 Karakter: Ciarán
Megjegyzés: Hóhéromnak
A nap szokásosan telik, pedig minden porcikám bizsereg egy kis izgalom után. Az utóbbi időben nem volt veszekedés, vagy verekedés, semmi kiskorút nem vittek el innen, senki sem drámázott, pedig ez egy szórakozóhely, vagy mi a szösz! Minden héten kéne történnie valaminek! De itt már több mint két hete se híre, se hamva egy kis izgalomnak. Persze nem mintha ez nem lenne jó, sőt, örülnöm kéne neki, hogy nem árt semmi sem a hely nevének, de akkor is… unatkozok. Ráadásul folyton éjszakás voltam, a főnök elment szabira, ezért minden szervezés az én nyakamba szakadt, és még az utolsó telihold is nagyon-nagyon régen volt. Csak a munka és kötelesség. Két olyan dolog, amivel a víz alatt nem lenne gondom. Csak az éppenséggel százszor ilyen unalmas lenne. Kéne menni úszni is… és fel kéne csípni valami helyes cukorfalatot. Jaj, annyi mindent kéne csinálni! Mázli, hogy a főnök visszajött Ottawából, és így nyakamba vehetem az éjszakát.
-Hé, Brian! Nincs kedved egy kis száguldozáshoz, mint a múltkor? – kacsintok az öltözőben az újonc pincérünkre, aki körülbelül három hónapja boldogítja a napjaim. Angyali arcára zavart mosoly csúszik, kipirul, kék szemeit lesüti, és ahogyan a fejét is elfordítja, előrehullik hullámos, aranyszőke angyal haja. Olyan aranyos, lassan már túlontúl is az. Ráadásul nem bírja a görbeestéket, de mindennek ellenére egész jót szórakoztam vele a múltkor. Remélem most könnyebben fel fog oldódni… olyan kis… gátlásos és félénk. Még a csókig sem hagyott elmenni, még csak meg sem ölelhettem! De kezelésbe veszem, és hagyni fogja. Mást úgysem tehet. – Na mi van? – húzódok hozzá közelebb, mire még pirosabb lesz. Mázli, hogy már üres az öltöző, különben már a föld alá süllyedt volna. – Csak nem beijedtél? Ígérem nem fogom kiakasztani a sebességmérőt. – lágyul el a hangom. Félénken felpislant mosolygós arcomra és egy aprót bólint egy alig hallható rendben mellett. Így kell becsalogatni a vadat a csapdába. Beletúrok selymes hajába, és már megyek is ki a mocimhoz.
Lehet meg kéne már állapodnom, elvégre már huszonnyolc vagyok… de akkor az azt is jelentené, hogy lemondok mindenről, ami nélkül meghalok. Mégpedig arról, hogy akkor száguldozok, amikor csak akarok, akkor megyek és érkezek, amikor kedvem tartja, még a flörtölgetés is tiltva lesz, nem mehetek sehova egyedül, vagy ha megyek is, akkor is percre pontosan mindenről be kell számolnom… Más szóval önként mondanék le a szabadságról, ha tartósabb párkapcsolatba lépnék, és pont ugyanaz történne, mint a múltkor. Semmi kedvem hozzá. Egyszer már megtanultam a leckét, hogy mit jelent a megállapodás az embereknél, és hülye leszek még egyszer magam alatt vágni a fát. Nem ment el az eszem!
De mégis… hiányzik az, hogy ugyanaz az illat ébresszen minden reggel… ugyanaz a hang és ugyanaz a szempár. Azért volt jó oldala is annak a két és fél éves pokolnak.
Szemeim elgondolkodva legeltetem a kilépő Brianen. Arany haja szinte ragyog a napfényben, látom, hogy mennyire izgatott. Kedves srác, megértő, empatikus, biztonságkedvelő, alkalmazkodó, halk, egyszóval minden, ami én nem vagyok. Még a zenei ízlésünk sem egyezik. Nem is értem, hogy mit akarok tőle.
-Aztán erősen kapaszkodj! – húzom fel a bukósisakot, miután az ő kezébe is nyomtam egyet, majd átvetem a lábam az én szépségemen, és már dorombol is az én drága kis motorom.
- Azt mondtad, hogy nem fogunk száguldozni. – bizonytalanodik el, de azért mögém ül, már a sisakkal a fején.
- Én csak annyit ígértem, hogy annyira nem. De ne aggódj, amint túl erősen szorítasz, lassulok. – még megvárom, ameddig átkarol, aztán indulok. Olyan aranyos. Remegnek a kezei, pedig nem is megyek maxszal, mint a múltkor. Merre is menjünk? Hm… mehetnénk valami kedves, nyálas kis helyre, de ott halálra unnám magam… viszont, ha olyan helyre mennénk, ahova járni szoktam, akkor a kicsike azonnal sarkon fordulva menekülne. Valami köztes megoldás kéne… Mindig csak a kompromisszumok…
Olyan fél óra múlva leparkolok egy általam már jól ismert, mégis eldugott, visszafogott hely előtt. Poison bár. Fekete az egész, dübörög a zene, motorok milliói sorakoznak a bejárat előtt, mégsem olyan durva, mint a többi hely (minden látszat ellenére). Lehet azért van ez, mert egy metal lady tulaj, passzolok, de ez tökéletes lesz. Ha mázlim van, akkor valami híresebb banda is fellép ma, elvégre szombat van és szombat a hazai zenekarok napja. A múltkor sikerült kifognom a Sixth Revolvert. Mit meg nem adnék azért, hogy a kedvenceim lépjenek itt fel! Lorenék minden kiadott albuma megvan, tele vagyok wallscrollokkal, beszereztem egy bögrét minden tag aláírásával, de nekem ez még mind nem elég. Addig nem, ameddig nem találkozhatok velük, ameddig személyesen nem tudok tőlük autogramot kérni, ameddig nem lehetek az első sorban. De ők túl híresek és menők egy ilyen kis, város szélén bujdosó helyhez. Miért turnéznak mindig olyan messze tőlem?
Briant magam mögött húzva lépek be elsőként az ajtón. Ilyenkor mindig olyan illedelmesnek érzem magam. Nem akarom, hogy az én hibámból landoljon bármi is a csinos arcocskájába. Azonnal leültetem a bárpulthoz és mindkettőnknek rendelek valami erőset. Ma vagy megtöröm a jeget, vagy lemondok róla. Emellett a leitatás tűnik a leggyorsabb és legbiztosabb módszernek, szóval…
-A vendégem vagy. – jelentem ki mielőtt tiltakozhatna. Ezek után úgysem mer majd ellentmondani. Ó, és milyen igazam van. Kussol és mered maga elé.
- Brian… - suttogok a fülébe, és kezem a combján pihentetem. Érzem, ahogy megfeszül alattam. – Mi lenne, ha ivászaton kívül ma mást is csinálnánk? Hm? – dörmögöm. Pipacsvörös arccal kezd el mocorogni, kétségbeesetten próbál nem rám nézni és keres valami egérutat. Pedig nem harapok… olyan nagyon.
- N-nézd! Ő ott nem a kedvenc bandád frontembere? – kezd el hadonászni. Nem vagyok hülye. Egy igazi rajongóhoz méltóan pontosan tudom, hogy most éppenséggel Miamiban lépnek fel, és az, hogy véletlenül törölték a koncertet lehetetlennek hangzik. Az meg egyszerűen elképzelhetetlen, hogy Loren pont itt legyen az isten háta mögött. Ekkora mázlim sosem lesz.
- Jó próbálkozás, de túl átlátszó. – fordítom vissza állánál fogva a kis fejecskéjét anélkül, hogy a mutatott irányba néztem volna, és azonnal letámadom. Ajkaim ajkainak tapasztom és bárhogyan kérlelhetem a nyelvemmel, egyszerűen nem hagyja magát. Sőt, kezecskéivel még ellökni is próbál. Istenkém…
Elengedem, ő félrehúzódik, rémülten piheg totál vörösen. Azt hiszem meg kellett volna várnom, ameddig leissza magát. Illetve leitatom.
- Bocs, én-én azt hiszem, most… nekem mára elég volt. – pattan fel. Nem néz rám…
- Visszaviszlek. –ajánlom, de csak a fejét rázza. Alaposan megijeszthettem… - Akkor hívok taxit és kifizetem. – nyúlok a keze után, de úgy kapja el, mintha pestises lennék.
- Kösz, de nem kell. Szia. – és már el is tűnt.
A pultos végre elém teszi az italokat, de most már olyan édes mindegy. Házinyúlra sem lövök többet. No de ne búsuljunk, úgysem lett volna belőle semmi komoly, és van még hal a vízben. A pultnak támaszkodva szürcsölgetem az italom és ráérősen járatom végig a tekintetem a felhozatalon, ami… mit ne mondjak, elég gyengus.
Mi a…?!
Ezt nem hiszem el… Nem. Nem. Ez nem lehet igaz. Ilyen nincs a világon. Ő biztos, hogy nem Loren. De ha nem ő, akkor egy rohadt jó hasonmás. Istenem, csak nem klónozták? Bárki is tette meg áldom a nevét! Még a szemei is ugyanolyan vibráló kékek. Istenem, úgy vonz, mint éjjeli lámpa a molylepkéket.
Egy rövidebb szemezés után elunom a csodálást. Határozottan felpattanok és mindkét pohárral a kezemben plusz egy igazi charme-os mosollyal megközelítem az asztalát.
-Úgy látom unatkozol. – ülök le elé és átnyújtom a az egyik poharat.
- Az előbbi műsor elég érdekes volt. – jegyzi meg teljesen érzelemmentes arccal, miközben belekortyol a tömény alkoholba, de meg sem rezzen. Eddig tetszik.
- Még közönségünk is volt, micsoda megtiszteltetés. – mosolygok töretlenül. – De te mégis mit keresel errefelé tök egyedül?
- Szórakozok. És te mégis miért nem rohansz a szöszi után? – vonja fel a szemöldökét. Hihetetlenül hasonlít Lorenre… Még a hangja is. Esküszöm, ha nem tudnám, hogy hol vagyok, elhinném, hogy tényleg ő az. Még a haja is! Lefogadom, hogy minden egyes hajszála ugyanúgy áll a fején, mint Lorennek.
- Mert találtam valami sokkal érdekesebbet. – csusszanok hozzá közelebb, hogy még közelebbről nézhessek bele a csodálatos szempárba, és úgy néz ki, hogy a válaszom tetszik neki.
- Ó, igazán? Nekem is eszembe jutott valami szórakoztató, persze csak ha nem vagy hozzá túl nyuszi. – húzódik fél mosolyra az ő ajka is.
- Mire gondolsz?
- Ha jól láttam motorral jöttél. – bólintok. – Méghozzá elég csinos darabbal.
- Igen?
- Versenyezzünk. Nincs sebességkorlát. Ha te nyersz, annyi piát fizetsz nekem amennyit akarsz.
- Csak ennyi lenne a nyereményem?
- A többin még gondolkodok.
- És ha véletlenül veszítek, ami nem fordulhat elő – teszem hozzá magabiztosan – akkor mi lesz a te nyereményed?
- Majd meglátod. – kacsint rám, és előre nyújtja a jobb kezét, amit habozás nélkül megragadok és így, a fogadás megkötetett. Azonnal a kijárat felé igyekszünk, mindkettőnk arcán győztes mosollyal iszunk előre a medve bőrére. Kedves, még nem tudom, hogy hívnak, de kösd fel a gatyád. Az a csigatempó amiben jöttem az csak Brian miatt volt. Nehogy azt hidd, hogy nem merek többet.
Szerkesztve Yoshiko által @ 2013. 05. 01. 13:32:52
|
