-          Jó… - feleltem bizonytalanul – De kezdem úgy érezni, hogy ezzel nem megyünk semmire – bukott ki belõlem, amin már egy ideje gondolkodtam. Mert végül is, mit érünk el ezzel? Csak táborról táborra telepítjük a túlélõcsoportokat, azt az illúziót keltve, hogy ezek komoly lépések a világ újjáépítése felé…

   Épp abban a pillanatban, hogy Botan válaszolni tudott volna, az egyik kisgyerek nevetve felugrott a nyakába, és játékra invitálta õt.

-          Csak nézz rájuk – mondta Botan, miközben levette a nyakából a gyereket, és finoman a földre tette – Már csak azért is megérte, hogy hallhasd a nevetésüket nem? – mosolygott õ is, és fogócskába kezdett a kisfiúval, amibe aztán egyre többen csatlakoztak.

   Néha tényleg nem értettem, hogy van ereje ilyen optimistának a maradni. Nem mintha én feladtam volna… csak próbáltam más út után nézni, mikor egy keskeny, egyenes ösvényen álltam, lehetõségek nélkül.

   Amint átléptük a tábor határát, minden az elõbbiekhez hasonló gondolatom elszállt. Belevetettük magunkat az elõttünk magasló hatalmas hegy egy sötét barlangjába, és percekig koromsötétségben léptettünk elõre. Majd világosodni látszott elõttünk az út.

   És ott is volt. A hegy szívében kialakított többszintes tábor. kanyargó lépcsõsorok végig a falak mentén, közöttük apró, házszerû építmények. Ezernyi fáklya lángja világította meg a teret, és ez a látvány egy pillanatra elfeledtetett velem mindent, és csak egy gondolat ékelõdött a fejembe: „Haza értem”

-          Üdv itthon újra! – fordultam Botanhoz mosollyal az arcomon, feledtetni próbálva vele az elõbbi szóváltásunkat.

-          Üdv itthon! – felelte õ is, ha lehetséges még szélesebb mosollyal, mint eddig bármikor. Csillogó szemmel forgolódott körbe – Azta! Szinte semmi sem változott!

   Ezek után következett a szokásos rutin. Körbe vezetni az újakat, majd megmutatni nekik a kijelölt „lakhelyeiket” és elmagyarázni nekik hogy mûködnek itt a dolgok. Ezek után feljegyeztetni a nevüket, majd jelenteni az ideiglenes Kagénak a küldetésrõl.

-          Botan, rád bízhatom az embereket? Nekem van egy kis dolgom – kértem.

-          Persze, de mi az? – kérdezte.

-          Beszélnem kell a Kagéval. Nem hiszem, hogy sokáig tartana, amint végeztem jövök én is! – búcsúztam sietõsen, és futólépésben indultam ez a lépcsõn, ami a fölöttünk lévõ szintre vezetett.

   Határozottan kopogtattam a Kage irodájának szikla falán, ha már ajtóra nem futotta a jelenlegi helyzetben.

-          Gyere! – szólt fel sem nézve az elõtte heverõ tekercsekbõl.

-          Üdvözletem! – köszöntem, és meghajoltam.

-          Ó, te vagy az, Inari? A jelentés miatt jöttél? – kérdezte barátságosan az idõs férfi. Amióta megalapítottuk ezt a menekülttábort, egyszer sem láttam az arcát, mindig maszk takarta. Csupán érdes, mély hangjából következtethettem a korára. Fogalmam sem volt melyik egykori faluból származhatott.

-          Nem. – feleltem komolyan.

-          Ó – komorodott el õ is – Szóval amiatt jöttél?

Bólintottam.

-          Ez még mindig egy nagyon nehéz kérdés. A tízfarkú pusztításában szinte az összes remek shinobi oda veszett, mert még õk sem tudták megfékezni azt a szörnyeteget. Közel sincs elég harcos most a ninja világban, hogy leszámoljunk vele. És közel sem vagyunk elég erõsek.

-          De tennünk kell valamit! Hallottam híreket más felderítõktõl, hogy találtak nyomokat a hollétével kapcsolatban… Ha megint felébredne…

-          NEM! – csapott hirtelen, indulatosan az asztalra. A Szobában szinte megfagyott a levegõ – Már megbeszéltük… A tízfarkúval kapcsolatban, egyelõre várunk… Nincs szükségünk még több halálra.

-          Valami csak van, amit tehetünk – próbálkozom tovább. A Kage ezúttal nem emeli fel a hangját, rideg, ellentmondást nem tûnõ hanggal zárja le a beszélgetésünket.

-          Nem. jelenleg nincs. Ha csak emiatt jöttél, akkor elmehetsz. A jelentést pedig várom a küldetésetekrõl.

-          Igenis – bólintottam lemondóan, és kiléptem a szobából.

   Mélyen felsóhajtottam, majd Botan után indultam. A szemeim segítségével szerencsére gyorsan megtaláltam õt és a csoportot.

-          Botan! – üdvözöltem.

-          Szia! Mi volt a Kagével? – kérdezte érdeklõdõen.

-          Semmi különös, csak kértem egy kis haladékot a jelentéssel kapcsolatban – feleltem, de szinte rögtön elkezdett marni belülrõl a bûntudat, amiért hazudtam a bajtársamnak.

Mikor lementünk a földalatti bunkerba, idõbe telt mire a szemem újra hozzászokott a sötéthez, újra tüzet raktunk, ezúttal a föld alatt, az éjszaka viszonylag hamar eljött, Nezumiroval beszélgettünk egy kicsit.

-Botan!... Az a lány, Inari, elõször ölt embert? Csak mert a harc után kissé zavartnak tûnt, pár napja ismerem csak de azóta valahogy máshogyan viselkedik.- Mondta Nezumiro észrevételeit amelyre némi gondolkodás után válaszoltam. -Errõl nem igen szoktam vele ebszélni, de biztos vagyok benne, hogy nem elõször ölt embert, legalább is gondolom, de szemmel tartom akkor, ha szerinted olyan vészes a helyzet.- Mosolyogtam az koraõsz férfira, aki nekem is feltette a kérdést.

-Te mikor öltél elõször?- Szinte reflexszerûen elmosolyodtam egy kicsit a kérdés után, de válaszoltam neki.
-Olyan öt éves lehettem, tisztán emlékszem rá, egy kabóca volt, csak zizegett és zúgott egyfolytában, nem ártott senkinek.... és én véletlen ráléptem!!!!!....- Nezumiro tenyere a saját tulajdon homlokán csattant, megrázta fejét és kicsit fennhangon válaszolt. -Rohadtul nem erre gondoltam! Azt hittem valami komoly történettel fogsz elõállni vagy valami, vagy legalább az akatsukis köpenyedhez lesz majd köze, na mindegy felejtsd is el, menj aludni, mert sose gyógyulsz meg és tovább leszel csak kolonc az ember nyakán.- Mosolyogva bólintattam Nezumiro mondadója után és elmentem lefeküdni valahol Inari közelében.

Pár órára hunytam le csak a szememet, mikor Nezumiro újra felébresztett engem, zajt hallott fentrõl, hamar kiderült, hogy ez az a csapat volt akit értünk küldtek, tehát megkapták Inari üzenetét, már mindenki összepakolt, és elindultak kifelé a búcóhelyrõl mire én elkezdtem felébreszteni a lányt, épp, hogy csak felé hajoltam, már fegyvert is szegezett rám.
-Inari!?- Riattam fel majd õ a kérdésemre az én nevemmel válaszolt, talán egy fokkal riattabban mint én.
-Megjöttek értünk, visszamegyünk a faluba, állítólag a visszafele vezetõ út egy kicsit gyorsabb lesz, csak azért voltak ilyen lassúak mert nem igen volt könnyû sötétedéskor megtalálni egy föld alatti búvóhelyet- Mondtam neki mosolyogva.

Inari kicsit elmosolyodott. -Végre visszamehetünk, szinte egy örökkévalóságnak tûnt már a várakozás.- Felmentünk a felszínre, még az éjszaka közepén nekiláttunk a visszafelé vezetõ útnak, a hold nagyjából a teljében volt mely bevilágította az éjszakát. Az utazás során nem igen beszélt senki, néma csönd kísérte végig az utat, ez egészen az uticélunk eléréséig tartott, ekkorra már a nap az ég tetején volt, mindenki kimerült, különösen a gyerekek, a faluban sok volt az üres épület, eléggé hamar el tudtak helyezkedni az emberek, jó volt újra ismerõs arcokat látni egy ismerõs helyen.
-Hát, kihívás volt de azért visszaértünk nem Inari?- Kérdeztem tõle mosollyal az arcomon. -Milyen érzés ennyi embert biztonságba juttatni egy ilyen világban?

-          Nezumiro vagyok, de Szürkesörényûnek is szoktak hívni, õsz hajam miatt a fiatalabba ezt a nevet akasztották a nyakamba – mutatkozott be. Hála neki egész gyorsan végeztem. Botan kissé ingatagon tápászkodott fel, de hamar visszanyerte az egyensúlyát és szerencsére úgy tûnt a sérüléséhez képest jól van. Egy picit még duzzogott a lefogós dolog miatt, de hamar feladta és újra olyan volt mint mindig.

   Az éjszakát lenn töltöttük, a földalatti menedékben. Sötét volt és nyirkos, de legalább biztonságosabb, mint odakinn. Reméltem, hogy már úton van a segítség a táborunkból, mert már kevés volt az élelmünk, és azt szerettem volna, ha mihamarabb biztonságba jutnak ezek az emberek.

   Nagy nehezen végül sikerült ide lenn is tüzet gyújtani, hogy melegedhessünk.

-          Gyere, csatlakozz hozzánk! – hívott Nezumiro a tûz mellé, de én egy halovány mosollyal az arcomon, elutasítottam a hívást.

-          Nem, köszönöm… azt hiszem inkább…

-          Persze, érthetõ ha inkább pihennél. Addig majd én figyelek mindenre – ajánlotta fel.

-          Köszönöm – mosolyogtam hálásan, de amint elfordult lehervadt arcomról a mosoly.

Még mindig láttam magam elõtt a ninják holttestét, éreztem a vért a kezemen, még ha azóta már vagy százszor is megmosakodtam. Már nem tudtam leplezni a reszketésem. Most hogy végre különvonulhattam nem kellett viselnem a maszkom, ami mögé az emberek elõtt rejtõztem. Botan már aludt, a többiek pedig a tûz körül ültek.

Ez azon ritka pillanatok egyike volt, amikor teljesen egyedül voltam. Hiába nyúltam a medálom után amit Botantól kaptam, most nem nyugtatott meg az érintése.

Elmerengve bámultam a tüzet, és a falra vetülõ torz, rebegõ árnyakat. Újra rám törtek az emlékek, megint éreztem a vért, hallottam a sikolyokat és a halálhörgéseket. És lassan elnyomott az álom…

   Legközelebb, az éjszaka közepén tértem magamhoz. Hirtelen ültem fel, és a tõrömet markolva néztem farkasszemet a fölém hajoló alakkal, aki azonnal hátrahõkölt mikor a fegyverem megkörnyékezte a torkát.

-          Inari…? - suttogta az alak, bizonytalan hangon.

-          Botan?

   Mire visszaértem a táborba, már teljes volt a felfordulás: az emberek nagy része kiütve és megkötözve feküdt a tábor szélén, mellettük felhalmozva a teljes élelmiszer, fegyver és gyógyszer készletünk. Öt támadó ellen, csupán ketten tartották a frontot:

   A ninja akivel az elsõ nap is találkoztunk, és Botan.

   A pulzusom az egekben volt, adrenalin száguldott az ereimben és a gondolataim sebesen cikáztak a fejemben.

-          Botan!!! – kiáltottam neki ösztönösen, hogy figyelmeztessem a következõ támadásra, ami elõl szerencsére idõben kitért, ám az ezt követõ után már nem tudott, és az ellenséges ninja tõre a vállába fúródott.

   Megállt bennem az ütõ. Mintha megfagyott volna az idõ, és egy örökkévalóságnak tûnõ pillanatban rekedtem: elõttem a sérült társam, a vállából kiálló tõrrel és a sebbõl szivárgó vérével, körülöttem egy viharként dúló küzdelem.

   Gyûlöltem a harcokat. Gyûlöltem harcolni, és ez a félelmembõl adódott. A kiloccsanó vér látványától, és az emberek utolsó leheletének már csak a gondolatától is úgy éreztem, hogy fulladozom és nem kapok levegõt.

   De most itt volt elõttem Botan, aki még a csatamezõn is képes mosolyogni

-          Inari!? – bámult rám döbbenten mikor a két támadója már elvágott torokkal hevert a földön. Szinte észre sem vettem a feléjük repülõ tõröket amiket egy nõ hajított el, akit eddig észre sem vettem. - Történtek dolgok amióta elmentél, például lett egy új pengém – bámult rám mosolyogva, és a bal válla felé intett. Pillanatokkal késõbb viszont már tágra nyílt szemekkel nézett vissza a fegyverre - Úr isten ennek a kis vacaknak vércsatornája van!!!

-          Botan te boldond! – rohantam oda hozzá gondolkodás nélkül, hogy felsegítsem – Mégis mit képzeltél?! – szidtam meg, pedig valójában cseppet sem voltam mérges, csupán aggódtam. Még mielõtt Botan válaszolhatott volna aktiváltam a byakuganomat, és amíg a többi emberhez támogattam felmértem a terepet.

Még két ninja maradt, õket a nõ tartja fel, aki Botant is megmentette. A másik ninja épp a többieket szabadítja ki. Akárhogy is nézem, segítenem kell nekik. Kihúztam Botan vállából a pengét, arra törekedve hogy ne okozzak neki lehetõleg még több fájdalmat.

-          Szorítsd a kezed a sebre, és tarts ki! Rögtön jövök! – utasítottam, majd fogtam a kunait és belevetettem magam a küzdelembe.

Bevillantak képek. Emlékek, amiktõl meg akartam szabadulni, de egyszerûen képtelen voltam, mert beleégek az elmémbe. Minden erõmmel azon voltam, hogy leküzdjem õket.

Rögtön az egyik ninja közelébe férkõztem, és még mielõtt észrevehetett volna hátba szúrtam. Még éreztem, ahogy a tõröm éle belevág a húsába, a vére pedig eláztatja a kezem, de szinte nem is voltam magamnál. Nem voltam hajlandó tudomást venni sem a vérrõl, sem arról hogy valószínûleg kioltottam egy életet.

A másik maszkos eközben mögém került, de a szemeimnek hála nem tudott meglepni. Megelõztem a támadását, és még azelõtt mellkason szúrtam, mielõtt õ tehette volna ugyanezt velem.

Ezek után minden elcsendesült. A fegyverek fémes zaja elhallgatott, és egy pillanatra mindenki elnémult.

Egyedül álltam a tisztáson mások kiontott vérében ázva, kezemben a haláltól csöpögõ gyilkos fegyverrel. Ez már nem is én voltam. Végignéztem magamon, végigfuttattam a tekintetem a karjaimon; egy gyilkos karjain.

Muszáj volt erõt vennem magamon; nem zuhanhattam össze.

A tõrt a földre ejtettem, mielõtt a táborhoz fordultam volna.

-          Mindenki jól van? – kérdeztem. Remegett a hangom. A felnõttek eltakarták a síró kisgyerekek szemeit, õk maguk pedig elborzadva tekintettek körbe. Egyedül a shinobik arca maradt kifejezéstelen, akik hozzá voltak szokva ehhez a látványhoz.

-          Mind megvannak – válaszolt helyettük is a férfi aki eddig velünk harcolt – Egyedül a társad sérült meg, és mi szenvedtünk el néhány karcolást és zúzódást, de egyébként mind megvagyunk.

-          Ennek örülök – sóhajtottam fel – Kísérjétek le az embereket a menedékre, és kezdjétek el lehordani a készleteket is. Ezt itt fönn majd mi eltakarítjuk – jelentettem ki határozottan, majd amint mindenki dolgára indult én Botanhoz siettem.

-          Botan! – térdeltem le mellé, õ pedig bágyadtan mosolygott rám vissza. Látszott rajta hogy sok vért vesztett, a ruhája teljesen átázott a vállánál.

-          Szia Inari! Vissza is jöttél?

-          Hagyd most ezt, inkább mutasd a vállad! – szóltam rá a kelleténél erõsebben. Nem akartam túl szigorú lenni, csak az aggodalom hozta ezt ki belõlem.

Segítettem neki kibújtatni a bal vállát a köpenyébõl, hogy elláthassam a sebét. Agyam fogaskerekei sebesen pörögtek, szinte ösztönösen tudtam mit kell tennem, pedig féltem.

-          Inari, jól vagy? – kérdezte – Sápadt az arcod és csupa vér vagy! Megsérültél?

-          Bagoly mondja verébnek! A vér meg nem az enyém – válaszolgattam, miközben kotorászni kezdtem a fegyvertáskámban. Nem mondhattam meg, hogy nem nagyon bírom a vért – Meg van! – húztam elõ diadalmasan egy apró dobozt, amibõl pillanatokkal késõbb tû és cérna került elõ.

-          Inari, mit csinálsz? – kérdezte Botan kíváncsian és értetlenül miközben épp próbáltam befûzni a cérnát.

Azt sem mondhattam el neki, hogy ezelõtt még sosem varrtam össze sebet.

-          Õszintén szólva.... azért ha nem is volt olyan nagy az a galamb, ezért egy átlagosnál nagyobb volt... – kezdte, amint visszajött - tudod, mint egy meghízott galamb, aki sok olajos magvat evett, egészségtelenül táplálkozott, magas a koleszterinszintje, talán szív és cukorbeteg.... Bár gondolom a zsírtartalékaival kihúzza majd az a galamb – ült ki egy széles mosoly az arcára, én pedig nem tudtam visszatartani a felszakadni készülõ nevetésem. Botannak különös tehetsége volt hozzá, hogy mosolyt csaljon az emberek arcára.

   Nem sokkal késõbb õ elment tûzifáért, én pedig a táborban maradtam az emberekkel, arra az esetre, ha történne valami.

   Segítettem az embereknek, amiben csak tudtam, beszélgettem velük és mosolyogtam. De nekem valahogy sosem sikerült közel kerülnöm hozzájuk. Botannak ez mindig is könnyen ment: megtörni a jeget, mosolyt csalni az arcokra és reményt nyújtani. Ezzel szemben én mindig is távolságtartó és bizalmatlan maradtam, annak ellenére, hogy szerettem segíteni az embereken. Olyan, mintha mindig is lett volna köztem és mindenki más között egy szakadék, amin senki sem tud átkelni.

   Ehhez képest Botan könnyedén átugrotta.

   Az ég már narancsvörösben úszott, amikor Botan újra felbukkant egy halomnyi fával, gallyakkal és száraz levelekkel a tûzgyújtáshoz. Gyakran elkószált. Eleinte aggódtam érte, és megpróbáltam utána menni, de idõvel hozzá szoktam, hogy néha akár egy fél napra is eltûnik. Ma már azon lepõdnék meg, ha egyszer idõben érne vissza.

   Mire a tüzet is sikerült meggyújtania, az ég narancssárgája vöröses-lilába fordult át, és megjelentek az elsõ csillagok. Elõször az esthajnalcsillag, a távoli hegyek sziluettje felett. Elmélázva figyeltem az aprónak tûnõ fehér fénypontot az égen, amikor Botan leült mellém.

-          Inari!.. – Szólított meg, én pedig mintha egy álomból tértem volna magamhoz, felé fordultam. Túl messze elkalandoztam.

-          Botan! – üdvözöltem mosolyogva.

   Ez után egy darabig csendben ültünk, és a távolba bámultunk, de Botan egy-két perc múlva megtörte a csendet.

-          Azon gondolkodtam... mi közben fát gyûjtöttem... nem is tudom néha eldönteni, mi lenne velem ha nem követnélek állandóan téged, lehet, hogy már rég eltévedtem volna egy sötét erdõben.... na persze ezt most is majdnem eljátszottam... – vakarta meg a fejét vigyorogva, én pedig ösztönösen elmosolyodtam. Még mielõtt válaszolhattam volna bármit is, benyúlt a köpenye alá, és elõhúzott egy nyakláncot.

-          Majdnem el is felejtettem, ezt még a csoport megtalálása elõtt leltem. – nyomta a kezembe az ékszert, amin egy galamb volt kitárt szárnyakkal.

   Meghatottan néztem le a kezemben pihenõ medálra. Gyönyörûnek találtam.

-          Köszönöm! – válaszoltam, és hirtelen megöleltem.

   Azt hiszem, ezzel egy kicsit megleptem, mert egy pillanatra mintha ledermedt volna, mielõtt viszonozta az ölelést.

-          Tudod… én sem tudom, mi lenne velem nélküled. A leginkább azt hiszem, egyedül lennék… - mondtam halkan.

   Ezek után újra beállt közénk a csend. De ez nem az a kínos hallgatás volt, hanem egy meghitt pillanat, amit egyikünk sem akart elrontani. A tûz ropogása és az emberek beszélgetésének zaja, hirtelen olyan távolinak tûnt.

   Botan volt az egyetlen hozzám közel álló személy, így számomra a legfontosabb is.

   Az idõérzékem kifejezetten jó volt, most még se tudtam volna megmondani meddig ültünk még ott, és bámultuk a lángokat mielõtt elmentünk volna lefeküdni.

   A nyakamba akasztottam a medált, és a csillagokat bámulva aludtam el.

   Azt hiszem még mosolyogtam is.

   Másnap reggel, a felkelõ nap sugarai ébresztettek hajnalban. Még mindenki mélyen aludt, amikor feltápászkodtam, és újra elmentem vízért.

   Nagyjából hat óra körül lehetett, így gondoltam egy darabig még senki nem kel majd fel. Az erdõ a reggeli ködtõl volt homályos, ami szétszórta a halvány reggeli napfényt. Nem is emlékszem mikor álltam meg legutoljára, hogy megcsodáljak valamit magam körül.

   Mélyen felsóhajtottam és tovább mentem.

   A tiszta, reggeli levegõtõl élénkebbnek éreztem magam.

   A pataknál megmerítettem a vödröket, és megmosakodtam mielõtt visszaindultam volna.

   Minden békés volt és nyugodt, szinte el is felejtettem, hogy milyen most a világ valójában. A levelekkel játszó szellõ hangja, és az erdei állatok neszezése elfeledtette velem a háborút, a harcokat és békét ébresztett bennem.

   Elmélázva, a környezetemben gyönyörködve indultam vissza, amikor idegen zaj csapta meg a fülem; emberi léptek zörgését hallottam az avarban, és fojtott beszédhangokat. Szinte ösztönösen váltottam:

-          Byakugan! – és kezdtem pásztázni az erdõt, amíg meg nem találtam, amit keresek.

   Két ninja chakráját észleltem, tõlem nem messze. Ha közelebb mentem volna, valószínûleg meghallanak, így ebbõl a távolságból próbáltam elemezni a helyzetet.

   Fegyverek voltak náluk, és a chakra fonalaikból ítélve ninják lehettek. Nem úgy tûnt mintha támadni akarnának, inkább feltételeztem, hogy felderítõk.

   Nem hallottam mirõl beszélnek, de fogadni mertem volna, hogy meg akarják támadni a táborunkat. Nem akartam velük harcot kezdeni, ugyanis fegyvertelenül esélyem se lett volna.

   Inkább igyekeztem minél halkabban biztos távolságba kerülni tõlük, majd visszajutni a táborba.

   Értesítenem kell az embereket, hogy vissza kell menniük a földalatti menedékhelyre, mivel úgy néz ki társaságunk akadt. 

-          Köszönöm szépen, hogy meghallgattak – mondta mintegy befejezésképp, és megragadta

a kezemet hogy meghajoljunk mint valami komédia után. Amikor újra felnéztem láttam, hogy sokan már pakolásztak, kendõkbe és zsákokba csomagolták még meglévõ értékeiket.

-          Merre is van a kijárat? – forgolódott körülöttem tanácstalanul a társam, mire

magabiztosan megindultam. Ha beszédet mondani nem is, tájékozódni azt tudtam.

-          Erre! – léptem elé mosolyogva, hogy mutassam az utat.

   Miután mindannyian felértünk gyorsan összeszámoltam az embereket. Ezúttal nyolc túlélõvel térhetünk vissza a táborba.

-          Nem lesz ez így jó… - néztem végig elgondolkodva az embereken.

-          Mi a baj Inari? – kérdezte fürkészõ tekintettel Botan.

-          A tábor túl messze van… több napi, talán egy heti út, ha gyalog vagyunk és figyelembe vesszük a gyerekeket is.

-          Hmm…

-          Van egy ötletem, de nem biztos hogy sokra megyünk vele…

-          Az idézésre gondolsz? – kérdezte lelkesen Botan – Azóta sikerült tökéletesítened?

-          Nem éppen, de ha szerencsém van talán sikerülhet – feleltem. A családunknak szerzõdése volt a madarakkal, és a gyerekekkel már nagyon korán megköttették a szerzõdést így nekem még van szerencsém ismerni a technikát. Az egyetlen baj az, hogy a dolog gyakorlati részét már nem tanultam, azt már tényleg csak magam tökéletesítettem.

-          Kuchijose no jutsu! – kiáltottam, miután elharaptam az ujjamat és megjelent a pecsét. A fekete jelek szerteágaztak a földön, és némi füst kíséretében megjelent egy… galamb. – Ennél azért nagyobb madárra lenne szükségünk… - jegyeztem meg, mielõtt más megtehetné.

   Sóhajtottam.

-          Jó, mindegy. Mit szólnál, ha írnánk egy üzenetet a táborba, hogy küldjenek nekünk lovakat, és amíg ide érnek itt maradnánk? – néztem fel a társamra, aki széles mosollyal az arcán egyezett bele a dologba.

-          Rendben! Megyek, megbeszélem az emberekkel – ajánlotta fel és el is viharzott, én pedig gyorsan megírtam az apró cetlit, a galamb lábára kötöttem és megkértem hogy repüljön el a táborba.

Amíg Botan tárgyalt felnéztem az égre, és figyeltem a madár távolodó alakját. Néha legszívesebben én is egyszerûen csak elrepültem volna.