Bizonytalanul nézek végig a bátyám kezében fekvõ ruhán, és ha lehet, még bizonytalanabbul érintem meg az anyagot, de az elsõ simítás után vissza is húzom a kezem. Túl szép és túl puha, olyan, mint a színtiszta selyem... Soha nem viseltem még ehhez hasonló holmit, és nem értem, most mivel érdemeltem ki ezt.

- Gyönyörû, ugye? – kérdezi Viserys mosolyogva, szokatlanul jó kedve van ma.

- Valóban az enyém? – nézek fel rá. – Miért kapom?

- Illyrio ajándéka – feleli büszkén. – A színe kiemeli a szemed színét, ráadásul kapsz mellé rengeteg ékszert, aranyakat és köveket. Úgy kell kinézned, mint egy hercegnõ!

Bizonytalanul bólintok. Továbbra sem értem, miért halmoz el minket Illyrio tanácsos ennyi és ilyen drága ajándékokkal, hosszú ideje járjuk már a Szabad Városokat egymás után, volt idõm megtapasztalni, hogy manapság nem kap valaki csak úgy ajándékokat. Még az Illyrio tanácsoshoz hasonlóan gazdag és jó ismeretségekkel rendelkezõ emberek sem osztogatják õket csak úgy, megfelelõ ellenszolgáltatás híján.

Ennek ellenére nem merek rákérdezni a dologra. A bátyám annak a napnak él, amikor majd elfoglalhatja a Vastrónt, és meggyõzõdése, hogy akkor majd visszaszolgáltatja a tanácsosnak az ajándékokat. Ha pedig bárki is meg merné kérdõjelezni Viserys szavait és a tervei megvalósulását, az felébresztené vele a sárkányt.

- Hamarosan megérkeznek a szolgák, hogy megfürösszenek – folytatja, majd a tarkómhoz nyúl, hogy kioldja a rajtam lévõ tunikát rögzítõ pántokat. Kritikusan méri végig a testemet a tekintetével. – Meg kell mutatnod nekik, hogy már egy asszony testével rendelkezel! Még ha ez nem is feltétlenül látszik... – teszi hozzá elégedetlenül, miközben ujjait végigfuttatja a melleimen.

Lesütöm a szemeimet, a szolgálók pedig éppen ekkor érkeznek meg a hatalmas szobába, kezükben a konyhából hozott dézsákkal. Az erkélyajtóval szemben álló tágas kádba öntik a dézsákban lévõ forró vizet, hamarosan az egész szobát megtölti a gõz.

- Ma este tökéletesnek kell lenned – emeli fel a fejem Viserys, hogy mélyen a szemembe nézhessen. – Meg tudod ezt nekem tenni, igaz? – szorítja meg az államat erõsen. – Ugye nem akarod felébreszteni a sárkányt?

- Nem – felelem nagyot nyelve.

- Helyes – mosolyodik el elégedetten. Ellép tõlem, és kifelé indul a szobából, de az ajtóból még visszafordul. – Amikor majd megírják az uralkodásom történetét, drága húgom, azt fogják mondani, hogy ma este kezdõdött.

Miután elhagyta a szobát, sóhajtva indulok el a már felöltött kád felé. A víz felszínérõl felszálló gõzben érzõdik a fürdõbe kevert finom olajok illata, viszont maga a víz még mindig tûzforrónak tûnik, és ahogy belelépek, annak is érzõdik, de a szemem sem rebben. Viserys megtanította nekem, hogy semmi sem lehet túl forró egy Targaryennek, hiszen a mi házunk a sárkány háza. A tûz a vérünkben van, sem forróság, sem láng nem árthat nekünk.

Az egyik szolgáló megmossa a hajamat, míg a másik, egy fiatal lány a hátamat és a lábaimat súrolja le, folyton azt hajtogatva közben, hogy milyen szerencsés vagyok. Ódákat zeng Khal Drogo gazdagságáról, a hatalmas khalasarjáról, arról, hogy milyen jóképû és rettenthetetlen. Amikor azt mondja, hogy nála még a szolgálók is arany ékszereket viselnek, eszembe jutnak a Viserys által ígért ékszerek, amiket ajándékba fogok kapni, és a forró víz ellenére is kiráz a hideg.

***

Csendesen állok Illyrio tanácsos és Viserys között, egy lépéssel mögöttük. A tanácsos hatalmas palotájának fõlépcsõje tetején állunk, és már egy ideje Khal Drogo érkezésére várunk. Látom, hogy Viserys ideges és kezd türelmetlen lenni, engem viszont nem zavar a várakozás. Élvezem, hogy a langyos szellõ bele-belekap a ruhám könnyû anyagába, vagy a frissen kifésült hajamba, ilyenkor a nehéz ékszerek túl súlyosnak érzõdnek a csuklóimon és a nyakamon.

- Hol van már? – csattan fel a bátyám türelmetlenül.

Ujjai mindvégig az Illyriotól kapott kard markolatát szorítják, pedig pontosan tudom, hogy soha nem rántott még kardot valódi csatában.

- Csak türelem, felség – inti le Illyrio finoman –, a dothrakiak nem a pontosságukról híresek.

Mintha az istenek is csak Viserys türelmetlenségére vártak volna, a palota kapuja felõl lovak patájának határozott dobogása hallatszik. Visszafojtott lélegzettel fordítom a fejem a hang irányába, és hamarosan négy lovast pillantok meg felénk közeledni. Felidézem magamban a fiatal szolgálólány szavait, és így még csak nem is kell a legpompásabb lovat keresnem a szememmel, elég azt figyelnem, hogy a négy lovas közül melyikük magasodik a másik három fölé.

Ismét bennem reked a levegõ, amikor megpillantom, hogy valójában mind a négyen milyen hatalmasak... És az egyikük még így is egy fejjel magasabb, mint a többi. Lovaikat megállítják a lépcsõ aljában, Illyrio pedig széttárt kezekkel, üdvözült hangnemben indul el lefelé a lépcsõn, számomra ismeretlen, dothraki nyelven beszélve hozzájuk.

- Hadd mutassam be nagyra becsült vendégeimet! – szólal meg aztán a Közös Nyelven. – A Targaryen-házból származó Viserys, harmadik e néven, az andalok, Rhoynar és az Elsõk királya, a Hét Királyság Ura és a Birodalom Védelmezõje. Valamint húga, Viharban Született Daenerys, Sárkánykõ hercegnõje.

Ismét átvált a dothraki nyelvre, tovább sétálja feléjük, az én lábaim pedig szinte maguktól indulnak meg, hogy kövessem, de Viserys ujjai a csuklómra fonódnak, és nem hagy tovább menni, maga mellett tart.

- Látod a haját, húgom? – hajol a fülemhez, ujjai szorítása olyan erõs a csuklómon, hogy már fájdalmat okoz. – Nézd, milyen hosszú a varkocsa! Amikor a dothrakiakat legyõzik egy csatában, levágják a hajfonatukat, hogy mindenki lássa a szégyenüket. Khal Drogót még soha nem gyõzte le senki – suttogja szinte mámorosan. – Ettõl még ugyanolyan barbár marad, de õ közel s távol a legmesteribb gyilkos. És te leszel a királynéja!

Megborzongok a hangjától, a szavaitól, és az elém tárt lehetséges jövõképtõl, de ekkor Illyrio tanácsos hátrafordul, és felém nyújtja a kezét.

- Gyere közelebb, kedvesem! – szólít meg ismét a Közös Nyelven.

Viserys elengedi a kezem, ujjait a csuklómról ismét a kardja markolatára szorítja, én pedig engedelmesen elõre lépek, és lassan elindulok lefelé a lépcsõn. Érzem, hogy remegnek a kezeim, félek, de mindvégig Khal Drogo szemeibe nézek, ahogy felé lépkedek.

A sárkány vére vagyok, hajtogatom magamnak. A sárkány sohasem fél.

Négyük közül csak az egyikük visel egy vékony bõrmellényt, a többieken vagy csak az egyik vállukat takaró bõrvédõ van, vagy jóformán semmi... mint például Khal Drogón. Egyenes háttal és meztelen felsõtesttel ül a lován, egyedül egy széles bõröv van a derekán. Tekintetét mindvégig rajtam tartja, újra és újra végigmér, aztán csak néz, szint bámul. Az arcát figyelve látom, hogy fiatalabb, mint számítottam rá, nem lehet több harmincévesnél. A bõre a dothrakiakra jellemzõ fényes rézszínû, az arca kemény és kegyetlen, szemei hidegek és sötétek, akár az ónix. Arcát sûrû szõrzet borítja, szakállának az álla alá lógó része is varkocsban van.

Néhány hosszú, óráknak tûnõ percnyi figyelés után egyetlen szót sem szól, egyszerûen csak megfordítja a lovát, és elindul arra, ahonnan jött, nyomában a három lovassal. Megremegve fordítom a föld felé a tekintetem, nem egészen értem, mi volt ez, de a félelem még így is erõsebben tombol bennem, mint bármi más. Viserys többször is bántott már, amikor felébresztettem a sárkányt, de még az sem ijesztett meg soha úgy, mint ez a férfi.

- Hová megy? – szalad le Viserys is a lépcsõn.

- A szertartásnak vége – feleli Illyrio tanácsos.

- De... Hiszen nem is mondott semmit! – fakad ki a bátyám. – Tetszett neki egyáltalán?

- Higgye el, felség, tudnánk, ha nem tetszett volna neki – válaszol titokzatosan a tanácsos. – Már nem kell soká várnod. Hamarosan átkelhetsz a Keskeny-tengeren, hogy elfoglalhasd atyád trónját. Az emberek titokban már az egészségedre emelik a poharukat, a valódi királyukat követelik.

Tûnõdve pillantok a tanácsosra, ahogy elsétálnak mellettem, és csendesen követem õket. Sosem tudtam hova tenni Illyrio titokzatos rébuszait és azokat a halvány mosolyokat, amiket néha felfedezni véltem a szája sarkában, mikor a kémei jelentésérõl beszélt. Vajon csak hazudik a bátyámnak minderrõl? Lehetséges lenne, hogy Westeros népe nem várja vissza õt?

- Mikor lesz az esküvõ? – kérdezi Viserys.

- Hamarosan, minden bizonnyal – feleli a tanácsos tûnõdve. – A dothrakiak nem maradnak sokáig egy helyen.

- Tudom én, hogy kell bánni az ilyenekkel, mint Drogo – jelenti ki a bátyám fensõbbségesen, és bár nem látom az arcát, szinte érzem, hogy vigyorog. – Én adok neki egy királynét, és kapok tõle cserébe egy hadsereget.

- Én nem akarok a királynéja lenni – hallom meg a saját halk, bizonytalan hangomat, mire mindketten megtorpannak, és lassan felém fordulnak. – Kérlek, Viserys, én csak haza akarok menni... Kérlek!

- Akárcsak én! – mosolyodik el Viserys, de ahogy elindul felém, a szemeiben nyoma sincs a mosolynak, sokkal inkább az éledõ harag látszik bennük. – Viszont az otthonunkat elvették tõlünk. Szóval mondd csak, drága húgocskám, mégis hogyan menjünk haza?

Az államat az ujjai közé fogva emeli fel a fejem, kényszerítve, hogy ránézzek. Ujjai fájón mélyednek a bõrömbe, ahogy megismétli a kérdést.

- Nem tudom... – ismerem be remegõ hangon.

- Én tudom – veszi el az ujjait az államról, hogy aztán végigsimítson velük az arcomon. – Egy hadsereggel térünk haza, drága húgom! Khal Drogo hadseregével. És ha ennek az az ára, hogy hozzámenj és vele hálj, akkor azt fogod tenni – mosolyog rám. – Azt is megengedném, hogy az egész khalasarja végigmenjed rajtad, mind a negyvenezer ember, sõt, akár a lovaik is, ha ez kellene ahhoz, hogy megkapjam a seregemet.

Ajkait minden érzelemtõl mentesen a homlokomra szorítja, mielõtt ismét hátat fordítana, hogy csatlakozzon a tanácsoshoz.

***

Amikor azt hittem, hogy Khal Drogo lesz a legrémisztõbb dolog az életemben, akkor még nem tudtam, milyen lesz az esküvõnk.

Illyrio tanácsos felkészített néhány dologra, elmondta, hogy a dothrakiak úgy párosodnak, mint az állatok a csordákban, hogy a khalasarban nincs magánélet. Számukra a bûn és a szégyen egészen mást jelent. Nem volt tehát szabad meglepõdnöm, amikor az emelvény elõtt táncoló nõk közül az egyiküknek egyszer csak elkapta a karját az egyik harcos, majd a földre teperte, hogy úgy hágja meg, akár a csõdör a kancát. Ekkor rögtön el is kaptam róluk a pillantásomat, de rövid idõ alatt annyi páros alakult ki egyik pillanatról a másikra, hogy már nem tudtam hová nézni úgy, hogy ne lássak egyet sem.

A tanácsos azt is elmondta, hogy egy olyan dothraki esküvõ, ahol nincs legalább három halott, unalmas eseménynek számít. Azon sem ütközhettem meg tehát, mikor két harcos egy nõn veszett össze, aztán egymás torkának ugrottak, és addig küzdöttek, míg végül az egyik harcos arakhjával felhasította a másik harcos egész oldalát.

A mi esküvõnk ráadásul különösen áldott eseménynek számíthat, mert alig néhány óra elteltével már legalább egy tucat halottat tudok összeszámolni.

Körülbelül késõ délutánra már olyannyira felgyülemlik bennem a feszültség, hogy minden erõmre szükségem van, hogy ne kezdjek el sikítani. Félelem és rettegés szorítja össze a mellkasom minden egyes másodpercben. Félelmetes ez a dothraki nép, olyanok, mintha nem is emberek, hanem emberbõrbe bújt vadállatok lennének, számomra idegen, szörnyû és barbár szokásokkal. Rettegek attól, hogy mit tesz majd Viserys, ha csalódást okozok neki. És ha arra gondolok, hogy ma éjjel minek kellene megtörténnie, mit kéne tennem... Egyenesen halálra rémülök a gondolattól.

Egyedül akkor zökkenek ki ezekbõl a kétségbeejtõ gondolatokból, amikor elterelik a figyelmem egy-egy ajándékkal. Bár a menyasszonyi ajándékok így is halmokban állnak már a nekünk kialakított emelvény elõtt, és tudom, hogy a nagy részét soha nem fogom használni, néhány különlegesebb ajándék azért felkelti a figyelmem.

Viserys három szolgálót ajándékoz nekem, bér mindhárom szolgálóval Illyrio révén rendelkezhet csak. Hármuk közül kettõ dothraki, Irri, aki lovagolni tanít majd, és Jhiqui, aki a dothraki nyelvre fog megtanítani. A harmadik egy szõke hajú, kék szemû lysene lány, Doreah, akinek az lesz a feladata, hogy a szerelem mûvészetére oktasson.

Az egyik legérdekesebb ajándékozó egy olyan férfi, aki a hazánkból származik. Ser Jorah Mormont, egy igazi lovag, aki még apát is szolgálta, de számûzték Westerosból. Õ néhány régi könyvvel ajándékoz megy, történetekkel a Hét Királyságról, és a Közös Nyelven íródott dalokkal. Bár elnézést kér értük, mert csekélységnek tartja õket, én teljes szívembõl, hálásan köszönöm meg neki az ajándékokat.

Ennél már csak Illyrio tanácsos ajándéka ragadja meg jobban a figyelmem. Négy megtermett szolgáló cipeli elém az ajándékot rejtõ súlyos, bronzzal kivert cédrusfa ládát, amit felnyitva olyan dolgot látok meg, mint még soha. Valódi sárkánytojásokat. A tanácsos szerint már megkövültek a hosszú évek során, de akár köveknek, akár tojásoknak számítanak, mindenképpen gyönyörûek. Az egyik tojásnak mélyzöld, barnás fényû pikkelyei vannak, a másik krémszínû, arany fénnyel barázdálva. A harmadik a legszebb, éjfekete pikkelyein vöröses lánggal táncol a napfény.

A tanácsos után Khal Drogo vérlovagjainak ajándékai következnek, amire szintén külön felkészítettek. A vérlovagok hagyományosan három fegyverrel ajándékoznak meg, mind ragyogó darab. Haggo egy hatalmas, ezüstnyelû bõrkorbácsot, Cohollo egy arannyal kivert arakhot, Qotho pedig egy akkora sárkánycsont íjat ad, ami magasabb, mint én magam.

- Ezek az ajándékok egy hatalmas harcoshoz méltóak, ó vérem vére, s én csak egy nõ vagyok. Hadd viselje õket nemes uram az én helyemben! – ismétlem el a jól betanult szavakat dothraki nyelven, és ezzel az ajándékok átszállnak Khal Drogóra.

Õ ezután feláll, és az egész szertartás alatt körülbelül elõször néz rám, mire én is felemelkedek a helyemrõl. Elindul lefelé az emelvényrõl, én pedig lassan lépdelek utána, a nyomomban jön Viserys és Illyrio tanácsos, a vérlovagok, és a khalasar összes kíváncsi tagja. Drogo elõrébb jár, mint én, és a tömeg lassan nyit nekem utat, így mire végül utolérem, már ott áll mellette az õ ajándéka is – nekem pedig eláll a lélegzetem.

Minden feszültség kiröppen a fejembõl néhány másodpercre, ahogy közelebb lépek a gyönyörû, szürkésfehér kancához. Megfeledkezem a bátyám keserû arcáról, ami szinte folyamatosan uralta az arckifejezését, mert úgy érezte, hogy újabb és újabb sértés éri a személyét azzal, hogy nem vele, hanem a khallal és a menyasszonyával foglalkoztak elsõ helyen. Azt is elfelejtem, milyen bosszantó és magányos érzés volt ott ülni az újdonsült férjem mellett úgy, hogy nemhogy nem nézett rám, de még csak egymáshoz sem tudtunk szólni, hiszen nincs közös nyelv, amit beszélhetnénk. Nem, abban a néhány másodpercben csak a gyönyörû állatot látom magam elõtt, és az ezüstszín sörény selymes puhaságát érzem a tenyerem alatt.

Khal Drogo mond valamit a dothraki nyelven, mire felnézek rá, majd segélykérõen Illyrio tanácsosra pillantok.

- A khal azt mondja, ezüstöt a hajad ezüstjének – fordítja le készségesen.

- Gyönyörû – suttogom, áhítattal simítva végig a paripa nyakán.

- Õ a khalasar büszkesége – magyarázza Illyrio. – A szokás úgy diktálja, hogy a khaleesi rangjához méltó paripán lovagoljon a khal mellett.

- Mondd meg Khal Drogónak, hogy a szelet adta nekem! – kérem.

Ahogy a tanácsos elismétli a szavaimat a dothraki nyelven, az említett férfira nézek. A férjemre... Furcsa, még mindig nagyon furcsa, pedig aligha változtathatok a dolgon, eddig sem volt beleszólásom.

Ahogy Khal Drogo felém lép, ösztönösen lépek hátra, de nem áll meg, tovább jön felém, amíg a kezét kinyújtva el nem éri a derekam. Olyan könnyedén emel meg, mintha csak egy gyermek lennék, és egy meglepõen finom mozdulattal felültet a nyeregbe. Még nem is fogom fel, mi van készülõben, amikor megkerüli a mellettem álló lovát, aztán egy könnyed mozdulattal a hátára pattan.

Csak amikor Viserys mellém lép, és ujjait fájón a combomba mélyeszti, akkor térek magamhoz.

- Tedd boldoggá, húgocskám, vagy a sárkány úgy fog felébredni, mint még soha, esküszöm neked!

Szavaira visszatér belém a félelem, nagyot nyelve indítom meg a pompás lovamat Khal Drogo után. Hát most következik... Amitõl a legjobban féltem.