- 9… - a próbákon sokkal jobban lehetett hallani, de úgy látszik, hogy a csillagunk készülõ pusztulása erre is kihat.

– 8… - ezen mondjuk nem kéne meglepõdnöm, hisz minden a végét járja.

 – 7… - valószínûleg mindent elpusztít.

 – 6… - a szülõbolygómat, a bolygót, ami körül a Fararn kering.

 – 5… - sõt, az összes többi bolygót és holdat is a rendszerben.

 – 4… - több mint valószínû, hogy én is elpusztulok.

 – 3… - ahogyan elpusztul minden bejr, és minden vadállat, aki a létünket fenyegette.

 – 2… - minden barátom, minden ismerõsöm, a szüleim, a bátyám, a Fõadmirális, a többi Admirális, minden alattam szolgáló ember.

 – 1… - és ezt õk is mind tudják, tudják, hogy belátható idõn belül mind meg fognak halni, és mégis, ahelyett, hogy küzdöttek volna azért, hogy a helyemben legyenek, mind beleegyeztek, sõt támogattak.

-Kilövés indul! – ûrkabinom, a bolygóm nevét viselõ Fararn heves rázkódásba kezd, ahogy felemelkedik, a sebességtõl a testem az ülésbe préselõdik, és képtelen vagyok visszatartani a könnyeket. Ahogy elhagyom az állomás vételkörzetét, már szabályosan ömlenek.. Gyászolom az életemet, ami már biztosan elpusztul, a kiképzõimet, akik tanítottak, a társaimat, akik segítettek, a kölyköket, akik meghalnak anélkül, hogy igazán éltek volna. Szemeim elé bekúszik anyám örömkönnyeket hullató arca, apám büszke tekintete, mikor megtudták, hogy az õ fiuk lesz az, akik fellõnek, azzal a küldetéssel, hogy menjen, keressen valamit, valakit, bárkit, és elmondja, hogy valaha élt egy nép, egy büszke és erõs, harcos nép, akik hosszú, hosszú ideje megvédték magukat, akármivel is kerültek szembe.

Becsukom a szemeim, hisz én nem sokat tehetek, míg fel nem érek az ûrbe, így tehetetlenségem inkább csak hallgatom a Fararnt, a légzésemet, a csöndet. Aztán megszólal a rádió:

-          Llyrros, sok sikert a küldetéséhez! – felettesem, a Fõadmirális hangja biztató, és olyan reménnyel teli, olyan sok benne az érzelem, amit felfogni sem lehet. Összeszorítom a szemeim, kezem tisztelgésre emelem, és hangosan szólok bele a rádióba, nem engedem meg, hogy hallják a könnyeimet:

-          Uram, köszönöm, Uram!

Ezzel a rádió bõsz recsegésbe kezd, én pedig tudom, hogy soha, soha többé nem fogom látni a szeretteim.

*      *     *

Hetek teltek el, mire a mûszereim végre jelet fognak.  Sõt, rögtön kettõt is. A radar egy hatalmas, gyorsan haladó testet észlel, ami lehet idegen hajó, vagy meteor, illetve ugyanekkor kezd vészes sípolásba a csillagunk haláltusáját mutató eszköz is. Az éles hangok eleinte lassan pittyegnek, majd egyre rövidebb és rövidebb idõközönként hangzanak el, bennem pedig felmegy az adrenalin. Magam sem tudom, mi vezet, az ismeretlen test felé veszem az irányt. Ha ûrhajó, hát felvesznek, ha pedig mégis meteor, hát legfeljebb nekem is végem.

Mikor a sípolások folyamatossá válnak, már olyan közel érek az ûrhajóhoz – mert igen, az egy ûrhajó, méghozzá olyan hatalmas, aminek a méreteit felfogni is nehezemre esik - , hogy saját szememmel is ki tudom venni a furcsa formáját.

Ekkor a Fararnt hasonló rázkódás járja át, mint ami a fellövést jellemezte, majd csakhamar irányíthatatlanná válik. Egy nagyobb remegés után lefejelem az elõttem fekvõ irányítópultot, ám a fejembe hasító fájdalmat már nem is érzem, csak a jótékony sötétség ölel magához.

*    *    *

Lassan térek magamhoz, a felszakadt bõr a homlokomon sajog, de ezen kívül nem sérültem meg. Nincs törésem, sõt, abból ítélve, hogy mozogni is minden különösebb fájdalom nélkül tudok, valószínûleg repedésem vagy zúzódásom sincs. Nehézkesen, nagyot nyögve szedem magam össze, hogy megnézhessem a mûszereim.

Alig hiszem el, amit látok. Az ûrhajóm nem mozog, épp csak az oldalán fekszik egy folyosó közepén, teljesen eltorlaszolva azt, illetve áttörve a falakat is, s noha mutat néhány külsõ, burkolati sérülést, komolyabb kár nem esett. Kicsatolom magam az ülésbõl, és remegõ lábakkal botladozom el az ablakig.

Beltéren vagyok. A formavilág elég letisztult, ám mégis valahogy idegennek hat, nem messze egy ajtón ahhoz hasonló mintákat látok, amelyek azt a hajót is borították, amely felé tartottam.

Létezik… létezik, hogy felkerültem arra a hajóra? Ráadásul épp egy folyosó közepére? Ez biztos valami vicc lehet. Miért nincs itt senki? Mi történik?

Homlokomat nekidöntöm a falnak, miközben fáradtan sóhajtok, ám a mozdulatot azonnal meg is bánom, ahogy a sebembe éles fájdalom hasít, ezért inkább megfordulva csúszok a földre, karjaimat a térdemre fektetve.

Hosszú ideig – számomra legalábbis hosszúnak tûnik – ülök a padlón, és nem gondolok semmire. Nincs egy épkézláb gondolatom, arra is képtelennek érzem magam egy ideig, hogy a szemem is kinyissam. Aztán ez a semmilyen állapot mégiscsak lassan tovatûnik, én pedig lesz-ami-lesz alapon döntök.

Irány kifelé, és nézzük meg, hová kerültem.

Nagy levegõt veszek, majd egy lendületbõl tornázom magam függõlegesbe, majd egy rejtett tárolóból késeimet elõvéve lépek az irányítópulthoz, hogy kinyissam az ajtót. Szerencsére ez gond nélkül sikerül, a kijáratot nem torlaszolja el semmi.

Kiérve nagyot szippantok a levegõbõl, a szag elég fémes, viszont kellemesebb, mint gondoltam, hasonlít a Fararn levegõjére.

Ha a hajóm vészfényei nem világítanának, teljes lenne a sötétség, ám biztonságosabbnak ítélem, ha nem hívom fel magamra a figyelmet, ezért visszamenve a vezérlõpulthoz kikapcsolom az összes funkciót, majd az immár vaksötétben, a fal mellett meglapulva haladok arra, amerre az ösztöneim vezetnek.  Csak haladok, a homlokomon már gyöngyözik a veríték a stressztõl, magam elé nyújtott kezeim nyughatatlanul pörgetik a késeimet.

A ziháló légzésemen keresztül hirtelen csörömpölés üti meg a fülemet, ezért megszaporázom a lépteim és csakhamar eljutok a zaj forrásához, szerencsére nincs az utamban semmi, amiben felbukhatnék.

Egy ajtóhoz érek, amely egy forgalmasabb részen helyezkedik el – legalábbis erre következtetek abból, hogy itt van vészvilágítás. Még épp van idõm visszalépni a sarok mögé, ahonnan kibukkantam, mielõtt a kilépõ nõ észrevenne. Magas alakja szinte fénylik a homályban, fehér ruhái még a levegõt is megvilágítják körülötte. Egyik kezében súlyosnak tûnõ táskát cipel, ám nem veszem észre, hogy nehezére esne vinni, mivel a mozgása feltûnõen könnyed. Ezt persze onnan tudom, hogy követem, továbbra is a fal mellett haladva. Más lehetõségem nem is nagyon akad, mert a nõ nyomában még többen özönlenek ki az ajtó mögül, szám szerint hárman, akik közül az egyik pont felém veszi az irányt, ezért gondolkodás nélkül fogom menekülõre és a –minden bizonnyal – doktornõ után megyek.

Ha az egész hajót ugyanaz a rengés rázta meg, ami az enyémet, akkor bizonyára sok sérült lehet. Nem esik nehezemre a nyomában maradni, a nõ pedig egyszer sem fordul hátra – bizonyára meg sem fordul a fejében, hogy valakinek épp a tudtán kívül idegenvezetõsködik. Azonban hamar újabb hangok érnek el hozzám, én pedig jobbnak látom, ha visszatérek a kiindulópontomhoz, a gyengélkedõhöz.

Az egyik erre tevékenykedõ gyógyító közelében minden hang nélkül lecsúszok a fal mellé, majd mélyeket lélegezve szabályozom a szívverésem. Nem kell sokat várnom, a nõ máris odalép mellém, és kitapintja a pulzusomat. Ujjaival végigsimít a fejemen, észleli a homlokomon felszakadt bõrt, majd továbbhaladva végigfuttatja azokat a kezeimen, lábaimon, majd végül a bordáim is ellenõrzi, és mivel ennél nagyobb problémát nem talál, megpróbál felrázni, ám nem nyitom fel a szemeimet. A nõ elkezd szólongatni, én pedig – legnagyobb meglepõdésemre - megértem, mit mond. Ezek szerint nem csak a testfelépítésünk, hanem a nyelv is hasonló, amit beszélünk, bár a bejrek sokkal érthetõbben ejtik a szavak végét, nem harapják el, nyelik le a szóvégeket, arról nem is beszélve, hogy a mi beszédtempónk jóval lassabb, tempósabb, ráérõsebb annál, amit a nõ használ. Alig tudom kivenni a szavait, úgy hadar.

Végül a gyógyító megelégeli, hogy nem térek magamhoz, és egy társát magához hívva beszállíttat az alig pár méterre lévõ gyengélkedõre. Nehezen tudom visszafojtani a vigyorom, annyira mázlistának érzem magam, hogy nem vették észre, hogy nem vagyok a legénység tagja. Egy viszonylag puha matracra tesznek óvatosan, majd az egyikük – csukott szemmel nem tudom megmondani, ráadásul beszélni sem beszélnek – kifordítja  a bal karom, és mikor végigdörzsöli egy vattapamaccsal a könyökhajlatom, már tudom, hogy rossz ötlet volt tõlem ez az egész. És valóban, alighogy belém szúrja a tût, már érzem is, hogy kezdem elveszteni az eszméletem.

Oh, a fenébe, Er’bel Llyrros!

*    *    *

Forró ujjak simítják a homlokom, és pedig felsóhajtok a jólesõ érzéstõl.  Az ismeretlen egy pillanatra elveszi a kezét, azonban az elbizonytalanodás nem tart sokáig, csakhamar visszatér a gyógyítgatásomhoz. A szagból ítélve fertõtlenítõvel – ami ugyebár a férfiember rémálma. Engem böködhetnek tûkkel, folyathatnak belém mindenféle speciális löttyöt, felvághatnak, kifilézhetnek, betolhatják a kiálló lábszárcsontomat a helyére, ha nyílttörésem van, de hogy valaki azt az égetõ, ótvar szagú fittyfenét beleöntse egy seben át a testembe… nahát, azt már nem.

Felnyitva a szemeimet azonban rögtön elfelejtkezem arról, hogy én tulajdonképp tiltakozni akartam. Felismerem, hogy az a doktornõ hajol fölém, akit egy ideig követtem a folyosókon. Ám akkor, a sötétben nem tudtam rendesen megfigyelni a külsejét.

Gyönyörû, hófehér lobonca van, és ahogy elõredõl, tincsei tulajdonképp elzárják elõlem a külvilágot. Már érzem a kezemben a selymességüket, emelném az ujjaim, hogy megsimítsam, amikor a szemeibe nézek. Sugárzóan kékek, egészen olyanok, mint otthon a charen nevû virág szirmai.  Épp csak egy pillantást vetek a halvány, de dús ajkaira, majd visszamerülök a szemeibe. Olyan nyugodtnak érzem magam, mintha valóban fogyasztottam volna a világító kék szirmokból, azok bódítják el ennyire az ember tudatát, hogy azt sem bánná, ha a fél karját levágnák. Végül csak nem bírok magammal, jobb kezemet felemelve simítok végig a sátorként körém boruló fehérségen, majd nem szakítva meg a szemkontaktust, egy tincset lassan az ajkaimhoz emelek, és szinte belebúgom:

-         - Nem szükséges lefertõtlenítenie, csak ragassza le, kérem, charen.

A megszólított összehúzza a szemeit, majd összeráncolt szemöldökkel kezd bele a kioktatásomba:

-          - Sajnálom, de ezt itt a gyengélkedõ, és mivel itt én vagyok a parancsnok, maga nem mondhatja meg, hogyan kezeljem. A homlokán lévõ seb elég mély, és valószínûleg csúnya heget fog hagyni, ha nem fertõtlenítem le, arról nem is beszélve, hogy ha kórokozó kerül a sebbe, el is fertõzõdhet – õ is ugyanúgy hadar, mint a másik nõ, ám a hangja maga olyan kellemes, hogy ha ellenkezhetnék, akkor sem tenném, csak tovább hallgathassam és nézhessem azokat a charen-kék szemeit. Azonban nem csinálhatok semmi feltûnõt, így is elég problémás, hogy itt vagyok, mivel alig tíz ember fekszik még a teremben, ez pedig bõven kevés ahhoz, hogy beolvadjak a tömegbe.

-          - Hát akkor kérem, legyen velem gyengéd, doktornõ – mosolygok a megszólítottra, és feltámaszkodom a könyökömre. A nõ – észlelve felülési kísérletemet – hátrébb lép, én pedig immár egyenesen ülve fordulok oldalra és lógatom le a lábam az ágy szélérõl, férfiasan széles terpeszben.  Úgy néz ki, õ befejezettnek tekinti a beszélgetést, mivel a fertõtlenítõt egy pamacsra öntve lép közelebb – ám egy pillanatra megtorpan, ahogy tudatosul benne, hogy ha jó orvoshoz méltón kezelni akar, akkor bizony a lábaim közé kell állnia, jóval intimebb közelségbe, mint ami feltétlen szükségszerû lenne orvos és beteg között. Ám Ynaly – ahogy a köpenyére tûzött névtábláján áll – nem teketóriázik sokat, közelebb lép és egy rendkívül szadista és hirtelen mozdulattal a sebemre nyomja a pamacsot. A szemeim valószínûleg kiesnének a helyükrõl, ha nem zárnám szorosan össze a szemhéjam, felsõajkam öntudatlanul is felhúzódik a fogaimról, ahogy a fájdalomtól szinte morogni kezdek. Azonban a minden bizonnyal amazon elõéletû doktornõ nemhogy abbahagyná a kínzásomat, de még inkább rányomja, sõt, megmozgatja a fertõtlenítõs korongot, én pedig attól tartok, letörik a fogam a csikorgatástól. Óráknak érzem azt az idõt, míg késznek és hibátlannak nem ítéli a fertõtlenítésemet. Ekkor elfordul tõlem, és a háta mögött lévõ alacsony asztalkán kezd pakolgatni. Mikor visszafordul, kezében tû és cérna, szemeiben aggodalom csillan:

-          - Most össze fogom varrni a sebét. Öt öltésnél nem lesz több, de… lekötözzem?

Felhúzott szemöldökkel nézek a charen-szemekbe, ám a mozdulatot azonnal meg is bánom, ahogy a megnyomorgatott bõrrész meghúzódik, ennek ellenére válaszolok:

-          - Nem kell aggódni, doktornõ, nem lesz bajom. Jól bírom, ha összevarrnak, csak a fertõtlenítõtõl üt ki rajtam a hidegverejték.

-          - Rendben, akkor kérem, maradjon nyugton – mondja, és visszatáncol a lábaim közé, kezében megvillan a tû, és már kifordítva a seb egyik szélét, alulró belém is szúrta a hegyes kis eszközt. Mire egyáltalán kettõt pisloghatnék, már végez is – bár elég laposakat pislogok ez idõ alatt, mivel ha a szemeim csukva vannak, fokozottan érzem a nyugtató jelenlétét és a szédítõ illatát, érzem, ahogy hosszú haja végigsimítja a térdemre fektetett kezeimet, ahogy azok a szokatlanul forró ujjai a homlokom bõrére simulnak.

-          - Készen is vagyunk. Ezt leszámítva nincs semmilyen baja, nyugodtan visszatérhet a munkájához.

Érzem, hogy ezzel lezárta a gyógykezelésem, én pedig – jó közlegény módjára – megköszönve a segítséget, azonnal elhagyom a gyengélkedõt.

*    *    *

Eltelik pár nap, amit a hajón a sötétben megbújva, sunnyogva töltök. Szerencsére élelem van elég, és ráadásul elég könnyen hozzá tudok férni, így nem okoz problémát, hogy észrevétlenül élõsködjek. Mert elvégre ezt csinálom. Meggyógyíttattam magam, ételt lopok, pedig nem vagyok a legénység tagja, még csak azonos bolygóról sem származunk, nekem a nyelvem sem forog olyan gyorsan, ahogy õk legtöbbször hadarnak. Olyan frusztrálónak érzem a helyzetet, mintha én lennék a hajó kísértete, akit néha lát egy-egy ember a szeme sarkából, akirõl éjszaka, elalvás elõtt halkan suttognak pár szót, aki nem ide, erre a helyre való, aki senkihez sem kötõdik. Nincs kihez kötõdnöm, senki sem él, akihez az eddigi emlékeim fûztek. A szülõbolygóm, a Fararn gyakran eszembe jut, akarva akaratlanul, társaimmal, barátaimmal együtt, én pedig az esetek többségében nem tudok mit kezdeni az ezzel kapcsolatban feltörõ érzésemmel.  Abban viszont biztos vagyok, hogy – az orvosokon kívül – senki sem tud arról, hogy itt vagyok, õk pedig kis szerencsével már rég elfeledték a zöldhajú pácienst. Ez is egy furcsa dolog, hogy noha biztos vagyok benne, hogy semmi köze egymáshoz a fajtáinknak, mégis, a testfelépítésünk azonos, még a nyelv is azonos nyelvtani alapokon és szavakon alapul, csupán õk a kiejtést valami olyan brutális módon eltorzították, hogy néha a fejem nem gyõzöm kapkodni.

Mikor érzem, hogy a varrat már kezd kellemetlenné válni, úgy döntök, hogy megkockáztatom a lebukást, és elmegyek kivetetni a cérnát a fejembõl, mielõtt véglegesen belenõne.

*    *    *

Arcomon széles mosollyal, látszólag teljes nyugalomban grasszálok be Ynaly doktornõhöz a gyengélkedõre, zsebre vágott kezekkel. Õ épp egy fekete hajú, csinos férfival beszél, és mikor felnézve észrevesz, csak a fejével int, hogy foglaljak helyet az egyik vizsgálóasztalon. Szófogadóan dobom fel 193 centimet, kezeimmel hátul támaszkodom és szinte dúdolva nézem a plafont. Fél füllel próbálom kibogozni, mirõl beszélhet a nála alacsonyabb férfival, ám a hadarásukon kívül más is nehezíti a megértést: olyan szakszavakkal dobálóznak, amiket végigmondani sem tudnék egy tüdõnyi levegõvel..

Szerencsére öt percen belül végeznek, és miután a fiú mögött csukódik az ajtó, végre rám vetülnek azok a kábító szemek. Azonban õ nem egyenest hozzám lép, hanem egy, a fal mellett álló tárolóhoz, amibõl egy paksamétát vesz elõ – egy meglehetõsen vékonyat. Összeráncolt szemöldökébõl ítélve rossz ötlet volt tõlem idejönni, a nyakam rá, hogy már tudja, hogy nem vagyok tagja a legénységnek. 

Semmitmondó merev tekintettel nézek magam elé, néha ellenõrizve a biztonsági rendszer helyzetét, de az SN2393-asra egy pillantást sem vetek. A látványa kicsit sem, nyûgöz le. A megfigyelés, amit jelen pillanatban végzünk, a kék óriáson, nem izgatja a fantáziám, de egyre jobban idegesít. A kis vészjelzõ, ami minden bizonnyal az ösztöneim termése, megállás nélkül adja a jelzéseket, hogy itt nagy bajok lesznek. Nem csak, hogy nem tetszik ez a hely, de mikor az Admiralitás kifejtette, hogy ez lesz a próba utunk, nem értettem vele egyet. Még hangot is adtam neki, de senkit sem érdekelt. Mintha az ismeretlen utáni vágy, fölül kerekedne az emberi faj józan eszén, és félre téve minden óvintézkedést rohannának a vesztükbe. Csakhogy rám ez kicsit sem jellemzõ. Talán azért mert valójában semmi sem tud így lázba hozni, és egész egyszerûen csak teszem a dolgom szem elõtt tartva a legénység érdekeit.
Ez az instabil, és teljes mértékig kiszámíthatatlan helyzet, csöppet sem ad okot a bizakodásra. Mégis, én teszem a dolgom és igyekszem kihozni belõle a legjobbat.
- Kapitány! Parancsnok! Valami nagyon rusnya dolog van itt készülõben! – szólal meg Hadley hadnagy, némi rémülettel a hangjában. A fiatal lánynak igaza van, még ha a megfogalmazása, nem épp helyt álló. A kék óriás durván ingadozó adatokat küld, és még a látványa is folyton változik. A legutolsó mérések szerint, amiket az elõttem álló kis vezérpult leadott, az értékek ugyan kimagaslóak, de egy bizonyos intervallumban mozognak, ritmusosan, mint a szívverés. Ennek ellenére egyre erõteljesebben villog a vészjelzõm. ~ Itt hamarosan komoly gondok lesznek.~
- Hadley hadnagy! – szólal meg a kapitány mellõl Zeiv, az elsõ tiszt, a rá jellemzõ csípõs stílusban – Elképzelhetõnek tartja, hogy képes lenne egy pontosabb, és szabatosabb megfogalmazásra is?
Zeiv számomra igazi talány. A kapitány szemmel láthatóan bízik benne, habár nem nagyon értem az okát. Külsõre jóval emberibb nálam, de mégsem az. Ráadásul, olyan erõket lenne képes mozgósítani, amik már közvetlen életveszélyt okozhatnának. Persze ezzel nem azt akarom sugallni, hogy ez meg fog történni, de én a kapitány helyében nem adnék neki ekkora bizalmat.
- Uram, igen, Uram! – vált katonás stílusra Hadley. – Uram, az SN2393gy szokatlan gravitációs jellemzõket mutat! Emellett rendkívüli tempóban növekedik az energia kibocsátása!!! Uram! Szerintem nagyon gyorsan mennünk kellene!!! – hangja egyre feszültem, még így is, hogy megpróbálja lenyugtatni magát.
- Gallatin zászlós! – nyitom ki végre a szám, a szokásos rideg, érzelemmentes hangomon. – Kérem az SN2393gy általunk mérhetõ paramétereit a bal oldali fõképernyõre! – adom ki az utasítást és még mielõtt bármi történne, tekintetem leemelem az elõttem lévõ panelrõl, és a monitorra nézek.
Az adatok láttán, kissé lesápadok, de ez kicsit sem látszik rajtam. Többek közt, mivel alapjáraton is, sápatag egy fickó vagyok. Az emberek nagy része meg van gyõzõdve róla, hogy nincsenek is érzelmeim, hisz nekik a legtöbb, erõteljes külsõ, vagy belsõ hatás kiül az arcukra. Fõleg a fájdalom, ami mintha teljesen birtokba venné a testüket.
Emlékszem, az elsõ alkalomra, mikor összetörtem magam. Még igen csak kicsi voltam, szaladgáltam, vagy mi, és elestem. A karom megrepedt, és három bordám tört el. Mondtam én a rám felügyelõ katonának, hogy olyan fura érzésem van, de még meghatározni sem tudtam igazán, hogy mit érzek. Csak annyit mondtam, hogy nehezen mozog a karom és a levegõt is nehezebben veszem. A válasz annyi volt, hogy biztos megütöttem a gyomrom, azért veszem nehezen a levegõt és a karom is megzúzódhatott kicsit. Annyiban is hagytam a dolgot, de egyre vacakabbul éreztem magam, ami még sem látszott a külsõmön. Csak fürdésnél derült ki, mikor lekerültek a testemet fedõ ruhadarabok. A karom addigra totál lila volt, és megduzzadt a levegõt pedig szörcsögve vettem.
A diagnózis szerint a mozgolódástól, a bordám addigra belefúródott a tüdõmbe, és haldokoltam. A nevelõm ekkor vett magához, talán megsajnált, hogy nem figyeltek rám rendesen és majdnem rá is mentem. Pedig figyeltek, mindössze még én magam sem tudtam megállapítani, hogy mennyire vagyok rosszul. Utána rengeteg vizsgálatnak vetettek alá, és kiderítették, hogy bár a fájdalmat ugyan úgy érzem, mint bárki más, a fájdalomküszöböm, olyan magas, hogy nem minden esetben tudom megmondani a sérülésem mértékét.
Egy pillanatra a kapitányra nézek, ahogy az emlék szétfoszlik és feltûnik, hogy furán néz rám. Nem bízik bennem, sõt mintha minden pillanatban arra várna, hogy mikor rontok rá, kiéhezett vadállatként. Persze értem én az aggályait, a bizalmatlanságát is megértem, sõt teljesen logikusnak és ésszerûnek vélem. Az egyetlen gondom, hogy nem értem, akkor mégis miért én vagyok itt ezen a hajón? Tudom, hogy az Admiralitás kényszerítette, de mégis miért? Mire jó az bárkinek, ha egy olyan biztonsági tiszt dolgozik a hajón, akiben a kapitány, nemhogy nem képes megbízni, de kimondott ellenszenvet táplál iránta. Én persze örültem a kinevezésnek, a földet amúgy sem tartottam soha otthonomnak, így kicsit sem fájt, hogy évekre el kell hagynom.
A Változócsillag, egyre aggasztóbb adatokat küld, és mivel számomra a legénység és a hajó biztonsága az elsõdleges, már legalább két perce beléptem volna a hipertérbe. Ez esetben viszont a kapitányra hagyatkozom, többek közt, mivel nem kéri a véleményem.
- Kavanough az asztrológiai labornak! Figyelik az SN2393gy folyamatait? – kérdezi a kapitány, a szokásos határozottságával. Látom rajta, hogy õ sem várakozna tovább, de nyílván valóan a tudósok igényeit is szem elõtt kell tartania. Jó magam nem bízom a tudósokban. A legtöbb, nem veszi figyelembe, hogy a megszállott viselkedésével, kit sodor veszélybe.
- Itt Professzor Malashenko! Igen, Kapitány, figyeljük… Egyelõre értelmezni próbáljuk a kapott adatokat… Nem egyértelmûek… - feleli, ezzel a semmilyen kitérõ válasszal.
- Professzor, egyértelmû állásfoglalást várok magától! Ugrani kell, vagy maradhatunk?
Kis szünet, majd ismét a reszelõs hang:
- Egyelõre nem fenyeget bennünket veszély – kapjuk a választ kisvártatva. Pontosan erre gondolok, mikor nem bízom bennük. Szerintem, már azóta komoly veszélynek vagyunk kitéve, mióta kilépve a hiperûrbõl, szemünk elé került ez az egyesek által lenyûgözõnek vélt jelenség.
A kapitány nem válaszol, csak elmélázva nézi tovább a monitort, de nem úgy tûnik, hogy azt nézi, ami elõtte van. Zeiv felém fordul, majd lassan odasétál hozzám, és megáll mellettem a taktikai pultnál.
- Hogy áll a pajzs? – kérdezi, halkan.
- A pajzs teljesen rendben van… nem okoz számára gondot helytállni… - felelem, de rá se nézek. Nem szeretek közvetlenül rá nézni. Egy részt túl közel áll, másrészt, folyton méreget, ami már alapból zavaró. Megszoktam, hogy megbámulnak, de Zeiv nem megbámul, egész egyszerûen kényelmetlenül érzem magam a tekintetétõl.
- Remek… A fegyverzet? … - nyúl bele a pult rendszerébe önkényesen. A finomkodás nem erénye, mintha csak itt tudná megtekinteni a fegyverzet állapotát.
- Az is rendben van… - húzom vissza az adatokat az érintõképernyõvel. – Önt nem érdekli a Változócsillag? – kérdezem semleges hangszínnel.
- Csak annyira mint önt… - kuncog és a háta mögé rakja a kezét. Mintha élvezné a helyzetet, mindenbe lefogadnék, hogy direkt szívja a vérem a stílusával.  – Tudja, lenyûgöz, az érdektelensége, mind a hangjában, mind a viselkedésében… Hogy csinálja?.. – nem vagyok meggyõzõdve, hogy akarok erre a kérdésére válaszolni. Leginkább nem, de figyelmen kívül sem tudom hagyni. Már ép reagálnék, mikor az adatok, hirtelen megugranak, és az egekbe szökve állapodnak meg a kiugró értéknél.
- Kapitány! – emelem föl kicsit a hangom, ami azonnal visszazökkenti a valós helyzetbe – Javaslom, hogy lépjünk be a hipertérbe! Minél hamarabb! – adok nyomatékot aggodalmamnak, mire a kapitány a kijelzõre pillant, de ahogy tudatosulhat benne, mekkora a baj, a számok ismét megugranak.
- Hadley! – kiált – Vészugrás a hipertérbe!!!
- Bernardes! – utasítja alig egy tizedmásodperccel késõbb a beosztottját Yassine Bashandi, a fõasztrogátorunk – Kézi vezérlés! Vészindítás szerinti protokoll!!!
A hiperugrás, nem egy rövid, gyors folyamat, és valahogy az az érzésem, nem lesz idõ, még így sem, hogy kikerüljük a biztonsági protokolt.
A következõ másodpercekben nagyon gyorsan zajlanak az események. Mindenki teszi a dolgát, de ebben a helyzetben én csak várakozhatok. Zeiv nem mozdul mellõlem, csak feszülten figyeli az adatokat, néha utasításokat osztva.
- Ipszilon mínusz hetvenre fordulok! – jelenti Hadley, s vadul elrántja a joystick-et, amivel a hatalmas, több mint másfél millió tonnás jármûvet irányváltásra kényszeríti. A hirtelen manõverbõl, mi persze semmit sem érzünk.
- Kivilahti! – kiáltom el magam sürgetõen – Pajzsokat felhúzni, ipszilon mínusz tizenöt foktól plusz százhatvanöt fokig, iksz mínusz hetvenöt foktól plusz hetvenöt fokig!!! Maximális teljesítmény!
- Asztrogáció rendben! – kiáltja Bashandi, izgatottan. Ez a veszély mindenkiben megnyomja az adrenalin szintet, még bennem is, habár ezt igyekszem nem kimutatni, ami a fapofámmal, nem okoz túl nagy gondot.
- Maximális gyorsulás!!! – löki elõre a gázkarokat Hadley, majd felpattint egy fedelet, ami alól elõbukkan a hiperhajtómû masszív indítókarja – Hiperûrbe lépés… három… kettõ… egy…
Hatalmas villanás vakít el mindenkit, egy pillanatra azt hiszem, hogy vége, most meghalunk, de hála a kotaklencsémnek, a szemem sokkal gyorsabban veszi vissza az uralmat, így még vethetek egy röpke pillantást a kék óriásra, mielõtt a monitorok is megadják magukat és a hajó olyan lendületet kap, hogy a gravitációs kompenzátor már nem képes a talajon tartani minket. A hajótest, fájdalmasan visít és nyekereg, mintha szét akarna szakadni.
-Ez fájni fog… - hallom meg Zeiv hangját, ahogy a levegõbe emelkedünk mindannyian, leszámítva azokat, aki ülnek. Persze ez sem tart sokáig, alig pár tizedmásodperc múlva, Hadley elõtt felrobban a panel, és a lökéshullám, pillanatok alatt ér utol minket, de még mielõtt a sorsom felvillanna lelki szemeim elõtt, egy kart érzek meg mellkasom körül, egy másik pedig kinyúl elém. A hatalmas karmok feledtetik velem, hogy mindjárt szétkenõdöm valamelyik burkolaton ami a hátam mögött található, de ugyanakkor tudatosul bennem, hogy ezek Zeiv karjai. ~ Mégis mit mûvel?~ Fut át agyamon a kérdés, de kimondani nincs idõm, mert hatalmas erõvel repülünk hátra és a taktikai pult kiszakadva helyérõl, csapódik Zeiv tenyerének, darabokra szakadva. Ezzel egy idõben, mi is becsapódunk, nagy nyekkenéssel, és a törmelékek, egy az egyben terítenek be minket. A fejem Zsong és fáj, majd a világ elsötétedik és elveszítem az eszméletem.
***
- Julo!... -  A kapitány hangja hoz vissza, némileg a sötétségbõl, de válaszolni képtelen vagyok és a szemem is hiába nyitom ki, csak villogást látok, mellkasomon pedig durva nyomást érzek, ami nehezíti a légzésem.
- Mindjárt, Kapitány! – hallom valahonnan Zeiv morgását, közvetlenül a hátam mögül. – Csak kiásom magam a roncsok alól… Ki van még eszméletén?! – kiált bele a levegõbe. – Julo, egyben van? – tolja le rólam a roncsokat. Válaszolni még mindig nincs erõm, így csak bólintok, és megpróbálok föltápászkodni.
- Én… azt hiszem – hallok egy halk motyogást, valahonnan elölrõl, majd hangosabban folytatja – Én, Uram, Gallatin zászlós!
- És én is… Kivilahti zászlós! – a hangok irányába fordítom fejem, de a villódzó fények, nagyon bántják a szemem, és lencse ide vagy oda, nem alkalmazkodik a fényviszonyokhoz.
- Kavanough a gyengélkedõnek! – hallom meg a kapitány hangját, ahogy próbál kapcsolatba lépni a gyengélkedõvel – Kapitány a gyengélkedõnek! Elsõsegély csapatra van szükségünk a hídon, azonnal! – körbe tekintek, és próbálok fókuszálni, felmérni a károkat. Az áthúzó elektromos vezetékek egyike, majdnem telibe trafál, ahogy megpróbálok eljutni a sérültekhez, így irányt változtatok, és a fõ kapcsoló felé indulok, figyelve a veszélyre.
- Itt Dr. On’Isi! Azonnal indulunk! Eltarthat egy ideig, mert útközben is lehetnek sérültek!
- Értem, és természetesen lássák el õket is, de igyekezzenek!
A panelhez érve, egy mozdulattal áramtalanítok, hogy csak a legfontosabb vészrendszerek mûködjenek.
- Uram, áramtalanítom a hidat, csak a vészrendszerek fognak mûködni! – tudatom a kapitánnyal.
- Rendben! – feleli, de hangján hallani, hogy még kicsit õ is kótyagos. - Mi van Hadley-vel, és Griffiths-szel?
- Hadley-nek orvos kell, hamar! – hallom az egyik pult mögül Alessio Lombardi-t, a repülõ-parancsnokot, és elindulok a hang irányába, hogy megnézzem mi a helyzet. – Csúnyán megégett az arca, és a felsõteste! De él… - magyarázza, ahogy oda érek. Leguggolok a lány mellé, szerencséjére eszméletlen, de ramaty állapotban van az már szent. Rezzenéstelen arccal nézem meg a lány pulzusát, és mivel még álmában is meg megremeg, leveszem zubbonyom és betakarom vele, majd ismét fölállok és a helyzetünk szemlélem.
- Griffiths a fejét ütötte meg – jelent Harikanta Namboothiri, a hindu származású kommunikációs tisztünk – Biztosan betörött a koponyája, nem kellene megmozdítanunk! Neki is sürgõsen orvosra van szüksége!
- Az elsõ tiszt a gyengélkedõnek! – hallom Zeiv hangját – Két súlyos sérültünk van, nekik gyors orvosi segítségre van szükségük!
- Értem! – érkezik a válasz – Azonnal megyünk!
A következõ percekben visszatérek a kapitány mellé, és a tisztekkel megpróbáljuk elemezni a hajó állapotát. A védelmi rendszerünk is durván sérült, a pajzs, alig 20%-on üzemel, ami maximum egy kisebb meteorzáportól tudna megvédeni minket. Alapvetõen van a hajón, eltérítõ rendszer, ami az ûrszemetet tartja távol a géptõl, de jelenleg ez sem mûködik, ahogy sok más sem.
- Ezt én nem értem… – motyogja az egyiptomi Bashandi, a fõasztrogátor – Itt valami nagyon nem stimmel…
- Jelentést, Százados! – hallom Zeiv-et.
- Parancsnok, nem értem ezeket a méréseket! Már lefuttattam egy diagnosztikát a mûködõ rendszereken, és azok szerint hibátlan a mûködés…
- Akkor mi a gond, Bashandi? – kérdezi a kapitány, homlokát ráncolva.
- Uram… – nyel nagyot, majd sápadtan válaszol – Fogalmam sincs róla, hogy hol vagyunk! – kijelentésére megfagy a levegõ, és a feszültség, pánik kíséretében lesz úrrá a termen.
***
Két órával késõbb a híd mellett található taktikai teremben vagyunk, a nagy asztal körül.
A teljes tisztikar jelen van: Zeiv, az elsõ tiszt, Julo a másod tiszt, Gary Cooper fõkormányos, Yassine Bashandi fõasztrogátor, Alessio Lombardi repülõ-parancsnok, Harikanta Namboothiri kommunikációs fõtiszt, Virgilijus Galinis mûszeres felderítõ-parancsnok, Zoltán Erdélyi fõgépész, Yuriko Nakashima a repülõ egységek parancsnoka, Adetokunbo Buhari gyalogsági parancsnok, és Dr. Ynaly Aldquetch On’Isi a hajóorvos. Ezen kívül még az asztrofizikusok vezetõje, Professzor Malashenko, a xenobiológusok vezetõje, Dr. Liam Lavender és Mr. Friedrich Lernbecher, a „gyárak” menedzsere van jelen.
- A helyzetünk meglehetõsen bonyolult – kezd bele a kapitány – Mint már tudják, a hajót komoly sérülések érték, eltart egy darabig, míg minden rendszert maradéktalanul helyreállítunk. Erdélyi százados?  - néz határozottan az említettre.
- Nos, igen – kezd bele a mondandójába a fõgépész – Anélkül, hogy bárkit a részletekkel untatnék, javításra szorul a VASIMAR, a gravitációs kompenzátorok, a hiperhajtómû, újra kell indítanunk a fõ számítógépet, a mûszereink felét javítani kell, az elhárító pajzsgenerátor csak túltöltõdött, de a részecske-pajzs generátorunk elsõdleges tachyon-fluxus kapacitora felrobbant. Ennek a javítása fog a legtöbb idõt igénybe venni, mert itt gyártanunk kell egy teljesen új kapacitort.
- Képesek vagyunk rá? – kérdezem a szokásos nyugalmammal, és semmit mondó, durván reszelõs hangommal.
- Igen, képesek – bólint Lernbecher, a „gyárak” menedzsere – Eltart egy darabig, mert nagyon komplex alkatrész, de képesek vagyunk elkészíteni. Elvben a hajó bármely alkatrészét el tudjuk készíteni, meg van hozzá minden eszközünk, és a technikai dokumentáció. Nehézséget csak az olyan alkatrészek jelentenek, amelyek túl nagyok, így azokat egy máshol felállított, ideiglenes üzemben kellene összeszerelnünk, és kívülrõl beemelni a helyére. De szerencsére, mind a tachyon-fluxus kapacitort, mind pedig a hiperhajtómû multi fázisos transzfer-tekercseit le tudjuk gyártani, össze tudjuk szerelni, és a folyosókon keresztül el tudjuk juttatni a szükséges helyre. Bár, ez utóbbinak, szerencsére, csak alkatrészeket kell készítenünk.
- Mennyi idõre van szükségük? – kérdezem mogorván. Az idõ az amiben nem bõvelkedünk, és pajzsok nélkül olyanok vagyunk mint a kacsák a céllövöldében.
- Még nem tudom megmondani, most állítjuk össze a projekt-tervet – felel a menedzser rezzenéstelen arccal – Hat óra múlva leadom az ütemtervet.
- Köszönöm, Mr. Lernbecher – bólint a kapitány, majd a fõ asztrogátorhoz fordul – Bashandi százados, helyzetjelentést kérek!
- Nos, többször is ellenõriztem az adatokat, és egyelõre azt kell, hogy mondjam, nem értem a helyzetet! – fúj nagyot Bashandi – Számomra teljesen elképzelhetetlen, amit most mondani fogok, de kénytelen vagyok hinni a mûszereknek, és a szememnek!!! – egy pillanatnyi szünetet tart, majd szinte ijedten kiböki – Az Androméda Galaxisban vagyunk!!!
Hitetlen, és rémült hangzavar tör ki a teremben, jó magam rezzenéstelen arccal nézem õket. Meglep, hogy hogyan kerültünk ilyen messzire, de végül is ez számomra egy lényegtelen momentum, és csak azt jelzi, hogy teljesen magunkra vagyunk utalva, egy ismeretlen galaxisban.
- Csend legyen!!! – utasít rendre mindenkit a kapitány, határozott fennhangon, mire mindenki elnémul.
- Köszönöm! – bólint szúrós tekintettel, majd Prof. Malashenko felé fordul – Ez hogy lehetséges, professzor?
- Még nem tudjuk… – ingatja a fejét tanácstalanul a kérdezett – Az eddig átnézett adatok alapján az biztos, hogy éppen abban a pillanatban vált az SN2391gy hipernóvává, amikor mi megnyitottuk a hiperteret magunknak. Hogy ez a két dolog milyen módon interferálhatott egymással, és milyen hatásai voltak egymásra, még rejtély számunkra, most próbáljuk értelmezni a mért adatokat…
- Akkor röviden összefoglalva – veszi át  szót a kapitány. Határozott tekintetében nem vélek fölfedezni félelmet, vagy kétségbeesést, úgy tûnik, bár a helyzet nem túl rózsás, õ mégis ura érzelmeinek – több mint nyolcszázezer parszekre a Földtõl, sodródunk az ûrben, egy súlyosan sérült ûrhajóval!
- Egészen pontosan nyolcszázkilencezer-ötszáz parszekre… – teszi hozzá remegõ szájjal Bashandi.
- Az… – dadogja Erdélyi százados a homlokát ráncolva, szemmel láthatóan számol – Az… száztizenöt és fél év, teljes sebességgel!!! – a számok hallatán ismét eluralkodik egy kis pánik, de már hangot senki sem ad félelmének, csak egymásra nézve tudatosítják magukban, hogy sosem látják már újra a Földet. Nem foglalkozom velük, inkább elindulok, hogy a dolgom végezzem. A siránkozás nem oldja meg a helyzetünk, de ahogy kilépnék a terembõl, a doktornõ állja el az utam.
- Julo másodtiszt, maga elkerülte a vizsgálatokat. – néz rám rezzenéstelen arccal. Nem igazán értem miért kellene vizsgálgatnia, nem érzem rosszul magam, a külsõ sérüléseim is elhanyagolhatóak, pár karcolás, hála Zeivnek. A szemem persze még mindig vacakol, de az elég ráérõs, legalábbis számomra. Végig nézek magamon, hátha mégis elkerülte volna valami a figyelmem, ami azért annyira nem lenne meglepõ.
- Elnézést doktornõ, de nekem nincs problémám, és rengeteg dolgot kell még elintéznem. – lépek el mellette, hogy tovább menjek, de ismét elém lép és még határozottabban szól rám?
- Nem, nem!  Maga velem jön a gyengélkedõre, méghozzá most! – hangja durván parancsoló, ami meg is lep, még ha ez nem is látszik rajtam.
- Doktornõ, erre igazán semmi szükség ... – felelem.
- Nem fogadok el ellenkezést! – fonja karba kezét. - Egy rövid vizsgálat, és ahogy elnézem egy új lencse... – ismét meglep, hogy észrevette a szemem. Mondjuk, elég egyértelmûen látszik, ha a pupillám ugrándozik, de ritkán néznek a szemembe, a legtöbben nem állják tekintetem.
- Rendben, ahogy gondolja... – adom meg magam, túl sokat úgy sem tehetek, ha a fõorvos utasít, még a kapitánynak és fejet kell hajtani.
Átmegyek vele az orvosiba és kérését teljesítve ülök le a vizsgálóra, hogy kényelmesen meg tudja nézni a szemem, és a kisebb sérüléseim is szemügyre veszi.
- Rendben. A lencsék mentek tönkre, meg pár zúzódás. - magyarázza, és közben ellátja a sérüléseim. Néhány tapasszal megúszom, és krémmel a zúzódásokra. - És pár vágás, de nem mélyek. – teszi még hozzá, és elõvéve egy kontaktlencsét kicseréli a rosszat. - Tessék, erre próbáljon meg jobban vigyázni. – bólogatással jelzem, hogy megértettem, amit mond.
- Igenis. Legközelebb igyekszem nem felrobbanni. Most már mehetek? – felelem határozott mogorvaságommal.
- Maga igazán érdekes. – gondolkodik el egy pillanatra. ~Érdekes én?... Ezt mégis mire érthetõ?~ Teszem fel magamnak ezeket a kérdéseket. Jómagam nem látok semmi érdekeset magamon. - Még nem találkoztam olyannal, mint ön. Örülnék neki, ha néha lenézne hozzám néhány vizsgálatra. – mosolyodik el.
Szóval innen fúj a szél. Gondolhattam volna, bár már egy ideje nem érdeklek senkit, fajilag meg pláne.
- Mehet. – bólintok és felállva felöltözöm, majd elindulok kifelé, de az ajtóból visszafordulok.
- Majd megpróbálok idõt szakítani... Köszönöm doktornõ ... – felelem érzelemmentes tekintettel. Nem szeretem, ha vizsgálgatnak, de végül is nem halok bele.
A doktornõnél tett látogatásom, igazán furcsa hatással volt rám. Kicsit újra gyereknek éreztem magam, de a szemem legalább remekül szuperál, így visszatérhetek a munkámhoz. A gyengélkedõre indulok, ha már úgy is ezen a szinten vagyok, hogy felmérjem, ki sérült, ki alkalmas a szolgálatra és ki helyett kell keríteni a pozíciójára alkalmas személyt. A listán szereplõ személyeket mind fölkeresem, és egyenként gyõzõdöm meg az állapotukról. Sok a súlyosan sérült, az ápolóknak van dolguk rendesen, de mégis, Lena Hadley az, aki a legcsúnyábban sérült, és jelen pillanatban is altatásban kezelik. Az ablak elõtt, egy férfit pillantok meg. Rémlik, hogy a gépészeknél van, és ha jól emlékszem David Hadley õrmester. Csak ekkor esik le a név. Nyilvánvalóan testvérek, viszont az, hogy itt ácsorog és, nem a dolgát végzi, az nagyon nincs rendben. Odasétálok hozzá és megállok mellette, majd abba az irányba kezdek nézni amerre õ. A testvérét figyeli, ahogy az ápolók és orvosok sürgölõdnek körülötte.
- Hadley õmester…??  - szólok hozzá, rideg semmit mondó hangon, mire felém kapja tekintetét. Ábrázatára kiül, az aggódás, amit természetesen meg is értek, még ha ez a legkevésbé sem látszik rajtam.
- Uram… - szólal meg, érzelmeivel küzdve.
- Ön mit keres itt? Nem akad dolga a gépészeknél? – kérdésemre meglepõdik.
- A húgom.. – magyarázná, de a szavába vágok.
- Igen tudom, hogy Lena Hadley a testvére, de ha jól tudom, ön nem orvos és nem itt lenne a helye… Vagy netán megsérült? A gépészeknek van most a legtöbb munkájuk, hogy a hajót, rendbe tudják hozni… Meggyõzõdésem, hogy hiányzik két szorgos kéz… – nézek rá, rezzenéstelen arccal, mintha nem is érdekelne a zászlós állapota. Valójában ez koránt sincs így, nagyon is érdekel, viszont eszemben sincs sopánkodni az állapota fölött.
- De õ a húgom, és tudni akarom, hogy mi lesz vele. Az orvosok, egyelõre nem sokat mondtak…
- Életben marad?
- Igen, de a karja… lehet, hogy elveszíti…
- Értem… - felelem nyugodt, rideg hangon. – Most menjen a dolgára… Ez parancs! Ha bármi van, azonnal értesítem önt.
- De uram… - mondana ellent, némi magyarázat keretében, de ahogy ránézek, azonnal belé reked a szó, és elhallgatva fejet hajt – Igen is uram… - tisztelgés után, még a testvérére pillant, majd távozik. Az ablakhoz lépek és bekopogva intek az egyik ápolónak, hogy jöjjön ki. Mikor kilép, felé fordulok.
- Hogy van a százados?...
- Nem jól uram… A karját amputálni kell… Sajnos a genetikai labor felszereltsége nem teljes, hogy az õssejtjeibõl, építsük újjá a kar roncsolt szöveteit. A próbaútra, még elég hiányosan jöttünk… A robotika is hibádzik… Nincs mit tenni, a távolság, és a hiányosság miatt, élete végéig egy karral kell majd élnie… - fejti ki, fejet csóválva.
- Azért ne mondjanak le ilyen könnyen, egy ilyen kiváló tiszt karjáról. – felelem ridegen.
- Ez nem ilyen egyszerû… Gondolja mi nem teszünk meg mindent?! – háborodik föl, de ahogy meglátja tekintetem vissza vesz – Fenn áll a fertõzés veszélye, ezért van most is a steril kamrában… - magyarázza.
- Pontosan értem én, hogy mit miért tesznek… Csak ne vessenek el semmilyen alternatívát… és ha bármi változás van, értesítsenek azonnal… - zárom le ezzel a beszélgetést, majd ránézek a zászlósra. Tudom, hogy jó kezekben van, így tovább indulok, vissza a hídra, ahol Zeiv alezredes tartja kézben a jelenlegi helyzetet, hisz a kapitány a gyengélkedõn ragadt. A hajó legénységén egyre inkább kezd elhatalmasodni a pánik. Leginkább azon lovagolnak, hogy most mi lesz velünk, meg hogy sosem fogják újra látni a szeretteiket és én bármennyire erõlködöm, nem tudok hasonló érzéseket produkálni, még belül sem. Nekem nem hiányzik a galaxis, a naprendszer, sõt még a Föld sem. Számomra ez az ûrhajó pont olyan, mint a Föld, csak kisebb. Ahogy sétálok vissza a hídra, megszólal a személyi hívóm.
- Julo õrnagy, jelentkezzen… Zeiv alezredes vagyok… - hallom meg Zeiv hangját, ami kicsit bosszúsnak hat. Azonnal, leemelem a kis készüléket az övemrõl és beleszólok.
- Itt vagyok uram… - felelem a megszokott nyugalommal.
- Remek… Ha van egy kis ideje, megtenné, hogy fölmegy a laborba? A xenobiológusunk – amint ezt kimondja, megállok egy felvonó elõtt és szótlanul hallgatom tovább. - öt percenként zaklat, hogy a gépészek nem vigyáznak eléggé a… hogy is fogalmazott? A labor élõvilágára… - ez utóbbi kijelentését nem igazán értem. Az alezredes hajlamos az iróniára, és mivel nem hiszem, hogy a gépészek a labor dolgozóit veszélyeztetik, nem tudom, mire céloz pontosan. Ezt viszont nem áll szándékomban megkérdezni, ha odaérek úgy is kiderül.
- Értem uram, azonnal odamegyek… - felelem, reszelõs, mégis semmitmondó hangomon.
- Egy úttal, magyarázza el Liam Lavender professzornak, hogy személy szerint, megértem a problémáját, de jelen helyzetben nem a növények és baktériumok az elsõdlegesen védendõ életforma…
- Igen … intézkedem uram… bár én ezt nem szeretném átadni… Lempeä professzornak ez a munkája, meg lehet érteni, ha nem szeretné, ha megsemmisülne… - rakom le a készüléket és belépek a liftbe, ami pillanatok alatt a biológia labor szintjére visz. A szint elég durván sérült. A vezetékezés mindenfelé ló, néha szikrákat hányva. ~Mégis mi az ördög folyik itt? Miért nincs áramtalanítva ez a hely?~ Morfondírozom magamba, kerülgetve a veszélyes szakaszokat. Ahogy sétálok a labor felé, érzem, hogy egyre lassul a mozgásom, ami csak arra utalhat, hogy a területen a hõmérséklet sem ideális. Az elektromos panelhez sétálok, hisz csak a létfenntartó egységeknek kellene mûködnie, egy ilyen ramaty állapotban lévõ szinten, de úgy tûnik, itt minden üzemel a veszély ellenére. Már azon vagyok, hogy szépen lekapcsolgassam a rendszert, mikor rám ordít valaki.
- Mit mûvel?! – a kiabálás és a dühös hang ellenére sem reagálok túl gyorsan, amiben nagy szerepet játszik a hideg. Lassan a közeledõ alakra emelem a tekintetem, de kezem még mindig a fõ kapcsolón van. Lavender az, és szinte pattanásig feszült benne az ideg. Megfogja kezem és elrántja.  – Mi a fenét gondol? Ha lekapcsolja az energiaellátást, a labor élõvilága megsemmisül… - hevesen magyaráz és gesztikulál, amit a lehetõ legnagyobb önuralommal hallgatok végig, még arcizmom sem rándul. A háta mögött egy gépész jelenik meg és torkát köszörüli, mire Lavender, felé kapja tekintetét.
- Mit akar? – morran.
- Elnézést, csak… - makog kicsit és felém fordul. – Julo õrnagy, kérem, próbálja megértetni Lavender professzorral, hogy muszáj lekapcsolni a rendszert. Igyekszünk a munkálatokkal, amennyire lehet, de itt minden sérült, még a létfenntartó sem mûködik rendesen… - pillanatok alatt vita alakul ki kettejük közt, amit nem szakítok félbe. Számomra a lényeg, hogy megtudjam, mégis mi okozza a fennakadást. A hõmérséklet elmondása alapján, 10 fok alatti, ami sürgetõvé teszi számomra a cselekvést, még mielõtt bealszom.
- Befejezték? – szólok közbe, mire mind a ketten rám néznek. – Akkor összegezve, önnek a gondja, hogy a laborban tartott baktériumoknak biztosítani kellene a 9 fokot, vagy az alatti hõmérsékletet, különben el kezdenek szaporodni… ami azért baj, mert akad köztük, néhány igazán veszélyes törzs is… - Lavender már helyeselne is, de ahogy ránézek, belé is fojtom a szót. – A tárolók nem mûködnek rendesen, ezért hûtõt csináltak az egész részlegbõl. – durván érces hangom, szinte hasítja a levegõt. Nem vagyok mérges, sõt kimondottan elcsigázottnak érzem magam. Leginkább a sürgetés miatt hangzik még rémesebben, mint általában, hisz az idõ sürget.
- Igen de… - szólna újra, amit ismét megállítok. Nincs idõm vitatkozni vele, nagyjából 15 percem van, mielõtt szó szerint elájulok és elalszom.
- A növényeknek viszont melegre van szükségük… amiket már átszállítottak a botanikus kertbe… - összegzem, komótosan, majd kicsit elgondolkodom. - Menjünk… - indulok el a labor irányába. A professzor és a tizedes követnek, értetlen ábrázattal, mivel nem tértem ki másra, csak a tényekre, így fogalmuk sem lehet, mire készülök.
- Mit akar tenni?... Tudni akarom… - áll meg mellettem a professzor, türelmetlenül. Furcsa fiatalember, a legtöbben nem mernének így kérdõre vonni. Számomra három féle ember létezik. Az egyik a kapitány kategória, aki gyanúsan méreget, és a legkevésbé sem bízik bennem, mégsem tart igazi távolságot. Van, aki retteg tõlem, és a lehetõ legmesszebbre kerül el, mintha leprás lennék. A harmadik kategória, akik sajnálkozva közelíteni próbálnak, de belül rettegnek. Ez utóbbit tartom igazán ostobának. A professzor egy új kategóriát nyit számomra. Nem fél tõlem, nem tart távolságot, a rangomat sem tiszteli, és ahogy rám néz, a választ követelõ tekintetével, úgy érzem, mindjárt pofán ver, ha nem mondok valamit.
- Megoldom a problémáját… - felelem egyszerûen és kiveszem övembõl a kommunikációs készüléket, majd bepötyögöm a konyha részleg kódját. – Julo õrnagy a konyhának. Galatea konyhafõnök ott van?
- Igen uram itt vagyok… - válaszol egy kellemes nõi hang. – Miben segíthetek?
- Szükségem lenne, két 400 l- es hûtõládára, ha jól emlékszem a listán szerepel négy használaton kívüli…
- Igen van… - feleli kisvártatva. Nyílván ellenõriznie kellett az állításom.
- Érte küldenék két katonát, kérem segítsenek neki, hogy el tudják szállítani, ide a biológiai laborba… - adom utasításba, elég modorosan, bár ez a hangom miatt nem sokat számít.
- Természetesen…
- Köszönöm… - megszakítom a kapcsolatot és szólok két katonának, hogy menjenek konyhába és hozzák föl a ládákat. Ez idõ alatt egyre inkább elpilledek, és laposakat pislogva nézek körbe a helyiségben. Feltûnik a falakra aggatott tervrajzok sokasága, amit még így laikus szemmel is meg tudopk állapítani, hogy bizony a robotika fejlesztésének munkái. Ahogy leteszem a készüléket a professzorra pillantok, aki árgus szemekkel figyeli, beszélgetésem.
- Ki jártas a robotikában? – kérdésem meglepi, nyílván magyarázkodásra számított, hogy beavatom, pontosan mit, miért teszek, de ez annyira egyértelmû, hogy nem szorul magyarázatra.
- Én… A satát testem fejlesztem, de egy ideje, kiszélesítettem az érdeklõdésem… Akkor a hûtõládákban fogjuk ideiglenesen tárolni a baktériumtörzseket? – bolintok kérdésére, de semmi egyebet nem fûzök hozz, mégis úgy érzem ez az apró, semminek nevezhetõ biccentés megnyugtatja. Még az arckifejezése is megváltozik.
- Van a gyengélkedõn, egész pontosan az intenzív osztályon egy fiatal hölgy, akinek talán segíthet… - veszek le pont egy jobb karról készült tervet. – Pont egy ilyenre lenne szüksége… - magyarázom és odaadom neki a lapot.
- Pont erre, vagy egy karra? – kérdezi miközben szemöldökét felhúzza.
- Egy karra… Az orvos-robotika területérõl nem jött velünk senki, a próbaútra… Valami fejlesztésen dolgoztak, amit még a Földön akartak kipróbálni, így a hölgy, kar nélkül marad, ha nincs aki segítsen. Elvileg õssejtekkel is lehetne pótolni a hiányzó testrészt, de ezen a téren is hiányosnak bizonyulunk.
- Terészetesen tudok segíteni… - bólint, majd alaposabban szemügyre vesz engem és hirtelen mozdulattal megfogja mind a két arcom. Nagyon váratlanul ér ez a mozdulat, ritkán kerülnek emberek direkt kontaktusba velem, szándékosan pedig még ritkábban. Kicsit meg is ugrom, már amilyen sebességre átfagyva képes vagyok.
- Csak nem rémítem meg? – kérdésére megrázom a fejem, és eltolom a kezét.
- Nem, csak meglepett, hogy hozzám ér… - erre még érdekesebben néz rám, az értetlenség egyértelmûen mutatkozik meg rajta.
- Nem mondom, hogy értem, de rendben… Most hozzá fogok érni az arcához, mivel úgy néz ki, mint aki lassan elalszik, a szemén pedig a hipotermia elsõ jelei mutatkoznak… - magyarázza és megint felém nyúl.
- Ennek egyszerû oka van… - állítom le ismét. – A hõmérsékletet lassan fölveszi a testem, mint egy hidegvérûnek, mivel az vagyok… ezért nem kell megfogdosnia… - én magam is idegenkedem az érintéstõl. Nem tudom megmondani pontosan miért, de nem szeretem. Talán mert ha hozzám értek, az sosem járt kellemes érzéssel. Gyerekkoromban agyon szurkáltak, vizsgáltak és az érintés, fõleg egy tudós részérõl, megmaradt rossz emléknek.
- Értem.. – veszi el kezét. – Akkor leadom az utasításokat a laborosoknak és lemegyek önnel megnézni a hölgyet… - ismételten egy helyeslõ bólogatással válaszolok és lerakom az asztalra a tervrajzot, majd várakozó állásba állva, nézem, ahogy a feladatokat kiosztja. Miután mindennel végez, visszasétálunk a lifthez, ahol a hõmérséklet megfelelõ és elgémberedett végtagjaim, rövid idõ alatt újra mozogni kezd.
- Elnézést a kirohanásomért… - néz föl rám, ahogy a liftben állunk.
- Szóra sem érdemes… - felelem egyszerûen.
- Tudja ez az egész azért megvisel… - sóhajt gondterhelten. Nyílván arra utal, hogy ilyen messzire került az otthonától. Az elmúlt pár órában többektõl hallottam ezt mint szerettem volna. – Rossz érzés, ha az ember munkájára nincs szükség.. – na nem erre számítottam, így felé fordulok.
- Ezt hogy érti?
- Hát a hajó elsõdleges célja a felfedezés volt… de most az, hogy valahogy haza jussunk. Innentõl az én munkámra mi szükség? – ezzel még jobban meglep, nem úgy hangzik, mintha az otthonát hiányolná, vagy aggasztaná a tény, hogy valószínûleg sosem jutunk haza.
- Ezzel nem értek egyet… Most is segíteni fog, és biztos vagyok benne, hogy a kapitány, szem elõtt fogja tartani az eredeti célunkat is, miközben a hazaút problémáját fontolgatja… - fejtem ki, de a hangom most sem sugall semmit. Mégis elmosolyodik és úgy tûnik megnyugtatják szavaim. Mintha nem is érdekelné, a külsõm, vagy a hangom, ami még a saját fülemnek is kellemetlen.
- Köszönöm… - mondja kedvesen. A mosolya lágy és kedves, a vonásai finomak. Igazán vonzó, ha ép nem dühöng, jó érzés ránézni, valahogy mosolygásra késztet, amit torokköszörüléssel folytok el. Nem mosolygok, még a legnagyobb kényszert is mélyen fojtom el magamban.
- Nincs mit… A munkám végeztem.
- Nem azt,… hanem, hogy nyugtatni próbál… - vág szavamba és tovább mosolyog, mitha minden áron ki akarná kényszeríteni belõlem is ezt a reakciót. Meredten nézek rá, de nem hagyom magam. Elég furán festhetünk, mintha farkasszemet néznénk. – Mindegy, köszönöm… - adja fel és fordul vissza, mikor a lift megáll és az ajtó kinyílik.
Nem szólok semmit, csak kisétálok és utam ismét a gyengélkedõ felé veszem. Lavender professzor szótlanul sétál mellettem, mikor meglátom a doktornõt, amint a kapitánynak magyaráz.
- Akkor most visszamehet a hídra, de ezt a mûszert egyenlõre nem veheti le… Pontosan öt óra múlva jöjjön vissza ide a gyengélkedõre, hogy levegyék… Lehet, hogy még nem leszek itt, mivel Hadley századosnak sajnos amputálni kell a karját… - a kapitány arcára döbbenet ül ki. Érzelmileg szemmel láthatóan megviseli, de még mielõtt szóra nyitnám a szám, hangot ad aggodalmának.
- Akkor miért velem vacakol?... Nincs mit tenni? Biztos, hogy amputálni kell?... – kérdezi aggódva, és mielõtt újra beszédbe elegyednének, megköszörülöm a torkom.
- Elnézést uram, hogy közbe vágok, de Lavender professzor pont emiatt van itt.  Remélhetõleg tud segíteni… - adok teret a professzornak, aki elõre lép. A kapitány érdeklõdve figyeli, de a doktornõ is.
- Nos, igen… Az én testem elég nagy százaléka robot technológiát rejt… és önmagam én szoktam fejleszteni, mivel ezen a téren is dolgozom, habár nem ez az elsõdleges szakterületem.  Ami a századost illeti, el tudom készíteni neki a végtagot, ha van egy bevállalós idegsebész, érsebész, és persze az asszisztens csapat… – a doktornõ szeme fölcsillan
- Ez kiváló… Csapat az egyenlõre nincs, de könnyen össze tudok állítani egyet, ami az idegsebészetet illeti, azt én vállalom, és van mellém egy kiváló érsebész kolléga. – magyarázza a doktornõ igen lelkesen. A kapitány és jómagam, csak csöndben figyelünk, ehhez a témához, egyikünk se tud hozzá szólni, csak annyit hallunk ki belõle, hogy a százados rendben lesz. – Mikorra kell a csapat?
- A kar már amputálva lett? – kérdezi a professzor elgondolkodva.
- Nem, még nem, egyenlõre stabilizálni próbáljuk az állapotát, egy amputálás megviseli az ép szervezetet is… - feleli határozottan.
- Értem, akkor elõször is, kell egy lezáró sapka, ami elköti az idegeket az érrendszert és megakadályozza, hogy a szövetek hegesedni kezdjenek. Ennek az a hátránya, hogy a szövetek, még legalább négy centiméteren károsodni fognak, mire le tudják gyártani a terveket. Az amputált karra is szükségem van, hisz abból merítem a formát és a méreteket. – magyarázza a doktornõ, pedig hallgatja, és bólogat. – A legyártás, minimum egy hét, az én felszereltségem, csak fejlesztésre szolgál, így a gyárat kell megkérni, hogy az alkatrészeket csinálják meg, amit én utána összerakok…
- Kapitány, meg tudja sürgetni Mr. Friedrich Lernbechert? – kérdezi a doktornõ, mire a kapitány feláll és megigazítva egyenruháját, bólint.
- Természetesen, máris intézkedem… - feleli, majd felém fordul. – Ön merre megy?
- Vissza a hídra, segíteni Zeiv alezredesnek, uram, de elõtte még van egy kis dolgom, a gépészeknél.
- Kiváló, akkor önnel tartok, és közben intézkedem… - fordul ismét a doktornõ, és a professzor felé, majd elköszönünk és magukra hagyjuk õket. Mi itt úgy sem tehetünk semmit. Út közben a szokásos mogorva képemmel sétálok, egy szó nélkül.
- Honnan tudott Lavender professzorról? – kérdezi a kapitány, határozottan és távolságtartóan, mint mindig.
- Nem tudtam, csak véletlenül derült ki… - felelem.
- Hmm, ez érdekes, mindenesetre, elismerésem, hogy ennyire szemfüles… - magyarázza, némileg elismerõen, de hangjában még mindig ott, van az az apró szilánk, az ellenszenv, és bizalmatlanság. Mintha csak azt akarná közölni, bár most segítettem, ez még nem jelent semmit. Nem zavar ez a hozzáállás, nem az elismerése miatt cselekedtem, mindössze számomra is fontos a hajó személyzete. Gyakorlati szempontból, pedig nagyon kellemetlen lenne, ha Hadley zászlós, kiesne a posztjáról. Kijelentésére minden esetre nem szólok semmit, csak megállok egy felvonónál, mire a kapitány is megáll.
- Mondja Julo Õrnagy, ön még egy bókot sem tud, emberileg fogadni?... – kérdezi felvont szemöldökkel.
- Ez bók volt, és választ várt?... Elnézést uram, nem tudtam… Ami az emberi dolgot illeti… nem vagyok ember, még csak emberszerû sem… Az elismerést köszönöm, és a bókot is, bár nem vártam még hasonlót sem. Amit tettem, az teljesen természetes volt, bárki megtette volna… - fejtem ki, rideg tekintettel. – Vagy esetleg úgy érzi, hogy tõlem távol áll a segítõkészség, és nem tartom eléggé szem elõtt a legénység épségét?
- Erre választ vár? – kérdez vissza a kapitány, szúrós tekintettel. – Nem bízom önben, a legkevésbé sem, és a sunyi, alattomos tekintetébõl, a hátborzongató, fülsértõ hangjával együtt, semmi jót sem néztem ki önbõl, ezért igen, némileg meglepett, hogy odafigyelt a részletekre… Azt hiszem, még én is tévedhetek, és majd igyekszem, nem az ellenszenvem alapján megítélni önt… - fejti ki igen bõven.
A kapitány õszintesége, üdítõen hat rám. Nem szeretem, mikor finomkodnak, közben meg a frászt kapják tõlem, és még a látványom is kikészíti õket. Amint azt már említettem, az emberek arcán olyan durva mimika van, amit nem minden esetben tudnak véka alá rejteni.
- Köszönöm, az õszinteségét uram… ez a legtöbb, amit kívánhatok öntõl… Hamarosan csatlakozom önökhöz a hídon… - köszönök el és belépve a felvonóba, megyek le a pajzsgenerátorhoz, ahol elvileg megtalálhatom Hadley õrmestert, hogy teljesítsem ígéretem, miszerint azonnal értesítem, a húga állapotáról, amint megtudok valamit.
Ahogy megtalálom, kifejtem neki részletesen, amit tudok, de hozzá teszem, hogy nem hagyhatja el a posztját, amíg a pajzs nincs rendben. Ez nem tetszik neki igazán, de nem hat meg, hisz a húga érdeke is, hogy a védelmük rendesen mûködjön, ez mindannyiunk érdeke.
Visszatérve a hídra, már nagyjából meg vannak a javítás tervei, mind idõben, mind sorrendben. A munkálatok négy hetet vesznek igénybe. Ez alatt a négy hét alatt mindenki maximális erõbedobással teljesít, munka mindenesetre akad bõven, pihenésre sem jut túl sok idõ. A kapitány, végül is a pajzs rendbehozatalát tartotta elsõdleges célnak, legnagyobb megnyugvásomra. A negyedik hét végére, már alig láthatók a baleset maradványai, a takarópanelek is visszakerültek és Hadley százados is szolgálatba áll. Bár az új kar miatt tartó rehabilitáció miatt, még nem a saját posztján kap feladatot. A kar igazán kifinomul szerkezet, de használni nem egyszerû, meg kell tanulni. A mozgatása nem tûnik nehéznek, de a finommotoros mozgás gondot okoz Hadley-nek, amin az sem segít, hogy szemmel láthatóan, nincs kibékülve, a még burkolat nélküli karjával. Talán nem érzi sajátjának, viszont amíg nem tanulja meg használni és állításokra szorul, addig nem kap burkolatot.
Ép õt figyelem, ahogy levéve a bõrkesztyût nézegeti a fémszerkezetet, mikor a kommunikációs egységen az Asztrofizikus jelentkezik.
- Professzor Malashenko, a hídnak…
- Igen professzor? – kérdezi a kapitány. – Remélem jó hírrel érkezett…
- A lehetõ legjobbakkal Kapitány… Elkészült a csillagtérkép, igazán meglepõ és érdekes adatokkal tudok szolgálni… - hangja igazán izgatott.
- Mondana valami konkrétat?
- Egy szilárd bolygó, aminek akár élhetõ légköre is lehet…, mindenesetre elég közel van… amit eddig meg tudtunk állapítani… - lelkesen folytatná, de a kapitány leállítja:
- Értem, máris összehívok egy megbeszélést… Jöjjön ön is a taktikai terembe…
- Igen is uram… - ezzel megszakad, a kapcsolat a kapitány utasítására pedig átvonulunk a taktikai terembe. Zeiv unottan ül le az asztalhoz, várakozó helyzetbe téve magát, amíg a kapitány intézkedik, hogy mindenki megjelenjen a megbeszélésen. Yassine Bashandi a fõasztrogátor, és jómagam is várakozni kényszerülünk. Ahogy várakozunk, Lassan befut Lavender professzor, és bár részleteket még nem tudunk, a lelkesedéstõl szinte kicsattan.
- Nyugodjon meg professzor… a végén összetöri magát. – szól rá a kapitány.
- Sajnálom, azt hittem elkezdik nélkülem…- pihegi és köszönve mellém sétál. Ahogy mellém lép, felnéz rám, és szóra nyitná ajkait, de abban a pillanatban befut a várt asztrofizikus.
- Jó napot uraim… - lép az asztalhoz és elkezdi fölvázolni az eseményeket. Egy háromdimenziós megjelenítõ korongot helyez el az asztal közepére, ami nagyjából pont a terem közepén áll. – Lekapcsolnák a világítást? – kérdezi, mire a fõ asztrogátor azonnal intézkedik, a professzor pedig egy gomb megnyomásával indítja be a kis készüléket. A terem azonnal megtelik apró, fényesen világító pontokkal, amik a galaxisban fellelhetõ csillagokat jelzik. Lenyûgözõ látvány, mintha magunk is az õrben lennénk. Mindenki hallgatásba burkolózik és várja, hogy a professzor beszámoljon, a nagy felfedezésérõl.
- Jelenleg ebben a naprendszerben tartózkodunk, - mutat az egyik fényes csillagra. - ami elég nagy, de semmi érdemleges megfigyelést sem sikerült rögzítenünk benne… A naprendszer 12 egy tucat… - kuncogja el magát. Nagyon izgatott, mint a tudósok legtöbbje, ha sikerül, valami új, eddig ismeretlen dolgot találnia. – Viszont, ha kicsit távolabbra tekintünk… - sétál egy másik csillaghoz, amit meg is érint, így a kép, azonnal változik, és már nem a galaxist mutatja, hanem, csak azt az egy naprendszert. – Nos ez már jóval érdekesebb számunkra,… egész pontosan ez a bolygó, ami ugyan, csak a harmadik helyet foglalja el  a csillagtól számítva, mégis, ugyan olyan távolságra van mint a Föld, a méretei is megegyeznek, sõt, még a csillag is szinte teljesen ugyan olyan energia kibocsátással dolgozik mint a Napunk… Csodálatos nem gondolják?.. – lelkesedik be, szinte eufórikus állapotba kerülve.
- Csodálatos… - feleli a kapitány. – Folytatná? A lényeget professzor…
- Igen, igen a lényeg… - kap észbe. A kapitány nagyon ért ehhez. Visszazökkenteni az embereket a valós életbe. – A lényeg, hogy van légköre… Amint az látják, három holdja van, felhõk kavarognak, a felszínén, ami folyékony, vízre, vagy valami, hasonlóra utal, ami életet jelenthet… legalábbis elvileg, nagyon is elképzelhetõ, hisz ez ilyen távolságból, egy Földszerû bolygó, és mindössze 100 parszek, 316 fényévre helyezkedik el tõlünk... - a professzor elhallgat és várja a reakciókat, de csak Lavender professzor szemi csillognak, aki szinte kiugrani készül a bõrébõl, de mivel mind hallgatunk, õ sem szólal meg.
- Mit javasol, Julo õrnagy? – néz rám a kapitány, mire mindenki rám néz. A kapitány persze gyakran kéri ki a tisztjei javaslatát, de a döntést úgy is õ hozza meg.
- Nos uram… - kezdek bele, egysíkú, szinte már unottnak nevezhetõ hangon. – Tekintetbe véve a jelenlegi körülményeket, és, hogy a hajó sincs még teljesen rendben, azt javaslom, lépjünk be a naprendszerbe, viszont maradjunk tisztes távolban és elõször egy felderítõ hajót küldjünk…, Viszont, ha a bolygó biztonságos, a további javítások ereéig, adhat némi védelmet, ha az egyik hold pályájára állunk és takarásban maradunk… Az energiafelhasználásunk is jóval kevesebb lenne… - fejtem ki határozottan.  A kapitány fejbólintással jelezi, hogy megértette, majd Zeivhez fordul:
- Alezredes?  - kérdezi a szokott határozottságával.
- Egyet értek az õrnaggyal… A Magellán elsõdleges célja a kutatás volt… én támogatom...  – feleli. A kapitányon látszik, hogy már eldöntötte mit fog tenni, így nyílván valóan csak véleményt kér, hogy megerõsítse saját döntésének helyességét.
- Értem, akkor készüljünk fel, amint a hiperhajtómû kész, elindulunk a naprendszer felé… Ha a felderítõk visszatérnek, majd folytatjuk a megbeszélést… - azzal világosságot csinál, a professzor pedig megszünteti a háromdimenziós megjelenítõt és mindenki visszatér a munkájához. Jómagam, kapok pár óra pihenõt, így ezt kihasználva indulok el, hogy egy kis úszással frissítsem föl az elmúlt hetek fáradalmait.
- Hová megy?... – lép mellém Lavender professzor. Egy pillanatra megállok, és ráemelve tekintetem felelek:
- Az uszodába, kicsit felfrissíteni magam… - reszelõs hangom, mint mindig, most is szinte hasít a levegõben.
- Önnel tarthatok?... Annyira izgulok, és jelenleg alig akad munkám, az úszás, nagyon jól hangzik… - mosolyog. Nem is tudom, jó érzés ránézni, és a gondolat, hogy velem szeretne tölteni egy kis idõt, jól hangzik. Persze igyekszem nem beleélni magam, hisz nyílván csak ez ötletet adtam neki, és nem konkrétan velem szeretne lenni. Mégis, örömmel venném a társaságát.
- Természetesen, nem zavarna… - felelem érzelemmentes arccal.

Az indulás elõtti nap is már rengeteg az elõkészület. Mindenkit megvizsgálnak, teszteket végeznek. Kollégám a kérésemre az én adataimat szigorúan titkosan kezeli. Nem szeretném, ha valaki pont abba kötne bele nem vagyok ember, bár külsõre annak tûnök.
Belülrõl viszont sok különbség van köztünk, melyek már az intrauterin (méhen belüli) fejlõdésünk során megmutatkoznak. És akkor ott vannak a külsõségek is. Hiszen melyik embernek van fehér haja? Egyiknek se ... Nekem viszont igen és ez nekik furcsa. Ráadásul hatvan évesen úgy kinézi mint egy alig harmincas? Mert még annak is nehezen tûnök...
De végül is a vizsgálatok során minden rendben találnak, csak arra kell figyelnem, hogy nagy legyen a folyadékbevitelem, lehetõleg ne kapjak el olyan fertõzést ami ellen a szervezetem képtelen védekezni ... Igen, ez jó megállapítás a részemrõl, de ... Mik azok a betegségek amik számomra már halálosak? És mik azok amik ellen még védekezek? Ki tudja, lehet van olyan betegség, mely az emberek számára nem halálos, nekem viszont a véget jelenti. Ez sajnos még kísérleti stádiumba van. De számtalan kérdés merül még fel.
Mit például az is, hogy mi az a vérveszteség, amit a szervezetem már nem képes kompenzálni és veszélyes rám nézve. És ha vért kell kapnom? Aminek persze az esélye nagyon csekély, hisz a szervezetem megoldja a problémát és embertõl nem is kaphatnék. Végeztem kísérleteket, melyek során az adott vér kicsapta az alakos elemeket.
Nekem nincs vércsoportom, az emberekre nem vagyok veszélyes, de õk rám igen. Nem számít rh pozitív vagy negatív az illetõ, A, B, AB vagy nullás ... Rám nézve károsak. Az én vérem képes alkalmazkodni a másik egyén véréhez, ha adok neki, de az enyém nem.
Sok a kérdés, kevés a válasz. Ahhoz, hogy megleljem az erõsségeimet és gyengéimet találkoznom kellene fajombeliekkel, hogy megismerhessem hogyan is mûködik a mi testünk. De erre nem sok esélyt látok, így marad a kísérletezés.

Az indulás napján társaimmal ellentétben nálam nyoma sincs izgalomnak, félelemnek. Egyszerûen semmilyen érzésem sincs ezzel kapcsolatban. Kollégáimat az orvosi szobára én magam választhattam ki. Van akit személyesen is ismerek, van akit még nem, de úgyis meg fogok. Így három ápoló tartozik a kezeim alá. Továbbá vannak itt pszichológusok is.
Mindenesetre õk bizonyultak megfelelõ tudással és alkalmassággal rendelkezõknek. Amíg õk rendezkednek én körbe járom a hajó egyes részeit, hogy mit hol lelhetek és kis boldogsággal nyugtázom van medence és a könyvtár hatalmas.
Van itt minden ami kell, szóval ha akad szabad idõm rengeteg olvasmányban merülhetek el. Ez lesz az elsõ utunk, a próbaút. Aztán jöhet a komolyabb küldetés.
Elfoglalom helyemet az orvosi szobában, hiszen ki tudja mikor van ránk szükség.

Az SN2393gy-t vizsgáljuk, azaz õk vizsgálják, mert hát nekem az orvosi szobában sajnos nem sok közöm van ehhez. Pedig mit meg nem adnék ha én is részt veheték a kutatásban. Bár a jelenleg mint orvos vagyok itt és nekem ezzel is kell foglalkoznom, nem mással. Nemrég még azt is hallottam, hogy valami készülõben vam ... Hipernóva robbanás veszélyes... És ha ez bekövetkezne, nem lenne jó a közelében megvárni.
Ajkamat halk sóhaj hagyja el. Tíz év... Ennyi lesz a kutatásunk idõ tartama. Vajon mi fog majd történni? Miket tapasztalunk majd? És minden rendben fog menni? Reméljük a legjobbakat. Mindenki elvonult valamerre, ki az orvosi szobában fecseg, ki a saját szobájába ment vissza pihenni, mert most nincs szolgálatban. Én ha tehetem a legtöbb idõmet itt töltöm, biztos ami biztos alapon.
Az egyik nõvérke izgatottan fut be, vagy talán inkább rémült mit izgatott... Nem tudom pontosan most mi van, mert nem tudok rájönni mit is érezhet.
- A hipertérbe fogunk lépni... Úgy néz ki meglesz az az hipernóva robbanás. - hadarja, én meg érdeklõdve figyelem õt.
Felkelek a székrõl amin eddig ültem és már szóra nyitnám a szám, mikor megérzem, a hipertérbe lépés megkezdõdött. Hatalmas zaj rázza meg a hajót, az erõ a falnak csap, de nem csak engem, hanem Karint is.
Még érzem, ahogy elmúlik és igyekszem testemmel védeni a fiatal lányt, mielõtt még komolyabb bajunk lenne.
Érzem valami eltalál, de hogy miatt nem tudom, viszont fáj. Esnek a polcokról a dolgok, van ami el is törik.

Kinyitom a szemem és körbe nézek. A fények... Nyilván vészvilágításon vagyunk. Enyhe káosz uralkodik az orvosiban. Burkolati elemek hulltak le, egy két kábel lóg... Hát ez elég durva, de ahogy érzem megúsztam törés nélkül, igaz a fejem fáj.
- Karin jól vagy? - kérdezem a lányt. Nem látok rajta sérülést, de nem zárhatjuk ki a haemorrhagia interna (belsõ vérzés ) lehetõségét.
- I-igen, azt hiszem minden rendben van. Bár a fejem zúg, azt elég csúnyán beütöttem... - mondja. Felsegítem a földrõl és kissé még bizonytalanul, remegõ lábakkal elindulok az asztal felé. Ami még egyben van és menthetõ felveszem. Recsegõ hang hallatszik, de nem lehet mindent tisztán kivenni, mert el-el akad. Aztán az illetõ megismétli, és ezt már jobban lehet hallani.
- Kapitány a gyengélkedõnek! Elsõsegély csapatra van szükségünk a hídon, azonnal! - erre rögtön lenyomom a gombot. Remélem hallani fognak minket és ez a rendszer nem sérült meg.
- Itt Dr. On’Isi! Azonnal indulunk! Eltarthat egy ideig, mert útközben is lehetnek sérültek! - tudatom a kapitány úrral. Nem tudom mire számíthatok kint.
- Értem, és természetesen lássák el õket is, de igyekezzenek! - erre Karinnal össze szedjük a fontosabb dolgokat orvosi táskába, a sebesültek ellátására. Már mennénk ki, mikor újabb jelentés jön.
- Az elsõ tiszt a gyengélkedõnek! Két súlyos sérültünk van, nekik gyors orvosi segítségre van szükségük! - remélem a többivel elboldogulnak majd az ápolók is. Ha ott két súlyos sérült van nekem azonnal ott a helyem.
- Értem! Azonnal megyünk. - adja meg a választ Karin.
Percek telnek el, mire találunk valakit. A többi ápoló nem sérült komolyan, képesek ellátni feladataikat.
Én a híd felé veszem az irányt, míg a többiek a sérülteket keresik. Ha bármi baj van, vagy orvosra van szükség  azonnal jelentkeznek.
A két súlyos sérült ellátását azonnal megkezdem. Hadley égési sérülései nem megnyugtatóak, Griffiths pedig koponya törést szenvedett.
Hozzá látok a komolyabb vizsgálataiknak, ellátásuknak. Griffiths-nek szerencsére nem agyalapi törése van, de még így is súlyos az állapota. Az ellátás után átvitetem õket a gyengélkedõre.

Két óra telt el a baleset óta és a kapitány úr össze hívott minket. Nem sokat tudok, de a helyzet elég rémisztõ. A súlyosabb sérültek átkerültek a gyengélkedõre, hogy ott még ellátásban részesüljenek és a könnyebb sérültek ellátását is megkezdtük. Viszont vannak akik még nem jelentkeztek nálunk ... Mint például Julo.
A teljes tiszti kar jelen van, ahogy elnézem. Akkor viszont nagyon komoly dologról lesz szó.
- A helyzetünk meglehetõsen bonyolult – kezd bele a kapitány és figyelmemet immáron száz százalékosan neki szentelem. – Mint már tudják, a hajót komoly sérülések érték, eltart egy darabig, míg minden rendszert maradéktalanul helyreállítunk. Erdélyi százados?
- Nos, igen – kezd bele a fõgépész, így felé fordulok. Kíváncsian várom mit fog mondani. – Anélkül, hogy bárkit a részletekkel untatnék, javításra szorul a VASIMAR, a gravitációs kompenzátorok, a hiperhajtómû, újra kell indítanunk a fõ számítógépet, a mûszereink felét javítani kell, az elhárító pajzsgenerátor csak túltöltõdött, de a részecske-pajzs generátorunk elsõdleges tachyon-fluxus kapacitora felrobbant. Ennek a javítása fog a legtöbb idõt igénybe venni, mert itt gyártanunk kell egy teljesen új kapacitort.
- Képesek vagyunk rá? – kérdezi Julo a számomra oly furcsa, síri hangján. Furcsa egy alak, pont mint én. Érdekes fajt képvisel, és szívesen megvizsgálnám, mikre is képes. Igazán figyelemfelkeltõ.
- Igen, képesek – bólint a „gyárak” menedzsere. – Eltart egy darabig, mert nagyon komplex alkatrész, de képesek vagyunk elkészíteni. Elvben a hajó bármely alkatrészét el tudjuk készíteni, meg van hozzá minden eszközünk, és a technikai dokumentáció. Nehézséget csak az olyan alkatrészek jelentenek, amelyek túl nagyok, így azokat egy máshol felállított, ideiglenes üzemben kellene összeszerelnünk, és kívülrõl beemelni a helyére. De szerencsére, mind a tachyon-fluxus kapacitort, mind pedig a hiperhajtómû multi fázisos transzfer-tekercseit le tudjuk gyártani, össze tudjuk szerelni, és a folyosókon keresztül el tudjuk juttatni a szükséges helyre. Bár, ez utóbbinak, szerencsére, csak alkatrészeket kell készítenünk.
- Mennyi idõre van szükségük?
- Még nem tudom megmondani, most állítjuk össze a projekt-tervet – rezzenéstelen arccal felel, legalábbis én érzelmet nem lelek nála. De elismerésem az övé, sokaknak nehéz ilyen helyzetben is megõrizni a hidegvérüket. Az itt levõk nem véletlenül kaptak alkalmas minõsítést. – Hat óra múlva leadom az ütemtervet.
- Köszönöm, Mr. Lernbecher – bólint a kapitányúr. – Bashandi százados, helyzetjelentést kérek!
- Nos, többször is ellenõriztem az adatokat, és egyelõre azt kell, hogy mondjam, nem értem a helyzetet! – erre még inkább érdeklõdve figyelek. – Számomra teljesen elképzelhetetlen, amit most mondani fogok, de kénytelen vagyok hinni a mûszereknek, és a szememnek!!! – a szünet, melyet tart aggasztó és utána az ijedtség a hangjában ... – Az Androméda Galaxisban vagyunk!!! - heh? Egy pillanatra elvesztem nyugodt arckifejezésemet, melyet mégis sikerül vissza nyernem. Az nem lehet... Erre a kijelentésére hangzavar tör ki.
- Csend legyen!!!  - erre mindenki elhallgat és újra csend telepszik a teremre. - Köszönöm! – majd tekintete a professzoron akad meg és úgy folytatja. – Ez hogy lehetséges, professzor?
- Még nem tudjuk… Az eddig átnézett adatok alapján az biztos, hogy éppen abban a pillanatban vált az SN2391gy hipernóvává, amikor mi megnyitottuk a hiperteret magunknak. Hogy ez a két dolog milyen módon interferálhatott egymással, és milyen hatásai voltak egymásra, még rejtély számunkra, most próbáljuk értelmezni a mért adatokat…
- Akkor röviden összefoglalva – veszi át a szót. – több mint nyolcszázezer parszekre a Földtõl, sodródunk az ûrben, egy súlyosan sérült ûrhajóval!
- Egészen pontosan nyolcszázkilencezer-ötszáz parszekre…
- Az… – dadogja Erdélyi százados és mintha számolna. – Az… száztizenöt és fél év, teljes sebességgel!!! - hoppá. Ha így bele gondolunk száztizenöt és fél év ... annyit tesz, hogy én még esetleg megélem, hogy haza jut ez a hajó, de az emberek nem. Rengeteg idõ és ki tudja mi lesz.

A megbeszélés után Julo-hoz lépek. A legjobb ha a sérültek ellátásával foglalkozok. Beállok elé, még mielõtt kimehetne.
- Julo másodtiszt, maga elkerülte a vizsgálatokat. - nézek rá mindenféle érzelem nélkül. Látom pupillájának változásait, a szeme nehezen alkalmazkodik. Ezek szerint a kontaktlencséje ment tönkre, mely segítette a szemét alkalmazkodni. Rám néz, aztán végig magán.
- Elnézést doktornõ, de nekem nincs problémám, és rengeteg dolgot kell még elintéznem. - lép el, hogy engem megkerülve menjen ki az ajtón.
- Nem nem! - állok újra elé. - Maga velem jön a gyengélkedõre, méghozzá most!
- Doktornõ, erre igazán semmi szükség ...
- Nem fogadok el ellenkezést! - fonom karba kezem. - Egy rövid vizsgálat és ahogy elnézem egy új lencse...
- Rendben, ahogy gondolja... - adja végre meg magát, aminek én igazán örülök.
Átmegyünk az orvosi szobába és megkérem, hogy üljön fel a vizsgáló asztalra. Nem vagyok egy alacsony lány, de a magassága csodás. Hozzá fogok a vizsgálatához.
- Rendben. A lencsék mentek tönkre, meg pár zúzódás. - mondom és közben már fertõtlenítem a bõrsérüléseket. - És pár vágás, de nem mélyek. - elõveszem a lencséket és oda adom neki. - Tessék, erre próbáljon meg jobban vigyázni. - õ nem szól semmit közbe, csak bólogat. Arca rezzenéstelen.
- Igenis. Legközelebb igyekszem nem felrobbanni. Most már mehetek? - teszi be az új lencséket. Még szerencse, hogy megnéztem az orvosi aktáikat és tudtam mi a helyzet Julo-val. Biztos nem egy kellemes dolog ilyen szemmel élni.
- Maga igazán érdekes. - mondom elgondolkodva. - Még nem találkoztam olyannal, mint ön. Örülnék neki, ha néha lenézne hozzám néhány vizsgálatra. - engedek meg egy kisebb mosolyt. - Mehet. - bólintok rá. Mondandómat rezzenéstelen arccal hallgatja végig és bólint. Azt hiszem tõle erre lehet csak számítani, meg a síri hangra.
- Majd megpróbálok idõt szakítani... Köszönöm doktornõ ... - közben veszi vissza zubbonyát és már távozik is.

Mindenkit alaposan kivizsgálok, de több komolyabb sérülés nincs. Akadnak zúzódások, rándulások, kisebb törések, két borda repedt sérült, egyéb felszíni kisebb nagyobb vérzéssel járó sérülések. Végül a kapitány úr is sorra kerül. Karin szól, hogy menjek. Megvizsgálom õt is.
- Minden arra utal, hogy agyrázkódása van, egyéb belsõ sérülést nem találtam, de nem lehet kizárni rejtett sérüléseket. Azt javaslom megfigyelésre van szükség.
- Elég, ha csak ad valamit a fejfájásra, hogy tudjak aludni, holnap reggelre már kutya bajom sem lesz! - látom még mindig fáj a feje és persze a kettõs látás is még megmaradt. Komolyan azt hiszi ezzel le is tudta? És mi van ha valami komolyabb gond van, csak nem vettük észre? Azt hiszi, csak úgy adok neki gyógyszert és engedem? Na azt már nem!
- Magának van orvosi végzetsége vagy nekem? - vonom kérdõre. - A legjobb lenne ha itt maradna a gyengélkedõn megfigyelésre. - állok ki még mindig saját elképzeléseim mellett. Szigorúan méregetem. remélem nem kíván velem tovább vitatkozni.
- Doktornõ, távol álljon tõlem az az arrogancia, hogy önnel vitába szálljak az egészségemet illetõ kérdésekben! - mosolyog rám. Azt hiszi ez emghat engem? Akkor úgy látom õ még nem tud rólam semmit. - Csupán bátorkodtam megjegyezni, hogy úgy érzem, kiadós pihénsre van csak szükségem. Eggyezzünk ki abban, hogy holnap reggel felkeresem, ha nem vagyok jobban! Így megfelel önnek?
- Nem! - vágom rá ridegen. - Látom nincs más választásom. - sóhajtok. - Itt marad kapitány úr és ez parancs! - egy ideig nem szól semmit, csak néz. Remélem felfogta, hogy ez mit jelent. Nem szokásom parancsolgatni, de ha máshogy nem lehet, akkor kénytelen vagyok ezt tenni.
- Rendben van, doktornõ, vettem az adást. Ön a parancsnok, leglábbis itt a gyengélkedõn - teszi hozzá. Oh értem én ám. Egyébként mind a kapitány úr parancsát teljesítjük, de itt tényleg én vagyok a fõnök. Ha én meg parancsolom, akkor úgy kell tennie ahogy mondom.
- Pontosan, itt én vagyok. Úgyhogy lesz szíves pihenni és beveni a gyógyszereit. - adom oda neki egy pohár víz kíséretében. - El ne merjen innen tünni, mert vissza jövök ellenõrizni.
- Ugyan már, doktornõ! moslyodik megint el. Továbbra sem hat meg. - Ezek után maga szerint merek én ujjat húzni magával?!?!
- Maga tudja. - vonok vállat és megyek a többi beteget ellenõrizni. Nem érek rá egész nap a kapitánnyal foglalkozni. De az biztos, hogy le fogom ellenõrizni, hogy itt legyen.