|
|
Szerepjáték
(Kuroko no Basuke)
| ef-chan | 2012. 10. 08. 01:44:08 | #23679 |
 Karakter: Kise Ryouta
Megjegyzés: (Scottnak)
- Kise Ryouta, elnézést a zavarásért! - hajol meg előttem egy felsőbbéves senpai, akit ugyan nem ismerek, de azért még furán hat, hogy egy senpai hajolgat egy kouhai előtt.
- Senpai, igazán, zavarba hozol! - hajolok meg én is álszerénység nélkül. Igazán nincs szükség a felhajtásra, van körülöttem így is elég. - Miben segíthetek? - kérdezem végül, mikor visszaegyenesedik zavartan.
- Az iskola sportújságjától vagyok, Mochizuki Teru - mutatkozik be, mire kinyújtom a kezem, amit zavartan fogad el.
- Örvendek! - mosolygok. Szegény senpait meg is akasztom a mondanivalójában, és egy pár pillanat eltelik, mire képes folytatni.
- ... Szeretnélek felkérni egy interjúra, ha nem okoz túlzottan nagy gondot.
- Szívesen - bólintok. Azt hittem, komolyabb dolog következik. - Mikorra és hova kell mennem?
Kissé mintha megilletődne. - Neked mi jó? - kérdez vissza taktikusan. Ehh, újságírók...
- Hmm - feszítem a mutatóujjam az államnak elgondolkodva. - Nekem akár a holnap délután is jó, gondolom azért annyi idő kell az előkészületekre. Merre van a klubhelyiség? Elsétálok oda, ott biztosan egyszerűbb és kényelmesebb, mint máshol lenne.
* * *
Még ma is mosolyogva gondolok vissza szegény Mochizuki-senpai reakciójára. Bár szerintem nem olyan logikátlan meg váratlan, hogy inkább nyugodt környezetben folytatnám le az interjút, meg nekik is sokkal jobb, ha nem hallja mindenki, mielőtt megjelenne az az újság, nem igaz? Mellesleg megvallva az igazat, jó is kicsit kiszakadni a megszokott környezetből, amikor jobbára mindig rajongók vesznek körül, és figyelik minden lépésem. Emiatt a kiszakadásélmény miatt szeretem az edzéseket is, mert Kasamatsu-senpai legalább elintézi, hogy ne érezzem magam senkinél különbnek, amikor fejbe kólint, lerúgja a vesém, vagy épp gyomorszájon vág.
Na de meg is érkeztem.
- Ohayou! - lépek be a megadott szobába körbepillantva, majd ahogy megpillantom a szoba egyetlen élő kreatúráját, kissé megilletődve kérdezek rá: - Te fogod készíteni velem az interjút?
- Igen - felel nagy komolyan. Felemelem az egyik szemöldököm kérdőn.
- De te az osztálytársam vagy, nee? - nézem meg közelebbről. Neki kell lennie.
- Valami bajod van ezzel?! - pattan fel mérgesen. Védekezőn emelem magam elé a kezeim.
- Nem, nem dehogy! Csak meglepődtem - rázom tagadólag a fejem hevesen. - Scott, neee?
Hála a kamisamáknak az égben, a megilletődés megfékezi a dühét. Elég nekem senpai, hogy állandóan helyrepakoljon, nem szeretnék egy minidiktárort is mellé, mégha csak egy interjú erejéig tartana az egész, akkor se.
- Te tudod a nevem? - böki ki végül.
- Jupp! Elvégre minden reggel felolvassák az első órán, mikor ellenőrzik, mindenki jelen van-e - emiatt az ember két hét alatt még annak a nevét is megjegyzi, akiét nem is akarja. Márpedig nekem nincs vele bajom, így azzal sincs bajom, hogy meg tudtam jegyezni a nevét. Arról nem beszélve, hogy állandóan azt hallom, hogy hasonlít rám. Ezt nem tudhatom, mert magam nem látom kívülről, s beszélgetni még nem volt alkalmam vele, hogy megtudjam, van-e bennünk valóban valami közös, így ezt a részét abszolút passzolom, de azt hiszem, hízelgő a számomra is, ha hozzá hasonlítgatnak. Vagyis hát, őt hozzám, de lényegtelen.
- Oh... értem - válaszolja behatárolhattalan arckifejezéssel, ennek ellenére megkockáztatom, hogy leüljek. Nem akarom sértegetni, de jó eséllyel amennyivel magasabb vagyok, annyival erősebb is, így nem kell komolyabban tartanom tőle, hogy ha úgy alakulna, ne tudjam magam megvédeni. Aztán várakozó álláspontra helyezem magam azzal, hogy kényelmesen elhelyezkedek. Szegényt kicsit azért sajnálom, mert jó esetben egy interjút el lehet azzal indítani, hogy bemutatkozik, mégis kivel van nekem, mint hírességnek dolgom, és utána, mivel már ezzel lényegében elindult a társalgás, áttér magára az interjúra az újságíró, de én nem szánt szándékos gonoszsággal ettől megfosztottam, ellenben nem ellensúlyoztam azzal, hogy annak köszönhetően, hogy ismerem, legalább valamiféle ismeretségi viszonyban lévén, csak úgy nekikezdjen, vagy jópofizzon előtte.
Zavartnak viszont nem tűnik.
- Nos, akkor bele is kezdenék az interjúba, ha nem gond - folytatja határozottan, mire elismeréstől telve kezd csillogni a kezem, s bólintok. - Jupp, mehet!
- Úgy hallottam, csupán két éve kosarazol. Mi ösztönzött arra, hogy ilyen későn végül mégis belekezdj a sportba?
Hmm. Emlékeim szerint még ezt sosem kérdezték tőlem. El is gondolkodom, mit és mennyire meséljem el a történetet, de végül úgy döntök, nincs benne semmi olyan, ami később bajt hozhatna a fejemre, és nem kellene elmondanom a karrierem miatt.
- Az egész azzal kezdődött, hogy egy későbbi csapattársam fejbedobott egy kosárlabdával - lágyan mosolyodom el az emlékre.
- Fejbedobott? - emeli fel a szemöldökét.
- Igen. Állítólag véletlenül, de Aominecchinél sosem lehet tudni. Ezzel viszont felkeltette az érdeklődésem, és benéztem az edzésre. Ahogy játszott, lenyűgöző volt. Egyébként is tehetségesnek mutatkoztam korábban minden sportban, amit kipróbáltam, így megpróbáltam a kosárlabdát is, mert szerettem volna vele játszani, természetesen le is győzni, de ez eddig még nem sikerült. De ami késik, nem múlik.
- Ha már így szóba jöttek, mi a véleményed, a mostani csapatnak lehet esélye a Csodák Generációja többi tagjával szemben?
- Abszolút - felelem teljes meggyőződéssel. - Kifejezetten nagy esélyekkel indulunk, mert nemcsak tehetséges játékosokból áll a csapat, de kivételes vezetői képességekkel rendelkező kapitányunk is van, aki összetart bennünket, és választhatunk, vagy kihajtjuk a belünk a legjobbat nyújtva, vagy ő tapossa ki belőlünk - nyújtom ki a nyelvem. Mire ismét csak egy szemöldökfelvonással válaszol.
- Úgy tűnik, sikerült beilleszkedni a csapatba.
- Tökéletesen. Köszönhető ez annak, hogy mindannyian komolyan gondolunk a kosárlabdára, és ha az emberek közösen szeretnek valamit, az mindig kiindulópont lehet egymás megismeréséhez. Ráadásul a kosárlabda csapatjáték, így fontos, hogy legalább annyira jó viszonyt ápoljunk, hogy ne hátráltassuk a pályán való együttműködést - gyakorlatból válaszolok bőven. Elvégre az újságírót és az olvasókat sem az érdekli, hogy aha, ja, ühüm, jupp, nem, dehogy.
- A kosárlabda mellett a modellkedés miatt is jelentős hírnévre tettél szert. Mennyire nehéz összeegyeztetni az iskolával és a kosárlabdával?
- Nem különösebben. Ez annak köszönhető, hogy modellmunkát csak hétvégére vállalok, esetleg az iskolai szünetekben, amikor egyébként sincs kosár, belekalkulálva természetesen az edzőtábort is a programba. Amúgy meg mind a kosáredzések, mind a meccsek hétköznapra esnek, így azzal nincs probléma, hogy ütné egymást a kettő. Fárasztónak talán fárasztó, de azt hiszem, ha nem lenne ez az állandó rohanás, unatkoznék.
Rengeteg minden előkerül, és kifejezetten hálás vagyok, amiért többnyire a kosárlabdáról kérdez, és nem magánjellegű dolgokról, amelyek tekintetében egyébként mindig olyan nesze semmi fogd meg jól típusú válaszokat szoktam adni mindenhol. Így a kedvenc márkáim, a legújabb ruhakollekcióm és a nem akarok új frizurát jellegű kérdések helyett előkerül a szakmai latolgatás az Iskolák közötti után a Téli Kupával kapcsolatos céljaink teljesíthetőségéről, amelyre természetesen azt válaszoltam, hogy mindent megteszünk, hogy megnyerjük, de azt is hozzátettem, sok fog múlni a szerencsén is, mert valljuk be, az lenne a legelőnyösebb számunkra, ha a sorsolás alapján a legtöbb Csodák Generációja tag már összefutott volna egymással, és kiejtenék egymást, hiszen folyamatosan készülünk az összecsapásra velük, mégis szerencsésebb, ha minél kevesebb nehéz ellenfélt kap az ember, viszont hozzátettem, bízom benne ennek ellenére, hogy mégis párukkal szembekerülök, mert sokkal felvillanyozóbb lenne ellenük győzni, hiszen a régi közös idők ellenére most mind riválisom, akiket le szeretnék győzni. Meséltem arról, hogy erre természetesen előzetesen felépített stratégiák mentén edzünk, amelyről ugyan nem beszélhettem, de annyit elárultam, hogy a Téli Kupára kilátogatóknak meglepetésben lesz részük az egész csapat teljesítménye kapcsán. Végül pedig üzentem a rajongóimnak, hogy támogassák a csapatot, és látogassanak el minél többen a hamarosan kezdődő Kupára, és biztassanak minket, vagy legalább otthonról szurkoljanak, küldve a sok pozitív energiát, valamint köszönetet mondtam az eddigi támogatásukért és szeretetükért.
- Köszönöm szépen az interjút! - áll fel, jelezve, hogy befejezte, így én is felpattanok, és a kezem nyújtom, amelyet mikor elfogad, kezet rázok vele. Majd intve távozom.
* * *
Épp elbambulva utazom a metrón a suli felé, mikor kiszúrom. A mellettem levő kocsiban utazik, és zenét hallgat belefeledkezve, ugyanis bólogat, gondolom a zene ritmusára. Felderülök. nem is gondoltam, hogy ő is ezzel jár reggelente. Akár jöhetnénk is együtt, ha nem késnék el az esetek java részében...
Ám ahogy megálla következő megállónál, a célállomásnál a metró, igyekszem kikeveredni a tömegen át, és kihasználva, hogy véletlen összefutottunk, utána szaladva kapom el a vállát. Kissé riadt ellenségességgel fordul hátra. Két kezem magam elé emelem, de mikor felismerve letesz arról, hogy fizikális erőszakot alkalmazzon esetleg rajtam, mindkettővel integetni kezdek vidáman.
- Jó reggelt, Scott! Nem baj, ha csatlakozok? - kérdezem lelkesen, viszonylag közel hajolva, nem törődve szokás szerint azzal, hogy befurakszom az intim szférájába másoknak.
- Ööö Jó reggelt, Kise! Végül is... - egyezik bele, amelyet boldog mosollyal jutalmazva kezdek csak úgy fecsegni mindenféléről, ami épp eszembe jut. Az iskola közelében azonban megrohamoz pár lány, így lemaradok, amit sajnálok, de nincs szívem a lányokat se elkergetni, elvégre aranyosak, még reggelit is hoztak nekem.
* * *
Ebédszünetre csöngetnek. A saját bentóm megragadva sétálok át a terem másik felébe, és ülök le Scottal szemben, jól megvizsgálva az ő bentóját
- De iszonyat jól néz ki! Anyukád csinálta? - kérdezem, az asztalára téve a legnagyobb természetességgel a saját bentóm is, hogy evéshez készülődjek.
Úgy néz rám, mint aki legalább is UFO-t lát, miközben válaszol: - Nem, én.
- Komolyan? - ámulok el. - Nagyon menő - jegyzem meg valódi csodálattal. Ha rajtam múlna, én maximum éhenhalni vagy gyorskaját venni lennék képes. Ezen azonban hamar felülemelkedve fogok neki falatozni, de ő még mindig csak néz.
- Ezt most mire véljem? - böki ki végül.
- Csak kedvem támadt veled enni. Baj? - felelem, miután lenyeltem a falatot. - Amúgy minden rendben van az interjúval?
Azt hiszem, az első részét a válaszomnak inkább rám hagyja, és csak a kérdésemre válaszol. - Minden rendben, miért ne lenne?
- Csak gondoltam, megkérdezem - rántom meg a vállam. - Nem igazán tudom, hogy működik, mindig csak engem kérdezgetnek, én még sosem ültem a másik oldalon - mélázom el egy fél pillanatra, majd ismét belekezdek a csivitelésbe. - Tényleg, Scott, a hétvégén lesz egy másik interjúm egy fotózással összekötve a Studio Voice Man magazin felkérésében. Már többször dolgoztam velük, és bár nem sport, de ha gondolod, szívesen beajánlak, hátha ad egy-két jó tippet, esetleg, ha tud valamit, szól, nincs-e valami gyakornoki pozíció, még az is lehet, össze tudna hozni egy megfelelő ismerősével, aki már megfelelő irányú szakmai tanácsokkal is el tudna látni. Érdekel?
|
| Geneviev | 2012. 09. 10. 10:10:18 | #23373 |
Karakter: Scott Meizuma (kitalált)
Megjegyzés: ~ Öcsimnek, Kisének
Eeeeeeeh?!
Kise Ryouta… - olvasom leesett állal az előttem heverő laptopon található információt, hogy kivel kell holnap interjút készítenem. Most kaptam emailen keresztül, és ezen egyedül azér lepődök meg, mert én kaptam. Azon nem, hogy valakinek kell vele interjút készíteni, hiszen ő a suli új, nagy sztárja, akiért minden lány, és sok fiú is oda van. Na ja… épp ezért furcsa, hogy pont én kapom, pedig az ember azt hinné, hogy erre a témára kapva-kapnának az újságíró klubos csajok, de neeeem… Vagy lehet, hogy pont ezért? Lehet, hogy a főszerkesztőnk, drága, nem azt akarja, hogy egy ilyen fontos interjút valamilyen kis fanpicsa írjon meg?
De ettől még: Miért pont én?!
Hiszen Kise az a fiú, akitől néha a falra tudok mászni. No, nem azért, mert nem kedvelem, egyszerűen csak azért, mert mindenki hozzá hasonlít az osztályból, a szerkesztőségből, és az ismerős lányok közül. De mégis miért?! Nem is hasonlítunk! Na jó, talán egy icike-picikét… Csak egy picike csuprantyúnyit… Egy csipet csuporkányit.
Dededede… attól én még én vagyok. Nem kell egy kiváló kosarashoz hasonlítani, aki ráadásul még híres modell is! Sőt, olyanhoz, aki jóval magasabb nálam. Persze, mondjuk ez az, amit a lányok leginkább a szememre szoktak vetni: hiába vagyok én is szőke, hiába vagyok „cuki”, túl alacsony vagyok. Hát, basszus, tehetek én róla, hogy anyámra hasonlítok magasságbeli tekintetben?! Ilyenek a géneim, kövezzenek meg érte… hümpf.
Mondjuk, ez, hogy számukra túl alacsony vagyok, annyira nem is nagy baj nekem, végül is, ők egyáltalán nem érdekelnek engem, de na!
Idegesít a folytonos hasonlítgatás…
És nekem kell ezt a srácot meginterjúvolnom. Hipp-hipp-hurrá! Jó, jó, nem hibáztathatom őt a lányok idióta viselkedései miatt, csak annyira idegesítő néha. Hiszen szinte teljesen különbözőek vagyunk! Hát… lehet, hogy egy kicsit mindketten agyilag is szőkék vagyunk, megmegmeg… nem, más közös nincs bennünk! Vagy legalábbis nem hiszem, mert bár az osztálytársam, annyira nem ismerem. Nem szoktunk beszélgetni, hiszen nincsen közös témánk, meg igazából a terem két végében ülünk, jó távol egymástól. Szóval nem is magával Kisével van a gondom, hanem a lányokkal. Igen…
Milyen jó, hogy nem vagyok heteroszexuális…! Még a végén feleségül kellene vennem valamilyen nyavalygó, sipítozó lánykát.
Na, de nem kell most ezzel foglalkoznom. Végül is, utána semmit nem kell utána olvasnom, mert tény, nem szoktunk beszélgetni, attól még a kosaras újságokból sokat tudok róla. Sőt, lányok folytonos pletykálkodásai miatt éppen eleget tudtam meg már róla, egyedül talán csak a kedvenc alsógatya márkáját nem tudom. Bár ki tudja? Lehet, mondták már, csak az elveszett a többi lényegtelen információval együtt, mint például melyik a kedvenc lány típusa. Ja… hupsz. Az kelleni fog az interjúba tutira, mivel engem kinyírnának a lányok, ha ezt nem kérdezném meg. Szóval ez nem lényegtelen. De elfelejtettem, meg nem is nagyon érdekel, meg amúgy is, az sokkal fontosabb, hogy szerinte ki fogja megnyerni a Téli Kupát. Hajj… de kár, hogy valószínű, az olvasókat a magánéleti kérdések jobban fogják izgatni, mint a kosárral kapcsolatos dolgok. Pedig ez elvileg egy sport iskola, ahol fontosak a sportok!
Na jó, inkább kimegyek a többiekhez, eleget foglalkoztam ezzel a dologgal a mai napra. Elég lesz majd holnap összeszedegetnem a kérdéseket, ma már sulis dolgokkal nem foglalkozom többet!
---*---*---*---
- És akkor meg van minden kérdés? A magánéletére vonatkozók is, és a kosárcsapathoz kapcsolódóak is? A fényképet megszerezzük az interjú után, de a kérdések nagyon fontosak! Nem akarjuk, hogy az olvasók csalódjanak, és bezárjon az újságíró klub nem igaz? – kérdezi a főszerkesztő-helyettesünk fenyegetően. Magam elé tett kezekkel védekezek szúrós tekintetétől, mely olyan, mintha át akarna döfni, és ki akarna koncolni, még mielőtt a diri bá koncolná föl a klubunkat. Mert igen… elvileg kevesen olvassák, és ez egy olyan iskola, ahol a sportra elég nagy hangsúlyt fektetnek, nem úgy, mint az észre, így gondolkoznak azon, hogy ezt a klubot be kéne szűntetni. Amit meg ugye nem akarunk, hiszen a legtöbbünk ilyen irányban akar majd tovább tanulni.
- Nem, nem akarjuk! – nyelek egy nagyot, és próbálom még kisebbre összehúzni magam, mint amilyen a valóságban vagyok, pedig az azért nem kis teljesítmény. Miért van az, hogy pont azok látnak meg, akik elől el akarok tűnni?!
- Helyes. Éppen ezért kell egy nagyon jó interjút készítened Kise-kunnal, hogy maradhassunk. Mit gondolsz, miért téged választottunk az interjú elkészítésére?! Kivételesen a csapatunk összes lány tagja élénken jelentkezett, de nem akarjuk a főszerkesztővel, hogy a nyáladzásuk miatt ne legyenek meg a kosárlabdához kapcsolódó kérdések is. – Áhhááááá! Már értem! Hát ez tök logikus, végül is!
Nem jöttem rá, hogy miért pont én, de így egész érthető… Tehát azért nem őket választották, mert akkor tudták volna, hogy csak a magánéletéről lennének kérdések, ami meg nem éppen egy sport iskola újságába való, hanem inkább egy pletykákkal kapcsolatos újságba. Értem. Na, akkor kicsit át kell szerveznek a kérdéseimet, annyiban, hogy egyensúlyban legyen a kettő. Mert én is, jó leendő újságíróhoz méltóan az olvasók kedvére akarnék tenni, hogy több kérdés a szinte nem is létező magánéletéről, és kevesebb a kosárlabdáról, de akkor szuper, kérdezhetem őt arról is, ami engem érdekel, meg a kosárral foglalkozó embereket, nem csak a nyáladzó lányokat.
- Értem, értem! – bólogatok, szinte már annyira, hogy leesik a fejem, mivel a fülhallgatómból szóló zene épp olyan részénél tart, aminél olyan fejrázós érzés kap el. Hupszi, ezt itt, és most nem kellene. Majd otthon…
- Számítunk rád! – szorítja meg a vállamat támogatóan, de szavaiban érzem a fenyegetést is. Teru-kun ijesztő. Nagyon ijesztő. Főleg, ahogyan kedveskedve a vállamon tartja a kezét, és úgy terelget át a másik szobába, ahol lesz az interjú. Mert igen, most kivételesen nem én megyek ki, kérdezgetni, hanem az interjú alany – ez esetben Kise – jön ide. Végül is, egy hírességgel csak nem lehet az udvaron, egy csomó emberrel körülvéve, egy padon interjút készíteni, nem igaz?
Pillanatokon belül érkezik is Kise. Épp csak annyi időm volt, hogy a fejemben sorrendbe tegyem a kérdéseket, egy ilyen, egy olyan sorrendbe. A light-osabb kérdésekkel fogom kezdeni, először párat a kosárról, aztán a magánéltéről, majd a Téli Kupáról és az arra való készülésről, aztán szintén a magánéletéről, illetve modellkedéséről. Meg arról, hogyan tudja ezeket így összeegyezteti. Hm… ez azért egy kicsit csodálatra méltó. De csak egy picikét.
- Ohayo! – lép be nagy hévvel a kis szobába, és körbenéz. Olyan, mintha egy komplett idiótába bújtatott szemfüles fickó lenne… Hm, lehet, vigyázni kell vele? Á, nem tudom. Majd kiderül, hogy milyen. Olyan-e, mint amilyennek a lányok mondták el, olyan, amint én gondolok róla, vagy esetleg totálisan más. – Te fogod készíteni velem az interjút? – kérdezi kerek szemekkel. Héé! Valami baja van azzal, hogy én fogom készíteni?! Hümpf.
Viszont az első pár percben nem kellene kiakadni, nem éppen profi munkára vallana, így ahelyett, hogy az arcába mászva kérdezném meg, hogy miért gond, hogy én fogom kérdezgetni, nyugodt hangon válaszolok. - Igen.
- De te az osztálytáram vagy, ne? – érdeklődik gyerekesen pislogva. És ezzel mégis mi a baja?! Valami baj van azzal, hogy nem egy senpai készíti az interjút? Őhírességének egy korabeli fiú nem felel meg? Vagy kifejezetten velem van problémája? Eeeeee!
- Valami bajod van ezzel?! – pattanok föl eddigi kényelmes ülésemből, de nem éppen azt a reakciót kapom, amit gondoltam. Kifejezetten nem tudom, mit vártam volna, de nem azt, hogy maga elé teszi a kezeit, és miközben azokkal kalimpál, fejrázásától leesik a feje. Olyan deja vu-m van…
- Nem, nem, dehogy! Csak meglepődtem! Scott, neeee? – Hö? Tudja a nevem? De nem is beszéltünk még egyszer sem! És nem hittem volna, hogy sok osztálytársának megjegyezte volna a nevét. Akkor meg hogy?
- Te tudod a nevem? – esik le az állam, persze nem szó szerint. Ezt nem gondoltam volna.
|
|
