„Az egyik forró és piros lett tõle,
Õ is súgni akart: csók lett belõle.”

„A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.”

- Az áldozatokról ír? – Emily hangjában érezhetõ az elborzadás.
- Nem –állítja a csapat zsenije. – Egyszer már olvastam ezt. Csak nem jut eszembe hol.
- Nocsak – mosolyodom el. – Van, amit nem tudsz?
Szerencsére úgy reagál, ahogy reméltem, s duzzogva pillant rám.
Hotch intésére indulunk is. Elsõnek a legfrisebb helyszínre megyünk.
A belvárosi klub körül zsonganak a riporterek, rendõrök, és bámészkodók.
- Gyere! – hívom magammal Spenc-et, utat teremtve neki.
Egy bizonyos Green nyomozó, aki az ügyekkel foglalkozik elnavigál minket a tetthelyre. Szimpatikus középkorú férfi. Valószínûleg családos, nagyon erõs idegrendszerrel.
- Mond csak Reid, téged taszít a homoszexualitás? 
- Nem, nincsenek elõítéleteim – közli monoton hangon.
- Hjajjjh, zsenikém! – sóhajtok színpadiasan. – Úgy értettem, lefeküdnél–e egy pasival?
Egy kissé merevvé válika tartása. Rám néz, majd visszafordul a kesztyûjéhez.
- Talán.
Nyíltan végigpásztázom minden porcikáját, majd élveteg hangon megszólalok.
- Tuti passzív lennél.
Imádnám, ha az én passzívom lenne. Habár férfiakból a kicsit izmosabbakat szeretem, de Reid különleges. Csak õ különleges. 
Megosztja velem észrevételeit a helyszínnel kapcsolatban, s igazat kell adnom neki.
- Na, jó! Menjünk ki innen, mert a hideg kiráz ettõl a helytõl.
Odakint a csapat többi tagja egy férfi köré gyûlt. Mi is odamegyünk. A komoly kinézetû férfi váratlanul sikítva ugrik az ÉN Zsenikémre.
- Nyúúúj! Spencer ezer éve nem láttalak! Végre eldöntötted, hogy passzív cicává avanzsálsz.
Egyszerre vagyok döbbent, dühös, és reménykedõ. Döbbent, hoyg ismeri, dühös, hogy hozzá mert érni, és reménykedõ, hogy talán ez azt jelenti...
- Bobby, te nem vagy normális – oltja be azonnal Reid.
- Most miért? – rebegteti felé a szempilláit. – Az egyetemi találkozó óta nem láttalak.
- Egyetemen évfolyamtársak voltunk – magyarázkodik Spence. – Robert eredetileg fizika tanár…
Gyilkos tekintettel méregetem a nálam alacsonyabb, azonban Reidnél magasabb férfit. Hotch megvonja a vállát, de tudom, hogy ennek még lesz folytatása az irodában. Ennyivel nem fogja megúszni Reid, sajnos.
- Ezt a cuki tejcsokimacit eddig hol rejtegetted? – bök felém Robert.
Hallom a többiek nevetését. A szótlanul, pókerarccal álldogáló Reid-re nézek, utána erre a díszbuzira.
- Még egy ilyen, és engem fognak letartóztatni gyilkosságért - morranok rá.
- Ugyan Mucus  - néz rám szkeptikusan. - Náladnál debellább állatokat is elklopfoltam már. Amúgyis, ha Spencie nem ölt meg az elmúlt több, mint tíz év alatt, akkor te sem fogsz kinyírni tíz perc után - egy kicsit elhallgat, és a Cukifiúhoz fordul. - Bár, ha jó emlékszem egyszer megmérgeztél.
Szemeim azonnal jó pár dioptriát javulnak, s a zsenikére pillantok. A többiek is õt bámulják.
- Te meg részegen meg akartál dugni. - Mi van????? - Különben sem lett semmi bajod.
- Jah, csak három napig fostam, meg hánytam, mint a lakodalmas kutya - vágja rá élbõl.
Mostmár biztos, hogy egyszer elkapom ezt a marhát. Elõször is mert lebecézett, másodszor, mert hozzá akart nyúlni ahoz, ami az enyém.
- Khm... - ködzörüli meg a torkát Hotch. - Ha visszatérhetnénk a nyomozáshoz.
- Na szóval, ott tartottam, hogy nem igazán ismertem a srácot. Valamilyen Eduard volt a neve, de Billy a kidobó biztos többet tud mondani róla. Egy hónapja tagkártyás rendszerre váltottunk. Az õrök írják a számokat, és fényképes rendszerünk is van, meg az egész hely kamerázva van. Neked is csináltam egy kártyát Spencie, hátha... - kacsint Reidre. Ha még sok ilyet csinál kinyomom  a szemét.idegen.
- Nem - közli ridegen. - Minek kellett ez a rendszer?
- Voltak kisebb lopások - feleli, közben leül egy bárszékre. - Így ki tudjuk szûrni, hogy ki lehett a zsebes. A rendõröket ugyanis nem igazán érdekelte a dolog. Pedig Scotty-t is kizsebelték. Vitték az óráját, telóját, tárcáját, és nem kevés kp volt nála. Asszem valami ügyész a gyerek. Amúgy õ egy ideig együtt futott Eduarddal.
- Szabadna tudni, Scotty rendes nevét - kérdezi tõle Rossi.
- Pillanat olasz csõdöröm, és megmondom - libben be a pult mögé.
A vigyoromat nem tudom elfojtani. Legalább már õ is tudja milyen érzés ez.
- Scott Walstrott, államügyész. A címe is kell? - néz Reidre.
- Jó lenne. Eléggé laposan utána jársz a vendégeknek.
- Már nyomtatom is az adatlapját. Még szép, hogy utrána járok. Hmm... - pillant a monitorra. - Meg van Eduard is. Eduard Perez, ápoló a Szent Anatal Kórház sürgõsségi részlegén. - kezdem érteni, miért is van vele jóban a Cukifiú. Most klasszisokkal normálisabban viselkedik.
- Ezzel sokat segítettél - mosolyog rá kedvesen Spencer.
- Amúgy mikor elkaptátok ezt a mocskot, küldd el a nevét.
- Minek az magának? - kérdi azonnal Emily.
- Rászabadítanám a böriben Sweety-t, hogy terrorizálgassa egy kicsit - mosolyogja ártatlanul.
- Sweety? - kérdez vissza. - Nem valami ijesztõ.
- 198 magas, kb ugyanennyi kilós afrogyerek. A kidobóm volt, de kirúgtam, mert drogozni kezdett. Pedig csak három szabályt kellene betartani a klubban. No drog, no erõszak és no heterok.
Még én is elmosolyodom, ahogy az utolsónál felhúzza az orrát.

Quantico. Felpillantok a fölém tornyosuló épületre. Hatalmas. Nehéz elhinnem, hogy már nem diákként lépem át a kaput. Mindennap megkísért az érzés, hogy már nem vagyok tanuló. Hiányzik, ám, mégis jó, hiszen hiszek abban, hogy a munkámmal segítek másokon. Kezemben kávé, vállamon a táskám, minden megvan. Még alig vannak emberek, elvégre eléggé korán van még. Csak Hotch irodájában ég a lámpa. Néha elgondolkodom, egyáltalán haza megy-e valamikor. Leülök az asztalomhoz. Neki állok a tanulmányom befejezésének. Most csak egy egyszerû statisztikát készítek a cikkemhez. Fülemben andalító jazz szól. Segít gondolkodnom.
Hirtelen egy hatalmas tenyér nehezedik vállamra. Felpillantok, és szembetalálom magam Morgan halálos mosolyával. Legalábbis nekem halálos. Csak az önuralmamnak köszönhetem, hogy nem vörösödöm el.
- Cukifiú, irány a tárgyaló! - mondja.
Tudom, mit jelent. Új ügy. Követem Dereket. Ma egy sötétkék farmert, és fekete rövid ujjú pólót vett fel. Ez csak jobban kiadja nagymacskáéra emlékeztetõ kecses mozgását. Annyira csodálatosan néz ki. Ha megtudná, miket gondolok róla, az életben nem jönne többet a közelembe. Elvégre egyik kollégám sem tudja, hogy meleg vagyok, csak Gideon tudta, de õ már nincs itt. A tárgyalóban már mindenki ott van. Emily épp elmélyülten beszélget Rossival, míg J.J. Hotch-csal egyezteti az ügyet.
- Végre itt vagytok - szólal meg komolyan Hotchner. - Az utóbbi idõben komoly támadás indult a helyi meleg közösség ellen. Több gyilkosság is történt, mindegyiket brutális kegyetlenséggel követték el. A legutóbbi egy bárban történt. A bár neve Mediterran.
A Mediterran. Az egyetlen meleg bár, ahova lejárok. Inkább egy nívósabb pubra emlékeztet, mint sem tényleges clubra. Ezt direkt az érettebb korosztálynak találták ki. Imádom azt a helyet. Egy régi csoporttársamé.
- Az áldozat - vonja magára figyelmemet Jenifer. - Egy ismeretlen férfi, a huszonos évei elején járhatott. A többi áldozathoz hasonlóan neki is barna szemei, és barna haja van. Eddig összesen öt embert ölt meg, közülük kettõt sikerült azonosítani. A harmadik áldozat Jason Smith egyetemista, bölcsésztan hallgató, és a negyedik Raymond Bell, földrajzszakos tanár. A többiek után még kutat Garcia. - egy pillanatra elhallgat. - Továbbá az utolsó két áldozatnál hagyott egy-egy üzenetet is.
A monitoron feltûnik a két vérfoltos cetlirõl a kép, majd kézhez is kapjuk õket, a szokásos bizonyíték tasakokban.

„Az egyik forró és piros lett tõle,
Õ is súgni akart: csók lett belõle.”

A másik cetlit is elolvasom.

„A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.”*

- Az áldozatokról ír? – kérdi borzongva Emily.
- Nem – jelentem ki határozottan. – Egyszer már olvastam ezt. Csak nem jut eszembe hol.
- Nocsak – mosolyodik el Morgan. – Van, amit nem tudsz?
Durcásan pillantok rá. Gonosz, szexi dög! Ha nem lennék oda érte, most megsértõdnék.
Hotch csak int egyet, mire azonnal mozdulunk. Irány a helyszín. Elõször a legutolsó tetthelyre megyünk, hisz a nyomozók még ott vannak. Már elõre félek, Bobby sosem volt normális.
A Meditterán elég egyszerû, belvárosi hely. Nem tûnik ki semmivel sem. Legalábbis általában. Most viszont nyüzsögnek körülötte a rendõrök, és a riporterek.
- Gyere! – int Derek, s utat vág nekünk.
Odabent azonnal kiszúrom Bobby-t. Fekete ing van rajta, sötétlila nyakkendõvel, ehhez fehér nadrág társul, fekete haja szoros copfba fogva pihen. Ilyenkor tényleg úgy néz ki, mint, amit az eredeti szakmája megkövetelne. Látszik rajta, hogy nagyon kikészült. Gyorsan bemutatkozunk a középkorú nyomozónak. Green nyomozó igazán kedves, és segítõ kész. Mi Morgannal elõször a tényleges tetthelyet nézzük meg addig a többiek a clubot fedezik fel. Én már ismerem minden négyzetcentiméterét, de ezt nem kötöm az orrukra.
- Mond csak Reid, téged taszít a homoszexualitás? – kérdi hirtelen.
- Nem, nincsenek elõítéleteim – felelem rá sem pillantva.
- Hjajjjh, zsenikém! – sóhajtja. – Úgy értettem, lefeküdnél–e egy pasival?
Félúton megmerevedek a kesztyûm felhúzásában. Rásandítok. Nem sejthette meg, ugye? Kizárt, hogy rájött mit is érzek iránta, vagy arra, nem egy férfival volt már kapcsolatom. Sajnos a munka mindig tönkretette, de szeretek ezzel foglalkozni.
- Talán – térek ki a válasz elõl. Alaposan végigmér, majd ismét megszólal.
- Tuti passzív lennél.
Erre már inkább nem is válaszolok, engedem, hogy vigyorogjon magában. Igen passzív vagyok, na és? Szeretem, ha kényeztetnek, és szeretem az érzést, hogy bennem vannak. Akkora baj ez? Nem, hátakkor meg? Folyatatom a munkám, és észreveszem, hogy szabályosan kifestették a szobát a vérrel. Nem egyszerûen felfröccsent, direkt mázolták el. Ezt az észrevételem megosztom Morgan-nel is.
- Na, jó – sóhajt fel, mikor befejezzük a vizsgálódást. – Menjünk ki innen, mert a hideg kiráz ettõl a helytõl.
Egyet kell értenem vele. Hátborzongató egy helyszín.
Odakint a többiek már Bob körül állnak. Õt faggatják. Mi is hozzájuk sétálunk. Amint kiszúr régi barátom máris visítva vetõdik a nyakamba.
- Nyúúúj! Spencer ezer éve nem láttalak! Végre eldöntötted, hogy passzív cicává avanzsálsz.
Természetesen mialatt beszél, agyon ölelget. Megérem lefejteni magamról karjait. A többiek tekintetében tömény döbbenetet látok.
- Bobby, te nem vagy normális – közlöm vele a tényeket.
- Most miért? – néz rám ártatlanul. – Az egyetemi találkozó óta nem láttalak.
Nem említi, hogy én is lejárogatok ide, hisz tudja, ez titok.
- Egyetemen évfolyamtársak voltunk – magyarázom a többieknek. – Robert eredetileg fizika tanár…
Nem folytatom. Morgan így is képes lenne megölni szegény Robot a tekintetével. Nem tudom, mit véthetett ellene, habár igazán érdekelne.
Hotch csak vállat von. Bobby-ból azonban elõbújik a melegebbik énje. Rástartol álmaim pasijára.
- Ezt a cuki tejcsokimacit eddig hol rejtegetted? – kérdi tõlem rosszallóan, Derekre bökve.
Most nem tudom eldönteni sírjak, vagy röhögjek. Pléhpofával nézem Rossi, Prentiss, valamint JJ. Nevetõ arcát, Hotch halkan horkant egyet, Morgan arca, pedig egészen megnyúlik. Remélem, azért nem fogja bántani ezt a nyomorult dilist. Habár mától magamban tejcsokimacinak fogom hívni.

 * A részletek Karinthy Frigyes: Elõszó címû versébõl származnak.