- Mi? - édesen reked. Vajon ilyen ha dorombol egy vadmacska, vagy õ csak egy gazdátlan kiscica? Lassú megfontolt lépéseim végén egy karnyújtásnyira állok meg tõle.

- Itthon. - erõsítem meg mondandóm lágy hangon, Õ pedig gyermeki zavarral színezett hangjával visszhangozza válaszom: 

- Itthon.

- Igen. Mostantól minden más lesz. - megnyugtató mosollyal teszem neki megszeghetetlen eskümet.

- Ez nem lehet igaz.

- Tudom, nehéz elhinni. - együtt érzõn merülök el hitetlenkedõ tekintetében. Milyen rég várhatott már arra, hogy valaki megmentse, felszabadítsa. És most... végre megtörtént, talán nem is hitte, hogy lehetséges ez. - Én is boldog vagyok. - megkönnyebbülve foglalok ágyának szélén helyet. Én is rég vártam a hõn áhított boldogságra, arra, hogy legyen értelme szánalmas életemnek. Most már van és itt van elõttem. Kezem ölembe ejtem, ránézek, elveszek.

- Boldog?!

- Te... nem vagy az? - harmóniám, mint éles kés a vajat, úgy vágja ketté hangja éle. Mutató ujjam rángatózni kezd és halk dobogás kíséretében ver ütemet kézfejemen.

- M-már hogy lennék boldog? Elraboltál! Akaratom ellenére hoztál ide! - korábbi sápadtsága eltûnik, ahogy düh pírja veszi át az uralmat az édes arcon. Nem értem felcsattanását, hitetlenkedve méregetem õt. Ajkaim szoros vonallá préselem, fogaimat összeszorítva támadok rá:

- A te érdekedben tettem! Hát nem érted? - kezeimmel hatalmasakat lendítek - Megvédelek. Megmentelek azoktól a piócáktól, hogy végre nyugtod legyen. - lihegek. Miért nem érti? Mindent csak érte, csak miatta tettem. Idegesen túrom hajamba remegõ ujjaim, ajkam véresre harapva, bizonytalan lépésekkel találok el sután, mint az imént született õzgida, aki erõtlen pálcikái segítségével próbál felállni, az asztalig. Hosszúra nyúlt pillanatokig bámulom a róla másolt bábut, aki félredõlt fejjel pihen székén. Néma. Gyûlöltem, hogy sosem szólt, hogy szeme nem rebbent, hogy hiába érintettem, mindig hideg volt, hiányzott a testet éltetõ meleg, a puhaság. Gyûlöltem, hogy kemény, hogy hideg, hogy hangtalan, de most...

- Keresni fognak. - felé fordulok. Most bármit megtennék, ha nem kellene hallanom a kétségbeesett erõtlen hangot, ha nem kellene látnom a tomboló vihart szemeinek tengerén, ha nem érezném bõrömet égetõ haragját.

- Nem fognak. - lehelem szinte csak magam elé, miközben zsebemben matatva találom meg és mutatom fel mobilját - Hagytam üzenetet az ügynöködnek, hogy egy darabig pihenni szeretnél és intézze el, hogy senki ne zavarjon. - magyarázom meg.

- Észre fogják venni, hogy valami baj van.

   Elég!!!! Pár lépés csak, talán nem is lépés, talán repültem, észre se veszem, hogy a köztünk lévõ távolság rég mögöttem, hogy csak zihálásunk a fal, mely arcunkat elválasztja. Mélység. Szemeinek mélysége elnyel, lehúz, beszippant. Elveszek...

- Ismerlek Ben. Tudom, hogy mikor, mit mondanál, hogy reagálnál, hogy viselkednél. Kielemeztelek és megtanultam minden egyes viselkedési formát, amit az eddigi interjúidon mutattál. Senki nem fog keresni és neked végre nyugtod lesz. - távolabb húzódom, hogy végre megmutathassam mi mindent tettem meg érte. Körbemutatok a helyiségen elégedett csillogással szememben nyugtázom, hogy ismerõs neki a berendezés, a bútorok a színek. - Ez mind miattad van. Mind miattad. Nem várok hálát – emelem fel megadóan kezeim - csak azt, hogy végre ráébredj arra, hogy megmentettelek. - sokat mondó pillantással mérem végig az angyalt, aki megmentheti elkárhozott lelkem. Pillantásom kis ideig legeltetem a csodás arcélen, a hosszú pillákon és a kissé szétnyílt ajkakon. Elveszek...

   Szavak nélkül szelem át a szobát a hatalmas ruhásszekrényig, melybõl gondos válogatás után kiemelem a kedvenc darabjaimat, ami azért nehéz, mert szinte mindegyik a kedvencem. Részletekig pontosan összehajtogatott váltóruha, alsónemû, végül törülközõ kerül az ágyra.
- Zuhanyozz le és öltözz át. Hamarosan hozok neked reggelit. Bizonyára éhes lehetsz. - választ nem várok, köszönetet majd csak idõvel, hálát pedig... nem is tudom...
Kattan a kulcs a zárban, de ez csak átverés, mögötte egy igazi ajtó rejtõzik, amit csak számkombináció nyit. Nem túl kreatív, de számomra a legfontosabb idõpont, az az év, az a hónap és az a nap, amikor életem értelme meglátta a napvilágot, mikor megszületett az, aki majd kiemel a mocsokból, aki nem hagy a holtak folyójában rohadni, ha egyszer minden véget ér.

   A lakás többi részének átalakítására abszolút nem fektettem hangsúlyt, csak minimális változtatásokat eszközöltem. A legfontosabb egy megfigyelõ helység kiépítése volt. A konyha melletti kis sarokban hatalmas íróasztal, rajta két kisebb és egy nagyobb monitorral, hogy a pince minden szegletét láthassam akkor is, ha nem vagyok odalent. Ez nem kukkolás... vagyis ezzel biztatom magam, ez csak egy védelem, ha nem mernék a közelébe menni, ha túl nagy lenne az extázis, vagy ha nem tudnék uralkodni érzelmeimen, akkor ne árthassak neki.

   Rápillantok a középsõ nagy képernyõre. Figyelem, ahogy minden lehetséges kijáratot átvizsgál, de az ajtó zárva, az ablakok rácsozva. Csalódottnak tûnik, de mozgása még így is légies és magával ragadó. Telefonjával sem ér semmit, kivettem a kártyát a készülékbõl, amivel, ahogy látom mennyei profilját, eléggé feldühítettem. Mosolyomat eltörli egy fura érzés, ami a gyomromban ébred, mikor a fürdõ felé lép. A zuhanyfülke elõtt lassan veszi le ruháit. Minden mozdulata kínzó számomra, ereimben a vér sebesen száguldani kezd, lüktet halántékom, hallom szívem dobogását és elakad a lélegzetem, mikor meglátom õt teljes valójában. Azonnal elfordítom égõ arcom, lesütöm tekintetem, szégyen hulláma fut át testemen. Hiába hunyom be szemem, alakjának tökéletes sziluettje táncol elmém színpadán. Kemény, lüktet és masszívan ostromolja nadrágom cipzárját az állati ösztön bizonyítéka.

- Nem!!!! - egy póló – Ne is merj erre gondolni! - egy kötél – Nem vagy méltó hozzá! - egy ütés, kettõ, már nem is számolom – Szánalmas alak - lihegés, nyögés, fájdalom és a hát már csak egy vászon, amit szétszaggattak, vérrel festettek – Elveszek...

~*~

  Az asztalnál ül, mintha tudná, hogy érkezek a beígért étellel. Elmém újra tiszta, mocskomat a zuhany vize viszi a lefolyón keresztül, el messzire, hogy ne is emlékezzek.

- A biztonság kedvéért mûanyag evõeszközökkel tudok csak szolgálni és az is csak kanál, de gondolom, ezt megérted. - válasza apró szájhúzás és szúrós tekintet. Bõrébõl árad a tusfürdõ illata, ami pajzán emlékeimet juttatja eszembe, de csak pillanatok erejéig fest pírt arcomra. Elrendezett szalvéta és kanál mellé kerül a gõzölgõ étel. Szemöldöke döbbenten repül a magasba. Pillantása a tányérról rám vándorol, kíváncsiság és félelem elegye vibrál szemeiben.

- Valami baj van? Úgy tudtam ez a kedvenced.. - remegés fut végig testemen, ajkamba harapok. Talán rosszul tudtam? Istenem, nem véthettem ekkorát.

- Mióta figyelsz? - jön végül a halk kérdés. Nem kertel, csak egyenesen a közepébe, ennek örülök.

- Nagyon rég, de mégsem eléggé... - válaszolom a bábu kócos fürtjeit piszkálgatva. - Ismerõs? - kérdem a hajszálak sûrûjébe veszve - Nem? -felé sem pillantok – Van egy nagyon jó fodrász, tipikus sztárfodrász, aki azt hiszi Õt nem lehet helyettesíteni. Lenézõ, fölényeskedõ, de mindenképp lefizethetõ. - kis szünet – Parókákhoz, illetve gyûjtõknek rakja félre a jó minõségû hajakat. Meglehetõsen jól megél belõle. - nézek végre felé. - Egy baj van vele, hogy õ nem tartogat, így apró részletekben ad csak el, pedig ha türelmes lenne, már egy kész parókáért tízezreket kérhetne el, ha nem többet. Minél híresebb a sztár ez a szám értelemszerûen annál nagyobb, nyilván. - bólintok felé. - Nem kitartó – ismétlem meg magam – ezért éveken át kellett havonta járnom hozzá és így az érték töredékéért szerezhettem meg, bár így is szép summáért a tincseket, amibõl készült ez a paróka. - szemeibe nézek - Ennek mindahány puha szála a Tiéd volt valamikor.

- Mi ii? - dadogva pillant a parókára és rám. - Te beteg vagy! -undorodva fordul el.

- Ilyen régóta „figyellek”, ahogy te fogalmaztál.

- Miért? Minek neveznéd... - körbepillant – ezt?

- Ismerlek, megismertelek. - válaszolom könnyedén.

- Ccc.. - horkan fel. Örülök, hogy látszólag nem retteg, hogy kicsit felenged, remélem elhiszi, hogy sosem bántanám.

- Egyél. - veszem elõ legkedvesebb mosolyom, õ pedig bizalmatlanul méregeti az elé rakott ételt. - Természetesen van benne méreg. - felhúzott szemöldökkel csodálkozik rám - Mint a mai világban már mindenben. - nevetek fel. - Bebizonyítom. - próbababát szépen egy sarokba ültetem és helyet foglalok Bennel szemben. Magam felé húzom a megrakott porcelánt és bár kanállal nehéz elfogyasztani, mégis nekiesek az ízletes húsnak. - Tessék, nem haltam meg, nem lesz semmi bajod. Ha finnyás lennél, tessék..– nyújtok felé egy hagyományos villát és kést. - Csak vicceltem korábban. Van a helységben természetesen fém evõeszköz, de.. - emelem fel figyelmeztetõleg mutatóujjam – ha bántanál, netalántán meg akarnál ölni, sosem jutsz ki innen. - gyermeki szemekkel nézek rá – az ajtó mögött van egy másik ajtó, amihez, természetesen csak én tudom a kódot.

- Kódot... - suttogva fordul az ajtó felé. - Miért én, miért most? - kérdéseire abszolút számítottam.

- Idõvel, mindent megtudsz. - térek ki a válaszadás elõl. Gyomra hangosan kordul, mire bátorítóan pillantok rá. - Ne akarj éhen halni. Nem érek annyit. - megjegyzésem fel kelti az érdeklõdését.

- Válaszokat akarok, ki vagy te? Egyáltalán az igazi neveden mutatkoztál be?

- Nem szeretek hazudni, csak ha muszáj.

- Tehát? - fúj egyet türelmetlenül, s mire észbe kap , már eszik is.

    Több részletet játszok le neki, válogatás nélkül. Néha bele bele borzongok tehetségébe, elfeledkezve arról, hogy alig pár méter választ el tõle. Fejbõl ismétlem, suttogva az összes elhangzó szöveget, kánonban a színészekkel. Lenyûgöz tudása, lendülete, vagy éppen, amirõl az imént meséltem neki, a fájdalom a szemében, az üresség, az akarni vágyás a jobbra, a többre, valami másra.
    Zónámból kiesve nézném profilját, de engem figyel. Zavarba hoz, megrészegít, megbékjóz és soha nem ereszt pillantása, illata, testének melege, amit még ilyen távolról is érzek. Kék szemek hulláma ringat örök álomba, édes fulladás, édes halál, végem, megõrültem...

- ...elvesztem.

    - Remélem kényelmesen ülsz. - alázatos pillantást küldök felé, miközben elindítom az agyon hallgatott szalagot rejtõ kis magnót az asztal sarkán. - Milyen napod volt?

     - Hagyjuk ezt most... Te hol voltál? És ne merj nekem hazudni! - Benedict hangja "sercegve" visszhangzik a hideg falak között. - Mindent tudok. Ned bevallotta, hogy viszonyotok van! - megvetés lángjával égõ szavai ritmusára ver hevesen a szívem. Képtelen vagyok rápillantani, minden figyelmem az abrosz széleit díszítõ ezüst szálakra korlátozom.

     - Én...

    - Celest! Nézz rám, magyarázatot követelek! Nem adtam meg neked mindent? Mivel nyújt többet mint én?!- ideges remegõ kiáltására felpattanok az asztaltól megrántva az imént tanulmányozott abroszt. Idegesen harapom be alsó ajkam, mikor a tányérok, a borospoharak a földre esve törnek apró szilánkokra, Õ pedig egyenesen az éles darabok közé zuhan.

    - Te voltál a mindenem Celest, hogy tehe..... - mérgesen fújva kapcsolom ki a diktafont.

~*~

     - Nem kellene inkább letenned azt a poharat?!

     - Ebbõl a pohárból! - ezt a megjegyzést, most én hagyom kommentár nélkül, elég ha én tudom, hogy most tiszta fejjel kívánom „élvezni” az estét. - Isten õrizz, hogy ezen a lenyûgözõ eseményen lejárass ezek elõtt a fontos emberek elõtt!

     - Csak önnek fontosak...

     - Igazad van, hehh. Hisz azt sem tudják, ki vagy... A fiam – mintha köpné a szavakat – de ezen kívül egy senki, egy tehetségtelen alak, akinek itt nincs helye, hacsak nem pincérnek állnál, ebben a maskarában. - néz végig hamuszürke szmokingomon. Megvetése még ma is szégyenkezõ kisfiúvá változtat, elég egy lenézõ hangsúly, egy szó, egy mozdulat, hamuvá éget perzselõ pillantása. Ám ma nem hagyom, ma fõnixként éledek újjá és végre én gyõzedelmeskedem, megszerzem azt aki miatt még élni kívánok ezen a hitvány emberek gyarapította földön.

     - Ez esetben – emelek le az elõttem elhaladó pincér tálcájáról egy újabb poharat – arra iszom, hogy a lehetõ legkellemetlenebb helyzetbe hozzam – kis szünetet tartva iszom ki mindkét poharam tartalmát – Horan úr.

     - Te nyavalyás... – ragadja meg karom

     Sorra emelik fel a hõn áhított aranybábut a nyertesek, ki jobban megérdemli, ki nem, ez már csak így mûködik. Egy biztos; az én cipõm talpa sosem fogja súrolni annak a színpadnak a fényes padlóját. Engem nem fog melegíteni a reflektorok erõs fénye és én nem fogok könnyek között köszönetet mondani a családomnak, barátaimnak, hogy itt lehetek és a kezemben tarthatom a súlyos csodát. Irigykedhetnék, de nem fogok, hiszen ma megszerzem azt „ami” nem mérhetõ egy átkozott szoborhoz sem. Ma Benedict az enyém lesz.

     Büszkén ragyogó szemmel figyelem, ahogy szerényen, de mégis hatalmas mosollyal arcán szökken fel a színpadra. Járása légiesen könnyû, alkata tökéletes, mint ahogy minden mozdulata. Fényes haja lágyan libben mozdulataira, kívánatosan, hívogatóan incselkedik ujjaimmal ösztönözve õket, hogy beletúrjak és úgy húzzam magamhoz, hogy érezhessem samponjának és bõrének édes vagy éppen fûszeres illatát. Köszönetnyilvánítás közben le sem veszi szemét társairól. Minden szava szívemig hatol, magamba szívom, mint egy szivacs, hogy késõbb emlékezetembõl szóról szóra elõhívhassam.

     Nem is illetem figyelmemmel a többi kategória jelöltjeit, inkább távozom a terembõl most, mielõtt megindul az antilopcsorda és elsodor magával. Kerülnöm kell a salátás asztalt, a marhák a zöldre mennek, tehát a sültek felé veszem az irányt. Mire jóllakom szép lassan az asztalok felé szállingóznak az emberek a mûsor végeztével. Ben arca jelenik meg a tömegben, egyszerûen nem tudom róla levenni a szemem. Vonz magához, mintha egy tökéletes mágnes lenne én pedig egy vacak vasdarab, akinek ha akarná se lenne menekvés. Azon veszem észre magam, hogy már szinte mellette is vagyok. Egy idõsebb színész és egy fiatal feltörekvõ tehetségtelen kis ének/ színésznõ társaságában találom.

     - Fiatal, gazdag és tehetséges. A lehetõ legjobb párosítás. - paskolta meg az öreg Ben gömbölyû vállát. Elhúzom számat a seggnyalás eme nyilvánvaló próbálkozására. Bár, ami igaz, az igaz.

     - Ne essünk azért túlzásokba. - hangja enyhülést hoz remegõ szívemnek.

     - Ne szerénykedj Benedict Drágám. - simít a lány szmokingjának ujjára – Remekelsz a sorozataidban!

     - Valami másra vágyom már. - az értetlenkedõ arcokat látva folytatni kezdi – Komoly szerepekre vágyom, amiben megmutathatom mire is vagyok képes.

     - Nem kell messzire mennie. - lépek melléjük. Izgatottságomban ajkamra harapok, de csak egy pillanatra, remélve, hogy nem tûnt fel senkinek. Remegõ kezem kihúzom zsebembõl, fegyelmet parancsolva magnak nyújtom fel kezem. - Natheniel Horan vagyok. Forgatókönyvíró. - mutatkozom be. Ez amúgy sem teljesen hazugság, hiszen imádok írni, bár apám szerint tehetségtelen vagyok, így szó sincs forgatókönyvrõl, de ez már csak részlet kérdés.

     - Nagyon örülök. - fogadja el kéznyújtásom, s abban a percben mikor ujjaink és tenyerünk összeér megszûnik létezni mindenki rajtunk kívül. Érzem selymes bõre alatt lüktetni az éltetõ eret csuklóján... Elveszek szemeinek kékjében, melyek olyan mélyek, hogy úgy érzem fuldoklom a gyönyörûségükben.

     - Horan? Csak nem maga W. E. Horannak a fia??? - döbben meg a kis szöszi mellettünk, kizökkentve a csodás pillanatomból. Gyilkos pillantással jutalmazom a zavarásért, és hogy egybõl apám nevét említi.

     - Majd megkereslek késõbb, ha alkalmasabb lesz az idõpont, - nézek végig a szánalmas nõstényen, majd biccentve köszönök el az öregtõl.

     Az este nem akar haladni az idõben. Benedictet folyton folyvást körbeveszik imádói. A féltékenység, mint gonosz féreg rág, belülrõl fal fel, ahogy figyelem õt. Néha találkozik pillantásunk és azokban a percekben úgy érzem, mintha nem is lennék láthatatlan...

     - Mi a mûfaja? - hallom kis idõ elteltével a legcsodásabb hangot magam mögött.

     -Tessék? - fordulok felé zavartan, hirtelen mindent elfelejtek, nem emlékszem milyen nap van, hol vagyunk és hogy mirõl is kellene vele beszélnem. Meglazítom a gyilkos nyakkendõt, mely fojtogatva áll bosszút, amiért gyûlölöm viselni.

     - A forgatókönyv, romantikus, krimi, netán vígjáték? - nyílt érdeklõdéssel vizslat, amitõl kihagy szívem egy ütemet.

     - Pszi..pszichodráma. - nyögöm ki végül nagy nehezen.

     - Érdekelnének a részletek. Esetleg egyeztethetnél egy idõpontot egy találkozóra az ügynökömmel.

     - Vagy akár bele is olvashatnál. Kint van a kocsimban egy példány. - gyanakodva néz rám – mindig magamnál hordom, tudom nevetséges, de olyan, mintha a gyermekem lenne. - pillanatra hezitál, majd miután végigmér barátságos mosollyal jutalmaz meg. És jelez, hogy indulhatunk. - Nem akarsz szólni valakinek, hogy lelépünk kicsit? - kérdem, hogy az utolsó kételyét is eloszlassam, ám belül rettegek, hogy úgy dönt megemlíti valakinek, hogy velem távozik. Nem bukhatok le. A tervem nem tudtam kivitelezni, el akartam altatni az italába csempészni a szert, de talán így még jobb is lesz.

     - Felesleges, örülök, ha van egy kis nyugalmam. Nagyon kíváncsi vagyok, már régóta tervezem, hogy váltanom kellene..

     -  Meglátjuk elnyeri-e a tetszésed. - mosolygok rá bátorítóan, miközben kinyitom a kocsim ajtaját. - Nyugodtan ülj be, úgy kényelmesebb lesz olvasni. Ott van a kesztyûtartóban. - óvatosan körbepillantok, figyel-e valaki, de a parkoló üres, csak bentrõl szûrõdik ki a zene és a csevegések duruzsolásai. Zsebembõl elõveszem az egyik üvegcsét, mely végig nálam lapult, észrevétlenül a zsebkendõmre csöppentek belõle egy jó nagy adagot...

     - Itt nem találok semm... hmmmmpff.... - kitartóan kapálózik, vékony modell alkata ellenére meg kell állapítsam, hogy nem olyan gyenge, mint hittem, ám hiába a küzdelem, a kloroform erõsebbnek bizonyulva löki õt mély álomba és karjaim közé.

~*~

     Recseg a régi fa lépcsõ minden lépésemnél, mikor cipõm talpa hozzáér. Lassan suhanva veszi birtokba testem az izgalom, ahogy a fokokat egyre csak magam mögött hagyom. A szemem lassan hozzászokik a rég várt látványhoz, mely a helyiségben fogad. Szürke falakra fest vidám árnyékot a kintrõl beleskelõdõ Nap édes sugara. Kristályos ragyogással vonja be az asztalnál helyet foglaló néma alakot, a szekrényeket, szõnyeget és a hatalmas ágyban az Õ angyali arcát. Fehér selymes bõre porcelánnak hat a sugarak alatt, hajába mézszín csíkokat fest a Nap, színtelen ajkai elnyílnak, pillái remegve tárják elém a legkékebb ég színeit.    

     - Mi történt? ? - ahogy tudatosulnak benne a történtek,szemeiben értelem csillan, majd átveszi helyét a zavart félelem s végül az abszolút pánik. - Hol vagyok?

     - Itthon. - mosolyodom el végre életemben elõször boldogan és elégedettséggel szívemben. 

 
A hetek elég mozgalmasan telnek. Hadley karját amputáltuk és a xenobiológus is neki látott már a munkálatoknak. Ahogy elkészült a kar, már sort is kerítettünk a mûtétre. Nagyon izgulok, de hiszem, hogy minden rendben fog menni.
Hadley, majd idõvel megszokja a robot kart, fõleg ha már nem fog a fém látszani. A kollégák kitûnõ munkát végeztek.
Éppen a leltárt készítem, elsõsegély készleteket ellenõrzök, mikor Dr. Lavender belép. Nem lep meg, annyira, hogy itt látom. Biztosan érdekli õt Hadley állapota. Úgy vettem észre nagyon a szívén viseli a sorsát.
- Á, Lavender. Örülök, hogy látom. Hogy van? – érdeklõdök kedvesen. Ez csak formalitás, na meg figyelmesség.
- Köszönöm remekül. Érdeklõdni jöttem Hadley állapotáról. Hogy viseli? – igen, ezt valahogy sejtettem.- Meglepõen jól, bár egy kissé idegen még neki a dolog. Addig nem is lesz képes elfogadni, míg nem lesz rajta a megfelelõ felület.
- Valóban, akkor könnyen megfeledkezik róla az ember, ám akkor nehézkesen, ha látja a fémet.
- Csodálatos kart épített, professzor. – dicsérem meg a munkáját. Az amit tett igazán figyelemre méltó. Én a testét mentettem meg Hadley-nek, õ pedig a lelkét. Kiváló ötlet volt és igazán precíz munka. Biztos vagyok benne, hogy ha be lesz vonva a kar, már Hadley is jobban fogja viselni a helyzetet.
- Köszönöm, Ön már a második, akitõl ma hallom. Attól tartok senki nem képes jobban megérteni a lelkiállapotát, mint én. Ha akkor, aznap Julo õrnagy nem kérdez ki a robotika vázlatrajzaimról, talán sosem derült volna ki, mi vagyok…
- Úgy látom ez még a mai napig érzékeny pont önnek. Mégis elmondta, hogy ezzel segíthessen egy másik sorstársán. – ez becsületre méltó, tisztelem õt ezért. Rám mosolyog kedvesen, amit csak tekintetemmel viszonzok.
- Kérem, szóljon Hadleynek, hogy holnap jöjjön a kabinomba. Azt hiszem, jót fog neki tenni, ha kicsit beszélgetek vele.
- Én is erre gondoltam. Köszönöm, hogy ennyire a szívén viseli a sorsát.
- Csak átérzem a fájdalmát. – még mondanék valamit, de újabb sérült és nekem mennem kell, így elköszönünk. Gépész baleset megint… Ma már a harmadik ilyen eset néhány órán belül.

Sérültek mindig érkeznek, apróbb balesetek miatt, melyek a javítások alatt történnek. Viszont mikor idõm engedi Julo ügyén gondolkodok. Feltûnt, hogy mintha nem venné észre kellõen a sérüléseit. Ezt mindenesetre le fogom tesztelni, de már van is egy tervem. Mikor a másodtiszt lejön hozzám a gyengélkedõre alaposan kivizsgálom. Érdekes fickó.
A bõre nagyon fehér, még az enyémnél is világosabb. A haja fehér, akárcsak az enyém. Vajon mennyire hasonlít a fajtánk egymásra? És mikben térünk el? Kicsit lehet lazábban kellene vennem, most olyan nagy a csend és nem akarom kísérletnek érezze.
Oké, tényleg az, de nem olyan, mint amit elõtte tettek vele.
- Mondja csak, van kedvenc sportja, szabadidõs tevékenysége? – érdeklõdök, hogy megtörjem a csendet és a hangulat se legyen olyan feszült.
- Úszom. – érkezik a válasz, szokásos egysíkú, szinte már síron túli hangján. Úszás, az nem rossz idõtöltés. Én is szeretem a vizet.
- Az egy nagyon jó idõtöltés. – és közben megszúrom, figyelve reakcióját. De neki fel sem tûnt. Az aktájában benne volt, de nem akartam elhinni. Ennyire érzéketlen nem lehet senki. Lepillantok és csak figyelem. Nem szúrtam mellé… Lepillant õ is, majd engem figyel. Eltávolítom az eszközt.
- Maga tényleg nem érez fájdalmat. – állapítom meg. – Ez igazán érdekes, de veszélyes is lehet. Bármikor komolyabban megsérülhet. – ez a tény pedig nekem nem tetszik, hisz bele is halhat. Tényleg szükség lesz a kitervelt megoldásra. Ha minden jól megy hamar le fogják gyártani az eszközt és érte jöhet majd.
- Megvagyok vele doktornõ, így születtem és még élek… - feleli, ami engem cseppet sem nyugtat meg. Fõleg a még szócska nem. Õ nem mond mást, nekem viszont van mondandóm számára.
- Még ma leadom a rendelést egy szerkezetre. Teljes testszkenner önnek. A szerkezet semmiben sem fogja magát akadályozni, de érzékelni fogja maga helyett a sérüléseket. Így ha bármi komolyabb baj lenne, arról én itt jelzést kapok, valamint maga is megkapja a jelzést, hogy orvosi segítségre van szüksége. Jobb megelõzni a bajt. – kezdek össze pakolni, közben pedig már azon agyalok, hogy miként kísérletezhetnék vele, anélkül, hogy ez bántó lenne számára, vagy legalábbis kellemetlen.
- Ahogy gondolja doktornõ… - kel fel a vizsgálóasztalról és neki kezd az öltözésnek. – Azt hittem kísérleteket szeretne végezni, de nem tett semmit. Nem szemrehányásként mondom, csak mostanában nem lesz idõm eleget tenni a kérésének.
- Nem probléma. – igyekszek a lehetõ legkedvesebb lenni, még úgy is hogy nem mosolygok. De legalább a hangom lágyabban cseng. – Két-három hét mire elkészül a szkenner, majd akkor jöjjön vissza érte és ha akad némi ideje és kedve is, akkor lemehetnénk úszni akár. - vetem fel az ötletet. Közben is meg fogom tudni figyelni majd. Amíg õ elkészül én össze pakolom az eszközeimet. Mindenképp a lehetõ leghamarabb kell leadnom a rendelést.

Gondterhelten indulok el ki az orvosi szobából, Zeiw elsõ tiszt kabinja felé két ápolóval. Phillips törzszászlós cseppet sem nyugtatott meg. Gyors léptekkel sietek végig a folyosókon, be a lifte. Onnan kilépve látom, hogy a kapitány is arra felé tart, Julo õrnaggyal.
- Ezredes! – biccentek felé afféle üdvözlésképp, majd Julo felé is. – Õrnagy!
- Doktornõ! – viszonozza az üdvözlést. Sejtem mi fogad majd a kabinban, de én ezt nem akarom elfogadni.
Elsõként én lépek be a kabinba és gondterhelten sóhajtok egyet. Az élettelen testhez sietek.
- Doktornõ! – sóhajtja a törzszászlós aki ide hívott. Õ talált rá a holttestre, elégé megrázhatta a dolog.  – Kapitány! Végre!
- Nyugodjon meg, törzszászlós! – a parancsnok foglalkozni kezd vele, míg én a testet vizsgálom. Meg kell állapítanom a halál beálltát, többet pedig majd a boncolás fog megadni. – Mondja el, kérem, hogy mit tapasztalt?
Teljesen kizárom ami körülöttem történik. a táskámból elõszedem a mûszereket.
- Nos, doktornõ? – a parancsnok kérdésére felnézek.
- Zeiv halott – jelentem mi komoran az egyértelmût. Már egy ideje halott lehet. Sajnos mire a törzszászlós ide ért már menthetetlen volt az elsõ tiszt.
- Külsérelmi nyom? – kapom a következõ kérdést Julo-tól. Már ezt is alaposan megnéztem.
- Nincs. – csak találgatni tudok mi lehet az ok, de egy biztos. Elkerülte a vizsgálatokat a baleset után.
- Én sem látom nyomát dulakodásnak – erõsíti meg a meglátásomat a biztonsági tiszt. – Természetes halál?
- Még nem tudom . A boncolás után fogom tudni megmondani.
- Mióta halott?
- Mindjárt megmérem a máj hõmérsékletét. – veszem elõ a mûszert. Olyan nehéz ez. Nagyon nem szeretem, ha meghal valaki és nem tudok segíteni rajta.
- Kavanough Armand Garwain õrnagynak! Azonnal jelentkezzen az elsõ tiszt kabinjánál!
- Kapitány! – szólal meg aztán Julo – Felteszek pár rutin kérdést Phillips törzszászkósnak.
- Menjen, Julo, tegye a dolgát. Itt már nem tehetünk semmit. – erre nagyot nyelek. Már nem tehetünk semmit…
- Doktornõ? Sikerült megállapítani a halál beálltának idejét?
- A máj hõmérséklete hat fokkal alacsonyabb a normálisnál. Ha nem volt testhõingadozása, akkor nagyjából öt órája halott. – nézem a készüléket. Öt órája halott már. Nehéz errõl beszélni, mindig nehéz… – De… ennél pontosabbat csak a boncolás után tudok mondani.
- Ennyire megviseli? – kérdez rá mellém guggolva. Ennyire egyértelmû lenne? Pedig leplezni igyekszek.
- Kapitány! – fordulok felé, hogy szemébe nézzek. – Én gyógyításra esküdtem fel! Arra, hogy életeket mentek! Nem arra, hogy megállapítom a halál beálltát… Minden élet fontos! Zeiv alezredes nyers volt, neveletlen. De az õ élete éppoly fontos volt, mint bárki másé! – jelentem ki álláspontom. Tény, hogy nem volt talán sokak kedvence, de mégis csak egy ember volt, egy bajtárs.
- Igen, doktornõ, fontos volt! Jó bajtárs volt, még ha nem is volt könnyû ember… Nos, voltaképpen ember sem volt, a szónak a hagyományos értelmében – pillant a holttestre. – de ettõl még az élete éppoly fontos volt, mint bármelyikünkké. Igen… De, az élet nem áll meg, ugye, doktornõ? – ismét az én szemembe néz. Nem, nem áll meg. – Zeiv alezredes az emlékeinkben fog tovább élni. A Magellan legénysége még majd’ hétszáz másik emberbõl áll, akiknek az egészségére Önnek kell vigyázni, doktornõ! Akik számítanak Önre, és a csapatára, hogy meggyógyít minket, ha náthásak leszünk! – remélem csak náthásak lesznek. Nem szeretnék még valakit elveszteni.
Bár leplezem a kapitány szavai meghatnak és furcsa érzést váltanak ki belõlem. A szívemhez szólt, vigasztalni próbált …
Értem én kapitány mit akart ezzel. Nagyon halványan ugyan, de rámosolygok, hogy õ is érezze megértettem és igaza van.
- Igen, Kapitány! – bólintok rá. – Igen, tudom! Sosem felejteném el!
- Ebben biztos voltam, doktornõ! – kel fel mellõlem és én csak figyelem. – Szólok Julo-nak, hogy készítsék elõ a holttestet, és szállítsák át a gyengélkedõre. – bólintok és nyugtázom, hogy még vár rám egy boncolás is. A datapad-ra elkezdem a feljegyzéseket, mindent amit itt tapasztaltam az esettel kapcsolatban.
- Kapitány! – nézek ismét fel rá, mikor már távozna, majd kis is mondom, amit gondoltam. – Köszönöm! – halványan rám mosolyogva bólint és távozik a kabinból. Én még össze pakolom a táskámat és csak utána indulok el ki a kabinból.
- Garwain õrnagy. – hallom meg a parancsnok hangját.
- Igen, Kapitány?
- Új rangjával nagy teher nehezedik immáron Önre. Számítok a bátorságára és a rátermettségére utunk során.  – szóval a kapitány Garwaint nevezte ki elsõ tisztnek.
- Mindent megteszek, ami erõmbõl kitelik, uram.
- Helyes. Kérem, szállítsák át az elhunyt testét a gyengélkedõre, a hûtõkamrába. – ezzel távozunk is mind a ketten. Egek… Megyek a gyengélkedõre és lelkiekben felkészítem magam a boncolásra.

A boncolás gondolatától még a hideg is kiráz. Nem szívesen teszem, de meg kell tenni. Olykor csak a szünetek segítenek, hogy könnyebben viseljem a dolgokat. Nehéz… Rettentõ teher ez most nekem. De végzek vele és az eredményt átküldöm a kapitánynak. Borzasztó, hogy mindez megtörténhetett.
Még most is csak arra tudok gondolni, hogy ha akkor megvizsgálom, akkor még most is élne. Kimegyek úszni egyet, hogy felfrissüljek és a gondolataim is kissé tereljem. Valamelyest eredményesnek bizonyul ez az idõtöltés és vissza felé máris jobb a hangulatom is.
Mikor belépek a gyengélkedõre újabb sérült fogad. A nõvér elmond nekem mindent, amit tudnom kell. Értem.
Megnézem a sérülését, majd fertõtlenítõt készítek elõ. Ahogy elnézem össze is kell varrnom majd a sebet. Elõször végig simítok a homlokán, de felsóhajt, mire érdeklõdve figyelni kezdem.
Azt hittem magához fog térni, de lehet jobb ez így. Még a végén ellenkezne, mint a kapitány. Mikor ismét hozzá érnék kinyitja szemét, de egyenlõre még nem tiltakozik, csak figyel. Miért néz ilyen furán? Hajamhoz ér, ajkához emeli. Mit mûvel???
 - Nem szükséges lefertõtlenítenie, csak ragassza le, kérem, charen. – charen? Ennyire beüthette a fejét? Azt hiszem ezt az urat is ki kell oktatnom, hogy ki is a fõnök itt a gyengélkedõn.
- Sajnálom, de ezt itt a gyengélkedõ, és mivel itt én vagyok a parancsnok, maga nem mondhatja meg, hogyan kezeljem. A homlokán lévõ seb elég mély, és valószínûleg csúnya heget fog hagyni, ha nem fertõtlenítem le, arról nem is beszélve, hogy ha kórokozó kerül a sebbe, el is fertõzõdhet. – õ pedig csendben hallgat engem. Remek, legalább nem ellenkezik.
- Hát akkor kérem, legyen velem gyengéd, doktornõ – mosolyodik el, majd felkönyököl. Hátrébb lépek, hogy legyen elég helye felülni. Addig én elõkészítem a pamacsra a fertõtlenítõt, majd visszalépek legújabb sérültemhez, aki most már engedelmesen várja, hogy ellássam.
Az viszont annyira már nem  tetszik, hogy a két lába közé kell állnom terpesze miatt. Ez elég intim helyzet, de ellátni el kell. És én így is teszek. Egy gyors mozdulattal a sebre nyomom a pamacsot. Nana! Annyira nem vészes, hogy morogni is keljen. Nem kínzás ez, csak sebellátás.
Milyenek ezek a mai katonák, ha már a fertõtlenítõ legyõzi õket? Mindenesetre ezt kénytelen vagyok megmozgatni a seben. Kellõen ki kell fertõtleníteni, nehogy baj legyen belõle. Mikor kész kidobom a pamacsot, majd tût és cérnát hozok a varráshoz. Ezzel majd vissza kell jönnie varratszedésre. Visszalépek hozzá, ám komolyan aggódok, hogy le kell kötöznöm, vagy lefogatnom valakivel ehhez a mûvelethez.
- Most össze fogom varrni a sebét. Öt öltésnél nem lesz több, de… lekötözzem? – kérdezem teljesen õszintén. Én komolyan gondolom. Õ csak felvonja szemöldökét, majd válaszol is kérdésemre.
- Nem kell aggódni, doktornõ, nem lesz bajom. Jól bírom, ha összevarrnak, csak a fertõtlenítõtõl üt ki rajtam a hidegverejték.
- Rendben, akkor kérem, maradjon nyugton. – ezzel vissza is lépek elõbbi helyemre és hozzá is fogok a varrásnak. Pár öltés az egész és már meg is vagyunk. Tényleg nem mutat semmi ellenkezést és ez azért megnyugtat. Nem szeretek harcolni a páciensekkel a kezelésük miatt, de sajnos akadnak itt elég makacs emberek.
- Készen is vagyunk. Ezt leszámítva nincs semmilyen baja, nyugodtan visszatérhet a munkájához. – felelem, mikor végzek és elkezdek összepakolni. Amíg eszméletlen volt megvizsgáltam és a szonda sem mutatott ki más sérülést.
- Köszönöm doktornõ. – ezzel távozik is. Kissé érdeklõdve nézek utána. Különös. Az orvosi vizsgálatok alatt nem láttam… Pedig a legénység jelentõsebb részét ismerem. Biztosan emlékeznék rá, ha már láttam volna.

Míg elmélkedek, más is fogva tartja gondolataimat. Julo és Lavender lent vannak és hamarosan visszatérnek egy idegennel. Már alig várom, hogy megvizsgáljam. De ugyanekkor az a katona sem hagy nyugodni.
Nem ismerõs az arca… Mikor bejelentik, hogy a legénység felfedezõ csapata visszatér elindulok a fogadásukra én is.
Érdeklõdve figyelem az érkezõ lányt. Furcsa a viselete, olyan növényes…
- Kisasszony, üdvözlöm a fedélzeten.  Ryan Elliot Kavanough vagyok, a hajó kapitánya.
- Magellán. – mondja ki a hajó nevét.
- Igen. Önben kit tisztelhetek?
- Az én nevem Tippi Hadía. – emeli kezét a mellkasához. -Tippi. – szépen és érthetõen ejti a szavakat. Szóval beszéli a nyelvünket? Remek.
- Tehát, a beosztottam, Dr. Lavender nem túlzott, mikor azt mondta, hogy Ön bámulatosan gyorsan tanul. Passzív telepata? – tanulja? Õ most tanulja a nyelvet? Ez micsoda különlegesség.
 - Gondolatolvasó… vagyok. – feleli. Szóval a fejünkbõl tanulja a nyelvet. – Tanulom a nyelveket bámulatosan gyorsan. Nyelvész vagyok.
- Engedje meg, hogy bemutassam a legénységem fõ tagjait. Dr. Ynaly Aldquetch On´Isi – mutat rám a kapitány. Ez a lány felkeltette a szakmai érdeklõdésem. - Julo õrnagyot és Dr. Lavendert már ismeri. – erre bólint. – Õ pedig itt az elsõ tisztem, Armand Garwain .
- Kapitány, ez a hölgy tudja, milyen fajból származik Julo! – szól közbe Liam, aminek én nagyon örülök, mert akkor a lány még segítségemre lehet. Azzal, hogy tudja milyen fajba tartozik Julo  sokat tud segíteni a kutatásomban.
- Valóban?
- Beduinnák. – feleli és én fejben már fel is jegyzem magamnak az új információt. – Bedui, Nomád.
- Errõl többet szeretnénk majd tudni. Tippi kisasszony, eszerint Ön valóban ért minket.
- Többet értek, mint beszélek. Még.
- Elsõ lépésként szeretném, ha megengedné, hogy az orvosunk, Dr. On’Isi megvizsgálja, biztonság kedvéért. – nagy megnyugvásomra bele egyezik. A nõkkel sokkal könnyebb már, õk nem tiltakoznak mint a férfiak. – Aztán szeretnék elbeszélgetni Önnel, mit tud errõl a galaxisról, ahová sodródtunk.
- Kapitány…– Elõbb szeretném a nyelvet… nyelvüket tanulni, nem tudom… nem tudok beszélni.
- Úgy érti, nem tudja magát még kellõen kifejezni. – segítek be egy kicsit a társalgásba.
- Igen.
- Értem. Mennyi idõre volna szüksége? – erre a Tippi nevû lány mutatja, hogy három. Három óra, nap, hét, hónap?
- Három nap? – kérdez rá a parancsnok. Nyugtázom, hogy õ sem értette.
- Három nap.  – ez azért meglep. Három nap alatt elsajátítani egy nyelvet, ez fantasztikus!
- Legyen. Biztosítunk önnek egy kabint, rendelkezésére bocsátunk minden szükséges anyagot, hogy megtanulhassa a nyelvünket.
- A kapitány azt mondja, segítünk tanulni.  – tolmácsol ezúttal dr. Lavender a hölgy számára.
- Nem szükség. Nincs szükség. Gyorsabb a tanulás, ha beszél.  – szóval a gondolatainkat olvasva tanulna? - Segíteni szeret…nék. Ti, elveszettek itt. Én akarok segíteni, mint anya és gyerek.
- Azt hiszem, arra akar kilyukadni, hogy egyfajta anyuci akar lenni, elveszett gyerekek mellett. Ezzel azonosít minket. – Lavender magyarázata sokkal világosabb, mint ahogy a lányka mondta.
- Hát legyen. – egyezik bele a kapitány. Ez a lány hasznukra lehet itt, az ismeretlenben.
- Szeretnék ruhát cserélni. – a zöldségviselet után ez nem is tûnik rossz ötletnek.
- Átöltözni. Csak tessék. Julo õrnagy, kérem kísérje a hölgyet egy vendég kabinba.
- Igen, uram. – utána persze majd én kérem a vizsgálatokra.

Mindenki visszavonul a helyére, én is ismét a gyengélkedõ felé veszem az irányt és elõkészítem, ami kell. Nézzük csak: Vérvétel, pulzus és vérnyomásmérés és szerintem lesz egy általános fizikai erõnléti próbája is majd. Vizeletvizsgálat, súly és magasságmérés…
Mikor megérkezik Julo kíséretében már minden kéznél van számomra és a kapitány is átjött a gyengélkedõre.
- Üdvözlöm, Tippi. – szólítom meg viszonylag kedvesen.  – Kérem, üljön fel a vizsgálóasztalra. –  és már rá is mutatok biztos ami biztos. Õ szépen felül oda és legnagyobb meglepetésemre kinyújtja a karját. Tényleg vért szeretnék elõször tõle venni. Ez bámulatos! Végül csak bólintok és a tálcát mellé teszem.
Felhelyezem a stranguláló gumit, fertõtlenítem a területet. Szépen látszanak az erei. Kézbe veszem a tût és finoman megszúrom, majd csatlakoztatom a mintavételi csövet. Több mindent szeretnék megnézni, így 3 különbözõ csõbe engedek a vérébõl, feloldom a gumit mikor már nem kell, majd a tût kihúzva vattát nyomok a területre.
- Ezt most kicsit tartsa itt. – a vért megcímkéztem már elõtte így ezzel nem kell bajlódnom sokat. Aztán hozom a vérnyomásmérõt és közben elmondom neki most mi fog következni. A kapott értékeket feljegyzem a dokumentációjába.
- Most kérlek állj rá a mérlegre. – kérem kedvesen. – Meg fogom mérni a súlyodat és a magasságodat. – õ így is tesz. 165 cm és 70 kg.  – Rendben, most pedig… Szeretnélek megkérni  – adom oda neki a tégelyt. – hogy menj ki a mosdóba vizeletet üríteni. – és elmagyarázom neki, hogyan kell majd csinálnia. Középsugaras mintavétel, tehát nagyon leegyszerûsítve elõször pisil egy kicsit, majd a tégelybe és utána a többi mehet a wc-be. Mikor vissza hozza leküldetem a laborba a vérrel együtt.
Még elvégzek ezek után pár vizsgálatot, amik a fizikai állapottá hivatottak felmérni, na és persze kicsit pszichésen is tesztelem õt. Tényleg bámulatos a képessége és hogy mennyire könnyen tanul.
- Rendben, köszönöm. Meg is volnánk a vizsgálattal. – ezzel távozhatnak is, én pedig visszatérek a további teendõimhez.


Délután fele járhat már, de nem igazán van kedvem pihenni, még ha idõm lenne is. Nagyon hosszú és sûrû volt ez a mai nap. Elõbb az a fickó a sérülésével, aztán felhoznak egy lányt a hajóra… Jó lenne elmenni úszni, de valahogy most lazítani sincs sok kedvem.
A papírokat nézem át, mikor mellém szegõdik egy kollégám.
- Doktornõ volna kedve meginni egy teát a büfében? – kérdez rá, mire felnézek a papírok közül. Egy teát? – Ha jól tudom már magának is pihenõje van. Gondoltam volna kedve velünk tartani.
- Köszönöm a meghívást, de még szeretném átnézni ezeket a papírokat. – felelem mindenféle érzelem nélkül.
- Maga mindig túldolgozza magát. Néha pihenhetne. – végig tartom a szemkontaktust és látom tényleg komolyan gondolja, hogy munkamániás vagyok és pihennem kellene. Pedig csak alapos munkát szeretek végezni és nem a munkába ásni magam. Nekem ez az életem és ha véletlenül nem figyelek, még a végén valakinek baja esik. Azt véletlenül sem mondom meg, hogy azon a tiszten agyalok, aki itt volt és aki nem volt ismerõs a számomra.
A kollégám szinte érveket sorakoztat fel, miért lenne jó ha elmennék velük kicsit beszélgetni és én készségesen meg is hallgatom, bár nem igazán érdekel.
Csak egy pillanatra fordítom félre a fejemet, mikor hallom ismét érkezett valaki a gyengélkedõre.
A fertõtlenítõ ellenes tiszt. Csak biccentek felé, hogy foglaljon helyet és folytatom a társalgást kollégámmal, ami annyit tesz, hogy õ folytatja a dumát, míg én hallgatok. Mikor végzünk õ megy is végre a pihenõjére, mert látja nincs értelme tovább gyõzködni engem. Én pedig minden figyelmem szépen az idegennek szentelem. Mert az biztos, hogy ez az idõ elég volt arra, hogy rájöjjek, nem a legénység tagja, volt elég idõm agyalni ezen, mikor orvos kollégám megpróbált meggyõzni.
Elõ is szedem az iratokat, mindenki kartonja nálam van, így nem lesz nehéz rájönni, hogy mondjuk az õ neve nem szerepel itt. De egyenlõre csak a névsor van nálam, az nem olyan vastag.
- Szóval, hogy is hívják magát? – kérdezem kissé összeráncolt szemöldökkel és leteszem a paksamétát. Leülök és érdeklõdve figyelem. – Elfelejtett bemutatkozni, én pedig nem jegyeztem fel az aktájába a sérülését és annak ellátását. Pedig dokumentálnom kell. – látom rajta, tudja, hogy én tudom õ nem ide való. Egy sóhajtással adja meg magát.
- A nevem Er’bel Llyrros és nem vagyok a legénység tagja. – feleli. Ezt eddig is gondoltam. De mit keres a hajón? Nem is kell kérdeznem semmit, õ neki is kezd a beszédnek. A bolygója megsemmisült és itt tért magához a hajón. Az ûrhajója is itt van, ezt is elmondja nekem. Továbbá tanácstalannak érzi magát, bennem viszont bízik, mert járt már itt.
- Értesítenem kell a biztonsági tisztet. Kérem várjon meg itt.. – ezzel a kommunikátorhoz lépek. – Julo másodtiszt, itt Dr. On’Isi. Kérem, le tudna fáradni ide? Biztonsági ügyrõl lenne szó. Rendben, várom. – majd vissza is lépek Er’bel-hez.
- Az illetékes nemsokára itt lesz, kérem neki is mondjon el õszintén mindent, ezzel jelentõsen könnyítene a helyzetén. – õ csak bólint és mikor megérkezik Julo magával viszi a fogdára kihallgatásra. Egy másik faj, azon a bolygón és mind odavesztek kivéve õt? Érdekes és szomorú is egyben…


Miután már senki sem zavar van idõm most már újabb teendõimmel foglalkozni. Hamarosan érkezik egy tiszt gyógyszerpróbára és lassan már a gyógyszert is meg kell kapnom a többi rendeléssel együtt. Az iratokat kezdem csak el rendezni, mikor a gyógyszerész meg is jön.
Átveszem tõle a szállítmányt, majd alá írom a papírt és kezdek is kipakolni. A zászlósnak szánt gyógyszert nem teszem nagyon el, az az asztalomra kerül ki csak. Remélem, majd megfelel a tisztnek. A karbantartó egy fiatal nõ, asperger-szindrómával. Azt hallottam róla, nagy tehetség.
- Jó napot doktornõ. – épp pakolgatok, mikor belép, de megállok a tevékenységben és rá mosolygok. Ez ritka nálam, de van akik felé tudok így is nyitni.
- Graham zászlós… épp idõben. – fejezem még be a gyógyszeres szekrény feltöltését, majd gondosan bezárom azt. Persze a zászlós számára szükséges tablettát kiveszem. -  A gyógyszerész kolléga most hozta meg a tablettákat. Ugyan azok a hatóanyagok, remélem jó lesz, de ha gond lenne itt vagyok. – veszek ki egy szemet és felé nyújtom egy pohár víz társaságában.
- Köszönöm.. – veszi át tõlem. Én csak figyelem.
- Üljön le, csak fél órát kell várnia, és ha nincs gond, már mehet is vissza a munkájához. – biccent és lenyeli a tablettát. – Hallom ön szereli szét a minap talált ûrkabint.
- Ez erõs túlzás doktornõ. Inkább én felügyelem és segítem.
- Számomra ugyan az… - még van mit pakolnom, no meg megírni az eszközrendelõ lapot is, de azért igyekszek szóval tartani a hölgyet. Pótolni kell az elhasznált eszközöket és persze érdekel, hogy vajon a teljes testszkenner amit Julo másodtisztnek kértem elkészült-e már…
– Hallotta, hogy megtalálták a kabin pilótáját? – kérdezek rá. Eddig minden rendben van, tudja velem tartani a kapcsolatot.
- Igen, az imént hallottam a liftben.
- Nálam adta föl magát. – jelentem ki nemes egyszerûséggel.
- Ez honnan jöhetett neki? – hangjából meglepettséget vélek kihallani. Én is meglepõdtem, hogy visszajött és meg sem próbált szökni.
- Azt mondta, hogy tanácstalannak érezte magát és nálam már járt a balesetünk idején kialakult káoszban. – és olykor rá pillantok, alaposan megfigyelve. – Úgy tûnik ugyan akkor került a hajóra, mikor a csillag kilökött minket az isten háta mögé.
- És most hol van?
- A fogdában. Juló õrnagy úgy véli, hogy amíg nem ér véget a kihallgatása, addig ne kezeljük bizalommal. Az a férfi néha túl óvatos. – teszem hozzá saját véleményem.
- Csak õ? – pillant rám. Értem ám én és el is mosolyodok. Még megmérem a vérnyomását, biztos ami biztos alapon.
- Nem zsibbad a karja?
- Nem.
- Remek, akkor azt hiszem végeztünk… Odaadom a dobozt, és szólok a gyógyszerészeknek, hogy legyárthatnak egy fél éves adagot. – õ bólint és alá is írja, hogy átvette tõlem a gyógyszert és már távozhat is. Én pedig visszatérek további munkáimhoz.

Egy hét telik el mindenféle bonyodalom nélkül. A gyengélkedõn sincs nagyon munka, csak ha valaki megsérül és leküldik hozzánk. De ezek sem súlyosak. Fertõtlenítés, esetenként varrás, kötözés. Komolyabb esetekben törésekkel is foglalkozni kell, de szerencsére ez elég ritka.
Az a fiú többször is az eszembe jut ez idõ tájt. De furcsa… Miért agyalok ennyit rajta? Er’bel… Vajon vele mi lehet és hogyan döntenek vele kapcsolatban? Valahogy örülnék ha megint látnál. Olyan furcsa volt mikor elláttam. Talán tetszek neki?
Gondolataimra megrázom a fejem és inkább elindulok a gyûlésre. A parancsnok összehívott minket, Tippi sorsáról lesz majd szó.
Érdekel, hogy döntöttek a lánnyal kapcsolatban. Mikor beérek csak helyet foglalok és várok. Ami viszont kezd zavarni kissé, az az, hogy Er’belre is gondolok és mintha remélném az õ sorsa is kiderül ma. Pedig nem valószínû…
- Köszönöm, hogy ilyen gyorsan megjelentek – kezdi a megbeszélést, mire felnézek. – A megbeszélést két ok miatt hívtam össze. Az egyik, hogy Tippi Hadía igent mondott a felkérésemre, és csatlakozik hozzánk.
- Milyen minõségben? – hallatszik a kérdés.
- Mint protokoll tanácsadó – érkezik a tényszerû válasz. – Hadía kisasszony feladata lesz elkalauzolni az Androméda Galaxisban bennünket, amíg velünk tart, és tanácsokkal ellátni, az új fajokkal történõ kapcsolatfelvételek során. Emellett, mivel õ tolmács, igen sok nyelvet, és nyelvjárást ismer, idõközben felkészíti a központi számítógépünket az általa ismert nyelvekre, így a kommunikátoraink tolmácsként is funkcionálhatnak.
Ha pedig olyan fajjal találkozunk, amelynek a nyelvét õ sem ismeri, meglátásom szerint egy idegen faj kevesebb ellenállást tanúsít az irányunkba, ha egy húsvér tolmács próbálja elsajátítani a nyelvüket, mintha egy számítógéppel próbálkoznánk.
- Ez így van! – szól hozzá Lavender is. Ez jó meglátás. – Egyetlen, magasan fejlett fajt leszámítva, a többi kilenc faj, akikkel eddig kapcsolatfelvétel történt, távolságtartóan viselkedett velünk szemben, míg számítógépes tolmácsrendszerrel próbáltuk elsajátítani a nyelvüket. Amikor már megvolt a nyelvi adatbázis, nem volt probléma, de míg a gép „próbálkozott”, nem kevés diplomáciai bonyodalom adódott, amelyet nem gyõztünk a késõbbiek során elhárítani.
- Akkor az a tény, hogy Tippi Hadía a legénység tagja lesz – kezd bele a véleménynyilvánításba ezúttal a biztonsági tiszt.  – egyik oldalról biztonsági kockázatot jelent, másik oldalról pedig csökkenti az esetleges diplomáciai bonyodalmak kialakulásának valószínûségét. Feltételezem, Kapitány, alaposan mérlegelte, és a szükséges elemzéseket, amelyekkel feltárható a kockázat, és a vele szemben keletkezõ elõny mértéke, elvégezte a döntés meghozatala elõtt?
- Természetesen, Julo õrnagy – érkezik a higgadt válasz. Megértem Julo õrnagy aggodalmát, õ itt mindenki biztonságáért felel. – Ha szükségesnek látja, bemutatom Önnek ezeket az elemzéseket, az irodámban, az értekezlet után!
- Nem szükséges, Uram – bólint rá.  – Az Ön szava több mint elég, az ítélõképessége pedig számomra nem kérdéses.
- Köszönöm, Julo õrnagy –  kap egy hideg mosolyt. Férfiak...
- Khm… – köszörüli meg a torkát Malashenko. Jó lenne vissza térni az alap témához a csipkelõdések helyett. – Mintha két okot említett volna, Kapitány, ennek a megbeszélésnek a kapcsán!
- Nos, igen. Hadía kisasszony szerint nem túlságosan távol innen, mintegy kétszáz parszek távolságra található a Kiinathess, a Que’iss faj anyabolygója.
- Igen. Azt tudom… hiszem, hogy õk legalább olyan fejlettek, mint ti. – jelenti ki újdonsült tolmácsunk. Ha olyan fejlettek, mint mi, honnan tudjuk, hogy nem veszélyesek? Akár komoly problémákat is okozhatnak nekünk, ellenségként kezelhetnek minket. – Lehet, hogy fejlettebbek. Nem találkoztam velük… még. Talán, a módszer… technikájuk jobb, mint a tiétek, és tudnak segíteni, hogy gyorsabb legyen a hajótok.
- Az nagyszerû lenne. – élénkül meg Erdélyi százados, a fõgépész. Remek, de még mindig ott van az, hogy mi van ha el akarnak majd pusztítani minket? – Bár, nem tudom, hogy õk milyen elv szerint utaznak az ûrben, de, ha hozzánk hasonlóan, multifázisos transzfertekercseket használnak, lehet, hogy tudnának segíteni a teljesítmény, és a hatásfok növelésében!
- Veszélyesek? – végre Julo rákérdezett. Ez lehetne az elsõ kérdés, mielõtt már azt tervezzük oda megyünk.
- Nem tudom – von vállat Tipi. Akkor ez afféle kockáztassunk hátha nem ölnek meg minket dolog. – Nem egy barátkozós faj… Úgy tudom, hogy kevés fajjal vannak viszonyban… kapcsolatban. De azt is hallottam, hogy vannak olyan bolygók, amiket… amelyeket… iga… igába… leigáztak.
- Akkor potenciális ellenségként kell õket kezelni – jelenti ki Julo, amire szerintem már páran gondolunk. – A kapcsolatfelvétel biztonsági szempontból nem javasolt, de a remélt haszon, tudniillik az, hogy esetleg gyorsabban hazaérünk, és így rövidebb ideig vagyunk kitéve más veszélyeknek, ennek ellenére indokolhatja a kapcsolatfelvételt.
- Julo – kezd bele a parancsnok. Kíváncsi leszek ebbõl mi sül majd ki. – Nagyra értékelem, hogy Önnek minden gondolata akörül forog, hogy vajon mi jelenthet ránk veszélyt, és mi nem, hisz’ tulajdonképpen mindannyiunk épségét tartja szem elõtt. De, jelen helyzetünkben valószínûnek tartom, hogy az már önmagában egy veszélyforrás, hogy létezünk! Merthogy, nem a megszokott helyen létezünk, hanem egy teljesen ismeretlen galaxisban, és teljesen egyedül, semmilyen segítségre nem számíthatunk, és reménytelen a hazatérésünk, ha a Magellan ilyen, vagy olyan okból, de mûködésképtelenné válik. Ilyen olvasatban viszont, egy kis mende-monda, hogy leigáztak már egy-két bolygót, nem nevezhetõ veszélyforrásnak. Egyrészt, vagy igaz, vagy nem, másrészt nekünk nincs a közelben bolygónk, amelyet leigázhatnának.
- Értem, Kapitány. – többet nem is fûz hozzá a biztonsági tiszt.
- Akkor most, ha jól értem, elindulnánk a Kínára? – kérdezek rá. Szóval most kockáztatjuk az életünket és lesz ami lesz. Hát, nem túl megnyugtató.
- Kiinathess – javít ki a tolmács. Akkor Kiinathess, majdnem úgy hangzik mint a Kína.
- Igen. Legalábbis, ha a vezérkar nem dönt másképp. – feleli a kérdésemre a kapitány. Hát jó.
- Én mindenképpen támogatom. – jelenti ki Erdélyi százados, majd sorban mindenki más is megszavazza. Hátha mégis sikerrel járunk és haza térhetünk. A remény hal meg utoljára és ha az a faj tényleg segíthet nekünk, hát legyen.
- Nocsak, õrnagy! Mi van a potenciális ellenség képpel?
- Továbbra is azok. Azonban, a remélt haszon, amirõl korábban beszéltem, az én megítélésem szerint, megéri a kockázatot! – fejti ki Julo. Szóval úgy 11 és fél napot fogunk utazni, míg elérjük és aztán lemegy majd egy kutató csoport, a megfelelõ biztonsági kísérettel.

A napok lassan telnek, de ami örömömre szolgál az az, hogy a teljes testszkennert megkapom a megbeszélést követõ harmadik napon. Így most már csak az õrnaggyal kell beszélnem és átadnom neki. A szkenner egy órának tûnõ szerkezet, de több annál. A lényeg, hogy nem fogja zavarni semmilyen tevékenységben sem. Még átnézem a készüléket, hogy megfelel-e az álltalam leírtaknak, de akárhogy is nézem tökéletes munkát végeztek.
Olyan amilyennek lennie kell. Ezek után már a gyengélkedõre hívom a biztonsági tisztet. Amíg még nem érünk oda, addig szeretném neki odaadni és tesztelni mûködik-e, hogy mikor lemennek minden a legnagyobb rendben legyen. Mostanában egyre inkább Lavenderrel láttam. Azok ketten szerintem egész jól elvannak.
- Õrnagy. Örülök, hogy tudott idõt szakítani és lejött a gyengélkedõre.
- Doktornõ. Mi volt ilyen sürgõs?
- A múltkor említettem már önnek, hogy aggaszt a tény, miszerint maga nem veszi észre, ha megsérül. Hát elkészült a teljes testszkenner. Arra kérném, viselje ezt. – adom át neki a készüléket. 
- Nagyon hamar elkészült. Köszönöm a figyelmességét doktornõ. – igazán nincs mit. Ha már õ a szívén viseli a mi biztonságunkat én szeretném õt biztonságban tudni. – Elmondaná mire kell figyelnem?
- Természetesen. – bólintok és rögtön a csuklóján levõ órára mutatok. – Itt fogja magának jelezni, ha bármi baj van, felhívja a figyelmét a probléma súlyosságára és hogy orvosi ellátásra van szüksége.  Mivel nem hiszem, hogy minden percben ráérne a csuklóját figyelni, így a szerkezet rezgéseket bocsájt ki, hogy észrevegye a jelzést.
- Értem. Majd igyekszek odafigyelni rá, nehogy kárba vesszen az egészségembe fektetett munkája. – ugyan ugyan Julo. Volt rá idõm, hogy ezt kigondoljam, nem tesz semmit. Csak segítsen a helyzetén. Bólintva figyelem, majd kis habozás után mégis rákérdezek a dologra.
- Esetleg volna most ideje és kedve úszni egyet? – direkt nem kísérletet említtek.
- Úszni? Miért kellene most úsznom? – hangja azonban semmire sem utal. Hogy miért? Hát kutatás miatt. Csak, hogyan közöljem ezt vele finoman.
- Hát ha volna ideje kicsit kísérleteznék... Vagyis, hát nem is ... Hanem felmérném a faji sajátosságait. – javítom ki magamat szem elõtt tartva Lavender szavait. - Maga mondta, hogy szeret úszni. - mosolygok rá kedvesen, enyhítve ezzel is a dolgot. Nem akarok én nagyon durva kísérleteket, csak szeretném felmérni az adottságait.
- Most ebédidõm lenne, így van 1 órám, ha az elegendõ önnek.. – feleli kimérten, ahogy mindig is. Még soha sem láttam mosolyogni. Egy óra pedig szerintem bõven elég lesz és még ebédelni is lesz ideje.
- Szerintem fél óra és kész leszünk mára a kísérletekkel, maga pedig mehet ebédelni. – mivel már alapból úszásra készültem mára, így fekete fürdõruhám rajtam van. A szekrénybõl kiszedem a törölközõmet és indulhatunk is. – Akkor akár indulhatunk is. – mondom kedvesen. Õ csak bólint. Kollégám majd tartja a frontot a gyengélkedõn, ha idõközben bármi történne.
A medence felé menet õ a szobája felé letér egy kicsit, addig megvárom. Majd mikor visszatér, akkor egyenesen a víz felé vesszük az irányt. Minden egyes porcikám kívánja, hogy csobbanjak egyet.
Már izgatottan pakolok le a medence szélén az egyik napozóágyra. Persze külsõ szemmel ezt nem lehet látni, csak én érzem, hogy egyre inkább pörgök a tudattól, hamarosan víz fogja testemet érni.
- Csak ússzak vagy volna egyéb tennivalóm? – kérdez rá Julo, mire elgondolkodok egy pillanatra.
- Elég lesz ha úszik. Aztán majd meglátjuk. – leülök a medence szélére már fürdõruhában, lábamat a vízbe lógatva. Lehet, hogy a datapaddal a kezemben nem ez a legjobb ötlet, de nem fogom beleejteni és remélhetõleg más se fogja bele lökni velem együtt.
Csak figyelem, ahogy Julo a vízbe ugrik, majd olyan könnyen siklik, amire ember képtelen lenne. Mintha valami vízi élõlény lenne, akinek ez létfontosságú. Ámulattal figyelem, ahogy könnyeden siklik és mindenféle fáradtság nélkül ússza a hosszokat. Csodálatos. A jelek a testén is kicsit elgondolkodtatnak, de azokat majd máskor tanulmányozom.
Szorgosan írom a feljegyzéseket, minden apró részlet fontos lehet most. Teljesen el vagyok ragadtatva az egésztõl.
- Itt meg mi folyik? – a hangra meg sem kell fordulnok, tudom, hogy a xenobiológusunk az és van is egy sejtésem miért jött.
- Áh, jó napot Dr. Lavender. Csaknem az õrnagyot keresi? – hangom kedvesen cseng, azonban a munkám teljesen lefoglal jelenleg, így nem érek rá vele foglalkozni.
- Igen. Tán valami dolga van? – kérdését nem értem, hiszen láthatja, hogy éppen megfigyelem az õrnagyot. Vagy talán… Értem én, szóval szeretne Julo-val lenni és én jelenleg most zavarok.
- Ne aggódjon, fél óra az egész. Csak felmérem a másodtiszt képességeit, aztán viheti is. – egy pillanatra felé fordulok és rámosolygok, hogy megnyugtassam. Remélem nem ebben a fél percben maradtam le nagyon fontos dolgokról. – Viszont ha megkérném, tudna nekem egy kicsit segíteni? – Julo épp feljön a víz alól. Ez bámulatos!
- Miben lehetek a segítségére? – látom azért kicsit megleptem. Tényleg gyors lesz ez a kis kísérlet és utána mehetnek is majd.
- Szeretném, ha most alaposan megfigyelne mindent és feljegyezné ide. - nyújtom át neki a készüléket. - Jegyezze fel milyen eltéréseket lát Julo és köztem. Hogy gyorsabban úszik-e, ha igen mennyivel. Ilyesmikre gondolok. - mikor átveszi felkelek és máris a medencébe ugrok. Érzem, hogy a víz felfrissít. Kicsit bemelegítek és csak utána úszok Julo mellé. Már számomra egyértelmû innen, hogy gyorsabb.
- Elképesztõen gyors. – jelentem ki, mikor Julo mellém úszik.
- Mert jó a vízfekvésem, de a doktornõ sem panaszkodhat. – állapítja meg. Hát igen, az én fajom igazán vízkedvelõ fajta. Legalábbis a saját magamon végzett kutatások ezt mutatják. Látom az õrnagy most lassabban úszik, mint eddig. – Talán szeretné ha kihoznám magamból a maximumot?
- Mit szólna egy versenyhez? Érdekel mennyivel gyorsabb maga, mint én. – a medence szélénél megállunk. Már csak azt várom bele egyezik-e és ha igen akkor kezdõdhet a verseny. Õ rá is bólint. – Akkor kérem ne fogja vissza magát. Tudja az én fajom nagyon víz szeretõ. – engedek meg még egy mosolyt is. Remélem, hogy dr. Lavender nem érti félre ott a parton.
- Valószínûleg az enyém sem a szárazságot kedveli, de nem mondhatom biztosra. – majd bólint, hogy kezdhetjük. Hát jó. Egyszerre vágunk bele az úszásba, de hamar rá kell jönnöm, hogy bizony tényleg sokkal gyorsabb, mint én. A verseny végére érünk és három hosszon legalább egy háromnegyed medencehosszt ver rám. Ez lenyûgözõ, ezt pedig rögvest tudatom vele.
- Ez elképesztõ, sokkal gyorsabb és még csak el sem fáradt. – én érzem kimerültem ebben az egészben, bár a víz igazán jól esik, de attól még elfáradtam. – A víz alatt meddig bírja õrnagy?
- Attól függ… - oh, hát igen ezt nem mondtam. Annyira fellelkesedtem, hogy elfelejtettem jobban kifejteni. – Ezt nálam még nem tesztelték, én pedig nem is próbáltam.
- Akkor most ezt fogjuk tesztelni. Egy mély levegõ és már merülünk is a medence aljára. Kíváncsi vagyok meddig képes lent maradni. – õ ismét csak rábólint és egy mély légvétel után, már lent is vagyunk.
Én nyitott szemmel vagyok, hajam körülöleli testemet lágyan. Látom a fényt, ahogy a vízen csillan és meg kell állapítsam gyönyörû. Látom Julon, lassan már fel kell mennie levegõért, de szerintem még így is elképesztõ sokáig bírja lent.
Elõször õ megy fel a felszínre, aztán késõbb én is. 10 perc, ez elképesztõ idõ lent a víz alatt az én 15 percemhez képest. Fõleg, hogy õ elsõre csinálta, én pedig máskor is játszottam már ezzel.
Látom Lavender jegyzetel, ahogy kértem, de közben nagyon figyeli az õrnagyot.
- Rendben, köszönöm mindkettejüknek a segítséget, mára ennyi volt. – Julo bólint, majd távozik a vízbõl. Liam is rögtön leteszi a datapad-ot és nyomban megy utána. – Jó szórakozást. – jegyzem meg és én is átváltok a szárazföldi életre. Nagyon megszomjaztam ebben a nagy úszásban.
A holmijaimhoz lépek, de kézbe se veszem a törölközõt csak felhajtom a fél literes üvegemben levõ ásványvízet.
A bõröm nem nedves már, magába szívta a vizet. Mindig ez van, mikor kijövök a vízbõl. Csak kézbe veszem a ruhám, illetve a készüléket és kabinomban átöltözök, majd visszatérek a munkámhoz. Dr. Lavender tényleg alapos munkát végzett.

A gyengélkedõn mostanában nyugodtabb idõk járnak, így van idõm kicsit magamon kísérletezni illetve a Julo-val végzett kísérletet alaposabban áttekinteni. Most épp a saját vizsgálataimat végzem, a véremmel kísérletezek.
Kíváncsi vagyok arra van-e valamilyen vércsoport, ami kicsapja a vérem, vagy akármi más amit még nem fedeztem fel. De mivel eddig is sikertelen volt a kísérlet, nem lep meg, hogy most is minden vércsoport tolerálja az én véremet mindenféle gond nélkül. Tehát mindenkinek adhatok vért.
- Doktornõ. – erre az érkezõ felé fordulok.  Garwain elsõ tiszt az és magával hozta Er’bel Llyrros-t is. Kissé kérdõn nézek rá, de mielõtt még kérdeznék õ magyarázatba kezd. – Egy újoncot hoztam orvosi kivizsgálásra, mivel Er’bel Llyrros a legénység tagja lesz.
- Értem. – bólintok, majd félre téve eddigi munkásságom rögtön az orvosi vizsgálatba kezdek. Már megvizsgáltam, de ilyenkor ez a szokás. Kiállítom a papírt, majd az elsõ tiszt a körletébe kíséri a közlegényt. Nos, úgy érzem már felesleges lenne a további kutatásoknak szentelnem a figyelmemet, hisz Er’bel még vissza is fog térni.
Jó ha öt perc telt el és máris megáll mellettem és széles mosollyal üdvözöl.
- Látom nem lett ellenség. – állapítom meg a tényt és azt is milyen jó kedve van. – Minek köszönhetem a látogatását? – fordulok felé abba hagyva az írást.
- Gondoltam beszélgethetnénk egy kicsit Charen… - már megint ez a charen. Honnan jön neki ez?
- Miért hív állandóan charen-nek? – kérdezek rá. Már egy ideje nagyon érdekelt erre a válasz, hiszen elõször is ezt mondta nekem.
- Mert olyan gyönyörû szemei vannak, mint amilyen a bolygómon a charen nevû virág volt. – értem, szóval egy nagyon szép virágra emlékezteti õt a szemem színe. Mondjuk tényleg elég ritka, hisz az embereknek nincs ennyire kék szemük, mint az én fajtámnak. És errõl a virágról nem is hallottam, de hát másik bolygó, mi pedig nem is ismertük az õ kultúrájukat.
- Értem. És mirõl szeretne beszélgetni velem? – zavaromat azért igyekszek leplezni a sajátos bók kapcsán, de belül azért elpirultam, még ha ez külsõ szemlélõdõ számára nem is látszik. De igen, zavarba jöttem.
- Tudja nem ismerek itt még senkit, maga pedig olyan kedves volt. – igen, a sajátos módomon, mikor jól megnyomkodtam azzal a fertõtlenítõs tupferral. Biztosan ebbõl következtetett arra, hogy milyen kedves is tudok lenni. – Magányosnak érzem magam és a maga társasága pedig olyan kellemes. Most épp ebéd idõ van, gondoltam elhívom magát doktornõ. – felsóhajtok halkan. Nincs kedvem a gyõzködéseit hallgatni és valamiért amúgy is úgy vagyok vele, hogy miért is ne.
- Ám legyen. Még van egy kis dolgom, de úgy 20 perc múlva ráérek. – mondom, ezzel lezártnak tekintve a beszélgetést. Õ meg vigyorogva távozik nagy lelkesen. Ennyire örül egy igen válasznak tõlem? Furcsa …
Visszatérek a papírmunkához és igyekszek tökéletesen mindent kitölteni, na meg persze idõben végezni vele. Azért nagyon mégsem szeretném megváratni Er’belt. Elég szemrevaló pasas.
Végre eljött a várva várt nap és míg mi a hajón várunk izgatottan, addig Julo-ék egy felderítõ csapattal lementek a bolygóra. Minden egyes perc hosszú óráknak tûnik és minden óra fél napoknak ér fel. A megállapodás szerint a lent levõ egységnek nyolc órán belül jelentkeznie kell, hogy minden rendben van.
A másik esetbe én már bele se gondolok. Már hat óra is eltelt, de még semmi jelzést sem kaptunk. Van velük egy tolmács, Tippi személyében, ráadásul Julo is lent van így nem lehet gond. Ugye nem lehet? A társaim sorsát mindig is a szívemen viseltem és most azon szurkolok térjenek vissza mind épségben.
A papírokat nézem át, a megérkezett gyógyszereket és eszközöket pakolom ki, de közben végig csak arra tudok gondolni, mi lehet a lent levõkkel. Többször is a nálam levõ készülékre pillantok, de Julo testszkennere nem küld semmi változásra utaló jelet. A gép szerint minden rendben van, az életjelei változatlanok.
Ez azért eléggé megnyugtat, hiszen ha nála bármi változás lenne, akkor az bajra utalna.
A pakolás végeztével leltárba veszem a dolgokat újra, minden gyógyszernek a helyén kell lennie, nem lehet hiány. Mikor mindent rendben találok ismét az órára pillantok. Hogy elszaladt az idõ? Lassan már a nyolcadik óra is letelik.
- Ynaly. – erre az érkezõ felé kapom a fejem. Er’bel az. Az elmúlt napokban elég jó kapcsolatot sikerült kialakítanunk. Sokat beszélgettünk és már többször is együtt ebédeltünk. Jelenleg azon a szinten tartunk, hogy már a keresztnevemen hív. Nagyon sok mindent elmesélt nekem a bolygójáról és magáról is, azt hiszem nagyon megkedveltem.
- Van valami hír? – erre megrázza a fejét. – Akkor menjünk, nézzük meg, hátha közben jelentkeznek. – kelek fel az asztaltól és kis szerkezetemet is magammal viszem, hátha bejelez a szkenner.
Kifelé menet megfogja a kezem, mire kissé elpirulok. Jó érzés, mégis úgy érzem ezt itt nem kellene.
- Er’bel kérlek … Most dolgozok. –húzom el a kezem rá se nézve. Biztosan csalódott, de ezzel most nem foglalkozok. Nem akarom, hogy mindenki minket nézzen, ez olyan zavaró…


Mikor beérünk látom a parancsnokon, hogy feszülten várja Julo-ék jelentkezését. De nem történik semmi. Az idõ már lejárt és mint megtudtam egyszer megpróbálták már hívni õket sikertelenül.
- Parancsnok… - lépek közelebb. – Julo õrnagy az indulásuk elõtt egy orvosi eszközt kapott, egy testszkennert. Az eredményei teljesen jók, így nem gondolom baj lenne lent. – felelem, de talán csak saját magam megnyugtatására.
- Értem doktornõ. – bólint és még vár. Három perc van még hátra a következõ hívás próbáig, három feszült és hosszú perc, na és persze a nagy semmi történésnek. Az idõ letelik és a parancsnok is megelégeli a várakozást. A kapitány kiadja az utasítást, miszerint ismételjék meg a hívást.
- Parancsnok. Az egység jelentkezik. – ezzel már halljuk is az õrnagy hangját. Fellélegzek.
- Itt Julo másodtiszt a magellának. Hallanak?
- Itt Kavanough Parancsnok. Tisztán halljuk magukat. – jelentkezik be a kapitány is. Egyre jobban érdekel mi történhetett lent.
- Jelentem a helyiek hajlandóak velünk tárgyalni. Jelenleg éppen szünetet rendeltek e és vissza vonultak egy kis idõre. Bent nem mûködnek a kommunikátorok, ezért csak most sikerült elérnünk a hajót.
- Értem. Történt lent még valami?
- Semmi, eddig minden a lehetõ legjobban halad. Hadía kisasszony nagy segítség a kommunikációban és a Que’iss-ek is készségesnek bizonyulnak.


Valamelyest megnyugtat, hogy a lent levõk rendben vannak, így napom további részét a pihenõmmel töltöm. Nem igazán szoktam, hiszen olyankor is készenlétben vagyok, hátha baj történik és a gyengélkedõre kell sietnem.
De most a medencénél vagyok, hisz jobb dolgom úgy sincs és Er’bel sem ér rá. Azt mondta felkeres, amint tud jönni, én pedig furcsa mód nagyon várom.  A víz is megnyugtat és az úszás kellemesen elfáraszt. Egymás után úszom a hosszokat.
- Doktornõ. – a hangra feljövök a víz alól és ahogy sejtettem a hang alapján is már, ez a kapitány. Vajon mit akarhat most? Egyszer akarom kiélvezni a pihenõm, akkor is zargatnak.
- Miben lehetek a segítségére kapitány? – úszok ki a medence széléig és érdeklõdve pislogok fel rá.
- Julo õrnagyék hamarosan visszatérnek. Gondoltam mindenképp tudni szeretne errõl és maga akarja megvizsgálni õket.
- Ez csak természetes. – bólintok és egy könnyed mozdulattal kijövök a vízbõl. Kicsit elnyújtózok elõtte. – Esetleg van valami, amirõl még tudnom kellene?
- Más nincs. – közli tárgyilagosan, mire bólintok. A bõröm már szépen magába is szívta a vizet.
- Rendben, akkor én most visszavonulok. – tisztelgek és távozok is.

Hosszú hajam még mindig csurom víz, de nem akarom megszárítani, szárad az majd magától is. De a fésülködés, az valami kész kínszenvedés ilyenkor. Az asztal elõtt ülök és igyekszem nem nagyon meghúzni hajamat, miközben a fésû meg-megakad benne.
- Sziiiaaaa charen. – mosolyogva fordulok felé és csókot nyom az ajkaimra. Látom sikerült elszabadulnia, kár, hogy már nincs túl sok idõm. Úgy másfél óra lehet még Lavender-ék visszatéréséig. – Ugye nem kell még visszamenned?
- Majd csak másfél óra múlva, mikor a felderítõ csapat vissza tér. Addig szabad vagyok.
- Reméltem is. - mosolya sok mindent elárul nekem. Átkarolja derekam és egy puszit nyom az arcomra, majd áttér nyakamra és csókolgatni kezdi. Régen voltam már kapcsolatban és férfival is. De egyik sem tudta elérni azt, amit õ ezzel. A nyakam nem volt erogén pontom, de a csókjai kétség kívül vágyat ébresztenek bennem.
- Er’bel… - suttogom lágyan és felkelek a székrõl. Hosszú, forró csókot vált velem, miközben keze fenekemre, csípõmre, majd mellemre simít. Aztán egy könnyed mozdulattal a légvételnyi szünetben le is veszi felsõmet.
- Ez nem fog kelleni… - kap fel és visz az ágyra. Lágyan dönt rá, miközben nyakamtól elindul lefelé apró kis csókokkal. – És ez sem … - kerül le a melltartó és itt kissé el is idõzik. Hajába túrok és olykor el-elfolytok egy egy kéjes sóhajt. Tagadhatatlanul is jól esik érintése., õ pedig bizonyára elégedett a hatással.
Lassan halad csak tovább és szabadít meg az általa annyira feleslegesnek tartott ruhadaraboktól, ahogy magát is, miközben csókjaival halmoz, testem simogatja.
- Annyira vágytam már rád.. – suttogja vissza térve ajkaimhoz.
Érzem bele pirulok, pedig ez nem szokásom, de õ valahogy mégis kihozza ezt belõlem. Érzem egyre éledõ férfiasságát, hogy bár nagyon vágyik rám mégis vissza fogja magát és elõbb engem kezd el kényeztetni.
- Er’bel… - suttogom lágyan, hisz bár jól esik, de most semmi szükség arra, hogy húzza az idõt. Mosoly kúszik arcára és többet nem is türtõzteti magát. Halkan felnyögök, mikor magamban érzem, nem éppen kis férfiasságát.
Finoman marok vállába, ahogy lassan, majd egyre gyorsabban mozogni kezd. A lepedõbe marok, finoman ajkamba harapok, vagy csók közben az övébe. Élvezek minden egyes másodpercet vele és a változatosságot, hogy enged vezetni és élvezi, ahogy „lovagolok”. A mellem markolja, a hajamba túr.
Hevesen csókol, mintha az élete múlna rajta és az enyém is. El sem akarunk egymástól szakadni, tartson örökké ez a pillanat.
Hosszan szeretkezünk, míg végül el nem érkezik a beteljesülés. Mellkasára borulok és halkan pihegek. Tincseimet félre simítja és csókot nyom fejemre.
- Szeretlek én egyetlen charen-em. – suttogja halkan, mitõl szívem nagyobbakat dobban.
- Én is … én is szeretlek Er’bel… - nézek mélyen szemeibe és halványan elmosolyodok.


Nehéz elválni tõle, de muszáj. A kellemes langyos zuhany most kifejezetten jól esik, felfrissít és kellõen össze szed, hogy a munkámra tudjak koncentrálni. A zuhany alól kilépve már magamra is ölthetem ruhámat.
A hajam most nem lett vizes így azzal nem kell foglalkoznom, csak konty helyett lófarokba fogom.
- Ideje mennem… - mosolygok a még ágyban fetrengõ kedvesemre. Annyira vicces tud lenni. Szinte már direkt szórakoztat úgy érzem.
- Mikor jössz charen? – könyököl fel és érdeklõdve pillant rám. Jaj ne már… Úgy vissza bújnék az ágyba, de elsõ a munka.
- Este. – bõvebbet úgyse tudok mondani. – A visszatérés után mindenkit kellõen megvizsgálok és dokumentálok mindent. Ha ezzel megvagyok végeztem. – térek vissza a megszokott hangnememhez és komolyságomhoz.
- De kedves doktornõ remélem nem felejt el engem és ellát kellõ odafigyeléssel. – kaján vigyor fut végig arcán, mire felsóhajtok megadóan.
- De addig is a tisztúr legyen szíves és szedje össze magát. – ezzel ki is lépek a kabinomból és a gyengélkedõ felé veszem az irányt. A zuhany valamelyest segített a testhõmérsékletemen, de az még mindig magasabb, mint lenni szokott.
Ez is Er’bel szenvedélyének hatása. Vagy az is lehet, hogy most azt az idõszakomat élem? A kivizsgálások után jobb lesz pár tesztet magamon is végre hajtani, mire fel reagált így a szervezetem pluszban…

Érdekfeszítõ arckifejezéssel állok, a B szektor 13-as folyosóján. Egy muzeálisnak mondható, általam mégis ismeretlen, ûrhajó elõtt. Mintha az Apolló programból lépett volna ki, egy teljesen ismeretlen modell. Persze ezzel alapjáraton nem is lenne gond, fõleg ha ez a folyosó egy múzeum lenne, de mivel nem az, arra az elmés következtetésre jutok, hogy ez a kabin, nem a Földrõl származik. A gondolatok csak úgy cikáznak a fejemben, megoldást keresve. Ugyanakkor egy roppant zavarba ejtõ dolog is foglalkoztat ebben a pillanatban. Ha ez egy idegen úrhajó, akkor hol van a pilóta? A folyosón teljesen egyedül vagyok, ezért talán nem véletlen, hogy a lábam megremeg és óvatosan a hátam mögé pillantok, majd kõrbe kémlelek, mozgást keresve. Fura mód, megnyugtat, hogy sehol senki, ugyanakkor csak szólnom kell valakinek, a lehetõ leg gyorsabban. A kommunikátoromért nyúlok, ami a mellem fölé van rögzítve. A kis gombot benyomom rajta, de közben végig figyelek a mozgásokra. Nem tudom, de olyan érzésem van, mintha figyelnének.
- Claudia Grisham karbantartó, hívja Dorian Tailor õrmestert… - nem véletlenül õt keresem személyesen. A részlegek a biztonságiak közt is fel vannak osztva, ezen részleg felügyelete pedig rá és a közvetlen alatta szolgálókra tartozik. Az õrmester nem várat, azonnal jelentkezik, meglehetõsen kellem hangján.
- Itt Dorian Tailor, miben segíthetek? – a kérdés igazán jó, mert õszintén még azzal kapcsolatban is zavarban vagyok, hogy én mit látok pontosan. Elmondani, pedig külön fejtörést okoz.
- A B szektor 13-as folyosóján vagyok, és találtam… Nos, hogy is fogalmazzak. Egy idegen ûrhajót a folyosó kellõs közepén. – válaszomra csend telepszik a kommunikátor másik végébe, mintha nem tudná mint feleljen erre az anomáliára.
- Ezt hogy érti? – jön a fura kérdés. Hát mégis, hogy érthetném?
- Pont úgy ahogy mondom. – ismét csönd, én pedig kezdek kicsit feszült lenni.
- Értem… Nincs a környéken senki?
- Nincs, csak én és az idegen jármû… - tudom, hogy hihetetlenül hangzik. Egy ûrhajó, ami az ördög tudja, hogy került ide, és ki tudja mióta van itt, anélkül, hogy bárki felfedezte volna? Azzal is tisztában vagyok, hogy 49 órája nem aludtam, de azért ilyesmit fáradtan sem hallucinálnék be.
- Kérem maradjon ott… Azonnal odaküldök valakit. – lép ki a vonalból. Nagyot sóhajtok és ismét körbe nézek, majd nyugtázva, hogy még mindig egyedül vagyok, az egyik falhoz sétálok és lecsusszanva a padlóra várakozó helyzetbe teszem magam. Nem szoktam ilyen lezser lenni, de koszos vagyok, büdös és fáradt. Még az is megfordul a fejemben, hogy mekkora baromság volt erre jönnöm, hisz ez a lehetõ legnagyobb kerülõ a kabinomhoz. Akkor miért is vagyok itt? Mert eddig akárhányszor el akartam menni a jól megérdemelt pihenõmre, mindig elkapott egy kolléga, valami munkával. Így próbáltam kikerülni õket, mert tudtam, hogy ez az egyik leg ritkábban használt részleg. A szerkezetet figyelve elmosolyodom. Ez az ûrkabin, tényleg sokban hasonlít a régi Földi hajókhoz, amiket még a Holdutazás alatt készítettek. Fura, hogy egykor emberek az életüket bízták ezekre a szerkezetekre. Ma már bolondnak neveznék azt, aki egy ilyennel próbálna meg kilépni az ûrbe. Akkor hõsök voltak és igazi úttörõk.
A folyosón teljes a csend, csak a létfenntartók halk morajlása hallatszik, majd pár perc várakozást követõen az egyik szállító lift ajtaja kinyílik, alig 10 m-e tõlem. Az õrmester és két fegyveres katona lép ki belõle. Amint meglátják a szerkezetet kicsit ledöbbenve állnak meg, hogy alaposan szemügyre vegyék. Nyílván ugyan az fogalmazódik meg bennük, is mint bennem, hogy mégis honnan és hogyan került ide. Engem mondjuk az is foglalkoztat, hogy eddig, hogy nem vettük észre, hisz nyílván nem 5 perce került ide.
Ahogy közelebb érnek felállok, és lassan odasétálok hozzájuk.
-Grisham kisasszony… Amikor említette a problémát, nem is tudom, azt gondoltam elment az esze. – közli velem, egész egyszerûen, mire felvonom a szemöldököm.
- Az eszem a helyén van uram, habár kicsit fáradt vagyok. – na jó a kicsit fáradt vagyok, nem helyt álló. Valójában szinte leesik a fejem a helyérõl, és érdekes felfedezés ide vagy oda, most alig várom, hogy lefürödjek és vízszintesbe tegyem magam. Kijelentésemen elmosolyodik, én pedig kényszerbõl visszamosolygok. Ez valahogy berögzõdött. Pár dolgot kérdez még, majd elenged, hogy nyugodtan menjek pihenni. Nem kéretem magam, és még azelõtt lelépek a helyszínrõl, hogy bárki más odaérne. Nem tudok segíteni, és jelenleg csak útban vagyok, de felhívják a figyelmem, hogy bármi gyanúsat tapasztalok, azonnal értesítsem a biztonságiakat, vagyis egyenesen õt. Ezt mind olyan vigyorral a képén közli, amit már jól ismerek. Ez koránt sem meglepõ számomra, mivel jól tudom, hogy a külsõm általában hódít a férfiak körében. A biztonságom érdekében, azért mellém rendeli az egyik katonát, hogy biztonságban megérkezzek a lakhelyemre, mivel úgy véli úgy véli ezen a kietlen folyosón bóklászni egyedül nem túl biztonságos, legalábbis a jelenleg helyzetben. Ki tudja mit szállíthatott ez a kabin.
A lakhelyem felé tartva végig hallgatásba burkolózva sétálok. A fiatal katona, feszülten fogja fegyverét mellkasához. Õszintén kicsit úgy érzem, mintha én lennék a rab, akit a cellájába kísér, pedig valószínûbb, hogy valami váratlan támadásra számít. A kabinom elõtt megállok, és szembe fordulok vele.
-Köszönöm a kíséretet, de ne aggódjon, nem hiszem, hogy bárkit meg fog támadni az illetõ, aki a kabinban érkezett, már ha volt egyáltalán utasa. – magyarázom neki, kedvesen.
- Mibõl gondolja? – kérdez vissza. Nem akartam kifejteni, mert úgy vélem ez elég nyilvánvaló.
- A logika diktálja a feltételezést. Az a kabin, egy személynek is szûkös volt, vagyis amit szállított nem lehetett sokkal nagyobb egy embernél. A kabin oldalán felirat van, szerintem a hajó neve lehet, ami arra utal, hogy nem csak fejlett értelmi színvonallal építették, de némi érzelmet is vittek bele. Az illetõ, vagy nagyon jól elbújt, vagy annyira hasonlít hozzánk, hogy észrevétlenül képes mozogni a hajó területén.  – fejtem ki gondolatmenetem, a legnagyobb nyugalomban. Nem érzem értelmét aggódni, hisz ha veszélyes is az a valaki, vagy valami eddig még nem tett semmi szemmel látható, vagy érzékelhetõ kárt. Ha pedig bárkit meg akarna ölni, vagy sikerülne neki vagy nem, de az biztos, hogy olyan miatt nem fogok aggódni, ami ellen nem tudok tenni.
- Ezzel most nem nyugtatott meg… - ráncolja össze homlokát, amit nem igazán értek. Talán megsértettem valamivel? – Csak azt mondja, hogy bármelyikünk lehet az idegen betolakodó, és ha invázióra készül?  Lehet, hogy egy alakváltó lény, aki fölvette akár az ön alakját…– értetlenül pislogok rá. Kicsit úgy érzem, messzire szalad a fantáziája, de az sem kizárt, hogy az elmésnek gondolt meglátásával próbál lenyûgözni.
- Egyszemélyes invázió? Elég meredek ötlet. Kérem, maradjon meg a logika széles skáláján és hagyja a fantáziálást a regényírókra. – mosolygok rá, hogy ne vegye sértésnek, amiért elvetem az ötletét, majd a kommunikátoromra mutatok. – Ez személyre szabott, tartalmazza a genetikai kódunkat, a betolakodó, még ha képes is lemásolni a külsõ adottságainkat, a genetikai állományt nem hiszem. Még egyszer köszönöm a kíséretet, további szép napot… - köszönök el tõle, mert látom fölöslegesen jártatom a számat, megnyugtatni úgy sem tudom. A kódot bepötyögöm, és a mágneskártyával kinyitom a kabinom ajtaját.
Belépve, egy nem túlságosan barátságosra, vagy fényûzõre berendezett otthon fogad. A célnak viszont tökéletesen megfelel, vagyis kényelmes. Emellett szinte homlokon csap a hõség. Kicsi cicám Bandita azonnal kimászik pihenõ rejtekébõl és nyávogva jelzi, hogy éhezik. Megsimogatom a buksiját és félre lépve a termosztáthoz megyek, mert nem emlékszem, hogy ilyen melegre állítottam volna. A termosztát szerint 21 fok van, de az én érzékeim szerint inkább 27 fok amit már tikkasztónak tartok.
-Hanna, állíts a termosztáton, túl meleg van… - adom utasításba a szoba elektromos hálózatát felügyelõ szerkezetnek.
- A hõmérséklet 21 fok, ami ideális az emberi szervezetnek. – feleli amit az érzékelõi mutatnak neki.
- Tudom mit mutat a termosztát, de melegebb van, vedd vissza legalább 5 fokkal. – próbálom utasítani. Utálom ezt a rendszert. A kényelmet hivatott fenntartani, de a baleset óta, csak szórakozik, és folyton gond van vele. Már javasoltam, a felettesemnek, hogy újra kell programozni, miután kijavítottuk a hibákat, de a közvetlen felettesem egy igen makacs figura, és ennek tetejében némi hímsovinizmust érzékelek felõle, így nem hiszem, hogy egy percig is érdekelte, amit mondok.
- A 16 fok, már egészségkárosító, a kérést nem tudom teljesíteni. – jön a válasz.
- Több van mint 21 fok.. – felelem, mire észbe kapok, hogy egy programmal vitatkozom hõfokokról. Fáradt vagyok! Végül hagyom a csudába, mert itt a termosztát a ludas, amit ki kell cserélni, az viszont nem áll rendelkezésemre. El kell menni a raktárba, kiíratni és beszerelni. Ez legalább egy óra. Ennek fényében úgy döntök, lefürdök és inkább gyér ruházatban térek nyugovóra. – Készíts nekem fürdõvizet… - váltok témát.
- Három perc és elkészül… - feleli azon a tipikus géphangon. Nyugtázom a választ és a cicámhoz fordulva ölembe kapom kicsit megsimogatni, miközben étellel és itallal látom el, hogy ne érezze a gazdija hiányát. Bandita azonnal falatozni kezd, én pedig módszeresen szabadulok meg minden ruhadarabomtól. A csobogó víz hívogat, és miért is állnék ellen egy ilyen kimerítõ mûszak után. A víz idõre elkészül a hõmérséklete pedig pont ideális. Bemászom a kellemes, és illatos fürdõbe, hogy elterülve ellazítsam magam.
A fürdés után megtörölközöm, és egy bugyit húzok magamra. Ez bõven elég lesz ebben a hõségben. Hannának meghagyom, hogy senkinek se ébresszen föl, és kicsit belepiszkálok a programjába, hogy csak abban az esetben ébresszen, ha a hajó egy csillagba készül belezuhanni. Ennek persze nem nagy a valószínûsége, és hogy miért merem ezt megtenni? Nem vagyok olyan fontos személy a hajón, hogy életbevágó ügyben keressenek, aki meg olyan magas rangú, úgy is fölül tudja írni az azonosítókódjával. Bemászom az ágyba és szememre teszem a mély alvást elõsegítõ puha szemfedõt, ami az agyat stimulálva szinte azonnal erre a fázisra juttat. Ritkán használom, de most szükségem van rá, hogy biztosan ki tudjam pihenni magam.
Nem tudom mennyit alszom, ez mély alvásban végképp nem érzékelhetõ, de az biztos, hogy Hanna hangja térít némileg magamhoz, ami kikapcsolja a mélyalvás funkciót.
- Armand Garwain õrnagy keresi.
- Hogy?... – veszem le a szemfedõt, és kótyagos fejjel, megpróbálok kimászni az ágyból. Ezzel amúgy nincs gondom, de nem véletlenül hívják mély alvásnak. Kell egy kis idõ, hogy az agy teljesen felébredjen. A név hallatán, viszont ezt nincs idõm megvárni, és az ajtóhoz botorkálva kinyitom. Ahogy az ajtó kinyílik az õrnagy torkán akad a mondanivalója, amit hirtelen nem tudok mire vélni. 
- Hûûû.. örülök, hogy láthatom. – böki ki és nagyot nyel, de én még mindig kómás vagyok ahhoz, hogy értsem mire céloz. Jó lehet nyúzott az arcom, de ez annyira nem lehet meglepõ. – Mindenkit ilyen szívélyesen fogad, vagy ez a megtiszteltetés szerény személyemnek szól? – alaposan végig néz rajtam én pedig hasonlópépen magamra pillantok. Ekkor tudatosul bennem, hogy egy szál bugyiban állok félig a folyosón, félig a szobámban.
- Elnézést uram… egy pillanat. – csukom be az ajtót. Nem pánikolok, csak visszalépek a fürdõbe és megmosom az arcom, majd gyorsan magamra veszek egy tiszta ruhát, és már jóval, frissebb ábrázattal nyitok újra ajtót. – Még egyszer elnézést, nem szokásom meztelenül ajtót nyitni. Miben segíthetek? – van egy másik kérdés is ami foglalkoztat, de azt inkább nem teszem föl, mert nyílván valóan nem véletlen, hogy õ jött ide, személyesen és nem egy katonát küldött. Furán pislog rám, amit ismét nem tudok mire vélni. Most már van rajtam ruha, és nyúzott sem lehetek. Azért a biztonság kedvéért, ismét magamra pillantok, és megigazítom a ruhám, de nem tapasztalok semmi eltérõt. – Valami gond van, hogy ennyire méreget? – kérdezek rá inkább, hátha elmondja, amit én nem érzékelek.
- Nem, gond az ég egy adta világon semmi nincs, eddig sem volt… - vigyorodik el, és én sajnos egyre kevésbé értem a felém küldött gesztusait. Talán tetszett neki a látvány? Vagy pont az ellenkezõleg, viccesnek és ostobának érezte? Én ennek ellenére nem találom õt viccesnek, sõt kifejezetten vonzónak látom, annak ellenére is, hogy belül valószínûleg kineveti az iménti hiányos öltözékemet, és kótyagos állapotomat.  -  Ha megenged egy észrevételt kisasszony, ön rendkívül csinos. Meg a lélegzetem is elállt, es külön dicséretes, hogy nem esett pánikba.  Nem kezdett sikoltozni. – teszi még hozzá. Ezek szerint vonzónak talál. Ez igazán kellemes érzéssel tölt el.
- Köszönöm a bókot, az össze vissza sikoltozás nem az én világom, értelmetlennek és haszontalannak érzem…  - felelem felvéve a szokásos mosolyom. - Ön pedig rendkívül jóképû férfi, azt hiszem a mesékben vannak hasonló szõke hercegek… - Akkor megtudhatom minek köszönhetem a látogatását? – érdeklõdöm.
- Zoltán Erdélyi százados úgy véli ön meg tudja oldani a problémánkat…  - köszörüli meg torkát és igazítja meg ruházatát, egy jóval komolyabb ábrázatot magára véve.  Ha megpróbálnám értelmezni a mostani arckifejezését, azt mondanám zavarba hoztam valamivel, de persze ez nem biztos. - Mellesleg ha en szõke herceg vagyok, akkor ön, kisasszony egy mesebeli hercegnõ. - mutat utat a megfelelõ irányba. Tudom, hogy ezt is bóknak szánta, mert alapból a legtöbb kislány hercegnõ akar lenni. Egyszer mindenképpen, ha máskor nem az esküvõjén, de én sosem vágytam ilyesmire.
- Nem szeretem a meséket, azok csak összezavarják a gyerekek gondolatait és tévképzetekkel tömik tele a tanulékony fejüket… Szabad tudnom, hogy miben lehetek a segítségükre? – érdeklõdöm és a szökni készülõ cicámért lehajolva visszatessékelem a kabinba, majd az ajtót becsukom, és indulok az õrnagy mellett.
- A helyszínen pontosan elmondja Erdélyi százados, az biztos, hogy úgy gondolja, ön képes szétszedni az idegen ûrhajót, és ugyan úgy összerakni anélkül, hogy külön tervrajzot kelljen készíteni, vagy mindent megszámozni. – magyarázza miközben a szállító lift felé haladunk.
- Ez így van. – nyugtázom. A százados nem véletlen, hogy ismeri ezt a nem éppen hirdetett képességem. Annak idején mikor végzõs voltam, tanított pár hónapig, mielõtt a Magellán tervezéséhez irányították. A lifthez érve az õrnagy megáll, a szállító eszköz pedig megáll, és az ajtó kinyílik. A legnagyobb meglepetés ekkor ér, amire tényleg nem számítok. Az aktuális partnerem egy nõvel csókolózik. Amint az ajtó teljesen kinyílik, szétválnak. A partneremben ekkor tudatosul, hogy lebukott, így az amúgy teljesen egyszerû helycsere elég kellemetlen mûveletté válik.
- Uram… Claudia… - szólít meg zavartan, de többet nem tud mondani, az õrnagy jelenléte miatt. Ennek azért örülök, mert õszintén kerülöm az effajta kínos helyzeteket. Nem kezelem túl jól, ráadásul mit mondhatnék?
- Gregori… - mosolyodom el kedvesen biccentve, mintha mi sem történt volna. A helycsere csak lezajlik az ajtó pedig becsukódik és elindul az ominózus folyosóra.
- Kolléga? – kezdeményez beszélgetést az õrnagy, némi hallgatást követõen.
- Olyasmi.. – felelem szintén mosolyogva. Nem érzem úgy, hogy be kellene avatnom a magánéletembe, így ennyivel nyugtázom. A lift megáll, az ajtó pedig ismét kinyílik. A folyosóra lépve egy kisebb csapatot pillantok meg az ûrkabin körül. A kapitány is jelen van, emellett jó pár gépész, és természetesen Erdélyi százados is. Hozzájuk sétálunk, mire a százados és a kapitány felénk fordulnak.
- Látom sikerült megtalálni a hölgyet… Grisham zászlós… - köszönt, miközben alaposan szemügyre vesz.
- De még mennyire. – ejt meg felém egy kaján mosolyt Garwain õrnagy.
- Uram… Kerestek? – kérdezek rá, mivel nem bujkáltam és Tailor õrmester pontosan tudta hol vagyok.
- Igen… Én küldtem az õrnagyot önért, mivel a katona akit önért küldtem nem boldogult a feladattal. Ügyesen átírta a programot és kellett a magas rangú tiszt, hogy felülírhassa. – magyarázza meg, amit egy nyugtázok.
- Elnézést, ha kellemetlenséget okozta, de nem gondoltam, hogy pont rám lenne szükség. – vallom be töredelmesen. – Elmondanák mi lenne pontosan a feladatom? – kérdezem, hogy ha már ennyit veszõdtek a felkutatásommal, ne fecséreljük tovább az idõt. A kapitány megköszörüli a torkát és átadja a szót Erdélyi századosnak:
- Majd a Erdélyi százados kifejti.
- Köszönöm kapitány! – Biccent a százados, és hozzám fordul. – A feladat önnek nem fog gondot okozni. Ezt a hét fõs csapatot rendelkezésére bocsátom, ön irányít, hogy szétszedjék az ûrkabint és átszállítsák a 2-es hangárba, ahol ugyan ebben az állapotban helyreállítják, az ön közremûködésével.  Teljesen szabad kezet adok, miként oldja meg, de ha lehet minél elõbb.
- Miért olyan érdekes ez a kabin? Már azt a tényt leszámítva, hogy nem tudni, hogyan került ide. – kérdezem.
- Nos ez a jármû nem a Földrõl származik, és emiatt, bár elég visszamaradott, mégis jelentõségteljes felfedezés, hisz magán hordozza a mi múltunk részleteit. Szinte teljesen megegyezik az Apollo programban fejlesztett jármûvekkel. – magyarázza. – Tudom, hogy ön szervizes, de bízom a képességeiben és tudom, hogy precíz munkát ad ki a kezébõl.
- Értem uram, és köszönöm a lehetõséget. – felelem határozottan.
- Ennek kapcsán lenne egy kérdésem. – szól közbe a kapitány. – A százados említette, hogy ön képes tervrajz nélkül szétszedni egy ilyen szerkezetet és ugyan úgy összerakni. Azt, hogy hogyan képes erre, viszont nem árulta el, mindössze annyit mondott, hogy önnél kérdezzek rá.
- Ez igazán figyelmes gesztus a századostól, de nem titok. Fogyatékos vagyok! – bököm ki. A kapitány meghökken, de Garwain õrnagy is. Ezzel szemben, az egyik közel tartózkodó katona elneveti magát. Nem lep meg. Mikor ezt így kibököm, gyakran kapom ezt a reakciót, mivel azt hiszik viccelek. Ennek ellenére a kapitány nem találja ennyire viccesnek, és Garwain õrnagy sem.
- Ez ön szerint vicces?! – szól rá az õrnagy határozottan, mire a katona meghúzza magát.
- Elnézést uram, azt hittem a hölgy viccel. – teszi hozzá és eloldalog. A kapitány, már csak egy rosszalló pillantással bünteti, hogy érezze inkább gondolkodhatna mielõtt cselekszik.
- Elnézést a zászlós modortalanságáért. – fordul ismét felém a kapitány.
- Nem történt semmi. Gyakran kapok ilyen reakciót, mivel ha azt mondom fogyatékos, a legtöbb ember, valami elképesztõen látványos testi vagy szellemi visszamaradottságra gondol. A fogyatékosság egy igen tág fogalom. Nekem külsõ nyomai nincsenek. Mondjuk úgy, hogy a természet egy bizonyos helyrõl elvett, míg egy másikra többet rakott. Az autizmus egy válfaját tudhatom magaménak az Asperger-szindrómát. Ennek kapcsán a memóriám fotografikusnak mondható, persze nem az, mivel olyan nem létezik. – fejtem ki a tisztánlátás érdekében. – Ne legyenek szigorúak a zászlóssal. Nála tanultabb személyek is nevettek már ki, mikor közöltem velük, miben vagyok különleges. – a kapitány biccent, Garwain õrnagy és Erdélyi százados elmosolyodva nyugtázza a hallottakat. Persze Erdélyi századost nem lephetem meg vele, mert pont õ volt az említett tanultabb személy.
- Értem kisasszony. – biccent a kapitány. – Akkor értesítsenek, ha a kabin a hangárba került. Garwain õrnagynak és nekem, fogadnunk kell egy vendéget. Nem szeretném megvárakoztatni. – kissé értetlenül nézek a vendég hallatán. Jó sokat aludhattam! Ennek ellenére nem érzem szükségét, rákérdezni a vendégre. A kapitány és az õrnagy eltávoznak a dolgukra, de Erdélyi százados még marad. Jelentõségteljesen lép közelebb, mintha bizalmas információt szeretne közölni.
- Claudia Grisham zászlós… Szeretném ha tudná, hogy a hajón csak az én közremûködésem miatt tartózkodhat. Minden befolyásom be kellett vetni, hogy legalább gépészként felkerülhessen. A vezetõség nem szeretett volna még egy esélyt adni, a csúnya lebõgése után, de én úgy vélem túlzásba estek. - magyarázza vér komoly tekintettel. – Ez az új helyzet teremtett önnek, egy tiszta lapot. Távol vagyunk az otthonunktól és itt nincs vezetõség, csak az én szavam, és a kapitány döntése, aki jóval rugalmasabb, mint azok a begyöpösödött kriptaszökevények. szavai ledöbbentenek és gondolkodóba ejtenek.
- Sejtettem, hogy valaki közben járt, de nem gondoltam, hogy ön. Köszönöm uram. – felelem.
- Használja a lehetõséget, és nyûgözzön le minket….  Ha ez sikerül, én odajuttatom, ahol lennie kellene. – mosolyodik el, majd hátat fordít és elindul a folyosón az egyik felvonó felé. – van egy mondás, hogy a segítség olykor onnan érkezik, ahonnan a legkevésbé sem számítunk rá. Ez most értelmet nyert számomra. Ennek tudatában jó kedélyûen fordulok a csapat felé, hogy elkezdhessük a kabin szétszedését.
***
A kabin szétszerelésének munkálatai 10 órát vesz igénybe, amit egyhuzamban csinálunk meg, hogy ígéretemhez híven minél hamarabb elkészüljünk. A szétszerelés amúgy sem a munka neheze, viszont ezen a ponton kell a legtöbbet oda koncentrálnom. Mikor ilyen komoly szerelést figyelek, a külvilágot szinte teljesen kicsukom, mert ilyenkor csak és kizárólag erre összpontosítok. Kicsit félelmetes, látvány vagyok, ahogy meredten nézek szinte teljesen egy irányba, és még a hangokat sem hallom meg. Ilyenkor tényleg tipikus autista vagyok, viszont ez tudatos és bármikor ki tudok lépni belõle, vagy egy egyszerû vállbökéssel ki lehet zökkenteni. A szállítást nem követem nyomon, mivel az orvosiba kell mennem, gyógyszerpróbára. A baleset miatt a gyógyszerellátmány nagy része nem került a hajóra, többek közt a számomra szükséges sem. A doktornõ összeállított számomra egy más, elérhetõ készítményt, ami más összetevõkbõl, de ugyan azzal a hatással rendelkezik. Ennek ellenére jobbnak érezte, ha próbát csinálunk, amit õ maga felügyel. Mióta Zeiv alezredes váratlanul elhalálozott, ha lehet még szigorúbb a legénység egészségügyi állapotát illetõen.
A gyógyszerpróba elõtt lemegyek az étkezõbe. Nem aprózom el, gyorsan bekapok pár falatot, és megyek is a doktornõhöz. Útközben hallom, ahogy a szerelõk egymás közt beszélgetnek. A téma pont az általunk szétszerelt kabin pilótájáról szól, akit megtaláltak. A társalgók nem a jelenlegi csapatom tagjai, sõt nem is ismerem õket, így nem csatlakozom az eszmecseréhez, csak kiszállok a liftbõl és a a doktornõ vizsgálója felé veszem az utam.
- Jó napot doktornõ. – köszöntöm, ahogy belépek. Mint mindig most is sürög forog, intézi a dolgait, de amint meglát elmosolyodik és félbehagyja a munkáját.
- Graham zászlós… épp idõben. A gyógyszerész kolléga most hozta meg a tablettákat. – nyúl be a szekrényébe és elõveszi a dobozt. – Ugyan azok a hatóanyagok, remélem jó lesz, de ha gond lenne itt vagyok. – vesz ki egyet belõle és átnyújtja.
- Köszönöm.. – veszem el és a pohár vizet amit közben enged a nagy tartályból.
- Üljön le, csak fél órát kell várnia, és ha nincs gond, már mehet is vissza a munkájához. – biccentek és követem az utasítását. – Hallom ön szereli szét a minap talált ûrkabint.
- Ez erõs túlzás doktornõ. Inkább én felügyelem és segítem.
- Számomra ugyan az… - tovább folytatja az imént félbehagyott munkáját, de közben végig szóval tart. Az ok egész egyszerû. A gyógyszer hatékonyságát próbálja tesztelni, mert ha elveszítem vele a kapcsolatot, akkor nem csak, hogy nem, használ, de még árthat is. – Hallotta, hogy megtalálták a kabin pilótáját?
- Igen, az imént hallottam a liftben. – felelem, és figyelem, ahogy sürög-forog.
- Nálam adta föl magát.
- Ez honnan jöhetett neki? – kérdezem meglepetten.
- Azt mondta, hogy tanácstalannak érezte magát és nálam már járt a balesetünk idején kialakult káoszban. – magyarázza, és néha fürkészõ pillantásokkal figyel. – Úgy tûnik ugyan akkor került a hajóra, mikor a csillag kilökött minket az isten háta mögé. – ezt a mondatot kicsit nehéz értelmeznem, legalábbis az isten háta mögötti részt. Kicsit utána kell néznem a fejemben, hogy köthessem valamihez. Hisz ha valaha hallottam már, akkor össze tudom kapcsolni az emlékeimmel.
- És most hol van?
- A fogdában. Juló õrnagy úgy véli, hogy amíg nem ér véget a kihallgatása, addig ne kezeljük bizalommal. Az a férfi néha túl óvatos. – teszi még hozzá.
- Csak õ? –nézek rá egyértelmûen célozva arr, hogy õ sem veszi lazán a munkáját. Elmosolyodik és mellém ülve megméri a várnyomásom.
- Nem zsibbad a karja?
- Nem.
- Remek, akkor azt hiszem végeztünk… Odaadom a dobozt, és szólok a gyógyszerészeknek, hogy legyárthatnak egy fél éves adagot. – biccentek, majd aláírom a papírt, hogy átvettem a tablettákat és a hangárok felé veszem az irányt. Egész pontosan a 2-es hangárba, ahol a szétszerelt kabin már csak engem vár, hogy újra eredeti állapotában tündökölhessen. A szerelõcsapat itt is rendelkezésemre áll és meg kell hagyni, nagyon profin végzik a munkájukat. Garwain õrnagy néha meglátogat, hogy szemmel tartsa a mûveletet és jelentsen a kapitánynak. Habár az õszintét megvallva nem értem, hogy ezt miért nem Erdélyi százados teszi, vagy az egyik szervizvezetõ. Mindegy, jól esik látni õt, így nem is firtatom az okát.
Ép egy pisebb alkatrészt bûvölök, mikor a hátam mögött egy ismerõs hang szólít meg.
- Claudia beszélni szeretnék veled! – a hang nem túl határozott, inkább remeg. Nem kell felé fordulnom, hogy tudjam Gregori az, mégis az illem amit belém neveltek azt követeli, hogy megtegyem.
- Szia Gregori… most nem érek rá, de lesz… - közölném vele, hogy másfél óra múlva pihenõt tartok, de nem hagyja befejezni.
- Nem késõbb, most!!  Csak van öt perced rám.. – nem tudom hová tenni a felháborodott hangnemet, de valóban 5 percem akad.
- Rendben, 5 perc… Mit szeretnél? – ahogy ezt kimondom Garwain õrnagy lép a hangárba, nyílván a szokásos látogatására, de mivel látja, hogy ép társalgok, megáll az egyik szervizessel beszélgetni.
- Tudom, hogy láttál a liftben Barbarával!
- Nem tudtam, hogy Barbarának hívják, de igen láttalak. Errõl szeretnél most beszélni? Az idõ és a hely sem alkalmas. – felelem komoly tekintettel. Neheztelnék rá? A fene se tudja. Leginkább bosszant, hogy nem értem az okát, de fájdalmat vagy bánatot nem érzek a történtek miatt.
- Igen errõl és nem érdekel, hogy alkalmas e, mert ami történt az csak a te hibád! – vágja a fejemhez. Elgondolkodom, hogy miért is az én hibám, de nem tudok rájönni az okra.
- Az én hibám?
- Igen a tiéd, elhanyagoltál! Sosem éreztetted, hogy fontos lennék számodra. Nézz magadra, hisz most is ezt teszed. A kimért érzelemmentes ábrázatoddal az õrületbe kergetsz. Ha fontos lennék neked, akkor kiborulnál a történtek miatt. Veszekednél, elhordanál mindenféle szemétnek és leköpnél. – egyre kevésbé értem mit szeretne és mirõl beszél. Értetlenül pislogok, majd összeráncolom a homlokom.
- Ezt most tisztázzuk. Azt akarod, hogy leköpjelek??
- Nem, dehogy…  horkan föl. – Nem tudom elhinni, hogy tényleg nem érted mirõl beszélek!!
- Pontosan tudnod kellene miért nem értem. – felelem higgadtan.
- Persze, mert fogyatékos vagy… - a hangnemet ismerem. Gúnyolódik.
- Nem! – felelem. – Azért nem értem, mert ennek semmi értelme. Azt mondod, ki kellene borulnom, nyilván itt a sírásra célzol, meg el kellene hordjalak mindenféle szemétnek és még le is kellene köpjelek? Egy… Miért sírnék egy szemét alak miatt? A gusztustalan alpári megnyilvánulásról nem is beszélve. – egyre kellemetlenebbnek érzem a helyzetet. Értem én, hogy el volt hanyagolva, hisz hetek óta nem voltunk együtt, és nekem is hiányzik a szex, mégsem feküdtem alá az elsõ pasinak aki az utamba került. Nem hiszem, hogy ez a helyes eljárás. – Emellett lejárt az 5 perc… - teszem még hozzá. – Remélem Barbara nem fog téged elhanyagolni. – fordulnék vissza a munkámhoz, mikor megfogja a vállam, hogy visszafordítson. Ekkor Garvain õrnagy jelenik meg.
- Ne tartsa föl a zászlóst, sok a dolga és gondolom önnek is akad máshol tennivalója. – szól közbe, mire Gregori alaposan visszavesz.
- De igen uram… - feleli, majd sarkon fordul és távozik. Õszintén megkönnyebbülök, és az õrnagyra pillantva kifújom a visszatartott levegõt.
- Segíthetek õrnagy? – kérdezem és visszafordulok a munkámhoz, mintha mi sem történt volna.
- Csak ebédelni indultam. Van pár óra szabadidõm, és gondoltam megnézem, hogy halad. – elmosolyodva pillantok rá.
- Ezek szerint ön is munkamániás és a szabadidejében is csak dolgozik?
- Azt azért nem mondanám, de véletlenül megtudtam, hogy másfél óra múlva önnek is pihenõje lesz. Szerettem volna megkérdezni, nem lenne e kedve velem tartani. Az imént hallottak alapján, gondolom nincs. – értetlenül nézek rá, ami miatt tovább kezd magyarázkodni. – Hogy a barátja megcsalta.
- Ja igen… most már értem mire gondol, de ne aggódjon, már a liftnél lezártam az életem ezen fejezetét, és új lapot kezdek.
- Nahát ez egy metafora volt… Azt hittem az Asperger- szindrómával nem tud metaforát használni.
- Metafora? – kérdezek ismét értetlenül. Nem tudom, hol használtam metaforát.
- Az új lap. – türelmes velem és nem vág olyan képet, mint a legtöbben. Az a tipikus ez nem normális arckifejezésre gondolok.
- Az nem metafora volt. Van egy naplóm, ahol vezetem a párkapcsolataim. Tanulok belõle, többet mint hinné. – teszem még hozzá, mert most õ vág olyan értetlen képet, mint amit én szoktam.
- Hûûû ön elképesztõ. – pislog, szinte tátott szájjal.
- Elképesztõ, jó vagy rossz értelemben? – kérdezek rá, és közben újra bütykölgetni kezdem a kis szerkezetet. Ez a gyógyszer ha lehet még jobb, mint amit eddig szedtem. Egyszerre több helyre is tudok koncentrálni, nagyobb erõfeszítés nélkül.
- A lehetõ legjobb értelemben. Akkor a pihenõje alatt velem tart egy ebédre?
- Sajnálom, de két órája ebédeltem, és másfél óra múlva még biztos, hogy nem leszek éhes. – felelem, majd eszembe jut, hogy ez egy kedves gesztus volt, amit talán meg kellene köszönnöm. – De köszönöm a meghívást.
- Értem, akkor esetleg egy sütemény?
- Nem eszem cukrot az felpörget.
- Kávé?
- A koffeintõl bever a szívem és ugyan úgy felpörget mint a cukor.
- Tea?
- Abban még több a koffein.
- Jesszus, kérem ne akarjon megölni… - szavaira értetlenül nézek rá, ismét félbe hagyva a munkám. Megölni? Ezt, hogy értheti? – Egy pohár víz?
- Viccel velem? Egy pohár víz? Kérem ne gúnyolódjon.. – felelem, mert tényleg nem értem mit szeretne.
- Eszemben sincs, csak burkoltan igyekszem randira hívni, úgy tûnik hiába az erõfeszítés. – magyarázatára elmosolyodom.
- Ezek szerint jól vettem az üzeneteit és vonzódik hozzám? – kérdezek rá konkrétan. – Vagy csak a személyiségem vonzza?
- Mindkettõ, de megértem, ha nem kér belõlem. – egy kicsit elgondolkodom, és leteszem a szerkezetet a kezembõl, majd felé fordulva a szemét figyelem. Csodás pillantása van. Teljesen feltüzel, és nem csak a pillantása. Az egész lénye vonzó.
- Akkor mi lenne, ha félreraknánk az ebédet, egy más alkalomra, mikor aktuális lesz, és másfél óra múlva meglátogatna a kabinomban, egy pár órányi testet és lelket is kielégítõ szexre? – ahogy kezdem kifejteni, úgy kerekedik az a szép kék szeme. – A belépési kódom, gond nélkül felülírhatja, még csak be sem kell engednem. – nagyot nyel.
- Komolyan mondja? – hangja megremeg, amitõl elbizonytalanodom.
- Persze, de ha rosszul értelmeztem a vonzalmát, elnézést kérek. – fordulok vissza újra a munkámhoz.
- Nem, teljesen jól vette, csak ritkán hívnak nõk a kabinjukba szexre, mikor ebédelni hívom õket. És nem rég ért véget egy kapcsolata, nem hittem, hogy azonnal szeretne egy másikat. – ismét abbahagyom a munkát és rápillantok.
- Kicsit messzire szaladtunk, én szexrõl beszéltem, nem kapcsolatról. Visszautasíthatja, ha önnek ez kellemetlen, emiatt ne legyen zavarban én nem sértõdöm meg.
- Nem, eszemben sincs… Ott leszek! – komoly ábrázatot varázsol magára és ismét nagyot nyel. Nem tudom mi járhat a fejében, de az sem biztos, hogy ha tudnám érteném is. Elmosolyodva biccentek.
- Akkor a kabinomban. – felelem és ismét a munkára kezdek figyelni.
- Ott leszek… - indulna el, majd visszalép és a fülemhez hajol. – Megtenné, hogy abban a bugyiban vár rám, amiben elõször fogadott? – kérdése meglep. Tekintetem felé fordítom.
- Az a bugyi sajnos koszos, de ígérem, egy hasonlót veszek magamra. – válaszomra ismét csak meredten figyeli tekintetem, majd hátra lépve elmosolyodik.
- Szuper… Jó munkát. Addig én ebédelek egyet.
- Jó étvágyat. – mosolygok vissza majd elszakadva tekintetétõl, ismét a munkámra kezdek figyelni.
Ahogy a másfél óra letelik, visszavonulok a kabinomba. Magammal viszek egy új termosztátot és még mielõtt elmegyek zuhanyozni, kicserélem, hogy a hõmérséklet a kellõ hõfokra álljon. A fürdõ után fölveszek egy édes kis bugyit és eldõlök az ágyon pihenni és Bsnditát simogatni.