 Karakter: Hyuuga Junpei
Megjegyzés: (Rikonak)
Nehéz, de ugyanakkor jelentőségteljes nap volt a mai. Az évkezdés mindig olyan melós, de bizakodó vagyok, mert sikerült jó pár elsőst verbuválnunk, ráadásul - bár tökre nem emlékszem, ki lehetett, és a neve sem rémlik - sikerült valakit a Teikouból is magunkhoz csábítani. Kíváncsi leszek rá, milyen. Már annak az alsó-középiskolának a neve is vegyes érzelmeket ébreszt bennem. A Csodák Generációja... Kemény év lesz az idei.
Na de az a magas, bár riasztóan vad képű srác se semmi. A szemeteskosárra legalább is impresszíven dob, ha tud úgy bánni stabilan a kosárral, akkor a magassága miatt kifejezetten erősítheti a csapatunk. Mert magasság terén nem állunk valami fényesen.
Gondolataim viszont elhalnak, ahogy az utolsó apróságot is elpakoltuk végre magunk után, helyette bekukkantok a szertárba.
- Készen vagyunk, edző!
Felpillant rám, úgy tűnik, épp még pötyögött valakinek a telefonján. Valahogy nem esik nehezemre kitalálni, hogy Teppeinek jelenthetett röviden. Egy pillanat erejéig enyhe rossz érzés söpör keresztül rajtam, de végül elhessegetem.
- Akkor menjetek csak nyugodtan - int, amit át is adok a többieknek, de utána magam is beljebb lépek a szertárba.
- Mit csinálsz még? - érdeklődöm. - Ne segítsek? - állok meg felette.
- Nem szükséges, már csak elpakolok én is.
- Akkor megvárlak - vonom meg a vállam.
- Rendben - bólint, s valóban viszonylag hamar összepakol, s együtt indulunk meg.
- Mit gondolsz az idei évről? - kérdezem, a magam módján osztva meg vegyes érzelmeim.
- Hogy nagyon kemény lesz. Oda kell tennünk magunkat, mert most már nemcsak a tavalyi komolyabb ellenfelekkel kell szembenéznünk, hanem a Csodák Generációjával is. A mi körzetünkbe ketten is kerültek, így már az Iskolák közötti előválogatóin is összefuthatunk valamelyikükkel.
Elfintorodok. Legalább addig el akarok jutni, mint ameddig tavaly eljutottunk, de az az igazság, még azzal az eredménnyel sem lennék megelégedve. Nyerni akarok, ahogy mindenki nyerni akar, de ez idén még nagyobb falat, mint tavaly volt, és valahogy nem érzem azt, hogy több torok lenne rá, hogy le tudjuk nyelni.
- Még kár bármit is kalkulálni - bök meg, oldva a bennem felgyülemlő kételyeket. - Elvégre még meg sem néztük, milyen is az elsősanyag, akikből építkezhetünk. Ráadásul sok csapatból távoztak is kulcsemberek, így egészen más lesz az idei bajnokság rajzolata.
- Azért valljuk be, jelentősen nem fog változni, esetleg ott, ahol egy-egy Csodák Generációja tag felbukkan - bár azt mondják, egy fecske nem csinál nyarat. Talán egy-egy ilyen tag sem lesz akkora fegyver most, hogy a többiek nincsenek vele. Mert együtt szörnyetegek, ezt a bőrömön is megtapasztalhattam, és valahogy nem vágyom az élményre ismét.
- De, jelentősen változni fog - vigyorog rám határozottan. - A Seirin majd felborít minden papírformát, mert ha nem, idén halálra hajtalak benneteket!
Bár csak én vagyok jelen, mégis olyan ördögi mosolyt ölt magára, hogy még az egész csapat számára is sok lenne, hogy máris a saját bőrén érezze annak a hajtásnak minden pillanatát. Megrettent kétségbeeséssel, erőltetetten kuncogok fel.
- Azt hiszem, ezek után nem lesz választásunk, mint borítani azt a papírformát...
* * *
Ahogy már tavaly elkezdtem, úgy idén is folytatom, hogy jóval előbb érkezek a suli közelébe, de nem igyekszem befelé, hanem helyette egy félreesőbb utcácskán várakozok. Általában ugyanakkor jön, de volt már, hogy előbb, vagy később, így kiszélesítettem a lehetőségek tárházát, és én is előbb kezdtem el bejárni, hogy megvárhassam, és eljátszhassam, hogy véletlen belefutok.
Ma azonban egy picit késve jön, eggyel későbbi busszal, s már kezdem azt hinni, hogy kicselezett, mikor végre meglátom a leszállók között alakját. Nem túl magas, de én bármikor képes lennék kiszúrni azt a félhosszú, barna hajat, hiszen kifejezetten azt figyelem mindig.
Ekkor indulok meg, s bár talán mostanra ő is tisztában van vele, hogy ezek a véletlen összefutások nem lehetnek véletlenek, mégis ragaszkodom a látszathoz, és most is, mit mindig, véletlen érkezem én is pont most ide, s gyorsabb tempójú sétával sorakozom be mellé.
- Ohayou, edző! Késésben vagy, tudsz róla?
- Ohayou, Hyuuga! - köszön vissza. - S mily véletlen, te is. Bár gondolom, tudsz róla - szúr vissza, mire bólintok, s hozzá is fűzöm.
- Nem árt, ha sietünk, még a végén pletykálni kezdenének a srácok, hogy együtt késünk - várok, hátha azt mondja, nem baj, had gondoljanak, amit akarnak a többiek, ám nem azt kapom, amit várok, most sem.
- Igen, siessünk! - feleli ugyanis, és valóban gyorsabb tempóba kapcsol, én pedig felsóhajtva követem. Olyan régóta megfogott benne valami, hogy már rég túl vagyok a kétségbeesetten bizonyítós, magamra figyelmet felhívós részen is, s bár néha még felbuzog bennem a dolog, már elfogadtam, hogy csak barátok lehetünk, mert semmi, de semmi jelre nem reagált eddig sosem.
- Edző - töröm meg a csendet, mielőtt még elérhetnénk a iskolaépületet. Ahogy rám néz, egy kisebb péksütit nyomok a kezébe, mire kérdőn néz fel rám. - Ha jól sejtem, ma sem reggeliztél, mert későig kutakodtál valamit, ahelyett, hogy aludtál volna. Edd meg, mert különben összeesel délig - adok magyarázatot, de nem nézek rá, mert akkor talán elárulnám magam, és kellemetlenné válna számára, hogy velem legyen, ezért csak magam elé bámulok, szenvtelenül sétálva mellette. Mert ha több nem is lesz soha az első szerelmemből, a barátságát mindenképp meg szeretném őrizni.
|
