|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Geneviev | 2013. 01. 15. 23:28:43 | #24843 |
 Karakter: James Yuu
Megjegyzés: ~ Yoshimnak
A védőnő mindenfélét kérdez, néhányra tudok rendesen válaszolni, de van, amire csak igennel, és nemmel, vagy éppen nem tudommal. Szerencsére az utóbbi csak ritkán van, mert úgy gondolom, szinte mindent tudok az én gyönyörűségemről, kivéve azt, hogy melyik a kedvenc játéka. Szánom-bánom, de nem tudom, hogy a rózsaszín kiselefántját, vagy a hófehér paciját szereti jobban… Ha teheti, úgyis mind a kettőt magával viszi, bár a Julcsi-babája után is szokott sírni.
Érzem, hogy folyton figyelnek, és nem csak a védőnő, hanem a mellettem ülő édes férfire, és annak kezében tartott csöppségre, aki élvezettel piszkálja az én kicsi Roxymat. Úgy látom, nagyon jól elvannak, nagyon kis édesek. Főleg, mikor mind a ketten nagyokat kacagnak. Régen láttam másokkal ilyen vidámnak, pedig nem mondható egy szomorkodó kisbabának, de ilyen sikongatásokat nem nagyon hallottam tőle, csak mikor én ringatgatom.
Elég hamar letelik az a háromnegyed óra, amit a védőnőnél töltünk, mivel tovább a hölgy sem ér rá, illetve a gyerkőcök is kezdenek éhesek és nyűgösek lenni. Roxy eléggé fárad, és bár tudom, hogy nem szokott vele foglalkozni, de azért hiányzik neki az a napi egy anya-puszi, amit hazaérés után mindig meg szokott kapni. Nem nagyon szokott többet kapni, de azt azért mindig kiköveteli magának.
Hajj… és ma nekem még ügyvédhez is kell mennem. Akkor az azt jelenti, hogy muszáj otthon elkapnom Rint, mert nem hinném, hogy lenne valaki, aki elvállalná most gyorsan az ügyeletet rá, szóval köteleznem kell Rint, hogy maradjon otthon Roxyval. Legalább végre eltölthetnének együtt egy kis időt.
Már épp kiérnénk, mikor a védőnő utánunk kiált.
- Csak azt akartam megkérdezni, holnap négykor ráérnének-e ugyanígy bejönni – kérdezi, mikor utolér bennünket. Holnap négy? Szerintem nincs akkorra betervezve semmi, de még semmit nem tudok biztosra. Bármi bármikor közbe jöhet, de megpróbálom megoldani. Ezt meg is mondom nekik, de biztos vagyok benne, hogy mindent megteszek, hogy itt lehessek, mivel Miconsa-san biztos, hogy itt lesz, én pedig szeretnék vele találkozni, és tudom, hogy Roxy is a fiatalúrral.
Mikor meghallom, hogy Miconosa-san van gyesen, és nem pedig a felesége, teljesen meglepődök. Nálunk ezt el se lehetne képzelni, pedig milyen szívesen maradnék én otthon az én gyönyörűségemmel! De hát Rint nem lehet rávenni semmire, aminek nem látja hasznát, már pedig a munka neki egyenlő azzal, hogy fárasztó hülyeség, amit a férfiaknak kell csinálniuk, hogy aztán őt eltarthassák. Na, mindegy, nem húzom föl magam rajta. Úgyis mindjárt válunk.
- Remek – mosolyodik el a védőnő, és egy köszönés után mind a saját utunkra indulunk, mivel a kicsik már nagyon nyűgösek. Látom, hogy nincsen kocsijuk, amivel haza tudnának menni, és mivel egészen megkedveltem őket a védőnőnél töltött idő alatt, hirtelen elhatározás miatt fölajánlom, hogy haza viszem a kisfiút, és apukáját.
Ő mosolyogva arra kér, hogy tegezzük egymást, mire én is bólintok, és mutatom az utat a kocsimhoz. Ott kiveszi fiát a babakocsiból, és míg én bepakolom a csomagtartóba a masinát, addig ők beülnek hátulra, Roxy gyerekülése mellé. Sajnos nincs pót gyerekülés, de talán nem lesz semmi baj, és nem is büntetnek meg majd minket emiatt…
Út közben a gyerekek nagyon jól elvannak, és nem is olyan hisztisek, mint mikor kijöttünk a védőnőtől. Örülök, hogy ilyen jól elvannak, máskor is össze kellene őket hozni.
Mikor megérkezünk a megadott címre, Miconsa-san, vagyis Shiaku megköszöni a fuvart, és odaadja nekem névjegykártyáját, hogy hívjam föl, ha bármiben meg tudja-e hálálni a segítségem. Nem ezért hoztam el, de persze azért elteszem, és én is átnyújtom a saját névjegyem. Esetleg… ha tényleg gyesen van, talán néha megkérhetném, hogy vigyázzon Roxyra, de ez még a jövő zenéje…
Hazafelé megpróbálom fölhívni Rint, hogy mégis hol van, de mivel sem a mobilját, sem pedig az otthonit nem veszi föl, valószínűsíthetem, hogy nincsen otthon, és nincsen olyan helyen, ahol meghallja, hogy csörög a telefon, szóval valószínűleg egy szórakozó helyen rázza a fenekét más férfiaknak, akiket még nem hálózott be. Már igazából nem is érdekel, minél előbb szabadulni akarok, így, mivel tudom, hogy otthon nem várna ránk senki, aki tudna vigyázni Roxyra, inkább leparkolok az egyik közeli parkoló helyen, hogy utána nézhessek, mégis hol van az ügyvédnő címe.
Eddig mindig csak a munkahelyére mentem be, most viszont, mivel csak későn volt szabad ideje számomra, az otthonába hívott meg, amit be is írtam a mobilomba, csak tudnám, hogy hová. Áhá, meg is van!
… Tessék? Ez… ugyanaz a cím, mint ahonnét eljöttem! Tehát… az ügyvédnőm Shiaku felesége volna, akik szintén válnak? Aszta, micsoda véletlenek vannak, még ha véletlenek nem is történnek!
Visszafurikázom magunkat a házhoz, de még mielőtt bemennék, Roxyt gyorsan megetetem, és megbüfiztetem, hogy minden rendben legyen, és míg mi, felnőttek, megbeszéljük a dolgokat, tudjon a kis drágám aludni. Ezek után viszont már nincs más dolgom, csak kiszállni a kocsiból, és becsöngetni a házba, ahol pillanatokon belül nyílik is az ajtó.
- Üdv, ismét! – köszönöm Shiakut, aki nyitja az ajtót. Mosolyogva köszönt ő is, és biztosítjuk egymást, hogy mennyire meglepődtünk, mikor megtudtuk, hogy pont én vagyok az, akit a felesége haza hozott, mint egy fontos ügyfelét. – Elnézést a zavarásért – hajolok meg illedelmesen, miután levettem a cipőmet, és Roxyról is leszedegettem a ruhácskáit.
- Ugyan, egyáltalán nem zavar – mosolyogja, és beljebb vezet, mégpedig az étkezőbe, ahol a felesége vár is engem a papírokkal.
- Üdvözlöm, Yuu-san. Nem is tudtam, hogy ismerik egymást a férjemmel – nyújtja a kezét szokás szerint, és erősen megfogja, mintha figyelmeztetni akarna valamire. Nem értem reakcióját, de nem is tulajdonítok neki túl nagy jelenséget.
- Ma találkoztunk – mosolygom. – Egyszerre voltunk a védőnőnél, megbeszélve, hogy milyen is az, ha az ember úgy válik el, hogy a gyermek nálunk, férfiaknál marad – mondom, és próbálom nem szemrehányásként mondani, hiszen biztos náluk sem olyan könnyű a helyzet, biztosan van valami oka, hogy miért döntöttek így. Nem hinném, hogy azért, amiért mi, Rinnel, de biztos az asszony ügyvédi munkája is közre játszik a dologban, amikor egy napot sem hiányozhat igazán semmi miatt.
- Oh, értem. Nos, akkor kezdjük is, nem szeretném sokáig feltartani Önt – mondja, és a kezemben tartott csöppségemre pillant. – Azt hiszem, a kislányának jobb lenne, ha inkább lefeküdne, nem? – kérdezi, és bólintásom után a férjéhez fordul. – Shiaku, kérlek, vidd a kislányt Shiri mellé, és fektesd le őt is! – kéri, vagy inkább a hangsúlyából ítélve, utasítja a férfit, aki mosolyogva elkéri tőlem Roxyt. Nem szívesen adom másoknak, főleg nem szinte idegeneknek, de mivel valami miatt úgy érzem, benne megbízhatok, átadom neki szemem fényét, és hagyom, hogy elvigye.
Tudom, hogy nála jó kezekben lesz, hiszen a fiával is úgy bánik, mintha a világ minden kincséért sem engedné, hogy valami baj történhessen vele.
- Nos, akkor kezdjük is! – csapja össze az asszony a kezét, és int, hogy nyugodtan üljek csak le. Előre érzem, hogy ez egy hosszú este lesz…
|
| yoshizawa | 2012. 10. 18. 21:36:05 | #23793 |
 Karakter: Shiaku Miconsa
Megjegyzés: (Jamesnek)
Fiam ugyanolyan gyenge, mint én, ha nem elesettebb nálam is, ez az oka annak, hogy édesanyja nem akar vele tovább törődni, miután elhidegülés miatt elválunk egymástól.
Sőt… Még azt se igényli, hogy a válás után látogathassa. Shiri teljesen, és kizárólagosan az én gyermekem lesz.
Emiatt, és drága fiam mosolya miatt, amivel a nap minden percében megajándékoz, mintha örömével igyekezne meghálálni azt a törődést, amit kap tőlem roppant boldog vagyok.
Jó érzés szeretni egy olyan valakit, aki tényleg szívből szeret.
Mondjuk…
Még mindig nem vagyok biztos abban, hogy a válással jót teszek a kis drágának, aki az anyját is annyira szereti, mint engem, ha nem jobban, aggódva hívom ismét a védőnőt, hogy kikérjem a véleményét, amikor felveszi telefonját.
- Többet kell társaságba vinnem, amikor itthon vagyok vele, mert nem elég az számára, ha dadától látja az anyai viselkedésmintát, és kapja meg azt a szeretetet, amit tőlem? – ezt nem is tudom, hogy hol olvastam, de arra világosan emlékszem, azt írta a cikk írója, nagy hátrányba kerül az a gyermek társaival szemben, amelyik egy szülő mellett nő fel, mert kevesebb szeretetet kap. - Vagy az jobb lenne a fejlődésének, ha találnék számára egy új, szerető anyukát? – pff… Ez mondjuk lehet, nehéz lenne, nem sok nő akarná más nő gyerekét nevelni. Főleg nem úgy, hogy a gyermek apja nem viseli el az érintésük.
De… Örökbe adni egy házaspárnak sem fogom úgy, mint ahogy azt Yuuna tanácsolta. Mosolya nélkül biztos még barátaim közt is egyedül érezném magam.
- Hát igen… - kezd el válaszolni a védőnő kérdéseim hadára, kihasználva azt, hogy levegővételnyi szünetet veszek kérdéseim közt – Tényleg nem épp a legjobb a gyereknek egy szülő mellett felnőni úgy, hogy a másik nem is akarja látogatni, mint ahogyan az önöknél is lesz, de az se igazán tenne jót neki, ha kényszerből próbál újra házasodni. Sőt… Amiatt csak neki lenne még rosszabb. Azt tanácsolom, ma jöjjön be hozzám, négy óra után. Tudom, fura kérés lehet ez önnek Miconsa-san, de ha megoldható, akkor összeismertetem egy James Yuu nevű apukával, aki szintén válni készül. Talán sokat segítene Shiri nevelésében, ha találkozna egy olyan apával, aki a magáéhoz hasonló helyzetben van.
Méghogy sokat segítene… Szerintem inkább rengeteget, vigyorogva köszönöm meg az ötletét, és jelentem ki neki, mindjárt ott leszünk, majd köszönök el tőle.
Aztán… Szinte újult erővel röpülök öltöztetni fiacskám.
***
Négy órára oda is érünk az orvosi rendelőhöz, miután leparkolom a babakocsit, amiben eddig toltam, köszönünk az asszisztensnek, kopogok, majd belépünk a védőnőhöz, hogy őt is köszönthessük.
A többes szám nem véletlen. Shiri ha idegent lát, mindkét kezével csapkodni kezd a mosolygás mellett, mintha csak integetne.
- Jó napot Miconsa-san. – biccent felénk jókedvűen, Shirit is köszönti, mielőtt komolyabb hangon kérne arra, foglaljunk helyet.
Sajnos az az úr, akit említett még nincs itt, de biztosítást kapok arról, hogy bármikor beeshet.
- Higgye el. – mosolyog rám ismét bíztatóan – Ha valaki, akkor ő legalább annyira szereti a gyermekét, amennyire ön. – bólintok, és próbálok is bízni abban, hogy amit mond az igaz, de ez nagyon nehéz annak ellenére, hogy most is vidáman nézek arra a nőre, aki eddig segített.
Látnom kéne ahhoz az illetőt, akiről beszél, hogy teljesen biztos legyek abban, nem ártanék azzal Shirinek, ha vele beszélek.
- Jó napot! – lép be egy magas férfi a rendelőbe, miután kopogott, karján angyali csöppség csücsül.
Ő lehetett az, akiről szó volt? És… Ha igen, akkor miért állt meg ennyire döbbenten? Neki nem szólt volna arról a védőnő, hogy engem is idehívott?
Nem tudom, de reménykedem benne, róla volt szó, mialatt figyelem gyönyörű világosbarna szemeit, és hasonló színű hosszú tincseit, amik körülölelik az arcát. Abban is csak reménykedni tudok, hogy ittlétünk őt sem zavarja.
Úgy érzem, jó lenne megismerni.
- Á, jó napot, Yuu-san. – köszönti a védőnő velem egy időben - Kérem, foglaljon helyet! – mutat mellém??? Héé… Erről nem volt szó… – A mai nap Miconsa-san is részt vesz beszélgetésünkön, aki szintén éppen válni készül – mosolygok a belépőre, egyre jobban tetszik.
Határozott… Mégis… Annyira gyengéden tartja a kezében tündérkéjét...
Figyelnem kellene a beszélgetésre, amellett, hogy értelmesebb válaszok is kéne adnom a védőnő kérdéseire az igennél, vagy a nemnél, mint ahogy azt a mellettem ülő teszi, hiszen azért vagyok ma itt, de állandóan elkalandoznak a gondolataim.
Ha nem Yuu-san arcát vizslatom, vagy hangját hallgatom, akkor Shirit nézem, amint mint megtudom Roxy felé nyújtózkodik apró kezeivel, hogy amikor megérinti a kislányt, hangosan elnevesse magát.
Yuu-san is el-elmosolyodik lopva szemünk fényeinek játékán, főleg akkor, amikor az ő lánya fiamhoz hasonló hangerővel rikkant. Édes együtt a két kicsi…
És Yuu-san… Ő is nagyon gyengéd, valamint törődő apának tűnik, nem is értem, miért akarja elhagyni a felesége. Azt se tudom, megkérdezhetem-e tőle…
***
Sajnos elég hamar, már háromnegyed órával a beszélgetés kezdete után el kell köszönnünk a védőnőtől, és Yuu-santól, kicsi fiacskám felhőtlen jó kedvét kezdi beárnyékolni az éhség, valamint a fáradtság, el kell vele indulnom hazafelé, hogy megetethessem.
Ráadásul…
Szerintem Roxy is azért kezdett nyűgös lenni, mert elfárasztotta a nap, Yuu-san is azért állt fel vele, és indult el utánam kifelé a tanácsadóból.
- Várjanak! – ér utol minket a védőnő a babakocsi tárolónál, mielőtt Yuu-san teljesen mellénk érne, és szólhatna valamit hozzám, mosolyogva fordulok felé, és kérdezem arról, Yuu-sannal szinte egyszerre, hogy mit szeretne.
- Csak azt akartam megkérdezni – mondja hozzánk hasonló kedves mosollyal –holnap négykor ráérnének-e ugyanígy bejönni.
- Gyesen vagyok, úgyhogy részemről nem lenne gond. – válaszolom még mindig jókedvűen, aztán kíváncsian nézek Yuu-sanra.
Érdekel, ő ráér-e, valamiért holnap is látni szeretném. Olyan érzéseim vannak felé, mintha a legjobb barátom lenne, és közben mégse, mert valamiért másabb az, amit iránta érzek.
Talán… Akkor éreztem hasonlót, amikor összeismerkedtem feleségemmel…
- Még nem tudom mi lesz holnap. – sóhajtja kisebb gondolkodás után. – De… - teszi hozzá – Megpróbálok előbb elszabadulni a munkából.
- Remek. – derül fel a védőnő, majd mivel a kicsik sírni kezdenek, ismét elköszönünk, és beültetem Shirit a kocsijába, hogy amint tisztázom vele, hamarosan otthon leszünk, elindulhassak vele.
- Elviszem maguk hazáig, ha gondolja Miconsa-san – lép mellénk teljesen, mialatt síró lányát óvatosan magához ölelve simogatja, mosolyogva kérem meg arra, tegezzük egymást, majd fogadom el a felajánlását.
Úgy érzem, fiam megint kezd belázasodni, és az az egy takaró, amit hoztam neki pluszba, lehet, nem is lenne elég arra, hogy felmelegítse kis testét.
- Persze csak akkor tartunk veletek, ha nem gond.
Mosolya amivel azt mondja, egyáltalán nem is felderítő, kuncogva veszem ki Shirit a kocsiból, majd ülök be vele hátulra, fogom jó szorosan így, hogy nincs nálam gyerekülés a kezeim közt, amíg ő bepakolja a csomagtartóba a gyerekülést.
Persze… A kicsik valamiért út közben megint igen aktívan kezdenek el játszani, amikor észreveszik egymást, vidáman köszönöm meg a fuvart, amikor kiszállunk a megadott címen.
Sőt… Olyannyira hálás vagyok neki a segítségért, hogy odaadom neki a névjegyem, és megkérem arra, szóljon, ha szüksége lenne arra valamikor, hogy viszonozzam.
- Ugyan. – legyint – Nem azért tettem. – de… Legnagyobb örömömre elteszi a névjegyet, mielőtt elköszönne, én is kapok tőle egyet, úgyhogy boldog mosollyal tolom be a babakocsit a házba.
Shiri még mindig az ölemben, azon gondolkodok, most este mivel etessem meg.
***
- Csapj egyet! Na… Fröcsöld le apát! – bíztatom fiam, aki már a kádban van, és aki erre a felszólításomra nem vizezni kezd, hanem vizelni, kuncogva ugrok távolabb a kádjától, és hallgatom, ahogy nevetni kezd.
A kisebbik tesóm is szerette ezt a fajta játékot.
- Hazaértem. – hallom meg volt feleségem hangját, üdvözlöm, és megmondom neki, merre vagyunk, mialatt fiam kiemelem a kádból.
- Heló. – köszöntöm is, amikor belép hozzánk. Mellé lépni még Shiri öröme ellenére is fogok, így is rosszul érzem magam a közelségétől.
- Sziasztok. – köszön ő is, majd hideg hangon arra kér, próbáljam meg hamar elaltatni drágánk. – Ma ide fog jönni az egyik ügyfelem.
- Ilyenkor??? Pont ide? – nézek rá kérdőn, aztán sokatmondón teszem rá Shiri homlokára a kezem – Szerintem megint lázas, nem tudnátok dolgozni, ha nyűgös lesz.
- Majd az irodámban leszünk. De nála a felesége miatt nem találkozhatunk. És nem is lesz itt sokáig, hamar haza kell mennie a lánya miatt. – lánya??? Annak az embernek az ügyét képviseli, akit mi délután ismertünk meg???
|
| Geneviev | 2012. 09. 11. 08:07:53 | #23392 |
Karakter: James Yuu
Megjegyzés: ~ Yoshimnak
A feleségem egy nagy kurva.
Ez tény. Eddig is tudtam, mióta rájöttem, hogy megcsalt, de azért ez túlmegy minden határon! Tudta, hogy ma fontos értekezletem lesz, ezért nem tudok elmenni az én kicsi kincsemért, és meg is ígérte, hogy elmegy érte, ha már ő az anyja, de mit kell hallanom?! Azt, hogy a bölcsi igazgatója ide telefonál, csak azért, mert az én gyerekem még mindig ott van, és miért nem megy már érte valaki. A dada meg pont ma van szabadságon, hát ez szuper!
Még egy ilyen egyszerű kérést sem képes teljesíteni, hogy elmegy a saját lányáért a bölcsibe… biztos otthon kúrogatja valamelyik idióta. Ezt a marha nagy pofátlanságot azért… hogy a fenébe engedhette meg magának?! Pedig tudhatná, hogy nem fogadom kitörő örömmel, ha a munka közben megzavar valaki ilyen miatt.
Che… biztos az lesz, hogy megpróbálja majd beadni, hogy de hát ő ilyen, meg olyan rosszul volt, mozdulni sem bírt, mert majd’ meghalt a fájdalomtól, stbstb. Hát persze… Szegény hercegnőmre meg nem is gondol, akinek ennyi idősen még bőven az anyjával kellene lennie, éreznie a szeretetét, nem pedig a dadájával kellene töltenie az idejét, vagy éppen bölcsiben mert valaki képtelen róla gondoskodni. Hogy a fenébe engedheti meg magának ezt a luxust?!
Na jó… Muszáj elmennem a munkából. Most már tényleg ne menjen érte Rin, semmi értelme nem volna a dolognak. Játssza csak nyugodtan a nagybeteg embert, aki menni is alig tud, nem hogy a saját gyerekéért elvezetni…
- Elnézést, fontos elintéznivalóm van – állok föl a székemből, és egy gyors mindenki lerázása után, kisietek a tárgyaló teremből. Ennyit a fontos megbeszélésről, basszus… Remélem, nagyon, nagyon, nagyon hamar el sikerül majd intéznem a válási papírokat. Most szerencsére találtam egy egész hozzáértő ügyvédnőt, aki szintén éppen most válik, így tudja a dolgokat. Ráadásul még gyereke is van, de ő meg le fog mondani a gyerek tartás jogáról, de attól még tud nekem abban segíteni, hogy én viszont megtarthassam. Heh… náluk is a férj tartja meg a babát.
Ez valami… emancipált női dolog? Régen természetes volt, hogy ahány gyereket szült az anya, minddel ő foglalkozott, ő nevelte őket, és ő kényeztette őket. Most meg… még egyet is alig szülnek a nők, és azzal az eggyel sem foglalkoznak. Borzalmas… Nem is értem, hiszen Roxy, az én kis tündérkém, életem egyetlen hercegnője maga a megtestesült jól neveltség, és báj. És még őt sem képes szeretni!
Azt már húsz hónapja elfogadtam, hogy engem nem szeret, és talán az első időkön kívül soha nem is szeretett, hiszen már magamnak is bevallom, hogy az iránta való szerelmemet csak bebeszéltem magamnak, de hogy a lányát nem szereti… azt nem tudom elfogadni.
Gondolkozás közben már a bölcsi közelébe értem, sajnos kis gyorshajtás miatt, mikor csipog a mobilom, hogy figyelmeztessen valamire. Egy gyors parkolás az első szabad helybe, és előveszem a mobilom.
Ma 16:15, védőnő!!!
Ó, hogy a francba! Ez teljesen kiment a fejemből, hogy ma el kell hozzá menni, a kötelező párkapcsolati konfliktus miatt! Ó, basszus, muszáj fölhívnom Rint, hogy mégis tud-e jönni, vagy ismételten hallgassam meg egyedül azt, amit már amúgy is tudok, hogy a gyerekeknek, főleg a kisbabáknak nagyon rosszat tesz, ha a szülei válnak. De ha egyszer ilyen egy nemtörődöm feleségem van, aki simán hagyná, hogy a gyereket a bölcsiben éjszakázzon?!
Kicsöng. Egyszer… kétszer… háromszor… négyszer… Vedd már föl! …ötször…
- Hallo – szól bele a telefonba kissé zilált, mégis „készülök meghalni” hangon. Istenem, hogy Rin miért nem ment el színésznőnek…? Teljesen biztos, hogy simán megkapna minden állást – főleg az olyanokat, melyben ő játszaná a férjét megcsaló, pénzéhes nőszemélyt. Ebben már úgyis nagy gyakorlata van.
- Szia! – köszönök neki érzelemmentesen. – Ha már a gyerekedért nem mentél el a bölcsibe, legalább a védőnőhöz el tudsz jönni, vagy ismét csak egyedül menjek el? – kérdezem fusztráltan, és kiszállok a kocsiból. Egyik kezemmel mobilomat tartom, másikkal erős lendülettel becsapom a kocsi ajtaját. Bárcsak a fejét csaphattam volna neki az ajtónak…
- Ne – köhögés – em tudok menni… bocsi. Borzalmasan vagyok – köhécseli, és még egy orrfújást is meghallok. Hát persze… Higgyem is el, hogy tényleg megfázott, mi? Inkább a megcsalás izgalma miatt van borzalmasan, mint a kórokozók miatt… Bár, neki annyira nincsen lelkiismerete, hogy még attól sincs semmi baja, hogy simán megcsal fűvel-fával-bokorral-virággal. Remélem, egyszer rózsával is meg fog csalni, hogy lyukasztaná ki annak a tüskéi…
- Rendben, jobbulást! – mondom, pedig pontosan tudom, hogy nem mondott igazat, egyáltalán nem beteg. Nem érdekel. Már csak hetek kérdése, és elvált, gyerekes férfi leszek. És nővel soha, de soha, de soha nem fogok kezdeni többet. Férfival meg… hát, nem hinném, hogy sokan tolonganának azért, hogy mellém a nyakukba kapjanak egy halom munkát, meg egy gyereket, akik miatt a leendő páromra elég kevés időm jutna. Jól megleszek én egyedül is, Roxyval kettesben. Az én hercegnőmön kívül nem kell senki más nekem.
- Jó napot, Roxanne Yuu-ért jöttem – mondom a recepciónál álló, feltételezhetően új recepciósnak, aki nem ismer föl, hogy én vagyok Roxy apja, így az igazolványomat kéri. Mikor látja rajta, hogy tényleg én vagyok az apa, egyből kedvesebbé válik, és mosolyogva vezet az én kis hercegnőmhöz, aki édesdeden alszik, várva, hogy végre elmehessen innét.
Roxy a világ legtündéribb kislánya. Imádom.
Miután magyarázkodtam egy sort, hogy mégis miért ilyen későn mentem érte, mikor már mindenki elment, fölkapom a kislányom, és kisétálunk a kocsihoz. Mikor beteszem hátra, a mózeskosarába, hogy ott aludjon tovább, egy pár pillanatra fölébred, és mikor észrevesz, egy ragyogó mosolyt villant rám. Hát meg kell őt zabálni!
Ahh, basszus… olvastam, hogy háromféle szülő létezik: az, aki nem foglalkozik a gyerekével, az, aki szereti a gyerekét, és az, aki ráadásul még szerelmes is a gyerekébe. Na, vajon én melyik szülő-típusba tartozom? Persze, hogy az utóbbiba… De nem baj, Roxyt lehetetlenség nem szeretni, nem imádni – és Rin mégis meg tudja tenni… nem értem azt a nőt. Egyszerűen nem értem.
Az orvosi rendelőhöz nem hosszú az út, nem messze van a bölcsitől. Valószínűleg nem minden átgondoltság nélkül lettek ilyen közel egymáshoz… De nem is baj, így legalább hamar ideérek, és pont nem kések el, mivel 16:14 perckor zihálva beesek az orvosi rendelő ajtaján. Huh… pont időben.
- Jó napot, Yuu-san. Kérem, menjen be – köszönt az asszisztens, aki már a második ittlétemkor fölismert, hogy ki vagyok, míg Rint a harmadik után sem. Ja, hogy negyedszerre már nem is jött el, azért nem ismerte föl? Hm, lehetséges.
- Jó napot – köszönök én is, és elsétálok a mutatott irányba. A védőnő ajtajához megyek, ahol határozottan bekopogok és egy „szabad”-ra belépek. Kicsim a karomban fekszik, és pislog álmosan, de tudom, hogy hamarosan sírásban fog kitörni, hogy szeretne már valami finom ennivalót, mondjuk kis tejbepapit, kakaóval és banánnal.
- Jó napot! – lépek be a szobába, és egy pillanatra megtorpanok. Azt hittem, csak egyedül leszek, de bent van még egy ismeretlen férfi, egy rá megszólalásig hasonlító babával a kezében. És mellette sincsen feleség. Lehet, hogy ez most egy apa-felkészítő foglalkozás lesz, vagy mi? Közben hallom, hogy a férfi is köszön nekem, felém fordulva, de a védőnő hangja szinte elnyomja a férfiért.
- Á, jó napot, Yuu-san. Kérem, foglaljon helyet! – mutat a védőnő az egyetlen üres székre a másik férfi mellett, ahová le is ülök. Kérdőn tekintek a nő szemeibe, hogy most mégis mi van, hogyhogy nem egyedül leszek. – A mai nap Miconsa-san is részt vesz beszélgetésünkön, aki szintén éppen válni készül – mondja, mire jobban szemügyre veszem a férfit. Mosolygós szemeibe tekintve kis borzongás fut végig rajtam, de ezt betudom annak, hogy biztosan régen találkoztam már olyan emberrel, akinek ilyen vidám kisugárzása lenne, nem pedig olyan komor, mint az enyém.
Bár, azt már nem tudnám megmagyarázni, hogy miért gondolom azt róla, hogy édes fickó, hiszen körülbelül korombeli lehet, de mégis… mégis… a legjobb szó rá az, hogy édes.
Na, inkább fordulok a védőnő felé, még a végén fura gondolataim támadnának. Ő is válik, én is válok, egyszerre vagyunk védőnőnél, és ennyi. Nem kell rágondolni.
|
|
