Nem lep meg, hogy a fiúk mennyit szöszölnek a bútorok elhelyezésével. Rettentõen sok a kritérium, aminek meg kell felelni az elrendezéssel kapcsolatban: nem lehetnek a szoba közepén, mert akadályozhatják a játékot, nem lehetnek olyan helyen, hogy ha esetleg külön ágyat szeretnének majd, akkor ne lássák egymást lefekvés közben, ágy nem lehet a sarokban és szekrény nem lehet mellette, a napfényt semmi sem takarhatja el és ha lehet, akkor az ágyból ki lehessen látni az ablakon. Szóval… igen, engem nem lep meg, hogy jócskán éjszaka van, amire végzünk, de szívesen hagyjuk õket magukra, hogy Devonnal mi is kettesben legyünk.

-  Nehéz nap volt – húzódok közelebb hozzá.
- Nagyon nehéz. De megért minden nehézséget, hogy végre itt legyetek mellettem.
- Tényleg nem lesz gond neked, hogy itt vagyunk?
- Ezt ne kérdezd meg többször. Már egy ideje arra vágyom, hogy mindig a közelemben legyetek, te és a fiúk is.
- Ne haragudj! Nem megbántani akartalak, csak olyan régen volt már, hogy valakivel olyan komollyá vált volna a dolog, hogy az együttélés felmerüljön és…

Nem hagyja, hogy befejezzem, helyette megcsókol. Semmi komolyabb nem történik, hiszen fürdenünk, de minimum zuhanyoznunk kell, amit meg is teszünk gyorsan. Bár õ hamarabb végez, de nem sokkal késõbb én is követem õt a szobájába. Ahogy maga mellé húz masszírozni kezd, de az olaj, amit a hátamra ken, kifejezetten finom.
- Mi ez a finom illat? – kérdezem halkan.
- Enchantement.
- Mit jelent?
- Bûvölet. Külön neked készült Bestiám.
- Nekem csináltattad?
- Igen. Imádlak kényeztetni, Joy.

Nos, ez egy dolog, amire már rájöttem. Ha Devonon múlna, akkor ki sem szállnánk az ágyból, bár azt hiszem, azzal még nincs tisztában, hogy a fiúk jelenléte mindent meg fog változtatni. Még ha iskolába is mennek, az is több hónap  és utána is este lesznek itthon, amikor mi. Amit én imádok és biztosan õ is, de ez jelentõsen le fogja redukálni z együttléteinket. Akármennyire szeretjük egymást…
Várjunk csak!
Õ még ki sem mondta. Ugye? Nem emlékszem.  Közösen akarjuk nevelni a gyermekeimet, de nem mondta még ki, hogy mit érez irántam? Mi ez?
Megérzem, hogy õ is elkalandozik, de még kori lenne a fejéhez vágni mindent, am a szívem nyomja, így inkább rákérdezek.
- Devon, mi történt?
- Csak az jutott eszembe, hogy… most már egy család vagyunk és ez nagyon jó érzés.

Édes, de megint nem mondta ki. Miért nem tudja kimondani? Csak egy szó – neki, nekem meg rohadt sokat jelentene. Egyszerûen nem értem.
Befeszülök a karjaiban, de mire õ ezt észrevenné, kopogás nélkül ront be valaki.

- Fõnök, kellene a kulcs a… - Áh, Travis. Sose jobbkor.  – Bocsánat, én nem tudtam… én nem…
- Kopogtatni a szomszédok fognak? – kérdezi tõle ingerülten.
- Sajnálom, oké? Csak elhagytam a kulcsom és itt van a széfedben a pótkulcsom. Nem tudtam, hogy Joy itt lesz!
- És akkor már rám lehet törni az ajtót?
- A fenébe is, már elnézést kértem, na!
Engem inkább mulattat a helyzet, mint dühít. Könnyebb a lelkem, hiszen most nem tudtam volna együtt lenni vele. Fáradt vagyok, kimerült és lelkileg is, nem csak testileg. De ez egy kiváló apropó.
- Emlékezetes éjszakát akartál, Devon – mondom. – Nem mondhatod, hogy ez nem az. Látnotok kéne az arcotokat.

Mindketten meglepve néznek rám, de én csak letessékelem magamról Devont, összehúzom a köntöst és felállok.
- Mit szólnál egy pohár borhoz, Travis? – kérdezem.
- Na de Joy! – nyúl utánam Devon.
- Ha jó viszonyt akarok Travisszel, akkor muszáj megismernem, nem igaz? – kérdezem Devont. Látom, hogy nem tetszik neki, de nekem ez így rendben van. Az összeköltözés ellenére is azt érzem, hogy beszélnünk kell egymással és nem csak szexelni. – Várlak a konyhában – mondom még, ezúttal Travis felé fordulva és elindulok lefelé.
A konyhában épp felbontom a bort, mire leérnek mindketten. Devon arca még mindig feszült kissé, de látom – vagy csak remélem, hogy kezdi érteni. Megérteni, hogy miért teszem ezt most.
- Szóval Travis. Pótkulcs?
- Ah, igen, elhagytam a sajátomat és ezért jöttem ide. Csak azt nem tudtam, hogy már itt is lesztek.
- Nem gond – adom át neki a poharat, majd Devonnak is, akinek a kezét meg is simogatom közben. Nem szeretném, ha morcos lenne, azt szeretném, ha megértené, hogy ismerni akarom. Õt és az életét. – Devon említette, hogy szeretnéd, ha találkoznánk a pároddal – dobok fel egy beszédtémát és szerencsére Travis alá is áll. Elkezdünk beszélgetni, azt mondja, hogy neki nem gond, ha a fiúk is itt vannak, így akkor ide is jönnek ha a párjának is ok lesz majd, mesél róla, hogy mennyire fontos neki, mert nagyon mélyen volt lelkileg, amikor megismerte, és õ segített neki visszatérni.
- Akkor már nem kell tartanom tõled, ugye, Travis? – kérdezem. Nyílt vagyok vele és egyenes. – Devon életének már mi is részei vagyunk, és a fiaimat nem tehetem ki semmi direkt rossznak, megérted, ugye?
- Megértem és téged is értelek. De nincs mitõl tartanod. – Lopva Devonra pillant, aki egy szót sem szól.

Travis egy órával késõbb megy el, ekkor indulunk fel a szobába, de Devon addig nem szól, amíg be nem érünk a szobába.
- Mi volt ez? - Áh, erre a kérdésre készültem.
- Mi? Amit elmondtam. Próbálom megismerni Travist, mert fontos neked. Már az életed része vagyunk és fordítva, úgy fair, ha te is mindent tudsz és én is.
Bólint, majd leülünk az ágyra, de semmi sem történik, beszélgetni kezdünk. Elõször szóba kerül a suli, amirõl megegyezünk, hogy a fiúkkal közösen döntünk, majd az árajánlat és a kivitelezési terv, amit át is adok és megígéri, hogy igyekszik átnézni. Végül csak egy csók csattan el lefekvés elõtt, és nekem ez most így annyira… jó.

Másnap reggel valamivel hamarabb kelek fel mint õ, így mire õ leér én már lefõztem a kávét és elkezdtem a palacsintát a fiúknak reggelire. Miközben kinyitom a konyha hatalmas ablakát örömködve tapasztalom, hogy igen kellemes idõ van kint. Legalább Marcell el tudja foglalni a fiúkat a medencénél.
- Jó reggelt – ölel meg Devon hátulról.
- Neked is – simulok bele a karjaiba, miközben tovább kevergetem a tésztát. – Palacsinta lesz reggelire.
- Tökéletes. Mai program?
- Tízre van az elsõ ügyfelem, Marcell nemsokára ideér. Elõtte még le szeretnék majd zuhanyozni, este meg grillezhetnénk egyet. Ha benne vagy. Szólhatnánk másoknak is, Will, vagy a te munkatársaid, úgysem ismerem õket – mosolygok rá.

*** Will***

- Semmi gond – szólal meg minden bajom okozója még mindig mögöttem. – Van egy barátom, aki ért a telefonokhoz, biztosan ki tudja tisztítani neked. Elvisszük hozzá.
- Oké – felelem, bár nem tudom, hogy milyen zseni lehet az, aki egy nem vízálló telefont meg tud javítani. És akkor a gatyámról még szó sem esett, amit most mostam ki! Basszus!  
- Inkább menjünk. Zárj be! – És még parancsolgat is! Épp elküldeném a picsába, eléggé ideges vagyok így is, erre még õ is okoskodik itt nekem. De inkább nem szólok semmit, egészen konkrétan semmit. Egy szót sem. Ideges vagyok, na. Nem elég, hogy a telóm, amire nem tudom, miért nem kötöttem biztosítást jó eséllyel szarrá ment, miközben a részleteit még fizetem egy évig, a kedvenc fehér nacim csupa kosz, a szerelmi életem totál káosz és aki vagy tetszik vagy nem egy parancsolgatós kis seggfej. Fel tudnék robbanni, komolyan!

Az ismerõstõl kijõve hoz egy másik telót.
- Nem nagy szám, de amíg vissza nem kapod a sajátodat, jó lesz – adja át. – Szeretnélek kiengesztelni, miattam ejtetted bele a vödörbe, mert megijesztettelek.
- Jó! Engesztelj ki! – De valami menõ dolog legyen!
- Veszek pár cuccot és csinálok neked vacsorát – mosolyog rám. Hát, ahhoz képest amit én produkálok a konyhában már a felajánlás is cuki. Pláne, hogy még meg is vesz mindent, miközben hazafelé megyünk.
Otthon aztán õ a konyhába megy, én meg a hálóba, aztán új nadrággal felszerelkezve a fürdõbe.
Kell egy kis idõ, mire lecsillapodok. Sosem megy könnyen, most is morcibb vagyok, mint amit a helyzet elvárna, de szerencsére csak tíz percig tart, mire lehiggadok. Majd ha elmegy elszívok egy cigit.
- Minden rendben? – kérdezi, mikor a konyhába lépek. – Elég sokáig bent voltál.
- Persze, csak le kellett nyugodnom. Már így is meg lehet rólam a véleményed – ülök le. Végülis teszt, nekem is van egy bizonyos képem róla, nyilván neki is rólam.
- Ugyan! Nekem is szokott rossz napom lenni, nincs semmi gond. Remélem, szereted az olasz konyhát, mert rakott tésztát csinálok darált hússal és paradicsomos szósszal, valamint rengeteg sajttal és csipetnyi friss bazsalikommal.

- Pompásan hangzik. Te mindenhez értesz? – Mármint fõzés, gyerekek, amit Devonnal csinált – apropó, mit is csinált Devonnal? Hm. Ezt jó lenne tudni.
- Ha a mindenhez értés alatt a fõzésre gondolsz, akkor egészen jól feltalálom magam a konyhában.
- Ezek szerint van, akire rendszeresen fõzöl? – kérdezem, nem minden cél nélkül.
- Magamon kívül senkire.
- Hogyhogy?
- Nem olyan könnyû megfelelõ partnert találni, akivel közös az ízlésetek – válaszolja. Magamban bólogatok; pláne, ha azt sem tudod már biztosra, hogy melyik oldalon keresd.
- Ne is mondd! Iszonyú nehéz!
- Nocsak! Ezek szerint rád sem fõz senki?

- Anyu alig fél órányira lakik, õ néha szokott – rántom meg a vállam. – De semmi egyéb. Õ sem mai csajszi már, nem várhatom el tõle, én viszont teljesen analfabéta vagyok a konyhában.
- Annyira biztos nem szörnyû – mosolyog rám bájosan, miközben megkavarja a tésztát.
- Hát lássuk csak – sóhajtok fel. – Egyszer sikerült feketére égetnem a tésztát fõzés közben és egy alkalommal, amikor húst sütöttem a szomszédok hívták rám a tûzoltókat, mert beindult a tûzjelzõ. Szerinted? – Magamon nevetek, õ meg csak mosolyog töretlenül. Cuki.
- Ha szeretnéd, taníthatlak picit, hogy legalább éhen ne halj – dobja fel. – Bár azt nem értem, hogy akkor mi van, amikor nincs pénzed, és anyud sem fõz – pillant rám.
- Olyankor van az, hogy lemegyek egy kocsmába és felszedek egy csajt – vallom be. – Egy dugás nem nagy ár egy fullextrás vacsiért reggelivel – rántok vállat. Õ nem szól, csak kavargat tovább. – Hihetetlen, így kimondva olyan, mintha prostituálódnék a kajáért – döbbenek rá, és el is kezdek mentegetõzni rögtön. – Pedig amúgy nem vagyok ám kurva – húzom el a számat.
- Ugyan, nem kell magyarázkodnod.
- De kell. Szóval körülbelül egy fél éve nem volt ilyen, és ha volt is régen, akkor sem napi szinten, max kettõ havonta. De már inkább átkönyörgöm magam Joy-hoz vacsira.
Kínos csend áll be. Kínosan érzem magam.
- Van egy üveg ananászlevem, nem a bolti szar, a nagybátyám csinálta. Kóstolsz? – kérdezem, de már állok fel az üvegért és a poharakért.
- Persze, szívesen – mosolyogja ismét. Megnyugszom. A mosoly alapállapot lehet nála és amikor nem parancsolgat, elég tetszetõs a stílusa. – Nagy a családod?
- Hát, nem tudom mi számít nagynak. Apámat nem is ismertem, anyám egyedül nevelt, egyke vagyok, de van két nénikém és két nagybácsim, a nagyszüleim már nem élnek. Tõlük összesen hét unokatesó, de annak a bácsikámnak, aki a gyümilevekkel foglalkozik, nincs családja, egyedül él a kertvárosban – csacsogom. – És neked? Mennyire nagy a család? – kérdezem, miközben odaadom neki a poharat a gyümilével.

Szinte hallom, ahogy Joy szívérõl legördülnek a kövek a megkönnyebbüléstõl. Nagyon aggódhatott a fiúk véleménye miatt. Igazság szerint magam is így voltam vele, de erõsen bíztam a személyes kisugárzásomban. Nos, bejött.

- Akkor – sóhajtja -, azt hiszem, most keresnetek kellene magatoknak szobát – mosolyog a fiúkra.

Azt a sprintet, amit levágnak, tanítani kéne, bár inkább azzal foglalkozom, hogy a dögös kis bestiámat magamhoz öleljem.

- Tehát költözünk – karolja át a nyakamat.

- Minél elõbb, annál jobb. Máris hívok egy költöztetõt, Marcell meg segít bepakolni – magyarázom, õ meg bólint. – Reményeim szerint holnap már itt is lehettek.

- Mi? Egy nap? Nem hiheted komolyan, hogy… - ezen a ponton teszem az ajkára az ujjaimat.

- Költöztetõk! – emlékeztetem. – A legfontosabbakat szedjétek össze és hozzátok át, a többit õk megoldják.

- És a bútoraim? – kérdez rá. – Itt minden be van rendezve, de semmit sem akarok kidobni.

- Ha neked úgy jó, akkor egyelõre mennek egy tárolóba, aztán meglátjuk. Talán egy nyaralóba, vagy valahová elhelyezzük õket. Van olyan, amihez ragaszkodsz? – érdeklõdöm, mivel nem szeretném, ha utólag lenne gond belõle.

- Hm… - gondolkodik el, de úgy komolyabban. – Igazság szerint nincs. Talán a fiúk szobáját érdemes lenne abból berendezni, ami most is a szobájuk. De semmi más. A nappali, a konyha, a háló, minden mehet a tárolóba.

- Tetszik, hogy a közös életünket tervezzük – súgom a fülébe, közben meg harapdálom kicsit, amitõl édesen nyögdécsel, és emiatt rohadt nehéz elengedni.

- Ne most, majd éjszaka – kacsint rám. – Menjünk, nézzük meg, melyik szoba kell a fiúknak – fogja meg a kezem és maga után húz.

- És a felújítóval mi volt? – kíváncsiskodom, mivel eddig még nem mesélte el.

- Ja, igen, jó is, hogy mondod. Részletes árajánlatot hozott egy hasonlóan részletes kivitelezési tervvel. Este átnézhetnénk, ha marad idõ, de egy hét múlva kéri csak a választ.

Bólintok, pontosan így gondoltam én is. És ideje, hogy szóba hozzam Travist is.

- Mellesleg beszéltem Travisszel – kezdem.

- Megint gond van? – sóhajtja.

- Nem. Van valakije, és szeretné, ha együtt tudnánk tölteni egy kis idõt négyesben, ha nincs ellenedre – fürkészem válasz közben a vonásait, tudom, Travis, nem a szíve csücske, de talán így, hogy már foglalt… nem lesz gondja vele.

- Mondjuk egy vacsora, ha beköltöztünk? Ha nem zavarják õket a srácok, jöhetnek ide is, összeütök valamit. Vagy, ha sok nekik Chris és Alex, akkor menjünk étterembe – magyarázza, mint egy jó feleség. – Beszéld le velük – teszi még hozzá.

A fiúk természetesen a napos szobát választották maguknak, ahogy reméltem is. Egyrészt elég nagy, másrészt távol van a hálótól, ahol mi éjszakázunk majd a Bestiámmal. A szobaválasztás után indulnánk Joyékhoz, de a kicsikém még aggodalmaskodik egy sort, hogy hátha szeretnék egy utolsó éjszakát egyedül. Akar a franc! Tehát csípõbõl megnyugtatom, hogy emiatt nem kell egy percet sem aggódni, eleget voltam már egyedül. Miután ezt tisztáztuk, végre elindulunk a cuccainkért, én pedig remélem, hogy más már nem jut eszébe az én drágámnak, mert akkor sosem költöznek át hozzám, az tuti. Majdnem hálát adok az úrnak, amikor odaérünk végre hozzájuk, mert innentõl fogva már nem lehet visszacsinálni a dolgokat, jönnek hozzám és kész. Joy ügyesen felküldi a fiúkat csomagolni, majd kedveskedve megcsókol. Csakhogy nekem nem kedves dolgok járnak a fejemben, nagyon nem. A feneke alá nyúlva emelem fel, hogy a konyhapultra ültethessem. Megõrjít, ahogy halkan, érzékien nyüsszög, mikor a lábai közé lépek. A szándék félreérthetetlen, a szitu meg lehetetlen. A homlokom az övének nyomom, számûzve a felajzott gondolataimat, és csak mosolygunk egymásra. Mindketten tisztában vagyunk a helyzettel, így szó nélkül arrébb lépek, amikor fentrõl testvéri vita jellegzetes hangjai szûrõdnek felénk. És kb. varázsütésre beesik Marcell, mielõtt Joy elindulna felfelé.

- Jöttem segíteni – jelenti be mosolyogva.

- Marcell, ha nem gond, el tudnál menni a fodrászatba? A kollégám nem veszi fel a telefont, és kissé aggódom érte – magyarázza a kérését.

Nem gondoltam, hogy a bestiám önkéntes Cupidót játszik, de még ez is jól áll neki, bár számomra átlátszó a terve, de Marcellnek nem.

- A fiúknál nem kell a segítségem? – érdeklõdik Marcell, de már húzza vissza a cipõjét, gyorsan lereagálva a dolgot.

- Lesz velük elég dolgot a medencénél, ma kapsz egy szabad délutánt – kacsint Joy. Holnap már Devon lakására gyere, ha neked is jó – teszi még hozzá.

- Természetesen. Akkor a fodrászatból telefonálok – ígéri Marcell az ajtó felé sétálva.

Joy és én is elégedetten nézünk utána, de egyelõre nem érdeklõdöm a drágaságom tervei felõl, csak felsétálok utána az emeletre megnézni, mi a helyzet a fiúknál. A vitának vége a jelek szerint, így apa már veszi is elõ a bõröndöt, hogy csomagolhassanak. Persze az önérzetes fiúk nem hagyják, hogy segítsen nekik, így Joy inkább hozzám simul az ajtóban.

- Szeptembertõl suliba kellene járatni õket. A lakásodtól nem messze van egy jónevû iskola – mondja halkan.

- Este, egy pohár bor mellett megbeszéljük – csókolok a nyakába. – De most irány, pakolj te is – zavarom el, aztán segítek a fiúknak, nekem hagyják.

*Marcell*

Kicsit furán érzem magam amiatt, hogy nekem kell a fodrászatba mennem, de kedvelem Joyt, és ha attól megnyugszik, hogy én megnézem a kollégáját, akkor nem esik nehezemre megtenni, hogy elmenjek megnézni. Amúgy is foglalkoztat Will. Bár még nem jöttem rá, hogy miért, de mióta találkoztunk, gyakran eszembe jut. Nem vagyok felszínes ember, így annál azért többrõl van szó, hogy Will helyes pasi. Talán azért van, mert izgat az elképzelés, hogy egy hasonló kinézetû sráccal csináljam az ágyban. Ez abban a pillanatban eszembe jutott, ahogy megpillantottam Willt a szõke hajával meg a zöld szemeivel. Jó, vannak különbségek, mert Will haja festett szõke és alig ér a válláig, az enyém természetes és a hátam közepéig leér, az õ szemei sötétzöldek, az enyémek világosak, de az alapok erõsen hasonlítanak. A magasságunk és a testfelépítésünk nagyjából hasonló, én talán valamivel kreolosabb vagyok, mint õ, viszont Will picit izmosabb. Úgy mondanám, hogy masszívabb, én meg szálkásan izmos vagyok, de nem tudnék kire fogadni, ha megküzdenénk, annyira egyenlõk az esélyek. A lényeg az, hogy eléggé izgat a gondolat, hogy vele legyek, mert ha összefonódna a testünk, igazán egyek lehetnénk látványban is. Nos, ezeket a gondolatokat gondosan elhessegetem, amikor leparkolok a szalon elõtt és kiszállok a kocsiból. Észre sem veszi, amikor belépek, annyira gondolkodik valamin.

- Szia – köszönök rá.

- Öhm, helló? – köszön, vagy inkább kérdez vissza.

- Joy küldött, mert nem veszed fel a mobilodat. Aggódott, de szerintem ma már nem jön be, már pakolnak a költözés miatt – magyarázom, de nem vagyok benne biztos, hogy felfogja a mondandómat, mert a számat bámulja rendületlenül.

- Mi? Ja. Teló. Aha, köszi – bámul továbbra is. Kedvem lenne megkérdezni, hogy a felfogásával minden rendben van-e, de inkább nem teszem.

- Akkor megkeresed a telódat? – kérdezem, próbálva segíteni kicsit az igencsak fura kommunikációt.

- Minek? – kérdez vissza, mintha lövése sem lenne róla, mirõl beszéltem eddig. Aztán rájön, hogy a helyzet már nagyon gáz, hát korrigál. – Ja, meg.

Haladás, hogy sikerül megtalálni a telefont az egyik asztalon, de utána megint van valami baj, mert valahogy nem akar boldogulni vele. Igaz, csak azt látom, hogy erõsen nyomkodja, szóval nem tudom, mi lehet a gond.

- Minden oké azzal a telefonnal? – lépek közelebb hozzá.

Neki viszont több sem kell, nyikkan egyet, aztán azzal a lendülettel a felmosó vödörbe ejti a telefonját. Ez is elég nagy baj, de a fehér nadrágját is összefröcsköli. És ez az a pillanat, amikor elpattan nála a húr.

- Hogy rohadnál el kétszer, te görcs! – morogja.

- Semmi gond – igyekszem nyugtatni. – Van egy barátom, aki ért a telefonokhoz, biztosan ki tudja tisztítani neked. Elvisszük hozzá.

- Oké – bólint nem túl meggyõzõen, aztán végignéz a nadrágján és egy hosszabb szitkozódás következik, aminek a felét nem is értem.

- Inkább menjünk – noszogatom, aztán kiveszem helyette a telefont a vödörbõl. – Zárj be! – érintem meg a vállát.

Nem mondom, hogy könnyen eljutunk az üzlet bezárásáig meg a kocsimig, és utána sem sokat beszélgetünk, mert folyamatosan morog a telefon meg a nadrág miatt. A haveromhoz egyedül megyek be, elmondom, hogy mi történt, aztán nála hagyom a telefont, miután kaptam egy másikat ideiglenesen.

- Nem nagy szám, de amíg vissza nem kapod a sajátodat, jó lesz – adom a kezébe. – Szeretnélek kiengesztelni, miattam ejtetted bele a vödörbe, mert megijesztettelek.

- Jó! – bólogat. – Engesztelj ki!

- Veszek pár cuccot és csinálok neked vacsorát – mosolygok rá.

Nem tiltakozik, kicsit sem tiltakozik, így a lakása felé menet bevásárolok, majd mindenféle aggodalom nélkül felmegyek hozzá, pedig nem is ismerem még annyira, de Joy munkatársa, nem lehet baj vele. A liftben jut eszembe, hogy fel kell hívnom Joyt, viszont nem tudom, mit csinálnak éppen, így inkább csak üzenetet küldök neki, hogy minden rendben Willel, éppen vacsorázni készülünk.

A lakás igazán otthonos annak dacára, hogy minden helység más stílusban van berendezve. A jelek szerint Will nem kedveli az egyhangúságot, valamint kreatív is, mert valahogy minden összeillik mindennel.

- Birtokba veszem a konyhát – közlöm besétálva a zacskókkal, aztán teljes nyugalomban pakolászni kezdek a pultra.

- Csak nyugodtan, én nem igen szoktam ott idõzni. És most nadrágot cserélek – közli és magamra hagy.

Elég sokáig tart neki, ezt abból tudom, hogy már a tészta is kész van, mire elõkerül melegítõben és pólóban.

- Minden rendben? – pillantok rá. – Elég sokáig bent voltál.

- Persze, csak le kellett nyugodnom. Már így is meg lehet rólam a véleményed – ül le velem szemben a pult másik oldalán.

- Ugyan! – mosolygok rá. – Nekem is szokott rossz napom lenni, nincs semmi gond – biztosítom róla. – Remélem, szereted az olasz konyhát, mert rakott tésztát csinálok darált hússal és paradicsomos szósszal, valamint rengeteg sajttal és csipetnyi friss bazsalikommal.

- Pompásan hangzik – könyököl a pultra és le sem veszi rólam a szemeit. – Te mindenhez értesz?

- Ha a mindenhez értés alatt a fõzésre gondolsz, akkor egészen jól feltalálom magam a konyhában – felelek.

- Ezek szerint van, akire rendszeresen fõzöl? – kérdezi.

Kicsit meglep, mert úgy jön le, mintha arra kérdezne rá, hogy van-e valakim. Nem hittem volna, hogy egy tipikusan hetero pasit érdekel, hogy facér-e egy másik.

- Magamon kívül senkire – felelem egyenesen.

- Hogyhogy? – faggat tovább.

- Nem olyan könnyû megfelelõ partnert találni, akivel közös az ízlésetek – válaszolok konyhanyelven, mintha a fõzésrõl beszélnénk még mindig.

- Ne is mondd – túr a hajába. – Iszonyú nehéz!

- Nocsak! Ezek szerint rád sem fõz senki? – kérdezem huncut mosollyal az arcomon.

*Devon*

A pakolás nagyon sokáig eltart, fõleg nálam, amikor a fiúk kétpercenként átvariálják, melyik bútort hová szeretnék. Már igencsak az estében járunk, mire mindennel elégedetten birtokba veszik az új szobájukat és lelkesen szétpakolják a játékaikat, beterítve a szõnyeget. Gyakorlatilag kizavarnak minket, így tényleg nincs más dolgunk, mint kettesben visszavonulni Joyjal az immáron közös hálószobánkba.

-  Nehéz nap volt – bújik hozzám a Bestiám, miután becsuktuk az ajtót magunk után.

- Nagyon nehéz – szorítom magamhoz. – De megért minden nehézséget, hogy végre itt legyetek mellettem.

- Tényleg nem lesz gond neked, hogy itt vagyunk? – kérdezi komolyan.

- Ezt ne kérdezd meg többször – mondom komolyan. – Már egy ideje arra vágyom, hogy mindig a közelemben legyetek, te és a fiúk is.

- Ne haragudj! Nem megbántani akartalak, csak olyan régen volt már, hogy valakivel olyan komollyá vált volna a dolog, hogy az együttélés felmerüljön és…

Megcsókolom, semmi szükség rá, hogy végigmondja, pontosan értem, mit szeretne. Engedelmesen simul a karomba, a nyelve lassan, érzékien játszik, cicázik az enyémmel, ahogy jobban belemelegszünk a csókolózásba. Szívesen belemerülnék komolyabban is, de mindketten izzadtak és koszosak vagyunk a pakolástól, így számûzöm magunkat a kádba. Nem maradok olyan hosszan, mint Joy, készültem egy kis meglepetéssel, így arra kérem, hogy lazítson még kicsit a kádban, hogy legyen idõm elõkészülni. Amikor besétál a hálóba a köntösben, amit neki vettem, boldog elégedettséget érzek, mert még ettõl az apróságtól is úgy érzem, Joy mindenestõl az enyém. A kezem nyújtom felé, aztán segítek neki kényelmesen elhelyezkedni az ágyon. Legörgetem a válláról a köntöst a derekáig felfedve hátának csodálatos ívét, amit úgy imádom. A gerince vonalára csorgatok egy kicsit az odakészített olajból, majd lassan szétsimítom a napcsókolta bõrén.

- Mi ez a finom illat? – kérdezi halkan sóhajtva.

- Enchantement – felelem.

- Mit jelent?

- Bûvölet – csókolok a tarkójára mosolyogva. – Külön neked készült Bestiám.

- Nekem csináltattad? – kérdezi halkan.

- Igen – dörzsölöm finoman a bõrébe az illatos olajat. – Imádlak kényeztetni, Joy.

És tényleg így van. Minden érintés, minden csók, minden összebújás elképesztõen jól esik, ha vele élem át, mással nem volt ilyen érzésem soha. Olyasmi ez, amirõl sosem mondok le, Joy az enyém, hozzám tartozik és most már a fiai is. Vigyázni foguk rájuk, ügyelni, hogy mindenük meglegyen, amire csak vágynak. Ez egy férfi feladata, gondoskodni a családjáról minden körülmények között. Ahogy ez végigszalad a fejemen, egyszerûen magamhoz szorítom Joyt.

- Devon, mi történt? – simít a karomra gyengéden.

- Csak az jutott eszembe, hogy… most már egy család vagyunk és ez nagyon jó érzés – felelem halkan.

Nem szól semmit, csak a karomat simogatja, ahogy magamhoz szorítom, aztán kuncog egyet, amikor belecsókolok a nyakába és megharapdálom, ezután végighúzom a nyelvem a gerince vonalán, majd azon szorgoskodom, hogy levarázsoljam a köntöst, amikor simán kivágódik az ajtó mögöttünk.

- Fõnök, kellene a kulcs a… - rongyol be Travis, aztán lefagy, ahogy meglát minket. – Bocsánat, én nem tudtam… én nem… - habogja, aztán feladja és a hajába túr.

- Kopogtatni a szomszédok fognak? – fordulok felé, úgy helyezkedve, hogy takarjam Joyt.

- Sajnálom, oké, csak elhagytam a kulcsom és itt van a széfedben a pótkulcsom. Nem tudtam, hogy Joy itt lesz! – mentegetõzik Travis.

- És akkor már rám lehet törni az ajtót? – morgok.

- A fenébe is, már elnézést kértem, na!

Felmerül bennem, hogy kiugrok az ágyból és rárontok Travisre, csakhogy a nevetés a hátam mögül, valamint a derekamra fonódó kezek meggátolnak ebben. A bestiám kuncorászik igen jó hangulatban, amivel egészen meglep.

- Emlékezetes éjszakát akartál, Devon – hajtja a fejét a vállamhoz. – Nem mondhatod, hogy ez nem az. Látnotok kéne az arcotokat – nevet önfeledten én meg döbbenten pillantok rá, akárcsak Travis.

- Hogyhogy ilyen hirtelen döntöttél?
- Hát, Will sokat segített. Rávilágított arra, amire magam is rájöttem volna elõbb-utóbb, de így gyorsabb volt.
- Meg kell neki hálálnom valahogy.
- Hát, ha segítenél neki Marcellel kapcsolatban, biztos örülne.
- Tetszik neki Marcell? – kérdez vissza meglepõdve.
- Aha. Mióta látta mindig szóba hozza.
- Hetero, nem?
- Az, de úgy tûnik, Marcell miatt talán más csapatban is játszana – nevetgélem. Nem tudom elképzelni, hogy tud egyik pillanatról a másikra csapatot váltani, de ha neki így jó… a csajokat, amennyire tudom, úgyis csak ágymelegítõnek használta mindig.  
- Majd megkérdezem a szöszitõl, hogy mit gondol Willrõl.
- Köszönöm..
- Majd késõbb megköszönheted.

Nem sokkal késõbb már hazafelé tartunk, de mindketten eléggé feszültek vagyunk, ami nem is meglepõ. Próbál megnyugtatni, én meg õt, de nem hiszem, hogy bármelyikünknek is könnyebb. Ott lebeg a levegõben, hogy én akármennyire akarom, ha Alex és Chris nem, akkor bizony storno költözés.
Beérve köszöntöm a srácokat, aztán bele a közepébe.
- Nos, arról lenne szó, hogy… Devonnal arról beszéltünk, hogy... – Hogy a francba kell azt elmondani egy gyereknek, hogy elköltözünk?!
- Majd inkább én – segít ki Devon. – Fiúk, szeretném, ha apukátokkal együtt hozzám költöznétek. És arra gondoltam, hogy megnézhetnétek a házamat, hogy tetszik-e nektek – mondom végig, aztán Joyjal együtt várom, hogy mit szólnak a dologhoz.
- Együtt laknánk mind a négyen? – kérdezi Chris.
- Igen. Ti ketten, apa és én.
- És lesz saját szobánk? – érdeklõdik Alex is.
- Természetesen. Lakhattok egy szobában, de lehet teljesen külön szobátok is, de az is lehetséges, hogy késõbb lesz külön szobátok. Ahogy ti szeretnétek.
- Nagy házad van?
- Igen, elég nagy. Van medencém is, ha ez számít.
- Hallod papa, medence is van – lelkesednek mindketten.
- Igen, hallom – mosolygom. Igen, Devonnak ez jobban megy.
- Akkor megnézzük – közli Chris. – Akár mehetünk is, mi ráérünk.

Ahogy átérünk Devonhoz nekem elveszlik az idõérzékem. Napoknak érzem a terepszemlét a lakásban majd az udvaron, figyelem a fiúk rezdüléseit, de nem tudom, hogy mit gondolhatnak. Ha nem lennék ilyen ideges biztosan egyértelmû lenne, de annyira akarom ezt, hogy félek, ez is befolyásol. De amikor meghallom a varázsszavakat…
- Szerintem jöhetünk papa. Itt minden tök klassz – mondja Chris.
- Szerintem is. Nagyon nagy a ház, el fogunk férni akkor is, ha sokan leszünk. Marcellnek is lesz hely, ha jön. – Jesszus, mekkora kõ…

- Akkor - sóhajtok fel -, azt hiszem, most keresnetek kellene magatoknak szobát – mosolygok a fiúkra. Bólintás és más sprintelnek is vissza az emeletre, én meg Devon felé fordulok, aki magához ölel.
- Tehát költözünk – mosolygok rá és lassan átkarolom a nyakát.
- Minél elõbb, annál jobb. Máris hívok egy költöztetõt, Marcell meg segít bepakolni. – Bólintok. – Reményeim szerint holnap már itt is lehettek. – Na itt azért lefagyok egy pillanatra.
- Mi? Egy nap? Nem hiheted komolyan, hogy… - Egyik ujját a szám elé téve hallgattat el.
- Költöztetõk, emlékszel? A legfontosabbakat szeditek össze és hozzátok át, a többit õk megoldják. – Megint bólintok. Végül is, ha a ruhákat össze tudjuk szedni, meg a fiúk játékait, akkor a többit tényleg hozhatják a költöztetõk.
- És a bútoraim? – kérdezem. – Itt minden be van rendezve, de ki semmit sem akarok dobni.
- Ha neked úgy jó, akkor egyelõre mennek egy tárolóba. Aztán meglátjuk, egy nyaralóba vagy valahova majd elhelyezzük õket. Van olyan, amihez ragaszkodsz?
- Hm… - Elgondolkodom. Van olyan bútorom, amihez kötõdöm? – Igazság szerint nincs. Talán a fiúk szobáját érdemes lenne abból berendezni, ami most is a szobájuk. De semmi más. Nappali, konyha, háló, minden mehet tárolóba. – Még közelebb húz magához, én meg borzalmasan élvezem már most ezt a közös életet.
- Tetszik, hogy a közös életünket tervezzük – suttogja a fülembe és kapok egy kis rágcsálást is, amivel azt éri el, hogy nyögve szakadok el tõle.
- Ne most. Majd éjszaka – kacsintok rá. – Menjünk, nézzük meg, melyik szoba kell a fiúknak – fogom meg a kezét és elindulunk felfelé.
- És a felújítóval mi volt? – kérdezi, miközben haladunk a cél felé.
- Ja igen, jó is, hogy mondod. Részletes árajánlatot hozott egy hasonlóan részletes kivitelezési tervvel. Este átnézhetnénk, ha marad idõ, de egy hét múlva kéri csak a választ. – Bólint.
- Mellesleg ma beszéltem Travisszel – kezd bele.
- Megint gond van? – kérdezem sóhajtva, de õszintén aggódva. Nem tudom, meddig menne le még Travis, hogy eltávolítson az útból.
- Nem. Van valakije, és szeretné, ha együtt tudnánk tölteni egy kis idõt négyesben, ha nincs ellenedre – pillant rám. Gondolom a vonásaimat, a rezdüléseimet figyeli. De így… ha van valakije, akkor már nem lehet gond, mármint valaki akkor lefoglalja, és nem lesz ideje velem és Devonnal foglalkozni.
- Mondjuk egy vacsora, ha beköltöztünk? Ha nem zavarják õket a srácok, jöhetnek ide is és összeütök valamit. Vagy ha sok nekik Chris és Alex, akkor menjünk étterembe – csacsogom. – Beszéld le velük – kérem. Azt nem teszem hozzá, hogy tájékoztasson, megteszi majd úgyis.

Felérve látom, hogy a fiúk a folyosón legtávolabbi szobát választották, de belépve meg is értem, hogy miért. Az ablakok nagysága és a lakás fekvése miatt világos, napfényes, nyáron minden bizonnyal meleg, de imádják a meleget, ez nem gond. Elég nagy a hely kettõjüknek is, és ami a mi szempontunkból jó, hogy a folyosó másik végén vannak, így ha adott esetben hangos vagyok, az sem jelent gondot.

Aztán ahogy ez megvan, indulnánk haza, hiszen ha sikerülne ma mindent összeszedni, akkor… várjunk csak. Amíg a fiúk a kertben örülnek a medencének, a sok zöldnek és a nagy helynek, én elkapom Devon karját.
- Arra gondoltam, hogy ha gyorsak vagyunk, akár már ma is itt tudnánk aludni. Gyorsabban összeszoknának a fiúk is a házzal. De aztán eszembe jutott, hogy talán szeretnél egy éjszakát még egyedül tölteni, mielõtt felforgatjuk az életedet.
- Hm, épp elég idõm volt itt egyedül – fordul felém egy halvány mosollyal, majd szól a fiúknak, és már megyünk is. A kocsit a fiúk csacsogása tölti be, én viszont írok egy sms-s Marcell-nak, hogy jöjjön már vissza, ha nem gond.
- Na jó, szaladjatok fel és szedjetek össze minden nélkülözhetetlent, mindjárt viszem a bõröndöket – mondom mosolyogva s fiúknak. Már rohannak is, én pedig Devon felé fordulok és közelebb lépek. Átkarolom a nyakát és az ajkaira hajolva megcsókolom. Nem vadul, csak lassan, kedveskedve. Õ átölelve a derekamat húz magához közelebb, majd a fenekem alá nyúl és felültet a konyhapultra. Nyöszörgök az elég egyértelmû utalásokra, amikor a lábaim közé áll és tudom, hogy neki is jól esne valami épp ahogy nekem is, de most nem lehet. Elhajol, a homlokát az enyémnek támasztja, majd mindketten mosolygunk, de nem szólunk egy szót sem. Itt most nem kell, pláne mikor fentrõl jellegzetes hangok kezdenek lehallatszani ami arra enged következtetni, hogy a fiúk épp összekaptak valamin. Már indulnék felfelé, amikor beesik Marcell az ajtón.
- Jöttem segíteni – mondja töretlen, felhõtlen mosollyal. Nem számítottam rá, de aztán eszembe jut, hogy ez még jól is jöhet, mert azt hiszem Will az üzletben van, de nem veszi fel a mobilját és kicsit aggaszt.
- Marcell, ha nem gond, el tudnál menni a fodrászatba? A kollégám nem veszi fel a telefont és kicsit aggódom érte. – Bólint okézza.
-A fiúkkal nem kell a segítségem? – kérdezi, miközben húzza vissza a cipõjét.
- Lesz velük elég dolgod a medencénél, ma kapsz egy szabad délutánt – kacsintok rá. – Holnap már Devon lakására gyere ha neked is jó.
- Természetesen! Akkor a fodrászatból majd telefonálok.
Gyors elköszönés után robogok felfelé, és nyugodtan konstatálom, hogy már megoldódott, nem két kisebb, hanem egy nagy kupacba pakolnak és így minden rendben. A folyosón levõ szekrénybõl kiveszem a legnagyobb bõröndöt, és a szobájukba viszem, de mikor segítenék bepakolni elhessegetnek, hogy õk ezt már megoldották. Az ajtóban támaszkodó Devonhoz lépek és hozzásimulok, õ pedig megölel.
- Szeptembertõl suliba kellene járatni õket. A lakásodtól nem messze van egy jónevû iskola – kezdek bele halkan.
 - Este egy pohár bor mellett megbeszéljük – csókol bele a nyakamba. – Na, irány, pakolj te is. – Kuncogva lépek el mellette, õ meg – a hangok alapján – kicsit mégis segít a fiúknak a pakolásban.

*** Will ***

Dúdolva pakolok a szalonban, tökéletesen biztos voltam benne, hogy Joy nem jön vissza. Vagy dugnak, vagy pakolnak. Amennyire eleinte nem örültem ennek a Devonnak, mára annyira megkedveltem. Tuti sötét ügyei vannak, de ha ez Joy-t nem zavarja, akkor nekem semmi közöm hozzá. Pláne akkor nem tudok haragudni rá, ha olyan pasikat hoz a mi kis közösségünkbe, mint Marcell. Mármint… nem tudom, hogy több vagy más pasi érdekelne-e. De Marcell... hm. Amikor elõször beléptem a szalonba úgy, hogy õ is itt volt, valami elragadott. Tuti nem tudom megmondani, hogy mi volt az. Elõtte sosem néztem meg úgy pasit. Még Joy-t sem, pedig róla messzirõl sikít, hogy meleg. Nem buzis, meleg. Soha nem jelenne meg az utcán úgy, hogy ne legyen bármelyik pillanatban tökéletes egy divatlap címlapjára. Minden összhang, minden passzol, kellemes parfümillat, dögi séró – még a rosszabb napjain is olyan csillogás veszi körül, ami engem a legjobbakon sem. Nem egy olyan vendégünk van, akit a kisugárzása inkább vonz, mint a munkája – bár utóbbit is csodálom, az tény.
Na, de Marcell… vele nem tudom, mi volt. Abban sem voltam teljesen biztos, hogy meleg-e, de totálisan lehengerelt a kisugárzása. Az is tuti, hogy fogalmam sincs, így pár napos gondolkodás után sem, hogy mit akarok vele kezdeni. Mit tennék, ha most belépne és közölné, hogy akar engem? Véresre csókolnám a száját, aztán…? A Joy-jal való beszélgetés ráébresztett, hogy nem tudnám én õt… szóval nem. Kizárt, hogy rá tudnám venni magam, ahhoz még mindig mögöttem van 26 év heteróság. De azt viszont nem tudom, hogy mi lenne, ha õ engem. Láttam már melegpornót - ki nem -, és tudom, hogy a pornót el kell osztani kettõvel, mert a hatás a lényeg, de akkor is, azok, akiket hátulról toltak, eléggé tudták élvezni a dolgot. Szóval… áhh, nem tudom.

Ekkor az ajtó felett levõ szélcsengõ halkan jelzi, hogy nyílt az ajtó, én meg épp gumizom össze a hajam. Szõke, nem eredeti, hanem festett, de így többnek tûnik, és csak a vállam felett ér, hosszabbra nem hagyom. De ahogy meglátom, hogy ki lépett be, már lazán leszarom a hajam, zöld szemem kikerekedik, szerintem egy picit el is sápadok.
Még azt se tudom, mi van, erre most itt van? Pont Marcell?!
- Szia! – köszön rám. Csilingel a hangja, és még ez is pofátlanul szexi.
- Öhm, helló? – Basszus, mi van már velem?!
- Joy küldött, mert nem veszed fel a mobilodat. Aggódott, de szerintem ma már nem jön be, már pakolnak a költözésre. – Aha. Hallom, hogy beszél, de bakter, a szája… hogy lehet valakinek ilyen… vonzó ajka? Abból is kettõ. – Hahó… - MI?! Mit keres itt elõttem? És mitõl van ilyen dögös illata?
- Mi? Ja. Teló. Aha, köszi. – Még mindig nézem. Fogalmam sincs, mi van velem. Utoljára akkor viselkedtem így, mikor tízéves voltam és Jeccisa Dubb elkérte a házimat.
- Akkor megkeresed a telódat?
- Minek? – csúszik ki a számon, de ahogy kimondom, leesik. Szedjem már össze magam, ez nagyon gáz. – Ja, meg.
Az egyik asztalon találom meg, ott készültem pakolni, mielõtt ez a dög belemászott a fejembe a csilingelõs hangjával meg a szexi ajkaival. Azt se tudom, hogy voltam olyan menõgyerek az elsõ találkozáskor. Most az lehet a bajom, hogy csak ketten vagyunk? Akkor voltak körülöttünk, de így egyedül kevésbé érzem magam faszagyereknek.
A telón persze nem sikerül beütni a billentyûzár kioldó kódját, így várhatok még fél percig, hogy rohadtul remegõ kézzel megint elrontsam.
- Minden oké azzal a telefonnal? – hallom meg magam mögött, nagyon közel a hangját.
Túl közel.
Nyekkenek egyet, a telefon meg pont beleesik a még ki nem öntött felmosóvízbe a lábam elõtti vödörben, persze térdig engem és a fehér nacimat is összefröcskölve koszos vízzel. Felszívom magam, egy pillanatra kimegy a fejembõl, hogy miért is vagyok ilyen rohadtul zavarban, majd felmorranok.
- Hogy rohadnál el kétszer, te görcs!

Az arca kész esettanulmány, szinte hallom, ahogy lefagy mellettem, még el is sápad kicsit. Igazából az lepett volna meg, ha a nyakamba ugrik azonnal.

- Mármint… együtt? – kérdez rá, pedig szerintem egyértelmûen tettem fel a kérdést.

- Hogyan máshogy? – mosolyodom el azért.

- Tudom, hogy tudod, de nem tudom, mennyire akarnál együtt élni két kisgyerekkel – fürkészi a tekintetemet.

- Ezt már megbeszéltük – közlöm.

- De most nem arról van szó, hogy elfogadsz-e engem a fiaimmal, vagy nem. Most arról van szó, hogy fogfájáskor hajnal négykor még az ágyuk mellett ülsz és várod, hogy végre abbahagyják a sírást, hogy fél óra alvás után mehess dolgozni.

Olyan átéléssel magyarázza az egészet, de komolyan, hogy a végén csak sóhajtani tudok egyet.

- Annyira hihetetlen, hogy ezt akarom? – kérdezem kissé megbántva, még fel is ülök, nehéz lenne most nyugodtan feküdni mellette.

- Nem arra utalok, hogy nem vagy kész arra, hogy gyereket nevelj. Ezt csak te érzed. Én arra utalok, ha már ilyesmire adod a fejed, akkor biztos, az enyéimet akarod?

A lepedõ suhogásából tudom, hogy õ is felül, aztán megérzem a gyengéd simítást a hátamon, amivel éreztetni akarja, hogy nem akart megbántani.

- Ezt akarom, Joy. Téged, a fiúkat. Itt. Reggel, délben, este, éjszaka, ez kell. Biztos vagyok benne – fordulok felé. – Te is akarod? Akarnád?

- Tudod, hogy igen – mosolyodik el. – Egyedül nehéz, de ha veled lehetnék, akkor… - sóhajtja. – Akkor az minden pénzt megérne. Tudod, miért? – teszi fel a kérdést a szemembe nézve, de válaszol is rá helyettem. – Azért, mert szeretlek téged, Devon Turner.

Egy pillanatra megáll a szívem is a szavaira, nem gyõzök nagy levegõket venni, hogy reagálni tudjak a vallomására. Nem hagyja, a számra a teszi az ujját.

- Ne mondj semmit. Aludjunk – mosolyog rám, aztán megcsókol, majd lefekszik.

Csak pár perc és már alszik is. Én még nem tudok, csak ülök mellette az ágyban és figyelem õt, a borzas fekete tincseit, a hátának ívét, a kecses csípõjét, a takaró által épp csak eltakart, tökéletes fenekét. Újra átjár az érzés, hogy Joy itt van a legjobb helyen, a házamban, mellettem. Ezt pedig neki is éreznie kell.

Elõbb kelek, mint õ, nyugtalanít, hogy nem adott még konkrét választ a kérdésemre. Viszont nincs idõm elmélkedni ezen, mert õ is felébred nem sokkal utánam.

- Mennem kellene – sóhajtja. – Meg sem kérdeztem Marcellt, hogy van-e reggelre programja.

- Nem lenne muszáj reggelente, vagy még éjszaka lelépnek – közlöm ránézve.

- Nem magamat védem, hidd el – mosolyog. – De átgondolom és beszélek majd a fiúkkal. Illetve, majd együtt beszélünk velük – kacsint rám, aztán könnyedén lesiklik az ágyról és szedegetni kezdi a ruháit. – Nehéz napod lesz? – érdeklõdik közben.

- Nem igazán – legalábbis ez a terv. – Miért?

- Ebédelhetnénk együtt. Ma délelõtt úgyis a szalon felújítójával tárgyalok majd, mert el akarja kezdeni a munkát minél elõbb. Megbeszélhetnénk ebéd közben, hogy mit mondott.

Vagy inkább valami mást beszélhetnénk meg, de majd sor kerül arra is, mert azt nem fogom hagyni, hogy húzza az idõt.

- Fél egyre ott leszek a szalonnál, ha rendben van – fogok hozzá az öltözködéshez, de elõtte magamhoz húzom egy kicsit.

- Rendben van – kapaszkodik a nyakamba.

- Mikor adsz választ? – kérdezek rá végül.

- Amint tudok – ígéri.

- Rendben – csókolom meg, bár a válasszal nem vagyok maradéktalanul elégedett.

Abban maradunk, hogy nála reggelizünk, de azt leszámítva, hogy egy pékségnél megállunk zsemléért, meg elmegyünk hozzájuk, semmi sem lesz az együtt kajálásból, ugyanis zizeg a telefonom. Menni kell. Utána már csak a búcsúzkodásra meg a találkánk idõpontjának fixálására és egy gyors csókra van idõm, aztán rohanok is tovább a dolgomra.

Még haza kell ugranom átöltözni, mivel a banktól várnak az irodában, szóval öltöny kell és flancolás. Halszálkás, sötétszürke öltönybe bújok és egy, a szemem színéhez passzoló nyakkendõbe, meg egy méregdrága bõrcipõbe. Nem érdekel, hogy várnak rám, az a dolguk. Mire beérek az irodámba, a titkárom már gondoskodott a kényelmükrõl, kaptak kávét, teát, vagyis panaszra semmi okuk. Szinte hajbókolva üdvözölnek, ebbõl tudom, hogy õk akarnak tõlem valamit, nem nekem van valamiféle elmaradásom feléjük. Figyelmesen hallgatom õket, így sikerül a nagy csûrés-csavarásból kiszûrnöm, hogy pénzt akarnak tõlem a bankjuk bõvítésére és fejlesztésére. Pofátlan feltételeket szabok, mégis elfogadnak mindent, nagyon kellhetek nekik, és ezek után a zsebemben vannak, semmilyen kérésemre nem mondhatnak nemet, ezt õk is tudják.

- Nem hiszel el, hogy mindenbe belementek – rázza a fejét Travis, amikor megmutatom neki az aláírt szerzõdést.

- Nem volt választásuk – mosolygok.

- Sarokba szorítottad õket mi? – dobja le magát a nagy bõrfotelbe.

- Sosem szorítok sarokba senkit, csak elmondom, mit gondolok, és ha nem tetszik nekik, akkor el lehet menni – vonok vállat.

- Ahhoz képest, hogy egy nagy bank fog ezentúl a tenyeredbõl enni, nem vagy éppen feldobott – jegyzi meg.

- Máshol jár az eszem – vallom be.

- Most épp nincs gond a bandával, meg a melóval, szóval Joyhoz lesz köze – állapítja meg.

- Igen, hozzá van köze – bólintok a nyakkendõmet babrálva. – Mondtam neki, hogy költözzön hozzám a fiúkkal, de nem adott azonnal választ és ez bosszant.

- Igent fog mondani, emiatt ne aggódj, Devon.

- Miért vagy ilyen biztos benne? – kíváncsiskodom.

- Mert szerintem szeret téged, ahogy a srácai is. Azért meg szerintem felesleges bosszankodnod, hogy nem mondott igent azonnal, azért nála nem csak arról van szó, hogy az õ élete megváltozik, hiszen ott vannak a srácai is, a két kis kölyköt is érinti a változás.  

- Mikor lettél ilyen bölcs? – nézek a szemébe.

- Mióta Jessy velem van – mosolyodik el. – Tényleg… - túr a hajába zavartan. – Jessy nagyon szeretne megismerni téged, meg Joyt, és már beszéltünk róla, hogy valamikor esetleg együtt vacsorázunk.

- Nem felejtettem el, ma megbeszélem Joyjal a dolgot – ígérem.  

- Valószínû, hogy nemet mond. Nem hinném, hogy kedvel engem a történtek után – sóhajt.

- Nem hinném, hogy dédelgeti magában a sérelmeit, úgyhogy ne aggódj – mosolygok.

Kicsit meglep, hogy ennyire érdekli, mit gondolok a fiújáról, akiért a jelek szerint oda van. Engem is érdekel a fiú, mert Travis nyugodt és megfontolt mióta együtt vannak, nagyon jó hatással van rá. Hálás lehetek neki, amiért összekapta a legjobb barátomat és jobb kezemet, mielõtt kénytelen lettem volna megválni tõle. Persze Travisnek nem mondtam, hogy nagyon örülök, amiért mellettem van, nem akarom, hogy megint elbízza magát, így egyelõre elég távolságtartó vagyok, ami aggasztja is, tudom, hogy aggasztja, de megérdemli. Viszont most nincs idõm arra, hogy a lelkét ápolgassam, el kell mennem Joyhoz a szalonba.

- Majd felhívlak este a vacsora miatt – keresem a kulcsaimat. – Szeretném, ha kimennél a kikötõbe és megnéznéd, hogy a raktárnál minden rendben van-e. Szerintem valaki dézsmálja a készletet – magyarázom már kifelé sétálva.

- Rendben, megnézem. Gond lenne, ha kivinném Jessyt egy kis hajókázásra a hajóddal? – kérdezi óvatosan.

- Nem, dehogy. Menjetek csak – mosolygok.

A kocsiban már jobban érzem magam, elég ehhez a gondolat, hogy hamarosan látom az én kis bestiámat. A reggel nem volt a legjobb, szóval muszáj a karomba vennem és megölelnem végre, hogy tudjam, minden rendben van velünk. Finoman szólva is gyorsan hajtok, de nem érdekel, a lényeg, hogy idõben odaérjek a szalonhoz. Alig szállok ki a kocsiból, Joy már siet is elém.

- Hello szépségem – üdvözlöm mosolyogva.

- Döntöttem – hadarja azonnal. – Ha még áll az ajánlat, este beszélhetnénk a fiúkkal, és akkor hozzád költözhetnénk, ha még mindig akarod – szorongatja a kezemet.

- Hogyhogy ilyen hirtelen döntöttél? – érdeklõdöm.

- Hát, Will sokat segített – vallja be. – Rávilágított arra, amire magam is rájöttem volna elõbb-utóbb, de így gyorsabb volt.

- Meg kell neki hálálnom valahogy – mosolygok.

- Hát, ha segítenél neki Marcellel kapcsolatban, biztos örülne.

- Tetszik neki Marcell? – kérdezem meglepetten.

- Aha. Mióta látta mindig szóba hozza – bólogat.

- Hetero nem? – vonom fel a szemöldököm.

- Az, de úgy tûnik, Marcell miatt talán más csapatban is játszana – neveti halkan.

- Majd megkérdezem a szöszitõl, hogy mit gondol Willrõl – ígérem.

- Köszönöm – dõl egy kicsit nekem.

- Majd késõbb megköszönheted – súgom a fülébe.

Csak kuncog egyet és megállapítja, hogy ez minden bizonnyal azt jelenti, hogy valami perverz játékot szeretnék játszani. Nos, ha már így felvetette, talán úgy is lesz, de most jobban érdekel, hogy a fiúk miként fogják lereagálni a helyzetet.

Miután elköszönt Willtõl, már úton vagyunk hozzájuk. Nem nagyon beszélgetünk, mindketten feszültek vagyunk egy kicsit, ahogy látom, és ez a feszkó csak fokozódik, amikor leparkolunk a házuk elõtt és elindulunk befelé.

- Nem lesz semmi baj – fogom meg a kezét, bár az nem világos, hogy õt nyugtatom, vagy magamat.

- Persze, hogy nem – mosolyog, de az õ hangja sem meggyõzõbb az enyémnél.

És totális némaságba burkolózunk, amint besétálunk a házba. Ebbõl is látszik, hogy egyikünk sem csinált ilyet mostanáig, én legalábbis biztosan nem.

- Fiúk! Megjöttünk! – szólal meg végre Joy.

Nem kell két perc, máris rongyolnak felénk, és mindkettõnket megölelgetnek, aztán Chris az én ölemben marad, Alex meg Joyéban.

- Fiúk, beszélni szeretnénk veletek valamirõl – vezeti fel a bestiám.

- Mirõl papa? – kérdezi azonnal Chris, ahogy mindig, hiszen õ a bátrabb.

- Nos, arról lenne szó, hogy… Devonnal arról beszéltünk, hogy... – akad meg Joy.

- Majd inkább én – segítem ki. – Fiúk, szeretném, ha apukátokkal együtt hozzám költöznétek. És arra gondoltam, hogy megnézhetnétek a házamat, hogy tetszik-e nektek – mondom végig, aztán Joyjal együtt várom, hogy mit szólnak a dologhoz.

- Együtt laknánk mind a négyen? – néz rám nagyon komolyan Chris.

- Igen – bólintok. – Ti ketten, apa és én.

- És lesz saját szobánk? – érdeklõdik Alex is.

- Természetesen – felelem. – Lakhattok egy szobában, de lehet teljesen külön szobátok is, de az is lehetséges, hogy késõbb lesz külön szobátok. Ahogy ti szeretnétek.

- Nagy házad van? – kíváncsiskodik Chris.

- Igen, elég nagy – mosolygok. – Van medencém is, ha ez számít.

- Hallod papa, medence is van – lelkesednek mindketten.

- Igen, hallom – mosolyog Joy is.

- Akkor megnézzük – közli Chris. – Akár mehetünk is, mi ráérünk.

Joy felküldi õket átöltözni, meg cipõt venni, a két kis ördög pedig azonnal felrohan, majd kicsivel utánuk a bestiám is, mert fent túl nagy a ricsaj, meg a zörgés. Addig én beszélgetek kicsit Marcellel a konyhában, neki is mesélek a jövõbeni terveinkrõl. Pontosan úgy reagál, ahogy vártam, örül neki, és azonnal tervezni kezdi, hogy azon a környéken miket fognak csinálni a srácokkal. Igen, ez Marcell. Amint helyzet van, máris reagál a változásra. Akárcsak a lépcsõn lecsörtetõ két kölyök, akik megragadják a kezem és húznak a kocsihoz, hogy menjünk már. Nem ellenkezem velük, majdnem Joyt is otthon hagyjuk, úgy sietünk.

Úgy teszek, mintha nem lennék ideges, pedig az vagyok, nagyon is, de nem bizonytalanodom el egy pillanatra sem, õket akarom magam mellé és kész, ez mindent eldönt. Magabiztosan szállok ki a kocsiból, hogy beengedjem a srácokat a leendõ közös otthonunkba. Habozás nélkül sétálnak be elõttem és azonnal elkezdik feltérképezni az egész házat. Nem kapkodnak, mindent alaposan megnéznek, megfognak. Imádom, ahogy megfontol, komoly arccal járkálnak fel-alá a házban, majd az udvar és a medence megtekintése utána megállnak elõttünk. Joy úgy szorítja a kezemet, hogy majdnem eltörik. Valahol megértem, végül is ezen múlik, mi lesz a jövõben.

- Szerintem jöhetünk papa – jelenti be Chris. – Itt minden tök klassz.

- Szerintem is – fogja meg a kezét mosolyogva Alex. – Nagyon nagy a ház, el fogunk férni akkor is, ha sokan leszünk. Marcellnek is lesz hely, ha jön.

Azt hiszem, leplezni sem tudom, hogy mennyire boldog vagyok, így már Joynak sem lehet semmi ellenvetése az együttélésünk kapcsán, hiszen a gyerekek benne vannak.

A vacsorakifejezetten csendben telik, részünkrõl. A fiúk és Marcell folyamatosan beszélgetnek, de nem is baj, néha jó csak úgy nézni õket. Annak meg kifejezetten örülök, amikor közösen mosogatnak, mert én így gyorsan összeszedek egy váltáspakk ruhát és már megyünk is Devonhoz.
- Marcell tökéletes a fiúk mellé – simítok végig a combján.
- Igen, tudom, hogy az. Türelmes és kedves.
- És a fiúk már most imádják. És én is.
- Azért ne vidd túlzásba – figyelmeztet.  
- Tudod, tetszik, amikor féltékeny vagy – jegyzem meg jókedvûen.
- Valóban? És miért?
- Mert olyankor mindig sokkal birtoklóbbá válsz, és azt imádom. – És szexis.
- Nem vagyok elég birtokló bestiám?
- De, csak olyankor jobban. – Egy pici csend. - Mit tervezel, Devon? – kérdezek rá, megtörve a csendet.
- Honnan veszed, hogy tervezek valamit, bestiám?
- Csillog a szemed és vigyorogsz, pont úgy, mint, aki tervez valamit.
- Vagy egyszerûen csak örülök, hogy kettesben vagyok veled – mosolyog rám, de most valamiért nem hiszek neki.  

Alig érünk be hozzá, már csörög is a telefonja, aminek nem örülök, de azért felmegyek a szobába és  meztelenre vetkõzve várom. Amikor megérkezik egy picit még bókol is, én meg picit szívózok, mert megtehetem, és mert picit tényleg rossz, hogy mindig közbejön valami. De legalább most nem kellett elmennie.
- Mondd csak szépségem, mit szólnál, ha ma valami vadabb dolgot mutatnék neked? – Hm. Vajon mire gondol? Egy módja van, hogy ez kiderüljön.
- Benne vagyok.
- Még nem is tudod, mit akarok mutatni.
- De azt igen, hogy élvezni fogom.
- Maradj itt szépen. – Kapok egy csókot majd kimegy a szobából.

Miután visszajön, a dolgok kicsit elszabadulnak. A lábaimra és a kezeimre lánc, a nyakamba pánt kerül, mégsem tiltakozom, mert tetszik a gondolat. Izgató… és hiszek, bízom benne, hogy nem fog bántani.
- Azt mondtad, nem birtokollak eléggé, pedig, ha tudnád, hogy szívem szerint az ágyamhoz bilincselnélek, mint most, és ki sem engednélek, nem mondanál ilyet. Utálom, hogy mások is szemet vethetnek rád, miközben te az enyém vagy. – Olyan csókot kapok, amilyet ritkán, de még mindig inkább izgat a helyzet, mint megijeszt. – Azt javaslom, hogy ezt soha ne felejts el! – A nevét nyögöm, más nem jön ki a számon. Enyhe tiltakozásom inkább szánalmas, amikor azt kérdezi, rossz vagyok-e.  
Valami olajat kapok minden, stratégiailag fontos területen, és mire percekkel késõbb ismét megszólal, már gondolkodni sem tudok összefüggõen, nemhogy beszélni. Bele is egyezek, hogy rossz vagyok, csak haladjunk már.
És haladunk is, nem is akárhogyan. A tempó vad, szerencse, hogy nem kell követnem,  csak élveznem. Aztán hirtelen megfagy minden és õ csak az arcomat nézi. Heh?
- Devon… Mi… történt?
- Te történtél.
Mi?
Idõm sincs ezen elmélkedni, mert folytatja, keményen, ahogy eddig, de mégis más, Szenvedélyesebb, forróbb.
- Most már… elég birtokló vagyok bestiám?
Már beszélni sem tudok, csak nyöszörgök és élvezkedek, amíg véget nem ér, de beszélni még akkor is nehézkes.
- Vad… - Na, majdnem.
- Igen?
- Vad… állat – nyefegem ki.
- Ó, igen. Méghozzá elég nagy.
- Jól… mondod – jegyzem meg.

Sokáig semmi beszéd nem hangzik el, csak fekszünk, szuszogunk, bennem pedig egyre határozottabban kirajzolódik az érzés.
Szerelmes vagyok.
Sejtem egy ideje, de ma, most vált biztossá, ahogy csendben fekszik mellettem. Megzavar, amikor leveszia nyakpántot, de ettõl nem leszek kevésbé biztos. Szerelmes vagyok.
- Imádod az ilyesmit igaz? – kérdezem, utalva a nyakpántra.  
- Igen, veled pedig különösen.
- Sok ilyen játékod van?
- Akad. Majd egyszer megmutatom a játszószobámat és körülnézel.
- Játszószobád is van? – Ez azért meglepett. Mennyi ilyen cucca lehet még? Hm…
- Igen. Buja cicáknak, mint te.
- El tudom képzelni – szusszanom.
- És mondd csak, azt el tudod képzelni, hogy együtt éljünk?

Marcell hamar feltalálja magát a srácokkal és Joyjal kapcsolatban is, nem mintha másra számítottam volna. Marcell pillanatok alatt képes alkalmazkodni a másik fél igényeihez. És most elõször gondolok arra, hogy ez a babysintérkedés a neki való munka, nem a kurválkodás, pedig azt is profin csinálta, a vendégek most is sírnak utána. Valahol megértem õket, Marcell édes és gyönyörû fiú. Jó helye lesz Joynál és a fiúknál, ebben biztos vagyok, és a drágáim is jól járnak vele. Amíg a fiúk elvonják a figyelmemet, Marcell odalép Joyhoz, suttog, de azért hallom, amit mond, mert a hallásom roppant éles, fõleg, ha a cicámról van szó.

- A fiaid imádják a fõnököt – hallom Marcell halk hangját.

- Na, igen – sóhajt a bestiám. – És téged is. Tökéletesen ledöbbentettél – néz Marcellre.

- Remélem, jó értelemben – mosolyog Marcell.

- Csakis abban – mosolyog tovább Joy is. – Este eljöhetnél hozzánk. Mármint olyan fél óra és zárok. Összeütök egy gyors vacsit és közben megbeszélhetünk mindent. Már, ha nincs programod.

Marcell igenlõ választ Will belépõje követi, aki leplezetlenül csodálja az új fiút és azonnal udvarolni is kezd neki.

- Szia, Will vagyok, Joy munkatársa. Te meg egy pasihoz képest meglepõen dögös – vigyorogja.

- William! – szól rá azonnal Joy, de Marcell nem veszi zokon, cifrábbakat is hallott már ennél.

- Nem is tudtam, hogy ilyen csapatban is játszol – szólok közbe, leplezve a mosolyomat.

- Játszom én bármelyikben, ahol ilyen társaság – közli Will letörölhetetlen vigyorral az arcán.

- Jól van, Casanova, irány és mosd meg az ollókat meg a fésûket, ne csapd a szelet az új dadusnak!

- Igen, Will, õ a miénk! - közli Alex, Marcell lábát ölelve védelmezõen.

Mindenki jót nevet ezen, még maga Will is, pedig õ lett eltiltva a gyönyörû új dadustól. Marcell csak mosolyog, aztán segít a srácoknak elcsomagolni az ezernyi játékot, én meg a cicámat ölelem és igyekszem nem nevetni Willen, aki folyamatosan lesegeti Marcellt.

- Nincs kedved megtenni valamit? – pillant hátra rám Joy.

- Bármit – szorítom magamhoz még jobban.

- Elmennél vásárolni? – kérdezi. Hát nem erre számítottam, de nem gáz. – Én hazaviszem majd Marcellt és srácokat, aztán otthon talizunk.

- Vacsorát fõzöl? – érdeklõdöm.

- Ha van idõd, akkor maradhatnál velünk – feleli.

- Oké. Írj egy listát és már megyek is – egyezem bele.

Kapok egy csókot, aztán már megy is megírni a listáját. Kicsit zavar, hogy ilyen keveset törõdik velem, de ezen mindig átsiklom, mert családja van, akikkel törõdnie kell és tudom, hogy mindentõl függetlenül nagyon fontos vagyok neki, ahogy õ nekem. A kezembe nyomja a listát és menne a pénzért, de elkapom a karját, mielõtt elõvehetné a tárcáját.

- Állom én – közlöm.

Látom, hogy hezitál a dolgon, mérlegeli, hogy mit reagáljon, mert volt már ebbõl vitánk, amit egyikünk sem óhajtana megismételni, ha engem kérdez valaki. Én pedig már elmondtam, hogy van pénzem és szeretnék nekik kedveskedni. És egy vacsora nem nagy dolog.

- Akkor, ha látsz valami szexiset, L-es a mértem – kacsint rám.

Anélkül is vettem már neki egy csomó dolgot, hogy így incselkedett volna velem értük. Igaz, még nem tud róluk, de majd szép fokozatosan megkapja mindegyiket. Megmondhattam volna neki azt is, hogy pontosan tudom minden méretét, de ezt majd négyszemközt tárgyalom meg vele inkább, és nem a bolt közepén, két gyerek, meg egy volt prosti és egy félig meleg fodrász elõtt. A zsebembe gyûröm a listát és kifelé indulok.

- Devon! – kiabál utánam Chris.

- Csak a boltba megyek – fordulok felé mosolyogva, hogy ne aggódjon.

Látom, hogy megnyugszik, így én is nyugodt lelkiismerettel megyek el bevásárolni. Nem tart sokáig, mivel nem kell sok minden a bestiámnak, csak csirkemell, mozzarella, friss saláta, valami finom bor meg gyümölcslé.  És nem feledkezem meg a szexis dologról sem, pár nem fehérnemût veszek, hanem valami egészen mást, de meglepetés lesz estére, ha minden úgy alakul, ahogy tervezem. Nem sokkal utánuk érkezem a házhoz, a bestiám éppen a garázsajtót zárja. Alighogy végez már lép is hozzám és végre kapok egy olyan csókot, amit mostanáig hiányoltam. Ebben végre van szenvedély, kis vadság, ahogy kell.

- Valaki, de megvadult mióta nem láttam – markolok a fenekére és még közelebb húzom.

- Csak a látványod teszi. Legszívesebben már most eléd térdelnék – susogja a fülembe. – A számba venném azt a hatalmas farkad és addig szopnám, ami nem érzem a számba robbanni az ízedet, Devon.

- Arra bizony nem kerülne sor – reagálok. – Beléd élveznék, miután a hangod is elment a sikoltozástól – mondom rekedtes hangon.

- Felizgultam – kapaszkodik belém.

- Te kezdted – hajolok a füléhez. – Vacsora után átmegyünk hozzám. Marcell addig marad a fiúkkal – búgom, õ meg felnyög.

- Iszonyatosan akarlak már. Egész nap csak ezen járt az eszem – csókol az államra.

- Akkor majd a vacsi után kiéled magad. Most segíts, te kis vadmacska és pakoljunk ki a kocsiból. Addigra hátha mindkettõnk érdeklõdése alábbhagy kissé – sóhajtok, mivel nekem is áll az a bizonyos a nacimban.

Mire behordjuk a cuccokat a konyhába, tényleg lanyhul kicsit a libidónk, bár csak a gyerekekkel való társasozás közben lohad le teljesen. Kész szerencse, hogy nem kell magyarázkodnom a srácoknak, hogy miért van dudor a nacimon, fõleg, hogy a merevedésembõl adódó koncentráció hiánynak hála, simán levernek a társasban. Amíg a törpe terroristák új társast keresnek, amiben jól megverhetnek, belopakodom Marcell nyomában a bestiámhoz, hogy elkapjam valami sugdolózás végét.

- Mi a helyzet? – kérdezem azonnal.

- Ja, semmi. Csak… - hajol közelebb hozzám -, hála Marcellnek, vacsi után a tiéd vagyok – nyal bele a fülembe, aztán visszamegy a kajához, mintha mi sem történt volna.

Ennyit a lohadásról. Még soha senki nem volt képes rá, hogy ennyivel felizgasson, de most ott tartok, hogy Joy bármit csinál, aminek csak kis köze is van a szexhez, megvadulok tõle. Ez van, ha… Na, mikor? Ha menthetetlenül kezdesz odalenni valakiért, mint én a bestiámért. Sóhajtva kimegyek a nappaliba a srácokhoz, hogy még vagy kétszer megverjenek a játékban vacsora elõtt. Vacsora közben szóhoz sem jutunk Joyjal, mert a srácok Marcellt nyúzzák, faggatják és bombázzák a terveikkel, az ezernyi játékkal, amit majd játszani fognak együtt. Marcell nyugodtan válaszol mindenre, nem akad fenn semmin sem. Tényleg fõnyeremény a srác. Vacsora után még azt is bevállalja, hogy elmosogat a srácokkal, akik mindenféle alkudozás nélkül belemennek ebbe, így nekem meg Joynak csupán annyi a feladatunk, hogy elköszönjünk, és a bestiám összepakoljon magának pár cuccot.

- Marcell tökéletes a fiúk mellé – simít a combomra a kocsiban Joy.

- Igen, tudom, hogy az – mosolygok. – Türelmes és kedves.

- És a fiúk már most imádják – bólogat. – És én is.

- Azért ne vidd túlzásba – közlöm komolyan.

- Tudod, tetszik, amikor féltékeny vagy – csillannak fel a szemei.

- Valóban? És miért? – pillantok rá kíváncsian.

- Mert olyankor mindig sokkal birtoklóbbá válsz, és azt imádom – feleli egyenesen.

- Nem vagyok elég birtokló bestiám? – kuncogok.

- De, csak olyankor jobban – jön kicsit zavarba.

Hát ezen ne múljon, tudok ennél is birtoklóbb lenni, majd megmutatom neki, ha ez a szíve vágya. El sem tudja képzelni, milyen követelõzõ és birtokló tudok lenni. Eddig visszafogtam magam, nem akartam sok lenni, de a jelek szerint mostmár egyáltalán nincs szükség ilyesmire, teljesen önmagam adhatom, fõleg, hogy õ is ezt szeretné. Kíváncsi vagyok, bejönnek-e neki a vadabb, keményebb dolgok. Amikor kibilincseltem a korláthoz, azt élvezte, talán ki kéne próbálni, hogy mi fér még bele nála.

- Mit tervezel, Devon? – kérdezi.

- Honnan veszed, hogy tervezek valamit, bestiám?

- Csillog a szemed és vigyorogsz, pont úgy, mint, aki tervez valamit – osztja meg velem a következtetéseit.

- Vagy egyszerûen csak örülök, hogy kettesben vagyok veled – mosolygok.

Nem gyõzöm meg, látszik az arcán, de nem bánja. Tudja, hogy tervezek valamit, de csak az izgalmat és kíváncsiságot látom rajta. Magam is imádom ezt a folytonos izzást, ami kettõnk közt van, és azon vagyok, hogy minél tovább megmaradjon, és egyre izzóbb legyen, mert hosszú távra tervezek vele, nagyon hosszú távra.

Miután kiszállunk a kocsiból, megpaskolom a fenekét és beterelem a házba. Persze azonnal csörögni kezd a telefonom. Annyira tudják az emberek, miként kell idõzíteni, de komolyan.

- Menj fel a hálóba bestiám – csókolok a nyakába. – Azonnal megyek én is.

- Oké, de ne várass sokáig, még a végén nélküled látok neki – pillant rám kacéran, aztán felmegy, de olyan csípõriszával, amitõl lemegyek az agyamról.

Felveszem a telefont és nagyjából öt perc alatt lerendezem a hívó felet, nincs most kedvem senkivel beszélgetni, a bestiámmal akarok lenni és kész. Utálom, amikor ebben zavarnak meg, és egyre kevésbé van türelmem hozzájuk. Szeretném, ha az életemnek lenne végre egy szegmense, ami csak az enyém. Szeretném, ha senki nem zavarna, amikor hazaérek és becsukom magam után a házam ajtaját. Egyre nagyobb az igényem a hagyományos magánéletre, mióta Joyjal komolyra fordultak a dolgaink. Ideje, hogy ezt az embereim is megértsék végre, meg azt is, hogy mindenféle piszlicsáré szarsággal ne hozzám szaladjanak, hanem oldják meg egyedül. Nem azért vannak, hogy mindent én csináljak meg helyettük. Nem is viszem fel a telefonom az emeletre, lent hagyom a nappaliban, mára eleget buzeráltak már. Minden bosszúságom elmúlik, amikor a hálómba belépve az ágyamon heverészõ meztelen Joyt pillantom meg. A lámpa fénye végigfut a háta finom vonalán, a keskeny csípõjén, majd aranyló fénnyel vonja be a feszes, formás fenekét.

- A nap fénypontja – bújok ki a felsõmbõl az ágy felé sétálva.

- Helyes! Bókolj csak – pillant rám a válla felett. – Megvárattál, ez a legkevesebb.

- Csak pár perc volt – szabadulok meg a nadrágomtól.

- Többnek tûnt – közli mosolyogva, ahogy felmászom hozzá az ágyra.

- Ma nagyon telhetetlen vagy bestiám – fordítom a hátára. – Mondd csak szépségem, mit szólnál, ha ma valami vadabb dolgot mutatnék neked?

- Benne vagyok – mosolyog rám csillogó szemekkel.

- Még nem is tudod, mit akarok mutatni – kuncogok.

- De azt igen, hogy élvezni fogom – simít a mellkasomra.

Tetszik, hogy ennyire bízik bennem, hogy nem kell könyörögnöm, ha valami újat szeretnék. A csajos szoknyát is felvette, szóval szerintem a többivel sem lesz baja. Nem kell megígérnem, hogy valóban élvezni fogja, mert úgyis úgy lesz. Ha õ nem élvezi, akkor semmi értelme nincs az egésznek.

- Maradj itt szépen – csókolok az ajkára és magára hagyom egy idõre.

Kicsivel késõbb egy szépen megmunkált rózsafa dobozzal térek vissza a hálóba. Elég nagy, sok minden van benne. Kíváncsian figyeli, amikor kinyitom és kiveszek belõle egy szegecsekkel kirakott bõr nyakpántot, amihez egy rövidebb lánc tartozik. Nem tiltakozik, amikor felcsatolom a nyakába, a szemei szinte feketék a vágytól, elég ránézni, hogy elvessz bennük. A csuklóit vastag, bõrrel bevont bilincsekkel fogom egymáshoz, akárcsak a lábait. A különbség annyi, hogy a lábain lévõ bilincsek közt van egy rövid lánc, hogy valamennyire mozgathassa õket, a kezeinek nem adatik meg ez a szabadság. A feje fölé emelem a kezeit és az ágytámlán lévõ kampóra akasztom, hogy ne tudjon ficánkolni.

- Azt mondtad, nem birtokollak eléggé – húzom a lánccal magamhoz a fejét -, pedig, ha tudnád, hogy szívem szerint az ágyamhoz bilincselnélek, mint most, és ki sem engednélek, nem mondanál ilyet. Utálom, hogy mások is szemet vethetnek rád, miközben te az enyém vagy – csókolom meg birtoklóan, úgy, hogy levegõt sem kap tõlem. – Azt javaslom, hogy ezt soha ne felejts el! – nézek mélyen a szemébe.

- Devon! – nyögi izgatottan.

- Úgy látom, ma igazán rossz fiú vagy – csúsztatom a kezem a lába közé a nyilvánvaló izgalmára.

- Dehogy – nyög újra.

- Nagyon nem értünk egyet bestia – simogatom a farkát, de most nem finoman, hanem határozottan, kicsit talán keményen.

Figyelem minden rezdülését, ahogy feszül a teste a vágytól, de ennyivel nem elégszem meg, elõveszem a délutáni meglepetést, egy kellemes illatú olajat. Lassan az ölére csorgatom, majd belemasszírozom a bõrébe, a következõ adagot a félgömbjei közé engedem, hogy utána ellazíthassam az ujjaimmal. Nagyon élvezem, ahogy tekereg a vágytól, ahogy követeli magának a gyönyört.

- Még mindig úgy véled, hogy nem vagy rossz fiú? – kínzom tovább lassan mozgatva az ujjaimat a lüktetõ popsijában.

- Nem… már nem… - zihálja. – Rossz… vagyok… nagyon rossz… - húzza fel a lábait, teljesen feltárva az isteni fenekét elõttem.

- Igen kicsim, nagyon rossz vagy – veszem a vállamra a lábait és fél kézzel tartom, miközben egy kemény mozdulattal belé hatolok.

A nyakpánt láncát húzva kezdek mozogni, gyorsan, keményen, egy pillanatra sem szakadva el a tekintetétõl, ami egyre ködösebbé válik a szenvedélytõl. Néhány perc után már képtelen vagyok visszafogni magam, bal oldalra engedem le a lábát a takaróra, fél kézzel megmarkolom a felül lévõ combját és veszett tempóval kezdek mozogni, most igazán olyan vagyok, mint egy ragadozó, aki elkapta és nem ereszti a prédáját. Én sem fogom elengedni Joyt, eszemben sincs megtenni, ahhoz túlságosan is… szeretem.

Egy pillanatra megdöbbent ez a felismerés, meg is állok a mozdulat közben és csak bámulom az arcát. Basszus, tényleg szerelmes vagyok belé, visszavonhatatlanul és szenvedélyesen. Nem csak a testét szeretem, hanem egész személyiségét, azt amilyen és olyannak amilyen. Sosem változtatnám meg, mert így a legjobb, mert így kavar fel minden rezdülésével.

- Devon… - pihegi. – Mi… történt?

- Te történtél – mosolygok rá.

A következõ pillanatban folytatom a mozgást, de most beleadom minden szenvedélyem, minden érzelmem, most, hogy már tudom, mit érzek. A testemen megfeszülnek az izmok, ahogy mohón birtokba veszem a testét. A legõsibb ösztön hajt, a birtoklás, hogy minden gondolatát, minden porcikáját én uraljam, hogy megjelöljem. Elõször a vállát harapom meg, hogy nyomot hagyjak, õ meg csak felnyög, mert a csípõm megállíthatatlanul mozog közben. A vállát harapom akkor is, amikor elélvezünk, de utána szusszanásnyi idõt sem hagyok neki, csak elhúzódom, egy pillanatra leakasztom a csuklóit, hogy hasra fordíthassam, aztán visszateszem, továbbra sem engedve, hogy mozogjon, vagy bármit tegyen. A lábairól viszont leveszem, hogy ne legyenek útban. Villámgyorsan hatolok belé újra, de nem mozdulok meg, csak rávágok a fenekére, de úgy, hogy vörös nyomot hagyok a fenekén. Az elsõnél még panaszosan felnyög, de a harmadik után már zihálva nyög és kinyomja a fenekét, mert tudja, hogy a rossz fiúknak büntetés jár. A végén már tiszta piros a feneke, de farka keményen himbálózik a lába közt, ahogy újra ráverek a formás kis seggére. Amikor már nem bírok uralkodni magamon, ránehezedem a testére, belepréselem az ágyba és a szó legszorosabb értelmében döngetni kezdem.

- Most már… elég birtokló vagyok bestiám? – morgok a fülébe.

- I…– kezdi, de hatalmas nyögésbe fullad az egész, de nekem ennyi is elég.

A lökéseim egyre keményebbek, egyre mélyebbre csúsznak, Joy meg csak zihál és nyög alattam. Az egész olyan, mintha a mennyországban lennék, vagy nagyon közel ahhoz. Olyan orgazmus feszíti ívbe a testem, amilyenben még nem volt részem, pedig Joyjal sok mindent átéltünk már, mióta együtt vagyunk.

- Vad… - motyogja.

- Igen? – simogatom az oldalát vigyorogva.

- Vad… állat – fejezi be másodjára.

- Ó, igen – mondom önelégülten. – Méghozzá elég nagy.

- Jól… mondod – szuszogja.

Sokáig fekszünk így, és még utána is nehezen szánom rá magam, hogy elváljak tõle. De nem akarom tovább bilincsben tartani, hát elengedem, de a nyakpántnál hezitálok.

- Olyan jól áll bestiám – mondom nevetve. – De tudom, nem alvásbarát – így leveszem róla.

- Imádod az ilyesmit igaz? – nyúlik el a takarón mosolyogva.

- Igen, veled pedig különösen – kacsintok rá, aztán elpakolom a bõrcuccokat és visszaviszem a helyükre.

- Sok ilyen játékod van? – húz magához, amikor visszamegyek mellé.

- Akad – simogatom a combját. – Majd egyszer megmutatom a játszószobámat és körülnézel.

- Játszószobád is van? – kíváncsiskodik.

- Igen – nevetek. – Buja cicáknak, mint te – csókolok a nyakába.

- El tudom képzelni – ejti hátra a fejét.

- És mondd csak, azt el tudod képzelni, hogy együtt éljünk? – kérdezem komolyan a szemeit nézve.

- Jó estét, Joy! Marcell Forester vagyok – nyújt kezet udvariasan a srác. – Nagyon örülök, hogy megismertelek.
- Én is örülök – viszonzom a gesztusát. Meglepõ kölyök. Mármint… csodálatos. Ha nem lenne Devon, lehet, hogy rá is moccannék, de most csak azt figyelem, hogy ahogyan beszél az valahogy furcsán kellemes. Mintha valaki valami bódító dalt énekelne pont olyan hangosan, hogy még halld az álmaidban, de az elalvásban ne zavarjon.
- Biztosan jól kijövünk majd egymással – mondja, majd a fiúkhoz indul. Eleinte izgulok, minden elsõ körös dadának nagyon nehéz a dolga. Alex és Chris elõszeretettel tesztelgetik a felvigyázóikat, ha lehetõségük adódik rá és éreznek egy gyengepontot, ki is csinálják, mire megegyezhetnék vele. De Marcell… percek alatt eléri, hogy a bizonytalankodás elillanjon és olyan lelkesedéssel mutogassák a játékaikat, ahogy Aurelionak sosem. Megdöbbentõ… és fõnyeremény.
- Na, mit gondolsz? – hajol hozzám Devon.
- Ez a fiú… úgy értem, nagyon ért a gyerekekhez. Chris és Alex még sosem kedveltek meg senkit ilyen rövid idõ alatt – dõlök neki megkönnyebbülve. Hatalmas kõ zuhant le a mellkasomról.
- Marcellt nem lehet nem kedvelni – mondja, és kapok egy csókot a nyakamba, de nekem megragad valami és rá is kérdezek.
- Ezt úgy érted, hogy õ meg te?
- Dehogyis. Sosem volt közöm hozzá.
- Akkor honnan ismered?
- Nekem dolgozott, de megsérült, így már nem tudtam alkalmazni tovább – válaszolja õszintén. – De erre a munkára tökéletesen alkalmas.
- Szóval tényleg nem volt közöd hozzá? – kérdezek rá még egyszer. Nem tudom, mennyire viselném el a fiaim közelében azt a férfit, akit elõttem valamikor Devon döngetett.
- Nem, nem volt. Ha érdekel, névre elmondom, kikkel jártam, nem titkolom el elõled.
- Bocsánat, úgy látszik, én is féltékeny vagyok – ölelem meg megkönnyebbülve. Hiszek neki.
- Csak nyugodtan, nagyon hízelgõ. – Kapok egy csókot, egy nagyon gyors csókot meg apró kezek próbálják a földszintrõl felhívni a gazdájukra a figyelmünket.
- Papa! Devon! Marcell azt mondta, õ fog ránk vigyázni holnaptól.
- Igen drágáim. Aureliónak sajnos el kellett utaznia, ezért valóban Marcell fog vigyázni rátok, ha nektek is megfelel.
- Persze papa, Marcell nagyon kedves és ért a játékokhoz – harsogják egyszerre. – Ha most eljönne velünk haza, akkor megmutathatnánk neki a szobánkat meg a házat, hogy holnap már ne kelljen! – lendülnek bele a kicsik.
- Azért engem nem cseréltek le igaz? – kérdezi Devon.
- Dehogy Devon! Nem cserélünk le… és papa sem…

Szeretettel eltelve nézem a kis jelenetet, amikor mellém lép Marcell.
- A fiaid imádják a fõnököt – mondja halkan, de mosolygós hangon.
- Na igen – sóhajtok fel. – És téged is. Tökéletesen ledöbbentettél – pillantok rá.
- Remélem, jó értelemben – húzódik a szája halvány mosolyra.
- Csakis abban – biztosítom én is mosolyogva. – Este eljöhetnél hozzánk. Mármint olyan fél óra és zárok. Összeütök egy gyors vacsit és közben megbeszélhetünk mindent. Már ha nincs programod.
- Nincs, és szívesen elfogadom – mondja kedvesen.
- Mirõl folyik a pletyi? – robban be William, aki épp a raktárban tett-vett, mert kerestetem vele egy festéket, de ahogy látom a kezében a dobozt, meg is találta. Természetesen rögtön kiszúrja az új srácot és elé lép. – Szia, Will vagyok, Joy munkatársa. Te meg egy pasihoz képest meglepõen dögös – vigyorog rá.
- William! – dörrenek rá, de Marcell láthatóan nem sértõdött meg, csak elpirul.
- Nem is tudtam, hogy ilyen csapatban is játszol – szól bele Devon.
- Játszok én bármelyikben, ahol ilyen a társaság – vigyorít továbbra is. Felsóhajtok.
- Jól van Casanova, irány és mosd meg az ollókat meg a fésûket, ne csapd a szelet az új dadusnak!
- Igen Will, õ a miénk! – lép Alex az ekkorra már vigyorgó Marcell elé és védelmezõen megöleli a lábát. Willel együtt mindannyian felkacagunk, de aztán a kis társaság megy a maga dolgára, én Devonhoz bújok és figyelem a csemetéimet, ahogy Marcellal szedik össze a játékokat és Willt, hogy lopva oda-odapillant.
- Nincs kedved megtenni nekem valamit? – kérdezem a vállam felett pillantva kedvesemre.
- Bármit – ölel meg szorosabban.
- Elmennél vásárolni? Én hazaviszem majd Marcellt és a srácokat és otthon talizunk.
- Vacsorát fõzöl? – kérdezi.
- Ha van idõd, akkor maradhatnál velünk – felelek.
- Oké. Írj egy listát és már megyek is. – Megfordulok, adok egy csókot és már lépek is a telefon mellé, ahol a jegyzettömb és a toll vár, bevetésre készen. Nem sok minden kell, csak valami könnyû salit dobok össze, szóval friss salit írok fel, csirkemellet, mozzarellát, egy üveg bort nekünk és egy üveg gyümilevet a srácoknak. Visszalépek, a kezébe nyomom a listát és libbennék a táskámhoz, de elkapja a kezem.
- Állom én – mondja. Egy pillanatra megfeszülök, de aztán eszembe jut, amit egyszer korábban mondott. Neki van pénze és szeretne nekünk kedveskedni néha. Így hát gyorsan le is engedek és közelebb hajolok.
- Akkor ha látsz valami szexiset, L-es a méretem – kacsintok rá. Ért õ, hogyne értené, kapom is a csókomat és már indul is.
- Devon! – kiabál utána Chris.
- Csak a boltba megyek – fordul vissza az ajtóból az említett, mire Chris nyugodtan pakolászik tovább, ahogyan én is.

Alig fél óra múlva már a garázsban szállunk ki a kocsiból. Szívesen beszélnék Marcellel mielõtt Devon ideér, de a fiúk esélyt sem adnak. Szegény srác még jóformán a kocsiban ül, de már rángatja a két kis ördögfióka, így csak sóhajtva tudomásul veszem, hogy majd akkor máskor. Már épp zárnám a garázsajtót, amikor megjelenik kocsival Devon. Ahogy meglátom kiszállni, a szívem nagyot dobban és elé lépek. Mielõtt kivehetné a csomagokat, a kocsinak nyomom és úgy csókolom meg, ahogy ma még biztosan nem, követelve, akarva. Azt hiszem, egyre biztosabb vagyok benne, hogy mit is érzek iránta… de ezt neki… kimondhatom? Nem riasztom el? Nem tudom. Kicsit félek és nem benne nem bízom, csak talán még korai.
- Valaki de megvadult mióta nem láttam – csúsztatja a tenyereit a fenekemre és még közelebb ránt.
- Csak a látványod teszi. Legszívesebben már most eléd térdelnék – hajolok a füléhez. – A számba venném azt a hatalmas farkadat és addig szopnám, amíg nem érzem a számba robbanni az ízedet, Devon.
- Arra biztosan nem kerülne sor – feleli, de kérdõ tekintetem látva folytatja. – Beléd élveznék, miután a hangod is elment a sok sikoltozástól – morranja.
- Felizgultam – nyöszörgök.
- Te kezdted – hajol a fülemhez. – Vacsora után átmegyünk hozzám. Marcell addig marad a fiúkkal – mondja, és nekem fel kell nyögnöm, annyira… hah…
- Iszonyatosan akarlak már. Egész nap csak ezen járt az eszem – csókolok az állára.
- Akkor majd a vacsi után kiéled magad. Most segíts, te kis vadmacska és pakoljunk ki a kocsiból. Addigra hátha mindkettõnknek alábbhagy az érdeklõdése – mondja, arra utalva, hogy bizony neki is felállt.

A napom a gyerekekkel igen mozgalmas, de nem bánom, olyan fáradtság ez, amit örömmel vállalok. Egészen más, mintha ki kéne vernem a szart valakibõl, vagy fenyegetni kellene. Persze azzal nem áltatom magam, hogy a jövõben ilyenek lesznek a mindennapjaim. Vagyok, aki vagyok, nem fogok megváltozni. A kérdés az, Joy miként viseli majd, ha szembesül az életem árnyoldalával. Ha nem fogadja el, bajban leszünk, mivel én nem fogom elengedni, Joy az enyém, az én bestiám és kész. Szükségem van rá, ahogy neki rám, ez akkor sem fog változni, ha megtudja, hogy rossz fiú vagyok. És hiszem, hogy elég szoros már, ami kettõnk közt van, így nem kell aggódnom amiatt, hogy bármiért is megpróbálna elhagyni, fõleg, hogy a fiai is elfogadtak és megszerettek. Mi sem példázza ezt jobban, minthogy egész nap együtt voltunk és játszottunk, de mindig szót fogadtak, ha kértem valamit tõlük. Mint például most, amikor a játékokat pakoltatom el velük, hogy ne legyen kupi, mire Joy megjön. Amíg õk rendezkednek fent, lemegyek és megnézem, hogy Aurelio eltakarodott-e már. Legnagyobb örömömre a szobája üres, a holmija sehol. Remek, pontosan így gondoltam én is. Végre eltakarodott, eltûnt Joy és a fiúk életébõl is. Reméltem, hogy nem okoz gondot az akadékoskodásával, meg azzal, hogy esetleg bemószerol Joynál. De mindketten jobban jártunk így, én megúsztam egy kellemetlen magyarázkodást, õ meg egy alapos verést. Minden tökéletesen alakul. A következõ babysintért úgyis én választom ki. Az biztos, hogy nem fog Joynál lakni, ahogy más sem, maximum én, ha egyszer úgy döntünk, összeköltözünk. Fura, hogy egyáltalán felmerült bennem az összeköltözés gondolata, de Joy mellett sok olyasmit megtettem, amirõl nem gondoltam azelõtt, hogy egyszer majd megteszem. Csakhogy a bestiám mellett természetesnek tûnik minden ilyesmi, hát nem is akadok fent rajta, csupán néha elgondolkodom, miért is alakulhatott így. Oké, a válasz egyre nyilvánvalóbb, csak még kell egy kis idõ, hogy elfogadjam, amit érzek.

- Devon! – csimpaszkodik rám hirtelen Alex.

- Igen? – pillantok le rá.

- Focizzunk! Még nincs sötét – gyõzköd.

Nem tudok vitatkozni vele, aztán késõbb Chrisszel sem, mivel tényleg nincs sötét, vagyis focizunk, meg jól összekoszoljuk magunkat. Viszont azt készséggel elismerem, hogy a gyereknevelés is van olyan mozgalmas, mint egy jó kis edzés. Hálát adok a sötétedésnek, mert iszonyatosan elfáradok, mire sikerül õket beterelni a házba. Átöltöztetem õket, a ruhákat meg bepakolom a szennyesbe. Joy tuti boldog lesz a sok retkes ruha láttán, de hát a kinti mókázás már csak ilyen. Mire ezzel végzek, a kölykök vadászkutyaként vágtatnak ki az ajtón, ebbõl tudom, megjött a bestiám. Nem zavarom meg a meghitt üdvözlést, jó látni õket így együtt, és ha a fiúkról van szó, akkor képes vagyok türtõztetni magam és kivárni a soromat.

- Szia – mosolyog rá, de úgy, hogy legszívesebben rávetném magam.

Mosolyogva üdvözlöm én is, majd elveszem a nagy grilltálat, hogy a gyerekek nyugodtan tudjanak csimpaszkodni az apjukon.

- Papa mit hoztál? – nyúzzák a fiúk.

A sütit vinnék azonnal, de apa bekeményít és elzavarja õket kezet mosni, miután közli velük, hogy csak rendes vacsora után lesz süti evés.

- Hiányoztál – súgja megcsókolva. Az elején csak finoman ízlelgetjük egymást, de nekem ez nem elég, így hamar átváltunk szenvedélyesbe, amíg el nem húzódik, hogy azért mégse a gyerekek elõtt prezentáljuk az Illatos kertet. – Ha lefektettük õket, szeretnék beszélni veled – leheli még az ajkaimra.

- Én nem csak beszélgetni – simogatom a fenekét.

- Abban is benne vagyok – mosolyog.

De még mennyire, hogy benne van. A hangulatos és élénk vacsorát könnyed hancúrral zárjuk a zuhany alatt. Egyre jobban imádom a fürdõben csinálni vele, imádom, ahogy a vízcseppek csillognak, végigfolynak a testén. De még jobban imádom lenyalogatni róla a vízcseppeket, és figyelembe véve, hogy az egész testét beborítják, a nyelvem elõbb-utóbb mindenhová elér. Ez a pláne az egészben. Persze egészen más lenne, ha kettesben lennénk az én házamban, akkor leteperném, és addig nyúznám, amíg mozdulni bír, de itt nála a finom szeretkezés oltárán áldozzuk fel a testünket. Nem tagadom, Joyjal ezt is nagyon élvezem, ahogy a szeretkezés utáni összebújást is. Átnézzük az árajánlatot, amit a vállalkozó tett neki a felújításra.

- Korrektnek tûnik az árajánlat – mérlegelem a látottakat.

- Nem tûnt ott sem rossznak, gyorsan megértette, hogy mit akarok. És így mindennel együtt csak három hétig kell zárva tartanom. Ez sem utolsó szempont. A másik cég, akikkel mailben vettem fel a kapcsolatot, egy hónapot mondtak alaphangon.

- Az sok – rázom a fejem. – Akkor holnap felhívod és visszajelzel, hogy jó lesz, igaz? – érdeklõdöm.

- Aham. Meg képzeld – sóhajtja elvéve a laptopot, majd kikapcsolja és leteszi a földre. – Aurelio zárás elõtt felkeresett.

- Azt észrevettem, hogy eltûnt, de azt hittem, vásárolni, vagy valami.

- Mondott neked valamit? – kíváncsiskodik.

- Csak köszönt, meg fel akart menni a fiúkhoz, de kértem, hogy ne tegye. És még annyit mondtam neki, hogy nem kellett volna ez a reggeli akció, de nem veszekedtünk.

- Lelépett – közli. – Már a nagytáskájával jött be. Elköltözött, amíg te az emeleten voltál a srácokkal, õ összepakolt és köszönés nélkül lépett le. Nem tudom mi lesz – mondja szomorkásan.

- Baj az biztos nem – ölelem magamhoz. – Holnap be kell mennem dolgozni, a többit majd lerendezzük – nyugtatom.

- Hát, holnap bejönnek velem a szalonba, aztán gõzerõvel dadust keresünk.

- Aki nem költözik be – mondom azonnal.

- Aki nem költözik be – adja meg magát, miután jót nevetett.

Elismerem, féltékeny vagyok, hogy mocskosul utálom még a gondolatát is, hogy valami idegen lakjon a bestiámnál, aki esetleg még hímnemû is. Ez a gondolat annyira felpörget, hogy még jó alaposan megdolgozom a kicsikémet, igaz, csak a kezemmel és a számmal, de nincs oka panaszra.

Ébredés után még egy kávéra van idõm, aztán mennem kell, mert Travistõl több üzenet is jött, hogy helyzet van. Már nem hívogat mindennel, csak akkor, ha tényleg nagyon nagy gáz van. A múltkori verés azért helyre tette a dolgokat, tudja, hol a helye, hogy mit várok tõle, végre úgy végzi a munkáját, ahogy azt elvárom tõle és a barátságunk is kezd helyrejönni. És az sem elhanyagolható szempont, hogy végre van valakije, igaz, még nem mutatta be, de nekem úgyis csak az számít, hogy valaki végre kielégíti és megnyugtatja, így nem lengi körül az a folyamatos feszültség, ami az utóbbi idõben.

- Mi a helyzet? – huppanok be mellé a kocsiba.

- Az egyik lányt megkéselte egy beszívott vendég – mondja tárgyilagosan hûvösen. – Túléli, nem voltak mélyek a szúrások. Viszont dolgozni már nem fog többet. Most a dokinknál van, ott gondoskodnak róla.

- Rendben. A többit majd intézzük, ha helyrejött – bólintok. – Most pedig mi gondoskodunk a vendégrõl. Aztán elmegyünk Marcellhez.

- Marcellhez? – vonja fel a szemöldökét. – Újra melózni fog? Nem azt mondta a doki, hogy nem kurválkodhat tovább, hacsak nem akar egy-két éven belül pelenkát hordani?

- Nem kurválkodni fog, hanem Joy fiaira vigyázni – közlöm.

- De pont egy volt prosti?

- Igen. Az a fiú egy kincs volt, amíg melózott és nem kényszerbõl csinálta. Én pedig nem vigyáztam rá megfelelõen, azért sérült meg olyan csúnyán, így tartozom neki. És úgy tudom, anyagi gondjai is vannak.

- De hát rengeteg pénzt adtál neki, amikor „visszavonult” – értetlenkedik.

- Így van – bólintok. – Csakhogy ki kellett fizetnie a szülei tartozását, így nem sok maradt neki belõle. Bár, ha szól, akkor kifizetem azt is. Mindegy is. A lényeg, hogy tökéletes lesz Chris és Alex mellé.

- Az biztos. Nagyon kedves és türelmes, Carmen lányára is szokott vigyázni, amikor anyuci dolgozik. A kiscsaj imádja – erõsít meg Travis abban, amit magam is gondoltam. – Figyelj! – kezdi. – Hétvégén bemutatnám a fiúmat… mármint, ha ráértek Joyjal…

- Persze, megbeszélem vele – mosolygok rá. – De ha õ nem ér rá, én akkor is szeretném megismerni – veregetem meg a vállát.

- Akkor jól van – engedi le a vállát, ebbõl tudom, hogy feszült volt a dolog miatt.

A magánéleti dolgokat félretesszük ezután és a munkával foglalkozunk. Alaposan megdolgozzuk a vendéget, kicsit le is nyúzom az öklömet, de nem érdekel, megérdemli a rohadék, amit kap. Mielõtt Marcellhez megyünk még utasítást adok egy csomó kamera felszerelésére, meg arra, hogy minden vendéget kutassanak át a jövõben. Nem szeretnék naponta ilyen híreket kapni, mint a mai, azt pedig még kevésbé, hogy híre menjen, nem tudom megvédeni a dolgozóimat. Ezzel annyira sikerül eltölteni a napot, hogy csak kora délután jutok el Marcellhez.

- Fõnök! – enged be mosolyogva. Még mindig így szólít, pedig már nem dolgozik nekem.

- Hello, Marcell! – sétálok be hozzá. – Nem zavarlak?

- Dehogy. Te sosem zavarsz – biztosít róla.

- Szörnyû ez a lakás – közlöm vele.

- Igen, de csak erre futja – vonja meg a vállát és a konyhába megy kávét csinálni.

Csendben figyelem, ahogy tálcára pakolja a csészéket, a cukrot, a tejszínt, majd a friss, forró kávét is. Gyönyörû fiú, de nem pusztán emiatt volt népszerû a vendégek körében, manapság már kevés, ha valaki csak szép meg jó teste van, több kell, valami, amitõl különleges. Marcellben azt imádta, imádja mindenki, hogy megértõ, kedves és nagyon türelmes. Annyira, ami számomra már kiborító.

- Pont emiatt jöttem – fogom a kezembe a csészét. – Munkát ajánlok neked.

- Elfogadom – vágja rá azonnal.

- Nem is tudod, mit akarok ajánlani.

- Nem baj, bármilyen munkát elvégzek, csak ne kelljen itthon ülnöm meg a csótányokat számolgatni, vagy a számlákat nézegetni, amiket a jövõ hónapban már nem tudok kifizetni – mondja halkan.

- Rendben. A pasim ikerfiaira kell vigyáznod – közlöm. – Egész napos meló, mivel Joy sokat dolgozik. Tanulni kell velük és sokat játszani. Menni fog?

- Persze, nagyon szeretem a gyerekeket – bólogat mosolyogva. – Mikor kezdek?

- Most – állok fel. – Elõször is keresünk neked egy másik lakást ehelyett a putri helyett, aztán bemutatlak Joynak meg a fiúknak. Holnaptól pedig vigyázol rájuk.

Nem szól semmit, csak összeszedi a cuccait és jön utánam. Két órán belül megvan a lakás is, ahová átköltöztetik a cuccait, amíg elviszem Joyhoz bemutatni. Kellemes kis lakása lesz, kényelmesen fenn tudja tartani a keresetébõl, mert jól meg fogom fizetni, ahogy azelõtt is. 

Joyhoz már én viszem el Marcellt, a költöztetést Travis rendezi addig, amíg mi családlátogatás tartunk. Joynak már szóltam, hogy hozom bemutatni az új dadust, szóval neki nem lesz meglepetés a dolog, leszámítva Marcell külsejét. Tuti nem számít egy fiatal, magas, karcsú, aranyszõke, zöldszemû fiúra, aki szebb, mint a legtöbb nõ, aki a világban szaladgál. Nagyon kíváncsi vagyok az arcára, meg arra is, hogy a fiúk, hogyan fogadják majd. Leparkolom a szalon elõtt a kocsit és bekísérem Marcellt. Joy csókkal fogad, aztán már Marcellt figyeli.

- Joy, õ itt az új dadusotok – jelentem be.

A bestiám azonnal akcióba lendül, alaposan megnézi magának Marcellt, de kb. úgy, mintha át akarna látni rajta.

- Hello. Joy Heller vagyok, õk a sarokban az ikreim, Alex és Chris – mutatkozik be a mustra végén.

- Jó estét, Joy! Marcell Forester vagyok – nyújt kezet udvariasan. – Nagyon örülök, hogy megismertelek.

- Én is örülök – rázza meg a kezét Joy, de látszik, hogy a szöszi dadus kellemes, megnyugtató hangja máris hatással van rá.

- Biztosan jól kijövünk majd egymással – biztosítja Marcell, aztán elhúzza a kezét és odamegy a fiúkhoz, hogy megismerkedjen velük.

A következõ percek elõtt döbbenten állok magam is, pedig ismerem a fiút és nem tegnap óta, de az még engem is meglep, hogy két perc alatt az ujja köré csavarja a két fiút, akik határtalan lelkesedéssel mutogatják meg neki a játékaikat.

- Na, mit gondolsz? – ölelem magamhoz Joyt.

- Ez a fiú… úgy értem, nagyon ért a gyerekekhez – dõl a mellkasomnak. – Chris és Alex még sosem kedveltek meg senkit ilyen rövid idõ alatt.

- Marcellt nem lehet nem kedvelni – csókolok a nyakába.

- Ezt úgy érted, hogy õ meg te? – kérdezi kicsit megfeszülve.

- Dehogyis. Sosem volt közöm hozzá – biztosítom róla.

- Akkor honnan ismered? – faggat.

- Nekem dolgozott, de megsérült, így már nem tudtam alkalmazni tovább – felelem az igazat, arra nem kell kitérnem, milyen munkát végzett. – De erre a munkára tökéletesen alkalmas.

- Szóval tényleg nem volt közöd hozzá? – fordul felém.

- Nem, nem volt – nézek a szemébe. – Ha érdekel, névre elmondom, kikkel jártam, nem titkolom el elõled.

- Bocsánat, úgy látszik, én is féltékeny vagyok – bújik hozzám.

- Csak nyugodtan, nagyon hízelgõ – csókolom meg vigyorogva.

Jobban nem merülhetünk bele, mert négy kis kéz kezdi rángatni a nadrágunkat.

- Papa! Devon! – kezdenek rá a gyerekek. – Marcell azt mondta, õ fog ránk vigyázni holnaptól.

- Igen drágáim – guggol le hozzájuk Devon. – Aureliónak sajnos el kellett utaznia, ezért valóban Marcell fog vigyázni rátok, ha nektek is megfelel.

- Persze papa, Marcell nagyon kedves és ért a játékokhoz – mosolyognak. – Ha most eljönne velünk haza, akkor megmutathatnánk neki a szobánkat meg a házat, hogy holnap már ne kelljen! – érvelnek a kölykök, amivel újfent lenyûgöznek.

- Azért engem nem cseréltek le igaz? – kérdezek rá mosolyogva.

- Dehogy Devon – lépnek oda hozzám és megölelgetnek. – Nem cserélünk le… és papa sem…

Az ölelésük, a szavaik… A szívem valahogy furán lüktet tõlük, kicsit szorít, szúr, aztán nagyon kellemessé válik, szinte simogatóvá. Olyan, mintha újra lenne családom…

- Megoldom, oké? – néz rám mosolyogva, és valahogy meg is nyugtat. – Telefonálok párat.
- Az nagyon jó lenne.
- Talán fontolóra vehetnéd, hogy lecseréld Aureliót – mondja, de úgy nézek rá, mint aki nem akarja elhinni, amit mond. – Ne nézz így, Joy! Most nem csupán azért mondom ezt, mert az elejétõl fogva nem kedvelem a pasit.
- Aurelio a barátom, itt lakik – mondom ki a nyilvánvalót. Mégis mit vár? Pakoljam össze és tegyem ki?
- Errõl is elmondtam a véleményem már egyszer. Tudom, hogy kedveled, de nézzük a nyilvánvaló tényeket.
- És szerinted mik a nyilvánvaló tények, Devon? – nézek rá. Nem vagyok ideges, egyszerûen csak érdekel, hogy mit tud felhozni Aurelio ellen a nyilvánvalón kívül, hogy féltékeny rá.
- Az egyik például az, hogy a felettébb megbízható „barátod” egyedül hagyta a gyerekeidet. A másik egyértelmû tény, hogy errõl csak három órával a lelépése után értesített téged. – Jó, ez tény... – Akarsz még egy harmadik nyilvánvaló tényt is hallani?
- Ne kímélj – sóhajtja.
- A harmadik nyilvánvaló tény pedig az, hogy 99%-os valószínûséggel hazudott azzal kapcsolatban, hová is ment valójában – mondja, de most már kicsit nem is tudom. Tény, hogy hibázott, de azért ezt így rásütni, hogy hazudik…
- Nem túlzol egy kicsit, Devon?
- Nem. Nem hiszem, hogy tévedek ezzel kapcsolatban. Ha nálam valami gáz van, és emiatt nem tudok találkozni veled, akkor azonnal szólok, ahogy eddig is tettem, nem három órával késõbb. És én nem a gyerekek pesztonkája vagyok!
- Oké! Belátom, hogy van igazság abban, amint mondasz.
- De nem fogod elküldeni Aureliót – jelenti ki, én meg csak sóhajtok egyet. Hát így hirtelen…
- Majd gondolkodom rajta – ígérem meg neki. Bár szerintem mindketten tudjuk, hogy a mostani hiba ellenére sem fogom csak úgy kidobni. Most mégis hogy tehetném meg? Én ajánlottam fel, hogy éljen velünk, erre fogjam és dobjam ki?
- Jól van. Készülj a tárgyalásra, ma vigyázok én a fiúkra, közben pedig keresek egy megbízható babysintért, ha mégis lecserélnéd a mostanit. Jó lesz így?
- Komolyan vigyázni akarsz rájuk? Nincs melód? – kérdezek vissza meglepetten.
- Azért vannak az embereim, hogy ilyenkor megcsinálják, amit nekem kellene. A fiúkkal eddig is jól kijöttünk, és valakinek úgyis maradni kéne, amíg megjön a helyettes babysitter. Akkor meg egyszerûbb, ha én vigyázok rájuk.

Egy csók után folytatom a reggeli elõkészítését, aztán a fiúk is betoppannak. Azonnal betámadják Devont és én már most látom, hogy mire hazaérek egy boldog, de a végletekig kimerült Devon fog itthon várni. De csak elmosolyodom. Tudom, hogy õ is élvezni fogja és szeretem, amikor a család részeként viselkedik. Mert én imádom, hogy a családom része és ez tény, tagadni is felesleges. Egyre fontosabb nekem, egyre jobban kötõdöm hozzá, egyre inkább akarom, hogy a részünk legyen. Bár ettõl még a fiúknak el kell mondanom, hogy mi lesz…

- Fiúk, apának el kell mennie egy tárgyalásra, ezért Devon vigyáz majd rátok, amíg nem leszek itt.
- Jaj, de jó! – sikkantja hatalmas vigyorral Alex. – Annyi játék van, amivel még nem játszott Devon.
- Igen, majd mi mindent megmutatunk neki – egyezik bele Chris.  
- Azért ne készítsétek ki nagyon – kérem õket mosolyogva, de már nem igazán van idõm rájuk, gyors készülés után indulnom is kell.

Will a szalonban vár, megkértem, hogy legyen bent õ is. A kivitelezõ nem késik, idõben érkezik, így hamar el tudunk kezdeni tárgyalni. Megmutatom neki a terveket, a szomszéd helyiség kulcsát is elkérte korábban a tulajtól, hogy ha jönnek, meg tudjam mutatni. Bele is ment a tulaj szerencsére, azt mondta, még el is adja nekem potom áron, mert neki csak kiadás, nem hoz eleget sosem. A kivitelezõ meg meg van elégedve mindennel és megígéri, hogy még ma kapok árajánlatot e-mailben, részleteset. Ennek meg kifejezetten örülök is, hiszen akkor Devonnak is meg tudom mutatni. Bár tény, jobban örültem volna, ha õ is itt tud lenni.
- Na, mi a helyzet? – ül le mellém Will, amikor kettesben maradunk. Meglepve nézek rá. – Látom, hogy kattogsz valamin, és szerintem nem a bõvítés.
- Hát…. igen – mosolyodom el. – Tudod, tegnap este Devonnál voltam, aztán reggel hívott Aurelio, hogy három órája egyedül hagyta a fiúkat, mert el kellett mennie. – Megállok a mesélésben, mert látom, hogy Will kérdezne.
- Hogy hagyta õket egyedül? Mármint miért három órával késõbb szólt? – kérdezi.
- Passz. Most Devon van velük, de neki az a véleménye, hogy ki kellene tennem Aureliót és most nem tudom, hogy mit csináljak – sóhajtok fel. – Nem tehetem ki csak úgy…
- Én lehet, kitenném – jegyzi meg és kérdõ tekintetemre folytatja is. – Elsõsorban azért él veled, hogy a fiúkkal legyen. Ha nem tudja elvégezni, akkor csak a helyet foglalja. Nem? Mármint ha én nem tudnék hajat vágni, itt tartanál és fizetnél nekem? – néz rám.
-  De alapvetõen szereti a fiúkat…
- Én is. Mégsem mondom, hogy a dadájuk leszek, mert tudom, hogy nem tudom csinálni. És az, hogy a pasid van most a srácokkal, elég egyértelmûen mutatja, hogy valami nem okés. Gondold át. Ismerek pár embert ha akarod.
Sóhajtok. Nem tudom, mit kellene tennem. Aurelio azért adta fel az albiját, hogy hozzám költözzön, ha most kiteszem, akkor nem leszek egy szemét rohadék? Eddig azt hittem valahol belül, hogy, bár igaza van Devonnak, elsõsorban csak féltékeny s szúrja a szemét egy másik férfi jelenléte. De most, hogy Will is azon a véleményen van, amin õ, azt hiszem, igazat kell adjak nekik. De csak így kitehetem Aureliót? Azt hiszem, meg kellene hallgatnom az õ verzióját is. Nem?

Délután még betévednek néhányan, akik látják, hogy ott vagyunk Willel, így a tervezett pakolás csúszik kicsit, de majdnem mindennel végzünk hatra. Ám amikor Will összeszedi a cuccát és lelép, én meg mennék már szintén, megjelenik Aurelio.
- Hát te? – kérdezem meglepve.
- Csak jöttem szólni, hogy ma másikállást találtam. – Nem néz a szemembe, így nem látja az enyhe pánikot, ami végigrohan rajtam. – Ezért mentem el. Dupla annyiért, mint nálad.
- Mikor mész? – kérdezem akadozó hangon,. Ez rosszabbkor nem is jöhetett volna. Holnapra tele a naptár, dada nincs, Devont nem nyüstölhetem még egy napig!
- Azonnal.
Bumm. Felnézek, de választ sem várva folytatja. – Voltam otthon, összepakoltam és leléptem.
- El sem köszöntél a fiaimtól? – nézek rá most kicsit dühösebben. Szeretik Aureliót…
- Csak nehezebb lett volna. Amíg a pároddal voltak, összeszedtem mindenemet. Úgyis csak ruháim voltam. – Hátrálni kezd. – Szóval… szia.
- Szia.
Nem tudok többet kinyögni. Egyszerûen… nem értem, hogy mi történt. Leülök egy székbe és gyorsan gondolkodom, hogy mi is van most tulajdonképpen. Azt hiszem, a mai nap után én kértem volna meg, hogy menjen el, de addig kerestem volna mást! Így most mit kezdek a srácokkal? Hah… na jó. Nem olyan nagy a baj, végülis velem is lehetnek itt a szalonban pár napig. A magántanár úgyis jelezte, hogy influenzás és pár napra kimarad. Akkor bejönnek ide, laptop, játékok, azokkal lekötik magukat, addig meg hátha találunk valakit Devonnal. Sóhajtva állok fel. Azt hiszem, nem olyan nagy a baj, csak… váratlan. Nem bírom a váratlan helyzeteket.

Hazatérés elõtt még felhívtam egy éttermet és gyorsan kértem elvitelre négy fõs grilltálat, amit mázlimra addig, amíg bemegyek egy cukrászdába pár sütiért és odaérek, el is készítenek. Így nem kell ma fõzni semmit. Mázli. Otthon beállok a garázsfeljáróra, majd késõbb a garázsba is, összeszedek mindent és elindulok befelé. Az ajtó kivágódik és megjelennek az én szépséges csemetéim, és rögtön megölelgetnek, ugranánk a az ölembe, de azt nem lehet most, ám ekkor megjelenik Devon. Valamiért, ahogy meglátom kilépni az ajtón, megdobban a szívem. Mármint persze, tudom miért. Már sejtem egy ideje…
- Szia – mosolygok rá. Mosolyogva köszönt, mellém lép és elvesti a grilltálas tálcát, majd elindulunk négyen befelé. Azt hiszem, ezt meg tudnám szokni. Mármint… itt van, vár, és fontos nekem. Nagyon. És egyre csak fontosabb.
- Papa, mit hoztál? – zsongnak körbe a fiúk azonnal, ahogy beérünk, és már bontogatnak is mindent. A grilltál is tetszik, de a süti a fav természetesen, így azonnal enni is akarnak. Amíg õk elmennek kezet mosni, én Devonhoz lépek.
- Hiányoztál – suttogom neki, és adok egy csókot. Lassút, finomat. Õ megöleli a derekam és magához ránt, a csók meg egyre vadabb lesz, de még idõben hajolok el, mielõtt betoppannak a fiúk. – Ha lefektettük õket beszélni szeretnék veled – suttogom még az ajkaira.
- Én nem csak beszélgetni – simít végig a fenekemen. Felnyögök.
- Abban is benne vagyok – mosolyodom el.

Az este nyugisan telik. A fiúk vacsi után fürdeni is alig akarnak, de természetesen végigcsacsogják az estét és a pancsit is, amit én csinálok, Devon pedig pihen, nehéz lehetett a napja az biztos. Hamar végzek, a fektetés is alig tíz perc, a mese elsõ bekezdésén elalszanak, így egy-egy puszi után megyek is a hálómba. Devon egy alsóban fekszik az ágyon.
- Megyek zuhanyozni – pillantok rá kacéran.
- Segítsek talán? – vonja fel a szemöldökét.
- Kielégülten felszabadultabban tudok beszélgetni – jelentem ki, mire kuncogni kezd, de követ a fürdõbe, ahol egész kellemes perceket okozunk egymásnak. Ismerõs ritmusban hatol a testembe, lassan, tágíts után is finoman, aztn vörösre csókolja a nyakam. Imádom…

Már a hálóban, alsóban fekszek a karjaiban, az õ ölében a laptop és a mailjeimet bújjuk.
- Korrektnek tûnik az árajánlat – mondja hümmögve.
- Nem tûnt ott sem rossznak, gyorsan megértette a faszi, hogy mit akarok. És így mindennel együtt csak három hétig kell zárva tartanom. Ez sem utolsó szempont. A másik cég, akikkel mailben vettem fel a kapcsolatot, egy hónapot mondtak alaphangon.
- Az sok – ért velem egyet. – Akkor holnap felhívod s visszajelzel, hogy jó lesz, igaz? – kérdezi.
- Ahham. Meg képzeld… - sóhajtok fel és leteszem az út közben kikapcsolt lapit a földre. – Aurelio zárás elõtt felkeresett.
- Hm, azt észrevettem, hogy eltûnt, de azt hittem, vásárolni vagy valami.
- Mondott neked valamit? – kérdezem.
- Csak köszönt, meg mondta, hogy felmegy a fiúkhoz, de kértem, hogy inkább ne. Annyit mondtam neki, hogy nem kellett volna ez a reggeli akció. De nem veszekedtünk.
- Lelépett – mondom. – Már a nagytáskájával jött be. Elköltözött, amíg te az emeleten voltál a srácokkal, õ összepakolt és köszönés nélkül lépett le. – Felsóhajtok. – Nem tudom, mi lesz.
- Baj az biztos nem – ölel meg szorosan. – Holnap be kell mennem dolgozni, de a többit majd lerendezzük – biztat.
- Hát, holnap bejönnek velem a szalonba, aztán gõzerõvel kezdünk keresni egy dadust.
- Aki nem költözik be. – Felnevetek a hangján. Nem tudom, hogy sértett vagy féltékeny, de édes.
- Aki nem költözik be – egyezek bele.

Másnap reggel kipihenten kelek, pedig nem aludtunk sokat, hiszen még az ágyban is játszottunk egy kicsit, bár igaz, ott nem volt konkrét szex, csak kezek és ajkak. De jó volt.
A fiúk felpörögnek ahogy megtudják, hogy velem lesznek a boltban, így reggeli után azonnal megyünk is, Devon pedig haza. Megígéri, hogy felhív, és csók után megyünk is, hiszen Will így is a bolt elõtt vár már minket. Nyitok, beszélgetünk, a fiúk meg rögtön lerohanják az egyik sarkat, ahol várakozni szoktak az ügyfelek, oda pakolnak ki mindent, és fáradhatatlanul szórakoztatnak minket. Ebédre rendelek, aztán meg Devon hív, hogy talált valakit és zárásra hozza is bemutatni. Itt már én pörgök fel, de szerencsére a munkáimat nem sietem el, így mindenkinek siker a legjobbat kihozni a hajából. Will, amikor épp nincs rá szükségem, a fiúkkal játszik, akik idõrõl idõre lerohannak engem, a vendégeket, mikor kit szúrnak ki, de senkit nem zavarnak láthatóan, így vidáman, de pörgõsen telik a nap.

Will már lelépett, én még várom Devont, közben a fiúk pakolnak épp össze. Ekkor nyílik az ajtó, és belép egy szöszi, húszas éveiben járó, igencsak szép, de láthatóan teljesen passzív fiúcska. Mögötte Devon, akihez lépek is oda, hogy adjak egy csókot, majd a srácra nézek.
- Joy, õ itt az új dadusotok – mutat rá. Felvont szemöldökkel nézek végig a srácon, aki hamarabb beillene hostnak, de azért elé lépek.
- Helló. Joy Heller vagyok, õk a sarokban az ikreim, Alex és Chris.

Van valami szexfilmes abban, amit csinálunk, ettõl persze még izgatóbb az egész. Egyszer majd ráveszem, hogy felvegyük videóra, amikor hancúrozunk. Vadító volna újra és újra megnézni utána. Kíváncsi vagyok, kívülrõl nézve is olyan dögösek vagyunk-e, mint amilyenek érzem magunkat. Szerintem nagyon is. Joy nem is lehet nem dögös, nekem meg sosem voltak önértékelési gondjaim. Végeredmény tehát? Veszettül dögösek vagyunk mindketten. Ennek legjobb példája a lábaim közt szorgoskodó szoknyás bestia, akitõl meg kell õrülni. Nem is bírom sokáig, a hajába markolva rántom fel magamhoz. Az õrület pedig folytatódik, amikor az ölembe ülve ringatózni kezd. A szoknya mindent takar, így nem látom az ölét, csak érzem, mit mûvel, de azt nagyon. Mivel Joy nem fogja vissza magát, vészesen közel kerülünk ahhoz, hogy a gatyánkba élvezzünk, hiába fogom a csípõjét, úgy is képes rosszalkodni, amit részemrõl kevéssé bánok, mondhatni, semennyire. Persze azt nem hagyom, hogy a fotelben érjen minket a gyönyört, az ölembe kapom, és szenvedélyes csókolózás közepette viszem az ágyig, majd ledobom a hûvös szaténra. Úgy mászom fel hozzá, mint egy ragadozó, aki szeretné kiélvezni, felfalni az elejtett prédát. Így is teszek, vetkõztetés közben célirányosan készítem elõ, hogy ne minél elõbb benne lehessek. Már csak a szoknyát kell levenni róla és célegyenesben vagyok, de nem engedi.

- Ne… a szoknya maradjon. Csak az alsót – mosolyog rám.

- Akkor helyezkedj el szépen – súgom, közben fordítom is, mert igencsak sürget a vágy.

Ügyes fiú, tudja, mire vágyom, feltérdelve már gömbölyíti is felém az isteni hátsóját, ahogy kell. Amint megfelelõ pozícióban van, már csúszom is befelé a forróságába, de nem hagyom kényeztetés nélkül máshol sem, csókolom a vállát, a lapockái közt és a tarkóját is. Imádom, ahogy a bõre felforrósodik az ajkaim, a nyelvem alatt.

- Félelmetesen szexi vagy – duruzsolom a fülébe.

Nem tud válaszolni, nem is kell, a nyögései mindent elmondanak helyette, én meg teljesen felizgulok ettõl. Érezhetõ ez abból is, hogy egyre vadabb és keményebb vagyok. Viszont rettentõen zavar, hogy nem látom az arcát, a vágytól ködös tekintetét, az elnyíló ajkait. Elhúzódom tõle és sebes mozdulattal a hátára gördítem, aztán már bújok is vissza oda, ahol a legjobb. A szoknyától továbbra sem látom az ölét, csupán azt, ahogy a lökéseimtõl hullámzik a farka a fekete anyag alatt. Mit mondjak? Kibaszott izgató. Ezt Joyjal is tudatom, ugyanis kis híján beledöngölöm az ágyba, olyan veszettül hajt a vágy, amit iránta érzek. A testem belefeszül a szexbe, minden izmom kirajzolódik a kemény tempótól, ahogy Joy testén is meg lehet tekinteni az izmokat. Mindketten verejtékben úszunk, lusta kis harmatcseppek gurulnak alá a testünkön, mutatva, milyen heves együttlét végéhez közeledünk. Egymást csókolva és utol minket a beteljesülés, de olyan erõvel, ami meglep mindkettõnket. Nem is tudunk megszólalni, õ csak piheg, én meg a nyakát, az arcát, a száját csókolgatom, majd mellé fekve magamhoz húzom.

- Hát ez… - kezdi Joy, aztán megakad. – Huh! – böki ki végül, amin kuncognom kell.

- Nem gondoltam, hogy ennyire évezni fogod az ilyesmit te is – cirógatom.

- Én azt élvezem, amivé ezt tesz téged – vigyorogja a hátamra döntve, hogy aztán megüljön, mint egy szilaj csõdört. – Pont ezért remélem, nem hitte, hogy végeztünk igazgató úr!

Nem, rohadtul nem gondoltam, hogy csak ennyi volt. Meg is mutatom, mennyire nem volt elég ez az egy menet. Ennek persze reggel megvan a böjtje. Na, nem nekem, Joynak.

- Rohadtul fáj a seggem és a csípõm – morogja az ágyban fekve, kitartóan kísérletezve a felkeléssel. – Nem utolsó sorban pedig, éhes vagyok – teszi még hozzá.

- Ha ennyire energikus vagy, akár folytathatjuk is – mosolygok rá provokatívan, de nem vevõ rá. – Vár a reggeli, gyere – hívom végül és igyekszem nem kuncogni a sziszegését hallgatva. – Bájosan romlott vagy így – jegyzem meg a konyhában.

- Mármint?

- Sehol semmi, csak egy szoknya, és alig tudsz menni a sok szextõl. Felizgatsz – szorítom a falhoz.

- Ne… nem bírok többet – nyögi.

- De nekem még nem volt elég – morgok önzõen.

- És ha leszoplak? – néz rám kérlelõn.

Hagyom magam meggyõzni a szopás tekintetében, de hiába hagyom, a végén felavatjuk a konyhaasztalt, az ételek meg a padlómat. Joy hibája, hogy ilyen szexis és buja, meg az is, hogy nem nagyon tud ellenkezni velem. Nem is szeretném, ha így tenne, maximum egy kis játék keretében, aminek a végén úgyis legyûröm a bestiámat.

A reggel nagyon kellemesen, mondhatni idillen telik. Túlságosan is. Ilyenkor szokott beütni valami szar, hogy ne legyen már olyan jó. Nos, ezúttal sincs ez másként, bár most nem az én készülékemben van a hiba, hanem Joyéban. Mire végez a tusolással, csörög a mobilja. Elõször nem is figyelek a beszélgetésre, nem áll szándékomban kihallgatni a csevejt, de az nem kerüli el a figyelmemet, amikor a bestiám konkrétan ordít, mielõtt kinyomja a telefont. Miután két percben tájékoztat arról, hogy Aurelio egyedül hagyta három órája a fiúkat, valami állítólagos családi probléma miatt, nálam is felmegy a pumpa, nem kicsit. Nem mutatom ki, éppen elég, hogy Joy tiszta ideg, nem akarok rátenni még én is egy lapáttal.

- Nyugi, tíz perc és otthon vagyunk – keresem a kulcsaimat.

Zuhanyozni nincs idõm, csak felkapok valami ruhát, hogy minél gyorsabban indulhassunk.

- És a tárgyalás? – kérdezi szomorúan Joy a kocsiban. – Olyan jónak tûnt az a cég.

- Felfogadunk egy pótdadát, ne izgulj – simítok a combjára, ezúttal mindenféle hátsó szándék nélkül, csupán megnyugtatásból.

Mindketten megnyugszunk, miután megbizonyosodunk róla, hogy a fiúknak semmi bajuk, ügyesen feltalálták magukat, amíg az apjukra vártak. Joy azért hosszan ölelgeti õket, hogy a fiúk is érezzék, nincs semmi baj. Kihasználom ezt az idõt arra, hogy letusoljak végre, mert az eléggé hiányzott. Joyt a konyhában találom, miután végeztem, reggelit komponál a srácoknak.

- Olyan ismerõsöd nincs, aki megbízható, fél tõled, de jó lenne a fiaim mellé? – érdeklõdik egy csók kíséretében.

Na, ez jó kérdés! Mit is mondhatnék erre? Sajnos csak olyan ismerõseim vannak drágám, akik simán összehajtogatnak bárkit, de gyereket akkor sem bíznék rájuk, ha le lennének kötözve lánccal. Nem hinném, hogy lenyûgözné a válaszom.

- Megoldom, oké? – mosolygok rá. – Telefonálok párat.

- Az nagyon jó lenne – biccent egyet.

- Talán fontolóra vehetnéd, hogy lecseréld Aureliót – jegyzem meg óvatosan. – Ne nézz így, Joy! Most nem csupán azért mondom ezt, mert az elejétõl fogva nem kedvelem a pasit.

- Aurelio a barátom, itt lakik – veszi a védelmébe azonnal, ahogy számítottam is rá.

- Errõl is elmondtam a véleményem már egyszer – vonok vállat. – Tudom, hogy kedveled, de nézzük a nyilvánvaló tényeket.

- És szerinted mik a nyilvánvaló tények, Devon? – fordul felém.

- Az egyik például az, hogy a felettébb megbízható „barátod” egyedül hagyta a gyerekeidet. A másik egyértelmû tény, hogy errõl csak három órával a lelépése után értesített téged – sorolom. – Akarsz még egy harmadik nyilvánvaló tényt is hallani? – firtatom.

- Ne kímélj – sóhajtja.

- A harmadik nyilvánvaló tény pedig az, hogy 99%-os valószínûséggel hazudott azzal kapcsolatban, hová is ment valójában – mondom tárgyilagosan.

- Nem túlzol egy kicsit, Devon?

- Nem. Nem hiszem, hogy tévedek ezzel kapcsolatban – közlöm magabiztosan. – Ha nálam valami gáz van, és emiatt nem tudok találkozni veled, akkor azonnal szólok, ahogy eddig is tettem, nem három órával késõbb. És én nem a gyerekek pesztonkája vagyok!

- Oké – emeli a kezét. – Belátom, hogy van igazság abban, amint mondasz.

- De nem fogod elküldeni Aureliót – vonom le a konklúziót.

- Majd gondolkodom rajta – ígéri.

- Jól van – hagyom rá, mivel nagy tétben fogadnék rá, hogy nem fog gondolkodni rajta egy pillanatot sem. – Készülj a tárgyalásra, ma vigyázok én a fiúkra, közben pedig keresek egy megbízható babysintért, ha mégis lecserélnéd a mostanit. Jó lesz így?

- Komolyan vigyázni akarsz rájuk? Nincs melód? – néz rám meglepetten.

- Azért vannak az embereim, hogy ilyenkor megcsinálják, amit nekem kellene. A fiúkkal eddig is jól kijöttünk, és valakinek úgyis maradni kéne, amíg megjön a helyettes babysitter. Akkor meg egyszerûbb, ha én vigyázok rájuk.

Válasz gyanánt egy igen heves csókot kapok, majd visszafordul a reggelihez, mielõtt valami pajzán gondolat jobban megfogalmazódna bennem és esetleg próbálkoznék is a megvalósításával. Igen, felmerül, annak dacára is, hogy a fiúk bármikor betoppanhatnak. Kívánom, és nem áll szándékomban ezt eltitkolni, már a srácok elõl sem sokáig. Szerintem lassan ideje, hogy megtudják, az apukájuk és én egy pár vagyunk. De nem akarom ezt egyedül eldönteni, majd egy alkalmasabb idõben megbeszélem Joyjal. Valamit mondanék a tárgyalással kapcsolatban a bestiámnak, csakhogy Chris és Alex megvalósítva a tökéletes idõzítést megérkezik a konyhába. A kezük tele van mindenféle játékkal, rajzzal és azonnal mesélni kezdenek róluk, semmit sem hagynak ki, mindenrõl véleményt kell mondanom nekem is. Csak akkor hagynak picit levegõhöz jutni, amikor Joy az asztalhoz parancsolja õket reggelizni.

- Fiúk – kezdi Joy -, apának el kell mennie egy tárgyalásra, ezért Devon vigyáz majd rátok, amíg nem leszek itt.

- Jaj, de jó! – vigyorog azonnal Alex. – Annyi játék van, amivel még nem játszott Devon.

- Igen, majd mi mindent megmutatunk neki – bólogat Chris is.

- Azért ne készítsétek ki nagyon – kéri még a bestiám, de mosolyog, szóval nyilvánvaló, hogy nem gondolja egészen komolyan a dolgot.

Gyakorlatilag már csak annyi idõm van Joyra, amíg elköszönök tõle, mert reggeli után a fiúk azonnal lecsapnak rám, komolyan véve az ígéretüket, hogy minden játékot megmutatnak nekem. És ezekkel a játékokkal játszanom is kell természetesen. Nem mindegyiket élvezem, de nem is rólam szól a dolog, a fiúk meg élvezik, bármit játszunk is éppen. Nekem leginkább a társasjátékok jönnek be, meg azok, amikben építeni lehet, a két ördögfiókáknak viszont az tetszik, amikor a hátamon ülhetnek, lebirkózhatnak, vagy megverhetnek fociban. Kis pihenõm akkor van, amikor délben kaját csinálok nekik, bár egyedül akkor sem hagynak, mert mindketten segítenek nekem, és el kell ismernem, nagyon ügyesen. Ebéd után ráveszem õket, hogy mozizzunk, azt sem bánom, hogy mesét nézünk, a Verdákat meg a Verdák 2-t. A végén csak annak örülök, hogy nincs Verdák 3, mert azt már biztos nem bírnám ki, baromira idegesít a szellemileg elmaradott teherautó, de hát nem is nekem készült a mesefilm.

- Játszunk autóversenyt – ugrik fel Alex a filmnézés után, Chris pedig azonnal követi. – Van pályánk is. Gyere, Devon! – sürgetnek a szobájuk felé rongyolva.

- Azonnal megyek fiúk – ígérem, de a gépeket még le kell kapcsolni és rendet rakni egy kicsit.

Amíg pakolászok, megérkezik a drága Aurelio is, aki látványosan nem örül a jelenlétemnek, bár hangot nem ad neki, csak a megránduló arcizmai árulkodnak arról, mit is gondol valójában.

- Hello! Joy nincs itthon? – kérdezi magára találva egy kicsit.

- Hello! – mondom hûvösen. – Joy nincs itthon, megbeszélése van.

- A fiúk? – érdeklõdik tovább.

- A fiúk fent vannak és elõkészítik a következõ játékunkat – teszem a távkapcsolót az asztalra.

- Akkor felmegyek hozzájuk.

- Nem, azt nem hiszem – közlöm. – Elõbb beszélgetünk egy kicsit, te meg én.

- Mirõl? – kérdezi gyanakodva.

- Többek közt arról, hogy kitekerem a nyakad, ha még egyszer egyedül hagyod Christ és Alexet. Aztán meg arról váltunk pár szót, hogy ideje lenne elhagynod ezt a házat. Éppen eléggé visszaéltél Joy vendégszeretetével és jóindulatával eddig is.

- Joy tud errõl?

- Ugyan már! – lépek egészen közel hozzá. – Természetesen nem tudja. És te sem fogod elmondani neki.

- Mibõl gondolod, hogy nem fogom neki elmondani? – kérdezi pimaszul.

- Mert nem vagy annyira ostoba, Aurelio. Nem véletlenül sápadtál el úgy, amikor megláttál – nézek a szemébe. – Kitalálsz valami hihetõ indokot, aztán szépen elköltözöl innen. Ha javasolhatom, igen messzire.

- És ha nem teszem? – kérdezi nagyot nyelve.

- Akkor kénytelen leszek én eltûntetni téged – mondom rezzenéstelen arccal.

A maradék vér is kifut az arcából, pedig eddig is fehér volt a szentem. Pontosan tudja, mire célzok és azt is, hogy nem viccelek.

- Felfogtam – nyögi ki végül.

- Hát ezt örömmel hallom. Mondtam én, hogy nem vagy ostoba – paskolom meg az arcát. – Most pedig szedd össze magad, úgy festesz, mint egy járkáló halott.

Nem foglalkozom Aurelióval tovább, elmondtam, amit akartam, õ megértette, hogy mivel játszik, ha nem teszi, amit mondok, nekem ez elég, így felmegyek a fiúkhoz, hogy autóversenyzésben is jól megverhessenek.