- Engem a Professzor Úr nem arra tanított, hogy akárkit is megöljek – közli, amin nem kicsit lepõdöm meg.

Az egy dolog, hogy hibrid – a füle mögötti USB portok által már nem kételkedem –, de hogy nem programozva van, hanem tanul. Hihetetlen!

- B-12 kérlek engedd, hogy kikapcsoljalak. Csak az oldhatja meg a problémát – ugyan kimentek a katonák, de az még nem biztosíték.

- De akkor biztosan meg fogok halni, én nem akarok meghalni!? Ha szétszednek, biztosan eltávolítanak belõlem valamit, ami fontos?! – kezd pánikolni.

- Nyugalom, én biztosan nem fogok kárt tenni benned. Hiszen édesapám teremtett téged. – próbálom megnyugtatni. – Mit szólsz hozzá, ha apám régi házába viszlek és ott tanulmányozlak kicsit? Persze nem szedlek szét, csak jobban megszeretnélek ismerni – mosolyodom el biztatásképpen, mire beleegyezésként csak bólint.

Lassan, de céltudatosan nyúlok a kikapcsoló paneléhez, s mielõtt meggondolná magát, kapcsolom is ki.

A szemei lecsukódnak, a teste ellazul és lassan a föld felé ereszkedik. De mielõtt földet érne, karjaimba veszem és az üvegburán kívülre viszem, az egyik asztalra. Bizonyára nem kényelmes, de jobb a padlónál.

- Fiam – lép mellém John –, ezt nem gondoltad át.

- Abban a helyzetben nem is nagyon volt idõm gondolkodni – mondom szemrehányóan. – Beszélnünk kell, négyszemközt.

- Távozzanak – fordul a beosztottjai felé, s csak akkor fordul vissza, mikor bezárul utánuk az ajtó. – A jobb kezem, miatta nem kell aggódnod – utal az egyedüli katonára a teremben.

- Rendben – nem repesek, de õ tudja ki a bizalmasa. – Mihamarább haza viszem – ott nem lesz ehhez hasonló incidens. – Elintéznéd az utat?

- Itt van a legnagyobb biztonságban – érvel.

- Csak szemmel akarod tartani, ahogy engem is. De így nem lehet normálisan dolgozni – egymás idegeire mennénk. – Beleegyezel vagy megoldod egyedül – állítom választás elé.

- Fiam…

- Ez most nem fog bejönni.

- Sok eszköz és alkatrész a rendelkezésedre állna.

- Válasz!

- Makacs vagy akárcsak apád – morogja fog csikorgatva. – Jó, vigyed. De jelentened kell a fejleményekrõl.

- Hogyne, ha lesz szabad percem – mert a munka, a család és egy hibrid mellett lesz szabadidõm. Éjszaka álmodozzunk, ne nappal.

                                                                      ~

Csak három napig voltam távol, de isteni érzés haza érkezni. Csendes utca, emeletes családi ház, ami nagy kerttel rendelkezik, a bokrok benõtték a kerítést, így még át se látni a szomszédba. A béke szigete.

Csak sok munka van vele. A kertet elnézve megint egy jó nagy égszakadás volt, letört pár ág, a szemetes felborult, így a szemét a járdán kötött ki. A széttúrtsága alapján pedig sanszos, hogy a kóbor macskák meglátogattak. De késõbb foglalkozom evvel.

Most B-12 az elsõ, ideje kiszedni a ládából, amiben a repülõn utazott. S nem ártana berendezni neki egy szobát. A nappaliban csak nem szállásolhatom el, apám dolgozószobájában pedig max a vizsgálatokhoz lenne elég hely, aludni már kényelmetlen lenne. Marad a vendégszoba, aminek már jó ideje az ajtaját sem nyitottam ki.

Nem ártana szellõztetni, kitakarítani, porszívózni és a többi, és a többi. Van mit csinálni.

A hibriddel a karjaimban megyek apám dolgozószobájába, s a kanapéra teszem – hihetetlen, de könnyû – terhemet. Ha a mechanikai részei nem lennének, egy egyszerû kölyök lenne. Amit nem szívesen vallók be még magamban se, de egy igen helyes kamasz.

De ez egy cseppet sem lényeges, helyre kell hoznom, de ehhez elõbb meg kell ismernem a mûködése alapjait. S a legjobb forrás a saját rendszere, így a számítógéphez csatolom némi információ reményében.

De helyette egy borzalmas videót találok.

B-12 lassan lépked apám segítségével a szabadban, mikor fegyveres emberek bukkannak fel körülöttük, s választják szét õket. Apám ellenkezik, próbál visszajutni a hibridhez, de csak golyókat kap a testébe.

- Te jó ég… – a lassan csordogáló vér látványától sírva fakadok.

Tudtam, hogy halott. De végig nézni, hogy haldoklott…

De az éles sikításra füleimet befogom, szemeimet behunyom, s csak akkor fordulok teljes testemmel a fiú felé, mikor abba marad a hang. S éppen idõben ugrom hozzá, hogy elkaphassam, mielõtt ledõlne a kanapéról.

Bizonyára újra élte az aznapot, s lelkileg nem bírta. Ha lehet lelke egy gépnek.

Óvatosan fektetem vissza, s igazgatom el a végtagjait. Most nincs idõm sírdogálni apám halála miatt, mikor évek óta tudom, hogy halott. Fontosabb, hogy a kutatási anyagait alaposabban át kell néznem.

Az alkatrészeket morgom az orrom alatt, mikor egy jegyzet szemet szúr.

„Az érzelmek keltik õt majd életre, meg kell tanítani érezni.”

Oké, hogy mutat egy-két érzelmet, de hogy ténylegesen érezzen…

- B-12, ébresztõ – szólítom, de csak megrezzen. Vállához érek, s kicsit megrázom, mire szemei felnyílnak. Lassan talpra kecmereg, de elõre lendül, amit testemmel fogok fel és azzal a lendülettel le is nyomom a kanapéra.

- Jól vagy B-12? – bólint, s arcához kap.

- Kérlek szólíts az emberibb nevemen, Honóriusz – nyújtja a kezét egy apró mosollyal.

Emberibb név? Ezek szerint apám emberként kezelte. Habár emésztõ rendszere is van, bizonyára minél emberibbre akarta készíteni.

- Jól van, pihenj még – mondom, mikor ismét szédelegni kezd. – Biztos éhes vagy, készítek valamit – indulok az ajtó felé.

- Segítek – mondja és a kanapé szélére csúszik, de mielõtt neki lendülhetne a lábra állásnak le is szerelem.

- Honóriusz – szólítom, s várom hogy rám nézzen –, pihenj inkább. Egy kis koszt összedobása nem kerül sok fáradtságba.

- De…

- Csak maradj a seggeden – kérem, még mondhatni szépen. – Allergiás? Esetleg amit nem szeretsz? – érdeklõdöm.

- Nincs.

- Pazar – mondom kifelé menet.

Ugyan hibrid, de egy része emberi, így ugyan úgy szüksége van táplálékra, mint bárki másnak. Táplálót kell ennie, így tükörtojást, szalonnát, kolbászt és pirítóst készítek, mellé õszibarack gyümölcslevet kap, s ha még nem ette dugig magát, akkor desszert gyanánt vanília puding lesz.

Rutinos mozdulatokkal sürgök-forgok a konyhában, és mikor a kaja kész, már csak a terítés maradt, mikor szemet szúr a lépcsõn kuporgó Honóriusz.

Mintha a hétvégi reggeleken látnám a kölyköket, mikor tûkön ülve várják a palacsintás reggelit.

- Nyugodtan bejöhetsz, mindjárt reggelizünk.

- Esetleg… – kezdi lassan –, segíthetek valamiben? – kérdi óvatosan.

- Csak nem bírsz a hátsódon maradni – sóhajtom. – A jobb oldali szekrény felsõ fiókjában találod az evõeszközöket.

Több sem kell neki, lelkesen lépked az említett bútorhoz.

- Ne kapkodj – fedem meg finoman –, nem szaladnak el a kések és villák.

- Persze, hogy nem. Csak tárgyak – forgatja kezeiben az említett holmikat.

- Igazad van – próbálom visszafogni a vigyorgásomat, de kevés sikerrel. Külseje alapján kamasz, de egy-egy megnyilvánulása, akár egy gyereké. – Csupán arra céloztam, hogy kerüld a hirtelen mozdulatokat, így kisebb esélye van, hogy ismét megszédülj és eldõlj, mint egy fa.

- Ó, rendben – teszi az asztalra az evõeszközöket.

- Ha kész vagy le is ülhetsz – lépek a forró serpenyõvel az asztalhoz. – Mennyit kérsz?

- A maradék elég lesz.

- Sokat csináltam Szóval?

- Amennyit jónak látsz.

- Honóriusz, rám vagy bízva, s mint házigazda szeretném, ha elégedett lennél – rosszban leszünk, ha folyton rám fogja hárítani a döntéshozó szerepét. – Szóval, ha szükséged van valamire, vagy pont hogy valamit nem szeretnél, akkor szólsz és orvosoljuk a problémát. Rendben?

- Ne humorizálj! – egy másik hangforrás hallatszik tompán a helyen kívül ahová vélhetõleg bezártak.

- Mégis mit csináltatok vele? – csak rájuk pillantva tapogatom le a testméreteiket, és a többi külsõ védjegyüket.

- Semmit.

- És ezt higgyem is el. – hallatszik érdekes hangleejtésben a sok angol szó a szájából. A szoftverem ismételten átállítja magát a dialektusnak megfelelõ nyelvjárásra. A beszélgetõpartnerek egy amerikai angolt beszélõ ember és egy kissé brit- amerikai angolt beszélõ egyén. – Orvos látta már? – érdekes a viselkedése, a külseje olyan ismerõs, biztos egy széria a Professzorral… a Professzor.

- Felesleges. Nem tudna mit kezdeni vele. – valóban, inkább egy ügyes mûszerész kellene, aki rendbe rakja a burkolatom.

- Attól még megvizsgálhatja. Ha hibrid is még vérezni tud.

- Nem fogom a Doktor életét kockáztatni némi vér miatt. – furcsák ezek az emberek. A gondolatmenetükbõl leszûrve õk is ismerik a félelmet.

- Akkor megnézem én.

- Felejtsd el!

- Nyisd ki! – parancsol rá. Közben a rendszerem egy gyors ellenõrzést futtat le a panelek között és az elõzõ elmentetlen beállítások, és élmények feljegyzései között keres, kutat, ellenõriz, majd összegez.

Kis idõ múlva vagyok képes figyelni újból, mikor már a fiatal fiú bent van ott, ahol én is tartózkodom.

- Szia, Jeremy vagyok – köszön a fiatalember, én pedig illedelmesen köszönök neki.

- Jó napot, B-12 vagyok!

- Ha megengeded, megvizsgálnálak. – mutatja kicsit feljebb a piros dobozkát, amit magával hurcolt eddig, és a rendszerem a vörös színe, valamint a rajta lévõ piktogramokat letapogatva fontosnak, de ártalmatlan eszköznek minõsíti.

- Az állapotom kedvezõ. – figyelem meg alaposabban az embert elõttem. Olyan ismerõs a megjelenése, és a hangfrekvenciája keresgélek az adataim között de… a professzorhoz nagyon hasonló ez a fiú.

- Kielégítõ is lehetne. Mit szólsz?

- Jelenlegi helyzetben megfelelõen mûködnek az életfunkcióim. Nincs életveszély. – közlöm vele, kissé félrepillantok a másik kint mozgó személy felé. Türelmetlenül toporzékol, és idegesen járkál fel és le.

- Lehet, de nem szükséges kockáztatni. – nem értem miért viselkedik velem ilyen módon. Hibrid vagyok, ameddig nem alakítanak ki velem szorosabb kapcsolatot magamat is tökéletesen helyre tudom rakni, kivéve az arcpanelemet, mert olyan mesterséget még nem volt szerencsém kipróbálni, hogy megtanulhattam volna, hogyan kéne ezt megjavítani. Ehhez már emberi segítség szükséges.

- Fiam idõ van. – ér egy fémtárgy a cella golyóálló üvegéhez, hallom a kis karcolódását. Újabb megtanulandó érzelem vésõdik az áramköreimbe. A félelem. Félnek az ismeretlentõl, de ha már uralják, szolgálataik alá akarják hajtani. Érdeklõdve figyelem, ahogy általában mindig is szoktam a helyzeteket.

- Még nem. – hadakozik az idõsebbel a fiú. Miért akar ennyire idebent maradni? Vagy talán õ is félne, de bátrabb? Érdekes. Végig a szemeimbe néz, amibõl nem tudok mire következtetni, ez az embereknél az érdeklõdés jele volna? Még tanulmányoznom kell õket, sokkal alaposabban mint hittem volna.

- Most gyere ki. Megegyeztünk. – szólnak rá erélyesebben, de õ csak az arcomat képes figyelni. Á értem már, azt hiszi ha leveszi rólam a szemeit nekirontok, és széttépem. Micsoda buta sztereotípia, az emberek egy csomó buta robotos film miatt érzik úgy, hogy a mesterséges intelligencia ellenük fordulna. És ezt pont én mondom, aki félig ember, félig robot, illetve még 95%-ban robot vagyok. Ha valakinek sikerülne emberivé alkotnia akkor végre nem félnének tõlem, és befogadnának maguk közé.

- Elõtte még ellátom a sérüléseit. – a fogalomtáram keresi az erre az érzelemre való meghatározást. Együttérzés, nem. Jó szándék, még mindig nem. Jóindulat!

Jóindulat: segítséget nyújtani másoknak önzetlenség , jó szándékból cselekedett tett …

- Ne makacskodj! Addig gyere ki, míg nem fog több vér folyni. – több vér? Eddig is vérzett volna valaki?

Kültakaró ellenõrzése….. 45% - belõlem nem származhat, hiszen nem sérültem meg annyira, hogy vérezzek.

- Nem lesz baj, igaz? – ismét teljes figyelmét szenteli nekem, miért kérdezte ezt? Talán õt is úgy hozták ide mint engem? Bajban van? A sivatagban töltött hosszú idõ alatt egy valamit megtanultam. Segíteni.

- Baj? – húzom össze kissé a szemöldököm, és még több félelmet érzek az embereken akik itt tartózkodnak.  

 - Jeremy.

- Igen, esetleg nekem esnél vagy megölnél. Szóval? Szándékodban áll megtámadni? – még mindig elég groteszk kifejezéssel nézek rá. Miért akarnám én megölni? Hiszen annyira sajnálom az embereket, ha meghalnak – ezt is a sivatagi élményeimbõl idézem, hiszen volt akit nem tudtam megmenteni – mert én így jelenlegi állapotomban halhatatlannak készültem. Ha emberi formát öltenék, akkor azonban…

- Elég ebbõl. – ront be az az ember, akinek  a hangját hallottam az egyik rádióban az elfogásomkor. Õ tervelte volna ki ezt az egészet? Bár örülnöm kéne, hogy elhoztak onnan, de félek, hogy az õ martalékuk leszek. És ennek megakadályozásához, ez a fiatal, a professzorra hasonlító férfire lesz szükség.

- B-12 válaszolj! – szólít fel a fiatalember, fenyegetettséget szimatolok a levegõben.

- Kifelé! – meg kell védenem attól az embertõl aki engem is idehozatott. Veszélyt jelent rá.

- John, elég.  – nagy nehezen két lábra állok, majd megállok értetlenül a fiú mögött, aki hol a plecsnikkel telepakolt férfi, hol pedig közöttem lóbálja a fejét. Meg akar védeni, engem megvédeni? Fordítva kellene lennie, kicsit haszontalannak érzem magam.

- Most! – ront be pár módosult végtagú ember nagyon beöltözve, ahogy a ruhájukról olvasom, fontos katonai szervezet tagjai. Biztosan jól képzettek. Mióta az emberek háborúzni kezdtek, azóta egyre több fegyvert fejlesztenek, ezek pedig a leges legmodernebbek.

- Jó, akkor most mindenki nyugodjon meg! – kiáltja fennhangon az engem védõ fiatal férfi. Megvédett engem. Lassan az áramköreimbe vésõdik ez is, aminek nagyon örülök, mert ismét fejlõdtem kicsikét, és talán egyszer teljesen meg is érthetem õket.

- Menj a közelébõl! – szólítják fel, de õ csak ott áll elõttem, kis kilátást nyújtva a többi beérkezõ emberre.

- Ha akarta volna már eltörhette volna a nyakamat. – nagy szemekkel, és összevont szemöldökkel, lebiggyedt szájjal nézem meg hátulról magamnak. Egy az egyben Professzor…

- Fiam, többször nem szólok.

- B-12, tudom nem ismersz. De ennek ellenére arra kérlek, bízz meg bennem és enged, hogy kikapcsoljalak. – kicsit megijedek. Hát ezt is megtanultam, milyen megijedni. Megrázom a fejemet a mellkasomhoz kapott kezekkel miközben közelrõl, szemtõl szembe néz engem.

- Kikapcsolni? – kérdezek rá bizonytalanul, és elfog a pánik érzése. Ha kikapcsolnak biztosan megfognak, szétszednek, és 1000 darabban kell majd hevernem valami olajfoltos rongyos dobozban, és elfelejtenek?!

- Jelenleg nincs más lehetõség. – lépek párat hátra el tõle.

- Jeremy! – húzza el tõlem az idõsebb ember Jeremy-t.

- Bízz bennem. – mormogja felém, én pedig ahogy az öregebbik elhúzza a közelembõl Jeremy-t felé lépek pár lépést. A katonák egyike fegyvert szegez a mellkasomhoz, én pedig megilletõdve meresztem zöld szemeimet rá, és kezdek el remegni.

Észreveszik a reakcióm, és sikerül egy akkorát nyelnem, hogy az szinte már nekik is fájt. Lassan a tábornokféleség felé veszem a tekintetem, és még hátrább húz, Jeremy a csuklómat megfogva ránt magához közelebb.

- Engem a Professzor Úr nem arra tanított, hogy akárkit is megöljek. – hagyom lassan abba a remegést és az ijedtség is lassan alább hagy. Meglepett arcokat látok, azt hitték teljesen robot vagyok, hogy a számítógép generálja a fejemben azt a szöveget amit el is mondat velem.

Úgy látszik érzékenyen érinthette valamelyikõjüket ez a mondatom, ugyan is Jeremy úrfi rám kérdez, majd rendre utasítja a katonákat, és a tábornokot aki engedelmeskedik végül neki.  Meglátta az USB portokat a fülem mögött eldugva, így most már nem kételkedhet abban a tényben, hogy valójában mi is vagyok.

- B-12 kérlek engedd, hogy kikapcsoljalak. Csak az oldhatja meg a problémát. – szabadkozik még lenéz rám a nálam egy és fél fejjel magasabb ember, és kiinti a többieket a helységbõl, de egy katona marad bent biztonság képen a szobában.

- De akkor biztosan meg fogok halni, én nem akarok meghalni!? Ha szétszednek, biztosan eltávolítanak belõlem valamit, ami fontos?! – kicsit elengedi a kezemet, majd lassan nyugtatni kezd, és lehiggadok annyira, hogy engedelmeskedjek, egyetlen szava hozza meg bennem ezt a reakciót.

- Nyugalom, én biztosan nem fogok kárt tenni benned. Hiszen édesapám teremtett téged. – csak az egyik rongyos kis ruhadarabom szélét szorongatva állok meg elõtte. – Mit szólsz hozzá , ha apám régi házába viszlek és ott tanulmányozlak kicsit? Persze nem szedlek szét, csak jobban meg szeretnélek ismerni. – mosolyog rám derûsen, én meg bûnbánó arccal bólintok csak egyet. A kikapcsoló panelemhez nyúl, én pedig engedelmesen hagyom neki, végül kikapcsol.

Mikor újra bekapcsol, már egy másik helyen találom magam, és érzem, hogy egy kábelen keresztül csatlakoztatott valamiféle erõsebb számítógépre, ahol is turkál az adataim között. Nem kéne hogy átprogramozz kölyök. Lassan ráakad egy olyan rendszerfelvételre, ami minden olyan esetnél kapcsol be automatikusan, mikor az alap, nagyon primitív fegyvereimet használom. Én is látom azt, amit õ a monitorján, nem másra talált rá, mint arra az eseményre, ahogy megölték az apját, a Professzort.

- Te jó ég… - kapja a szájához a kezét, majd sírja el magát. Én pedig akaratlanul is, mikor a felvételekben látja, és én is újra átérzem milyen volt látni mikor a Professzort testét a, golyók átütik, és a vére bugyborékolni kezd, nem bírom tovább. Félig emberi, de javarész robot hangon, szinte túlvilági hangon ordítok fel, Jeremy a füleit befogva, szemét összezárva pillant rám, majd kezdenek potyogni a könnyeim. Így fejezi ki egy humanoid, ha elveszti az alkotóját. Legalább is én.

A rossz élmény után elkezdi felfedezni az alkatrészeket, amiket az apja felhasznált a készítésemhez. Mind hangosan sorolja, majd egy jegyzetet talál arról, hogy hogyan vagyok képes fejlõdni.

„… Az érzelmek keltik õt majd életre, meg kell tanítani érezni…” találja a lap széli bejegyzéseket a tervek, és beépített modulok programozásában. Csak nehogy kisüssem a számítógépet, a Professzorét sikerült.

Lassan felébreszt, én pedig fáradt arccal bukom kicsit elõre, de megtámaszt, majd leültet.

- Jól vagy B-12? – bólintok egyet, majd kapok az arcomhoz.

- Kérlek szólíts az emberibb nevemen, Honóriusz. – nyújtom a kezem halovány mosollyal. Olyan furán viselkedik, mondjuk ezek után nem csodálom. Kicsit megszédülve dõl hátra a fejem.

Energiacellák töltöttségi szintje….. 28% . 

Mondhatjuk, hogy mesés életem van, nincs okom a panaszra. És mégis valami újra vágyom, ami feldobná a mindennapokat.

Persze, mikor John bácsi pár nappal ezelõtt felhívott, hogy szüksége van a segítségemre, már visszaszívtam az egészet.

De ez már édes mindegy. Itt vagyok a „bázison” és már csak az jár a fejemben, hogy mégis mibe keveredek bele.

- Uram – tisztelegnek a magas, õszes szigorú tekintetû férfinak.

- Bácsikám – mondom üdvözlésképpen, majd kezet rázunk. Kissé megöregedett, mióta nem találkoztunk.

- Fiam, örülök hogy megérkeztél – de az ereje megmaradt.

- Tényleg szükség volt erre – biccentek kérdõn a két kísérõm felé.

- Természetesen. Civil nem járkálhat egyedül a bázison.

- Na és a szemfedõ? – mert anélkül nem hoztak volna el, hogy nem kötöttek egy kendõt a szememre.

- Az is szükséges volt – és ennyivel érjem is be. Néha be tudnék húzni egyet neki. – Köszönöm a tippet – utal a pár nappal ezelõtti beszélgetésünkre –, sokat segítettél.

- Ezt egy kicsit részletezhetnéd.

- Majd meglátod – mondja sejtelmesen, majd a katonái felé fordul. – Vigyék a csomagját az elõkészítet szobába, majd menjenek a dolgukra.

- Igenis – szalutál a két katona, majd õk jobbra fordulnak, míg mi balra.

- Köszönöm, hogy ilyen hamar a rendelkezésemre állsz. Nagy szükség van a tudásodra.

- Pontosan mirõl is van szó? Mert a telefonban csak azt hajtogattad „szigorúan bizalmas” – amibõl tudtam, semmi jóra nem számíthatok. – Szóval?

- Egy darabig figyelemmel kísérted apád kutatását – kezdi a felvezetést. – De engem továbbra is érdekelt mire jut a tudományával, csak akkor édesanyád…

- Nyugodtan mond ki – azóta eltelt pár év. – Meghalt.

- Igen. Onnantól mániákussá vált, mindenkire gyanakodott és teljesen kizárta a világot. A kutatási anyagai megvannak, de azokat is valamilyen titkos írással jegyzetelte le.

- Jó pár tudós a rendelkezésedre áll, majd megfejtik – jegyzem meg. – És rám miért is van szükség?

- Apád tovább kutatott és fejlesztette a prototípusokat – mesél, miközben a biztonsági zárakat oldja fel –, míg végül sikerrel járt.

- Hogy? – biztos rosszul hallottam. – Egy mûködõképes hibrid?

- Elõször én is kétkedtem, de – enged maga elé, majd az ajtó kattanása után csak elõre mered – a saját szememnek már hittem.

- Kizárt – mondom gondolkodás nélkül, ahogy megakad a szemem az üveg börtönben levõ kölykön.

- Õ lenne az, B-12. Gyere csak fiam! – invitál közelebb, mintha egy eladandó tehenet mutogatna. És végszóra a gyerek is megmozdul.

- Képes voltál elrabolni egy gyereket? – lépek közelebb a cellához. – A szülei biztos keresik.

- Ne humorizálj!

- Mégis mit csináltatok vele? – kérdem gyanakvóan a fiú fáradt tekintetét látva.

- Semmit.

- És ezt higgyem is el – nézem meg alaposabban a kölyök arcát. Sérülés nem látszik rajta, de a tekintete másról árulkodik. – Orvos látta már?

- Felesleges – mondja közömbösen. – Nem tudna mit kezdeni vele.

- Attól még megvizsgálhatja. Ha hibrid is még vérezni tud.

- Nem fogom a Doktor életét kockáztatni némi vér miatt.

- Akkor megnézem én – lépek a ketrec ajtajához, ami szintén kóddal van védve. Komolyan, mintha állam titkot õriznének.

- Felejtsd el!

- Nyisd ki.

- A doki életét sem kockáztatom, a tiédet pláne nem fogom – ritka alkalmak egyike, mikor John bizonyítja, igenis van szíve. De feleslegesen.

- Nem lesz bajom. Néz már rá – mutatok a fiú felé –, csak egy gyerek.

- Az csak a külseje – érvel.

- Lehet, de ha olyan amilyennek tervezve lett, akkor ok nélkül nem fog támadni.

- Ezt nem tudhatjuk.

- Bízok a képességeiben – utalok apámra. – És te?

Szemöldök ráncolva mered rám, majd vállai kissé megereszkednek és az ajtóhoz lépve bepötyögi a kódot.

- Rendben, öt perc. De egy rossz mozdulat és kijössz – közli ellentmondást nem tûrve.

- Oké – egyezek bele. Úgyis én fogom eldönteni mi számít rossz mozdulatnak.

- Az elsõsegély doboz – nyomja a kezembe és benyomja elõttem az üveg ajtót.

- Köszönöm – pillantok rá hálásan, s lépek is beljebb.

Az ajtó kattanását halva pedig tudom, hogy édes kettesben maradtunk az üveg kalitkában.

- Szia, Jeremy vagyok – indítom a beszélgetést.

- Jó napot, B-12 vagyok!

- Ha megengeded, megvizsgálnálak – mutatom neki az elsõsegély dobozkát, mint bizonyíték.

- Az állapotom kedvezõ.

- Kielégítõ is lehetne – jegyzem meg. – Mit szólsz?

- Jelenlegi helyzetben megfelelõen mûködnek az életfunkcióim. Nincs életveszély – teszi hozzá.

- Lehet, de nem szükséges kockáztatni – érvelek, mire csak elgondolkodva méricskél.

- Fiam – szól John megkocogtatva az üvegfalat –, idõ van.

- Még nem – mondom, de a fiúról nem veszem le a tekintetem.

Magamnak sem tudom megmagyarázni miért, de azaz érzésem, hogy ha megszakítom a szemkontaktust vele, akkor elvesztem az esélyt, hogy megbízzon benne.

- Most gyere ki – mondja erélyesen John. – Megegyeztünk.

- Elõtte még ellátom a sérüléseit.

- Ne makacskodj! Addig gyere ki, míg nem fog több vér folyni.

- Nem lesz baj, igaz? – kérdem a fiútól.

- Baj? – kérdi hol rám, hol a bácsikámra pillantva.

- Jeremy – szûri a fogai között John.

- Igen, esetleg nekem esnél vagy megölnél – magyarázom. – Szóval? Szándékodban áll megtámadni?

- Elég ebbõl – morogja John, miközben az ajtóhoz trappol és felrántja azt.

- B-12 válaszolj – kérem a fiút, de már a bácsikámon van a tekintete.

- Kifelé! – lép beljebb John, mire a fiú is talpra kecmereg.

- John, elég – ennek rossz vége lesz.

- Most! – jön egyre közelebb már fegyverrel a kezében.

- Jó, akkor most mindenki nyugodjon meg – pattanok közéjük.

- Menj a közelébõl – szól egyre mérgesebben John.

- Ha akarta volna már eltörhette volna a nyakamat.

- Fiam, többször nem szólok – a franc essen bele, hogy nem lehet a fejével beszélni.

- B-12, tudom nem ismersz – fordulok a fiúhoz. – De ennek ellenére arra kérlek, bízz meg bennem és enged, hogy kikapcsoljalak.

- Kikapcsolni – ismétli szemöldök ráncolva.

- Jelenleg nincs más lehetõség – csak így lehet erõszakmentesen megoldani.

- Jeremy! – ragad vállon az öreg.

- Bízz bennem – kérem ismét és csak reménykedem, hogy enged nekem. Mert ha nem, vér fog folyni.

Adatok betöltése. Rendszer: rendben. Panelek: csak az arcom sérült, mint mindig, elég kellemetlen. Energiatartalék: kedvezõ, 75%. Napoznom kéne, bár most kellemes ez a hûs. A mai napom sem lesz érdekesebb mint a többi, de, még is van egy dolog amit megkísérlek végrehajtani. Bemenni Rietoog melletti kis szellemvárosba, és az elveszetteket hazasegíteni, ez lesz a legjobb amit tehetek. A fõbb energiacelláim bírnák, csak én nem a folytonos menetelést ha ki akarnék jutni innen…

Megigazgatom a ruháimat, és még jobban a törött részt próbálom takarni a kendõvel ami egész eddig végig kísért. Hosszú tûzõ napon töltött órák után, kijárt tégla színû poros utakon elérek a település környékére, a szenzoraim azt mutatják, hogy hamarosan teljesen feltöltõdnek az akksiaim. Legalább ez az egy dolog jó a mai nap. A porral futtatott homok színû téglafalak között botorkálva keresek emberi élet után, akit esetleg meg kéne segítenem. Nincs semmi, csak üres területek, meleg, és egy probléma. Egyre inkább kezd megenni ez az idõjárás. Az arc paneleimbe befújta a heves szél a port, és minden más mocskot amit nem szabadna. menetelés közben kicsit nyekergõsen ugyan, de jobban az arcom köré tekerem a vörös anyagot amit már én magam sem tudom honnan szereztem. Olyan mint ha a professzoré lett volna, de a fene se tudja már. Leülök az egyik ház tövének az árnyékába és kezeimen végigsimítva gondolkodok el.

Olyan jó érzéssel töltött el a professzor jelenléte, a szürkén csillogó fáradt szemei és a barna haja és az elsõ szavai amit meghallottam. Semmi érdekeset nem mondott, csupán néhány adatot és számot, még is felfogtam és sikerült betáplálnia. Elõször még lépnem sem sikerült, de végül egy kis gyógyulás után – bár nem tudom mit jelentsen ez -  már képes voltam alap mozdulatokra. Sokat gyötörte magát és fáradozott azon, hogy végre használható legyek. Ám elfelejtett valamit, vagy mondjuk így kísérletezett velem. Egy üres érzelmi panelt szerelt ide be a mellkasomba, a hatalmas ketyegõ tárgy mellé és azt várta , hogy ott a csendben fejlõdjön ki az egész.

De hiába való a sok szeretete, ha más inger nem ért, mondta õ. Éppen megpróbált kitessékelni a szabadba és jármûre rakni, majd máshová szállítani amikor… amikor megtanultam több valamit. A gyûlöletet, a haragot és az emberek mérhetetlen vérre való szomjúságát.

Éppen kezemnél fogva segített a lépésekben, és értünk ki a fényes külvilágba, az ablakoktól és sötét barlangfalaktól övezett bel térbõl, mikor is egy csomó furcsa ember jött közelebb gépiesített karral. majd dulakodni, somfordálni kezdtek körülöttünk, esetlenül döntöttek el és ráncigálták magukkal arrébb a professzort. Üvöltöttek, a hangszínük vészjósló, ruhájuk mindenüket takarja, csak a szemeiket lehetett látni. A karjaik kis darabjai átszaggatták a professzor testét és hörögve csuklott össze. Ekkor futott el az elsõ érzelem, ami az áramköreimbe égett. A düh és a fenyegetettség. Ezért hát mit volt mit tenni, megvetettem õket az engem alkotó emberi kéz megsemmisítõit.

Nem fékeztem magam, az elsõnek betörtem a bordáit átszakítva a legbelsõ alkatrészeit, a másik vázában tettem kárt, és a harmadik sem úszta meg ilyen könnyen. Ezek után hosszú ideig ültem az alkotóm mellett.

- Dr.Wallance… D-r.-Wal-lance… - rekedezik a hangom furcsán és érthetetlenül, szinte robotiasan. Végigsimítok az arcán, majd megtapintom azt a karmazsinvörös csordogáló anyagot ami a bõre alól fakad. Nincsenek életfunkciók… ekkor lépett életbe a rendszerem eddigi lezárolt része, de már túl késõn nem tudtam volna ellátni. csak a dühöt tanultam meg, de milyen áron?

Innentõl kezdõdött a bolyongásom, ami idáig vezetett, hogy egymagam járom ezt a néhol kietlen területet, és segítek a rászorulókon. Ugyan nem tudom õket teljes mértékben ellátni, de el tudom õket szállítani egyik emberekkel teli településtõl a másikig. Meg is szokták köszönni, vagy egy mosollyal teszik ugyan ezt csak szelídebb formájában. A mai nap egy fiatal nõvel akadt dolgom.

- Jó napot asszonyom! B-12 vagyok! Segíthetek? – köszönök illedelmesen, majd mérem fel mi lehet a baja. Gyenge, kiszáradt és néhány órája még nem volt magánál. El kell vinnem a környezõ legnagyobb városba amit ismerek. Ott majd ellátják õt az ottani kórházban – ami kicsit kezdetleges, de legalább itt is van egy ilyen hely- ahol is ellátják és kötnek be neki egy infúziót. Éppen az ölembe venném mikor kicsit gyanús dolgokra leszek figyelmes. Fekete ruhás maszkos illetõk hajkurásszák egymást a dombok között. De miért megy mindegyik közvetlenül egymás mögött oldalazva, s rejtõzködve elõlem?   Nem is figyelek rájuk, és elkezdem a karjaimban cipelni a nõszemélyt amit hallgatagon tûr. Egy tucat lépés megtétele után az emberek ordítoznak, de nem itteni nyelven, ez valami új, a szoftverem még nem ismeri fel egy kis ideig ezt, de végül rájövök, hogy ez lenne az angol nyelv. Átállítom magam és értem mit mondanak.

- Állj!Megállni?!

- Letenni azt a nõt?!

- Nem hallod, tán süket vagy?!

- Elkapni, elkapni!

- Fõnök most mi legyen?! – ezek a szavak megrémisztenek és arra az eseményre gondolok vissza. Védekezés. Fegyverek élesítése. Objektum biztonságba helyezése.

Betöltés…… 45°%.

Betöltés kész. Védelmi funkció aktív – jelenik meg a belsõ monitoromon az összes mûvelet amit eddig elvégeztem-  Ellenség likvidálása.

Leraktam a nõt és biztonságba helyeztem magam mögé, majd elkezdtek nekem gügyögni, hogy nyugodjak le, és hogy a nõt szépen engedjem szabadjára, én csak segíteni akarok neki, nem tudom miért tartanak ennyire tõlem. Majd jön a nem várt dolog, egyszer csak mögöttem hallatszik egy érdekes hang a nõtõl.

- Most! – kiáltja el magát, majd fogja le az egyik kezem és segít a fekete ruhás fura nyelvûeknek. Innentõl következett az a sötétség amiben azt sem tudom, hogy most szétroncsoltak, és örökké itt heverek majd a sivatagban hatalmas porréteggel fedve, vagy máshol kötök ki.

Nem is tudom meddig lehettem lekapcsolva, de mos, hogy nézük. Valakinek tudnia kellett, hogy hol kapcsoljanak ki. És lehet , hogy az egész rám törõ sereg tudta ennek a nyitját. Lassan nyitogatom a szemeimet, és egy krómszínû halványszürke csempézett helyen találom magam. Hol vagyok? Csak egy érdekes beszélgetést sikerül fültövön csípnem.