Ujjaim a lakktól és a nem sokkal ezelõtt rám borított tejtõl ragacsos hajamba kúsznak. Kicsit rátekerednek a törött szálakra, miközben jobbommal egyszerre próbálom meg eltüntetni az a savanykás valamit a pólóm alól, a saláta levelekrõl már nem is beszélve. Csak egy átlagos nap a negyedik emeleti fiú vécék egyikében. A legátlagosabbak közt is a szürkébbik. Vállrándítást sem érdemel...

A hosszú, egyenes sorba felszerelt tükrökbõl egy siralmas ábrázatú tizenéves fiú néz rám vissza. Kicsit én is vagyok, meg nem is… A saját képmásom egy fáradt mosollyal az ajkai sarkában. De nincs mit tagadni, szépíteni is felesleges lenne. Szánalmat keltõ látvány nyújthatok a végzõs évfolyamtársaim ebéd maradékaival feldíszítve. Talán én vágytam erre az életre. Talán csak ilyen lapokat kaptam. De ha valóban van olyan hely a Földön, ahova a Nap fénye nem ér el, s az emberek lelkén is, életén is sötétség ül, akkor én mindenképp ahhoz a földrészhez tartozom. A probléma az, hogy már arra sincs elég erõm, hogy egyáltalán a problémákon nevetni tudjak.

Az utcák egyformának tûnnek hazafelé menet. Magas házak, terebélyes lombkoronák által szegélyezett kavicsos ösvényeknek, amiket itt - ott már feltört az idõ foga. Semmi szokatlan, semmi más. Mindössze három utca a kétszáznégy lépésével, néhol padokkal a járdák mentén, a villanypóznákra ragasztott, s a tegnapi esõtõl átázott poszterek maradványaival. A megfakult, szinte már sötét rágógumi maradványok is a betonon… mind ugyanaz.

Majdhogynem futó lépésben teszem meg az iskola és az otthonunk közti távolságot. A karórám szerint fél négy múlt, pontosan négy perccel. S én már most késében vagyok… Bármennyire is nem szeretném. Abban a világban, amiben én élek, s aminek szabályait egyes egyedül én alkotom (na meg persze, apa pénztárcája) négy hosszú hónapja már, hogy felröppent az elsõ, várva várt hír, ami óhatatlanul kúszott egyre elõrébb és elõrébb a gémerek beszélgetéseiben és vette át az egész játékközösség felett a hatalmat. Mint egy ördögi vírus, annak is a durvábbik fajtájából. Mára már nincs olyan ember köztünk – mintha egy különálló fajról beszélnék – aki ne hallott volna SaltEdoneról. Én meg egyszerûen késni fogok. Lekésni az elsõ streamelést a játékról.

A ház ezúttal csendesen fogad az utca végén, csupán a hûtõ halk kis búgása szûrõdik kifelé a konyhából és a szemközti falra szerelt óra ütemes kattogása. A cipõmet egyszerûen lerúgom, majd a sarokba teszem, a sarka kissé már legyúrt. De jó szolgálatot tesz még mind a mai napig. Fõleg akkor, amikor a kétszáznégy lépést futva kell megtennem hazáig.

A kabát a fogason végzi, majd onnént egyenesen a földre is kerül két, a fal mellé állított esernyõt magával rántva. Egy vállrándítással intézem el a dolgot, legfeljebb majd azt mondom nem láttam.

A konyhaasztalon két, piros szalvétával letakart tányér fogad. Az egyik még meleg, a másik pedig épphogy csak langyos. Ezek szerint anya csak nemrég ment el. A hûtõajtóra tett naptárra pillantva veszem csak észre, hogy ma épp Csütörtök van, ami egyet jelent a klubfoglalkozásokkal. Kertvárosibb életet már a szüleim sem élhetnének…

***

A szobám a már a megszokott káosszal fogad. A rendrakás sohasem volt az erõsségem. Két kisebb kukac ruhát az ágyra is hányok az asztalról, majd az utolsó pizzáz dobost is félretéve a földre, kezemben korai vacsorámmal, számban pedig az evõeszközzel helyezem magam kényelembe a széken. Pár másodpercig eltart, mire a gép használható állapotba varázsolja magát. S mire a kis ikon felvillan a képernyõn addigra már a tányér tartalmának a felét el is tüntettem.

Elõször a nagyobb oldalakra látogatok fel. S szégyen nem szégyen, futó pillantást vetek még Instagramra is, ahol ismét, ugyanazon látvány fogad.  A 15 követõm közül Ingrid ismét a fél kezdõlapot elárasztotta a képeivel. Némelyik egész jól sikerült, de azért a legtöbbet szívemmel, ahogy szokása mondani.

Ezután egyenes utam vezet a játék felé. Be is jelentkezem, majd a barátlistán végigpörgetve várok, hogy Levix, vagy legalább Ingrid szabad legyen. A kis gömb szerint a nevük mellett épp játszanak, ráadásul egymás ellen. Kedvem lenne beszállni, de arra a tíz percre, ami hátra van, feleslegesnek tartom. Hamarosan kezdõdik az élõ közvetítés utána pedig, végre valahára maga a játék is, mihelyst a kódot és egyéb tudnivalókat megkapjuk.

Villámmal a tányéron maradt morzsákkal játszom, nem aggódom, hamarosan a többiek is csatlakoznak hozzám. Sejtésem pedig be is igazolódik, mihelyst Ingrid pár perccel fél öt elõtt hívást kezdeményez velem.

Az egyetlen nõ nemû barátom. Ha lehet igy mondani, bár igazából eddig még egyszer sem találkoztunk, s egyikünk sem erõlteti túlzottan. Másrészt a világ másik felén lakik, így eléggé nehézkes lenne megoldani egy röpke bratyizást, ahogy õ mondja.

Ingridet egyébként több mint négy éve ismerem, az elsõk közt is elsõ volt, akivel a kezdetek kezdetén játszottam. Ingrid tipikusan az a fajta lány, aki fiúként is születhetett volna. A PC játékokba vetett hitétõl már csak a motorok iránti szenvedélye nagyobb.

– Lavy, báránykám, hát téged is látni erre?

Szinte látom magam elõtt, ahogy mosolyog, miközben az annyira utált becenevet használja. De tõle még ezt is elviselem.

– Mint látod… De ne Levixel fecséreld el az idõt! Inkább csicseregj a másik játékról... Volt valamiféle fejlemény?

– A játékkal kapcsolatban? – kérdez vissza.

– Nem, a havi bajodról, drágám… – felelem ironikusan, miközben hallgatom, ahogy a vonal másik felén felnevet. Olyan Ingridesen. Szívbõl, hangosan.

– Látom, kezdesz belejönni. Talán rossz hatással vagyok rád – mondja. – Már csak kamatoztatni kellene az életben is ezeket a poénokat.

Ingrid az egyetlen olyan ember, aki tud arról, mi is folyik az iskolában körülöttem, bár õ is a kiszínezett, cukrozottabb verziót tudhassa magáénak. Annyi épp elég…

– Egyébként semmi, báránykám. Minden csendes. Csak a pletykák... Állítólag valami újfajta horrora alapuló játék lesz. Legalábbis ezt suttogják – sóhajt a mikrofonba.

– Horror? Ez lenne a nagy titok?

– Talán… De figyi, most fejezzük be. Két perc és indul a mandula. Légy gyors, vagy Levixel lekörözzünk… – neveti még utoljára, meg sem várva a válaszomat.

És igaza van. Nem sokkal késõbb az e-mail fiókom jelez, hogy megérkezett az a bizonyos, várva várt e-mail, lépjek be õk pedig már is fogadják az adataimat, mint kedves elõrendelõt. Miért is jó, ha az ember elõrendeli a játékokat? Hát ezért… És anya még képes a száját húzni.

A stream rövid és igazándiból sokkal többet nem tudni meg a játékról. A szokásos gépi hang regéli el nekünk a tudnivalókat. A grafika szép, sõt felettébb impozáns. A karakterek gyorsak, a vezérlõ könnyen irányítható. Több ezren nézzük végig, legalábbis a számláló alapján, majd ugyanilyen indulunk neki, hogy az elsõk közt is elsõ játékosok legyünk.

Három perc. Mindössze ennyi kell aztán, hogy az egész rendszer boruljon, és szitkozódó üzenetek terítsék be az elõlapot. Kérdések röpködnek balról jobbra, némelyikük eléggé dühös éllel van megtoldva. Ingrid és Levix is értetlenül áll a dolog elõtt, pont úgy, mint én… Mi az, hogy játékostárs szükségeltetik a kezdéshez és úgy egyáltalán mindenhez? Miért?

Hiába kattintok félre, hiába próbálok meg elõrébb jutni, a játék egyszerûen nem engedi. Sõt, öntörvényûen még játékostársat is javasol, ha esetleg választani képtelen volnék.

Aztán felvillan még egy ablak, ami szépen szedett betûkkel közli velem, a választásra kiszabott idõ lejárt innentõl maga a játék sorsol és utólag is kellemes játékot. 

Remek… Ez… igazán remek.

Nem sokkal késõbb egy kéken világító név esik ki a rostából, nos legalább velem egynemû az illetõ… – gondolom, ahogy az adatlapját nézem. A nevét nem tudom hova tenni, felettébb új keletû és furcsa, még számomra is. CoffeeKing.

A gyomrom hirtelen görcsbe áll, a tarkómon verejtékcseppek csúsznak végig. Mindig ez van, ha ismeretlenekkel kell szóba állnom. Ezért is kerültem, kerülöm mind a mai napig az ilyesfajta helyzeteket. Sosem tudom, mit kell tenni, vagy, hogy egyáltalán mit várnak el tõlem. Most kedves legyek, vagy õszinte…? Mondjam el mennyire is nincs ínyemre ez a helyzet, vagy…? Egyáltalán mit kell ilyenkor írni? Gyûlölök emberekkel beszélgetni. Valahányszor velük beszélgetek, valami mindig balul sül el.

– Ezek szerint innentõl társak vagyunk…

Ez az üzenet fogad egy újból felvillanó ablakban, egy pillanatra hátra is hõkölök. A három, pontosan három pont a mondat végén kicsit sem szívderítõ látvány. Egyáltalán mit jelent? Ez most annak a jele, hogy örül a hírnek, vagy épp ellenkezõleg?

– Igen, úgy látszik… – Gépelem vissza, egy egyszerû, közömbös szmájlival megtoldva a mondandóm végét, amit azon nyomban törlök is. Talán nem szereti. Vannak emberek, akik gyûlölik a hangulatjeleket. Ingrid nem ilyen, ahogy Lexim se. Hol vannak most õk?!

Ezután ismét pár percnyi csend áll be közén. Kínos, és hosszú… Nem látom, hogy írna, így inkább a billentyûzet felé hajolva én kérdezek. Vagy legalábbis, próbálok…

– A rosszak, vagy a jók oldalán szeretnél állni? – gépelem neki az elsõ kérdést ami az eszembe jut.

– Inkább a jók. – Villanik fel elõttem a mondat, majd nem sokkal késõbb követi õt a másik. ­ –Nekik több próbatételük van…

Hát király. Én épp ellenkezõleg szeretném.

– Ühm, de a rossz oldalon harcoló lények könnyedebb módon jutnak hozzá az életpontokhoz. Az meg fontos, nem? – Írom neki sebesen, mint valami zöldfülû. A rábeszélésben és egyáltalán magában a félrevezetésben sohasem voltam a legjobb. Sõt, még a hülye is átlátna most a szitán, hogy pontosan mit is szeretnék elérni.

– Nem méltányolom a könnyû munkát…

És ismét a három pont. Hát, így nem haladunk majd… – gondolom, miközben sóhajtva elõre dõlök a székben.

– Akkor… akkor legyen a jó oldal. – Gépelem, még egy szmájlit is odabiggyesztek a mondandóm végére. Kicsit és mosolygósat, csak hogy lássa, rendben van. Az emberek így teszik, nem igaz? Ez a jól bevált szokás, nem?

– Rendben – kapom ismét az egyszavas választ.

– A karakterek? Elkészítsük õket együtt, vagy…? – Bármennyire ódzkodom a ténytõl azért mégis csak jobba lenne, ha nem két ellentétes fajból hoznánk össze a játékosunkat.

– Azt egyedül intézem – írja.

Hát ez remek. Sõt… – Dõlök hátra a székben, orrnyergemet masszírozva. Felettébb szórakoztató játéknak nézünk mi elébe. – Pillantok a monitorra, majd az órára. Negyed hat, már rég játszhatnánk. Talán nem ártana ismerkedni egy kicsit… Oldani a hangulatot. Csak épp hogy? Kínomban már lassan saját magamon nevetek.

– Rendben, akkor majd… Akkor majd megmutassuk egymásnak. Egyébként a neved? Ha már együtt játszunk majd.

Szinte szóról szóra majdhogynem Ingridet utánozom a négy évvel ezelõtti, nekem feltett kérdéssel, de a válasz más, felettébb különbözik attól, mint amit régebben én válaszul adtam barátnõmnek...

– Látod, nem?

A kiakadásom majdhogynem új szintre lép. Bárhonnan is nézzem, valahogy nem épp így terveztem… 

Anya és apa bejárnak hozzám, de õ azóta is csak akkor jön, amikor alszom. Pedig minden nap eszembe jut… megbántottam. Csalódást okoztam neki, pedig nem lett volna szabad, hiszen õ csak segíteni akart nekem. Ezt el kellene mondanom neki, de akármikor jön, sosem ébreszt fel. A baj az, hogy sokat alszok mostanában.

Ami történt, egy életre elvette a kedvem minden ilyesmitõl. Mármint… jó volt arra a pár órára szállni és elfelejteni, hogy mennyire rossz és milyen üres minden, mióta elment Jason. Akkor jó volt. De azt a fájdalmat sosem fogom elfelejteni. Olyan volt, mintha ki akarná valaki tépni az agyamat. Aztán már nem sokra emlékszem. Vannak képek, amik bevillannak, de aztán a mentõ után semmi. Itt tértem magamhoz, állítólag napokkal a történtek után. Nem akartam senkinek csalódást okozni, pedig anya és apa arcán is látom, hogy félnek. Az orvos már velem is közölte, hogy még pár napot kell itt töltenem, aztán átszállítanak egy intézetbe. Pszichológus fog velem foglalkozni, aki kideríti, hogy miért nem tudok tovább lépni és miért kínzom magam Jason halála miatt. Ezekre mondjuk én magam sem tudom a választ. De úgy érzem, hogy ez így helyes: ha õ meghalt, nekem szenvednem kell, amíg utána nem tudok menni.
De az bánt, hogy Lióval nem találkozom. Hiányzik…. egyre nehezebb bevallani, de napról napra jobban várom, hogy belépjen a kórterem ajtaján, rám mosolyogjon és elmondja, hogy nem haragszik, nincs semmi baj. De helyette csak a maci marad, amit között. Édes, puha plüssmaci, amit kifejezetten jó ölelgetni, de nem pótolja a beszélgetéseket, vagy csak Lio jelenlétét.
- Kicsim, írj neki egy levelet - mondja anya, mikor már órák óta nem szólalok meg. Felé kapom a tekintetem, de nem kérdezem meg, honnan tudja, hiszen már válaszol is a fel sem tett kérdésre. - Azt a macit szorongatod egész nap és az ajtót bámulod - ül le mellém, miután hozott mindkettõnknek egy-egy pohár forró csokit az automatából.
- Ha írnék is, csak annyit, hogy jöjjön be hozzám és sajnálom. Már ha elolvasná - sóhajtok fel.
- Ha nem érdekelnéd, nem jött volna be hozzád. De ha szeretnéd, felhívom, hogy látni szeretnéd.
- Rendben - sóhajtok fel. - Ha nem is itt, mond meg neki kérlek az intézet címét, ahol leszek, oda is jöhet, ha jól tudom, van látogatási idõ.

* * *

Két nappal késõbb már az intézetben vagyok.
Ahogy odaérünk kocsival, meglep. Nem olyan, mint ahogy elképzeltem, nem lepukkant, nem nyomasztó, kifejezetten szép az épület is, és a kert is. Parkosított rész egy kis tavacskával, a teraszon székek, az ablakokon nincsenek rácsok. Na igen, mondta a kezelõorvosom, hogy ez nem bolondok háza, hanem egyfajta szanatórium, ami az olyan lelki sérülteknek segít túllépni a traumán, mint például én.

Az itteni orvosom egy középkorú nõ. Látom a gyûrûjét, és boldog is, mindig mosolyog. A foglalkozásokon is kedves. A szobámban csak én vagyok, az ablakomon pont a hegyre látni, ami a ház mögött terül el. A foglalkozások nem megerõltetõek. Elmondjuk, hogy mi a személyes problémánk, meghallgatjuk egymást és kibeszéljük. Mint egy nagy baráti kör, csak itt van egy szakképzett személy, aki segít, hogy ne csak kibeszélni, de feldolgozni is sikerüljön mindent.

Napok telnek el, de Lióról semmi hír. Anya nem mond semmit magától, én meg nem merek kérdezni. Nem akarom hallani a buta kifogásokat, amit vagy maga Lio, vagy anya talál ki, hogy ne fájjon még jobban, hogy õt is elvesztettem. Már feladtam a reményt, hiszen negyedik napja vagyok itt, amikor látogatási idõben megjelenik az egyik ápoló.
- Joshua, felkísérhetem a látogatódat? - kérdezi kedvesen.
- Anya feltalál már, nem kell kísérni - fordulok meg, kedvesen mondva a mondandómat. Nem akarom bántani, de tényleg, anya naponta többször jön, ahogy a munka engedi.
- Rendben, akkor felkísérem - feleli, és kimegy. Sóhajtva nézem meg magam a szekrény oldalára erõsített tükörben. A hajam jó, a ruhám a szokásos fehér szabadidõruha. A szemeim mintha még mindig karikásak lennének, pedig jól alszok.
- Szia… - hallom meg Lio hangját az ajtó felöl. Arra kapom a fejem, és most tükör sem kell, szinte látom magam. Hatalmasra nyílnak a szemeim és próbálom rendezni is magam azonnal, ezért elfordulok.
- Szia. Örülök, hogy látlak - mondom neki kedveskedve. Hallom, ahogy zárja az ajtót.
- Anyukád mondta, hogy szeretnél beszélni velem. - Hallom, ahogy közelebb lép, szinte már közvetlenül mögöttem áll. Felsóhajtok, és megfordulok.
Fáradtan látszik õ is, de mielõtt én szólhatnék, mégis õ szólal meg.
- Sokat fogytál…
- Pedig rendesen eszek - mosolygok kényszeredetten. Percekre csend van, én rá sem merek nézni, õ nem tudom, mit csinál, de ugyanolyan mozdulatlan, mint én.
- Joshua, mit akarsz nekem mondani? Miért hívtál ide?- töri meg a csendet. Hálás vagyok neki érte, én nem lettem volna rá képes.
- Én csak… - Össze kell szednem magam! Bocsánatot akarok kérni a viselkedésemért a mozi után és mindenért, ami rosszat okoztam neki. Igen, ezt kell elmondanom neki. De hogyan? Így, ahogy gondolom? - Sajnálom - nyögöm ki. - Nem akartalak… téged is megbántani. Tudom, rosszat tettem - suttogom halkan, és fel sem merek nézni. Én a helyébe elküldeném magam a francba, hiszen azok a srácok megsértették. Nem is láttam azóta azokat a fiúkat… nem is baj. De akkor is. Nem tudom, mint mondhatnék neki, hogy jobban érezze magát. Mert nekem szükségem van rá, ez biztos.

- El fog múlni, Lio? - kérdezem halkan, mikor abbamarad a sírás.
- El. Az idõ minden sebre gyógyír, csak türelem kell és kitartás - suttogja halkan. - Csak szépen kérlek… ne csinálj olyat, mint tegnap. - A hangjában nem érzem, hogy haragudna rám.
- Bocsánat, ha kellemetlen helyzetbe hoztalak. De jól esett, hogy nem jutott eszembe és tudtam aludni - mondom halkan.
- Suliba mikor fogsz menni, - kérdezi.
- Nem tudom - sóhajtok fel, és kibújok a takaró alól, hogy végre ránézhessek. - Egy évem van még, és nem vagyok biztos abban, hogy egész évben a sajnálkozó, részvéttel teli tekinteteket akarom nézni - suttogom. - Ha mindenki csak… csak sajnál és eszembe juttatja, hogy elment, akkor sosem fog elmúlni.
Pár pillanatig csend van, aztán a hajamba simít. Amolyan bátorítás-féle, nekem mégis olyan hirtelen, mintha fájna, ahol megérint. Olyan… nem tudom, milyen érzés. Abban biztos vagyok, hogy nem kellene ilyennek lennie, de megbántani nem akarom.
- Hazaviszlek - ajánlja fel. - Beszélj a szüleiddel, és ha csak egy éved van, akkor legyél magántanuló, akkor még dolgozni is tudnál valamicskét mellette. - Bólintok. Nekem is ez jutott eszembe. Találni valami munkát, egy hobbit, amirõl nem jut eszembe, és talán akkor idõvel tényleg jobb lesz minden.

* * *

- Bejössz? - kérdezem, ahogy kicsatolom a biztonsági övet.
- Ha nem muszáj, akkor nem, mert dolgom lenne - mosolyog rám.
- Rendben - mondom, de mosolyogni nem tudok, csak elköszönök és kiszállok.

Anyu és apu persze nagyon idegesek, de nem szidnak le, hogy nem jöttem haza estére. Meghallgatnak, hogy hol voltam, mit csináltam, én meg õszinte vagyok, mert miért ne legyek? Nem szégyen, amit tettem.  
A beszélgetés persze kitér arra is, hogy mit akarok a sulival.
Apa nem örül, szerinte jobban tenném, ha emberek közt maradnék, mert be fogok fordulni, de anyuval sikerül neki megmagyarázni, hogy igen, igaza van. De nem olyan emberek közt akarok lenni, akik ismerték õt is, és nem tudják kezelni a helyzetet.
Lióról is mesélek nekik, hogy õ volt ott mellette, hogy vele beszéltem a temetés után és nála voltam. Anya ragaszkodik hozzá, hogy hívjam el és ismerjék meg, mert szeretne neki elmondani valami fontosat, így még ott, elõttük fel kell hívnom - még szerencse, hogy megadta a számát.
- Mi történt? - veszi fel a telefont.
- Semmi baj - szólalok meg halkan, talán picit színtelen hangon. - A szüleim szeretnének megismerni, át tudsz jönni valamikor? - kérdezem.
- Holnap vacsora? - Tolmácsolom anyunak, és így meg is állapodunk, hogy holnap vacsorára átjön, és akkor megismerik, beszélhetnek is vele.
- De ugye rendben vagy? - kérdezi.
- Igen, amennyire a helyzet engedi, minden rendben - felelem.
A lelkemre köti, hogy amint baj van, azonnal hívjam, keressem, akármit, csak ne fojtsam magamba, ne menjek inni, neadjisten szívni, csak hívjam fel, akár éjszaka is. Megígérem neki, hogy így lesz, de úgy érzem, ma nem kell semmi.

* * *

És igazam is lett. Este anyuval és apuval voltam. Sütit sütöttünk, megnéztünk egy régi, gyerekkori mesét, és kisírtam magam nekik is.
Sikerült mindent megbeszélni, így reggel, amikor felkeltem, mentünk is az iskolába, hogy beszéljünk az igazgatónõvel.
Aki mellesleg nagyon megértõ volt, aláírt minden papírt és engedélyt adott, hogy csak vizsgákra menjek be.  A suli után anyu ragaszkodik hozzá, hogy menjünk el, és vásároljunk be a vacsorára.
Jól is megy a dolog, de aztán meglátok egy fiút, akinek ugyanaz a nadrágja van, mint Jasonnek is volt, és kiakadok. Ki kell jönnöm az áruházból, de a parkolóban sikerül megnyugodni. Sírni most nem sírtam, csak… csak remegtem, és megint rám jött, hogy nem hiszem el. Hogy nem lehet igaz, hogy elhagyott, de apa szerint ez sosem fog elmúlni. Sosem fogom elhinni és feldolgozni sem, csak jön majd valaki, akinek sikerül továbblendíteni rajta.
Én pedig, bár nem hiszem el, hogy valaha is képes leszek mást szeretni, próbálok hinni neki.
De ki lehetne az…?

* * *

Nem nagyon tudom, hogy mit vegyek fel, de anya rám imádkozza a fekete nadrágomat, és a fekete ingemet hozzá. Anyu szerint hiába Lio, mégsem vehetek fel egy szakadt pólót és egy boxert, mert nekem az kényelmes. Össze is kapunk, de végül belátom, hogy tökéletesen igaza van, nem tehetek meg mindent, amit akarok. Lassan el klle fogadnom, hogy Jason halála nem körülöttem forog…. hanem Jason hiánya körül, és nem szabad magamba fordulnom sem.
De annak, hogy ezt elfogadjam és belássam, az az ára, hogy a megbeszélte, este hatos idõpontban kezdi el anya sütni a húst. Baconbe tekert csirkemell burgonyapürével.
Nem nagyon vagyok éhes, nem is ettem Jason halála óta és most sem tervezem, hogy sokkal többet eszek a szükségesnél, de azért bele fogom ütni a kanalat, azt tudom.
Aztán hat után kettõ perccel csengetnek.
- Josh, kicsi, kinyitod? - kérdezi anya mosolyogva. Apu töri a krumplit, én meg csak ültem és néztem õket így rám hárult a feladat.
Akármennyire ciki vagy akármennyire kellemetlen ezt bevallani, anyuék rengeteget segítenek, hogy elfogadjam ezt. Hiszen anyu ismer a legrégebb óta, tudja, mit kell mondania, hogy elfogadjak mindent, amit csak el lehet így, ilyen rövid idõvel a történtek után.

Ahogy az ajtóhoz lépek és kinyitom, picit megszeppenek.
Lio… nagyon kellemesen néz ki. Mármint… ez az öltöny… amit visel. Nem is túl elegáns, nem is túl laza: pont jó. Az illata is kellemes. Akaratlanul is tovább bambulok, mint illene, de mire nekem leesik, addigra esik le neki is. Vajon… õ is engem nézett?
- Szia… - köszönök rá halkan.
- Szia - viszonozza õ is, de ahogy felpillantok, megint… kellemes az illata.
- Anyuék a konyhában vannak, és még egyszer bocsánat. Nem tudom, mit akarnak - mondom, és elindulok.
- Semmi baj, ráértem éppen, és szívesen megismerem a családodat is. - Tudom, udvariasságból mondja, de olyan nagyon jól esik, hogy itt van. Valamiért olyan hihetetlen erõt tudok belõle meríteni…

Ahogy a konyhába érünk és átesünk a formalitásokon, anyu rám pillant.
- Joshua, menj ki a nappaliba - kér mosolyogva. Lióra pillantok, aki bólint, így felállok és kimegyek, de még hallok foszlányokat.
- El sem hiszi mennyire hálásak vagyunk, ezért is kérnénk egy hatalmas szívességet… - mondja anya, de nem hallok mást, hallgatózni viszont… nem akarok. Most nincs kedvem.
Leülök a kanapéra és várok, hogy értem jöjjenek, ha végeztek.

- Te voltál mellette igaz? Aznap este, amikor… - Ki sem akarom mondani.
Lio látványa elég volt, és maga a tény, hogy… hogy már… nem.
- Nyugodtan sírhatsz, nem leszel kevesebb a szememben - mondja, és hozzám ér, de nem tetszik.  
- Ne érj hozzám! Tudom, hogy…
- Nem tudsz semmit. Jason régóta küzdött a betegséggel, de csak mostanában derült fény igazán a dologra, pár hete. Agydaganata volt, azért próbált kerülni, hogy ne vedd észre a jeleit. Nem sok kellett volna, hogy megmûtsék, de várni kellett, mert a daganat áttételt képzett, és eléggé rossz helyen volt, ahol nyomta az idegeket, és még nem tudták volna eltávolítani, a sugárkezelést pedig csak utána kezdték volna meg. Õ nem akart neked fájdalmat okozni, hogy lásd a leépülését. Titkon remélte, talán feladod a kapcsolatotokat, és akkor boldog lehetsz valaki mással. 
Csak hallgatom, amiket mond, és bár felfogok minden szót és tudom: nem hazudna ebben a helyzetben, nem tudom elhinni… Akkor… akkor én…
- És én olyan gorombán bántam vele - sírok fel. Ordítani tudnék, de elõtte nem akarok.
- Én csak a barátja voltam, érted? Soha sem akartam tõle semmit, úgy, ahogyan te gondoltad. Akkor este, az félreértés volt. Nagyon rosszul lett, és nem tudott mást hívni, és elmentem hozzá, de már másfél napja talpon voltam, koszosan, izzadtan, és felajánlotta, hogy fürödjek meg… 
- Most már értem, de már mindegy, elcsesztem az egészet, és meghalt, és nem tudok tenni semmit… Miért nem bízott bennem? Nem szeretett eléggé ahhoz, hogy a segítségemet kérje?!
- Pontosan azért tette ezt, mert túlságosan szeretett. Tudod te milyen egy kemoterápiás emberrel együtt lenni? Tudod te milyen az, amikor a szemed láttára sorvad el a szerelmed a legszebb éveiben? Csak kímélni akart, lehet hogy egyébként is belehalt volna.
Nem… én ezt nem akarom elhinni! Kirohanok a szakadó esõbe, és az sem érdekel, mikor utolér és elkap. Csak hagyjon végre elmenni!
- Engedj el! - ordítom, de nekilök egy fatörzsnek.
- Ne hibáztasd magad! Nem te vagy a hibás. Szeretett, és hidd el, úgy halt meg, hogy nem haragudott rád - mondja, és a szemembe néz. Nem… ez nem igaz… - Gyere ide! - suttogja, és… és én megölelem. Érzem az illatát, a karjait, és… jó így sírni. Nem egyedül.  
- Õt szerettem a világon a legjobban, és már nincs többé! - sóhajtok fel.
- Tudom - simogatja meg a hajam. 

_ _ _  ZENE _ _ _

Az élet nélküle… érdekes. Érdekes, de kegyetlenül fáj. Olyan, mintha a szívem tépte volna ki valami, és vitte volna el oda, ahonnan nem tudom megszerezni.
Jason… Elment.
Jason nincs többé, soha nem fogom már látni a mosolyát, érezni az illatát, hallani, ahogy nevet. Sosem fog már mosolyogva, karamellás tejjel várni reggel. Végleg vége mindennek.
Talán nem csak az õ életének. Talán az enyémnek is.
Elvesztettem. Sosem tehetem többé jóvá, és sosem mosolyoghatok már rá, nem mondhatom, hogy szeretem. Csak a sírnak suttoghatom, ahogy a temetésen is tettem. A koporsónak….
Agydaganat.
Hogy hihette, hogy nem szeretem ahhoz eléggé, hogy segítsek?
Ha már ez volt a sors, az én karomban kellett volna…! Utoljára ránéztem volna. Sírtam volna, de mondhattam volna, hogy szeretem. Hogy sosem fogom elfelejteni és köszönök minden percet, amit nekem adott az életébõl. Imádni fogom életem végéig és kitörölhetetlen marad. De ezt nem tudtam neki elmondani.
Sosem fogja hallani, sosem fogja már hallani, ahogy szólongatom. Ahogy visszarántom az ágyba, és egyszerre csap meg az édes illata, a hangja és a bõre… ohh, az a hihetetlenül bársonyos bõr.
Most már nem az enyém. Már nem csókolhatom, nem érinthetem többé. Nem simíthatok végig reggelente az arcán.
Elment.
Elment, örökre elhagyott engem.

_ _ _

 - Joshua, ne haragudj, hogy ide rángattunk - ölel át az anyja. - De… szerettük volna, ha elviszed, amit csak szeretnél, hiszen…. hiszen az élete része voltál.
Susy néni iszonyatosan erõs nõ volt mindig. Most is hullnak a könnyei, de elmondja amit szeretett volna, csak azt követõen hagy magamra.  Mintha neki is épp ugyanúgy fájna, mint nekem. Persze, tudom, hogy ez nem így van. Egy anya fájdalma sokkal mélyebb, mint amilyet én el tudok, vagy akár csak el akarok képzelni. Borzalmas lehet, hogy az a lény, aki bennünk fejlõdött, nincs többé.
Mert õ… õ már nincs.

Szótlanul, a könnyeimet nyeldesve lépek a szobájába.
Ahogy megcsap az illata, ismét olyan, mintha szét akarna szakadni a szívem. Mindenhol õ van. A poszterei, a ruhái, a párnája… igen. Mindent el akarok vinni, ami érintkezett vele.
Ruhák, párnák. A plüsse. Egy hófehér cica, amit én vettem neki, amikor tizenöt lett. Minden oitt van, minden fontos pillanata az életünknek.
A ruhái. A vörös ing, amiben akkor volt, amikor legutóbb…
A fehér kisnadrág, ami az elsõ alkalomkor volt rajta.
Percekkel késõbb sírva borulok a földre, magamhoz ölelve a plüsscicát.
Jason lesz az új neve. Õ lesz az én Jasonöm. Az enyém. Csak az enyém, és már senki sem veheti el tõlem. Soha. Senki.

_ _ _

Mivel rengeteg holmija volt a filmbõl, ezért eldöntöm, hogy elmegyek, és elviszek egy képet róla Lionak. Hátha szeretné kitenni valahova. Istenem… Lio. Mennyire rosszul értettem mindent, és õ pont azon az estén…
- Fiatalember… - lép mellém egy idõsebb nõ. - Mi a baj, fiatalember? - kérdezi aggódva, de én csak szorongatom a plüsst és Jason képét.
- Én… én  Cornélo Manuel Malfitanót keresem - suttogom, de fel sem nézek.
- Azonnal szólok neki. Kérsz esetleg egy kakaót, vagy valamit?
Kakaó… Az volt Jason kedvenc itala.
Csak megrázom a fejem, és úgy rohanok odébb, mintha vernének, hogy nyugodtan a falnak dõlve sírhassak. Fogalmam sincs, hogy végül hogy keveredem egy kisebb szobába, de ide jön utánam Lio. Hallom, ahogy belép és köszön.
- Mi történt? - kérdezi halkan.
- Én… én hoztam neked valamit - suttogom, de még mindig a falnak fordulva sírok.  
Közelebb lép. Ahogy érzem, hogy mögöttem van, azonnal fordulok, és elkapom a felsõjét. Az arcom a mellkasába fúróm és sírni kezdek, még hangosabba, nég jobban, mint eddig bármikor.
- Miért hagyott itt engem, Lio? Mond el! Miért így hagyott itt?! Szeretem, érted? Szeretem… és ezt sosem fogom tudni elmondani neki… már soha…

„Édes… ne haragudj, de ama sem jön össze. Szerintem elcsaptam a hasam, és szaladgálok egész nap. :( Szeretlek.”

Idegesen olvasom el az smst még egyszer. Nem hiszem el! Ez a harmadik alkalom a héten, hogy lemondja, és még csak csütörtök van! Jó, az is igaz, hogy tényleg rosszul nézett ki, amikor kedden találkoztunk. Iskolában is mindig karikásak a szemei, és gyakran szalad ki az óráról. Mintha a tanárokkal ez le lett volna egyeztetve: egyikük sem szólt, sõt, a biológia tanárnõ fejcsóválva jegyezte meg, hogy mennyire sajnálja Jasont. Egy kis gyomorrontás miatt? Az mindenkinek szokott lenni. Nem értem.

Körülbelül fél órát ülök és idegeskedek, aztán eldöntöm, hogy átmegyek hozzá. A szülei éjszakások mindketten, így nem fogok zavarni senkit sem. Ha otthon van és beteg, akkor eljövök, nem maradok és idegesítem õt sem, de látnom kell.
Felkapok egy könyvet, ha esetleg úgy alakulna, és bedobom a táskába a tárca, a kulcs és a telefon mellé. Kifelé még kikapok egy üveg vizet a hûtõbõl, hogy az is legyen azért nálam, sose tudni, és útra is kelek. Gyalog megyek, hiszen három utcányira lakik, fél óra sétálva. A szél kellemesen fújdogál, kifejezetten jól esik az arcomnak, picit le is nyugtat.

Mikor a ház elé érek, akkor viszont megint elönt az ideg. Bent égnek a villanyok, és egy számomra ismeretlen kocsi áll a ház elõtt. Mit jelent ez?
Gondolkodás nélkül lépek az ajtóhoz és nyitom ki, hiszen tudom, hol a pótkulcs és belülrõl sosem hagyják benne.
Az elõszobában lehúzom a cipõmet, de már hallom is Jason hangját. Mintha egy másik férfi is lenne, úgy beszél vele. Valami miatt bocsánatot kér, mire a férfi közli, hogy ez már a sokadik bocsánatkérés, nem kell ennyiszer.
Egyre idegesebb vagyok. Pláne akkor, amikor belépve a nappaliba meglátom Jasont egy kinyúlt pólóban és egy alsóban, a srácot, akit csak látásból ismerek pedig egy derekára csavart törülközõbe.
- Mit jelentsen ez? - kérdezem, mire mindketten felém kapják a fejüket.
- Josh… - suttogja pánikba esve Jason. - Ez nem… mármint…
- Tudod mit? - nézek rá. - Nem érdekel. De elmondhattad volna - mondom sokkal halkabban, mint szeretném. A srác nem szól egy szót sem.
Ismerem a pasit. Jason barátja, velünk szokott lógni néha. De hogy pont õ…
- Joshua, kérlek, hallgass meg - lép elém, és elkapná a kezem, de kicsit lökök rajta, mire a srác kapja el. Ettõl még idegesebb vagyok, de már nem tudom, hogy rá vagy magamra haragszom jobban.
- Undorodom tõletek - sziszegem idegesen, és kicsörtetek. Fel sem húzom a cipõt, a kezembe kapom és úgy sietek kifelé.

Percekig loholok elõre, amíg el nem érek egy kis házhoz, ahol nem laknak. Ott ülök le a kapuban, és felhúzom a cipõt. majd a tenyerembe temetem az arcom. Miért történik ez? Miért pont velem? Velünk…? Létezik még egyáltalán a velünk?
- Joshua… - szólal meg mellettem egy nagyon is ismerõs hang. Nem fordítom arra a fejem. Nem érdekel. - Figyelnél?
- Miért jöttél utánam? Elmondani, hogy sajnálod, hogy mennyire nem tervezted így, és Jason választott? - morgom idegesen.
- Teljesen félreérted - sóhajt fel.
- Leszarom, mit értek és hogyan, elég egyértelmû volt, amit láttam! - Ekkor pattanok csak fel. Már fel van öltözve.
- Meghallgatnál? - kérdezi kicsit erõteljesebben.
- Nem vagyok rád kíváncsi - sziszegem. - Jasonre sem, nyugodtan lehettek együtt. Engem már… - Elcsuklik a hangom. De nem fogok elõtte sírni! Férfi vagyok.
A kevésbé kellemetlen megoldást választva rohanok el amerre visz a lábam, és amilyen gyorsan csak tudok. Semmi sem érdekel. A telefonom kikapcsolom, amint elérek egy sikátorhoz, és kihasználva, hogy nem lát senki a rossz közvilágítás miatt, leülök a fal tövébe és sírni kezdek.
Elvesztettem… végleg elvesztettem. Mást akar helyettem, és tudtam, hogy el fog jönni ez is, hiszen Jason nagyon szép fiú. Várható volt. De ez a férfi… idõsebb, mint mi! Mit akar tõle?! Érte hagyott el… és hazudott, ki tudja, hogy mióta vannak együtt!
Nem akarok emberek közé menni…
Hazamegyek, és megkérem anyuékat, hogy hadd maradjak itthon pár napig. Nem akarom látni sem. Sem õt, sem… senki mást.