Ismét kiszöktem a lakásomból, hogy a húgom utáni nyomokat követve találjam meg őt. Pontosan tudtam hogy mit is kell cselekednem, elmennem a lebeszélt helyszínre. Titkosan intézkedtem ez ügyben, az üzenetek egy kígyó alakjában cserélődtek, sok veszekedés árán, de elakartam menni a húgomért. Ki tudja milyen kísérletáldozata lett amíg nem találkoztunk, nagyon is féltem őt.
Hosszú utam során igyekszem elkerülni az őrséget, az anbuk sürgő forgó hadát, egyszóval mindenkit. Önként sétálok be a barlangjába… Szemeim ismét felveszik a vörös színüket, amit a bijuum okoz, tehát saját magam. Ugyan is tudni illik, az én klánom képessége páratlan a többié között. Az Uchihák, és az Uzumakik közötti apró kis peremen húzódik meg a klánom, egymás ellen szítottuk már őket időtlen idők óta, akaratlanul. Nem mi kezdtünk el veszekedni hogy melyikünké legyen a hatalom, és családi viszályaink sem voltak. Békében éltünk mi egészen addig a napig, pontosan nem tudni ki ölhette meg a déd dédnagyapámat, de olyan lavinát indított el vele, ami egészen idáig fajult. Megölte, és ezzel felszakította a mintanyiunkon megtalálható pecsétet , ami összehangolja a testi erőnket a lelkünkével. Szabadon bolyongott a mai néven ismert Kilencfarkú rókadémon. Nagyon abszurd egy történet, de semmi sem történik ok nélkül. A klánom tagjai a mostani időkben eléggé elszakadtak egymástól, valaki Ködrejtekben, valaki Homokrejtekben telepedett meg, esetenként kért menedékjogot. Mi volnánk az a klán, aki képes a testi, s lelki erejével halálunk után annyi erőt felszabadítani, hogy bijuukat hozzunk létre. Életünk során fejlődnek a képességeink, növekedik a bestiánk ereje, és a saját személyiségünk alakítja olyanná majd ezt az erőt, amilyenné lesz ezek után. Képesek vagyunk a jelenlegi jinyurikikhez hasonlóan vörös fátylat vonni magunk köré, és testünk , ha a pecsét három fokozata közül az egyik megbomlik , képes felvenni azt a hatalmas alakot mint a bijuuké. Különböző egyéni jutsuink is vannak ennek a különleges chakrának a használatára. Én ha akarom és ügyesen cselekszem, ezzel a chakrával képes vagyok felerősíteni bizonyos részeket a testemben. Vegyük példának azt , hogy ezek a vörös szemek észlelik a chakra nyomokat, akár az emberi szem a le lecsöppenő vért. Orrommal talán egy érzékenységi szintet üt meg az Inuzukáékkal, és érzem is milyen közel ólálkodsz. Legyen elég ízelítőnek ennyi rólam, talán túl sok is lehet egy egyszerű shinobinak. Jah, és amióta élünk, vagy legalább is Konohában, titkos chakraburok alá lettünk zárva az ártó szemek elől, ám volt amikor betolakodtak hozzánk, és az nem más …
*~*~*~*
Halk léptekkel közeledek a rejtekhely felé. Nem látok senkit, nem érzem senki szúró tekintetét, vagy a zavaró jelenlétét. Egyszerűen csak belépek a pokol kapuján, hosszú fekete köpenyem, és annak a fejemre húzott csuklyájával szinte beleolvadok a sötétségbe. Lassan egy hatalmas teremhez találok, amint belépek egy érces, ismerős hang üti meg a fülemet.
- Nem gondoltam volna hogy újból találkozunk, Tsu-chan . – lassan felmérem a terepet, nincs egyedül, a hírhedt utolsó Uchiha áldogáll mellette . Uchiha Sasuke. Épp olyan ridegen állok a vén kígyóhoz, mint az Uchiha hozzám. A fényre lépek, ami halványan megvilágítja az arcokat, majd szemeim színe kicsit talán még vörösebbé válik, szinte világít a félhomályban. Leveszem a köpenyt, megtisztelem őket ennyivel.
- Hol van a húgom? – hangom érzelemtől mentes, csak őt akarom megkaparintani, és már megyek is haza. És végre nem kell a holléte miatt aggódnom.
- Nálam, hol máshol volna? De ugye tudod miben egyeztünk meg? – vigyorodik el, ez az alattomos kígyó ki akarja húzni a gyufát, amit nem tennék a helyében. – Abban , ha ő elmegy innen, te itt maradsz. – nagyot szisszenek, teljesen kiment a fejemből, nem hagyhatom hogy a húgom tovább itt raboskodjon. Lesütöm a szemeimet, amit a kígyó csatlósa mint minden eddigi mozdulatomat, szemel követ. Félek ettől a fiútól, a sharinganjával képes manipulálni ha dühbe jövök.
- Nehéz döntés volt, de a húgom érdekében mindent megteszek, ugye tudod? – sétálok megbánó fejjel közelebb hozzá, majd a húgomat vonja elő háta mögül, tekintete üveges , de mikor meglát rögtön felsikolt.
- Tsubasa, ne tedd! Egy csaló! Nem szabad hogy a keze közé kerülj, az erőd… - nincs tovább alkalma hogy hozzám beszéljen, Sasuke befogja a száját.
- Tudom. És most engedd el őt. – nézek a sárga, vágott pupillájú szemekbe. Elereszti, Hikari pedig még utoljára hozzám szól.
- Nővérem, ez-ez biztos? – visszanézek a bejáratban álldogáló lányra. Majd lenyugtatom .
- Igen, és most menj haza, amíg van rá alkalmad. – fogja magát, és gyorsan kiiramodik a labirintusba, ahonnan az én utam is ide vezetett. Remélem haza talál, már a szagok alapján is.
- Érezd otthon magad. – ragadja meg felkaromat, hideg bőre megriaszt, és azonnal kirántom magamat a markából.
– Ne nyúlj többet hozzám. – fintorodom el, majd elkezdünk szépen a szállás felé igyekezni. Az oda tartó úton egy mukkanást sem hallok, és mikor a kijelölt szállásomig eljutunk , kettesben hagy minket Sasukéval. Nem igazán értem miért ilyen komor egy gyerek, de nem is érdekel. Az őrzésemmel lett megbízva, remek, egy zárt ajtó, sötétség, és. Ez.
-Két napig maradtam a sötétben… legalábbis mindig oda lettem visszakísérve. Mindig volt mellettem valami, kaptam valami szert, ami hatalmasat dobott az erőmön, egyszerűen… buzogott bennem a tenni vágyás… nem bírtam a helyemen maradni, minden megkínzott sóhaj hihetetlen energiát emésztett fel.
Edzőteremben voltam és a sötét kis patkánylyukban, ami a szobámnak lett kikiáltva, edzettem… megtámaszkodtam az ágy szélében és nyújtottam, erősítettem, bejárattam ellustult izmaim. Számítsunk a legrosszabbra, hiszen annyira önelégülten elégedett volt a Hang, hogy igazán nem lankadhattam. Bármilyen halvány is, de van egy esélyem. Feltételezhetően hosszú távon belül ez az egyetlen, de botorság lenne abban hinni, hogy kiállva a feladatot el is enged, ahogy megegyeztünk…
Az ágyon fekve, tekintetem a sötétségbe fúrva gondolkodtam. Megoldást kell találnom.
Kígyók… megborzongtam undorodva, nyögve hessegetem el a gondolatot. Ha tudja hogy ezzel tud sarokban tartani, valahogy le kell küzdenem a félelmem, nem szabad hogy felületet találjon rajtam…
Annyira régi, rossz emlék ami mélyen, annyira mélyen belém ivódott…
Gondolkodjuk ésszerűen. Gyerünk. Ninja vagy. Eljutottál olyan szintre, ami olyan keveseknek sikerül és olyan képességeid vannak, amelyek senki másnak a faludban…
Ki kell találnom valamit. Egy tervet. És ha kell, bármit ki fogok bírni…
Hirtelen ültem fel. Bevillant. Annyira… aprócska esély van csak, hogy sikerül, annyira minimális, de jelenleg ez az egyetlen út. Meg kell próbálnom.
Két nap múlva értem jöttek… hunyorgok az éles fényben, mogorván dünnyögtem fel, megdörzsölve a szemeim. Végignéztem magamon… vékonyabb fehér ruha, övvel. Aggódva nézek körbe, összeszorított ajkakkal, nehezen dobogó szívvel. Lassan veszek egy mély sóhajt, kitisztítva a gondolataim. Megfeszegetem a csuklóm a vékony kötésben, ami inkább csak jelzésértékű, mint komolyabb visszatartó erő, de sosem árt óvatosnak lenni. Nem lankadhatok. Csak lassan, Kianen. Légy nyugodt és megfontolt, bármi történik…
Bevezetett egy hatalmas csarnokba, hunyorogva nézek körbe. Már hallottam a hangokat. Akkor csak egy ember, bár nem tudom, hogy inkább egy behemót szörnynek jobban örültem-e volna…
Felnézek.
És meglátom. Elképedve meredek rá egy hosszú pillanatig, a levegő megreked a tüdőmben, az orrcimpám agresszívan kerekedik ki.
Szóval… te vagy az. Pont ő… lassan engedem ki a levegőt egy megremegett sóhajjal.
Ő lenne a legjobb? Nem erre számítottam, ez némileg átfesti a helyzetet. Bizonytalanná tett… Muszáj lenne győznöm. Vagy nem biztos hogy a Hangtól függetlenül túlélem-e a délutánt.
Ez az áruló biztos nem fog legyőzni. Nem szabad. Összepréselem az ajkaim pengevékonyra, élesen szusszantok.
-Seggfej… - sziszegtem mámoros dühvel.
Koncentrálni. Összeszedni minden erőt, minden chakrafoszlányt, amit az érzelmek hevessége hergel fel bennem.
Nem mondott semmit, de tudom, hogy meghallotta. Neki is szántam.
Lassan veszek egy mély levegőt, hogy a levegőben vibráló erőből feltérképezzem. Jól kell csinálnom, sok múlik ezen.
Igen… rettentő sok.
Olyan eredményt kell produkálnom, ami a harc végétől független…
Megállt a balta is a levegő feszültségtartalmában… de belerondítottak.
-Ha végeztetek a retinapettinggel, valamit fel is mutathatnátok!
Ahh, megszólalt a Hang… végigfutott az undor hidege a gerincemen, vigyázzba vágta minden szőrszálam. Ettől félek.
NEM! Nem félek semmitől!!
-Fogd be! – csattantam fel. – Én ehhez egy ujjal se fogok hozzáérni!!
Nehezen lélegeztem a felháborodott méregtől, le se vettem a szemem az Uchiháról…
Mégis hirtelen ötlettől vezérelve fordultam hátra. Elkerekedtek a szemeim, ahogy megpillantottam.
Nem. Nem lehet. Tudnom kellett volna! Miért nem jöttem rá?!
Orochimaru… hát ez nem lesz könnyű menet. Sőt, sokkal nehezebb lesz, mint vártam… basszus. Valaki nagyon rosszul dobta a sorsom kockáit.
Érzem, hogy a testem végigborzong a kétségbeesés hullámain. Rettegek, hiszen ez a férfi maga egy nagyra nőtt kígyó…
-Vele kell megküzdenem?
Megfagyott a levegő, a fal, összeszűkültek a pupilláim, ahogy elsápadva nézek rá, élesen véve egy mély levegőt.
Ezért neked annyi.
Hát mit képzel magáról ez az áruló… Én emlékeztem, hogy milyen szenvedést okozott a falunak.. a barátainak. Narutonak. És Kakashinak, bár ő nem mutatta, büszkébb volt annál, de láttam, hogy szenvednek!
Bár inkább meghalt volna, ahogy annyira reménykedtek, minthogy ennek a mocsoknak a pártjára álljon.
Mindenkinek jobb lett volna.
És a szaros támadt.
Könnyedén, még a teljes gyorsaságom negyedét se érve el, könnyedén térek ki az ütései, rúgásai elől, komoly arccal, hárítva, néha beviszek egy ütést, ujjaimmal a bordái közé szúrok… ki kell tapasztalni, milyen tudást szedett magára itt, mert innentől kedve nyilvánvaló, hogy mi történik…
De nem szabad velük foglalkoznom.
Beolvadni.
Megismerni. Erősség, gyengeségek.
Aztán lecsapni. Ez a séma sosem változik, mindentől független. Független ellenféltől, falutól, kortól és nemtől.
A céloktól sem. Az én célom pedig a kiszabadulás, kerüljön bármibe.
Könnyedén mozdulok, fordulok át a kezeimen, viszek be pár jól irányzott rúgást a fejére, sarokkal a homloka közepén találva el, hajolok el az ütései elől. Volt, ami nagyon is ismerős. Nem tudja levetkőzni az iskolában tanultakat, akármilyen jó is, vagy többre lenne képes…
Teljesen bemerevedik; vannak akik nem tudják levetkőzni a standard szokásaikat, a rögeszméiket és Sasuke pont ilyen. Konok, mint egy szemellenzős ló, viszont ereje az van… tanulékony. De nem rugalmas…
Elkapkodja… minden elrontott mozdulatára erős találatot viszek be. Felvillan a szemem.
Rávált a technikára… sietni akar. De attól te még csak egy kis szaros maradsz!
Elkerekedett szemekkel futok, kicsit növelve a tempót, ami számára már gyors volt… kerülöm a szemét. Valahogy… el kell érnem, hogy ne tudjon teljesen a Sharinganra támaszkodni… még jobban növelem a tempót. Az én gyorsaságom egyedülálló…
És még csak bele se lendültem, hol van még az a sebesség, amikor a fű se rezdül a talpam alatt, amikor én vagyok a szél, a gondolat!
Nem tudom mi történt, hogy nem vettem észre, hogy csinálta, de teljesen körbefont a lángcsóva… megtorpantam egy pillanatra, megvetem a lábam; fel kéne rúgni magam, hogy a tölcsér száján át kimenekülni, hogy amíg ezzel foglalkozik, lecsaphassak… De nem, itt ez lehetetlen és tudom, minden mozdulatom figyelik. Visszatámadok, a sajátom idézve a kezembe.
Bár mindenem tiltakozik ellene, tudom, hogy itt egyedül egy úton át lehet kimenekülni: Orochimarun át…
Minden izmommal megfeszítve támaszkodom, az ujjaim alatt megroppan a talaj, felordítottam az erőtől… a gyorsasággal csak kitéríteni tudom, így is mélyen felszántotta a karom, végigvág rajtam az éles, égető fájdalom, az ujjam végéig bizsergett minden idegszálam.
A hajam… áporodott, undorító bűze, de felháborodottan láttam, hogy csak a vége kapódott meg, pár centi. De ezért kibelezlek. A hajamhoz nyúlsz, meghalsz, szaros!
Elkapva a csuklóját rántom közelebb magamhoz, a gyomorszájában precízen elhelyezve a lábacskám, a másikkal kihúzom alóla a lábát… megdől, de ennyi pont elég hogy a tőrt a nyakába vágjam… csak egyetlen pillanat kell még, a sebesség a csúcspontjáig fokozódik, átlendülve a holtponton; a mozdulatom követi a hajam, az egész testem beledől.
Hatalmas por csap a szememben, kibillen a kezem és végigfut minden izmomon az undor, megérezve a mostanság annyira ismerősen gusztustalan érzést… felsikítottam. Elfeledkezek magamról, a félelmem nagyobb, megdermedek, de csak egy pillanatra, hiába… itt még ennyi is elég. Az eloszló porban halálsápadtan látom, hogy az Uchiha mögött áll a legnagyobb dög, de alig kapok levegőt. Mindenhol ott van, sose fogom tudni lemosni magamról az érzést!
-Mára elég lesz – jelenti ki Orochimaru.
-Neehm! – sikoltok fel ellenkezve, a földre huppanok, ahogy a pikkelyes szörnyeteg eltűnik körülöttem… remegve kapkodok levegő után, felháborodottan. – Még nincs… vége! – ellenkezek. Feltámadt bennem a büszkeség és a harag. Nem, nem lehet vége, nem győzhet!
-Ó, dehogynem – mosolyog rendületlenül. Legszívesebben a tíz körmömmel esnék az arcának, leszakítva a pikkelyes, hideg bőrét, megtaposva…
Sasuke morranva indul el az ellenkező irányba, kikerekedett szemekkel keresek egy kiutat, bármit… – Jobb lesz, ha egy kicsit velem gyakorolsz, hogy felfrissítsük a memóriádat, Sasuke-kun…
Menekülnöm kell. Ennél jobb alkalom nem fog adódni…
De maga a jelenléte, a tudat, hogy egyszerűen olyan zsigerből induló undort vált ki belőlem… Csalt!
Nem, Kianen, gondolj a tervre… Nem foghat gyanút, véletlenül sem! Akkor minden elveszne.
-Te szemét! – ugrok neki felhördülve… de számít rá. Vagy csak… sokkal jobb, mint gondoltam… ez túlzottan is veszélyessé teszi a játékot.
Kígyókkal fon körbe, fájdalmasan nyögök fel, megborzongva, megfeszülve, de inkább az ajkaimba harapok, minthogy ismét előtte mutassam ki… Nem. Megfogadtam, hogy nem fogok félni, nem adok támadási felületet… De mégis, hogy ő maga egy egyetlen, két lábon járó kígyó, a gondolatától a bőröm is lesikálnám magamról.
-Hogy is mondtad…? – kezdi negédesen, amitől gyorsabban dörömböl a mellkasomban a szívem. Basszameg…ne… - Van egy kívánságom?
Közelebb húzna magához, amitől fojtottan felnyögök, hátrahúzva a fejem. Megfeszült arccal nézek a szemeibe. Undorító. Annyira… rohadtul gusztustalan.
-Beavatkoztál! – csattanok fel – Ez így nem fer! Az egész semmis!
-Vagy úgy… - suttogja mély, szinte doromboló hangon, amitől feláll a szőr még ott is ahol nincs… rosszat sejtet. Nem nyugtat meg.
Meg kell nyugodnom. Vonatkoztass el… gyerünk kislány, voltál már rosszabb szituációban is! – Mintha bármi esélyed is lett volna a kiszabadulásra, Kudo Kianen…
Undorodva nyögök fel, amilyen hangsúllyal ejti ki a nevem, ösztönösen felhorkantva é legalább kicsi szívemnek jót tenne, az arcát célozva köpöm le… Nálad csak egy undorítóbb dolog van, ha valaki megszegi a szavát… én sose szegem meg! Soha!
Minden erőmmel ki akarok szabadulni, nyögve vetem hátra a fejem, de az élő és mozgó kötélszerűen mászkáló kígyók feszesen tartanak…
Halkan kuncog fel, mély hangon, kivillantva egyik hegyesebb szemfogát, meghűlt vérrel kerekednek el a szemeim, figyelve, ahogy a nyelve kitekerődzik a sápadt ajkai közül, néma sikolyra kerekedik a szám. Nem! NEEEM!
Nem fogom kibírni, ne, könyörgök…
Undorodva szorítom össze a szemem, fájdalmasan felnyögve, ahogy megérzem a nyakamon, hátratépve a fejem próbálok eltekeredni az útjából, de végig érzem, egészen a fülemig…
Ne. Ne!
Basszus, bele se akarok gondolni hogy mit forgat a fejében ez olyan… ahh… undorító!
Amikor VÉGRE elenged, a hányással küszködve esik előre a fejem, mély hangon zihálok… ahh… ezt sose fogom tudni levakarni a bőrömről, ez az érzés… annyira… szinte éreztem a reggelit a gyomromban. A szívem hevesen dörömböl, nyelem a levegőt.
Nem. Nem. Én nem vagyok olyan. Megfogadtam, hogy legyőzöm a félelmem… pár mély lélegzetet véve nézek fel rá az előrehulló tincseim között, elhúzom a szám. Ezután leégetem a bőröm, olyan forró zuhanyt veszek.
Hogy én mennyire… gyűlöllek.
-Ühn… - nyögök fel. – Jó! Legyen! – szegem fel a fejem büszkén. Eddig bármilyen is volt a fogadásaim kimenetele, mindig büszkén vállaltam, ha vesztettem… most se lesz másképp.
Bármit találom ki, vért szívva, de kibírom. És több lehetőséget nem kap!
-Remek – mosolyodik el szélesebben, egyáltalán nem várok semmi jót, megrándulok. Kígyók mindenhol… Basszus, hogy jutottam el idáig… de bármit is talál ki, csak egy lehetőség kell, hogy átvágjam a torkát és megteszem…
Hirtelen engedek el a kígyók, a földre huppanok, akaratlanul is a bőröm kezdem dörzsölni azonnal, hogy eltűntessem a szinte beleégett érzést… undorodva nyögök fel. Vahh…
Érzem a hajam égett szagát, beleborzongok még abba az érzésbe is, hogy hozzám ér bármi… a hajam, a ruhám, a por, maga a bőröm…
Aztán mégis. Baszd meg.
-Nem érdekel, mit akarsz. Kibírom – sziszegek ingerülten zihálva, összeszorítva az ajkaim.
Aztán látom a mosolyát. Basszus… Én meg a nagy szám. Hogy miért nem tudom egyszer befogni…
Ne feledd, Kianen, a célt sosem szabad szem elől veszíteni.
Nem mutathatom ki. Nem, nem, nem adhatom meg neki ezt az örömet.
-Hát… ha ilyen bátor vagy – lépett közelebb. Merev arccal tűröm. Hajaj, meg az a nagy szám… Jaj, hát még milyen bátor. Hirtelen kapta el a karom, még felordítani se volt erőm, szinte átcuppantunk a falon…
Nyögve esek hanyatt és elterülök valami kemény felületen, odakoppantva a fejem; fájdalmasan nyögtem fel, fel akarok ülni de… nem megy. Ijedten kapom oldalra a fejem a kezemre nézve, ami oldalt kifeszülve a falhoz tapadt. A másik is… nyögve dobok magamon egyet, fájón csapódok vissza. Mi az istent akar?
Lefogatva a kezeim és… ránézek, összeszűkült pupillákkal. Basszus…
És a mosolya se ígér semmi jót. De kibírom. Ki kell bírnom.
Ahogy hosszú, hideg ujjaival a nyakamhoz ér, az undortól hatalmasat dobbant a szívem, de csak összeszorítottam a szemem. Gondoljunk valami szépre. Máshol vagyok. Otthon.
Mégis érzem, ahogy az ujja a nyakamról lejjebb siklik, végig a yukata nyaka mentén és meg se áll, széthúzva a nyakát.
Csak összeszorítom a fogam. Nem árulom el magam. De olyan… hideg… mintha egy fémdarabbal simítanának meg, libabőrös lett tőle a testem, ijedten kapok levegő után. Megborzongott a harctól kiforrósodott bőröm, megfeszülnek az izmaim, ahogy kiszakad a nyögés az ajkaim közül. Fujj…
Le se merek nézni és akármennyire is el akarok vonatkoztatni, egyszerűen nem tudok máshova figyelni…
És azaz önelégült mély kuncogása…
Csak ne nyisd ki a szemed, Kianen, csak ne nézz fel. Kibírod. Megmutatom neki. Bármi is találjon ki…
Megrándultam, amikor megéreztem az ujjait a mellemre fonódni, épp hogy vissza tudtam fogni a hangom, aprón, szaporán kapkodok levegő után, mire felnevet, a nyakamon érzem a leheletét.
-Pontosan tudod, mit akarok elérni – nyalta végig a nyakam, amire végigfutott rajtam a hideg undor – És én mindig megkapom, amit akarok.
Kitépném a nyelvét… istenem… segítsen valaki! Könyörgök… kérem…
Megérzem az ujjait a combomon, megfeszítettem az izmaim, ösztönösen le akarom rázni magamról, mire erősebben markol a bőrömbe. Hirtelen rémülten dobok magamon egyet, próbálok elcsavarodni az ujjai elől…
Kell lennie valami kiútnak, ezt nem bírom csak így eltűrni! Összeszorítom a lábaim, ösztönösen, reflexből, hiszen nagyon nem… Nem akarom!
-Nocsak, ellenkezel? – érzem a nyelvét a hasamon végigtekerőzni, akaratlanul is felnyögök undorodva. Nem bírom… - Pedig te tartod a szavad, nem igaz…? – sziszegte, és éreztem a combomon… Sikítani tudnék, Undorodva ráznám le magamról, ki tudnék futni a világból, a bőrömből! Hagyd abba, nem bírom!
Ijedten kiáltok fel, ahogy hihetetlen erővel mar a combomba, és mire lerúgnám az ujjait, a lábaim se tudom megmozdítani; felpattannak a szemeim, ránézve.
Nem kellett volna: elborzadva forr a sikoly a torkomra. A…a nyelve…a…a nyaka… megnyúlt, szinte kanyarog, a szeme… a szemei…
Kígyó!
Szaporán kezdtem kapkodni a levegőt, szinte belenyomulva, amire kifeszített… eltorzult arccal meredtem rá, de egyszerűen nem tudtam elfordítani a szemem… nem, nem akarom látni!!
Dermedtem nézek rá, ahogy lassan elvigyorodik, hosszú nyelvével végignyalta a száját, a combom…
Hányni fogok.
Hirtelen belém mar a fájdalom, felkiáltva feszül meg a hátam, körmeimmel a betonba marok. Ez… fáj…
Minden mozdulata hideg volt, a testemhez képest – és minden mozdulata fáj. Összeszorítom a szemem, levegő után kapkodva, a kíntól megkönnyesedett szemmel pillantok fel rá, nyöszörögve. Akármennyire is próbálom tartani magam, a fájdalom, a kín és a megalázottság kicsordul a szememből, éles csíkokat rajzolva az arcomra…
Kanyargó nyelvével végigszántja a hasam a nyakamig, lassan megnyalva az arcom. Kínlódva sikoltok fel, remegve.
-Perzselő… forró – sziszegi a fülembe és hallom a hangján a kaján rekedtséget, ahogyélesebjvja be a levegőt; mennyire élvezi, talán... ahogy felizgatja... nyögve rándulok el tőle hányingerrel küszködve, undorodva. Ismét megmozdítja bennem az ujjait… nem bírom! Fájdalmasan rándulok meg, elfordítva a fejem, beharapva az ajkam. Bármit vár: akkor… SE fogok könyörögni.
Emlékeznem kell: Megtalálni a gyenge pontot. Mindenkinek van gyenge pontja.
- Mit akarsz? – sziszegi morcosan, elkapja a kezem, vigyorogva nézem, hogyan feszül meg a nyakán a bőr, hogy mennyire erőlködik, hogy ne adjon ki olyan hangot, amivel elárulhatja magát. Kisvártatva el is ereszti és inkább visszafekszik a matracra, nekem egyúttal teljesen elterülve, így végigmérhetem újra és újra, leplezetlenül. – Mid nincs meg? Mert nekem hiányzik a fény és egy értelmes elme társasága.
Halkan felkuncogok ezekre a szavakra, nem láthatja, de kaján fény költözik be szemeimbe, melyeket legszívesebben valóban fényhatásokkal karöltve mutatnék meg neki, hogy még jobban provokálni tudjam.
- Látom vagy olyan botor, hogy még pimaszkodsz is… nem félsz a haláltól…
- Nem – érkezik a konok válasz, ami csak még inkább a kedvemre való. Nocsak, egy női Sasuke! Micsoda szórakozás lesz, már előre vágyom, hogy összemarakodjanak, mint kutyák a koncon. – Mit nevelsz itt? Kivel kell megküzdenem, hogy elengedj? Mert fogadok veled – szúrja ki a szemeimet, megközelítőleg egész jó helyre mélyeszti elszánt, de szédült tekintetét. – Hogy a legjobb kis kedvenced is péppé verem. És akkor elengedsz.
- És ha nem…? – kérdezek vissza, minden ujjamra felcsavarom hajának egy tincsét, ahogy a mogyoróbarna hajszálak az én sápadt ujjaimat körülfonják… Rögvest fantáziálni kezdek.
- Mit akarsz, ha nem?
- Ajánlj valamit, ha ennyire benne vagy a lendületben… kíváncsi lennék, hogy a tested milyen gondolatokat rejt – duruzsolom, ahogy hajzuhatagát mozgatom, finoman párolog belőle az ellenállás aromája, ahogy egész testéből szinte izzik. Próbál fogást találni rajtam… hát nem aranyos?
Pont egy kígyón próbálkozik.
- Van egy kívánságod. Elégedj meg ennyivel. Vagy ha ennyire fantáziátlannak tartod magad, dirigálhatok én is – savaz le egy pillanat alatt, megfeledkezve a felállásról, de ezt is módfelett mulattatónak találom. Én, mint fantáziátlan… Ha tudná, mennyi minden kavarog az én elmémben, nyilván nem így vélekedne és inkább saját maga szabná meg, mit kérhetek tőle. Semmi baj, meghagyom ebben a hitben, hogy van egy minimális esélye arra, hogy nyerhet.
- Rendben… legyen – ujjbegyeimmel végigsimítok hasán, megvonaglik az érzésre, undorának hangot is ad, én pedig élvezem a hullámzó izmok és a barna bőr rángását. Milyen élettel teli, milyen forró. - Gyógyulj fel, minél hamarabb, hiszen így semmi izgalmas nem lenne benne…
- Egyetértek – belebiccent a sötétbe, eltávolodik és befordul a fal felé, hogy a takaró alatt ignorálni tudjon. Nem is várat magára a következő mondata. – És most gyógyulnék.
Kuncogásom nevetéssé hangosodik, jót szórakozva reakcióin indulok el, hogy Kabutóval megbeszélhessem a kunoichi regenerációját. Nem tudod te, kinek a tarsolyában kuporogsz. Ez a tarsoly csak akkor nyílik ki, ha én mondom, és akkor veszlek elő, amikor én akarom.
***
Eljön a nap, mikor a központi küzdőtéren üldögélve várom, hogy Kabuto behozza a lányt. Sasuke-kun viszonylag türelmesen álldogál, karjait összefonta erős és fedetlen mellkasa előtt, lehunyt szemekkel élezi ki minden érzékét a környezetére. Megnyalom a szám szélét, egy percre én is elfantáziálok arról, hogy én állok ott, abban a testben, arra a pillanatra várva, mikor indíthatok útjára valamiféle pusztító erőt. Izgatott borzongás fut végig rajtam. Már csak két hónapot kell várnom rá, hogy testestől-lelkestől az enyém legyen.
- Undorító vagy – köpi undorral, nyilván meghallotta halk nyáladzásom az emelvényen.
- Ugyan, nem rám kell most figyelned – búgom élvezettel, hátrább dőlve figyelem rezdüléseit, majd mikor a nagykapu kinyílik, és Kabuto kíséretében megjelenik a kunoichi, szinte nyomban abba is hagyom a piszkálását. – Hanem rá.
Sasuke kinyitja a szemeit és odafordul. Annyira kár, hogy nem láthatom az arckifejezését, hogy szinte bánt a dolog, hogy rossz helyre ültem. De a lány mimikáját már annál inkább szemrevételezhetem, akkorára guvadnak ki a szemei, mint egy majomnak, majd utána azonnal össze is szűkíti őket, szinte résnyire. Nem is hajlandó engem észrevenni, újabb érvágás, de inkább egyre jobban fokozódó izgalommal figyelem őket. Kabuto elengedi, kioldozza a kezeit, majd mellém szökken.
Míg odalent folytatódik a szempárbaj és a vérmes csend, engedélyt adok arra, hogy segédem megossza velem a véleményét:
- Szinte az átlag felett van az ereje, sikerült két nap alatt stabilizálni az állapotát.
- Szédülés? – kérdezek rá, miközben odalent egyre jobban gyűlik a harag és az indulat, perzselő foszlányai szinte simogatják az arcom. Lehunyt szemekkel hajtom fejem az erőáradatba, kettejük energiája pulzál keményen, provokatívan. Ha ezt mindet egy intésre elszívhatnám és birtokolhatnám…
- Nem fordulhat elő – érkezik a válasz, ami lelohasztja bennem egy kicsit a tüzet.
- Milyen kár… - sóhajtok fel, majd lágyan, némi éllel bár, de leszólok az odalent tétlenkedő párosnak. - Ha végeztetek a retinapettinggel, valamit fel is mutathatnátok…
- Fogd be! – érkezik a szurkálódás, kivételesen nem Sasuke-kun ajándékoz meg kirohanásával, hanem a kunoichi csattanós hangja ér fel egészen a kőpadokig. – Én ehhez egy ujjal sem fogok hozzáérni!
Tőlem nem érkezik erre válasz, mivel nyilvánvalóan felszólított arra, hogy lehetőleg mellőzzem a piszkálódásaimat. Ám legyen. Ahogy a hangom felé fordul, látom az arcán végbemenő változást, döbbenete szinte szeletelhető, jót mulatok rajta, hiszen teljes valómban láthat. Na, ki vagyok én? Szinte kitörik a nyaka, úgy rántja vissza a fejét az Uchihához, aki kezdi komolyan unni a kialakult szituációt.
- Vele kell megküzdenem?
Legszívesebben összecsapnám a két kezem, ezzel a hangnemmel nyilvánvalóan lángra lobbantotta ellenfelét, ugyanis a nemtörődöm, majdhogynem megalázó kérdés telibe találta a lány önérzetét. Kimérten bólintok, somolygásommal minden kétséget kizáróan egyértelművé tettem, mit is akarok. Sasuke egy szempillantás alatt rugaszkodik el a földtől, hogy gyorsan lerendezze.
Ám alig telik el pár perc, a semmivel egyenlő történik lent a küzdőtéren, ugyanis két avarrejteki lévén könnyedén mozognak és felismerik egymás mozdulatait. Ezért nem normális dolog az akadémiai, egységes kiképzés. Ha valaha egymás ellen kell harcolniuk, egyszerűbben vonhatnak le következtetéseket, de erre sajnos a másik fél is képes. Sasuke a tőlem kapott tudásával egyelőre még nem villog, de mozdulatai kapkodóbbak, minél hamarabb le akarja csapni a kunoichit, mint egy legyet.
De azt sem kell félteni, Suigetsu amennyire ostoba, annyira ért ahhoz, hogy mivel lepjen meg. Ösztönösen az Uchiha erejével kalkulál, folyamatosan tartalékol, szüntelen mozgásban tartva a másikat, sikeresen blokkol és adja vissza ugyanazt, megspékelve a saját harcmodorával.
Ügyes, kifejezetten ügyes. Még hasznomra válhat, több szempontból is.
Hátradőlök, Kabuto szinte szívja magába a látványt, míg én teljesen elveszek a részletekben. Sasuke rájön, hogy ez így nem lesz jó, ezért elkezdi kombinálni a tüzet mindenféle eszközzel, a kezére játszik, hogy a termet betéve ismeri, hiszen mindennap minimum kétszer idevezényelem, hogy egy kicsit… gimnasztikázzunk.
A Sharingannal nem igazán tud lépéselőnybe kerülni, hiszen a barna hajú betéve tudja szerintem a nagy enciklopédiát a Sharinganról és az Uchiha klánról, esze ágában sincs még a nyakára sem nézni. Mellkasának látványából is nyilván elege lehet, de onnan tudja felmérni, hogy merre mozdulnak a vállizmok, merre irányul a kézi támadás. Összehangoltan dolgozik, sehol nincs egy pontatlan ütés, nem vetődik rá a fiúra, hanem kivár, de azonnal visszacsap.
Hirtelen hatalmas tűzvihar kerekedik, amelynek sistergő közepéről lehet hallani a szúrós, madárcsiripeléshez hasonló technika hangjait, hunyorogva látom csak a két chakrát, ahogy Sasukéé szinte fel akarja falni a kunoichiét. És ahogy látom, a mogyorószín tincsek végei feketévé perzselődnek, elhúzom a szám. Villanás, a Chidori ugyan nem ejt súlyos sebet, de a felkarja bizonyosan nem köszönte meg a füstös találkozást, az égett hús szaga áthatóan, büdösen terjeng a kőfalak között.
Abban a pillanatban, hogy az Uchihát közelebb engedte magához, a lány gáncsolásba kezd, ami félig meddig sikerül is, egyelőre csak kibillentette az egyensúlyából Sasukét, s miközben a kunoichi egy kunaival próbálkozik a nyaka után szúrni, az én tanítványom rögvest idézést hajt végre.
Innentől fogva a sikoly meghatszorozódik a teremben, kivillanó vigyoromat látva Kabuto pár árnyalatnyit fehéredik, és mielőtt Sasuke vagdaltat csinálna az én kedvenc női alanyomból, lent termek és a vállánál fogva húzom el. Élvezettel figyelem, ahogy a fehér kígyó lüktető izmainak hullámzásában szinte az egész lány elveszik. Pedig csak körültekerte.
- Mára elég lesz.
- Neehm…! – érkezik az ellenkezés, a kígyót épp csak megérintem ujjbegyeimmel és engedelmesen köddé is válik, így a lány talpon marad, bár a levegőért még most is meg kell küzdenie, hogy mellei előtt immáron nincs akadály. – Még nincs… vége…!
- Ó, dehogynem – felelem mézes-mázosan, Sasuke a hátam mögött ugrik el az ellenkező irányba. Pontosan jól tudja, hogy a mostani teljesítménye kritikán aluli volt, képtelen még mindig a tőlem megszerzett tudással bármiféle mozdulatot generálni. Ez így nagyon nem lesz jó, nem romolhat le az eredménye. - Jobb lesz, ha egy kicsit velem gyakorolsz, hogy felfrissítsük a memóriádat, Sasuke-kun.
Nem érkezik válasz, csupán az ajtó döndülése.
- Te szemét! – ugrik rám a lány, ami igazából nem lep meg. Haorim ujjaiból több tucatnyi kígyó vetődik rá, hogy keményen megmarkolva a levegőbe emelhessem. Viszolyog, látom az arcán, legszívesebben újra sikoltana és hányna, de nem teszi. Nem, mert büszke és erős, sosem fogja feladni.
És ez nagyon tetszik.
- Hogy is mondtad… van egy kívánságom? – duruzsolom halkan, közelebb vonom magamhoz, hogy láthassam és érezhessem a testéből áradó perzselt meleget. Ennél jobban már csak a szemeiben izzó gyűlöletben fürödhetnék meg.
- Beleavatkoztál! Ez így nem fer! Az egész semmis!
- Vagy úgy… - suttogom, az enyémhez emelem az arcát, azonnal oldalra is csapja, majd dühösen mered a szemeimbe. A kígyók halkan sziszegnek és pulzálnak a testén, rosszul van, de nem mutatja ki, sőt, az íriszeim miatt is utálkozik. Bizonyára valamiféle új tervvel állhatott elő. Lássuk a meglepetésed… - Mintha bármi esélyed lett volna a szabadulásra, Kudo Kianen.
Szinte pillanatok töredéke alatt köp az arcomra, ami azért hiúsul meg, mert az egyik kígyó a ruhaujjam alól felfogja a nyáltömeget. Vadul rángatózik, de ahogy ficánkol, égett hajából szállnak azok a hajszálak, amelyek megadták magukat az elemi erőknek. Felkuncogok és mielőtt még savat is köpne rám, megnyalom a szám szélét, majd nyelvem kitekergőzik ajkaim mögül, felkúszik a torkán majd a füle mellett ízlelem meg azt a bársonyos bőrrészt.
-Kíváncsi vagyok, mi okozhatott ekkora fejtörést számodra – kuncogja, mire megrándul az arcom. Micsoda HumorHarold, zseniális. A fal. A hülye jutsud. Az. Persze.
-Nem mondok semmit sem – morgom konok elhatározással. Ez a munka ezzel jár, hogy elkapnak és megölnek, de hogy az ember pont egy ilyen fetisiszta őrült kezébe kerüljön, ennek, lássuk be, vajmi kicsi volt az esélye! – Nem leszek áruló!
Csend van… mély kuss, hirtelen végigvág rajtam a pánik, de kényszerítem magam, hogy lehunyva tartsam a szemeim. Nem tenne jót még egy ilyen… próbatétel. De nem válaszok, csend van de érzem a pillantását, tuom, hogy itt van! De miért készül…?
Kapkodok a levegő után a fejem elnehezülve, mintha dobogna… felköltözött a szívem az agyamba…
-Kápráztass el – volt kegyes megszólalni, de legalább tudom, hogy merre van.
Ahogy a hangja visszaverődi az irány a távolság a … nagyon fáj a fejem… megrándulok nyögve a bódító fájdalomtól, nehéz pillanatokban az ájulással viaskodok, de nem, ezt mellette nem tehetem meg!
-Ne gyere a közelembe! – fenyegetem meg, eldőlve, nyögve. Az egész testemre kisugárzotta fájdalom, szinte bénítva, mintha… erős nyugtatót kaptam volna. – Mit akarsz tőlem? Nem kérdezem még egyszer!
Puha dobogást érzek a bőröm alatt, megdöbbenve feszülök. Ez most… vizsgál engem? Elemez…?
De amikor a száraz, meleg ujjak megérintik a bokám, megrándulok undorodva.
-Vizit… - élvezkedik a hangja. Ő a HANG. Ahogy feljebb simjt, elütném a kezét, engem csak ne tapogasson mindenféle perverz de ismét érzem a pikkelyek súrlódását, nyögve próbálok elhátrálni.
-Maradj nyugton… különben… - suttogja, mint egy cukrosbácsi… de mégis érzem, hogy a szavai mögött mennyi szenvedés és fájdalom, megalázó gyötrelem ígérete feszül, megfeszülnek az izmaim a bőröm alatt, kirajzolódva, de nem mozdulok. Csak azokat a férgeket ne… Megalázva az egész lényen simít végig, érzem a testéből a sugárzó kéjes hőt, és mielőtt még az arcomra simíthatna, a fogaim a bőrébe mélyesztem.
Felsikítok undorodva, minden amit az elmúlt években ettem, elindult felfelé a gyomromból. Hogy merte hogy… hogy jut valakinek ilyen az eszébe… undorodva fekszek, eljátszadozva a gondolattal, hogy mégiscsak lehányom aztán valahogy megfojtom… de rettentően szédülök. Mintha pörögne velem az ágy.
Mégis megfogja az arcom, két tenyere közé zárva, miközben az undorító szavait suttogja… talán életemben soha ennyire embert még nem gyűlöltem, mint ezt az alaktalan hangot…
-Nagyvonalú tudok lenni, ha megadod nekem, amire vágyok – suttogja. Megrándul az arcom, fájdalmasan felnyögve. – Ellenkező esetben kénytelen vagyok a létezésed törölni a világunkból.
-Fogadjunk! – vágom ki magam, sérült kis kobakom bőszen lapoz, hogy mégis mivel lehetne ezt a szerencsétlent lekenyerezni… és hogy innen kijussak, bármire képes vagyok.
Na jó, azért vannak bizonyos keretek…
-Összekeversz Tsunadéval – te meg azt hiszed, hogy csak a Hokageval szoktam fogadni? Nevetséges. Lesimít a nyakamhoz, de nyugodt vagyok, szemem a sötéten át a szemébe fúrom. A szívem nem ver hevesen, sőt… lassú és nyugodt… ez már az én terepem. – De hallgatom.
Felsóhajtok.
-Ha… megteszem, amire kérsz, engedelmeskedem, akkor hazaengedsz… - próbálom óvatosan kipuhatolni a kereteket, elvégre meghalni senki sem akar. – Ha elbukom, akkor…
-Milyen gáláns ajánlat – szakít félbe. Szóval elértem a határt… máris? – de a téteket már az imént ismertettem.
Elgondolkodok, megrántom a fejem, hogy kiszabaduljon az ujjai közül, de nem enged. Felkuncog, mire kiver a víz. Mit találhatott ki, magasságos egek…
-Mit akarsz? – sziszegem mogorván, elkapva a kezét, erőt véve magamon. Akár kígyó akár nem… bár sikoltani lenne kedvem sőt, nehezen állom meg. Ott hibát követtem el, hogy elárultam magam… eltolom magamtól visszafekszek. Rettentően szédülök, mintha forogna az ágy, a plafon… - Mid nincs meg? Mert nekem hiányzik a fény és egy értelmes elme társasága – sziszegem.
Felkuncog, ettől a hangtól rettegek… rosszat jelent.
-Látom, vagy olyan botor, hogy még pimaszkodsz is… nem félsz a haláltól…
-Nem – morgok. Felvillan a villanykörte. – Mit nevelsz itt…? Kivel kell megküzdenem, hogy elengedj? Mert fogadok veled – nézek rá szűrve a fogaim között undorodva, de ránézve. – hogy a legjobb kis kedvenced is péppé verem! És akkor elengedsz.
-És ha nem…? – duruzsolja, érzem, hogy az ujjaira csavarja a hajtincseim. Legszívesebben kitépném a kezei közül, de ha a célegyenesben vagyunk, jobb nem feszegetni a húrt, most józan ésszel, fegyelemmel…
-Mit akarsz, ha nem? – csikorgatom a fogaim.
-Ajánl valamit, ha ennyire benne vagy a lendületben… kíváncsi lennék, hogy a tested milyen gondolatokat rejt.
Kujon. Ki kéne zárnom a lehetőségét, hogy a harcon kívüli perverzióira is felhasználhasson, de… fent kell tartani a csalit, hogy rákapjon, és én nem vesztek. Sose vesztek. Ne veszíthetek.
-Van egy kívánságod. Elégedj meg ennyivel. Vagy ha ennyire fantáziátlannak tartod magad, dirigálhatok én is.
Mélylökés, ez kissé sértheti az egóját. Benne van a pakliban, hogy teljesen átlát a szitán, de a lényeg, hogy belemenjen. És ha ebből a lyukból kijutok… mindegy hogyan, de onnan már kitörök.
-Rendben… legyen – simítva végig az ujjával a hasam, megrándulok undorodva, felnyögve. – Gyógyulj fel, minél hamarabb, hiszen így semmi izgalmas nem lenne benne…
-Egyetértek – biccentek és elhúzódok tőle. Befordulok, magamra húzva a takarót, elhatárolva magam tőle. Takarodj! – És most gyógyulnék.
Felnevet, összehúzom magam a takaró alatt… és megkönnyebbülve érzem, hogy eltűnik a jelenléte.
- Nem jó. Egyenesen pocsék – jegyzem meg az oldalvonalról unottan, kezemben egy almát dobálva egykedvűen. Sasuke-kun sértetten villantja felém a szemeit, melyeket élvezettel figyelek. Egyszer én is azokkal a szemekkel fogok kinézni a világba.
- Hallgass – morran rám, majd újra támadásba lendül az arénában, ahová össze szoktam ereszteni a kísérleti alanyokat, hogy a legerősebbet kiválasszam magamnak, és belé költözzek.
- Hallgathatok, de akkor kevesebbet fogsz tudni – vonok vállat negédesen, tovább üldögélve a kőpadon, Kabuto társaságában, aki minduntalan feljavítja a szerencsétlen flótást, de előnyére legyen szólva, szívós. Némán folytatja tovább az Uchiha a püfölést, itt-ott nagyobb vértócsák keletkeztek már rég, s egyre nagyobbra híznak, bennük szikrázik a Chidori fénye, sistergő csipogás visszhangzik a sziklák között.
Zene füleimnek.
Felhörög, eldől a földön, akárcsak egy darab fa. Egy intésemre elnyeli a föld, tökéletes lesz a két szinttel lejjebbi félresikerült kísérleteknek vacsora gyanánt, Sasuke-kun egy kimért mozdulattal a tokjába helyezi fegyverét. Élvetegen figyelem teste minden rezdülését, kívánom, vágyom, hogy egyszer birtokolhassam. És ez meg is fog történni, csak utóbb. Idő kell, nem sok, de idő.
Kabuto váratlanul egy biccentés kíséretében köddé válik, kezemben az alma megáll a lendületében. Elvigyorodva vágom az Uchihához, aki egy flegma mozdulattal elkapja a gyümölcsöt, amiből érintésére azonnal kivágódik egy kígyó az arcába, de ügyesen, reflexből kettészeli.
- Vágj fel inkább azzal, hogy felvágod – kuncogok fel, miközben lusta tempóban süllyedni kezdek a padon. Élvezem a villámló tekintetet, a lenéző pillantást, a gyűlölködő nézést. – Érezd, mi repül feléd, majd zúzd szét, ha az létezésre nem érdemes.
Kabuto már a folyosón vár, s hírei számomra kielégítőek. Szóval a lány képes volt megtörni a jutsut, le a kalappal előtte. Bár, ha a saját érdekeit vesszük figyelembe, jobb lett volna, ha feladja és ténylegesen megvárja, míg megölik. Megölöm.
- Elláttam a sérülését, de könnyen meglehet, hogy az enyhe agyrázkódása miatt még hajlamos lehet a rossz látásra és a szédülésre – tájékoztat egy szemüvegvillanás kíséretében segédem, mire halványan elmosolyodom és a szoba ajtajára nézek, melyet a bent rekedt nem láthat.
- Ez lesz a legkisebb baja – kuncogok fel vészjóslóan, az apró közjáték után belépek a szobába, ahol sötétség vár, ablakok és fény híján. Testét felfedezem az ágyon, bőrének melege az alvástól megmutatja körvonalait, látom, ahogy apró hullámokban párologtatja a meleget.
Illata beszorult a négy fal közé, bőrének párolgása fentebb, az én orromba emeli azt. Számra széles ívben kerül mosoly, odalépve homlokára teszem a kezem, majd nyakára, érzem, ahogy vére lassan, de biztosan zubog börtönében. Mintha megérezné, hogy elemzem, felriad, szemei kipattannak, de végül becsukja őket.
Okos. Tudja, hogy felesleges.
- Bevágni a fejed a falba… egyedi – szólítom meg gúnyos hangomon, mire halk hangon felnyikkan, de több fonémával nem adja tudtomra a tőlem való undorát. Kellemesen nekitámaszkodom az asztal élének egy gonosz vigyor kíséretében, várva, mit reagál.
- Kösz. Mit akarsz tőlem? – tetszik, hogy ennyire… virgonc. Imádom, mikor ellenkeznek, csapkodnak, szebbé teszi a vadászatot, fentebb emeli a kínnal telt pillanatok varázsát. Felkuncogok ezekre a gondolatokra, élvezem, hogy a bezárt szobában semmit sem lát, s semmit sem tehet.
- Kíváncsi vagyok rá, mi okozhatott ekkora fejtörést számodra – játszom el a szavakkal, amit látom, nem igazán favorizál, az arcára íródó kifejezésből következtetve.
- Nem mondok semmit sem – érkezik egy hosszas, néma csönd után hangja hallójáratomba. Elmosolyodom kijelentésére, annyira balga és naiv volt. - Nem leszek áruló!
Zihálása kétségbeesetté válik, válaszomat várja, vagy valamiféle reakciót.
- Kápráztass el – duruzsolom a meghitt csöndben, amit testének lágy hullámzása tölt meg zeneiséggel. Ellököm magam az asztaltól, körbejárom testét, vadászva a finomabb pontokra, miközben felemelkedni próbál, de csak a könyökére tud támaszkodni.
- Ne gyere a közelembe! – fejéhez kap, végül elterül ismét az ágyon. Kíváncsi vagyok, mire gondolhat. - Mit akarsz tőlem… nem kérdezem meg még egyszer!
Lustán felemelem karom a teste fölé, kezemmel apró chakra impulzusokat küldök a testébe, ujjaimmal megérintem bokáját, lassan felfelé haladva a testén.
- Vizit – dorombolom élveteg hangon. Elérve combjait keze lendül, elmarja az enyémet, de miután egy kígyót szalasztottam haorim ujja alól a kezére, mindjárt nem kapkodott annyira.
- Maradj nyugton… különben… - nem fejezem be a fenyegetést, a szavaiból csöpög a mézes-mázosság, mintha csak jóindulatúan figyelmeztetni szeretném. Tudom, hogy érzi, mennyiben különbözik a szavak kiejtése a mondanivalójuktól. Érzi, libabőrössé válik, ujjbegyeim combjain suhannak, csípőjére terelem kezem, fel a derekára, de mikor a vállán játszom el könnyedén, állkapcsa roppan. Mielőtt fogai belemélyednének a kezembe, apró változtatást végzek a karomon, s utána előzékenyen ott hagyom, hogy elkaphassa.
Ahogy forró szája a bőrömhöz ér, sikoltva ereszti el azonnal, szapora köpködéssel és káromkodással, elrettenve próbál mozdulni, de a Kabuto által megjósolt tünetek előbújni látszódnak. Milyen forró száj… Megnyalom ajkaimat az érzésre, bizsergés szalad végig az alkaromon, ahol megharapott.
Ficánkol, milyen elragadó.
- Ó… előre kell szólnom mindenről? Felvilágosíthatlak a szoba minden egyes titkáról, ha szeretnéd… - lágyan jegyzem meg a véleményem, fülébe suttogva egy pillanatra, végtelen türelemmel. – Ne tedd le a lábad, sikamlós a padló…
Két kezem arcára simítom, élvezem, ahogy az izmok megrándulnak érintésemre, sőt, a kedvéért még a pikkelyes bőrt is eltüntettem a kezemről. Van egy főbb chakra pont az emberi fejben, s az övében jelenleg csak lappang az erő. Nyilván lefárasztotta magát az erőlködéssel, tökéletes. Egyébként elég strapabírónak tűnik, a genjutsuval képes megbirkózni. Időbe telik, de sikerül.
Sasuke-kun imádni fogja.
Ha nem, majd én rajongok érte. Ritka kincs egy ilyen ellenálló… hmmm… donor? Alany? Páciens? Fogoly?
Haja akár a selyem omlik az ujjaimra, ahogy arcát fogom, s arra gondolok, hogy ezek a tincsek ennél jobb állapotban már sosem lesznek. Sőt, ha a Chidori leégeti…
Nem babázni hoztam, ráadásul nem magamnak, de…
- Nagyvonalú tudok lenni, ha megadod nekem, amire vágyok – suttogom kedélyesen, de a következő mondatnál már halványan kiérezhető belőle a komolyság. – Ellenkező esetben kénytelen vagyok a létezésed törölni a világunkból.
Ekkor váratlan fordulatot vesz a beszélgetés, hatalmas lépéssel szalad előre:
- Fogadjunk!
- Összekeversz Tsunadéval – kuncogok fel rosszmájúan, mutató és középsőujjam a nyakánál lüktető, forró érre szorítom, pulzusát figyelve. Hosszú, mélységesen néma szünetet tartok. – De hallgatom.
Nyel egyet, szemeivel bemér, pontosan tudja, hol állok, de annak is tökéletesen tudatában van, hogy mit tudok tenni, ha nem játszik a kedvemre.
- Ha… megteszem, amit kérsz, engedelmeskedem, akkor hazaengedsz. Ha elbukom, akkor… - kezdi, de halkan sziszegő hangomon félbeszakítom édes monológját. Milyen aranyosan követelőzik, de sajnos…
- Milyen gáláns ajánlat, de a téteket már az imént ismertettem – mondom elnéző hangsúllyal, mint mikor gyereket fedd meg az anyja. Kíváncsivá tett, mivel mer előhozakodni egy ilyen helyzetben. Remélem valami szórakoztató… vagy kitalálom neki azt, hogy csókolja meg Sasuke-kunt…
Ezekre a gondolatokra hangosan felkuncogok, Ő pedig összerándul.
-
Semmi. Csend van. Talán némi chakrakicsapódás, de annyira profin rejtett… remek, valami állat kapott el. Kellett nekem fogadni? Kellett nekem ENNYIT INNI?!
De mi van, ha még mindig csak álmodok? Mondjuk… lüktet a fejem. Álmomban a macskajaj is kellemes.
-Ó, milyen kár, süketet raboltak nekem – sziszegi a hang. Van valami borzongató zönge a hangjában, összehúzom a szemem, minden izmom remeg, ugrál a bőröm alatt, várva egy esetleges lecsapást, hogy félreugorhassak és a nyakát törjem…
-Ki vagy te? – kapom a másik irányba a pillantásom. Nem moccanok. Minden idegszálam a maximumon rezeg, figyelve mindenre, de ingerült vagyok; el akarom kapni és addig verni a fejét a falba, amíg véres massza nem marad az arca helyett… - Hol vagyok?
-Az én vendégszeretetemet élvezed egy ideig – kuncog halkan, szórakozva. Végigfut a hideg rajtam, mintha megcsíptek volna hirtelen, élesen.
-Ne játszadozz velem – hördülök fel. Megfordulok, talpam lassan csúsztatom, felkeverem a levegőt, érzem minden rezdülését, hol akad meg, hol és min törik meg… de mintha egy szellemet kergetnék!
-Nem szólok még egyszer. Mássz vissza az ágyra – hívogat, hirtelen eszméletlen harag dagasztja meg az izmaimat, mert mintha egy debil, ötéves engedetlen óvodáshoz beszélne! Kinek néz ez engem?! Ki ez egyáltalán, gyáva féreg, hogy nem mer kiállni!
Megvagy, te disznó.
Talpam nekitámasztom a falnak, hogy könnyedén feszülnek meg az izmaim, mintha egy rugót húznál fel, pattanásig… Elvicsorodok, körmeim kimeresztve szaggatom a levegőt halk hördüléssel, csak a levegő mozgásával tájékozódva, egyenesen az arca felé kapok, de…
De érzem, hogy ujjaim alatt éppen hogy elsiklik, némán kerekedik el a szám a rettegéstől és a hirtelen pániktól na meg a felháborodástól, mert milyen sunyi, alattomos és gerinctelen módszerrel tért ki!
Valami a bokámra fűződik, meleg, száraz és érdes, mintha megannyi ki köröm lett volna és a lendületet megtörve vág az ágyra, hangosan nyekkenek.
Olyan hirtelen fordult meg a világ, ráadásul sötét van… felnyögök, remegve veszek pár levegőt.
Bár… gyere közelebb, lehánylak és addig elszökök. Undorító, de hatásos módszer, az tuti.
-És most szépen elbeszélgetünk – sziszegi, hangja karcos, mégis simulékony, szinte érzem, hogy árkot váj a bőrömbe. Megugrok és feltolom magam. Menj innen, takarodj! Kapkodom a szemem, annyira dübörög a vér a fülemben, hogy nem vagyok képes figyelni, csak elkapni, addig szorítani, amíg ellilul a feje!!!
Siklás hangja, halk, sustorgó… megérinti a lábam, meleg, szinte forró, de karcos, érdes… villanásnyi meleg érzés, halk szisszenés… ne, ne, ne NE NE!!! NEM!
felsikítok. Nem, vidd innen, te szadista tetű!
-KÍGYÓ?! KÍGYÓ! ÚRISTEN, TAKARODJ, VIDD INNEN! - hátrálok, elrúgva a takarót, próbálom lesodorni a lábamról, az ágyról, ki a szobából, a világból!
-Csak nem félsz a kígyóktól? Rengeteg van ebben a szobában – megdermedek a mondatára, felüvöltök. Az az iszony, amit ezektől a lényektől éreztem, elmondhatatlan volt, a szívem olyan hevesen vert, hogy majd kitörte a bordáim ketrecét.
-NEM! NEM! ERESSZ KI TE VADÁLLAT! – próbálok elkapni egy tagját hogy kiszaggassam neki, mindegy, csak eressz ki, elmehessek, lenyúzhassam a bőrömet… erős, hűvös ujjak kapják el a csuklóm és ismét megfordul a világ, erősen szorít de még csak nem is agresszívan, csak nagyon-nagyon határozottan. Hideg ujjai vannak… Rángatózok, próbálom eltalálni a hátát, a gyomrát, bármit, amitől egy kicsit megzavarodhat egy másodperc, hogy messze legyen tőle!
Valami az arcomhoz dörgölődzött, a villán nyelv megérinti az ajkam… ennyi kész. Elájulok. Magam se értem, hogy törhet ki belőlem olyan megkínzott sikoly, mintha előttem ölnének valakit, ez biztos nem az én hangon…
-Visíts csak, élvezem… - hallom messziről. – Mi a tiszted Konohában?
Ha kinyitom a szám, ez az izé belémászik… lassan elsírom magam az undortól.
-Én… chounin vagyok – hörgöm halkan, rekedt hangon. Elment, köszönöm, nem érzem azt az érintést… ha látnom is kellett volna, inkább vágom fel az ereimet… azonnal elöntött az undor érzése, de most saját magam iránt. Elárulom a falumat egy iszony, egy fóbia, egy halálos félelem miatt? Nem! Én nem vagyok olyan!
-Mi közöd Tsunadéhez?
Hallom a siklását, itt van, megint itt van!!
-Fogadtunk! Fogadtunk, hogy több szakét tudok meginni mint ő… csak a főnököm… a Hokage…
-Nos… fogadjunk, hogy ezt nem fogod kibírni – rándul meg a kezem, zuhanok egy kicsit majd bevágom a fejem a padlóba. Felfordul a gyomom és fellángol a gyűlöletem. Hirtelen nem is voltam benne biztos, hogy lehet embert ennyire gyűlölni…
Felé kapok de könnyedén hárítja az ütésen, ujjai közé fogja az arcom, szorít és fáj… felnyöszörgök, szinte látom a szemeit.. nem, én látom a szemeit… kegyetlen, sunyi és… és…
Újra az érzés, a combomnál, egyre feljebb siklik felsikoltok, ne, ne, vidd innen… kérlek… vidd innen!
A szemei…
Az agyamba váj, sikoltanék, de már nem tudok… elnyel a semmi, mintha lehunynám a szemeim, csak egy pillantás… elengedett? Kiszabadultam?
Körülnézek, mindenhol házak, de üresek… nem leéltek, csak üresek, amitől az egész még félelmetesebb volt.
-Hahó… hahó – mondom nyugodtan, de remeg a kezem. Sehol egy fegyverem, teljesen csupasznak érzem magam nélkülük…
Mégis megmoccan egy fusuma, kiáltva futok arra. Kiszabadultam volna? Vagy hol vagyok?
Hatalmas gyakorlóterem, nem látom a végét… áll benne egy lány, csupasz lábakkal áll, haja a fenekéig lóg…
-Itthon vagy – tárja szét a karjait. Pánik kerített hatalmába, megfordultam, mindenhol még több, még több… én… kezükben shuriken, sai tőr vagy rövid kardok…
-Mit csináltok? – sikítok fel, de elkapják a kezem, egyszerre több penge vágódik a testembe, egyre több… vér csordul ki a szám sarkából, már sikítani se tudok, az a fájdalom, ami a húsom marcangolja… Érzem, szinte látom magam, ahogy elüvegesedik a szemem, egyetlen, kínzó sikoly..
A főtére találom magam, a kísérteties házak közepette… a szél végigvágtat, de még így is érzem, hogy üres, hogy senki sincs itt…
***
Hörögve tapasztom kezeim az oldalamra, mégis véres, mégis érzem az illatát… nem vagyok otthon, annyiszor… nem.. nem akarok, nem fogok meghalni! Ismét nem!
De már alig… nem tudom nyitva tartani a kezem, minden annyira hideg és ráz… hörögve nézek fel önmagamra, ahogy ott állok, kezeimben a vértől csöpögő tőrökkel, amik az enyémek…
Meghalok. Ismét…
Amikor megpillantom önmagam, összeszűkítem a szemeimet. Minden egyes alkalommal próbálok harcolni, mégis mindig meghalok, fájdalmasan, kínoznak… és mégis, annyi mindent túl lehet élni…
-Fogadjunk – szólok magamhoz. Látom, hogy felkapja a fejét, rám vigyorog. Ismerem magam; fogadásból bármit!
-Nocsak… fogadjunk.
-És miben? – kérdezem, magamtól. Körülöttem álltak az emberek… én… mindenhol én… ez rettegéssel töltött el. Hogy én… végig egyedül, kiskoromban…
-Fogadjunk, hogy nem mersz nekifutni a falnak! – mutat a kemény téglákra.
Nem értettem a kijelentést.
-Harcolni akarsz? – nézek rá.
-Nem szeretem a kígyókat…
-Én sem… én sem… - hallom mindenhol. Felsikoltok, az érzésre, az emlékre, ami miatt iszonyodok…
-Fuss a falnak, vagy veszítesz! – kiáltották. – Fogadtunk!
Hangos reccsenés, a fejem a homlokom… próbálom kinyitni a szemeimet, de annyira fáj… és hiába nyitom ki, sötét van… felnyögök, a fejem…
-Győztem – hörgöm, és elájulok.
***
Amikor kinyitom a szemeim, majd szétszakad a homlokom… az ágyon fekszek, felettem egy pasas… megugrok de nem igazán tudok moccanni.
-Nyughass, nincs itt semmi – mondja nyugodtan…
-A… fejem… - hörgöm halkan.
-Aki faltörő kost játszik, annak elég gyakran fáj a feje – mondja szórakozottan, de a fájdalom hála istennek, egyre tompább…
-Akkor jó – szusszantok és visszaalszok.
***
Az ismét magamhoz térésem kósza pillanatában ismét minden sötét. Ugyanaz a hely… de legalább a fejem nem fáj.
-Bevágni a fejed a falba… egyedi – hallom ugyanazt a hangot. Felnyikkanok, de nem moccanok. Hős vagyok. Ninja! Kibírom!
-Kösz – suttogom. Nem moccanok, mereven fekszek. – Mit akarsz tőlem?
Csak kuncog. Végigráz a hideg a hangjától… a sötétből szóló, testetlen hang… mint egy rémálom. A legrosszabb rémálom.
Az ember nem a sötétségtől fél, hanem attól, ami a sötétségben rejtezik… attól, amit nem tud, amiben nem biztos, amit nem lát…
- Unatkozom – jelenti ki hűvös hangján, én pedig csak negédesen mosolyogva figyelem ideges topogását. Ejnye Sasuke-kun, minden rezdülésed számomra nyitott könyv, úgy olvasok belőle, mint nagymama az esti meséből.
- Adj küldetést – folytatja szenvtelenül, mostanában megeredt a nyelve, egyre többet követelőzik, és a bunkó stílusa már nem szórakoztat annyira. Sokszor átvillan az agyamon, hogy megéri e itt tartani ezt a felfújt hólyagot, de ilyenkor mindig erre gondolok:
De még mennyire megéri.
- Mit szeretnél? – billentem oldalra a fejemet, kézfejemen nyugtatva államat. A karfán lustán nyúlik el másik kezem, hosszú ujjaim a föld felé fordulva pihennek, rezzenéstelenül.
- Tudod te azt, nagyon jól – érkezik a kimért válasz, s ajkaimra széles mosoly kerül, nyelvem kitör ajkaim börtöne mögül, és élvetegen megnyalom őket. Hát persze, jobbá akarsz válni, hogy legyőzhesd azt a balfasz bátyádat.
- Akkor… indulj Konohába, és tombold ki magad – vonok vállat, fekete hajam előrehullik, ahogy hátradőlök a hatalmas székben. Elhúzza a száját, rohadtul nem erre gondolt, de hát kit érdekel. Tsunade már biztosan unatkozik, és az én drága volt társaim se zaklatják már.
- Pff.
- Ugyan, Sasuke-kun. Tudom, hogy imádsz hazatérni. Hát nem jó érzés látni azok szenvedését, akik halálra törik magukat miattad? – nyalom meg szemfogaimat, és érdeklődve figyelem arcát, ahogyan az apránként sötétül el.
- Dögölj meg.
- Még nem szeretnék – kuncogok fel gonoszan, az Uchiha pedig hátat fordítva kicsörtet a szobából, az ajtó pedig hangosan döndül mögötte, a fal megremeg, pedig több kilométerre a földfelszínétől éldegélünk.
- Kabuto – szólítom segédemet, aki egy pukkanással meg is jelenik mellettem. Alázatosan pillant rám, kezét mellkasára helyezve hajol meg előttem. Szemüvegének csillanása már mutatja, hogy mire gondol. Jól gondolja. – Szólj Sasuke-kunnak, hogy vigye Suigetsut is.
- Hai – biccent, és már el is tűnik egy halk pukkanással, s el is nyeli a tejszerű köd. Elégedetten dőlök hátra. Hamarosan minden készen áll, én pedig röhögve fogok e felett a test felett ugrálni.
Tsunade…
Remélem boldog vagy a kis ajándékomtól. A legutóbbi ANBU csapatod olyan volt, mint a gólya fos a levegőben. Harmatgyenge és szétmálló. De persze ez Sasuke-kunnak megint nem volt elég.
Majd kap tőlem olyan küldetést, amit a lelke fog bánni.
***
Hatalmas fröccsenés, és vigyorogva nézek a húscafatokra, amelyek beborítják a ketrec falait, engem természetesen elkerülve. Selejt volt, még annyira sem volt képes, hogy a saját kekkei genkaiját aktiválja. Egy senki, egy porszem, mely ha megáll, és beszorul a gépezetbe, az kíméletlenül összezúzza.
- Kabuto. Azt akarom, hogy hozz egy másikat. Ez túl könnyen feladta – kérem mézes-mázos hangon, mire megrezzen, de okos tekintete intelligensen villan meg. Tudod, hogy játszani szeretnék.
- Hai, Orochimaru-sama. Van valami óhaja a következővel kapcsolatban?
- Igen. Azt akarom, hogy legyen szívós – kocogtatom meg a rácsokat körmeimmel, mire mindent tudóan bólint. Somolyogva nézem a darált húsra emlékeztető trutymót.
- És ne legyen ennyire undorító – teszem még hozzá kuncogva, majd átsétálva az egyik falon ráérősen a kettes labor felé ballagok. Szeretném még az egyik másik kísérleti alanyomat is ellenőrizni. Emezért kár volt, túl hamar bekattant, s mikor az egyik teszt során beadtunk neki egy injekciót, csúnyán kárt tett magában.
Most pedig felzabált egy robbanópecsétet.
Az intelligencia hányadosa még Suigetsuét sem érte el, ami azért mégis csak lehangoló. Nekem olyan kell, ami tud gondolkozni, és tud váratlan reakciókat produkálni, a kínzást s a vereséget pedig viselje el.
A lelke pedig…
Mellékes.
Majd megedződik.
***
- Itt van amit akartál – puffanás, és egy test zuhan a lábaim elé. Elhúzom sejtelmesen a számat. - Ezért csicskáztattál feleslegesen?
- Valld be, hogy élvezted – felelem lassan, vontatottan, hogy dühítsem. Arcán semmi érzelem nem látszódik, azonban a mellette álló Sugetsu odalép a testhez, és a lábát annak fejére nyomja.
- Te ribanc… - hörgi, és szét is loccsantaná a fejét, ha hagynám.
- Suigetsu… Éppen az egyik alanyom fejét taposod – jegyzem meg lágyan, mire elsápad, s felhúzva az orrát elhátrál. Felállok, és komótosan a testhez lépek. Kunoichi. Hát, nem éppen női játékszerre gondoltam.
Azok nem bírják sokáig, a férfiakat meg kész élvezet megtörni azzal, hogy két hétre bezárom őket egy ketrecbe, ahol addig dühöngenek, míg az indulat reményvesztett némaságba fullad.
- Gomen – nyögi ki a fehérhajú, én pedig intek, hogy eltakarodhat.
Lábammal megfordítom a lányt, és már az arcán látom, hogy elég nyúzott, fáradt. Ruházatából ítélve egy szimpla chounin lehet, valamint az egyenruha hiánya arra utalhat, hogy Tsunade közelében dolgozhat, a tetejében pedig több küldetést is levezethet zsinórban egymás után.
Ha jobban megnézem, egészen heves szelleműnek tűnik, kitűnő báb lesz belőle. Homlokát megérintve chakrámat belevezetem egyenesen elméjébe.
- Érdekes. Roppant mód érdekes – állapítom meg, és felegyenesedve intek Kabutónak, hogy tüntesse el az egyik cella mélyére, s ha felébredne, akkor szóljon, és…
Meglátogatom.
Miután segédem elviszi a testet, az Uchiha még mindig bent marad a teremben. Odalépek hozzá, és körülsétálva élvezettel figyelem, ahogy egy karcolás sincs rajta. Kezemmel végigsimítok felkarján, szótlanul tűri. Még szép, hogy tűri.
Hamarosan ezek a karok az enyémek lesznek. Hónapok kérdése.
- Befejezted a taperolást? – szólal meg hűvös hangján, én pedig egyenesen a fülébe kuncogok.
- Természetesen. Eredj dolgodra. Válj jobbá… - suttogom fülébe, s székem felé sétálva még rá se nézve hátravetem a következő szavakat:
- Mert kell is. Elég béna voltál, ahogy láttam – sziszegem, s mikor leülök a székre, már nincs is a szobában. Most felidegesítette saját magát, és elmegy gyepálni pár kísérleti alanyt, akiket csak neki tartogatok.
A ma délelőtti darált hús is az övé lett volna, de mint tudjuk, sajnos nem jött össze. Majd ez az új finom falat… Látszott rajta, hogy kifejezetten közelharcra specializálódott, kíváncsi leszek, hogy Sasuke-kun ehhez mit fog szólni… ez a lány lélegzetvételnyi időt sem fog hagyni neki, abban biztos vagyok.
Vagy a másik véglet.
***
- Uram, a négyes alany felébredt – jelenti fél óra múlva segédem, én pedig a kémcsövektől elhajolva pillantok rá kérdőn, hogy folytassa. - Óhajtja, hogy kezelésbe vegyem?
- Nem, Kabuto – somolygok jóízűt, szinte látom, hogy a hátán feláll az összes szőr. Elnevetem magam, és lustán elindulok a lány szobája felé, a falakon át. Persze nem felejtem el Sasuke-kunt megnézni edzése közben, hiszen épp úgyis arra járok…
Vad öröm és izgalom fog el, mikor látom, ahogyan küzd a szörnyek ellen. A plafonból jobban kibújok, hogy láthassam. Az a sápadt bőr, s azok a szemek az enyémek lesznek, testestől, lelkestől… Halkan tapsolni kezdek, mire csak egy gyilkos pillantást lövell felém, én pedig kuncogva visszabújok a mennyezetbe.
A kunoichi szobájának egyik falán siklok át, mintha ott sem lenne. A sötétben inkább kígyószemekkel figyelem testhőjét, hogy be tudjam mérni. Még az alvás forróságában vibrál alakja a szoba sötétjében, szám pedig gonosz és kaján vigyort produkál, ahogy látom, hogy szemei ijedten villannak meg.
- Oh, hát máris felkeltél? – szólítom meg nyájasan, mire összerándul, s földbe gyökerezik a lába. - Az remek. Gyere vissza az ágyra.
Nem mozdul, látom, hogy keze tétován kutatja fegyvertartó tokjait, de már Kabuto teljesen fegyver mentesítette. Nem mintha két kis fogpiszkálóval ártani tudna nekem, főleg, mikor olyan törékenynek néz ki. Bár lehet, hogy a látszat csal.
- Ó, milyen kár, süketet raboltak nekem – játszom meg a sértődöttet.
- Ki vagy te? – szisszen fel, de egy lépéssel sem jön közelebb. Egyrészt nem lát teljesen, másrészt nem tudja, hogy kivel van dolga. – Hol vagyok?
Ezek a kérdések annyira mulatságosak. Mindig megkérdezik, utána pedig rimánkodnak, hogy bárcsak sosem tudták volna meg, hová kerültek, és ki felügyel rájuk… Vagy ki végez velük.
- Az én vendégszeretetemet élvezed egy ideig – kuncogok fel kegyetlenül, rohadtul élvezve, ahogy megremeg szavaim hallatán. Pattanásig feszül minden izma, érzem a belőle áradó frusztráltságot és kétségbeesést.
- Ne játszadozz velem… - hangja rekedtes, és meglehetősen csábító, pedig nem direkt csinálja. Csak ugye aki megpróbálja leinni az én drága Tsunádémet… Én még nem játszok, csak most fogok.
- Nem szólok mégegyszer. Mássz vissza az ágyra – noszogatom, mézes-mázos hangomon érződik, hogy nem tűröm meg tovább az engedetlenkedést, de nagy ívből tesz rá. Hátával a falhoz simul, látom, hogy füleit hegyezi, észrevette már, merről jön a hang.
Elrúgja magát a sziklától, és nyílegyenesen, villámgyorsan felém ugrik, mintha csak egy rugóból lőtt volna ki. Kegyesen arrább állok, s a ruhám ujja alól kiszabaduló kígyóval elkapom a bokáját, és felrántom a levegőbe, majd erősen az ágyra vágom.
Felnyög, de nem mer felülni, látom, hogy a hányás szélén áll, saját gyomorsavját nyeldekli lefelé. Ajkait összeszorítja, én pedig az ágy mellé állva tapogatom végig testét szemeimmel.
Pár mélyebb karcolás, és heg nyoma látszódik csak a napsütötte bőrön, és mindezekből levonva a következtetéseket, direkt a közelében maradok. Közelharcos, he?
- És most szépen elbeszélgetünk – sziszegem, mire összerándul, szemeit riadtan kapkodja. Direkt nem fogok még fáklyát gyújtani. Nem kell még látnia az arcomat, akkor azonnal felismerne, főleg, ha Tsunade és az Uzumaki kölyök nagy barátja.
Ruhám ujja alól kisiklik egy hófehér kígyó, és leszaladva az ágyra felsiklik lábára, mire olyan szinten ledermed, hogy az arcából kifut a vér. Szinte látom, ahogy a hő távozik arcából, és a szíve körül összpontosulva azt hevesebb dobogásra ösztönzi.
Olyan elkínzott és rettegő hangon visít fel, hogy arra nincsen szó, én pedig élvetegen vigyorogva élvezem a kellemes hanghordozást. Régen hallottam már női, iszonytató sikolyt. Kezdett már hiányozni, talán mégsem volt rossz döntés egy kunoichit hozatni…
- Kígyó?! KÍGYÓ!!! ÚRISTEN! TAKARODJ! JÉZUSOM! – a többit már nem is próbálom meg kivenni az artikulálatlan üvöltésből, villámgyorsan tornázza fel magát ülő pózba, és szinte felkenődik az ágy háttámlájára.
Vicsorogva billentem oldalra fejemet, és halkan felkuncogok.
- Csak nem félsz a kígyóktól? Rengeteg van ebben a szobában – teszem hozzá kedvesen, mire elkínzottan felüvölt:
- NEM! NEM! ERESSZ KI TE VADÁLLAT! – úgy remeg, mint Tsunade, mikor vért lát. Vagyis látott. Kezei után nyúlok, majd két másodperc múlva térdelve találja magát a matracon, kicsavarva karjait a hátára szorítom.
A kígyó egy intésemre az arcához siklik, s nekidörgölődzik a bőréhez.
A sikoly olyan szívet melengető, hogy menten elolvadok a gyönyörűségtől. Szaporán ráng, de nem tud kiszabadulni karom szorítása alól. Pedig még csak az ágyon sem vagyok, oldalról fogom le, egy kézzel. Milyen virgoncak vagyunk…
- Visíts csak, élvezem… - nevetek fel csöndesen. – Mi a tiszted Konohában?
- Én… chounin vagyok… - hörgi. Okos kislány, lám, rájött, hogyan tudja magától távolabb tudni a kígyót. Az elsiklik tőle, pedig még tervemben volt az is, hogy a hajába irányítom.
- Mi közöd van Tsunadéhez?
- Fogadtunk, hogy több szakét tudok meginni, mint Ő… Csak.. a főnököm, Ő a Hokage…
Nem vagyok hülye kincsem.
- Nos, fogadjunk… hogy ezt nem fogod kibírni… - rántom fel, és a hátára vágom, a kemény földre. Öklendezni kezd, és izzó szemekkel mered a körvonalaimra, amerre sejt. Leguggolok hozzá, és megint ütni próbál, de esélytelen megnyilvánulás volt, kiszámítható.
Megragadom arcát ujjaimmal, úgy, hogy szinte csücsöríteni kényszerül. Bőre kellemesen selymes, és rugalmas, enged szorításomnak, szemeit ijedten kapkodja rajtam, de mikor rúgni próbál, kígyót siklatok formás combjára.
Újabb sikoly. Chakrámat egy pillanatra felvillantom, hogy lássa a szemeimet. Közel hajolok hozzá, az apróra összezsugorodott pupillái szinte ordítanak a félelemtől, meg persze a rosszullét se pozitív irányba tereli a gondolatait.
Egy másodpercre a szemembe néz, elég is ennyi, hogy a csapdámba lépjen.
Shikumi no Jutsu.
Eldobom kikerekedett szemű testét, s hangos nyekkenéssel vágódik a sarokba. Ettől a technikától a saját halálát érzi s éli át újra és újra, megint és megint… Visszavonhatatlanul, és gyilkosan, érezve a fájdalmat s a szűnni nem akaró rettegést…
Ha meg tudja törni ezt a jutsut, akkor talán meggondolom, hogy többet is foglalkozzak vele. Természetesen saját magát kell megsértenie, még az önkívületi állapoton kívül. Ha ez menni fog neki, talán életben hagyom.
Talán.
Otthagyom, az egyik szolgámat hagyom ott a közelben, aki majd értesít, ha ez megtörténik.
Meredten nézek a barna szempárba, annak fekete szembogara ugyancsak elszánt, halál vagy semmi… ujjainkon kidagadnak az ízületek, kézfejeinken az erek, a levegő megfagyott már rég a teremben, az asztal is csupán színpadias elválasztás közöttünk…
Az ördögszekér lassan elpattog… várjuk a jelet.
A feszültség kézzel fogható, oly sok minden múlik rajta…
-Gyerünk, kislány – sziszegi nekem, csak megrezzen a bal szemöldököm, gúnyosan… úgyis én nyerek. Még ha le is rókázlak, akkor is…
Megkondul az óra, brutális, mély hangon, az adrenalintól azonnal felszökik a vérnyomásom, ujjaim megmarkolják a hatalmas szakéskorsót és a szőkével egyszerre emeljük az ajkunkhoz, úgy nyelem, hogy levegőt alig kapok, de nem érdekel, ha bele is fulladok, vigyenek kórházba alkoholmérgezéssel de győzni fogok!
Nyelem a méregerős szakét, a szemeim lassan összeakadnak, az arcom vörös, de lecsapom a korsót üresen, a nő egy fél perccel később… Mindjárt hányok.
-Háááá! – röhögök fel, arcom kipirult, a szemem határozottan részegen csillog. Nagy mennyiség hirtelen, totális… hikk… berúgás. – Nyertem, Főnök!
-Csaló! – kiált, de én csak lassan, majdnem lecsúszok az asztal alá.
-Ó, kettő van belőled – böffentek – pedig egy is sok.
-Kis fruska – motyogja részeg hangon, fejét az asztalra ejti. – Fizesd ki… - int a kiscsajnak aki mögötte áll egy malacot ölelgetve, kezem csak felnyomom az asztal alól, hogy a summát nyomja az ujjaim közé, mert ha fel kéne vennem, tuti nem találom el…
Aztán csak felállok.
-A vi-hikk-szontálásra, Főnökasszony – nyomom fel magam az asztalon, az ablak felé botladozom, megrázom a fejem, hogy kissé kitisztuljak. – Ho-hikk… age.
-Menj máááár – nyöszörgi.
Az ablakhoz lépek, flegmán kiugranék rajta, de a cipőm eleje beleakad és kis híján arcon szánkázok le a tetőn, viszont a földre sikerül csak seggel érkezni. Nyöszörögve dörzsölöm meg, bő gatyám zsebébe rejtem a pénzt és villámlépésre vál… tanák, ha nem fejelném le az oszlopot.
Jól van, most mondja meg az ember hogy a három közül melyik az igazi!
***
Furcsát álmodok, de szerintem ebben nagy erőkkel szerepet játszik az is, hogy megittam nem semmi mértékű méregerős szakét…
Amikor felülök és magamra kapkodom a ruháimat, kicsit ziláltan a halványbarna bőr felsőrészt, a bő nadrágot és még futtomban kócos tincseimre csapom a bő sapkát és kilépek az ablakon.
Baj van, baj!
Egy szőke fej rohan mellettem, zihálva kapom el a karját. Még mindig kettő van belőle, basszus!
-Naruto, mi folyik itt? – kérdezem, talpam alig érinti a földet ahogy futok.
Támadás, ez nyilvánvaló… A szőke srác kék szemei felém villannak, azonnal villámlépésre váltok, a falak felé rohanva… hajam száguld utánam, mélyet lélegzek, hogy a szervezetemből kiürüljön az alkohol, csak elmosódott, pengevékony, alig látható barna csík, az vagyok én…
-Mi folyik itt? – lépek az első ember mellé, kezeimben megforgatva a sai tőröket.
Különös ruhás férfi ront felém, fehér hajából lenyesek pár szálat, ahogy felé csapok és elugrok, lépésem alig látja, felém csap, sikoltva bukok oldalra, felé rúgok a kezeimen megpördülve, kiálló szemfogán megcsillan a csillagfény, ahogy gonosz, gúnyos mosollyal mér végig.
Kicsit megszédülök. Nem lenne szar, ha kicsit kevesebb fogadnék meg innék…
Csak a furcsa férfivel harcolok, mindenki el van foglalva, a pengém átfut a testén, csöpög róla a víz… jesszusom!
-Mi a franc… – hördülök fel és egy lépéssel hirtelen vállon rúgom.
Nem tudott felkészülni, ezt már megérezte.
Furcsa arcot vág, forgatva a fejem keresek még ellenfelet, de mindenki el van foglalva… mindenki harcol, mi folyik itt? Nem értek semmit!
Furcsán elkapja a karom, ismét felé csapok a pengéimmel, de elhajol, kezeim átfonja, felrúgok, de elfordítja a fejét…
-Gyere, kislány, most velem jössz – mondja.
-Mi a? – nézek rá mérgesen, fáradt vagyok, éhes és részben részeg is, csak aludni akarok, elkerülni a macskajajt, nem pedig hidrogénszőke idiótákkal harcolni éjnek évadján!
Valami undorító, szúrós szagú rongyot tart a szám elé, méltatlankodva kapok a karjához, de mindkét kezem lefogja… és akárhogy próbálkozok, beszívom.
Ha ettől fájni fog a fejem, én úgy… de úgy…
***
Magamhoz térek, de hiába nyitom ki a szemeim, mintha még mindig csukva lennének a szemhéjaim.
Megforgatom a fejem, olyan nehéz, mintha valaki leszorítaná… halvány fények gyúlnak, nem is tudom, honnan, nem találom a fény eredetét…
-Mi a halál? – morgom, a fejem széthasad… - Hol vagyok? – ülök fel.
Fehér yukata van rajtam, a térdemig él, halványlila obival, a hajam szétterül körülöttem. Milyen kísérleti labor ez, vagy mi a halál?
Felülök, rogyadozó lábaimra állok, egy ajtót keresek… számolom a lépéseim a tompa fényben, ami olyan, mintha nem is lenne… a falnak simítom a kezeim és lassan körbesétálok, szánalmasan rogyadoznak a térdeim…
Semmi. Hogy zárhattak be egy olyan szobába, aminek nincs ajtaja?
Ki rabolt el egyáltalán? Minden olyan zavaros… és ez a pocsék szakéíz a számban…
-Hahó… - próbálok kiabálni, de csak rekedt hangok jönnek ki a torkomon.
Halk, fülsértő recsegés közepette valami megmozdult, a sötétében fülelve kapkodom a tekintetem.
-Oh, hát máris felkeltél? – hallom a sunnyogó, negédes hangot. Mozdulatlanná dermedek; nincs annyi erőm, hogy elmeneküljek. – Az remek. Gyere vissza az ágyra.
Nem moccanok, öklöm befeszítem, minden izmim ugrásra kész. Ha közelebb jön, leütöm és akárhonnan, de visszatalálok Levélrejtekbe…
Néhány nap. Orochimaru-sama izgatottabb mint valaha. Végre elérkezik a támadás ideje. A hang ötöse felhúzza az erőteret, és elszeparálja a két kagét, hogy harcolhassanak. Jól van. Ránk marad a többi. Összeillesztem ujjaimat, elmormolok egy jutsut, és álmot bocsátok a nézőtérre. Így kiiktatok sok kis gyenge ninját, a maradékkal pedig nevetve elbánunk majd.
Anko. Vajon hol lehet? Napok óta nem láttam, és nagyon hiányzik már. Remélem nem esik baja. Meg is találom hamar, és ő bőszen nekem ront. Na igen, hiszen homok-ninjának látszom egy jutsunak köszönhetően. Álca. Amint látom, jól is sikerült, mert harcba bocsátkozik velem. Kéjes örömmel hárítom csapásait, ugyanakkor gondosan ügyelek rá, hogy ne tegyek komolyabb kárt benne. Nem tudja használni a jutsuit, mi több, gyenge mint a harmat. Hála nekem, és a kis pecsétnek amivel blokkoltam a chakráját.
Sajgó pecsétjére szorítja egyik kezét, és zihálva rogy le az aréna szélén a fűre.
- Úgy látom a hiányom felőrölte minden erődet, Anko-bébi - vigyorgok le rá.
- Ki a halál vagy? - Feláll és egy kést ránt elő. - Válaszolj!
- Szükségtelen - és oldom a jutsumat. Döbbenten ereszti le a karját, csodaszép arcán mély csodálkozás.
- Kabuto? Ez... lehetetlen...
- Lehetetlen? - kérdezek vissza mosolyogva, szemüvegemet feljebb csúsztatom az orromon. Hűvösen mérem végig, feltérképezem a sérüléseit.
- Te áruló!
Megrázom a fejem.
- Nem kiscicám. Kém voltam, semmi több. - Csuklyámat hátravetem, és így a homlokomon lévő hangjegyes homlokpántot meglátja. Csodálkozva nézi, a kés is kihullik ujjai közül, szemei könnybe lábadnak.
- Miért...? Csak szórakoztál velem? Mit műveltél...? Miért nem tudok harcolni...?
Egy könnycsepp csordul végig az arcán, és én közelebb lépek hozzá. Már nem mosolygok. Már nem. Lecirógatom ujjammal, és a szemeibe nézek.
- Játéknak indult, igen. De már sokkal több... éppen ezért... - ujjamat halántékához érintem, és ő ájultan ernyed a karjaimba. Mielőtt bárki is felfedezne minket, körülpillantok és eltűnök vele onnan.
