Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

A lovakat nem zavarja meg ugyan a mély, zengõ kacaj, amit a Lord hallat, én azonban némiképpen zavarba jövök a maszkom alatt, és nem elõször adok hálát pár felsõbb hatalomnak ezért az áldásért, ami persze nem mindig ilyen jótékony.

- Tényleg nagyon ért az állatokhoz, igaz? - kérdezi a sor végérõl, én pedig egy pillanatig az arcát fürkészem, mielõtt bólintanék, mintegy magamnak.

- Az állatok sokkal tisztességesebbek, mint az emberek. - jegyzem meg végül, feszülten várva a reakcióját.

- Milyen igaz. Nem érdeklik õket a külsõségek és hazudni sem tudnak.
Nem úgy tûnik, mintha hazudna, sõt egészen úgy hangzik, mintha csak én mondtam volna. Figyelve õt és az éjfekete mént, ami olyan hûségesen billenti fülét felé... Sokat tapasztalt szemeim meglátják, ha valaki hátsó szándékkal közelít.

- Úgy tûnik, ez a ló nagyon kötõdik magához. - jegyzem meg, mire jólesõn felnevet.
- Ezt eltalálta. De én is kötõdök hozzá. Együtt nõttünk fel.

Hallgatom õt, és míg a közvetlen hangja megzavar és babonáz egyszerre, hiszen sosem volt senki, aki félelem nélkül szólt hozzám, vagy az arcomra mert nézni, még úgy is, hogy maszk takarta azt. Már a puszta ténytõl is kalapál a szívem. Míg beérünk az istállóba, igyekszem csillapodni, hasztalan, így menekülésszerûen viszem vissza a két saját lovamat a bokszba, majd le is szerelem õket, majd lehiggadva megyek a vendégem után, hogy a lovát leápoljam. Mivel istállóban töltöttem ifjú korom javát, így értek a lovakhoz.

Könnyedén ápolom le, hiszen amint nyugtalankodni kezd, Eldrick máris lenyugtatja. Igaz kesztyûben nem túl könnyû, és bár tudom, hogy látta már ujjaim, mégsincs ínyemre, hogy csak úgy mutogassam. Inkább így csinálom. Végül bevezetem a mén számára kikészített helyre a pacit, és enni is viszek neki, majd elégedetten nézek rajta végig. Gyönyörû.

- Köszönöm a segítséget, nagyon hálás vagyok.
Mosolyog. Rám. Egy hosszú pillanatig nem találom még a tüdõm sem a légvételhez emiatt. Nézem, ahogy teljesen lazán és nyugodtan heveredik le elõttem a szénába, lábait feltéve. Vonásai és a ruháinak egy része nemesre vallanak, fegyverei is, és persze a ló sem hiszem, hogy lopott... Mégis a viselkedése... Állok vele szemben, és mégsem látom õt. Hogy tud egy magamfajta ördögfattyúval szembe fordulni csak így? Nincs halálfélelme? Két karom fonom keresztbe, hogy védjem magam, de azért kíváncsiságom itt tart.

- Ne köszönje.

- Dehogynem, ez a legkevesebb. Ha nem segít én és a lovam is otthagytam volna a fogam. Szeretném meghálálni valahogy.

Újabb sose hallott szavak. Zavarom leplezendõ a kesztyûm igazgatom, habár tökéletesen illenek rám, hiszen méretre varratták... Miért hoz mindig zavarba? Hogy sikerül folyton elérnie?

- Megtisztelõ, de ez igazán nem szükséges. Nem várok semmit a segítségemért cserébe.

Nagyon ügyes, Myron. Tisztelettudó, távolságtartó és tartja a lépéstávolságot. Habár a hangom inkább vall egy gyermekre, mint egy huszonéves férfire. Bravó.

- Ki hitte volna, hogy léteznek még önzetlen emberek… önnek igazán jó szíve van, Myron.

Tessék, már megint. Megkövülten bámulok rá, hálásan a maszk takarásának, míg összeszorított szemekkel képes vagyok elfordítani arcom felõle. Furcsa jégmarok szorítja szívemet, szinte erõlködve dobban, és úgy érzem, mintha elfogyott volna a levegõ az istállóban.

- Ne tegyen ilyen légbõl kapott kijelentéseket.

Anélkül, hogy akartam volna, kibuggyan belõlem, pedig nem szokásom kimondani amit gondolok, vagy nem ennyire közvetlenül. De mellette képtelen vagyok logikusan gondolkozni. Összezavar, és megbolondít. És bár szavai édesek, az ópium utóízét hozzák magukkal. És õ mégis képes csibészesen nézni rám.

- Légbõl kapott kijelentés? Csak levontam a következtetést a tapasztalataimból. - hosszú csend ül közénk, míg én nyelem szavaim és árként rámtörõ érzelmeim. Végül felállva szólal meg újra. - Minden esetre nagyon köszönöm a vendéglátást. Pár óra múlva, miután Charity kipihente magát, indulnék is.

Szólnék, hogy maradjon, de miért maradna? Munkája van, és dolga is, és habár kíváncsi vagyok rá, ki akarom ismerni, át akarok látni rajta, ugyan miért maradna az Ördögfattyú várában? Mellesleg meg vérig sértett a lovas akciójával. És ha itt is maradna, ugyan miért akarna pont velem társalogni, ha a konyhában a pletykákra éhes, igazán szalonképes hölgyek lesnék minden szavát? Szótlanul biccentek, és amíg távozik, hosszan nézek utána.

A kúriában nem is kell keresnem, hallom sejtéseim beigazolódását a konyha felõli nevetgélésbõl, és a gúnyos marok újabbat csavarint mellkasomon. Fáj, hogy mindenkinek jut a normális életbõl, csak nekem nem. Inkább a tornyomba sietek. A világ elõl hivatott elzárni, de inkább én bújok el itt a világ elõl. Senki sem jön ide. Még Ben sem, pedig a világon õ az egyetlen, akire családomként tekintek. Íratlan szabály, hogy ezt a küszöböt senki sem lépi át.

Az ablakból figyelem, ahogy távozáskor int nekem, majd eltûnik az erdei ösvényen. Az egyetlen út a külvilághoz. Még pár nap, és az itteni éghajlatra jellemzõ januári fagyok beállnak. Se ki, se be. Aztán majd az olvadás jön, és a mocsár miatt nem lehet kijutni. Különös érzésekkel megyek inkább az étkezõbe, hogy ne hûljön ki az étel. Érzem magamon mentorom aggódó tekintetét, én pedig igyekszek nem okot adni neki rá. Elvégre az a férfi soha többet nem jön vissza, igaz?

A fütty, a paták dobbanása... Hogy került ez ide? Már-már a rémület simogatja szívemet, amikor az istállóba lépve a lovat vezetõ Eldricket pillantom meg. Látom szemem sarkából a megjelenõ agg õrangyalom alakját, de nem tudok vele most foglalkozni.

- Eldrick? Minek köszönhetem a látogatását?

Válaszul egy nagy táskát dob felém, én pedig szívbaj környékén agyalok, mi lehet benne. Régebben küldtek záptojást, tetemeket, meg különféle szentelt tárgyakat, mérget meg egyebeket... Ezért meglepetésként ér, hogy csak az általam rendelt dolgokat találom benne.

- Híre ment a faluban, hogy jól kijövök a "démonnal", ezért önkényesen megválasztottak futárnak.

Felnevet, majd meleg tenyerét a vállamra teszi. Egy ember van, aki ilyen barátságosan szokott hozzám érni, ez mégis más. Érezni vélem a tenyerén a barázdákat is, holott ruhán keresztül képtelenség... Miért? Még az idõ is megáll, amíg el nem lép, és nem folytatja.

- Örülök, hogy újra látlak, Myron. - a modor lenyûgöz és elbizonytalanít, látom az egyre mogorvább John arcán, hogy nem helyesli a dolgok ilyentén állását. – Remélem nem probléma, hogy tegezlek.- végülis már megtette, nem?

- Örvendek.- hebegem, hogy a beálló csendet megtörjem, amíg õ kényelmesen dõl egy ajtónak, engem fürkészve.

- Tudod, sok szóbeszédet hallottam, mióta itt vagyok. A legtöbb sületlenség, de valami mégis szöget ütött a fejemben…- azt hiszem ez várható volt, így nem is lepõdök meg, sõt a csalódás sem csap le rám. – Miért rejted az arcod maszk alá?

Nyitnám a szám, hogy válaszoljak neki, ha már az ilyen alkalmakra olyan jól elõkészített válaszom van. Udvarias, de végtelenül kegyetlen. Ám mielõtt még megszólalnék, Ben lép mellém, és a táskát kiveszi kezembõl, majd úgy áll közénk, hogy én takarásba kerüljek. Szinte észrevétlenül kapaszkodok a ruhája hátuljába, mintha megmenthetne vagy elbújhatnék így örökre, de egy pillanatnyi szorongatás után eleresztem.

- Köszönjük, hogy ennyit fáradt. A konyhában Anne vagy Rose majd kifizeti önnek fáradtságait és az új listát is odaadja. Erre tessék.

A maszkom szemkivágásának sarkából látom, hogy mennyire meglepett és értetlen arcot vág Eldrick aki még megsértõdve sem érzi magát a barátságtalan sõt kioktató hangsúlytól. Ben ellenállást fel sem véve ragadja könyökön a vendéget és tünteti el a szemem elõl, így ellazulhatok. Fel sem tûnt, mikor lettem ennyire feszült. Szótlanul figyelem az ajtót, ami mögött eltûnt a futárfiú, s szórakozottan simítok vállamra, ahol alig pár perce megérintett. Libabõrösen, magam sem tudom mi elõl menekülve sietek ki az istállóból, felhúzva köpenyem kapucniját, és a magas hó ellenére könnyedén közelítve a fõbejáratot, hiszen súlyom oly parányi, hogy még csak bele sem süppedek a kemény hóba, csak a tetején járok. Igen, ez is egyike a ,,démoni” képességeimnek. A falusiak szerint.

Beérve a köpenyem levetve hagyom csak egy fotelon, hiszen ez a fogadó szalon is, ahol a nem létezõ vendégek várják, hogy ne fogadjam õket, majd hangtalanul jutok el az étkezõig. Ilyenkorra készen szokott lenni a gyümölcstálam. De alig nyitok be, megszédülve billenek meg, és a kilincsbe kapaszkodva próbálok nem eldõlni semerre. Hosszú pillanatok kellenek, míg a remegésem csillapodik, és a látásom is kitisztul, csak ekkor érzékelem Bent. Annyira hozzászoktam már, hogy fel sem tûnik, ha megérint. Egy székre segít, míg Rose egy bögre mézes teát hoz nekem.

A bögrével az ablakba kucorodom a függöny mögé, és feljebb tolva álarcom lassan kortyolni kezdem a meleg italt. Bár kellemesnek is mondhatnám, de a kamilla sosem tartozott a kedvenceim közé, és amióta ezt kell innom, azóta még jobban gyûlölöm. Elgondolkodva pillantok ki az ablakon, ahol apró pelyhekben kezd el hullani a hó. Csak az éberségemnek köszönhetem, hogy az ajtó nyílását meghallom, és sietve rántom arcomra a maszkomat. Ruhám a nyakrészénél megigazítom, hogy a nyakam ne látszódjon ki, de igyekszem észrevétlen maradni. Pillanatok alatt kiderül, hogy kik léptek be.

- Szeretnék még elköszönni indulás elõtt Myrontól. - hallom a kellemes mély hangot, és a halk csilingelésbõl ítélve úgy gondolom a hölgyek vették rá, hogy csak evés után távozzon.

- Sajnálom, de az Úrfi – nyomja meg rangom egy mély, rekedt hang – igen elfoglalt.

Kishíjján felhorkanok, hiszen itt az isten háta mögött mi elfoglalásom is lehetne, de több okból is visszafogom magam. Csak csendben ülök, és hallgatom õket.

- Azt képzelem. - micsoda szkeptikus hangnem. - Csak azt nem értem, hogy miért védi ennyire azt a gyereket? Úgy van ide elzárva, mint valami rab. - egy pillanatnyi csend ül a szobára, én pedig azt kívánom, bár valahol másutt lennék....

- Az úrfi sokkal idõsebb, mint elképzelni tudná. Több mint két tizednyi telet megélt már, és az ország egyik legbefolyásosabb alakja. - szemforgatva adok igazat Bennek. - Családja sosem bánt vele emberként, ismerõsei és állítólagos barátai tucatnyiszor próbáltak életére törni. Jogos hát, hogy itt él, ahol csak az éri utól, akinek tényleg fontos elintézendõje van vele, de még így sem biztos, hogy találkozik vele. - hátborzongatóan szenvtelen hang sorolja a tényeket, már-már érdektelenül, csak én tudom, hogy a remegés benne nem az idõskorra jellemzõ mellékzönge.

- Senkivel sem szokott beszélgetni?

Annyira meglepetten kiált fel a vendég, hogy hirtelenjében látni szeretném arcát. Vajon mit gondol most? Õ is sajnál, és szánakozik rajtam? Vagy inkább elmúlt a kíváncsisága, és ezzel megelégelte a játékot?

- Tehát sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de a jövõben ha a faluból hozza a rendelt árut, nem adhatja azt egy úrfi kezébe. Keressen cselédet. Ne higgye azt, hogy származása vagy esetleges rangja révén még a mostani helyzetében is egyenrangúként kezelheti õt. - folytatja mentorom rendületlenül, mintha nem is szóltak volna közbe. - Méltányoljuk, hogy fárad a szállítással, de ha eddig is megvoltunk, talán ez után sem lesz nehezebb.

- Kérem... - koccan két evõeszköz. - Ez a munkám. Hadd végezzem én is, ahogy ön is.

Furcsa éle van kettejük hangjának, a szoba feszültségtõl remeg, szinte úgy tûnik, bármelyik pillanatban felgyúlhatna a kúria is.

- Megyek és összekészítem a holmiját.

Hallom még Ben hangját, és amíg távozik, én is elõsompolygok a búvóhelyemrõl. És egy pillanat erejéig még Eldrick arcát is van idõm megfigyelni. Hátborzongató arcot vág, a kandallóban égõ tûz hosszú és sötét árnyékokat vet arcára, egészen sátáninak tûnik így. A bögrém halkan koccan, ahogy leteszem az asztalra, és elbûvölõ reakciót kapok válaszul. A vendég macska reflexével ugrik fegyvert rántva, s csak utána rezzenve össze. Ez vagyok én, a mumus a sötétben, ördög a szobák sarkában, sátán az alvók ágya alatt. Biccentve fordulok el, hogy távozzak, ám hangja megállít.

- Myron, egy pillanatra... - megállok, habár nem fordulok felé. - Ha megsértettelek, úgy elnézésedet kérem. Az elõbb a komornád... vagy az a Ben fickó úgy beszélt hozzám, mintha egy éretlen gyerek lennék. Kissé úgy is érzem magam.

Félig fordulok csak felé, inkább a vállam felett nézve rá, testemmel is jelezve neki, hogy nem szívesen vagyok vele egy szobában. Túl kiszámíthatatlan nekem, és zavaró.

- Elnézést kérek, ha udvariatlan volt. Néha kissé heves tud lenni, talán túl elfogult. Csak hogy tisztázzuk, kinézetem ellenére sem gyenge sem tehetetlen nem vagyok. Ha eddig túléltem az összes merényletet szerény személyem ellen, úgy vélem, nyugodtan állíthatom, hogy nem szorulok senki sajnálatára vagy szánalmára.

- Tehát hallotta a beszélgetésünket. - állapítja meg meglepõen nyugodtan, én pedig ugyan úgy biccentek.

- Nem szándékosan, hisz már bent voltam, mikor bejöttek,...

- Tessék? - Meglepettségének leírása köteteket töltene meg, még pohara is megáll a levegõben. - De hát nem lehetett bent, ennyire nem vagyok figyelmetlen.

Gúnyos fintorra húzódik szám, és válasz nélkül fordulok meg. Távozok, mielõtt még megszólalhatna. Lehet hogy nem vagyok egy nagy szám, és hogy a fizikai képességeim elég gyatrák, de ne becsüljön alá senki. Félelmen kívül más érzést se mutassanak felém, és akkor rendben leszünk. Még hallom, ahogy utánam szól, meg ahogy a másik ajtón Ben jön be valamelyik nõvel, de a hangok már csak foszlányokban érnek el hozzám.

A toronyba mászok, hogy papírra vessem legújabb megálmodott maszkomat. Ezúttal smaragdszínût akarok, gyöngyökkel díszítve, arannyal feldobva, és egy kicsi csúsztatható részt a szájánál, hogy enni is lehessen benne, meg persze újra rejtõzhessek is mögé. Nemsokára kezdõdik a bálidény is a kastélyban, és azokra is meg vagyok mindig hívva, hogy lássam, mi lesz az, amiben sosem lesz részem. Kár hogy nem vagyok mazochista, és öcsém akarata ellenére is csak arra török, hogy jól érezzem magam is, nem?

Eldrick majdnem minden nap eljött, hûségesen hozva a megrendelt, vagy szükséges dolgokat. Néha a legkülönfélébb, sosem látott holmik kerültek elõ táskájából, habár ezt nem onnan tudom, hogy találkoztam vele, hanem mert láttam. Nem, a kukkolás nem természetem, sem sajátosságom, csupán épp arra jártam mindig, amikor jött, és akarva-akaratlan is láttam, hallottam, ahogy a fehérnéppel cseveg, bájolog, udvarol nekik, megnevetteti õket, és mindezt olyan irigylésre méltóan és könnyedén, ahogy nekem ez sosem fog menni. Mert ahhoz talán le kellene vennem a maszkot, és mosolyogni, vagy inkább újjászületni valami csinosabb pofival. De ez jutott osztályrészemül, így ezt kell elviselni.

Nem untam a játékot, napjában akárhányszor jelent meg, bármelyik idõpontjában, találtam dolgot arrafelé, méghozzá úgy, hogy lehetõleg ne láthasson meg. Ha kérdezett is felõlem, nem hallottam, vagy csak egyszerûen Ben vagy az én szavaim voltak elegek neki, nem tudom. Ahogy jött, eltûnt a konyhában, majd órák múlva igen elégedetten került elõ. Nem vagyok sem naiv, sem jóhiszemû, nem hinném, hogy csak az ételek hozták meg a kedvét, hiszen láttam olykor a bejárat mellett kettecskén valamelyik cseléd társaságában... És minden alkalommal olyan érzések kerítettek hatalmukba, amiktõl csak igen hosszú idõ múltán szabadultam meg.

És az sem kerülte el a figyelmemet, hogy Ben állandóan a sarkamban jár, mint egy dajka, aki a fiatal kis ifjonc körmére akar nézni, holott tudom, hogy nem csak miattam, de értem is aggódik. Tehát a legjobb megoldás csakis a lovaglás lehet. Mira pedig örömmel áll a rendelkezésemre, hiszen régen lovagoltam ennyit vele. És nem csak a birtokot szelem körbe-kasul, hiszen a vendégünk egyre többet tanyázik, és a találkozás veszélye végett kissé észrevétlenül, de az erdõbe szoktam.

Ma is így kerültem ide, s mivel itt nõttem fel, ismerek itt minden bokrot, az eltévelyedés esélytelen. Hosszú patanyom mutatja a bejárt utunkat, hiszen a frissen hullott szûz hó áruló módjára fedi fel irányunkat, mégsem az embertõl félek, aki talán követhetne, ha lenne oly bolond, hogy az Ördögfattyú fészkéhez közel ilyen nyomozásba kezdjen. Inkább tartok a vadaktól, akik a lovam is megsebesíthetik, ha nem figyelek. S lám, nem is ér váratlanul, amikor Mira megugorva csinál egy éles hátraarcot, majd vágtázva lõ ki az ellenkezõ irányba, felkavarva a havat mögöttünk. Hallom a csaholást, a megannyi agyar csattanását, a vonyítást, és a lihegést.

Gond nélkül fordulok meg a vágtázó lovon, és a hátamról az ilyen helyzetekre készített íjat lekapva sebtében lövök. Kapucnim régen lehullott, sebtében való távozásom miatt a hajam szerteszét lebben, és a korai sötétedés végett az esti hold fényében kísértetiesen világít. Utolsó pillanatban kapom oldalra a kezem, így ruhámból egy darabkát kimarnak, így a hold sápadt fénye ijesztõen csontvázszerû karomra is rávilágít, melynek bõre a színével vetekszik. Éjfekete álarcomon pár ezüst kacskaringó csíkja villan, ahogy a leendõ áldozatok felé fordulok a sötétben. Fülemben hallom a vad farkasok lihegését, így oldalra csapok íjammal, lekaszálva párat a levegõbõl felém ugorván, majd balomba tõrt ragadok, és pillanatokon belül a sötét köpenyemen még sötétebb vér ragyog fel. Hibázás nélkül sújtok le, gyors és könnyed mozdulatokkal, hiszen nem ez az elsõ csatám ezekkel a korcsokkal.

Mégis az jár a fejemben, hogy megint valami erõs szappant kell majd használnom, hogy a karámban lévõ ápolt állataim ne zúduljanak fel a vérszagtól. A gondolkozás révén kicsit késõn lendítem kezem vállmagasságban hátrafelé, hiszen érzem a forró leheletet a nyakamon, ami zilált ruhám alól szintén kibukkant, és mivel az elvágott hús cuppanó hangja helyett fém csilingelését hallom, szinte állatokat megszégyenítõ ösztönnel kapom arra a fejem, lovam farára úgy ugorva fel, mintha csak felállnék egy székrõl. Sokszor támadtak már rám orgyilkosok, nem a rémület élezi ki megint csak érzékeim, inkább a túlélés tapasztalatai.

Ezért lepõdök meg mérhetetlenül, amikor ismerõs arc bontakozik ki a sötét árnyak közül, ahogy nyugodtan, habár kissé furcsa arccal tartja kardját, hogy a támadásom kivédje. Szememmel a farkas után nézek, majd kissé csillapodok teteme láttán. Úgy nézhetek ki, mint egy kobold. Itt-ott kivillanó sápatag bõrömmel, melyen megint nem esett egy karcolás sem, a csípõs szélben kavargó hajkoronámmal, egy hatalmas fekete lovon állva, vértõl csillogó köpenyben. Ironikus. És talán ezért is nincs félnivalóm. A felém ugró utolsó farkast is koponyán szúrom, hiszen tudom, hogy hol a legkönnyebb átjutni a kemény csontokon még egy ilyen aprócska tõrrel is, de közben szemeim végig a társaságomon vannak. Orgyilkos lenne? Vagy hogy került ide?

A kérdés jogos lehet, hiszen a sötétben az ég tudja, kié a sok bíbor, ami rajtam csordogál, én mégis természetes, sõt nyugodt hangon válaszolok, mintha csak azt kérdezték volna, hogy kérek-e még teát.

- Nem. - megtörlöm tõrömet egy laza mozdulattal a köpenyembe, de támadó állásom a laza hangom ellenére nem lanyhul. - És mi szél hozta erre?

Mira lassan megáll, ahogy a veszély elmúlt, és fújtatva kapálja a földet, fejét dobálva oldalra nyugtalanul. Nem paskoltam meg, ahogy általában szoktam, nem tudja, hogy baj van-e vagy sem. Eldrick fegyverei eltûnnek a lovon vagy a derékszíjában, így én is szükségtelennek érzem sajátjaimat. Ciccentve egyet elteszem, majd a lecsillapodó Mira nyakára hajolva megölelgetem, egyfajta köszönetképpen a segítségéért és a kitartásáért.

- Láttam a nyomokat a hóban, és hallottam a farkasokat. Nem tudtam, hogy te vagy az. De végül nem is volt rám szükség.

Felemelve fejem ránézek. Azt hittem, legutóbb nyilvánvalóvá tettem ezt számára. Hajam felé nyúlok, hogy hátra söpörjem, de kesztyûm szintúgy csillog és ragad, így egy pillanatra fontolóra veszem levételüket, majd elvetem. Megrázva a fejem kicsit kirázom ,,arcomból” a tincseket, amik elég hosszúak, hogy egyfajta második köpenyként simuljanak a hátamra.

- Nos, köszönöm segítségét. - mennyi érdektelenség három szóban! - A viszont látásra.

- Hálás lennék a vendéglátásért. Amúgy, a nevem Eldrick.- mosolygok rá, miközben barátságosan a kezem nyújtom felé. Nem reagál, mozdulatlanul áll elõttem, én pedig ebben a pillanatban bármit megadnék, hogy a maszkja alá lássak. Végül a keze felém lendül, de a mozdulatot palástolva inkább összekulcsolja ujjait maga elõtt.

Látva, hogy gesztusom nem talál viszonzásra, leengedem a kezem, de továbbra is kedvesen nézek rá.

- Megtisztelõ...- érkezik végül a tompa hang a maszk alól. Kínos csend ül közénk, én pedig csak kíváncsian szemlélem a suta alakot. - Öhm... Myron.- nyögi végül, nekem pedig megrebben a szemem. A nyakamat teszem rá, hogy nem az igazi neve, de egye fene, most az egyszer beérem ezzel is. Eleve az is haladás, hogy egyáltalán megszólalt.

Már épp szóra nyitnám a számat, mikor nyílik az ajtó és az öreg Ben lép be. Megszeppenten néz körül, majd az arca elsötétedik.

- Úrfi, menten, feküdjön le nyugodtan. Meg fog fázni, ha ebben a köpenyben ácsorog csak itt...- mondja mély, dörmögõs hangon, kissé talán atyáskodva, mire az apró alak beleegyezõen sóhajt.

- Akkor... jó éjt.- fordul még felém, majd könnyed, hangtalan léptekkel távozik. Ben szúrós szemekkel néz rám, de nyugodt mosollyal állom a pillantását.

- Bármit is forgat a fejében, ajánlom, hogy tegyen le róla. Hagyja békén az úrfit, elég gondja van egy kotnyeles idegenen kívül is.- vágja hozzám hidegen, mire csak felvonom a szemöldököm. Ezzel fogja magát, egyszerûen hátat fordít és távozik.

A cseléd még megmutatja a szobámat, ahol alhatok, majd magamra hagynak, én pedig fáradtan dõlök be az ágyba. Hanyatt fekszem, kezeimet a fejem alá teszem és elrévedve engedem, hogy elkalandozzanak a gondolataim...

A reggel korán jön el, én pedig hajnalban magamtól ébredek. Fáradtan nyújtózva ülök fel, elégedetten mozgatva meg a tagjaimat. Úgy aludtam az éjszaka, mint a tej. Már a sebeim sem fájnak annyira, úgy érzem magam, mint aki újjá születet.

Elégedetten kelek ki az ágyból, megmosakodom, felkapkodom a ruháimat majd felfedezõútra indulok. Persze ahogy kilépek a szobámból, az egyik cseléd azonnal elkap és a konyhába rángat. Leültetnek és megetetnek, közben lelkesen meséltetve, én pedig nem gyõzõm kielégíteni asszonyi kíváncsiságukat.

A vérem viszont hajt, így a reggeli befejeztével felkelek az asztaltól.

- Sajnálom, hölgyeim, de a lovam még valahol kint kóborol, meg kellene keresnem... igazán köszönöm a csodás reggelit, még látjuk egymást.- kacsintok rájuk, majd csókot lehelek két helyes kis kacsóra. Elégedett mosollyal zsebelem be a csillogó tekinteteket, majd kisurranok a hatalmas kastélyból.

Utam azonnal az istálló felé vezet, ráérõsen sétálok végig a bokszok között, mosolyogva véve kezembe egy üres tálcát. No lám, valaki már járt itt... és sejtem is, kicsoda.

Az istálló másik oldalán kiérve szórakozott mosollyal támaszkodom meg. A távolból figyelem, ahogy az apró, maszkos alak a vadállatok között sétál, õze, szarvasok fejét simítva, egy ordas fogsorán zongorázva végig, majd kényelmes léptekkel sétál az itatóhoz, hogy megmossa a kezét és visszahúzza a kesztyûit. Pedig milyen helyes kis keze van... a fekete körmök pedig csak még különlegesebbé teszik...

- Látom, ért az állatokhoz.- szólalok meg fennhangon, közelebb lépve az apró alakhoz. Meglepetten pördül meg, én pedig vidám mosollyal pörgetem meg az ujjaim között a tálcát és lépek közelebb.

- Ezt a földön találtam, amíg a lovakat mentem megnézni. Az enyém még nincs itt...- mondom halkan, ha õ már nem hajlandó megszólalni... - Jó reggelt, Myron.

Némán biccent, miközben sietõsen visszahúzza a kesztyûit.

- Nem éhes? Ha szól Annenak, biztos örömmel készít bármit.- mondja végül, hangja bár tompa a maszk miatt, mégis kellemes.

- Már ettem.- vonom meg a vállam érdektelenül.

- Gondolom, menni szeretne. Segítek a lovat megkeresni.- vágja rá végül, mintha kényelmetlenül érezné magát a társaságomban.

- Azt megköszönöm.- mosolygok rá halványan, de hátat fordít és lassú,kényelmes léptekkel a birtok vége felé veszi az irányt. Hangtalanul követem, pár lépéssel lemaradva mögötte, nem akarom, hogy tolakodónak vegye a társaságom. Elérünk a magas kerítéshez, ami inkább egy erõdítményt körbevevõ falnak tetszik, semmint egyszerû kerítésnek.

- Ezek a kerítések a külvilágot hivatottak kint tartani, vagy ezt a zugot elrejteni?- vonom fel a szemöldököm.

-Is.- mondja diplomatikusan. - Ha a keleti részen van, akkor talán okosabb enne lovakon menni. Gyorsabb.- mondja halkan, én pedig csak vállat vonok. Sétálni jobban szeretek, de ha neki így kényelmesebb, ám legyen.

Újra az istálló felé vesszük az irányt, hol az apró alak egy hatalmas frízre küzdi fel magát. Megmosolygom a jelenetet, ahogy egy sámliról mászik fel a hatalmas állatra. Én is felülök egy szimpatikus ménre, majd már száguldunk is.

A hatalmas fríz vágtába kezd, a kis alak pedig a lóra simulva veszi fel a ritmust. Egy szalag süvít el mellettem, én pedig mosolyogva nézem, ahogy az ezüst hajzuhatagba belekap a szél.

Végül egy ültetvényen lyukadunk ki, és ahogy körbenézek, azonnal kiszúrom az éjfekete mént. Megkönnyebbült arccal szállok le a lóról, majd éleset füttyentek, Charity pedig azonnal megindul felém, kissé sántikálva. Rohadt farkasok...

Myron egyenes derékkal ül a lovon, megzabolázza zilált haját, majd csípõre tett kézzel, kissé csípõsen fordul felém.

- Önnek nem is kellett volna segíteni. Ez a ló minden további nélkül jött volna, ha a kastély pincéjében füttyent is.- korhol, én pedig bocsátkérõ mosollyal tekintek fel rá.

- Igazán sajnálom, de be kell vallanom, hogy így megkeresni sokkal izgalmasabb volt.- mondom õszintén, mire félrebillentett fejjel néz rám.

- Izgalmas...- ismétli számomra kiismerhetetlen hangsúlyban, majd megfordítja a lovát. - Ha a lova nem lenne sérült, most itt hagynám önt, Sir.- jelenti ki gúnyosan. Most haragszik...? A fenébe, hogy nem láthatom az arcát, így sokkal nehezebb megérteni...

- Sajnálom. Nem akartam félrevezetni.- szólok utána, de rám se hederítve száll le a lóról, nekem háttal megigazgatja a köpenyét és visszatûri alá azt a csodást, ezüst hajzuhatagot.

Közben Charity is megérkezik, Myron pedig a mén felé lép, aki bizalmatlanul néz rá. Õszinte kíváncsisággal, szórakozottan nézem a jelenetet. Ebbõl vajon mi fog kisülni...? Charity nagyon szeszélyes és bizalmatlan, viszont ahogy eddig tapasztaltam, Myron nagyon ért az állatokhoz...

Keresztbe font karokkal nézem, ahogy az apró alak néhány lépéssel a ló elõtt megáll, a kezét nyújtva csak felé. Charity elõször bizalmatlanul kapál a lábával, de mikor Myron lassan araszolva megindul felé, nem hátrál el.

Mosolyogva nézem, ahogy a mén orrára simít, majd a fejére, Charity orra pedig a hasához kerül. Értem... szóval úgy akar a bizalmába férkõzni, hogy kiszolgáltatott helyzetbe juttatja magát. Hihetetlen... minél több idõt töltök ezzel a fiúval, annál érdekesebb lesz számomra.

Végigcirógatja a lovat, Charity pedig békésen tûri mindezt, meglepõen nyugodtan. A sebét is megvizsgálja. Nem tûnik súlyosnak, szerencsére nem maradandó sérülés, csak egy karcolás. Ha megfelelõen el lesz látva, pár nap alatt kutya baja sem lesz.

Elégedetten megpaskolja Charity nyakát, majd visszalép a frízhez és a sörényébe kapaszkodva felugrik rá. Érdekes, hogy ezt a ló mozdulatlanul tûri. Végül a kis alak egy kis kocka répát vesz elõ, a fríznek adja, mire a másik két állat érdeklõdve szimatol a levegõbe.

Egyre szélesedõ vigyorral figyelem, ahogy megfordul a lovon, majd újabb csemegét elõvéve a lovak felé nyújtja. A fríz megindul, a másik két ló pedig éhesen követi. Hangosan kacagva indulok meg utánuk.

- Tényleg nagyon ért az állatokhoz, igaz?- kérdem széles vigyorral, ráérõsen baktata a lovak után. A fehér maszk felém fordul, egy pillanatig csak bámulnak rám azok az üveges szemfedõk, majd aprót biccent.

- Az állatok sokkal tisztességesebbek, mint az emberek.- mondja halkan, elrévedõ hangon, mire félmosollyal bólintok.

- Milyen igaz. Nem érdeklik õket a külsõségek és hazudni sem tudnak.- mondom elgondolkodva, gyengéden simítva Charity farára. A mén prüszköl egyet, és egy pillanatra megáll, hogy beérhessem. Mellé lépek, gyengéden végigsimítok a nyakán, majd megpaskolom az oldalát. Felém fordul, rám pislog békésen majd együtt indulunk tovább.

- Úgy tûnik, ez a ló nagyon kötõdik magához.- szólal meg kis idõ múlva, én pedig felnevetek.

- Ezt eltalálta. De én is kötõdök hozzá. Együtt nõttünk fel.- mondom könnyedén. Emlékszem, pont tíz éves voltam. Apámat mindig érdekeltél a lovak, több istállónk is volt. Hatalmas legelõ terült el a kastély mellett, én pedig rengeteg idõt töltöttem a lovak között. Miután megtanultam járni, már lóra is ültettek.

Volt egy kancánk, Shelley, a szívemnek nagyon kedves volt. Gyönyörû állat, angol telivér, apám rendszeresen vitte vadászatokra. Rajta tanultam meg lovagolni. Nagyon nyugodt, kedves pára volt, de kezdett kiöregedni. Csodák csodájára pedig vemhes lett vén fejére, pedig azelõtt egyszer sem fogant meg, apám úgy vélte, meddõ.

Belehalt az ellésbe, a kis csikó pedig anya nélkül maradt. Emlékszem, három óránként jártam ki hozzá etetni, még éjszaka is. Rengeteget foglalkoztam vele. Charity pedig azóta sem enged mást a hátára.

Visszaérünk az istállókhoz, és míg Myron visszaviszi a bokszokba a lovakat, addig én leveszem Charityrõl a nyerget meg a kantárt. Szegényem, nem lehetett kényelmes egész éjszaka viselni.

Mire végzek, Myron is visszaér, fertõtlenítõszer van a kezében. Óvatosan végigsimogatja Charityt, egy kis kocka répát is ad neki, amit a mén boldogan majszol el. Ezután szépen leguggol mellé és a sebét vizsgálja meg, majd óvatosan nekiáll kitisztítani. Charity idegesen felnyerít, elhúzza a lábát, biztosan csípi a fertõtlenítõ.

- Nyugi aranyom, semmi baj.- mondom nyugodt, mély hangon és megnyugtatóan kezdem simogatni a nyakát. Erre kicsit lecsillapodik, Myron pedig elláthatja a sebet. Egész jól tûri, bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ez az apró alak meglepõen szakszerû. Gyors, gyengéd és hozzáértõ. Azok a vékonyka ujjak pedig rendkívül ügyesek.

A sebet szabadon hagyja, ha bekötözné, csak lassabban gyógyulna, a szabad levegõ jót fog tenni neki. Pár nap alatt teljesen be is fog gyógyulni. Ezek után bevezeti egy bokszba, és amíg gondoskodik egy kis szénáról, én vizet hozok egy vödörben. Charity mohón enni kezd.

- Köszönöm a segítséget, nagyon hálás vagyok.- mosolygok rá, miközben ledobom magam egy kupac szénára. Kényelmesen elhelyezkedek rajta, a lábaimat a boksz ajtajára teszem. Myron megáll velem szemben, az istálló falának dõl, keresztbe tett kezekkel néz rám.

- Ne köszönje.- biccent.

- Dehogynem, ez a legkevesebb. Ha nem segít én és a lovam is otthagytam volna a fogam. Szeretném meghálálni valahogy.- mondom komolyan. Furcsa csend ül közénk, tanácstalanul kezdi igazgatni a kesztyûit. Különös szituáció. Ennyire nincs hozzászokva, hogy valaki próbál hálálkodni?

- Megtisztelõ, de ez igazán nem szükséges. Nem várok semmit a segítségemért cserébe.- mondja végül, kicsit sután, bizonytalan hangon. Halvány mosollyal ingatom meg a fejem.

- Ki hitte volna, hogy léteznek még önzetlen emberek… önnek igazán jó szíve van, Myron.- mosolygok rá. Erre megdermed, szinte érzem a döbbenetét a levegõben, végül elfordítja a fejét, mintha zavarba jött volna, vagy tudomisén. Milyen édes kölyök. Tényleg, vajon mennyi idõs lehet…?

- Ne tegyen ilyen légbõl kapott kijelentéseket.- nyögi végül keserû hangon. Felvonom a szemöldököm, csintalan mosollyal tekintek rá.

- Légbõl kapott kijelentés? Csak levontam a következtetést a tapasztalataimból.- vonok vállat, villanó szemekkel figyelve a reakcióját. Csak az az átkozott maszk ne lenne az útban! Annyira kíváncsi vagyok az arcára… vajon zavarban van? Dühös? Tanácstalan? Mit érezhet?

Nem reagál, így sóhajtva felállok. A lábamba fájdalom nyilall, de meg sem kottyan, hozzászoktam már. Pár nap múlva kutya baja sem lesz.

- Minden esetre nagyon köszönöm a vendéglátást. Pár óra múlva, miután Charity kipihente magát, indulnék is.- mondom elkomolyodva, nyújtózva egy nagyot. Dolgom van még ma, meg kell dolgoznom a napi betevõmért.

Nem szól, pusztán aprót biccent, én pedig hosszú léptekkel, ráérõsen indulok vissza a kúria felé. Összeszedem a holmim, elpakolok magam után, aztán egy kis ideig teszem a szépet a cselédeknek. A buja asszonyi kacag mindig jó kedvre derít.

Végül felnyergelem Charityt, és vezetve, gyalog indulunk a birtok kapuja felé. Nem ülök fel rá, nem akarom megterhelni a lábát.

- Utoljára még visszafordulok, és mikor meglátom a legmagasabb torony ablakában a fehér maszkot, elmosolyodva intek felé, majd távozom.

Mikor visszaérek a faluba és megjelenek a fogadóban, mindenki hitetlenül bámul rám. Azt hitték, odavesztem, hogy az a démon megölt, vagy elmenekültem félelmemben. Persze kinevetem õket, és egy pohár jó bor társaságában elregélem, hogy csupán farkasok támadtak meg, és ha nincs az általuk démonnak titulált ember, már a farkasok nyalogatnák a csontjaimat. Elmesélem, hogy vendégül látott az otthonában, ellátták a sérülésem és a lovamét is. Persze az ostoba népség egy szavamat sem hiszi, hüledeznek, azt mondogatják, biztosan megbabonáztak…

Persze csak nevetek rajtuk. A kovácshoz is visszamegyek, aki szintén hitetlenkedve fogad, azt hitte, meglógtam a tõrökkel. Beállok hát dolgozni, a pletykák pedig gyorsan terjednek…

Mikor beérek a hatalmas birtokra, vágtázva sietek a kastély elé, majd éleset füttyentek. Vidáman szállok le a lovamról, majd az istállóba vezetem, kényelmesen leszerszámozom és bevezetem egy bokszba. Épp inni adok neki, mikor megcsapják a fülem a puha, könnyû léptek.

- Eldrick? Minek köszönhetem a látogatását?- kérdi kíváncsi, értetlen hangon, mire szórakozott mosollyal fordulok felé. Lekapom vállamról a táskámat és felé dobom. Könnyedén kapja el, kíváncsian forgatja meg a kezei között, végül óvatosan kinyitja. Levelek, egy kis tea és miegymás…

- Hát ez?- pillant végül rám, mire vállat vonok.

- Híre ment a faluban, hogy jól kijövök a "démonnal", ezért önkényesen megválasztottak futárnak.- nevetek fel kissé ironikus hangon, aztán könnyed mosollyal lépek hozzá, kezem barátságos mozdulattal a vállára téve. Az elsõ alkalom, hogy hozzá érek… érzem, ahogy megfeszül érintésem alatt, én pedig tiszteletben tartom a személyes szféráját, így pár pillanat múlva elengedem.

- Örülök, hogy újra látlak, Myron.- mondom vidáman, direkt közvetlenebb hangon. – Remélem nem probléma, hogy tegezlek.- teszem hozzá mellékesen, bér õszintén ha még azt is mondaná, hogy probléma, nem nagyon érdekelne.

- Örvendek.- nyögi végül megszeppenten. Kényelmesen támaszkodom az egyik boksz ajtajának, úgy nézem az apró, tanácstalan alakot, maszkját vizsgálgatva.

- Tudod, sok szóbeszédet hallottam, mióta itt vagyok. A legtöbb sületlenség, de valami mégis szöget ütött a fejemben…- mondom elgondolkodva. – Miért rejted az arcod maszk alá?

És mivel a mai mozgalmas nap után igazán csendes, megszokott estére számítottam, hát ezért ér teljesen váratlanul, amikor egy csodaszép ló vágtázik be a birtokomra. A legmagasabb pontján vagyok a kastélynak, így tökéletesen ki tudom venni a helyzetet. Játék, zsákmány, majd vérszag után életre-halálra menõ küzdelem. Máskor nincs sok gond velük, legalábbis az én hintóm még sosem támadták meg, de hát késõ éjjel, és idegen... Ki az az elvetemült, aki erre fut a farkas elõl? De hiába meresztem a szemem, nem látom még a hold fényénél sem, ki lehet az.

Ám a ló egy ideges pillanatban leveti végül utasát magáról, és sietve elvágtat. Egy nyilat lövök az istálló felé, Ben már tudja, hogy szükség van rá, láthatóan az elvágtató ló után megy, a farkasok úgysem nekivalóak. Szeretem, hogy mindig lehet erre a férfire számítani. De nincs idõm megfigyelni, hogy mi lesz a lóval, egyelõre a gazdája eléggé lefoglal. Szaporán dobogó szívvel pendítem a húrt az íjon, útnak eresztve az elsõ nyílvesszõt. Régen lõttem már, és bevallom, félek, hogy eltalálom a vendégem, de szerencsére a sötét az én pártomat fogja. Már-már biztos kézzel teszem el láb alól szegény ordasokat, de ha választanom kell, inkább egy ember, mint egy falka. Az elõbbi ritkán veszélyes egyedül.

Közben Benjamin is visszaérkezik, figyelve a jelenetet, majd mikor elmúlt a veszély, ki is nyitja a nagy tölgyajtót, amin talán egy feldühödött csürhe sem tudna átjutni. Ezzel a vasalással és biztosító pántokkal... Figyelem, ahogy bekíséri a férfit a kastélyba, és minden bizonnyal én is szóba kerültem, ha már felfelé pillognak mindketten. Lebuktam. Kikönyökölve az ablakon nyújtogatom a nyakam, hogy ki az az elvetemült, aki erre tévedt.

Miután eltûnnek az ajtó mögött, lesietek a toronyból, hiszen oda még a szellemek sem járnak fel kísérteni, így a könyvtárban várom meg a mentorom, hogy némi helyzetjelentést adjon nekem. Apró harapás a lábon, egyébként semmi komoly. Tétován teszi hozzá, hogy már láttam az urat, ma a hintó mellett még beszéltünk is.

Szaporán ver a szívem. Ugyan bizony minek jöhetett ide éjnek évadján? Azt a badarságot, hogy rám volt kíváncsi, hamar elvetem, hiszen ide ember önszántából nem teszi be egy tagját sem, hacsak nincs valami elmebaja. Keserû íz kúszik a számba, és egyedül az álarcomnak köszönhetem, hogy nem látszik meg rajtam a hangulatváltás. Bár Bennek igen érzékeny orra van rá, és néha hátborzongatóan kiismer engem. Végül az öreg visszamegy a szobába, én meg elmegyek megnézni, merre lehet a ló. A farkasok ide ritkán jönnek, így a birtok körül kell lennie, és a vadságából ítélve sebesült is volt, így messzire sem jutott. Tehát hagyom a lovat, itt úgysem eshet baja, és inkább csendesen a fogadószobába lépek, figyelve a cselédeket, akik sose látott élénkséggel látják el a férfit. És addig van lehetõségem megfigyelni õt.

Láthatóan nem otthonülõ alak, hiszen apró hegekkel van tele. Furcsa érzés szúr belém arra gondolván, hogy milyen kifacsart humora van a Sorsnak. Engem egy sebért vet meg egy egész világ, õt meg istenítik szinte ugyan azért. Féltékenység lenne, amit érzek? Talán ahogy figyelem a mosolyt az arcán, ahogy hozzáérnek kötetlenül, önként, örömmel... Inkább mondanám mégis jóképûnek, és egyben csintalannak is. Ezzel az arccal vajon hány szívet hagyott maga mögött? A királykék szín tekintet a tûz fényében valahogy melegebb, mint máskor sejteni lehet, és a sûrû haj, ami arcába hullik, hogy az embernek viszket a tenyere egy simítás után, hogy lássa, mit rejt még alatta.

Hosszú éveim során megtanultam vonásokból olvasni az embereket, a túlélésemhez szükség volt hozzá. Nem tûnik veszélyesnek, nem is forral gonosz terveket, ahogy kémnek sem küldték ide. Sõt, úgy tûnik önszántából van itt, mi több, örömmel, nyugodtan ül itt a szobában, mintha egy akármilyen átlagos kastélyba tévedett volna. Ez egyszerre kelt bennem félelmet és kíváncsiságot. Érteni akarom ezt az embert anélkül, hogy beszélnem kéne hozzá. Hát nem bizarr kívánság?

Töröm meg a túlságosan nyálas, meleg és idilli képet, amibe a szívem is belesajdul. Nekem miért csak a látvány jut mindig, miért nem élhetem át egyszer én is, milyen igazán szeretve lenni, milyen ha törõdnek veled, vagy... összeszorított fogakkal hessintem el a képet, lehiggadva annyira, hogy beszédképes legyek, míg a nõk sietve távoznak. Nem szeretnek egy légtérben lenni velem.

-Charity tud vigyázni magára, nem aggódom érte. Viszont köszönetet kell mondanom, megmentett.

Olyan közvetlen, amilyen Ben volt annak idején, ha nem jobban. Hiszen az öreg tele olt elõítéletekkel, viszont ez a férfi itt elõttem úgy szól hozzám, sõt rámnéz, mintha... Nem is tudom. Tekintete meleg, és egy pillanatra felmerül bennem, hogy vajon hogy ülhet ennyi érzés valakinek a szemében... Kevés olyan pillantást kaptam, mint ez. Talán egyet, azt is mentoromtól. Elszoruló torokkal lépek végül kissé tétován beljebb, hogy közelebbrõl nézhessem meg õt magamnak.

A fotelban ülve is igazán impozáns alak. Ordít róla, hogy úri körökben forog, habár modora nem épp errõl tanúskodik. Leplezetlenül bámul rám, és oldalra pillantva látom, hogy Ben igen érdeklõdve figyel minket. Szinte látszik rajta a feszültség. Igen, hazai pályán nem félt engem, itt a férfi nem tud segítséget hívni, nem mintha akarna... Rejtvény, amit meg akarok fejteni, ugyanakkor önzõ módon elzárnék egy ládába, hogy ne szökhessen meg. Mi ez az érzés, ami áthullámzik rajtam lusta bágyadtsággal? Végül lassan válaszolok.

-Igazán nem tesz semmit. - majd a feleslegessé vált öreg felé fordulok. - Ben, hoznál valami ételt a vendégünknek? - akarom vagy sem, érezni a hangsúlyon, hogy kitüntetett alak, aki figyelmeztetõ pillantásokkal távozik. Megmelenget figyelme irántam, de végül az újabb felvillanó mosoly vendégem arcán elvonja figyelmem az ajtócukódásról. - Mi vetette erre ilyen késõ órán?

Végre feltehetem a kérdést, ami mostanáig fúrta oldalam, elvégre ez egy kézenfekvõ és jogos kérdés, fõleg ennyi év elzártság után. Itt ez az alak, és olyan természetességgel beszélget, akárha egy fogadóban ülnénk régi cimborákként. Elhessintem a lehetetlen tévképeket, és figyelem a mozdulatait ahogy elégedett csillanással szemeiben elõbányász egy kis batyut, és felém nyújtja. Ugyan ki és mit küldött nekem? Újabb koponya? Vagy egy halott csecsemõ, amiért engem hibáztatnak? Nem csoda hát, hogy kissé vonakodva lépek a csomag felé, és veszem el. Ezek után szerintem érthetõ, hogy megkönnyebbülésem már-már kézzel fogható, mikor a várt végtagok vagy ocsmányságok helyett csupán gyönyörû tõröket találtam a táskában.

-A kovács csak úgy volt hajlandó alkalmazni, ha ezeket elhozom. Nekem pedig égetõ szükségem van a munkára.

A halk szavak elnyomják fellélegzõ sóhajom, habár figyelmem nem kerülik el. Annyira... könnyed és csevegõ a hangja! Mielõtt még remegni kezdene a kezem a tekintetének súlya alatt, leteszem a kis asztalra a szerzeményeimet. Holnap elsõ dolgom lesz kipróbálni!

A kíváncsi tekintet égeti az arcom, és az alakom. Furcsa. A legtöbben a létezésem is megtagadnák, õ meg a lényem rejtélyére kíváncsi. Idegen és szokatlan érzés, nem csoda hát, hogy zavarba hoz.

-A lova viszont elszökött, a lába is megsérült. Töltse itt a ma éjszakát.

Szólalok meg udvariasan, hogy a csendet megtöltsem, és meglepettségem határtalan, amikor a fickó úgy bólint rá, mintha csak azt kérdeztem volna, hogy férfi-e. Ez... Õ... Komolyan itt akar aludni, egy fedél alatt az Ördögfattyúval, ebben a kastélyban, izééé.... ??? Hihetetlen... Ha nem elõttem történne mindez, akkor kinevetném azt, aki ezt elmesélné, holott az egész világ szerintem tudja, hogy én még mosolyogni sem szoktam, még akkor is, ha soha életükben nem láttak a maszk alá. És amikor azt hiszem, hogy ennél több meglepetés mára ne érhet, kinyújtja a kezét.

-Hálás lennék a vendéglátásért. Amúgy, a nevem Eldrick.

Tátott szájjal nézek rá, habár ezt nem láthatja. Kõvé dermedve állok alig két lépésnyire tõle, és nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Meg... Meg akarja fogni a kezem? Szívem szinte megbolondul a gondolattól is, hiszen Benen kívül nincs teremtett lélek a földön, aki ilyesmire vetemedne. Vagy lehet, hogy csak fogadást kötöttek a faluban, és ezért van itt? Megrebben a kezem felé, de végül csak összekulcsolom a másik kezemmel a csípõm elé, és kissé esetlenül érzem magam. A barátságos fény meglobban a férfi arcán, és a kezét leereszti.

Nyögöm végül, kissé feljebb húzva a vállaim. Sosem voltam még ilyen helyzetben, így bizonytalannak érzem magam. Nem mondhatom, hogy örvendek, mert gondolom ez nem kölcsönös, így az egész kínos lenne. A nevem pedig... Mit mondjak neki? Ujjaimmal birizgálom némi idegességemben a többi ujjam, majd végül dûlõre jutok magammal.

Nem érzem annyira közvetlennek magam, hogy én is a keresztnevem mondjam meg neki, de ha már nem akarok teljesen pofátlanul udvariatlan lenni, akkor mondanom kell ugye valamit. És a tekintetén átsuhan valami, amit nem gyõzök megfejteni, így marad az álldogállás kissé megszeppenten a szoba közepén. Ebbe a feszült csendbe lép be Ben, és arca elkomorodva siklik felém, látva a testtartásom.

-Úrfi, menjen, feküdjön le nyugodtan. Meg fog fázni, ha ebben a köpenyben ácsorog csak itt...

Még jó, hogy a maszk rajtam, mert igen felforrósodott az arcom. Tény, hogy a hálóruhámra rántottam rá csak a kabátot, csizmát, kesztyût, így kissé lengén vagyok, de itt ég a tûz, és... Mégis sóhajtok egy aprócskát, és biccentek.

Köszönök el a vendégtõl és mentoromtól, majd kisietek a szobából. Nem mintha egy ekkora jelentõségû este után el tudnék aludni. Túlságosan felcsigázott! Tehát a toronyszobámba érve pár gyertyát gyújtok, és ráérõsen felöltözök, megmosdok, hajam is újraigazítom a köpeny alatt, majd az alakba ülve a Holdfénynél elõveszek valami könyvet. Sok idõm lévén már nem egy nyelven megtanultam beszélni, de sosem lehet tudni, mire lesz még késõbb szükségem. Nem? Így a ragozás unalmas sorai felett elbóbiskolok, az ablakban kucorogva a hûs ablakhoz húzódva.

Még a nap sem kelt fel, amikor szemeim felpattannak. A pár órás alvás elég nekem, hiszen néha a betegségembõl fakadóan napközben is pihenni kényszerülök, no nem mintha egyébként agyonhajhásznám magam. Fehér maszkot húzok, aminek két oldalán fekete kacskaringók vannak, majd lesietek a konyhába, és egy tálnyi reggelit gyûjtve magamnak kimegyek az istállóba, hogy ott fogyasszam el a reggelim a szalmán ücsörögve, beszívva az állatok jellegzetes, és megnyugtató szagát. A tálcát otthagyom, majd megtalálják, és a hátsó karámok felé menet újraigazítom az álarcom, majd belépve az állatok közé megnyugszom.

Pár õz lép felém, méltóságteljesen megbillentve a fejüket, míg én kezemmel végigsimítok rajtuk ellenõrzésképpen, hogy tényleg meggyógyultak-e, majd kivezetem õket az erdõ széléig. Figyelem, ahogy a suta bevárja gidáját, majd együtt poroszkálnak el. Mielõtt még újra sötét érzések szippantanának magukba, visszakanyarodok a karámba, hogy megetessem a vendégeim. Szeretem nézni, ahogy a ragadozók és a növényevõk is megférnek itt egymás mellett. Ez egy fehér folt, ahol nem egymás öldöklése a cél. Nyugalom van itt.

Lassan sétálok oda a nagy hegyi fekete medvéhez, aki a vadorzók csapdájában sebesült meg, és két ujját elvesztette. Türelmesen állok felette is, amíg a halakat eltünteti, és a végén megengedi, hogy megsimogassam. Lehúzom hát a nagy, szõrös kesztyûm. Alatta csak az van, amibõl az ujjaim vége kilátszódik, így oldalra billentett fejjel csodálhatom meg az õ sötét szõrének kontrasztát az én hófehér bõrömmel. Talán csak a körmöm ér fel az õ feketéjével. Kényeztetem a füle tövénél, és persze vannak páran, akik hasonló élvezetek reményében somfordálnak körém. Fejem csóválva simogatok hát meg mindenkit, aki igényli. Az egyik szürke farkas szájához sem vagyok rest nyúlni, és õ önként tátja nagyra száját. Valamire ráharapott, amiért letört pár foga, és a többiek persze gyengének titulálva megtámadták. Nálam van már pár éve. Végighúzom ujjaim a fogsorán, majd megpaskolom a nyakát.

Bezárva magam mögött a kaput, megyek az itatóhoz, hogy megmossam a kezem, majd visszahúzom a kesztyûmet.

-Látom, ért az állatokhoz.

Gyorsan pördülök meg, ahogy meghallom a hangját. Inkább meglepett vagyok, mint ijedt, habár visszagondolva kissé rémisztõ a gondolat, hogy mit láthatott, az ujjaimat is beleértve. A vendég ott áll, kissé boglyosan, álmosan, de tisztán az istállónak támaszkodva, míg el nem löki magát, és egy ismerõs tálcát forgatva kezei között közelít felém.

-Ezt a földön találtam, amíg a lovakat mentem megnézni. Az enyém még nincs itt... - töri meg újra a csendet, miután a felé fordulásom óta nem adtam jelét, hogy figyelnék rá. - Jó reggelt, Myron.

Biccentek válaszként, úgy egészében mindenre, kissé sietõs mozdulatokkal igazítva el a kesztyûmet kezemen, majd ajkam harapdálom pár pillanatig. Soha de soha senki nem mondta még ki ezt a nevem. Nem mintha akármelyik másik nevemet annyira gyakran használnák, vagy mintha olyan sok lenne, egyszerûen csak... Beleborzongtam. Furcsa, felvillanyozott érzések leptek el, és egy pillanatig képes voltam elhinni, hogy én is Csak egy ember vagyok. Szerencsére két lábbal állok a földön.

-Nem éhes? Ha szól Anne-nak, biztos örömmel készít bármit.

-Már ettem. - veti oda félvállról.

-Gondolom, menni szeretne. Segítek a lovat megkeresni. - szólok sietve, ha valaki, hát én megértem, ha nem akar itt lenni.

-Azt megköszönöm.

Újra mosolyt villant felém, én pedig inkább elfordulok, mielõtt még ez a gesztus hamis reményeket ébreszthetne bennem. Elindulok az ültetvények felé, kényelmes tempóban, és hallom a nagy lépteket, amikkel a nyomomba szegõdik.. Eldrick. Annyira furcsa név! Bár, nekem, aki egész életében ritkán ismerkedett bárkivel is önszántából, annak talán még a John is az lenne. Lassú léptekkel sétálok a birtok határán, majd a kiskapunál megállok. Nincs nyitva, és átugorni képtelenség. Bérgyilokok ellen egy kerítés sem elég jó talán.

-Ezek a kerítések a külvilágot hivatottak kint tartani, vagy ezt a zugot elrejteni? - szólal meg a kellemesen borzongató hang mögöttem.

-Is. - Vonok vállat, és pár rossz emléktõl kísérve elfordulok a kerítéstõl. - Ha a keleti részen van, akkor talán okosabb lenne lovakon menni, gyorsabb.

És persze nem annyira kimerítõ. De bolond lennék beismerni, hogy én is gyenge vagyok. Még a fél falu rám merne törni, és igaz élni nem szeretek, de meghalni sem sürgõs nekem. Vállat vonva hagyja rám. Máskor csak simán kurjantanék, a lovak már ismernek, de egy ilyen alak elõtt beszélnem is nehéz, nem hogy kiabálni! Így csak sétáló tempóban megyünk vissza a lovak boxához. Én a kedvencemhez lépek, egy óriási Fríz lóhoz, ami talán valami mamuttal lett keresztezve, elvégre egy kicsi sámliról lehet csak rá felszállni. Szõrén ülöm meg, a köpenyem hátralibbentve, és nem bánva, hogy ilyenkor a szoros nadrágba bújtatott lábamból több látszik, mint általában. Sosem félten ezen a lovon. Amilyen ijesztõ, olyan engedelmes és figyelmes.

Megvárom, míg a férfi is felugrik egy nagyobb lóra, amit nem csodálok, elvégre hogy nézne ki, ha lelógna a lába a földig... megpaskolom Mira nyakát, és a herélt helybõl kilõve elsiet. Szeretem, ahogy a szél a hajamba borzol. Imádok lovagolni. Érzem, ahogy a hajam összetartó szalag kioldódva a levegõben elreppen, de nem tud érdekelni. A kis erdei ösvényen ráhajolva a lovam nyakára rábízom magam, és a mögöttünk lévõ mén pedig amúgy is követne, parancs nélkül. Az alacsonyan lévõ ágak miatt egyébként sem túl biztonságos egyenesen ülni a lovakon. Mira éjsötét sörénye ugyan olyan ellentétet alkot a lassan kikúszó hófehér hajammal, mint a hegyi medve bundája ujjaimmal. A nagy menetszéltõl bizony a derékig érõ tincsek ziláltan kúsznak egyre kijjebb, míg én a lovam nyakát ölelve kapaszkodok az éles kanyarokban, vagy az ugrasztóknál.

Ezek után a ló, amikor az ültetvényekre ér ki, fújtatva, és boldogan nyerítve ágaskodik fel, míg én hozzábújva vigyázok, hogy le ne pottyanjak. Addigra megérkezik Eldrick is, és megkönnyebbültség árad szét arcán, egy távolabbi terület felé pillantva. Éleset füttyent, és a mén pedig nyerítve válaszol, majd némileg sántikálva indul meg felé. Kiegyenesedem a lovon, az arcomba, illetve a szemrés elé hulló tincseket hátrasimítva, próbálva öt ujjal megzabolázni az elszabadult loboncot, majd csípõre rakom a kezem.

- Önnek nem is kellett volna segíteni. Ez a ló minden további nélkül jött volna, ha a kastély pincéjében füttyent is. - hangom halk és úgy hangzik, mintha tényként közöltem volna valami számára ismeretlent, de igazából dühös vagyok, és becsapottnak érzem magam.

-Igazán sajnálom. De be kell vallanom, hogy így megkeresni sokkal izgalmasabb volt. - és arcán semmi rossz szándék nincs, így oldalra billentem a fejem.

-Izgalmas... - hangomban a bizonytalanság a kételkedéssel vegyül, végül egy csípõmozdulattal parancsot adva lovam megfordul. - Ha a lova nem lenne sérült, most itthagynám önt, Sir.

Mondom neki továbbra is halkan, és hálásan a maszk torzításáért, mert így csípõsnek és gúnyosnak hangzik az, ami igazából kissé megbántott hangsúllyal csúszott ki.

-Sajnálom. Nem akartam félrevezetni.

Szól utánam, de nem törõdve vele leszállok a lovamról, elfordulva tõle igazítva meg köpenyem, alá simítva hajam, és újra elrejtõzve mögé, majd az ideérõ ló felé lépek. Idegesen és bizalmatlanul fúj felém, a földet kapálva a lábával, de én csak kinyújtom felé egyik kezem, és várok. Fülét tekergeti, végül egyiket oldalra billenti, én pedig még közelebb lépek hozzá. Nem beszélek, többnyire a torz hangtól még ijedtebbek lesznek, így lépésrõl lépésre haladok felé. Elõbb orrára simítok, hogy megszagolhasson, majd fel a fejére, hogy pofája a hasamhoz kerüljön. Ennél kiszolgáltatottabb helyzetet nem adhatnék neki. De nem is él vele. Gyereknek tûnhetek neki, nem csodálom. És a lovak általában csikókat nem bántanak.

Mégis folytatom a lassú cirógatást a nyakán, a marján, végül a hátán, már amennyi a nyereg és a felszerelés alól kilátszik. Nem lehetett kényelmes így pihenni. A farára is rásimítok, megpaskolva finoman, végül kezem a lábán csúsztatom végig, és mivel hagyja, hát elfordítom a fejem fejérõl, és a lábára pillantok. Nem mély seb, inkább csúnya. Tegnap ki kellett volna tisztítani. Így még egy nap, amíg sántikálni fog. Megpaskolom a nyakát, majd Mira felé fordulok. A sörényébe kapaszkodva felmászok rá, igaz kicsit nagyobbat kell ugranom, és megtépni a sörényét, amit más ló nem tûrne, de õ még csak meg sem moccan, nehogy visszacsússzak. Zsebembõl egy kis kocka répát veszek elõ, és látványosan nyújtom oda neki, mire a másik két ló is megbillenti a fejét. Csemege...

háttal helyezkedem Mira fejének, és a farára könyökölve kinyújtom a kezem, nyújtva a többiek felé is csintalanul egy-egy falatot, és õk akarják vagy sem, követnek. Az én lovam mert szereti a kényeztetést, és gondolom Eldrick lova a januári idõben nem sok mindent legelhetett az este folyamán. Így legalább hamar beérünk az udvarba.

Kényelmesen ügetek a földúton, és bár kicsit fáradt vagyok, mégis lelkes. Az elõzõ néhány éjszakát az erdõben töltöttem, és a farkasoktól nem aludtam valami jól, ráadásuk éjszakánként már elég hideg van, de nemrég találkoztam egy kereskedõvel, aki azt állítja, ebbe az irányba, néhány mérföldre van egy egész pofás kis falu.

Arrafelé tartok most éppen, egy kellemes nótát fütyörészve. A pénzem fogyóban, ezért valami munkát kellene találnom. Ha szerencsém van, a kovácshoz elkél egy inas...

Alig néhány óra múlva a fák közül meg is pillantom a kis falu sziluettjét. Egész szegény helynek tûnik...

Ahogy átlépem a falu határát, Charity patkója alatt kopogni kezd a terméskõvel kirakott út. Az emberek már most sürögnek-forognak, de minél beljebb érek, annál több furcsa, bizalmatlan pillantást kapok. Van itt valami különös aura, ami körbe lengi ezt az egész helyet...

Mikor meglátom az egyik épület ajtaja elõtt a „Fogadó” feliratot, elégedetten szállok le a lovamról. Kikötöm az egyik karóhoz, majd megpacskolom az oldalát.

- Legyél jó, Charity, majd jövök.- dörmögöm halk hangon, majd belépek az épületbe. Néhány ember üldögél csak az asztaloknál, sörözve vagy borozva, halkan beszélgetve. Jöttömre sokan megnéznek maguknak, majd tovább társalognak, én pedig a fogadós felé veszem az irányt, aki kényelmesen a pultnak támaszkodva pletykálkodik egy idõsebb úrral.

- Adjon Isten.- köszönök hangosan, hogy felhívjam magamra a figyelmet, miközben kényelmesen helyet foglalok mellettük.

- Jó napot. Segíthetek talán valamiben?- kérdi a megtermett férfi, én pedig néhány aranytallért veszek elõ a szütyõmbõl és hetykén a pultra dobom.

- Most tévedtem errefelé, szállás és étel kellene, na meg széna a lovamnak.- mondom egyszerûen, mire a fogadós érdeklõdve végigmér, majd biccentve kapja fel a pénzt. Eltûnik egy hátsó ajtó mögött, majd néhány perc múlva egy tál meleg étellel meg egy korsó sörrel tér vissza.

- Szerencséje van, szobánk is akad épp egy szabad.- dörmögi, miközben leakaszt a falról egy kulcsot és leteszi mellém. Elégedetten biccentek felé köszönés képpen, majd mohón állok neki betermelni az ételt. És bár a bort jobban szeretem, ezúttal a sör is könnyen csúszik.

- Mondja, esetleg azt is tudná, hol kél el két segítõ kéz?- kérdem két falat között, mire az öreg úr, akivel eddig a fogadós beszélgetett, elmosolyodik.

- Elég megtermett ember, a kovács pedig épp segítõt keres.- mondja mély, karcos hangján, én pedig elégedetten elvigyorodom.