|
|
Szerepjáték
(Kuroko no Basuke)
| oosakinana | 2013. 02. 22. 18:06:43 | #25199 |
Karakter: Honjo Kimi (kitalált)
Megjegyzés: (Kasamatsu-senpainak)
Elmegyek a meccsekre és megnézem, hogy miként játszik. Nagyon sokat fejlődik, akár egy edzés alatt is… bár nem értek hozzá, de még így is látom. Ráadásul mintha valami megváltozott volna, mert mostanában minden edzés előtt felnéz és tekintetünk találkozik, amire elpirulok, bár nagyon hamar elkapja a tekintetét így nem látja, de nem is baj.
Mindenki meg van még örülve Kise-ért, de értem, hogy miért őt imádják, amikor Kasamatsu-senpai a legjobb mindenki közül. Igaz utolsó éves, de akkor is ő a legjobb.
- Kimi. Miért vagy ilyen piros? Jól vagy? – teszi fel a kérdést legjobb barátnőm, amikor észreveszi pirulásomat.
- Minden rendben van. – mondom mosolyogva, majd tovább folytatom az edzés nézését.
~*~
A mai nap is egy átlagos nap, éppen az osztálytermemben ülök és firkálgatok a füzetemben. Igaz egy tekintetet, nagyon magamon érzek, de próbálok nem koncentrálni rá. Egyszer viszont hangos sikítás hallatszódik és az összes lány kimegy a teremből… hát igen Kise rajongói már csak ilyenek. Nekem most viszont eszem ágába nincs kimenni.
Ám most még valami annál is fontosabb dolog történik… Maga Kasamatsu jön be a termünkbe. Igaz, hogy nem miattam, hanem Hayakawa-hoz, de miközben lopva rátekintek, a füzetemet tovább firkálok. Érzem, hogy néha ő is rám pillant, de nem szeretnék nagyon feltűnő lenni, főleg, hogy már így is az vagyok, mivel mindenki Kise-t hajkurássza, én viszont csak a helyemen ülök, és a füzetembe rajzolgatok, amibe eddig is mindig, amikor csak tehettem.
Hallom, hogy a versenyről beszélnek, hogy mire vége lesz az órának, addigra ők már végeznek, de én akkor is szeretném megnézni őket. Nem akarok egy meccsükről sem lemaradni. Felemelem a fejemet és Kasamatsu-senpait nézem, de végül megragadja Hayakawa-t és már mennek is kifele. Elmosolyodok azon a dolgon, hogy Kise-t is megragadja és húzza maga után.
Nem kell nekem se sok idő és már is pakolok a táskámba.
- Kimi te hova mész? – kérdezi tőlem osztálytársaim.
- Rosszul érzem magam. – mondom kapásból. – Haza megyek pihenni. – szedem össze tovább a cuccaimat, majd a táskát a vállamra veszem.
- Elkísérlek. – pattan fel egyből Ito, de senkinek a segítségére nincs szükségem.
- Nem kell köszönöm. Majd holnap találkozunk. Sziasztok. – köszönök el mosolyogva és kedvesen, majd indulok a meccsre a füzetemmel együtt, ahol szeretném le is rajzolni végre, arról is nem beszélve, hogy azt hiszem itt lesz az egyetlen alkalmam, hogy levelet is írjak neki és anélkül oda tudjam adni, hogy a Kise mániások megjelenjenek.
~*~
Éppen, hogy csak elértem a meccs kezdetéig. Nagyon messze volt és erre nem számítottam. Busszal meg direkt nem akartam jönni. Kicsit kifújom magam, majd helyet foglalok az egyik lelátón. Éppen most sorakoznak fel a csapatok én meg kipirultan figyelem Kasamatsu-senpait.
Elkezdik a meccset én meg izgalommal telin figyelem őket, ahogyan keményen harcolnak az ellenféllel, hogy megnyerjék. Kise is nagyon kitesz magáért, de Kasamatsu még jobban. Az egész csapatért nagyon szurkolok, hiszen jó lenne, ha végre ők nyernének, ahogy eddig is. Nagyon izgalmas a küzdelem és van, hogy feljön az ellenfél csapat, de olyankor mindig jobban rákapcsolnak és pont különbségek csak úgy nőnek. Végig figyelem és izgulom a meccset.
Vége van. Mosolyogva tapsoljuk meg a győztes csapatot, aki nem más, mint a Kaijo. Nagyon jók voltak. Csak nézek őket csillogó szemekkel, amikor Kasamatsu-senpai felnéz a nézők közé és a tekintetünk találkozik. Elpirulok kicsit, de ő megint csak elkapja a fejét és felsorakoznak. Büszke vagyok rájuk. Annyira ügyesek, hogy azt elmondani nem lehet. Úgy szeretnék gratulálni nekik, de nem hiszem, hogy léenne annyi lélek energiám, hogy csak úgy oda állítsak hozzájuk. Majd holnap Hayakawa-nak megmondom.
Most pedig felvéve a cuccaimat megyek el az edzésre. Mosolyogva állítok be, amit az edző észre is vesz.
- Nocsak. Honjo. Mi a jó kedvének az oka? – kérdezi meg, de csak mosolyogva nézek rá.
- Az iskolánk nyert a mai meccsen. – mesélem boldogan. – Annyira jól játszanak. Szeretnék egyszer én is úgy játszani, ahogyan ők. – kezdek el álmodozni, akár csak egy kis gyerek.
- Minden lehetséges. – mondja nevetése után. – Ha nagyon kitartó vagy és sokat teszel, azért, hogy olyan jó legyél, mint ők, akkor minden lehetséges lesz a számodra is. – mondja biztatóan.
- Meg fogok tenni mindent, hogy méltó legyek a Kaijo iskola nevéhez. – kihúzom magam mosolyogva és megyek átöltözni, hogy végre kezdődhessen az edzés.
Minden olyan jól sikerül. Nagyon folyik az edzésen is minden. Annyira elvagyok szállva a boldogságtól, hogy nem veszem észre a hátam mögötti labdát, amire rálépek. Ám az kigurul a lábam alól és hátra esve szisszenek nagyon.
- Kimi. – szalad oda hozzám egy kosaras társam. – Minden rendben van? – kérdezi egyből aggódva.
- Fáj a lábam. – mondom kicsit fájdalmasan, mire az edző is megérkezik.
- Honjo minden rendben? – térdel le mellém, és társam elmondja, hogy a lábamat fájlalom, mire leveszik a cipőmet és megvizsgálja.
- Szerencsére, csak egy kicsit kificamodott. – mondja megkönnyebbülve, amire én is megkönnyebbülök, mert ha súlyosabb lenne soha többet nem kosarazhatnék. – Pihentetned kell és vizes ruháznod, ha suliba mész, akkor meg fáslizd be, hogy legyen mi tartson rajta. – adja az utasítást. Még szerencse, hogy egy sportorvossal is dolgunk van.
- Rendben. – bólintok, de számomra az edzésnek itt van vége és szerintem most egy ideig nem is fog engedni, hogy beálljak kosarazni, amit meg is értek. Nem akarnám én se kockáztatni, hogy bajom legyen.
~*~
A koliban is csak pihentetem a lábamat és vizes ruházom, ahogy az edző mondta, viszont a suliból nem akarok hiányozni. Reggel befáslizom, hogy tartson rajta valamit, majd elbicegek odáig, bár elég nehezen megy, meg fárasztó, de nem tudom mihez kezdeni.
- Honjo. Minden rendben van? – hallom meg egyik osztálytársam hangját, aki nem más, mint Hayakawa.
- Szia. – mosolygok rá. – Kicsit fáj a lábam. – vallom be, mert ha nem mondanám akkor is észre venné, hiszen alig állok a ballábamra.
- Mi történt?
- Tegnap kosáredzésen figyelmetlen voltam és ráléptem egy labdára, így kificamodott a lábam. – mesélem el neki a történteket.
- Sajnálom. – mondja, majd mielőtt még tovább menne folytatja. – Segítsek eljutni a teremig? – teszi fel a kérdést, amit már oly sok embertől vártam volna, de nem hittem, hogy tőle fogom meg kapni.
- Köszönöm. – bólintok is egyet és végre valaki segít eljutni a termünkig, aminek nagyon hálás vagyok és nem is tudom, miként fogom meghálálni neki ezt a nagy segítséget, amit most értem tesz.
Ahogy beérünk megköszönöm neki és leülök a helyemre, ahonnan, majd csak ebédkor fogok mozdulni.
Hamar elérkezik az ebéd ideje, így próbálok lebicegni az ebédlőbe, ahol már így is hatalmas sor kígyózik a pult előtt. Nagyot sóhajtok és beállok a helyemre, de nem azt nem olyan egyszerű megtartani pláne így fél lábbal.
Már éppen mennék közelebb, amikor megérkezik egy igen kemény srác az iskolából és nem foglalkozva senkivel engem félre lökve áll be elém, én viszont elesek, és kicsit nagyon puffanok, mert viszem magammal a tálcát is.
- Hé nem tudnál jobban vigyázni? Meg amott van a sor vége. – hallom meg Kasamatsu-senpai hangját, és ahogy felnézek, ott látom a többieket is a háta mögött.
- Honjo minden rendben van? – kérdezi meg Hayakawa, aki éppen most érkezik meg a kosár csapathoz.
- Azt hiszem igen, csak megijedtem kicsit. – mondom halkan, majd segít felállni és csak figyelem, hogy ebből vajon mi fog kisülni.
|
| timcsiikee | 2013. 02. 13. 14:57:25 | #25139 |
 Karakter: Kasamatsu Yukio
Megjegyzés: ~ Honjonak
Kasamatsu:
Egy hideg arcmosással mindent lerendezek a fejemben. Csak szívatnak. Tudom, hogy csak direkt idegesíteni akarnak, mert mostanában nem csináltak semmi komolyabb hülyeséget, ezért biztosan kitalálták ezt. Még az is lehet, csak képzeltem, hogy ugyan olyan füzet van nála. Csak véletlenül ölelt egy füzetet, ennyi. Hamarosan jönnek a többiek is öltözni ezért én is nekifogok, a felpörgöttségemnek hála szintén hamarabb végzek, mint általában én már az öltöző ajtajánál járok, mire ezek felveszik végre a cipőjüket.
Kifelé menet elsőre észre sem veszem, hogy valaki van még a teremben mert egyrészt mindkét oldalamon állnak, na meg ilyenkor már senki nem szokott bent maradni kivéve néha engem, így értetlenül fordulok a többiek által mutatott irányba. Mi olyan érdekes?
Meglátom azt a lányt most valamivel közelebbről, és ekkor esik le, hogy a többiek elspuriztak körülöttem, és egyedül maradtam. Fene… franc… Sok vadbarom idióta, most ott lesnek kint mint a barmok.
- Szia – szólal meg, ami az üres teremben, na meg az akusztika miatt kicsit visszhangzik ráadásul erre meg is rezzenek. Nyugi, szólalj meg, nem állhatsz itt, mint egy hülye kuka.
- Öhm… Szia – remek, eddig… - Kosarazol? – szörnyen értelmes kérdés, főleg hogy éppen egy kosárlabda van a kezében. Szemem sarkából látom is, hogy a többiek alig bírják visszafogni a röhögésüket. Majd kapok még ezért…
- Próbálkoznék vele, de nem értek hozzá. Két bal kezem van hozzá. – Eh… furcsa, persze én is így kezdtem, csak… nem ennyi idősen. De még ez a gondolat sem tudja elterelni a figyelmemet a helyzetről. Olyan érzésem van mintha izzadna a fejem, egyszerre forró és hideg verejték párolog róla az idegességtől, s megeresztek egy kényszeredett mosolyt, de magamnak ezzel sem tudom leplezni zavaromat.
- De akkor miért csinálod? – kérdezek vissza, ha már így (ironikusan fogalmazva) belejöttem a beszédbe, bár elég egy idióta kérdés. Persze a fejem egyre hangosabban zúg, a lában zsibong hogy menekülőre fognám, főleg hogy elkapjam a sok hülye grabancát akik itt hagytak, de még nem tudom megmozdítani őket.
- Mert szeretem és próbálkozás nélkül nem adhatom fel – ez szép gondolat, viszont hirtelen nem tudnék mit hozzá fűzni, szerencsére megment a telefonom csörrenése, valamelyik idióta küldött SMS-t, hogy mindent bele, ez erőt ad a lábaimba is. Remek, ezt ki is használhatom.
- Most mennem kell – hadarom gyorsan, majd menekülőre fogva el is hagyom a termet.
Na várjatok csak kis görények, mit kaptok ezért holnap…
~*~
Még edzés előtt kapott az összes idióta a fejére… meg a karjába… és a derekukba is. Meg ahol épp elértem valakit. Ezt azért, amiért csak úgy otthagytak, holott és megvártam őket öltözés után, no meg a szándék sem mindegy.
- Ugyan már Senpai, csak hagytunk, hogy beszélhess vele.
- És mégis mi a fenéről? – förmedek rá, de már nem támadok, már elég volt mára, meg amúgy sem akarom őket kék-zöldre verni.
- Mondjuk segíthettél volna neki gyakorolni – veti fel Moriyama amire kap egy morcos pillantást.
- Ne szóljatok bele. Szerintem csak beképzelitek, hogy övé volt az a füzet, amit találtál – mutogatok ujjal a két hülyére. – Főként mivel annak a tábornak a közepében volt, ahol folyton a rajongóid dekkolnak. Mi van ha azért marat ott mert veled akart beszélni? – Erre Kise csak legyint.
- Az lehet csak véletlen, elvégre szinte mindenhol ott vannak – habár egoistán is kiejthette volna, helyette inkább csak kijelentő egyszerű mondattal jegyezte meg, ami… nekem szintén alap egoizmust sugall. Persze mást nem is nagyon lehetne várni tőle, ez nem is baj, ettől függetlenül abbahagyhatnák a szekálásomat.
- Mindegy, akkor is hagyjátok abba. Bárki is volt az a valaki, majd elmondja, ha szeretné. Inkább koncentráljatok az edzésre, mert három nap múlva meccsünk lesz, értve? – egyöntetű egyetértés jön, de persze tudom, hogy hiába beszélek. Legalább nem fognak egy ideig ilyen feltűnően kontárkodni hülyeségekkel.
~*~
Már volt róla szó a nap folyamán, így kelletlenül ér véget az edzés, mivel Kise őrült dologra szánja el magát, és úgy fotókollekciójának egy kikerült darabját dedikálja ma az összes Kaijos lánynak, aki ma érte megy. Épp csak kiérünk az öltözőből, még nagyobb a tumultus, mint edzésen. Bah… alig tudunk így kijutni az épületből.
Azért óvatos leséssel véletlenül észreveszem azt a lányt akit tegnap láttam. Hogy ne ismerném fel, mert már edzés közben is észrevettem, hogy itt van. Azt is, hogy végig itt volt. A két idióta miatt olykor rejtetten a lánycsoport felé néztem, hogy itt van-e, bár csak tudnám miért is érdekel. Mondtam én, hogy nem én érdeklem, hiába erősködtek. Majd Kise is észreveszi, hogy nicsak ki állt sorba nála. Moriyamával az iskola udvarán leülünk egy padra, ahol bevárjuk a szőkeséget. A többségben csendben telik el az idő, maximum szóba jönnek régebbi dolgok, na meg Moriyama megállás nélkül félbeszakítja a témát ha egy csoport vagy pár lányt lát távozni, akik láthatóan Kise képét markolják szíveket eregetve. Sose adja fel…
A következő csapat lánynál viszont elakad a mondandója bár nem tudom miért, amikor kinyitom a szemem látom azt a lányt elsétálni egyedül, de aztán később mások is haladnak mögötte.
- Hm… - morran fel Moriyama, majd feláll a padról.
- Hová mész? – vonom fel egyik szemöldökömet futó alakja után lesve. Ez a hülye kukában turkál? Ez tényleg eszement. Kivesz valami lapot belőle, majd siet vissza felém.
- Vidd innen! Mit kukázol? – ülök még arrébb, mikor visszaér.
- Nézd – megfordítja a lapot és Kise aláírt képe villan elő.
- Eh? Ez meg?
- Ő dobta ki – ó, szóval már csak így hívja…
- És honnan tudod, hogy… - lesek Kise macskakaparásából – Kiminek hívják?
- Hayakawa mondta. Tudod, osztálytárs…
- Remek és?
- Máskor olyan zseni vagy, de ha magadról van szó átmész hülyébe – szól be az egyik főhülye mire kapna egy talpast de kitér előlem. Gyakorlott már…
Végszóra megjelenik Kise is, akire kivételesen most nem önnön hibájából kellett várnunk. Bár ezt is beleszámíthatnám, ha nem ismerném eléggé, de tudom, hogy nem felhőtlen odaadó szeretetéből fakadón csinálja ezt. Van egy kis különbség.
- Sumimasen, Senapi, azt hiszem igazad volt – áll meg előttünk, és az eddigi téma miatt nem is kell magyaráznia miről van szó, mert tudom.
- Ne siesd el. Nézd mit találtam a kukában – mutatja neki is a lapot.
- Ez tényleg az övé… eh, akkor minek állt sorba? – nyüsszög értetlenül és kellemetlenül is, gondolom én is, hogy nem kellemes egy felesleges dedikálással szembesülni.
- Szerintem ezzel próbálta leplezni, hogy valójában Kasamatsu érdekli. Kawaii Kimi-chan – kezdi már a bugyutább hangján Moriyama.
- Van benne valami – kezd rá Kise is, mire elegem lesz. Felpattanok a padról, és megindulok előre.
- Mondtam már, hogy fejezzétek be, hagyjátok békén, azt csinál, amit akar…
Bár tényleg furcsa még nekem is… és nem tudom jobb-e az amit ők mondanak, vagy valami más dologról lehet szó. Mert még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy igaz lehetne, hogy érdeklek bárkit is.
~*~
A sok idióta fejembe beszélése után minden edzést azzal kezdek, hogy megnézem a nagy lánytengerben van-e edzés alatt amikor lehetőségem van észrevétlenül sandítok fel, ha megtalálom, de van hogy akaratlanul is odatéved tekintetem, akkor azon kapom magam, hogy ő is elkapja a tekintetét, ettől zavarba jövök, és kis híja hogy nem találnak fejbe a labdával. A gyakorlat teszi, hogy sikeresen elkapom a gömböt és futok vele tovább.
Miért hagytam, hogy belemásszanak a fülembe mondandóik? Ráadásul ha nem lenne elég, már nem csak a két lökött, hanem az összes állandós kezdi. Az sem hat ha ignorálom az okfejtésüket mert akarom vagy sem, hallom őket.
Az öltözőben, a szünetekben, de még iskola után is ha közösen megyünk valamerre.
Egyik nap Kisével jelenek meg Hayakawa terménél, hogy az utolsó előtti óráról elkérjem őt a tanártól, mert délutáni meccsre kell elmennünk, és még oda is kéne érni a vendégiskolába. Már meg is bánom, hogy a szöszkével indultam meg, mert úgy lerohanják, hogy ihaj. Irtózva elsasszézok Hayakawa padjáig, hogy szóljak neki, valamint megkérdezzem melyik tanár is az akitől el kéne kérni, amikor ujjal mutogatni kezd a terem másik vége felé. Először nem értem mit akar, ezért arrafelé nézek, de amikor meglátom mi/ki is a célszemély akit látnom kell azonnal visszakapom a fejem felé, és még egy utolsó pillantást vetek oda szemem sarkából.
Tényleg különös, hogy itt van Kise és a többi birkacsajhoz képest, ő csak ül és rajzolgat vagy írogat a füzetébe.
A háttérben meg mennek a sikongatások.
- Óra után mindenképp elmegyünk szurkolni. – és a sok hasonló helyeslés, vagy őrjöngés zajlik.
- Áh, addigra lehet, hogy végzünk is, ne kerüljetek feleslegesen ennyit – válaszol mímelt zavarral de azért kedvesen a körberajongott – Nee, Senpai? – mondja hangosabban. Most komolyan mondanom kéne valamit? Amikor Kise felé nézek, szembetalálom magam vagy tíz pár tekintettel, amitől megint elfüstöl a fejem, tekintve, hogy tíz lányról van szó.
- Ja, és sietünk – hadarom, szerencsére Hayakawa már összepakolt így a karját megragadva maga előtt elkezdem tolni, hogy buldózeres pajzsként használjam és keresztüljussak a kis tengeren, menet közben másik kezemmel Kisét ragadom meg, őt pedig húzom magam után végig előre szegett fejjel.
Most az a lány is biztosan hülyének néz.
Miért kezdem magamban azt hinni, hogy tényleg érdekelhetem? És nekem most mit is kéne ezzel csinálnom? Még ha igaz is az egész… hogy a fenébe tudnék beszélni egy lánnyal, ha egy méter távolságban van egy, főként korombeli, akkor agyleállást kapok? Nem is beszélve a pulzusomról, ami hiperventillálcióval vegyülve kiszakítja a tüdőmet. Kegyetlenül bosszantó.
|
| oosakinana | 2013. 02. 10. 20:16:25 | #25117 |
Karakter: Honjo Kimi (kitalált)
Megjegyzés: (Kasamatsu-senpainak)
Egész este alig alszok, mert csak a füzetemen jár a fejem. Vajon ki találhatta meg, de ami a legrosszabb, hogy kinézhette meg? Ha az ő kezébe kerül, soha nem fogok tudni rendesen a szemébe nézni. Miért velem történik meg mind ez? Nem hiszem el. Ez csak valami ördögi tréfa lehet az már biztos.
Alig hunyom le a szememet egész éjszaka, mert csak az agyam forog. Viszont reggel, amint lehet már az iskola felé tartok, hogy hátha a portára leadták a füzetemet és ott magamhoz vehetem. Legnagyobb szerencsémre ott van és sértetlen. Nem téptek ki belől egy lapot sem. Megköszönöm a portásnak a kedvességét. Magamhoz ölelem szorosan a füzetet, majd elslisszolok onnan, egyenesen a terembe, ahol óránk lesz.
Szerencsémre senki nem említi meg a füzetet, aminek nagyon örülök, így legalább lesz egy kis nyugtom mindenkitől. Kinyitom és elpirulva kezdek megint firkálgatni és szinte majdnem az egész napom így telik el.
- Szia Kimi. – szól az egyik szünetbe a barátnőm.
- Szia. – mosolyodok el, de a füzetemet nem engedem el. – Mi újság? – kérdezem mosolyogva.
- Nem sok. Reménykedek, hogy Kise ma is hozzám fog szólni, meg képzeld nem sokára meg fog jelenni egy új képe, amit dedikáltatnom kell vele. – mondja teljesen belelkesülve. – Ugye majd jössz te is? – kérdezi csillogó szemekkel teljesen bepörögve.
- Igen. Tudod, hogy mindig elkísérlek. – mondom mosolyogva, de ekkor valaki nagyon meg figyel. Érzem a tekintetét magamon.
Elkezdem keresni és akkor olyan embert látok meg, hogy engem figyel, amit nem tudok hova tenni. Hayakawa nézi a füzetet a kezembe, de amint meglátja, hogy nézem elfordul és folytatja az útját. Nem tudom mire vélni a dolgokat, bár nem mondta a portás, hogy kivitte vissza, de akkor is.
- Jössz ma is az edzésükre igaz? – kérdezi kizökkentve a gondolkodásból Yukiyo.
- Persze. – nézek rá mosolyogva. – Amint vége van, az utolsó órámnak mehetünk. – Ezzel, mint egy végszó be is csengetnek és megyünk a termünkbe, hogy egy újabb unalmas órán üljünk végig mindketten.
~*~
Már a lelátón vagyunk. Sikeresen le tudtunk hamarabb jönni. A füzetemet szorosan ölelem magamhoz, miközben Kasamatsu-senpait nézem. Annyira jó kiállású és helyes. Ahogy meg jár még jobb. Moriyama és Kise nagyon a lány csapat felé néz és mintha rajtam akadt volna meg a tekintetük, de lehet csak rosszul érzem.
Kasamatsu-senpai viszont eléggé mérgesnek látszik, ahogy feléjük megy. Le is osztja őket, ahogy elnézem, de valamit mondhatnak neki, mert egy kis idő múlva megfordul, és felénk néz. Mit nézhet vajon? Vagy talán ő látta a füzetemet? Remélem nem és csak hülyeségeket gondolok. El is pirulok kicsit, de amint visszafordítja a tekintetét a többiekre, a heves szívverésem próbálom csitítani, de ez most csak egy valamivel fog lenyugodni. Még pedig kosárlabdával. Szerencsére holnap edzés van így oda is mennem kell.
~*~
Az edzésük nagyon jól sikerült, de amint távozik mindenki a teremből összekötöm a hajamat, majd az edzőtől kérek egy kosárlabdát, mert elmagyaráztam neki, hogy járok kosarazni és szeretnék egy kicsit játszani. Nagyon nehezen egyezik csak bele, de végül kapok egyet és most kicsit dobálgatok.
Pattintok párat, majd rádobok, de nem sikerült eddig még egyet sem bedobni. Megpróbálom ráfutással és úgy bedobni, ám még így sem a legjobb, bár eddig még a szerencsén múlt, hogy betudom-e dobni vagy sem. Valahogy meg kéne tanulnom, hogy rádobjam és be is menjen.
Egyszer csak susmorgást hallok, majd nagy csattanásokat és amikor odanézek látom, hogy Kasamatsu-senpai áll, míg a fiúk eliszkolnak mögüle.
- Szia. – köszönök rá, bár kicsit el is pirulok.
- Öhm. Szia. – köszön, majd a kezemben lévő labdára néz. – Kosarazol?
- Próbálkoznék vele, de nem értek hozzá. Két bal kezem van hozzá. – nevetem el magam, mert tényleg így van és erre mintha egy kicsit ő is elmosolyodna.
- De akkor miért csinálod?
- Mert szeretem és próbálkozás nélkül nem adhatom fel. – mondom kedvesen, de erre olyan következik, amire nem számítok.
Megcsörren a telefonja, amit megnéz, és mintha kicsit mérges lenne.
- Most mennem kell. – mondja és egyből elszalad, én meg csak nézek után. Kicsit szomorúan és kicsit csalódottan is. Azt hittem, hogy legalább egy kicsivel többet tudunk, majd beszélgetni, de ez nem igazán jött most össze.
Megpróbálok dobálgatni egy keveset, de ez most annyira elrontja a kedvemet, hogy inkább abba hagyom. Leteszem a labdát, majd a füzetemhez lépek és kinyitom. Amint meglátom a nevet, a szívem egyben elkezd hevesen dobogni, de egyben most kicsit csalódott is vagyok, hiszen én hiába szeretem is őt. Ő nem szeret engem. Még csak tetszeni sem tetszem neki. Miért van az, hogy mindig olyan fiúkba szeretek, akiket én nem érdeklek?
Inkább felállok és a koliba megyek, ahol kipihenhetem magam, de természetesen a füzetet magamhoz ölelve alszok el.
~*~
- Kimi gyere már. – rángat ki barátnőm a tanteremből. – Kise most ad autógrammot az új képére. Tessék hoztam neked is egyet. – mondja boldogan és teljesen belelkesülve, amire én csak szomorúan veszem el tőle. Én legszívesebben Kasamatsu-senpaitól akarnék autógrammot, vagy legalább csak annyit, hogy észrevegyen.
Az egy nappal előtti edzésükre nem mentem el. Nem akartam, hogy megint csak az jusson az eszembe, hogy miként hagyott ott a tornaterembe.
Miközben a sorban állunk én csak nézek ki a fejemből és a képet forgatom, de cseppet sem vagyok izgatott. Ám egyszer csak Kise előtt találom magam a barátnőmmel.
- Kérlek adj nekünk autógrammot. – mondja egyből és már tartja is a képet én meg csak feltartom a szokás kedvéért.
- Kiknek címezhetem? – teszi fel a kérdést.
- Yukiyo és a másik Kimi-nek lesz. – nem értem, hogy miként lehet odáig egy ilyen fickóért, amikor Kasamatsu-senpai a legjobb mindenki közül.
Meg is kapom a képet, majd amint elhaladok egy kuka mellett úgy dobom bele a képet, mert egyszerűen nem érdekel, majd valamelyik rajongó, majd kiveszi, de engem ez cseppet sem érdekel.
Csak ő jár a fejemben és ez teljesen elszomorít. Nem tudom, hogy mit kezdjek a dolgokkal, hogy van-e egyáltalán értelme annak, hogy így kötődök hozzá…
|
| timcsiikee | 2013. 02. 10. 15:15:21 | #25114 |
Karakter: Kasamatsu Yukio
Megjegyzés: ~ Honjonak
Kasamatsu:
Manapság minden nap legérdekesebb része az edzés, akkor is ha az edző a belünket is kihajtja, mivel hamarosan nehezebb meccsek elé nézünk, mint a kezdő selejtezőknél. A napi agymunka után pezsdítő és ébresztő hatású a testmozgás és az én szándékommal is egyezik hogy eddzünk rendesen. Kifejezett célom, hogy idén japán legjobbjai közé kerüljünk be, ha már tavaly miattam veszített a csapat.
Minden teljesen rendben is van addig, amíg a gyakorló meccsek alatt egymás ellen az a sármőr Kise figyelmet nem szentel a lánytengernek a terem végében. Fenébe már… elég nehéz volt hozzászokni hogy ennyin néznek minden edzést, ráadásul hatezer lány. Tudom, nem engem bámul egy sem, de idegesítő már csak a tudat is, nem beszélve a sikonyálásról időként. Ahogyan most is amikor integet nekik. Az idiótája… hányszor elmondtam már?
- Ne a csajokat bámuld, hanem az edzésre koncentrálj. – csapom le, főként a hátsóját illetem egy jóféle talpas sallerrel.
- De Senpai. Csak intettem a rajongóimnak. – nyüsszög kelletlenül a támadás után, de nem hat meg.
- Nem érdekel, most edzés van. – morranok rá hangosan, majd ráncigálni kezdem vissza a helyére – majd bájcsevegsz velük utána… - teszem hozzá halkabban. Pedig ezt is szeretném elkerülni, hogy ha edzés után tartunk hazafelé, ne kelljen rá várni amíg aláír pár füzetet. Mondjuk egyre kevesebb ilyen van mióta ide jár, már csak azok merészkednek ilyenért közel akik még nem mertek aláírást kérni, vagy épp egy új megjelent képére akarnak ismét autogramot.
Felfrissülten lépek már ki az öltözőből, annak ellenére, hogy kimerültség kerülgetett mikor végeztünk, de egy hideg vizes arcmosás mindent feldob, és a légzés normalizálása után minden rendben. Megvárom a többieket, szerencsére nem tökölnek sokan kivéve egy embert, de már meg sem lep, hogy a szőkeségnek fél óráig tart beállítani a haját.
A termen keresztül megyünk át a főépületbe a váltáscipőkért mert így rövidebb az út a külső folyosókon és járdákon, már mindenki indulásra készen vár Kisére, mikor Moriyama rikkant fel, bár tudnám miért ilyen hangon.
- Nézzétek, van ott valami – el is indul sietős léptekkel, majd felvesz a bejáratnál valamit a földről és felénk lengeti – Egy színes füzet – hirtelen belelapoz, egy kis ledöbbenés, majd gonosz kuncogással zárja a leskelődését.
- Aho, nem a tiéd, akkor ne nézz bele – lépdelek lassan felé, és a többiek követnek.
- Pedig ez téged pont érint, Kasamatsu – jegyzi meg még mindig sejtelmesen lapozgatva gyorsan a füzetet, és mire odaérek mellé felnézve rá, felvont szemöldökkel értetlenül figyelem a kezében lévő füzetkét.
- Nani? – kérdezek rá. Mi érinthet engem egy látszólag lányos füzetben?
- Sumimasen, remélem nem vártatok sokat – rohan be gyorsan mögénk Kise. Na végre, mehetünk tovább. – Mi ez a csoportosulás itt?
- Ezt nézzétek – fordítja felénk Moriyama a füzetet nyitva, de amit meglátok eléggé lesokkol. Mi… miért van a nevemmel teleírva? Ezekkel a jelekkel?
Kiszárad a torkom egy pillanat alatt és nyelnem kell, majd homlokráncolva nézek Moriyamára.
- Most csak szórakozol velem? – kezdem a morgós hanggal, ami már az előszele annak, hogy lehetek még sokkal dühösebb is.
- Ugyan, szerinted tudnék ilyen szép betűkkel írni? – jó, igaz, látszik hogy egy lány kézírása, és amikor ez tudatosul bennem, és belegondolok, hogy valaki, egy lány sziluettjét látva aki épp a nevem firkálja rengetegszer egy füzetbe, valahogy összezavar, lépnék egyet előre hogy bambán kikerüljem a fiúkat és menjek dolgomra, de ekkor közelebbről is megismerkedem a parkettával…
S csak pillanatokkal később kelek fel, amikor valaki a flakonjából förcsköl rám.
- Ah, nem igazság, már neked is rajongód van Kasamatsu, pedig én minden alkalommal a lányoknak játszom – nyomja le a szokásos drámai szívtipró szöveget, megtörlöm arcomat hogy azt a kevés vizet a hajamba dörgöljem majd morranva támadnám le, ha épp alapból nem fogott volna valaki.
- Senpai, nyugodj már meg – vigyorog rám Kise csukott szájjal, aki épp lefog, vagy tart, nem is tudom minek nevezzem, de vigyorával kábé azt sugallja „milyen édes”. Én? Majd kapsz mindjárt édeset. – Nem is érdekel, hogy ki ez? – teszi fel a kérdést, amire visszazökkenek inkább a zavaromba.
- Sajnos nincs a füzeten név.
- Add ide – morranok fel, kikapom a kezéből a füzetet és trappolok előre vállamon táskámmal. Már így is tovább maradtunk a teremben mint kéne.
- Oh, csak nem hazaviszed? De honnan tudod meg kié volt? – szól be valaki hátul, fel is ismerem a hangját, a véletlen kezembe adott flakont pedig a homlokára dobom amint megfordultam.
- Bakayaro… a portára viszem. Kiteszik az üvegablakba és reggel akié, majd ott megtalálja.
- Maah, ez így nem izgis – kezd rá Kise, de visszafogja magát amint Moriyama súg valamit a fülébe.
- Itt hagylak titeket – lépek gyorsabban, bár… a hosszabb lábaikkal gyorsabban utolérnek, de mit érdekel? Belezavarok az összeesküvéses sustorgásba…
~*~
Másnapra már el is felejtem a dolgot… valamennyire. Nem könnyű kiverni a fejemből egy ilyen dolgot. Már akkor megkönnyebbülést éreztem, amikor a portán leadtam nagy nehezen a füzetet. Kitették az ablakba, és mára, amikor reggel mentem be még direkt utána is néztem, már nem volt ott. Nem mondom, valóban esz a kíváncsiság, hogy vajon kié lehetett, de… valószínűleg azért nem tudok még róla, mert nem akarja, hogy tudjam. Az is lehet, hogy tényleg csak a többiek baromkodtak össze valamit, Kisének csak egy szavába kerül, hogy egy lány alkosson neki ilyet. De ennyire görény nem lehet egyik sem… szóval igaz.
Körülbelül úgy sétálok végig a folyosón mint egy rejtett paranoiás, minden lány mellett lapos nézéssel haladok el, de nem bírom sokáig visszatartani a zavarom, a saját termem nyugalma máris jobb, de még itt is… folyton mindenki padját nézem, vagy amikor valamelyik lány a táskájába nyúl, de semmi. A nap végére sikeresen fel is engedek és még jobban kizárom a fejemből a dolgot, viszont amikor edzésre beérek a többiek, főleg az állandósok egymás között beszélnek valamit, de gyanúsan elhallgatnak, amikor belépek.
Eh…
Kinyitom a szekrényem, bezárom, de egyre idegesítőbb ez a csend.
- Gyerünk már lajhárok, kétszer átöltözöm mire a terembe értek. – morranok fel, de erre már csak egy cipőkötés vagy pólófelkapás és követnek is.
- Ne, Kasamatsu, megtudtad kié a füzet? – Lép mellém Moriyama, a másik oldalra meg Kise.
- Nem… és nem is érdekel – mivel dunsztom, hogy mi a fenét is csinálnék vele ha tudnám ki az. Menjek oda, hogy helló? Nincs azaz isten.
- Eh, Senpai olyan uncsi, kicsit sem érdekel?
- Hagyjatok már – csörtetnék előre, de a totemoszlopok folyton beérnek. Szerencsére beérek így terelhetem gondolatom az edzésre.
Egészen addig teljes a nyugalmam, míg nm jönnek a gyakorló meccsek, és össze vissza nem csoportosulunk, és megint a két idiótát látom valamerre bámulni és összesúgni. Amikor rájövök hogy megint a lányokat lesik, mögéjük robogok és mindkettő kap egy kokit a fejére.
- Oszoljatok már csoportba – morranok rájuk, de csak fejüket dörzsölve fordulnak felém, semmi fájdalmas kifejezés.
- Nee, Senpai nem gondoltad meg magad? – először csak értetlenül lesek rá mire is gondol, mert nem esik le, de Moriyama kiegészíti.
- Tudjuk ki a rejtélyes imádód, még a nevét is.
- Mi? Honnan? – kilesték volna reggel, hogy ki vitte el a füzetet? Nem hiszem, Kise folyton késik mindenhonnan, de Moriyamából kinézném.
- mint kiderült, Hayakawa az osztálytársa, látta ma nála a füzetet.
- E-ez hülyeség, bárkinek lehet ugyan olyan füzete – terelek gyorsan, még hátra van egy kismeccsezés vége, nem kavarhatom össze a fejem.
- Lehet, de most is nála van és itt van ráadásul. Fent, a lelátón – mutatnak fel mind a ketten, de nem merek odanézni. De addig úgysem hagynak békén… egyáltalán mikor fogják abbahagyni? Mah…
Érzem hogy kicsit ég a fejem. Tiszta szégyen… de szokásomhoz híven komor arcomat felöltve eltűntetem magamról azt a vörös színt és helyette morcossággal álcázom, majd fellesve a kilátóra meglátom azt a lányt, aki a mellkasához ölel egy pont olyan füzetet, mint amit tegnap láttunk. Szőke haj, szép hosszú, mást nem tudok pontosan kivenni, csak hogy csinos. Ennyit arról, hogy teljesen leplezem a zavaromat…
- N-nem hiszem, hogy ő az… sőt, biztos hogy nem ő az – ahhoz túl csinos... a második részét a mondatnak elég hangosan mondom ahhoz, hogy a két társam meghallva előttem, de más ne nagyon és úgy kapom vissza a fejem, majd sietősre véve indulok meg a kijárat felé. Még az sem zavar, hogy öt perc van még hátra a kismeccsből.
|
| oosakinana | 2013. 02. 10. 12:30:04 | #25112 |
Karakter: Honjo Kimi (kitalált)
Megjegyzés: (Kasamatsu-senpainak)
Ez a mai nap sem másabb, mint a többi. Unottan ülök az órákon, miközben a füzetemet firkálgatom. Egyszerűen akármennyire szeretném elterelni a figyelmemet, nem tudom. Csak tovább rajzolgatok és firkálgatom kedvenc kosarasomnak a nevét, aki nem más, mint Kasamatsu-senpai. Azóta tetszik, hogy ide kezdtem járni, de leginkább akkor lett ez a vonzalom erősebb, amikor megmentett egy pár fiútól, akik körbe vettek. Szerettem volna akkor még beszélgetni vele, de a csapattársai hívták és magamra is hagyott én meg csak csillogó szemekkel néztem utána.
- Honjo kisasszony lenne szíves és figyelne az órámon. – hallom meg a tanárnak a hangját.
- Elnézést. – kérek bocsánatot, de pont az óra végéhez értünk és a csengő is megszólal. Az én megmentőm.
Főleg, hogy most megyünk le a edzőterembe, mert a fiúk ott tartanak megint kosáredzést. Mindenki odatart és már én is éppen készülődök, amikor egyik barátnőm állít meg.
- Kimi. Képzeld Kise ma tőlem kért az egyik órán tollat. – kezd elolvadozni. Hát igen. Yukiyo egyel alattam jár és Kise osztálytársa és odáig meg vissza van érte. Együtt szoktuk olykor nézni a meccseket, de én inkább nézem Kasamatsu-senpait, mint bárki mást. – Annyira jó volt és amilyen mosolyt kaptam utána tőle. – kezd el álmodozni, amire elmosolyodok.
- Ha így folytatod tovább az álmodozást, akkor készülj fel, hogy le fogjuk késni az edzésüket és a többiek már elindultak. – jelzem neki.
- Tényleg. Rohanjunk! – fogja meg a kezemet és már rángat is maga után, hogy menjünk minél hamarabb, hogy láthassuk az ő nagy szerelmét, na meg az enyémet…
Ahogy igazam volt, már mindenki beállt az ajtóba és onnan csorgatják a nyálukat Kise-re. Megpróbáljuk beljebb verekedni magunkat, ami nem kicsit nagy feladat, de végül csak sikerül. Ahogy megállok és meglátom Kasamatsu-senpait, ahogy irányítja a többieket, elpirulva, de egyben csillogó szemekkel figyelem.
Az a magabiztosság, ami sugárzik belőle, engem is körül ölel. Nem csak az elszánt arca, az ami ennyivel magával ragad, hanem a teste is, ahogy az izmok megfeszülnek, ahogy dobásra készül. Ennél felemelőbb érzést nem is ismerek.
Persze körülöttem minden csak sikongat, amikor Kise felénk fordul, hogy egyet intsen, de ekkor Kasamatsu-senpai kicsit leveri, amin elmosolyodok.
- Ne a csajokat bámuld, hanem az edzésre koncentrálj. – mondja komolyan én meg csak mosolyogva figyelem őket.
- De Senpai. Csak intettem a rajongóimnak. – kezdi el simogatni a fertáját, amin csak még jobban kuncogok, de a kedvenc füzetemet a szám elé tartom, hogy ne legyek nagyon feltűnő.
- Nem érdekel, most edzés van. – viszi magával a szőkeséget, aki még ennek ellenére is integet mindenkinek.
Valami nagy eligazítás lehet, amit meg is értek, hiszen nem sokára nagy meccsük lesz az egyik középiskolával, és ha jól emlékszem, akkor a Kyoshi gimnáziummal. Nem annyira rosszak, ha hiszek a szóbeszédeknek, de akkor sem lehetnek jobbak, mint a mi csapatunk, hiszen ott van Kasamatsu-senpai, aki mindig nyugodt és bátran meri irányítani a csapatot, meg biztatja. Pontosan olyan, amilyennek egy vezérnek lennie kell.
Annyira elmerültem a gondolataimba, meg a bámulásba, hogy észre se vettem, hogy a lány csapat feloszlott.
- Kimi. Gyere már. – hallom meg Yukiyo hangját, amire sietve teszem el a füzetet, majd felkapva a táskámat szaladok hozzá, hogy együtt sétálhassunk haza.
~*~
Hazaérve leteszem a táskámat és venném elő a füzetemet, hogy irkálgassak bele, ám legnagyobb döbbenetemre nem talál… Hol lehet?... és ekkor a felismerésre nagyon ledöbbenek. A terembe amikor beletettem kieshetett. Úristen. Remélem, nem találják meg, mert akkor nekem annyi lesz. Ezzel fog cikizni az egész iskola.
|
| Mora | 2012. 08. 31. 23:42:44 | #23255 |
Karakter: Kuroko Tetsuya
Megjegyzés: (Törpetársnak)
Nagyon különös érzés a volt csapattársaim ellen játszani. Ezt már akkor is megállapítottam magamban, mikor Kiséék ellen meccseztünk, és most, hogy Midorimáék az ellenfeleink, ugyan úgy érzem. És nem azért, mert ismeretségünknek hála jobban ismerem a mozdulataikat, sőt... Hiába játszottam együtt velük, nem is olyan túl régen, rémisztően sokat fejlődtek azóta.
Egyáltalán nincs könnyű dolgunk a Shutoku ellen, ráadásul Takao miatt nem tudom használni az elterelést. Az edző le is cserél, és még a félidőkor is a kispadon vagyok.
Miközben haladunk az öltözők felé, ismerős arcokat pillantok meg a folyosón. Meglepő, hogy Kagami nem veszi észre őket, de mivel úgy masírozik előre, mint egy tank, meg se próbálom megállítani.
Egyedül lépek Kiséhez és társaihoz, mikor az előbbi lelkesen kezd csápolni.
- Kurokocchi! Mit szólsz, eljöttem megnézni a meccset. Örülsz?
- Kise-kunnak lehet inkább edzenie kéne – jegyzem meg semleges hangon, mire rögtön bevágja a szokott hisztit.
- Kurokocchi olyan kegyetlen! – jelenti ki, majd pár pillanat múlva túl is van a lelkitörésen, és egy számomra ismeretlen fiút ránt elő maga mögül. – Pedig nézd, még a suli újságunk is képviselteti magát! Nem igaz, Scott-chan?
Meglepetten mérem végig a szőke fiút, aki úgy néz ki, még nálam is alacsonyabb egy egész kicsit, és kíváncsian viszonozza a pillantásom szemüvege mögül. Scott? Tehát vagy külföldi, ami még lehetséges is szőke haját elnézve, vagy valaki nagyon szereti a családjából az angol neveket.
- Kuroko Tetsuya – nyújtom felé a kezem bemutatkozásként, ő pedig elmosolyodva fogja meg.
- Scott Meizuma – feleli, de nincs ideje másra, Kise félrepakolja, és aggódva ragadja meg a vállam.
- Kurokocchi, nem keseredtél el, ugye? Ne aggódj Midorimacchiék miatt, biztos kitalálsz valamit! Ráadásul… - A folytatás benne reked, mert kapitánya megelégeli a felesleges szóáradatot, és fejbe csapva húzza el tőlem.
- Bocsi, ne is törődj vele! – int még nekem, majd elindul vissza a nézőtér felé. Meizuma még egy pár pillanatig hezitál, talán mondana valamit, de ekkor az öltözőnk felől az edző bukkan fel.
- Kuroko-kun! Úgy érzed nem szükséges részt venned a szünetben tartandó megbeszéléseinken? – kapja el a grabancom, és esélyt se adva a menekülésre, visszacipel a többiekhez.
Bár amíg ők agyalnak, én egy videofelvételt nézegetek Takao játékáról, és agyalok a lehetőségeken. Közben fél szemmel Kagamit figyelem, aki szintén nem túl beszédes, és úgy tűnik nincs rendben vele valami.
Ahogy elindul a harmadik negyed, már látom is, hogy mi a baj. Kezd önzően és egyedül játszani, ráadásul elsieti a dolgokat. Hiába hatékony egy darabig Midorima ellen, túlhajszolja magát, és hosszútávon ez nem megfelelő technika.
Mikor azonban ezt a többiek közlik vele egy időkérés során, nem fogadja valami jól, kezd egészen úgy beszélni, mint a volt csapatom tagjai. A győzelem minden? Nem… ez így nem jó!
Végül, más ötletem nem lévén, behúzok neki, amit ugyan visszakapok, de legalább a szavaim eljutnak végre a makacs eszéig, és belátja, hogy tévedett.
Innentől én is beszállok a játékba, Kagami pedig visszafogja magát, és együtt dolgozik velünk. Így pedig sikerül győznünk a végén, csak éppen a lábát már tönkrevágta.
Miután elvesztettem egy kő-papír-ollót a többiekkel szemben, rám hárul a feladat, hogy elcipeljem őt a legközelebbi étteremig. Sajnos mikor megbotlom, a földön landol, és már jópáradszorra ígéri meg, hogy ezért még kicsinál.
Azonban elfelejti a dologt, amint belépve az étterembe, szembe találjuk magunkat Kisével, a kapitányával, és Meizumával. Mivel elég sokan vannak az étteremben, végül egy asztalhoz ülünk az első kettővel, míg a szőke srác Rikoék asztaléhoz kerül.
Már így is elég fura az asztaltársaság, de mikor aztán Midorimáék is befutnak, már röhejessé is válik. Engem különösebben nem zavar, Kagami meg nem foglalkozik a kaján kívül mással, de azért érdekes.
- Hé, Kuroko-kun! – kiabál hirtelen értem az edző. – Gyere ide egy kicsit!
- Elnézést – állok fel az asztalomtól, és sétálok át az övékéhez, ahol már nagyban mennek a harcok a finomabb falatokért.
- Képzeld Kuroko-kun, Scott-kun benne van a Kaijo újságíró klubjában, és nagyon meglepődött, mikor meséltük neki, hogy rólad még senki se írt cikket, vagy csinált veled interjút – ecseteli Riko.
- Elfelejtettek – vonom meg a vállam. Néha frusztráló érzés, de ez különösebben nem zavart.
- Én szívesen írnék rólad! – szólal meg a srác lelkesen, majd igyekszik visszaváltani kicsit komolyabbra. – Mármint úgyis írnom kell a Csodák Generációjáról, és ugye abban te is benne voltál. Adnál nekem interjút valamikor? És követhetem nyomon egy napod, hogy megtudjam milyen a csapatod és helyzeted most?
Meglepetten, kissé zavartan pislogok párat, ilyet még nem túl sűrűn kértek tőlem, vagy ha valaki meg is próbálta leírni egy napom, rendszerint elvesztett délig vagy háromszor, aztán feladta.
- Ömm… ha szeretnéd – felelem végül, mire felcsillan a szeme, engem viszont az edző visszaterel az asztalomhoz, mondván, hogy folytassuk a műsort, szórakoztatóak vagyunk, ő majd beszél meg időpontot Meizumával, úgyis ő tudja, hogy vannak edzéseink.
Mintha azok nem lennének minden nap. Talán tényleg csak szimplán szórakoztatja az asztaltársaságunk.
|
| Geneviev | 2012. 08. 28. 06:14:05 | #23178 |
Karakter: Scott Meizuma (kitalált)
Megjegyzés: ~ Mojámnak
- Teenage dreams in a teenage circus – éneklem teli torokból Mika számát, miközben ugrándozva a suli felé sietek. Egy icike-picikét késésben vagyok, mivel ma reggel Daichi-nii-chan kicsit rosszul érezte magát, szóval nekem kellett elkészíteni a bentokat, hogy senki ne haljon éhen napközben. Főleg ne én, mivel ma nekem még suli után dolgom lesz, meg kell néznem egy meccset. Ezért is tettem el a szokásos bentos doboz, a csoki-shake, a három tábla csoki, és a két csomag chips mellé még két wasabis mogyit, egy negyed tortát, amit a házunk melletti boltban vettem, és egy plusz adag bentot.
Fú, már izgatott vagyok miatta, mert bár a mi csapatunk nem fog játszani, de attól még igazán érdekes kosármeccsnek ígérkezik, mivel elvileg két, régebbi Csodák Generációs tag fogja összemérni az erejét a másikkal. Mármint az a csapat, amelyik iskolába mentek. Éppen emiatt kell mennem a meccsre, mert ugyan mások meccséről az iskola újság nem szokott közvetíteni, mert minek, de mivel nálunk is van egy Csodák Generációja volt tag, így az iskola kíváncsi a többi tagra is, hogy milyenek lehetnek az élő legendák, akik ráadásul annyi idősek, mint én.
El sem hiszem, hogy ilyenekkel találkozhatok! Mármint, nem személyesen, mert ugye mint mondtam, csak a meccsről, meg arról, hogy milyenek a volt Csodák Generációja tagok, arról akarnak, hogy írjak, de na! Láthatom őket! Bár, mivel egy jó ideje nem foglalkoztam kosarazással, egészen addig, amíg ide nem jöttem tanulni, de azóta a kis idő óta én majdnem az összes elmaradásomat pótoltam ezen a téren. És újra megszerettem a kosárlabdát, a főszerkesztőnk nagy örömére, mert így legalább van kit küldeni azok helyett a csitrik helyett a meccsekre, akik csak a drága hírességünk miatt kezdték el nézni ezt a sportot, és csak azokat a meccseket, amin ő szerepel. Bahh…
Visszatérve a mai meccsre, elvileg, az egyik srác csak egy picivel magasabb nálam. El sem tudom képzelni, hogy hogy lehet ilyen alacsonyan kosarazni… Én még csak a labdát sem tudom földobni olyan magasra, hogy fölérjen a kosárig, nem hogy még versenyezni is a nálam kétszer magasabbakkal… Bár, tény, hogy az ekkora magassággal, vagy ez már inkább alacsonyság, könnyedén el lehet tűnni a nagyobbak között, és kevésbé lehetséges észrevenni. Talán ez a képessége, vagy nem tudom, azért, mert bármennyit is kerestem, semmit nem találtam róla. Az összes tagról egy csomó minden megvan, de róla… csak a nevét tudom.
Kuroko Tetsuya. Majd ma úgyis meg fogok róla tudni egy kicsit többet… Midorima Shintarou a másik volt tag, akivel ma összecsap, míg a mi kosarasunk Kise Ryouta. Sajnos, az utóbbit, bár nem közelről, mert még nem beszéltem vele, de elég jól ismerem, mert állandóan összehasonlítgatnak minket az osztálytársaink. Természetesen, engem tűntetve föl a rosszabb kiadásnak. Mert ő magas, helyes, fantasztikusan kosarazik, és ráadásul még modell is. És az embernek, ha egy ilyen tuti pasihoz hasonlítják, ne legyen komplexusa, és önbizalom hiánya, mi? És még a jelleme is hasonlít az enyémhez, éppen csak annyi, hogy én a suliban a komoly, és megfontolt jellememet mutatom – vagy éppen csak akarom mutatni. Na jó, az abból áll, hogy a hajamat az arcomba söpröm, és nyugtató zenéket hallgatok, csak hogy ne jöjjön rám a szokásos hiperaktivitás… de pszt!
No, de nem kell ilyeneken gondolkozni, végül is szépen süt a nap, bár nem hallom, a madarak biztosan csiripelnek, én meg lassan oda érek a sulihoz, így le kellene halkítanom az iPodomat. Szerencsére, még mielőtt befordulnék az iskolához vezető utcára, véget ér a szám, és egy kevésbé ugrálós következik, így kezdhetem is a legnyugodást.
Nem igazán szeretném, ha még a stílusomat is Kiséhez hasonlítanák… Mert például biztos, hogy ő nem kezd el énekelgetni hangosan az utcán, miközben suliba megy, vagy suliból jön, így ez a többiek szemében olyan rossz lenne. Eeee, miért kellett nekem is szőke hajjal születnem?! Szerintem ez az egyetleg dolog, ami miatt hozzá hasonlítgatnak, de már nagyon-nagyon-nagyon unoooom.
---*---*---*---
A sulit túlélve a csarnokba sietek. Mire oda érek, még nem kezdték el a meccset szerencsére, de hely már nem nagyon van. Úgy tűnik, mindenki meg akarja nézni ezt a meccset, bár nem is csodálkozom ezen. Csak helyet kellene szerezneee…
Eeeeeeeeh?! Mi ez itt? Csodák Generációja találkozó?! Mit keres itt Kise, és a kosárcsapatunk kapitánya? És ebben a szektorban miért csak mögöttük van hely?! Na, nem baj. Nem őt utálom, végül is, csak az összehasonlítgatást. Így meg lehet, hogy több információt fogok tudni szerezni, végül is, ő valaha csapattársuk volt. Szóval igazából ennél tökéletesebb helyet keresve sem találhatnék, egy jó cikk megírásához.
Feltűnés mentesen elfoglalom a helyet mögöttük, és várom, hogy kezdődjön a meccs. Nem sokára megjelennek a játékosok, akiket jól megnézek magamnak. Először a Shutokut veszem szemügyre, azon belül is az egyetlen zöldhajú emberkét, akinek be van kötözve az ujja, és agyamat már állítom is be a figyelő funkcióra, hogy bármilyen fontos információt, magáról a meccsről, a tagokról, és a kapcsolódó dolgokról kiszűrjön a felesleges zajokból. Képeket szerencsére nem kell csinálnom, Seiji megcsinálja őket, lentről, ahonnét jobban el tudja kapni az arcokat, mert ugye leginkább azok a fontosak az olvasónak.
Viszont a jegyzet füzetem előkészítem, hátha lesz valami olyan információ, vagy történés, amit gyorsan le kellene vésnem a papírra. Mire az első tíz percre betervezett energia mennyiséget, amit étel formájában magamba fogok vinni, előkotrom feneketlen mély táskámból, már kezdődik is a meccs. Ááááá, pedig még nem is találtam meg az egyetlen játékost, akire tényleg kíváncsi vagyoooook! Ez így nem éééér!
Na, szóval. Kicsit keresek – ez egy óriás, ez nem, nem, nem, nem, nem… nem.
De várjunk csak…! Megvan! Úúúúú, de cukiii! Kami-sama, eddig mindig a nálam nagyobb, helyesebb, férfiasabb pasik jöttek be, de… váá, de cuki! Nagyon kis édes. Kék haja van, és ugyanilyen színű szeme, és tényleg nem lehet sokkal nagyobb nálam. De izmosabbnak sem néz ki nálam, pedig azért a kosarazáshoz kell az erőnlét… De a cukiság faktora az egeket veri. Csak tudnám, hogy hogy lehet valakinek ennyire kifejezéstelen az arca… Én megőrülnék, ha egész nap csak egyhangúan kellene bámulnom a vakvilágba… még suliban sem bírom ki teljesen, hogy ne vigyorogjak, meg bolondozzak, nem hogy folyamatosan?! Bár, ő még így is cuki.
Közben elkezdődik a verseny, egy kézfogás után, és immár teljes figyelmemet a meccsre, és az előttem elhangzó információk megjegyzésére fordítom, és csak néha bambulok el, a cuki kékséget figyelve. Nem lesz ez így jó… Nagyon nem lesz jó.
Cikket kell írnom, nem pedig Kurokot – vagy ahogyan az előttem ülő Kisétől hallottam, Kurokocchit – bámulnom. Abból nem cikk jönne ki, hanem egy ömlengés a cukiságáról, és arról, hogy milyen jól tud passzolni – már amikor nem akadályozza meg a Shutokus Takao.
- Hát nem édes Kurokocchi? – áradozik Kise, egy halom szívecske-áradat közepette, egy-egy információ dúsabb megszólalás után.
- De igen – válaszolnám hangosan, de helyette csak magamnak mondom. -, az. És ha még egyszer kijönnek belőled ezek a szívecskék, megmutatom, hogy igaz a mondás, miszerint kicsi a bors, de erős, és beleverem a fejedet az előtted levő korlátba. Nem ér, hogy te így rajonghatsz érte! – morgom magamban idegesen, bár azért a Kurokocchi megnevezésen jókat mosolygok. Illik hozzá… olyan édes a Kurokocchi név, mint ő maga.
|
|
