem nagyon veszek tudomást kitüntető figyelmükről, elmélyülten tanulmányozom a lift falán a kiírásokat, amelyekből megpróbálom kitalálni, hogy vajon hányadik emeleten is fogok kiszállni?
- Bocsesz, szabad lesz?! – kérdezem fesztelenül a mellettem állóktól, miközben próbálok keresztülnyúlni közöttük, hogy megbökjem a 11-es gombot a kezelő panelen, amely számot gondos mérlegelés, vagyis találomra történő kiválasztás útján határozok meg.
Én nagyon jól szórakozom, míg a liftben tartózkodok. Élvezem a fickók kéjsóvár pillantásait, szinte érzem a zsúfolt kabinban, ahogy megmerevednek rég nem használt tagjaik. A nők össze-összesúgnak mögöttem, tuti biztos, hogy az a téma, vajon mennyire drága kurva lehetek, és hogy micsoda gyalázat, hogy már ilyen kislányok is hivatásosak lesznek?! Ismerem a dörgést, nem ez lenne az első eset, elvégre Cole őrmesternek is az a fixa ideája, hogy ribanc vagyok.
A lift végül döccenve megáll a 11-ik emeleten, s én elhagyom a kabint, a hímneműek lemondó sóhaja kíséretében.
Nyüzsgő, irodaházi folyósóra érkezem. Jobbra is, balra is, míg a szem ellát, irodák sokasága, gondolom, a fordulókon túl ez ugyanígy folytatódik. A folyosókon emberek mászkálnak céltudatosan, és kevésbé céltudatosan. Ez utóbbiak táborát gyarapítom – mégpedig a legkevésbé céltudatos egyeddel – ahogy találomra elindulok az egyik irányba, történetesen a jobbik irányba. Ahogy a folyosón lépkedek, csizmámon a láncok csörgése új színt visz az irodaház unalmas zsongásába. Az irodák ajtói előtt elballagva mindegyiken alaposan megszemlélem a feliratokat, s – ha azok nem tejüvegből vannak – akkor a mögöttük meghúzódó előtereket is.
- Segíthetek valamiben, édesem? – hallok egy nyájas hangot a hátam mögött.
Ahogy megpördülök egy magas, nagydarab, kövér, ötvenes pasast pillantok meg, mohó vigyorral méreget. Kopaszodó feje búbján megcsillan az ablakokon beszűrődő napfény.
- A tripperpöcsű jókurvanénikéd, az a te édesed! – villantok a pasasra egy farokállító mosolyt – De amúgy, köszi, elboldogulok!
Azzal sarkon fordulok, és otthagyom a pasast, aki nyikkanás nélkül, üvegesen döbbent tekintettel meredt maga elé, amikor még láttam.
Elmélyülten válogatok az irodák között, végül benyitok az egyikbe, amelyik kellően bizalom gerjesztően néz ki. Odabent eléggé zsúfolt előtérben találom magam, szemmel láthatóan nagy a forgalom, s a telefon is majdnem folyamatosan csöng. A fiatal, sztereotip, csinibaba recepciós negédes műmosollyal szólna a telefonba, ám félrenyel, amikor meglát.
- Khm… – köhög kicsit, majd nagy nehezen kinyögi – Peck… khm… És khm Társai ügyvédi iroda, kérem, várjon! – majd felé szól – Segíthetek valamiben?
- Ügyvédre van szükségem – mondom neki.
- Nagyon jó helyen jársz! – villantja rám műmosolyát – Műtét volt, vagy gyógyszeres kezelés? Netán plasztikai sebészet?!
- Úgy nézek én ki, cunikám, mint akinek át kell szabatni a fejét? – kérdezek vissza rámenősen.
- Melyik kórházban történt az eset? – ráncolja a homlokát, attól féltem, hogy a nagy gondolkodásban esetleg megfájdul a feje.
- Szakadj már le a kórházról, semmi köze hozzá! – tájékoztatom a helyzetről – Kell egy ügyvéd, mert bonyi az életem!
- De mi csak orvosi műhibákkal foglalkozunk!
- Ó, basszus, akkor mindjárt elszaladok a General-ba, kivetetem a vakbelem, hátha közben a kampót a hasamban felejtik! – fakadok ki, és sarkon fordulva otthagyom.
Még két irodába nyitok be, de egyik sem nyeri el a tetszésemet, végül a folyosó végén, egy nagyon visszafogott, de elegáns ajtó előtt torpanok meg. Az ajtón egyáltalán nem hivalkodó felirat: McGregor Ügyvédi Iroda.
Rövidet koppantok a tejüvegen, majd benyitok.
Az iroda nem túl nagy, visszafogott eleganciával van berendezve. Az íróasztal egyedül árválkodik, nem ül mögötte senki, viszont egy ajtó nyílik a helyiségből, amelyen keresztül egy másik, hasonlóan berendezett szobába jutok.
Itt viszont, az asztal mögött ül valaki, aki jöttömre felpillant, s egy nagyon hosszú pillanatra ledermedve bámul rám. Én hasonlóképpen bámulok vissza őrá. Hogy ő miért van lefagyva, azt nem tudom – persze, sejtem – hogy én miért? Mert vártam valakit, egy középkorú, 40-50-es, elhízott pasast, kopaszodó, vagy éppen deres hajú, esetleg szemüveges, nem túlzottan vonzó megjelenésű fickót, a filmek sztereotip, dolgos, ám nem túl sikeres, balek, második vonalas ügyvédjét.
Ezzel szemben az asztal mögött egy igencsak jóképű srác mereszti rám a szemeit!
Srác, mert legfeljebb 22-24 éves lehet, amit nagyon csodálok. Valószínűleg a McGregor nevű pasasnak az asszisztense lehet, ilyen fiatalon nem lehet ügyvéd, a saját érdekemben sem! Arca férfias, szabályos, majdhogynem modell szépségű, orra egyenes, erőt sugárzó, ajkai nem túl teltek, inkább klasszikusan férfias vonalúak, álla nem túlzottan széles, enyhén szögletes. A nagyon férfias, markáns arcot tépett, fekete, kissé borzasnak tűnő hajzat keretezi, igazán fiatalos, lezser, mégis elegáns összképet mutatva. Ezt csak tovább erősíti az elegáns, nagyon halvány már-már fehérnek tűnő, kék ing, amelynek a felső két gombja könnyedén nyitva, látni engedi a nem túlzott tömegű, de szépen kirajzolódó mellizmok felső ívét, kulcscsontjának izgató vonalait. Azt a kurva! Ezt a pasit nem rugdalnám ki az ágyamból! – ámulok el az igencsak vonzó látványon!
- Khm! – köszörüli meg a torkát, s finoman megrázza a fejét, majd érdeklődve pillant rám – Jó reggelt! Segíthetek valamiben… – akad el a mondandójában, s homlokráncolva mintha a megfelelő megszólítást keresné.
- Boby! – mondom neki halvány mosollyal, élvezem, hogy enyhén zavarban van. A pasik általában nem tudják eldönteni, hogy lány, vagy nő, 13 éves, vagy 18, te, vagy maga, és hasonlók.
- Köszönöm! – biccent halványan – Szóval, segíthetek valamiben, kedves Boby?
- Igen! Beszélnem kell Mr. McGregor-ral! – vágom rá azonnal. Nincs időm, már csak háromnegyed órám van tízig, és még vissza is kell érnem a kórházba, egy ügyvéddel az oldalamon!
- Ezen már túl vagy! – áll fel az asztal mögül, és felém lép.
Szép, magas srác, magasabb, mint ahogy azt ültében gondoltam – tűsarkúmban én éppen 170 centi vagyok, és a szemem az állával van egyvonalban. Teste karcsú, klasszikus, férfias vonalú, hosszú lábak, keskeny csípő, hajszállal vékonyabb derék, széles vállak, felsőteste szép, nyúlánk „V” alakot formáz.
- Samuel McGregor vagyok! – lép elém, jobbját nyújtva felém.
- Nebazdmeg! Egy mezei pacsirta!!! – fakadok ki csalódottan – Csúcs!
- Hogy mondod? – lepődik meg.
- Á, semmi, felejtsd el! – legyintek lemondóan – Nekem ügyvéd kell, nem egy gyakornok!!! – és fordulnék ki az ajtón.
- Tizenhárom évesen fejeztem be az általános iskolát, tizenöt évesen a középiskolát, mindkettőt kiemelt igazgatói elismeréssel – hallom a nyugodt hangot a hátam mögött – Tizennyolc évesen végeztem a Harvard-on, summa cum laude. Három évig voltam Tampa legpatinásabb ügyvédi irodájában, a Martin & Barnes-ban ügyvédbojtár, részt vettem a híres Finch-perben, és én dolgoztam ki a Martin & Barnes stratégiáját abban az ügyben, amivel végül megnyertük a pert.
Jól hangzik! – állok meg az ajtóban, de nem fordulok meg, nehogy már azt higgye, hogy le vagyok nyűgözve. Amúgy, kicsit le vagyok…
- Miért szeretnél ügyvédet? – kérdezi aztán.
- Egy faszt szeretnék én ügyvédet! – fordulok meg aztán dühösen, s ez csak kis mértékben megjátszott – Utálom az ügyvédeket, mind csak arra utazik, hogy kicsalja az ember pénzét, ami persze nincs is!!! Kell egy ügyvéd!!!
- Miért hiszed, hogy kell egy ügyvéd neked?
- Mert én vagyok Roberta Nelson!
- Na, most már legalább a nevedet tudom! – mosolyodik el – Na, és tudnom kellene, hogy ki az a Roberta Nelson?
- Én találtam meg azt a szétlőtt fejű ügyvédet!!! Te nem olvasol újságot?! – szúrok oda neki.
- Nem ezt kérdeztem, hanem, hogy miért hiszed, hogy szükséged van egy ügyvédre? – vonja fel a szemöldökét.
- Mert tíz órakor kihallgat Andrea Reed – sóhajtok nagyot, lemondóan, és leroskadok az egyik bőrkanapéra.
|
