 Karakter: Kaname Tatsuya
Megjegyzés: ~ Homurának
Egy nagy ásítással nézek bele a tükörbe a fürdőben. Egy fésűt a kezembe véve harcot vívok az össze-vissza álló hajammal, és alig öt perc szenvedés alatt nagyjából el is nyeri mindennapos formáját. Azért itt-ott igazítok rajta, majd jöhet a fogmosás, és az egyenruha felvétele is. Ahogy az utolsó gomb is a helyére kerül kilépkedek a helyiségből, és a konyha felé veszem az irányt.
- Reggelt! - huppanok le az asztalhoz, ahova már ki van készítve egy pohár narancslé, apa pedig elém is teszi a reggelit. - Kösz. - mosolygok rá, és el is kezdek falatozni, hiszen a többiek már biztos elindultak, mivel pár perccel többet pepecseltem, mint szoktam. Anya hamarabb indul mint én, de alig pár perc elteltével én is felveszem végre a cipőm és a táskám, aztán indulok. Az úton persze a szokásos két ember hátát pillantom meg, így egy kis futással be is érem őket, és hármasban folytatjuk az utat a suli felé. Sajnos rádöbbentenek, hogy egy csomó fontos teszt közeleg, de hál égnek ha kell, akkor bármire fel tudok készülni kis idő alatt is. Persze csak ha olyan a hangulatom. De talán ilyen fontos dolgoknál csak nem állok neki úgy, hogy ezt én most nem akarom. Mindegy, majd kiderül mi lesz.
Felsétálunk az emeletre, aztán be az osztályba. Nincs sok időnk a bent lévőkkel csevegni, hiszen az osztályfőnök igen hamar megérkezik, és mindenkit a helyére zavar. Kapunk egy élvezetes előadást arról, hogy a férfiak szörnyen nagy igényekkel rendelkeznek, amit persze mindenki nagyon élvez. Addig sem az unalmas iskolai dolgokról beszélünk.
- Á, úgy látom megérkezett. - vágja félbe a megkezdett történetét. Megérkezett? Ahogy ő, mi is az ajtó irányába fordítjuk a fejünket. - Köszöntsétek szeretettel az új cserediákot, Akemi Homura-sant!
Ahogy kimondja a nevet, valaki be is lép a terembe. Kissé magas, hosszú fekete hajú lányt pillantunk meg. Magabiztosan lép be a terembe, egyáltalán nem látszik rajta, hogy izgulna, vagy bármi hasonló. És a hajában ott lifeg egy piros szalag...
- Akemi Homura vagyok, örülök a találkozásnak. - írja fel a táblára a nevét, majd egy apró meghajlással toldja meg előző mondatát. A szokáshoz híven mindenki tapsol egy kicsit, aztán Saotome-sensei le is ülteti az első sorban tátongó üres helyre.
- Ilyen hamar Tatsuya~? - fordul felém az előttem ülő, ami végre azt eredményezi, hogy nem a hajában lógó díszt pásztázom, hanem őt.
- Miről beszélsz Sayaka?
- Egész végig őt nézted, szer-
- Csendet! - csapja össze a kezeit az osztályfőnök, mire a lány összerezzen, és a másodperc töredéke alatt fordul előre. - Amint látod kicsit eleven az osztály, de elég ritka, hogy cserediákot fogadunk. Remélem jól fogod érezni magad, Akemi-san.
A többire már nem igazán figyelek, hiszen éppen próbálom eltalálni a padon keresztül Sayakát a beszólásai miatt, de végül feladom és kifekszek. Megsimogatja a fejem, és egy kis kacarászás keretében ismeri el a győzelmét.
- Megvagy! - fogok rá a kezére, és kicsit közelebb húzom, de a vállán keresztül megpillantom sensei pillantását, és lesokkolok.
- Kaname-san, lennél szíves elengedni Miki-san kezét, és a tanóra után folytatni?
- E-Elnézést... - úgy teszek ahogy kért, kicsit igazgatni kezdem a hajam, és Sayakához hasonlóan én is elhallgatok egészen az óra végéig. Aztán ahogy meghallom a nevem a csengetés után, pattanok is fel hozzá.
- Az osztálynővér hiányzik, ezért, hogy valami hasznosat is tegyél ma, lekísérnéd Akemi-sant az orvosiba? - azonnal felé fordulok. Pár lány már körbe is vette, és kérdésekkel bombázzák, amire egész gyorsan válaszolni is tud. Húha...
- Persze. - bólintok, mire meg is indít egy kisebb lökéssel. Mindegyikük tekintete rám szegeződik, ami most nem a legkellemesebb érzés.
- Akarsz valamit? - kérdezi az egyikük.
- Akemi-sannak el kéne mennie az orvosiba, és Saotome megkért, hogy én kísérjem le. - sóhajtok egyet, mire – meglepő módon – „átadják” nekem a lányt. Egy ideig csak egymás szemébe bámulunk, ő a székről nyugodtan, én pedig a pad előtt állva majdnem teljesen zavarban. Lehunyja lila szemeit, és szó nélkül indul el. Gyorsan utána is megyek, nehogy eltévedjen.
- Ömm... Kaname Tatsuya vagyok, de elég ha Tatsuyának hívsz. - mosolygok rá, hiszen bármennyire is ugyan azt az arckifejezést látom amit azóta is visel, hogy belépett a terembe, a szemeiben egy kis érdeklődést vélek felfedezni. Bár válaszolni csak nem fog. - Nem baj, ha én is csak Homurának hívnálak? - ajánlom fel, mivel ez az egyetlen dolog ami most eszembe jut, és nem akarok végig csendben maradni.
- Miért akarnál a keresztnevemen hívni? - kérdez vissza hidegen. Jobban nem is éghetnék be!
- Ha nem akarod nem hívlak úgy. - biccentek egyet kicsit lelombozódva. Nem hiszem, hogy túlságosan kedvelne...
- Nekem mindegy. - vállat von, és újra az útra koncentrál. Várjunk, eddig azt se mondtam, hogy merre kell menni, mégis jó úton vagyunk!
- Honnan tudtad, hogy erre kell jönni? - kérdezem csodálkozva.
- Saotome-sensei mondta. - vágja rá gyorsan. Akkor minek kell elkísérni, ha ennyire megjegyezte?
- Á, értem... - megint megöltem a beszélgetést. De mégis mit tehetnék? Ahogy visszaérünk biztos mindenki faggatni kezdi, amilyen kérdéseket meg én tudnék feltenni biztos, hogy legalább háromszor fog hallani ma...
- Dúl a love! - hallok egy ismerős hangot a hátam mögül, aztán a tulajdonosa a nyakamba akaszkodik.
- Sayaka! - szólok rá, de csak nevetgél tovább.
- Ne próbáld elvenni tőlem a férjem! - néz a csendben mellettem, lassan már előttem sétálóra, aki egy árva szót sem fűz hozzá a dolgokhoz. Az igen, Sayaka arcáról lefagy a mosoly, elenged és csendben van!
- Példát kéne vennem rólad, te vagy az első aki elhallgattatta. - fordulok Homurához, bár nem figyel rám. Megint megakad a szemem azon a szalagon. Annyira hasonlít... talán az Ő szalagjára? Dehogy is, csak egy egyszerű dísz, nem kéne rögtön ennyire kombinálnom a dolgokat!
Ideértünk, az iskolanővér már várt a cserediákunkra, Sayaka pedig próbál elrángatni az ajtó elől.
- Nem biztos, hogy visszatalál! - ellenkezek, úgy néz ki még mindig erősebb vagyok nála, mivel elhúzni nem igazán tud.
- A francokat nem! Ide is simán eljött volna nélkülünk, gyere már! - azért igaza van...
- Menj egyedül, ha ennyire menni akarsz. - nekidőlök a falnak, kifejezetten fárasztó oda vissza rángatni magamat. Megadja magát, és durcásan nekitámaszkodik ő is.
- Már most rossz hatással van rád ez a csaj. - durcog, mire nem válaszolok semmit. Két perc múlva úgyis a régi lesz, nem szokott sokáig hisztizni. Homura hamar végez, így indulunk vissza, Sayaka örömére.
- Tényleg, miért kellett lejönnöd? - fordulok felé a visszafele úton, megtörve a hármunkon uralkodó kínos csendet.
- Csak egy pár gyógyszer. De már nem hiszem, hogy sok hasznuk van. - erre még Sayaka is felhúzta a szemöldökét. Szerintem egyre gondolunk.
- Hogy érted? - végül ő kérdezi meg, miközben ugyan olyan aggódó tekintetekkel bombázzuk.
- Már nincs sok szükségem rájuk. - veszi le a szemeit rólunk, mi pedig egyszerre engedjük ki a bent szorongatott levegőt.
- Most megijesztettél. - biccentem el a fejem, ahogy megállok, hogy bemenjenek előttem a terembe. Alig van egy kis időnk a beszélgetésre, és máris elkezdődik a következő óra. A tanár az óra közepe felé rögtön ki is hívja az új tanulót a táblához, de ő egy pillanat alatt megoldja a feladatot, így mindenki tátott szájjal figyeli ahogy felkerül a táblára a helyes megoldás. Bár én is megpróbáltam megoldani a feladatot amikor kikerült a monitorra, de úgy néz ki, már az elején elrontottam. Nem szeretem a matekot... A tanár is csak ámul Homurára ahogy visszasétál a helyére, aztán mintha semmi sem történt volna, megköszörüli a torkát, és hívja a következő embert. Hál égnek Sayaka és én is megúsztuk, persze elég rendesen lapítottunk, ami bár csak feltűnőbbé tett minket, úgy néz ki megesett rajtunk a tanár szíve.
Túl esünk még két órán, majd jön a nagyszünet, ami azt jelenti, hogy megyünk is a tetőre enni. Az a kedvenc helyünk, de sajnos télen már nem nagyon tudunk felmenni, ezért minden ebédszünetet itt töltünk Sayakával, hiszen mások aligha jönnek fel. Pedig elég szépen ki van alakítva itt is, még padokkal is el van látva a hely. Lopok egy rizsgolyót a mellettem ülőtől, mire ő elveszi az egyik kedvenc részem a bentomból.
- Hé! - sóvárgok miközben egy gúnyos mosollyal a képén rágcsálja a finomságot. - Ez nem ér!
- Miért ne érne?
- Mert tudtad, hogy az a kedvencem!
- Te is elvehetted volna az én kedvencem. - vonja meg a vállát, és azonnal be is kapja az említett ételt. - Volna.
Morranok egyet, és folytatom a saját kajám, de a hátunk mögül léptek hangja zavar meg minket. Csak én fordulok hátra, és egészen meglep amit látok.
- Homura? - látszólag ő sem számított arra, hogy mi itt vagyunk. Vagy végül is valamitől eléggé meglepődött. Sayaka is fülelni kezd.
- Bocsánat, megszokásból jöttem. - pillant oldalra, és már fordulna is vissza, ha nem emelkednék meg egy kicsit.
- Nyugodtan maradhatsz, egyél velünk! - mosolygok rá ahogy épp a szeme sarkából visszapillant. Pár másodperc gondolkozás után elindul felénk. Győzedelmi vigyorral húzódok odébb a mellettem ülő felé, hogy új ebédelő társunk is elférjen a padon. Próbálok nem tudomást venni a piros díszről, ezért inkább csak eszek, ahogy a lányok is.
- Király voltál matekon. Láttad a tanár arcát?
- Nem igazán figyeltem. - és az én arcomról is lekaparta a mosolyt. Tud valamit...
- A-Amúgy honnan van az a szalag? Elég ismerős... - kérdezem a tarkómat vakargatva, ennyire hülye kérdést lehet még életembe nem tettem fel. A földre néz, szemeiben most egy kis szomorúságot vélek felfedezni. Egy ideig csak bambul, aztán visszanéz rám, és egy kicsit kedvesebb arcot próbál kicsikarni magából.
- Egy régi barátomtól kaptam.
- Á, értem. Engem is egy régi „barátra” emlékeztet. - kicsit kacarászok.
- Ne kezd már megint azt a Nodoka akármit, 16 éves vagy. - húzza el a száját Sayaka.
- Nem mondtam róla semmit! És egyébként is nem Nodoka, hanem Madoka.
- Kit érdekel. - kap be még egy falatot, és ezzel be is fejezi az ebédet. Nekem még itt van a fele! Sietni kéne... Kíváncsiságból Homura felé fordulok, és hiába a dobozára akartam tekinteni, az eléggé meglepett arcával találom szembe magam. Valami rosszat mondtam?
|
