|
|
Szerepjáték
(Kuroko no Basuke)
| Rauko | 2012. 08. 09. 00:12:56 | #22772 |
Karakter: Aomine Daiki
Megjegyzés: ~Csemmernek
- Aomine-san, ne csináld - nyüsszögi, de kicsit sem meggyőző.
- Ez nem rendes válasz – suttogom a nyakába, de egyelőre nem érintem meg.
- De… de bármikor visszajöhetnek a többiek. – Na, erre már inkább. Édes kis szüzike reakció. Nem baj, ha könyökig vagyok a gatyájában, csak meg ne lássa más.
- Oh, szóval csak ennyi? Ha nem mondasz mást, azt igennek fogom venni… - mondom halkan.
- Kérlek… Aomine-san. Neh… - súgja, mikor a hasfaláról felfelé kezdem simogatni. Úgy remeg, hogy alig tudnám tartani - ha nem rólam lenne szó.
- Ne hagyjam abba, vagy nem akarod?
Lefelé indulok a kezemmel, és mielőtt tiltakozhatna, rámarkolok az alsójában éledező kis sátorkára.
- Hoppá, úgy látom nem hagylak hidegen. Legalább a tested beszél helyetted.
Ahogy dolgozom rajta, ide látom, hogy mennyire küzd. Egyrészt élvezi, ha nem így lenne nem lenne már most nedves az alsója, másrészt viszont nem tudja, hogy ez mennyire lehet helyes. Legalábbis Tetsunak régen ez volt a baja.
- Elöl hátul szűz vagy ugye? – kérdezem, de nem felel, csak nyüsszen egyet. – Ez jól hangzik.
- Neh – kiált fel, mikor le akarom venni róla az alsót, de kintről lépéseke hallok, így befogom a száját. Percekkel, pillanatokkal később meg is jelenik két senpai, a szemüveges, Imayoshi-san, és szöszi, Wakamatsu. Utóbbi persze, amint belép és meglátja a térdeire hajtott fejű Ryout, azonnal nekem szalad.
- Aomine! Mit csináltál vele? - kérdezi.
- Semmit… ugye Ryou? - nézek le az említettre.
- Sajnálom, sajnálom, tényleg semmit! – mondja remegő hangon. Közben persze hozzám ér, ami kezd irritálni, de mielőtt beleverhetném a fejét a szekrényajtóba, elenged és lehajol Ryouhoz, ami viszont kifejezetten nem tetszik.
Mit hajolgat az ÉN passzívomhoz?
- Jól vagy? - kérdezi tőle mézes-mázos hangon.
- Bocsánat, persze – mondja Ryou és már rohan is kifelé. – Elnézést!
Csak nézem, ahogy kimegy és nem tudom, mit kellene csináljak. Azonban gondolataimba megint belemászik Wakamatsu, és ahogy felállnék, hogy Ryou után menjek, nekitol a szekrénynek és a képembe hajol. Egy negyed pillanatra szeppenek csak meg a meglepettségtől. Sokkal erősebb vagyok - testileg is, mint ő. Ehhez képest itt idétlenkedik, amikor a bárányom már lassan elmenekül.
- Mit csináltál vele? - kérdezi ismét. Ch…
- Hozzám értél - állapítom meg. Most ő szeppen meg.
- És akkor mi lesz?! - üvölti. - A képed is beverem,. ha még egyszer…
- Ezt én nem hallgatom - sóhajtok fel, és egy elegáns, ám annál fájdalmasabb lendítéssel rúgom meg nemesebbik felét. Erre persze megint felordít, és összecsuklik, a többiek meg körülállják, mint valami kislányt.
- Majd én figyelek Ryou-ra. Te foglalkozz magaddal, borzalmasan kosarazol - nézek le rá. Ahogy felpillant, szinte látszik a dühös kisugárzás, de nem érdekel. Ott hagyom a cuccaimat, úgyis lelépnek, az öltözőt meg nem zárják, szóval nem izgatom magam.
Tudom, hogy a kis idióta hova ment. Hiszen szűz. Azt se tudja, mi van akkor, ha feláll neki, szóval biztos, hogy a mosdóban van.
Ahogy belépek, ki is derül, hogy nem tévedtem. A földön ül, és szipog.
Aztán felpillant rám, és egy pillanatra eszembe jut Tetsu.
Vele is ugyanezt tettem. És mi lett a vége…. talán próbáljak meg kedvesebb lenni?
…
Nem.
Az nem menne. De biztosan értékelné, ha segítek neki megkönnyebbülni, ahogy ül, ugyanis látszik, hogy feláll a farka.
- Ryou… - szólítom meg, mire elkapja a tekintetét és tovább mocorog. - Magától nem múlik el - mondom, és mellé ülök.
- De akkor…. saj… mármint… - Ahh, megint itt tartunk, félelmetes. - Wakamatsu-senpai?
- El van foglalva - jegyzem meg, nem is feszegetve a témát és neki sem hagyva.
Egy ujjal simítok csak végig a lábán, mire összerezzen, felnyüsszen és ugrana tovább, de nem hagyom neki, elkapom a karját és az ölembe rántom. - Lazíts - súgom, és ismét befurakszom az alsójába, közben a nyakát kezdem csókolgatni.
- Aomine-san… - suttogja akadozó hangon. - Ez nem he… helyes…
- Kit érdekel, hogy mi a helyes és mi nem, amíg élvezed? - kérdezek vissza, felpillantva rá. A tekintetéből látszik, hogy már rég elvesztette az ellenállását, már csak az agya az, ami működőképes. - És élvezed, nem igaz?
Nem szól, csak beharapja az alsó ajkát, aztán a vállamra hajtja a fejét. Ismerem már a hozzá hasonlókat, valószínűleg az ujját szopogatja és harapja, egyrészt ösztönből, másrészt meg mert vissza akarja fogni a hangját. De ez engem most kicsit sem érdekel.
Nem telik el több három percnél, mikor hangosan kezd nyöszörögni. És mivel nem kellene, hogy ránk nyissanak ebben a helyzetben, inkább előre rántom a hajába markolva. Megremeg, miközben elélvez, de hangosan nyögni már csak a számba tud.
Ahogy elválik tőlem, megszólalni sem tud, nem is akar, de rám sem néz, így le sem lököm, de azért van itt valami, amit jobb most tisztázni.
- Nem vagyok olyan hülye, hogy most kérjek cserébe akármit is - suttogom a fülébe és kicsit megrágcsálom. - De legalább élvezted?
|
| timcsiikee | 2012. 08. 08. 23:44:01 | #22771 |
 Karakter: Sakurai Ryou
Megjegyzés: ~ Mammernak
Sakurai:
Egymással szemben ülve kezdjük el fogyasztani amit hoztam, és örömmel tölt el, amikor Aomine-san kijelenti, hogy még mindig nagyon finomnak találja. Jó hallani.
A szünet közben megjelenik Wakamatsu-senpai és közvetlenül Aomine-san felett áll meg. Úgy nézi ahogy eszünk, hogy legszívesebben élve eltemetném magam. Elnézést, hogy élek.
- Aomine – morogja ingerülten. Tudom, hogy miért dühös… vagyis sejtem, de azért senpai lehetne kedvesebb is.
- Mi van? – Aomine-san is lehetne kedvesebb - Nem látod, hogy zavarsz? – de ahogy látom ez csak egyre rosszabb lesz. El kéne osonnom a tűzvonalból.
- Hogy beszélsz te velem…! – mordul fel dühösen Wakamatsu-senpai, majd elkezdi mondani, hogy ma gyakorló meccs lesz, jöjjön el különben baj lesz, de Aomine-san csak eszik és mintha nem is figyelne.
- Hallod amit mondok? – hajol közelebb. Miért nézem meredten a jelenetet? Talán mert mindenki más is? Igen kicsit nekem is megdöbbentő, hogy valaki így beszél főleg hogy Aomine-sanról van szó, bár kicsit van rá oka.
- Nem, de már figyelek – tényleg nem figyelt…
- Holnap gyakorlómeccs. Ha nem jössz, kiteszünk a csapatból. – oh, senpai ezt nem is mondta az előbb.
- Rendben, elmegyek – tényleg? Végre láthatom kosarazni?
- Nem gondoltam, hogy jönni fogsz, Aomine-san – mondom kicsit meglepetten, mert eddig sem jött el. Bár… akkor vajon miért csatlakozott a kosárcsapathoz?
- Ha megmutatom, hogy milyen szinten állok, talán leakadnak rólam és nem kell állandóan azzal foglalkozni, hogy miért nem vagyok edzéseken. Elmegyek, leverek mindenkit és végre leszállnak rólam. – olyan kaján vigyort villant, hogy még a zoknim is belepirul. Miért pont engem néz így?
~*~
Aomine-san igazán lenyűgöző volt, de tényleg! Senkit nem láttam még így játszani. Olyan trükköket tud, amit én még nem is láttam, bár furcsák is egy kicsit, de inkább lenyűgöző. Főleg, hogy könnyű szerrel porig aláztuk a másik csapatot, kimerítve mindenkit.
Amikor vége van, Momoi-san, az új managerünk hív össze mindenkit, majd felsorol pár nevet aki kövessék, de csak engem és Aomine-sant nem szólít fel. Vajon miért?
- Sakurai-kun úgyis csapatjátékos, Dai-chan pedig úgysem – nos ebben van valami. Vagyis részemről, mert csapatjátékos vagyok, de ahogy észrevettem Aomine-sannál észrevehető, hogy inkább egyedül akciózik.
Nos… így legalább hamarabb haza tudok indulni.
Az öltözőben egyedül vagyok, amikor elkezdek átvedleni az iskolai ruhámba. A mezemet összehajtom és a táskába teszem, hogy hazavigyem kimosni, majd a szekrényhez nyúlnék, hogy kivegyem a cuccom, amikor Aomine-san – aki időközben szintén jött gondolom átöltözni – a fémszekrényhez csapja egész testem. Izzadtság és parfümillat egyszerre lengi körül.
- Aomine-san, mit…
- Mond csak Ryou – vág a szavamba búgó hanggal. - kipróbálod akkor a szexet egy pasival? Mert épp rendelkezésedre állnék – nyomatékosítva kétértelmű mondatát, nekem nyomja csípőjét, és megérzem azt, amire ebben a helyzetben nem nagyon vártam.
Csak súlyosbítja a helyzetet, hogy rajtam csak egy alsónadrág van, és ha jól érzem rajta is, plusz a mez, ahogy oldalra fordított fejjel látom.
- Aomine-san – nyekergem kétségbeesetten – ne csináld.
- Ez nem rendes válasz – súgja nyakamba, mire összerezzenek és akaratlanul is felsóhajtok. A térdeim olyanná válnak, mint a kocsonya, és ha nem szorítana a szekrényhez, lehet már összeestem volna. Bár az is igaz, ha nem nyomna a szekrényhez, akkor nem rendetlenkedne a térdem.
- De… de bármikor visszajöhetnek a többiek – egyre reszketegebb a hangom, főleg mikor nyelvét futtatja végig a nyakamon. Úristen… miért érzem ilyen jónak? Mert ha rossz lenne, nem mozgolódna most az ölem.
- Oh, szóval csak ennyi? – kuncog halkan a fülemben, folyamatosan hozzám dörgölve magát, a szívem már a torkomban dobog és alig kapok levegőt. – Ha nem mondasz mást, azt igennek fogom venni…
Egyik keze derekamra simul, majd hasamra végül felfelé veszi az irányt én meg csak remegek már ennyitől.
Nem… nem fogok bírni állva maradni.
- Kérlek… Aomine-san – nyelek egy nagyot. – Neh…
- Ne hagyjam abba, vagy nem akarod? – előre hajolva arcunk egy vonalba kerül, olyan közel van, hogy érzem a leheletét az arcomon, és csiklandoz, keze most lefelé simít, de mielőtt elérné szája a számat, finoman rámarkol alsónadrágomra, és olyan vigyort villant, amitől átcikázik testemen egyszerre a hideg és a meleg – hoppá, úgy látom nem hagylak hidegen. Legalább a tested beszél helyetted.
Elkezd dörzsölni, és már ennyitől is bizsereg az egész testem. Alsó ajkamra harapva fojtom vissza akaratlan reakciómat, de egyre jobban elveszettnek érzem magam. Miért nem bírok megszólalni? Csak azt kéne mondanom, hogy hagyjon békén, ha nem akarom.
Nem akarom?
- Elöl hátul szűz vagy ugye? – belenyal a fülembe, és halkan kuncog tovább – Ez jól hangzik. – ujját beakasztja a nadrágomba, és elkezdi lehúzni, mire kipattannak szemeim.
- Neh – kurjantanám, ha nem tömné be a szám, nyöszörögve feszítem ujjaimat a szekrénynek, amikor zajokat hallok meg.
- Ez most mire is volt jó? – szól az ajtó mögül egy hang. Segítség!
- Franc… - morogja ingerülten Aomine-san, csap egyet a szekrényre, ami dörren a fejem mellett, majd elenged én meg összekuporodok a pad mellett, nyílik is az ajtó.
- Ne akadékoskodj, Wakamatsu a manager nem mondott hülyeséget.
- De akkor is – csak azt hallom, hogy elhal a beszélgetésük, majd kisebb morgás és trappoló léptek.
- Aomine! Mit csináltál vele?
- Semmit… ugye Ryou?
Felemelem a fejem a térdemről, és próválom visszaszívni szemem sarkába kicsordult kis könnycseppjeimet.
- Sajnálom, sajnálom, tényleg semmit! – makogom halkan, látom Wakamatsu-senpai mezénél fogva markolja Aomine-sant, majd elengedi, és leguggol hozzám.
- Jól vagy?
- Bocsánat, persze – bólintok, majd kinyitom a szekrényt, és legalább egy nadrágot előkapok belőle, amit felállás közben magamra is húzok – Elnézést – mondom még utoljára, majd meggörnyedve rohanok a mosdóba.
|
| Rauko | 2012. 08. 08. 18:44:36 | #22757 |
Karakter: Aomine Daiki
Megjegyzés: ~Csemmernek
- É-én… én… Én nem tudom… nem… nem hiszem. Sosem gondolkodtam még ilyenen. Bo… izé sa… öhm… - Azta… ez aztán jól össze van zavarodva. Pedig elég nehezen tudom elképzelni, amint egy formás kiscsajt tömöget. Hamarabb azt, hogy az ő formás seggét tömögeti valaki.
- Hahh, kár volt megkérdezni… - morranok fel és megyek is tovább – De legalább a második biztos igaz.
- Nem beszélhetnénk inkább másról? – kérdezi teljesen zavarban. Nahát. Milyen prűd családban nőhetett fel ez a szegény, ha a szex ennyire zavarba hozza?
- Miért? Ez szerintem tök átlagos téma. Téged ez nem érdekel?
- Nem úgy értem, csak… izé… én eddig inkább csak a lá-lányokat néztem – mondja, ami kicsit meglep, bár… lehet, hogy jobban meglepett volna az, ha eddig is pasikra kábul.
- Hmm… És nem szeretnéd kipróbálni egy pasival? Lehe,t jobban bejönne – vetem fel, de megint csak zavarba jön.
- Én… én nem tudom…
- Ahh, ide menjünk be – vetek véget a dolognak, amikor meglátok egy ramenest.
De aztán persze, hogy nekem kell fizetni. Pedig még tagadni is akartam, hogy van nálam. De ingyen kajálni mégsem lehet, és ha már itt van…
Hah…
~*~
Ebédidőben, a hosszú szünetben szól hozzám először. Addig elvan ő is, én is, én többnyire szundikálok, ő meg barátkozik, ismerkedik. Engem elegen ismernek, és egyébként sem akarok többet.
Aztán elém teszi a bentot, és lágy hangon megszólal.
- Ezt… ezt neked hoztam, Aomine-san – leteszem az asztalára a dobozt, felnyitom a tetejét, majd az arcára nézek. Megígértem, hogy hozok neki is.
- Köszi - pillantok fel rá, és már magam elé is kapom a kaját, és enni kezdek. Ő felém fordul a székkel, és így egymással szemben vagyunk. - Ez még mindig finom - mondom elismerően, mire elpirul, de mielőtt felelhetne, a múltkori, nagyszájú szőke jelenik meg.
- Aomine - szól rám.
- Mi van? - kérdezem. - Nem látod, hogy zavarsz?
- Hogy beszélsz te velem….! - Puffog még kicsit, én meg közben eszek, és felpillantok Ryou-ra, elismerően vigyorogva rá. Ha így jobban megnézem, édes pofi. Nem kell attól félnem, hogy kik kefélik meg és hol, tud kosarazni is egy bizonyos szintig, és szűz- Lehet, hogy kellene.
- Hallod amit mondok? - hajol a képembe.
- Nem, de már figyelek - nézek rá a szőkére. Wakamatsu, ha minden igaz.
- Holnap gyakorlómeccs. Ha nem jössz, kiteszünk a csapatból. - A tekintete szigorú, nem viccel. Oké.
- Rendben, elmegyek - sóhajtok fel gondterhelten, mire morogva elhúzza a csíkot. Ryou rám pillant.
- Nem gondoltam, hogy jönni fogsz, Aomine-san - nyekergi.
- Ha megmutatom, hogy milyen szinten állok, talán leakadnak rólam és nem kell állandóan azzal foglalkozni, hogy miért nem vagyok edzéseken. Elmegyek, leverek mindenkit és végre leszállnak rólam. - Rávigyorgok, mire elpirul. Cuki…
* * *
- Hé, Satsuki, hogy csábítsak el egy csajt? - kérdezem az említettet. Leteszi a turmixát, és kikerekedett szemekkel néz rám.
- Te? Lányt? - pislog értetlenül.
- Lányos pasit - helyesbítek gyorsan. Képes ezen lovagolni fél napig.
- Sakurai-kun? - röhög rám mindent tudóan. Bólintok, hadd tudja csak, hogy igaza van, akkor hátha készségesebb. - Nos, első körben nyerd meg a meccset holnap és nyűgözd le. Aztán vidd el valahova és hívd meg valamire. Esetleg vehetnél is neki valamit, hogy lenyűgözd, és…
- Ááh, hagyd - intem le. - Megnyerem a meccset aztán meghívom az öltözőben valamire - vigyorgok, lefelé mutatva. Satsuki megrázza a fejét, majd egyedül hagy.
Pedig szerintem jó poén volt, és tökéletesen helytálló szituáció.
* * *
Egy szomszéd iskolát vertem laposra. Bár ez nem teljesen igaz, mert párat hagytam dobni a többieknek is, hogy azért fejlődjenek ők is, és lássam, most mire képesek. Ryounak igaza volt, abban, amit mondott, tényleg ügyes, és a többiek sem rosszak, így nem lep meg, hogy 22- 102-re vertük a másik csapatot. Ahogy vége a meccsnek kitekintek Satsuki felé, és rá kacsintok. Nem reagál, csak rosszallóan néz, de azért közelebb hív mindenkit.
Felsorolja a neveket az enyémen és Ryou-én kívül.
- Kérlek, gyertek velem egy kis beszélgetésre a csapatmunkával kapcsolatban - mondja.
- Miért csak mi? - kérdezi a szemüveges fószer.
- Sakurai-kun úgyis csapatjátékos, Dai-chan pedig úgysem - feleli egyszerűen, és minden további beszéd nélkül elindul. Sakurai megy a többiekkel, de mire én beérek, már csak egyedül van az öltözőben.
Épp nincs rajta semmi, csak egy kis… nahát. Feszülős kisgatya, pont kedvemre való. Büntetlenül nézem a fenekét.
Kerek, izmos, pont olyan, amilyet szeretek, így közelebb lépek, és egy mozdulattal lököm a szekrénynek. Megtámaszkodik a kezein, és ijedten pillant hátra.
- Aomine-san, mit…
- Mond csak Ryou, kipróbálod akkor a szexet egy pasival? Mert épp rendelkezésedre állnék - jegyzem meg, és hozzá nyomom a farkam. Épp csal egy alsó meg a mez van rajtam, rajta meg ugye csak a kisgyata, szóval érzi, el is pirul.
De vajon mit felel?
|
| timcsiikee | 2012. 08. 07. 17:17:53 | #22725 |
Karakter: Sakurai Ryou
Megjegyzés: ~ Mammernak
Sakurai:
Az utolsó óra után lassan pakolok el a táskámba, de mikor végzek meglátom, hogy a mögöttem lévő pad mellett is hever egy. Ez azt hiszem Aomine-sané lesz. Nem nézek bele, viszont a táskánk ugyan az, de csak ő ül mögöttem. Felkapom azt is és az iskolaudvarra sétálva próbálom megkeresni.
Hamarosan rá is találok amint épp az egyik padon elnyúlva bóbiskol. Közelebb megyek, megállok fölötte, nem akarom megzavarni, de pont ekkor nyitja ki a szemét.
- Bocsánat, nem vettem észre, hogy elállom a napfényt! – csak leint.
- Mondd, mit akarsz? – morog halkan, még mindig unottan nézve fel rám.
- Csak… ott hagytad az iskolában a táskád – a kezemben lévő említett cuccot felé is nyújtom kicsit.
- Ahh, tényleg.
- Sajnálom, én nem akartalak zavarni, csak gondoltam… - megint megállít a beszédben, de most mutatóujja nem éri el a számat. Még szerencse, mert akkor tuti nehezebben venném a levegőt, pedig így is alig megy. Felül a padon, nyújtózik egyet, én meg kivárom, nem csak azért, mert hátha szeretne valamit, hanem mert még mindig a kezemben pihen a táskája. Már épp szólnék, hogy nem is zavarom tovább, nem kell felkelnie, de előttem szólal meg.
- Ha még egyszer kimondod ma, hogy sajnálod, bocsánat vagy ehhez hasonlók, betömöm a szád. – erre nyelek egyet. Jaj nekem.
- Bo… mármint… - most erre mit mondjak? Még a sajnálom hallatára is biztos felhördülne. Haza akarok menniii~
Mielőtt bármit mondhatnék, megszólal a hasam. Jaj nekem… a reggeli nem most volt.
- Megettem az ebédedet, nem csoda, hogy éhes vagy – táskáját megfogva áll fel, majd elindul egy irányba, én csak nézek utána, de meglep, amikor visszafordul rám nézve, várakozóan. Ja… hogy én is menjek? Hát… mit tehetnék? Követem.
- Hova megyünk? – érdeklődöm halkan.
- Kajálni, többnyire. Egyébként tudsz kosarazni?
- Hát, hozzád képest… - kezdek bele, ügyelve szavaimra, hogy ne mondjam ki amit nem szeretne hallani, de megint félbeszakít.
- Nem hozzám képest. Hozzám képest senki sem tud kosarazni. Elvagy a pályán Bedobsz néha egy-egy kosarat? Miben vagy jó? Védekezésben vagy támadásban? – hát ha így nézzük, akkor… igen, azt hiszem tudok kosarazni.
- Hát, azt hiszem jó vagyok a dobásban, és a lopásban… - legalábbis a többiek ezt mondták, és ebben eddig egész jó voltam. A Zavarás nem mindig jött be, de a dobás a legjobb. - Sajnálom, hogy csak ezekben!
Hirtelen fordul meg, észre sem veszem, csak amikor már a képembe bámul.
- Mit mondtam?
- Sa… - már megint… de hogy tudnám kifejezni így magam? Ez nem fog menni.
- Jól van, hagyd már abba és gyere, éhen halok – tovább haladunk végre. Én igyekszem nem csalódást okozni, tényleg.
- Igen… - mondom végül és követem. Lassan lenyugszom. Miért is jöttem vele? Ja igen mert „hívott”… azt hiszem.
- Meleg vagy? – kérdi hirtelen a semmiből én meg belegyökerezek a betonba a kérdésére, miközben megsül a fejem. Hogy mi!? - Ne nézz így, még meg sem kérdeztem, hogy szűz vagy-e még – vigyorodik el én meg a villanyoszlopra ájulok. Érzem, hogy annyira süt a fejem, hogy még füstölög is.
- É-én… én… Én nem tudom… nem… nem hiszem. Sosem gondolkodtam még ilyenen. Bo… izé sa… öhm…
- Hahh, kár volt megkérdezni… - indul tovább, így én is követem. – De legalább a második biztos igaz. – arcán megint élveteg kifejezés ül, én meg ujjaimmal babrálva magam előtt követem.
- Nem beszélhetnénk inkább másról? – makogom nagy nehezen, még idejében elharapva a mondat elején kiejtendő sajnálkozó szót.
- Miért? Ez szerintem tök átlagos téma. Téged ez nem érdekel? – nem arról van szó, csak azért… ilyen dolgot ritkán beszélek meg olyannal aki… akit csak ma ismertem meg.
- Nem úgy értem, csak… izé… én eddig inkább csak a lá-lányokat néztem – megpróbálok beszélgetni, ha már Aomine-san volt olyan kedves és rám pazarolja némi szabadidejét.
Kissé előre görnyedve lépdel tovább, de közben engem néz.
- Hmm… És nem szeretnéd kipróbálni egy pasival? Lehe,t jobban bejönne – égő pofival inkább az ellenkező irányba fordulok, mielőtt hevesen verdeső szívem kiköhögöm. Annyira zavarba ejtő…
- Én… én nem tudom…
- Ahh, ide menjünk be – szólal meg végül, elfordul az egyik étterem előtt, én pedig nagyot felsóhajtva követem. Megmenekültem…
Bemegyünk az étteremben én csak valami egyszerűt kérek, majd felém fordul.
- Van nálad pénz?
- Nincs – pislogok rá bambán.
- Nálam se…
~*~
Reggel korán mosolyogva sündörgök a konyhában a bentot készítve. Három dobozt készítek elő, de mindegyikbe ugyan azt teszem. Az egyik Aomine-sané lesz, a másik kettő pedig majd nekem, az egyik edzés utánra. Bár lehet, hogy nem lesz rá szükségem, de akkor odaadom valamelyik Senpainak, megérdemlik.
Egymásra teszem a dobozokat, a legfelsőre tetőt is teszek, majd összekötöm őket egyszerű furoshiki módszerrel, egy szép zöld kendővel.
Egy gyors reggeli után felöltözöm, felkapom minden cuccomat és irány az iskola.
Napközben nem igazán akarom zavarni Aomine-sant, de a hosszú szünetben már éberebbnek látom mint eddig, így a pad alá nyúlva kibontom a bentot, és a legfelső dobozt leemelve megfordulok a széken, zavart mosollyal.
- Ezt… ezt neked hoztam, Aomine-san – leteszem az asztalára a dobozt, felnyitom a tetejét, majd az arcára nézek. Megígértem, hogy hozok neki is.
|
| Rauko | 2012. 08. 05. 13:31:40 | #22687 |
Karakter: Aomine Daiki
Megjegyzés: ~Csemmernek
- Sajnálom! – szól hátra a többieknek. Nem értem, miért. Kit nem érdekel, hogy mmit gondol ez a sok hülye?
* * *
- A sensei azt mondta, ott fogsz majd ülni. Sajnálom, én pedig előtted. – Értem én, de most miért kért bocsánatot? Mindegy. Leül, és előszedi a bentot.
- Tökéletes! - Pláne, mikor elém pakolja a kaját. Polipvirsli és egyéb cuki, de finomnak kinéző cucc.
Kis polip-virslik, sajtvirágok, rizs és fasírt-figura. A kinyitott dobozt elé teszem.
- Bocsánat, tessék, kóstold meg – motyogja és adná a pálcikát, de nem érdekel, nekem csak a virsli kell most úgyis.
- Oh, ez tényleg nagyon finom – dicsérem meg, de mire észbe kapok, már felfaltam mindent. - Oh, elfogyott – ismertetem a tényeket. Nem baj, legalább megtanulja, hogy hozzon többet.
- Sajnálom, többet kellett volna hoznom – motyogja, és olyan kis zabálnivaló. Fogadok, hogy még szűz, talán azt sem tudja, hogy melyik csapatban játszik igazán, de nekem ez nem baj! Sőt.
Közelebb hajolok, amit persze nem vesz észre, csak amikor rászólok, hogy nem baj, majd legközelebb. Annyira megszeppen, hogy majdnem leesik a székről, én meg felröhögök. Ahh, ez jó móka.
Közben befut valami haverja is, és csábítaná enni. Na, nem. Mostantól velem fog enni, csak ezt ő még nem tudja biztosan, Nem baj.
Lassan máészik be mindenki, és ahogy hallom, a többség tudja, ki vagyok. De nem érdekel. Nem jövök zavarba, de nem is vagyok olyan, mint Kise, hogy autogrammokat osztogassak fűnek-fának.
Amikor aztán megunom a pusmogást, felállok.
- Ah… megkeresem Momoit – mondom. Mert tényleg elkószált, és lassan jön a sensei.
- Vá-várj! Aomine-san! Mindjárt jön a sensei! – szól utánam.
- Ja, tudom - morgom, de haladok is tovább.
- Satsuki, nem vall rád, hogy késel. - A hangomra összerezzen. Az arca tűzpiros, és ahogy lenézek, látom, hogy mit bámult ennyire. - Az edző? - kérdezem fintorogva.
- Mit gúnyolódsz? Te is kiszúrtál valakit - puffogja.
- Ez igaz, de a sensei már a teremben van, nem akarsz jönni esetleg? - kérdezem, mire kikerekednek a szemei és elindul. Pár pillanat múlva áll meg és hátrapillant rám.
- Merre van a terem?
* * *
Órák után épp egy padon fekszem a parkban, az iskola mellett, amikor valaki megáll felettem. Bár a szemem csukva van, érzem, ugyanis elállja a napfényt. Kinyitom a szemem, és mintha most esne le neki, hogy hova állt…
- Bocsánat, nem vettem észre, hogy elállom a napfényt! - szabadkozik azonnal, de leintem.
- Mond, mit akarsz? - nézek rá.
- Csak… ott hagytad az iskolában a táskád - mondja szerényen. Felpillantok ismét, majd a kezében tartott táskára nézek.
- Ahh, tényleg - morgom.
- Sajnálom, én nem akartalak zavarni, csak gondoltam… - Felemelem a mutatóujjam, jelezve, hogy hallgasson el. Komótosan felülök, majd nyújtózok egyet. Ő ezt szó nélkül nézi végig, majd ahogy rá nézek, már nyitná a száját.
- Ha még egyszer kimondod ma, hogy sajnálod, bocsánat vagy ehhez hasonlók, betömöm a szád. - Kikerekednek a szemei, úgy néz rám.
- Bo… mármint… - Beharapja az alsó ajkát. Mintha ezzel azt tiltottam volna meg neki, hogy levegőt vegyen, de mielőtt ezt közölhetném vele is, megkorran a hasa, és már kezdené is, de megint leintem.
- Megettem az ebédedet, nem csoda, hogy éhes vagy - állapítom meg, majd felállok és elindulok, de ő csak áll. Megállok, hátrapillantok, ekkor indul el.
- Hova megyünk? - kérdezi halkan, bocsánatkérő hangon. Rám sem néz .
- Kajálni, többnyire - felelem egyszerűen. - Egyébként tudsz kosarazni?
- Hát, hozzád képest… - Megint közbeszólok. Érdekes, hogy hozzám akarja mérni magát.
- Nem hozzám képest. Hozzám képest senki sem tud kosarazni. Elvagy a pályán Bedobsz néha egy-egy kosarat? Miben vagy jó? Védekezésben vagy támadásban? - faggatom azonnal. A passzt nem is kérdezem. Hátha nem az. Így eléggé más, mint Tetsu volt, és nekem elég, ha nem juttatja a szükségesnél többször eszembe.
- Hát, azt hiszem jó vagyok a dobásban, és a lopásban… - mondja. - Sajnálom, hogy csak ezekben!
Megállok, és megfordulok. Pont úgy sikerül megállnia, hogy közvetlenül előttem áll.
- Mit mondtam? - nézek le rá.
- Sa… - Megszeppen, és pityeregni kezd. Jesszus, kivel hozott össze a sors.
- Jól van, hagyd már abba és gyere, éhen halok - morgok rá, mire elindul, de még mindig könnyesek a szemei.
- Igen… - helyesel, és csendben halad mellettem, de pár pillanat múlva megint én szólalok meg, eszembe jutott valami, amit jó lenne tisztázni már most.
- Meleg vagy? - Megtorpan, és hatalmas szemekkel néz rám. - Ne nézz így, még meg sem kérdeztem, hogy szűz vagy-e még - jegyzem meg vigyorogva. Ahh, előre imádom zavarba hozni.
|
| timcsiikee | 2012. 08. 04. 23:46:49 | #22676 |
Karakter: Sakurai Ryou
Megjegyzés: ~ Mammernak
Sakurai:
kicsit tartottam az új iskolától, de nem rossz. A felsőbb évesek ha komorak is, de azért jó csapatnak tűnik, erősnek. Remélem engem is beválogatnak.
- Bocsánat, ez itt a kosárlabda klub ugye? – kisegítenek a jelentkezési lap kitöltésénél így hamar végzek és máris a csapat tagjának tudhatom magam. Vagyis a klub tagjának – Elnézést – hajolok meg, majd csatlakozom a többiekhez.
Nem sokkal később egy új, magas alak jelenik meg, hihetetlenül erős kisugárzással.
- Aomine Daiki? – mondja az edző, mire meghökkenek. hallottam már valahol ezt a nevet. Gyorsan eszembe is jut, hogy ha kosárlapba csapatnál vagyunk, akkor Ő nem lehet más, mint a Csodák Generációjának tagja. Jaj nekem… Jó helyre jöttem egyáltalán? Még negyed olyan erős sem vagyok mint Ő, lehet be sem válogatnak majd.
Nagyon lazának tűnik, főleg hogy máris feldühíti Wakamatsu-senpait.
- Mennyi senpai – les lustán körbe – Van itt valaki az én osztályomból is? – nyelek egy nagyot. Nekem végem.
- Sajnálom, én vagyok! – jelentkezek félve, mert biztos csalódást fogok neki okozni.
- Ki vagy? – nagyon közel lép így jobban felfelé kell néznem, ha látni akarom az arcát. Akarom én látni?
- Sakurai Ryou a nevem – úgy illik, hogy a szemébe nézzek, így megteszem. De lehet nem kellett volna. Úgy néz le rám, mint farkas a nyuszira.
Elfordul, hogy kitölthesse a lapot, de néha még így is felém néz. Bocsánat, bocsánat, mit tettem? Megint felém közelít amikor befejezi a lap kitöltését. Azt hittem mást is körbekérdez, majd ki kicsoda, de úgy látszik elakadt nálam.
- Nos picikém, elkísérhetsz a termünkbe – morogja előre hajolva, mire kislábujjamig forróság önt el. Hogy… hogy én? Miért pont én? Ja igen, mert az osztálytársam lesz… A sensei is morcos volt, hogy nem jelent meg időben. Ah, szóval innen is rémlett a neve.
- Dai-chan! – csattan fel a lány akivel jött. Miért nem vele megy?
- Sajnálom, de… - nem hagy szóhoz jutni mert forró ujját még forróbb számra teszi, hogy ne folytassam.
- Ne foglalkozz senkivel, csak menjünk már, éhes is vagy. Remélem, te hoztál valami kaját.
- Igen, de…
- Remek, akkor meghívhatsz – elégedett vigyorral karolja át a vállamat és kifelé terelget a teremből, el mindenkitől.
- Sajnálom! –szólok még utoljára vissza a többieknek, már ha figyelnek még, de szerintem biztos vagyok benne. Ah, pedig nem akartam az első edzést kihagyni.
~*~
- A sensei azt mondta, ott fogsz majd ülni – mutatok az ablak melletti utolsó padra. – Sajnálom, én pedig előtted. – Odasétálok nyomomban Aomine-sannal, hogy a táskámat letéve elővegyem belőle a bentos-dobozt.
- Tökéletes – le is vágja magát laza pózban, kinézve az ablakon.
Kis polip-virslik, sajtvirágok, rizs és fasírt-figura. A kinyitott dobozt elé teszem.
- Bocsánat, tessék, kóstold meg – az evőpálcát is a kezébe adnám, de elkezdi kézzel kikapkodni a virsliket.
- Oh, ez tényleg nagyon finom – mondja a dobozt lesve, én meg leülök a saját székemre felé fordulva. Ha ezt előre tudom… - oh, elfogyott – tudja le ennyivel.
- Sajnálom, többet kellett volna hoznom – sütöm le a szemeimet, azt még azért látom szemem sarkából, hogy felkönyököl az asztalra.
- Majd legközelebb – olyan közelről hallatszik a hangja, akaratlanul is felnézek.
- Igen, majd… - hirtelen hőkölök hátra, még a székkel is esem majdnem egy nagyot, de megkapaszkodom gyorsan. Túúl közel volt. Égő pofival nézek ki inkább az ablakon.
- Oh, Sakurai – szólít meg valaki és a visszaszállingózó diákok hangját megelőzi egyik osztálytársunk hangja. Vagyis Tamaya még alsó középiskolában volt évfolyam társam, így alig de azért ismerjük egymást. – Látom már ettél, pedig gondoltam felmehetnénk a tetőre. Akkor majd legközelebb – és máris magamra hagy, de látom még, hogy utolsó pillantásait Aomine-sanra veti.
Sajnálom, tényleg… Úgy látszik ma mindenkinek csak csalódást okozok.
Ahogy lassan jönnek vissza az emberkék a klubbal való ismerkedésből, észreveszik hogy az eddigi üres padon van valaki, és el is kezdődik a pusmogás, sustorgás. Tudják, hogy Ő ki. És ahogy látom, Aomine-san is tudja, hogy mindenki ismeri. Lazán ül székében, tarkójánál összefont kezekkel, és úgy csinál, mint aki pihenni próbál. Lehet tényleg?
- Ah… megkeresem Momoit – jelenti ki felpattanva a székéről olyan helyzetben hogy én ilyen lendülettel szerintem elestem volna, de Ő csak simán megáll, és tovább megy. Csak akkor esik le mit is mondott, amikor már közel jár az ajtóhoz.
- Vá-várj! Aomine-san! Mindjárt jön a sensei! – mond még valamit, de azt már nem hallom, bezáródik mögötte az ajtó és egy perc sem telik el és a sensei lép be először oldalra nézve, majd be a terembe.
- Az nem Aomine Daiki volt? Hová ment?
Hirtelen felpattanok a helyemről és mélyen meghajolva majdnem beverem a fejem az egyik padba. Az én hibám, én hagytam elmenni.
- Sumimaseeen!
|
| Rauko | 2012. 08. 04. 22:18:32 | #22674 |
Karakter: Aomine Daiki
Megjegyzés: ~Csemmernek
Ahh, fárasztó…
- Dai-chan, gyere már! Mindig rád kell várni, komolyan! - Momoi hangja bántja a fülem. Nincs kedvem semmihez, pláne nem itt lenni.
- Nem lehet valahogy máshogy? Ha én kérném megengednék, hogy később adjam be a jelentkezést… - mondom, de megfordul, és tekintetéből látom: rossz ötlet volt.
- Hogy akarsz ott lenni az első edzéseken, ha nem iratkozol be időben? - villannak meg a szemei. Megrántom a vállam.
- Többnyire sehogy. Minek járjak? Így is legyőzhetetlen vagyok.
- Dai-chan!
Egyrészt. Mit ordítozik?
Másrészt. Ki kérte, hogy velem jöjjön?!
- Csak nem Aomine Daiki…? - hallok meg egy számomra tökéletesen ismeretlen hangot.
- Csak de. Nem lep meg, hogy ismersz, de bemutatkozhatnál - morranok, és fordulok is.
- Dai-chan, ő az edző - suttogja Satsuki.
- És mi a neve? - kérdezem, még mindig hangosan. Mit suttogjak? Nem alszik senki. Ha meg aludna, kelljen fel. Itt vagyok. Heh.
- Katsunori Harasawa vagyok, örvendek - hajol meg kissé. Nem viszonzom. Minek? Fárasztó…
- Én pedig Shoichi Imayoshi - szól bele még valaki. Most már muszáj körbepillantanom.
Van itt minden.
Emberek…. egy csomó.
Pár kosaras alkatú kissrác, akik, ide érzem, a lábam nyomába sem érnek. Egy szöszi, akit nem tudok hova tenni, mert úgy méreget, mintha már most meg akarna ölni, pedig még semmit sem csináltam. De ha neki nem tetszik a pofám, provokálom. Egyenesen rá nézek, és így szólalok meg.
- Mit nézel, szöszi? - kérdezem vigyorogva.
- Szö… szöszi?! A senpai-od vagyok! - rivall rám. Satsuki a fejét fogja, de nem szól.
- Megjegyzem, Szöszi-senpai - mondom, és tovább nézelődök. Ő még valamit morog, de már nem érdekel.
Az az Imayoshi vagy ki a kapitány lehet, szemüveges fazon, de nem akar keménykedni. Tetszik a képe.
- Mennyi senpai - jegyzem meg, és unottan végigismítok a tarkómon. - Van itt valaki az én osztályomból is? - kérdezem.
- Sajnálom, én vagyok! - lép elő valaki.
Végigfuttatom rajta a tekintetem.
Nahát.
- Ki vagy? - lépek közvetlenül elé. Alacsonyabb, mint én, de még így is elmegy, és ha itt van, akkor talán tud valamennyire játszani is.
- Sakurai Ryou a nevem - mondja, és felpillant rám.
Amolyan szürke kisegér, barna haj, barna őziketekintet, és kifejezetten édes testalkat.
Pont az esetem, bár Tetsu óta nem voltam senkivel. De talán itt lenne az ideje.
Miközben kitöltöm a kérdőívet, néha felpillantok. Amikor ezt teszem, ő elkapja a tekintetét és küldökig pirul.
Édes…
Egy perc alatt kész vagyok az irkálással, és ismét elé lépek, le se sajnálva a többieket, amire a szöszi már morog is.
- Nos picikém, elkísérhetsz a termünkbe - búgom, közelebb hajolva.
- Dai-chan! - dörren mögöttem Momoi hangja.
- Sajnálom, de… - kezdene bele, de az ujjam az ajkai elé vezetem, ezzel beleforrasztva mindenkibe a szót.
- Ne foglalkozz senkivel, csak menjünk már, éhes is vagy. Remélem, te hoztál valami kaját - nézek le rá.
- Igen, de…
- Remek, akkor meghívhatsz - vigyorgok rá, és átkarolva elindulok.
Bár nem tudom hova, de elindulok. Ez a lényeg.
|
|
