|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Katharina-chan | 2014. 11. 14. 18:41:30 | #31869 |
 Karakter: Caleb
Megjegyzés: linkának
Letelepedek a barlang bejáratától nem messze, míg ő egyre beljebb merészkedik, miközben köveket rugdos. Pihenni szeretnék, ám ha itt mocorog, erre esélyem sincs.
- Jack! – sóhajtok fel.
- Mit akarsz?
- Ne zajongj!
Duzzogó arccal, nem létező bajsza alatt mormogva vágtat a kijárat felé. Ugye nem akar ez a bolond kimenni a viharba?
- Most meg hová készülsz? – szólok utána.
- Mint ahogyan mondtad. Ha akarok, elmehetek.
A barlang szájából figyeli, ahogy meghasítja az égboltot egy óriási villám. Felkelek ültömből, és mellélépve fogom meg a vállát.
- Ne menj! – kérem halkan. – Túl veszélyes. Nincs az a büszkeség, ami megérné, hogy a semmiért kockáztasd az életed.
Morcosan néz rám, majd ismét a zuhogó esőt kezdi bámulni. Megforgatom a szemeimet, majd jobbját elmarva vonszolom be a biztonságot nyújtó menedékbe. Lenyomom a földre, mit sem törődve hadakozásával.
- Pihenj, amíg elcsitul az idő!
Mint egy harcias hörcsög, úgy fújja fel az arcát, s morcosan szemléli a tomboló szelet.
- Nincs kedved beszélgetni? – kérdem, miután megunom a puffogását hallgatni.
- Miről? – pillant fel érdeklődve.
Mintha csak elfújták volna a korábbi hangulatát. Egészen aranyos ez a komisz, zajos macska.
- Bármiről.
- Mesélj magadról! – vágja rá.
- Jó.
- A nevemet már tudod, ahogy azt is, hogy miért vagyok itt. Ezen kívül nem sok mindent lehet még elmondani rólam.
- Pfft! – fúj morcosan, közben a szemét forgatja. – Beszélj a családodról, a korodról, a dögeidről!
Leereszkedem mellé a földre.
- A családomra már alig emlékszem, ám azt tudom, hogy nagyon szerettek – mondom mosolyogva a tűzbe meredve. – Ők már mind halottak. Az állataim az utazások során találtam, sérülten. Miután meggyógyultak mellém szegődtek. Ami pedig a korom illeti, hetvenkettő vagyok.
- Mennyi? – kerekednek ki a szemei. – Basszus! Te sokkal, de sokkal, de sokkal idősebb vagy nálam!
- Azért talán annyival csak nem…
- Én huszonnégy vagyok – dülleszti ki mellkasát.
- Oh! – idősebbnek hittem. Akkor háromszor olyan öreg vagyok, mint ő.
- Hé! Hé! – böködi meg a karom. – Miért nem látszik meg rajtad a korod?
- Mert a mágia fiatalon tart.
Ránk ereszkedik a csend hosszú percekre. Csak Jack fecelgése kelt némi zajt.
- A te életeddel mi a helyzet?
|
| linka | 2014. 08. 20. 18:30:47 | #31087 |
 Karakter: Jack Edison
Megjegyzés: Katharina-channak
- És ezt el is higgyem?
Nem hiszem, hogy át akar verni bármiben is, de túl sokan vágtak már engem át ahhoz, hogy jogom legyen kételkedni mások szavaiban. Ez már ösztönösen jön nekem.
- Nem vagy köteles hinni nekem – fordul el. - Csak érdekelt, de ha nem hát nem. Most pedig megbocsáss, de dolgom van.
Mindjárt gondoltam, hogy majd előbb utóbb megpróbál valahogy lerázni engem. Mindig ez történik. Biztosan van bennem valami taszító, ami ezt a hatást gyakorolja mindenkire, vagy nem tudom. Amíg nem szólalok meg minden jól megy, aztán meg amint kinyitom a számat egyből menekül tőlem mindenki. Már kezdem úgy érezni, hogy velem aztán valami hatalmas nagy gubanc van. Máskülönben lenne barátom, vagy valaki, akivel unalmas napjaimon beszélgethetek.
- Mi a dolgod? Fát ültetni?
- Nem – feleli. Na tessék, ennyivel le is lettem rendezve...már megint. - Az a dolgom, hogy megmentsem ezt a haldokló helyet!
- Haldokló? - nézek körbe, nem mintha bármi szokatlant észrevehetnék. Nem változik, vagy haldoklik itt semmi. - Szerintem itt nincs semmi gond – jegyzem meg.
Sóhajából és világfájdalmas tekintetéből ítélve most jókora baromságot mondhattam neki. Frusztráltan túr tincseibe, nem mintha ezzel olyan sokat segítene hajzuhatagán. Nem nézek körbe újra, ha tehetem inkább nem kockáztatom meg azt, hogy még az eddigieknél is nagyobb hülyének nézzen engem. Vannak elegen akik már így is épp eléggé lenéznek engem. Még egy személyre semmi szükségem.
- Teleszórták szeméttel, a szennyvíz is a talajvízbe kerül. Szépen lassan kipusztul itt minden. Az ember mindent elpusztít maga körül – mondata végére egészen lehalkítja a hangját, mintha csak magának mondaná, úgy, hogy senki más ne hallhassa, vagy érthesse meg a szavait.
- Érdekes egy figura vagy – mondom.
Nem bántásnak szántam ezt, egyszerűen ez a véleményem róla. Ezidáig senkivel sem találkoztam még, akinek az övéhez hasonló gondolatai lettek volna. Tiszteletreméltó a környezetbarát életmódja és az, hogy ennyire szívén viseli a természetet, de kezdem úgy érezni, hogy talán túlságosan is komolyan vesz mindent. Hiába próbál meg itt rendbe szedni mindent, felesleges és nem ér semmit hosszútávon, ha az itt élők ugyanúgy tesznek az egészre. Szavaimra nem is vártam feleletet, de miután rájövök, hogy ha vártam volna, akkor sem érkezne semmi, csak fújtatok egy nagyot. Ő sem bizonyul valami jó beszélgetőtársnak, de a semmitől még mindig jobb. Most viszont úgy látom kezd elege lenni belőlem, nekem meg van rengeteg más és izgalmasabb dolgom annál, mint őt figyelni. Lassan nem ártana behízelegnem magam valakihez. Nem vagyok én hozzászokva az egyedülléthez.
...ooOoo...
Mostanra már tökéletesen egyértelművé vált számomra, hogy bosszantom őt, sőt, egyenesen idegesítem és az agyára megyek. Pedig nem is teszek semmi szokatlant, még zajosnak sem mondanám magam. Vagyok és bámészkodok. Nem tudom mi zavaró van neki ebben. Csak nagy ritkán szólok hozzá, vagy ha nem válaszol, akkor megjegyzek néhány dolgot. De egyikkel sem bántom meg. Arra azért odafigyelek.
- Jack – sóhajtásával magára tereli figyelmem. - Miért jársz vissza minden nap?
- Én sem tudom – vonok vállat. - Valahogy jó téged piszkálni. Érdekesek a reakcióid, és azoknak a hiányai.
Szemeit forgatva emeli arcát az ég felé.
Én is követem tekintetét, de a sötét felhőkön kívül semmi szokatlant nem látok. Fülledt, párás a levegő. Egyértelmű, hogy esni fog. De gondolom ő nem azért nézett fel az égre, mert onnan akarta leolvasni a várható időjárást. A legelső hideg esőcseppnél, csak pislogok néhányat, miközben az alkaromat dörzsölöm, mintha ezzel le szeretném magamról törölni a vizet. Félig meddig ez így is van, merthogy én rühellem a vizet. Legalábbis a hideget. A forró fürdőkkel nincs nekem semmi bajom. Elég pár pillanat ahhoz, hogy a felhők megnyíljanak felettünk, mi pedig alaposan elázzunk. Kis híján ugrok egyet, mikor a mellettem álló, karomat megragadva maga után kezd el húzni. Egyenesen egy barlangba. Ruhám már sikeresen elázott, és ezen cseppet sem segítene az, ha macskává alakulnék, mert nagy valószínűséggel a bundám sem lenne jobb állapotban. Az a böszme nagy állat is bejön utánunk, tőle jobb ha tartom a tisztes távolságot. Lehet, hogy ez az alak egyszer meggyógyította a lábamat, de még egyszer biztosan nem tenné meg. Mikor egy csapzott szárnyas is berepül hozzánk, jelenlétével gazdagítva társaságunkat, egy ideig még próbálok uralkodni magamon, aztán minden önuralmamat félredobva megpróbálom őt becserkészni. Nem mondanám magam éhesnek, egyébként is nagy falat lenne ő nekem, egyszerűen csak el akarom kapni. Puszta szórakozásból. Kitartó egy dög azt meg kell hagyni, én meg egy idő után megunom a hiábavaló hajkurászást, és megtorpanva leülök ott ahol vagyok.
- Meddig kell itt lennünk? - érdeklődök, miután már az ülőgumóimat is sikerült jócskán elülnöm.
Akárhonnan is nézem, ez a barlang nem arra van, hogy bárki is ücsörögjön benne hosszútávon. Kényelmetlen, kemény, hideg és meglehetősen barátságtalan. Az eső meg még mindig nem akar elállni. Jó lenne végre hazamenni, egy száraz, meleg helytől nincs jobb. Az sem érdekel, ha teljesen üres a ház. Nem láttam értelmét annak, hogy megtartsam a bútorokat. Miután meghalt, meg kellett szoknom, hogy egyedül álljak meg valahogy a lábaimon. Jó pár dolgot eladtam a holmijai közül is. Mai napig bánom, hogy ezt kellett tennem, de pénzre volt szükségem. Vagy dédelgetem féltve őrzött kincsként a régi dolgait, amik kedves emlékek idéztek fel bennem és éhen halok, vagy túl adok rajtuk és keresek ezzel is valamennyit. Egyértelmű mit választottam. Az életbenmaradás ösztöne mindig is erős volt bennem.
- Míg el nem áll. Ha akarsz, te elmehetsz.
- Nem mondod – morgom elvonulva egy kevésbé szeles sarokba.
Nem értem most mitől lett ennyire mogorva. Kivételesen semmi sértőt nem mondtam neki. Sőt, még kedves is próbáltam lenni. Talán ez lehet a baja. Megijesztettem volna őt a kedvességgel? De ettől nem fél senki. Akkor meg nem értem. Tehet akármit, számomra minden lépése érthetetlen. Kiismerhetetlen, olyan, ami újra és újra felkelti a kíváncsiságomat. Egy hegyesebb végű kavicsot veszek fel a földről és azzal kezdek el rajzolgatni egy simább felületen. A kő nem hagy nyomot, csak annyit, amennyi a földön lévő porban látszik. Hangosan felsóhajtok a követ pedig jó messzire hajítom, bele a feketeségbe. Nagyot koppan, majd gurul, végül megáll. Ha ő nem akar velem beszélgetni, akkor majd feltalálom magam. Elszórakoztatom magam az ő társasága nélkül is. Legalább felfedezem egy kicsit ezt a barlangot is. Különös, hogy eddig még egyszer sem láttam. Nem mintha olyan sokat járkáltam volna errefelé. Néhány követ félrerúgok az útból, miközben magam előtt tapogatózva indulok el a barlang hátulsó zugai felé.
- Jack! - hangjára megtorpanok, de nem fordulok meg. Várakozó állásponton vagyok. Kíváncsian várom, hogy mit akar mondani.
- Mit akarsz?
- Ne zajongj – csendesen felmordulok.
Én meg már azt hittem, hogy valami értelmeset akar nekem mondani. Nem is zajongtam. Ennél halkabban már akarva sem tudnék lenni. Halkan morgolódva fordulok vissza, és karjaimat keresztbe fonva mellkasom előtt eltrappolok mellette. Odakint az eső még mindig özönvízszerűen ömlik. Sikerült elcsípnünk egy jókora vihart. Vagy inkább a vihar csípett el minket.
- Most meg hová készülsz?
- Mint ahogyan mondtad. Ha akarok, elmehetek – vágom rá, de elhatározásom is csak addig tart, míg meg nem látok egy jókora villámot átszelni az égbolton.
Megtorpanok, de nem fordulok vissza. Most vagy gyávának mutatkozom, vagy szépen kisétálok a szabadba, és megvárom, míg belém csap a villám. Egyik lehetőség sem villanyoz fel. Ujjaimat tördelve toporgok egy helyben. Bármelyik lehetőséget is választom, jó lenne döntenem már végre. Kimegyek és hazafutok, mint valami őrült, vagy maradok és szorgalmasan égek előtte.
|
| Katharina-chan | 2014. 08. 01. 22:24:00 | #30860 |
Karakter: Caleb
Megjegyzés: linkának
- Ha már vettem a fáradtságot, hogy ezt elhozzam ide neked, akkor fogadd is el – nyújtja ismételten felém a csomagot, azonban engem nem érdekel. Vállat von, s lerakja, amit hozott. Lune-t nézegeti, majd felé indul. Elé guggolva kezd el csettintgetni. Nem egy okos ötlet még akkor sem, ha a farkas szelíd.
- Ne bántsd Lune-t! – intem meg.
Odébb megy, majd onnan kezdi el szemlélni öreg barátomat.
- Még, hogy én ne bántsam őt – morran fel. - Tudtommal nem én törtem el az ő lábát.
- Nem akart bántani – valószínűleg csak ismerkedni szeretett volna, vagy játszani, csak néha elfelejti, hogy mennyire erős.
- Valahogy mégis összejött neki – valamivel zörög, de mivel nem felé nézek, így nem tudom, mit is csinál. - Egyébként a nevem Jack Edison – jelenti be pillanatnyi csend után.
Nem kérdeztem a nevét, és nem is érdekel, hiszen biztos nem érdeklődik irántam. A legtöbben csak figyelmen kívül hagynak nem értem, miért nem teszi ezt ő is.
Elém áll, és vállon kocogtat. Tekintetem megakad a nyakában lógó bilétán. Ezt láttam rajta tegnap is.
- Sokat jelent neked, igaz? – kérdem. Nem tudom, hogy illik-e, elvégre nem vagyok sokat emberek között.
Felé nyúlok, hogy megnézhessem, hisz tegnap nem engedte, azonban most is hátralép.
- Attól függetlenül, hogy most nincsenek éles karmaim, az ökleimmel is jól érezhető fájdalmat tudok okozni.
- Nem akarom elvenni tőled.
Elvégre nem vagyok én tolvaj. Engem eltart a természet is.
- Csak meg akarja nézni mi? – kérdi gúnyosan.
- Szeretném – bólintok rá.
Szemei enyhén elkerekednek, mintha nem lenne hozzászokva az őszinte válaszokhoz.
- És ezt el is higgyem? – morran fel ellenségesen.
- Nem vagy köteles hinni nekem – fordulok el tőle. – Csak érdekelt, de ha nem hát nem. Most pedig megbocsáss, de dolgom van.
- Mi a dolgod? Fát ültetni?
- Nem – felelem immár jegesen. Nem tudom megérteni, hogy egyesek számára miért semmibe vehető a természet. – Az a dolgom, hogy megmentsem ezt a haldokló helyet!
- Haldokló? – körbenéz, ám lerí róla, hogy nem látja a pusztulást. – Szerintem itt nincs semmi gond.
Sóhajtva túrok bele a hajamba. Pont ezért kerülöm az embereket is.
- Teleszórták szeméttel, a szennyvíz is a talajvízbe kerül. Szépen lassan kipusztul itt minden. Az ember mindent elpusztít maga körül - suttogom a végét szomorúan. Szégyenlem, hogy valaha ember voltam.
- Érdekes egy figura vagy - jelenti ki.
Nem felelek, hisz nem igazán érdekel, nekem dolgom van.
Morcosan fúj egyet, majd magamra hagy.
Relatíve csendesen telnek a napjaim, de ez az idegesítő kölyök minden nap megjelenik. Lassan egy hete vagyok itt, és kezd megőrjíteni.
- Jack – sóhajtok fel, mire rám emeli csodás zöld tekintetét. – Miért jársz vissza minden nap?
- Én sem tudom - von vállat. – Valahogy jó téged piszkálni. Érdekesek a reakcióid, és azoknak a hiányai.
Megforgatom a szemem, s az égre pillantok. Beborult, nem sokára esni kezd. Alig gondolom végig, már sűrűn kezd hullani az égi áldás.
Megragadom a borzongó fiú karját, és egy közeli barlangba vonszolom. Lune is utánunk jön. Ő és Jack nem igazán tűrik meg egymást, de most a szükség törvényt bont. Szétázottan zuhan be Mira is, akit ez a macskafajzat rendre le akar vadászni. Minden hibája ellenére egészen elviselhető társaság.
- Meddig kell itt lennünk? – kérdi, mikor már egy órája zuhog.
- Míg el nem áll. Ha akarsz, te elmehetsz.
- Nem mondod – fúj dühösen, majd a sarokba kucorodik duzzogni.
|
| linka | 2014. 07. 04. 13:24:50 | #30528 |
Karakter: Jack Edison
Megjegyzés: Katharina-channak
Teszek még egy lépés a bosszantó aljnövényzetben, majd megrázom a mancsom.
Nem is értem, miért vagyok még mindig ebben az alakomban. Az elmúlt időszakban ritka volt, hogy emberként mentem bárhová is. Így minden jóval egyszerűbb. Az is, ha éjjelente közlekedem. Jobban látok, gyorsabb vagyok. Pillanatok alatt el tudok iszkolni, ha a szükség úgy hozza.
De most?
Érthetetlen, miért nem járok emberként. Annyira megszoktam már ezt a közlekedési módot, hogy kedvem sincs átváltani. Akkor ismeretlenek szólnának hozzám, és nekem válaszolnom kellene nekik. Mert ezt kívánja az udvariasság.
Miért legyek idegenekkel bunkó, ha ők kedvesen közelednek felém?
Miért ne legyek bunkó az idegenekkel? Hiszen titkon mindenki megérdemelné ezt a bánásmódot. Ha nem is tőlem, de mástól biztosan.
Amikor otthonról elindultam, hogy tegyek egy kis erdei túrát, abszolút nem kalkuláltam bele azt is, hogy valami izének a fogai közé kerülök. Egyáltalán minek vesz ez mindenféle vackot a szájába? Kiindulva a lábamba áradó fájdalomból, úgy gondolom, jó erős fogai lehetnek ennek az állatnak is. Vajon ha úgy teszek, mintha halott lennék, akkor elenged? Vagy ez itt nem válik be?
Nem mintha élvezetemet lelném abba, ha oposszumosdit kellene játszanom, de még mindig jobb halottat alakítani, mint valóban annak lenni.
Mikor megáll az élőlény, valaki kiemel az állkapcsai közül, én meg kíváncsian pislogok fel rá.
Miféle szerzet ez?
Nem láttam még hozzá hasonlót. Pedig jó pár emberrel összefutottam már eddigi életem során. Sötét szemekkel méreget, és vizsgálgat engem. Nyilván ő sem tudja hová tenni ezt az egészet. Hát még ha tudná, hogy nem egészen vagyok én macska.
Mikor a lánchoz érne, figyelmeztetően kapok oda neki egyet a mancsommal. Persze nem célom fájdalmat okozni neki, egyszerűen ismertetem vele a határvonalakat, melyeket nem jó túllépni. Magas férfinek tűnik, na persze jelenleg még egy négyéves kisfiú is magasabb lenne tőlem. Emiatt is nem próbálom meg belőni az ő méretét.
Sóhajtva tesz le a földre, de mikor meglátom a a farkast is, ösztönösen fújok rá. Fáj a lábam, és ezt neki köszönhetem. Ő tett vele valamit.
- Ne félj, mi nem bántunk – mosolyog le rám a férfi. Ha valóban úgy lenne, mint ahogyan mondja, akkor most nem fájna a lábam se. Még, hogy nem bántanak. Kezét nyújtja felém. Közeledését újabb marással jutalmazom. - Ez így nem lesz jó – motyogja. Táskájában kezd el turkálni, majd valami igazán ínycsiklandónak kinéző húskészítményt vesz elő, amit elém is tesz. Körbeszaglászom, és miután megbizonyosodtam afelől, hogy nem mérgezett beleharapok. Talán túl óvatos vagyok, de nem tehetek róla. Ez nálam már ösztönös. Annyiszor próbáltak már meg eltenni láb alól, hogy tíz ujjamon nem tudnám megszámolni. Tudom, hogy ő már javában bütyköl valamit a sérült lábammal, de jelenleg a hús jobban leköti a figyelmem, mint ő.
miután alaposan megcsócsáltam, meglepetten pillantok az alakra.
Bármit is tett az imént, sikerült megoldania, hogy ne fájjon többet a lábam. Lábamat megmozgatva meredek utánuk. Ez határozottan érdekes volt. De kaptam tőle ételt, és a lábamat is meggyógyította, szóval köszönettel tartozom neki.
Egész napi töprengés sem elég ahhoz, hogy rájöjjek mit adjak neki cserében azért, amit velem tett tegnap. Így arra a döntésre jutok, hogy vissza kapja azt, amit ő adott nekem. Na persze nem a félig megrágott sonkára értem most ezt. Kap helyette egy egészet, ami ugyanolyan jó, mint amit ő adott.
Nem kell sokáig keresnem őt, hogy megtaláljam. Meg sem lep, hogy itt maradt. Biztosan van még valami dolga.
Ezúttal emberként közelítem őt meg. Így talán jobban megismerhetem, és rájöhetek arra, hogy mi oka volt segíteni nekem.
- Ezt neked hoztam – nyújtom felé a szatyrot, amiben egy tányér van, rajta az étellel. - A tegnapiért.
- Köszönöm, de nem szükséges. Nekem az a dolgom, hogy a természetet védjem, s ebbe az állatok is beletartoznak.
- Na, de...- kezdenék bele a magyarázásba, de a szavamba vág. Ilyesmit évek óta nem tapasztaltam már. Egy személy volt egész életemben, aki ugyanezt tette. De neki sem tűrtem el, pedig őt aztán igazán szerettem. Legalábbis azt hiszem.
- Kérlek hagyj magamra! Most az erdőre kell koncentrálnom – homlokomat ráncolva meredek rá. Itt fáradozok azzal, hogy köszönetet mondjak neki a tegnapiért, erre ő ilyen egyszerűen megpróbál lerázni engem? Hát köszönöm. Örülök neki, hogy egy állat vagyok.
- Ha már vettem a fáradtságot, hogy ezt elhozzam ide neked, akkor fogadd is el – nyújtom megint felé, de úgy ahogyan előzőleg, most is elutasít. Vállat vonva leteszem a földre, és inkább megyek piszkálni azt a nagy szőrös izét, ami legutóbb a szájába vett. Tisztes távolságban megállok előtte, és eleinte csak távolról szemezgetek vele. Nem úgy tűnik, mintha annyira izgatnám a fantáziáját. Na igen. Amikor kis szőrpamacs voltam én is, akkor jó móka volt megcsócsálni engem.
Pf...farkasok.
Közelebb merészkedek hozzá, de amikor megmozdul ledermedek. Az oké, hogy most emberként indultam meg felé, de ettől még a fogai nem lesznek kevésbé élesek. Kíváncsian néz a szemeimbe, amit én egy hangos horkantással reagálok le. Ne játssza nekem itt az ártatlant, mindketten tudjuk, hogy milyen szívtelen, ragadozó egy dög.
Ha ez a mogorva alak nem szedett volna ki a szájából, akkor ki tudja mi lenne most velem. Leguggolok elé, és kezemmel csettintgetek neki, hogy felkeltsem a figyelmét, nem mintha eleve nem engem figyelne.
- Ne bántsd Lunet – szól rám a pasas. Halkan morgolódva állok talpra, és jó távol állok meg a farkastól. Én ne bántsam őt? Mégis ki akart megcsócsálni kit? Emlékezeteim szerint itt én vagyok az áldozat, de láthatóan ez rajtam kívül senkit nem érdekel. Egyébként meg mitől félti? Semmivel sem tudnék ártani neki. Maximum elérem, hogy még emberként is a fogai közé kerüljek. Azt meg inkább már kihagynám, ha lehet. Elég volt egyszeri mókának. Még egy körre nem fizetek be, még akkor sem, ha azzal fenyegetnek, hogy agyonvernek.
- Még, hogy én ne bántsam őt – fújtatom. - Tudtommal nem én törtem el az ő lábát.
- Nem akart bántani – és még védi is. Na mondjuk érthető okokból, elvégre hozzá tartozik. Legalábbis nekem nagyon úgy néz ki.
- Valahogy mégis összejött neki – rúgok bele az egyik földön heverő kavicsba. Ahogy látom van még itt ezekből bőven. - Egyébként a nevem Jack Edison – szólalok meg valamivel később. Mélyebb lélegzetet veszek, mikor észreveszem, hogy tökéletesen figyelmen kívül hagyta az iménti udvarias bemutatkozásomat. Elé állva megkocogtatom a vállát, majd amikor végre valahára veszi a fáradtságot, hogy rám figyeljen, már nyitnám a számat, de túlzottan is ledöbbent az, hogy már megint a nyakláncommal kezd el szemezni.
- Sokat jelent neked, igaz? - ezúttal én hagyom figyelmen kívül a kérdését. Még, ha igaz is lenne, amit mond, neki akkor sincs hozzá semmi köze. Résnyire szűkített szemekkel figyelem a kezét, amivel készül megérinteni a medált. Nyilván abból a célból, hogy leolvashassa róla a feltüntetett információkat. Távolabb lépve fonom keresztbe karjaimat a mellkasom előtt.
- Attól függetlenül, hogy most nincsenek éles karmaim, az ökleimmel is jól érezhető fájdalmat tudok okozni.
- Nem akarom elvenni tőled – mondja nyugodtan. Mintha olyan sok esélye lenne arra, hogy megszerezze.
- Csak meg akarja nézni mi?
- Szeretném – feleli bólintva. Eddig összeszűkült szemeim elkerekednek, de döbbenetemnek több jelét nem mutatom. Ahhoz már hozzá vagyok szokva, hogy hajléktalanok, vagy őrültek megpróbálják ellopni tőlem a láncot, mert azt hiszik valami hatalmas pénzösszeget kapnának érte, de ahhoz, hogy valaki kedvesen meg szeretné nézni, még nem. Ilyesmit eddigi életemben még egyszer sem tapasztaltam. Egyébként is, mi ez az erdők iránti rajongása? Nekem nem tűnik turistának, de nem is idevalósi. Az itteni embereket már mind ismerem. Egytől egyig. Némelyikükkel még jóban is vagyok.
|
| Katharina-chan | 2014. 06. 24. 21:34:36 | #30373 |
Karakter: Caleb
Megjegyzés: linkanak
Ismét egyedül járom az utaakat, habár most messzire keveredtem otthonról. Lune és Mira sincs messze, hiszen mindig együtt vagyunk. Az erdő tényleg haldoklik. Az emberek eztnem veszik észre, de én igen. A levelek fakóbbak, s a fák kérgei is kezdenek levállni a törzsekről. Szomorú látvány.
Sóhajtva ülök le egy nagyobb fa tövébe. Nem kevés idő lesz mindent helyrehozni. Ültömben szétterül mellettem a kabátom, ami azt jelzi, melyik erdőből jöttem. Nem, minthaszámítana, hiszen a mai világban senki nem ismeri már föl, csak egy furcsa öltözékű fickónak hisznek.
A délután lassan estébe fordul. Ma már nem megyek tovább, még eléggé messze van a város, nekem pedig nincs kedvem az emberekkel bajlódni. Inkább elkezdek dolgozni. Az erdő széléhez megyek, s kezeimet a földre tapasztom. A föld nem hazudik, elmeséli, hogy az emebrek által eldobált szemét, és a koszos víz pusztítja őt.
Hirtelen zörgés vonja magára a figyelmem, s Lune jelenik meg szájában egy barna, borzas szőrgolyóval. Talán fogott egy nyulat. Ahogy kiemelem az erős álkapcsok közül felpillant rám. Gyönyörű zöld szemei vannak ennek a macskának. A nyakában lévő lánchoz érek, hogy elolvassam, kié is lehet, de megkarmol. Sóhajtva leteszem, mire azonnal fújni kezd Lune-re. Nagyon húzza a hátsó lábát.
- Ne félj, mi nem bántunk - mosolygom rá. Felé nyújtom, kezem, mire ismét megkap. - Ez így nem lesz jó - motyogom.
Tarisznyámból egy kevés sonkát veszek elő, s eléteszem az egész darabot. Körbeszimatolja, majd belemélyeszti fogacskáit. Míg a hússal küzd, én a bal lábára teszem kezemet, s begyógyítom a repedt csontját.
Elkerekedett szemekkel pillant felém, majd megmozgatja a lábát.
Otthagyom az út szélén a sonkával együtt, majd csak hazatalál.
Már egyegész napja itt vagyok, és rá kellett jönnöm, hogy nem kis fába vágtam a fejszémet ezzel az erdővel.
Váratlanul egy fiatal férfi lép elém. Nálam valamivel alacsonyabb, a haja kócosan hullik a szemébe. A szemei olyanok, mint a tegnapi macskának!
- Ezt neked hoztam - nyújt felém egy szatyrot. - A tegnapiért.
- Köszönöm, de nem szükséges. Nekem az a dolgom, hogy a természetet védjem, s ebbe az állatok is beletartoznak.
- Na, de... - kezdené kellemes baritonján, azonban elébe vágok.
- Kérlek hagyj magamra! Most az erdőre kell koncentrálnom.
|
|
