|
|
Szerepjáték
(Kuroko no Basuke)
| timcsiikee | 2012. 08. 12. 12:37:01 | #22851 |
 Karakter: Mitobe Rinnosuke
Megjegyzés: ~ Morámnak
Mitobe:
- Jó rég indultunk együtt iskolába, igaz? – mondja ki amire én csak gondoltam, és igazat kell, hogy adjak neki. Tényleg régen volt. Mindig a testvéreimre hivatkozva esténként már otthon voltam, még ha nappal találkozunk is vagy késő délutánonként. Én pedig ritkán mondom azt, hogy jöjjön át. Igazából még sosem mondtam, de jó pár évvel ezelőtt amíg kevés tesóm volt természetes volt, hogy ha az egész napot ahol töltjük, ott alszunk, így ismerik egymást a szüleink is.
Csak hallgatom végig az úton csacsogását. Nem zavar, nem csak azért mert így nekem nem kell beszélni, bár hozzá van szokva, hogy nem szoktam megszólalni, de amúgy is szívesen hallgatom.
- Hé, Koga, neked megint be nem áll a szád, mi? Ritkán értek a sulihoz egyszerre. – jelenig meg Hyuuga, úgy látszik másnak is feltűnik a változás.
- Tőlünk jövünk – magyarázza meg röviden barátom, reggeli vidámsággal.
- Tényleg, Mitobe vitt el téged tegnap. Hogy van a lábad? – Hyuuga mindig figyelmes mindenkivel, gondolom ezért is csapatkapitány.
- Sokkal jobban, már nem is igazán érzem, hogy fájna. – végszóra az edző is megjelenik.
- Tehát minden rendben? – Koga ijedten ugrik mögém. Tényleg kezdek aggódni érte. Nem fog jót tenni neki, hogy mindenki folyton csak üti, és egy 90%-ban az ellenkező nemre jellemző. A többi 10% az, amikor saját magát üti ki.
Riko felé fordulva bólintok helyette válaszként, megnyugtatva, hogy már nincs semmi baja a bokájának, ne aggódjon. De amikor magához inti mosolyogva, egy balos tenyeres még így is becsúszik.
- Holnap meccsünk lesz egy iskola ellen, ahol cserediák is van! Csak azért, mert nem vagy állandóan a pályán meccsek alatt, vigyázz jobban magadra! – hordja le barátomat, aki fejét dörzsölgetve kullog vissza mellém - Mitobe, vigyázz a hülye fejére! – az említett testrészre teszem a tenyeremet, majd bólintok, és amikor a többiek elvonulnak, nyugtatólag párszor megsimítom a fejét.
Csoda hogy az ilyenek után nem kezd el rettegni a nőktől.
~*~
Mielőtt edzésre mennénk kiülünk az iskola parkjába az egyik fa tövébe. Az elsősöknek még van egy órájuk, így azt kivárjuk.
- Mitobe, kölcsön kérem az öled, oké? – jelenti be Koga, mire csak nagy szemekkel pislogok rá, de amikor álmos arcát meglátom és fejét a lábamra teszi, megnyugszom. Elég hamar elalszik, én meg csak mosolyogva nézem. Ilyenkor még macskásabb a szája, mint általában. Borzas hajába simítok néha, mert ujjaim bizseregve unszolnak az érintésre.
Nem szívesen költöm fel, de kénytelen vagyok, ha nem akarunk elkésni az edzésről. A panaszaiból ítélve mindig elég durván keltik fel. Én eddig csak azt láttam, amikor a tanár fejbe csapta. Kezemmel finoman arcát kezdem paskolni. Nem szólongatom, bár az úgy se lenne nagy hatással rá, így ezt addig folytatom, amíg pislogva fel nem kel.
- Köszönöm, Mitobe – ásítja, a végén egy mosolyt biggyesztve arcára - Legközelebb, te kapod meg az ölem, jó? – zavaromban elfordulok, hogy ne lássa meg a felkúszó pírt az arcomon de azért bólintok. Szerintem nincs tisztában vele mennyire… étértelműen beszél. De lehet csak én látok többet a dologba, amióta történt 1-2 dolog.
- Minden rendben, Mitobe? – hajol zavaró közelségbe, visszafordulok és egy sóhajjal lenyugodva bólintok ismét. Cseppet aggódó arca megint mosolygóssá válik, majd feláll és segédkezet nyújt nekem is.
- Tényleg, Mitobe, van kedved elmenni a következő meccs után moziba? Játszanak egy nagyon jó filmet, de elvileg már mindenki látta rajtam kívül. – karba tett kezekkel duzzogva lépked előttem. Ez vajon a sors keze, vagy mindent félreértek.
Mikor felém néz, mutató ujjammal gondolkodva vakargatom meg arcomat, így nagy csodálkozó, vagy csalódott szemekkel mered rám.
- Már nem szeretsz moziba menni? – kérdi elkámpicsorodva, mire megrázom fejem, de hogy ne legyen félreérhető, így mentegetőzve a kezeimet is feltartom.
- Akkor eljössz velem? – vidul fel megint. Bólintok. Tényleg nem tudok neki nemet mondani.
~*~
Először elég nehéznek tűnt, de levertük a szenegáli cserediákot. Örülök, hogy én is segíthettem benne, mert nagyrészt annak is köszönhető a siker, hogy Kagaminak megtanítottam, hogyan kell a tőle magasabbakat megzavarni a dobásban. A végeredmény egy besepert győzelem. Kuroko is egészen belehúzott, de valószínűleg azért, mert Oto-san leszólta a régi csapatát, és pisis kölyköknek titulálta.
Igaza volt Kagaminak abban, hogy Ő így fejezi ki, hogy ne beszélj addig, míg nem láttál játszani. Én is valahogy így tenném, ha elég erős lennék ahhoz, hogy szinte bárkit legyőzzek.
Mindenki vidáman, fellelkesülten öltözik át, a fáradtság nyomai nem is látszódnak igazán senkin. Úgy néz ki a győzelem elég jó hatással van az emberre, és még azt is elfeledteti, hogy kissé kimerült az illető.
Szerintem majd észreveszik amint felültek egy metróra.
- Na, menjünk, Mitobe? – kérdi barátom fellelkesülve, mire bólintok. – Mi most erre megyünk, sziasztok! – int a többieknek, akik kicsi meglepődés után egy belenyugodó mosollyal végül elköszönnek szintén, én csak intek egyet szavak helyett, és már indulhatunk is.
Azt már megbeszéltük, hogy így nálunk fogunk aludni, mert közelebb van a házunk, jobbára a szüleink is megbeszélték. Viszont azt még mindig nem tudom, hogy mit nézünk meg. Vagyis sejtem mi az, amit mindenki látott csak mi nem, de majd kiderül… bármi az csendben végignézem.
~*~
Egész jó film volt, csak kétszer kellett barátomat felébreszteni, hogy a meccs utáni fáradtságtól szenvedve ne maradjon le a lényegről, ha már a kedvéért jöttünk el megnézni a filmet.
- Tényleg jó film volt – jegyzi meg nyújtózkodva mikor elhagyjuk a mozit. – És nem is baj, hogy csak most néztük, legalább kevesen voltak és nem zavarta senki a hangulatot.
Egy bólintással jelzem egyetértésemet. Habár ritkán járok moziba, legutóbb is velük voltam. Igaz én a zsivajt már otthon megszoktam a húgaimtól és öccseimtől, de így tényleg kellemesebb valamivel.
- Holnap nincs suli meg edzés nem nézünk még be valahova? Nincs kedvem még hazamenni, meg úgyis rég voltunk bárhol – mondanám, hogy hozzánk jön és nem haza, és hogy nálunk is rég volt, de mivel otthon sokan vagyunk talán nem is olyan rossz ötlet. Újabb bólintás kis mosollyal spékelve, valamint reménykedő szemekkel, hogy nem egy karaoke bárba akar. Mert lehet, hogy jó szórakozás, de nem igazán az én stílusom.
Még éjfél előtt érünk haza, mert hát kettesben annyira nem vicces akárhova beülni, még egy játékterem is izgalmasabb, ha legalább négyen vagyunk, de ugye nem hívtunk magunkkal semmit, így hamar megunva inkább elindultunk hozzánk. Bár szerintem azt a kevés alkohol tartalmú valamit nem kellett volna meginnia, mert nem bírja az italokat. Alig volt benne valami, mégis a kapuban már szám elé téve ujjamat mutatnom kell, hogy csendesebben beszéljen, a többiek már alszanak. Bambán utánozza mozdulataimat mintha kifigurázna, de végül csak csendben marad végig, és csak akkor szólal meg megint, amikor a szobámba felérve két futont terítek ki magunknak egymás mellé.
Az szerintem túl feltűnő lenne, ha a szoba két sarkába tettem volna, pedig a múltkorinak hála legszívesebben most azt tenném. De rendes leszek, és még reménykedem abban, hogy semmi nem fog történni. Semmi olyan, mint legutóbb.
Csak hogy teljesen kiüsse magát kártyázunk még egyet, de amikor harmadszorra nyerek mosolyogva kiterítve lapjaimat megunja, és duzzogva a takaró alá bújik. Amikor lekapcsolom a lámpát máris lenyugszik, és helyemre feküdve látom, hogy már nem nekem háttal van, hanem velem szemben, félig lehunyt pillái alól les, de szerencsére nincs túl közel.
- Jó éjt, Mitobe – talán ebben a pillanatban alszik el, meg olyankor szokott elkezdeni forgolódni, és hiába kúszom picit messzebb mégis megtalál, és engem karolva nyugszik meg. Talán ez valami reflex, hogyha valami, vagy valaki van a környezetében, ahhoz kell érni? De hatalmas szerencsémre két takaró is elválaszt minket egymástól, így nem zavarodok meg, inkább követem a sötét kapujába.
~*~
Reggel hamarabb ébredek, így van időm egy gyors zuhanyra, na meg átöltözni, mielőtt mindenkinek elkészítjük a reggelit legidősebb húgommal.
A családtagok ébresztése előtt a szobámba megyek, hogy felébresszem barátomat, és talán az ujjamhoz ragadt reggeli illata segít be, mert szaglászva, szimatolva hamarabb felébred, mint vártam.
Felegyenesedek mikor már látom pislogni, szemét dörgölve ébredezik és mielőtt tudatára ébredne, rádobom a takarót… már megint… Pedig azt hittem ez a reggel minden ilyentől mentes lesz.
Amikor felül, egy intéssel mutatom, hogy majd jöjjön ki enni, fáradtan de lelkesen bólogat, majd magára hagyom, hagy rendezze magát.
A tűzhely közelében pont az asztal végén jut neki hely, szerintem ez a legrosszabb, de nincs más választása, mindenkinek megszokott helye van.
- Itadakimasu! – rikkantják egyszerre, a szokásos nyüzsgés és hangoskodás közben pillanatok alatt tüntetik el az egész asztal tartalmát, barátom meg csak pislogva néz maga elé, üres tányérját és evőpálcáját tartva.
Mindenki nagyon gyorsan befal mindent, és mennek is dolgukra, Koga pedig hátra vetve fejét néz rám, könnyes szemekkel.
- Mitobeee – nyekergi elkeseredetten, mire mosolyogva teszek elé egy félretett tányért. Azonnal felcsillannak szemei ezer wattos erővel, és neki is lát. – Aah, köszönöm Mitobe, imádom a főztöd! Ha lány lennél, elvennélek feleségül – mormolja két falat betömése között nekem meg arcomról egy fél pillanatra lefagy a mosoly és csak bambán nézek rá.
|
| Mora | 2012. 08. 11. 21:36:03 | #22843 |
Karakter: Koganei Shinji
Megjegyzés: (Timcsinek)
Elég különös reggelem van, képtelen vagyok eldönteni, hogy mikor tértem már magamhoz, és mit álmodtam még. Mintha Mitobe feküdt volna mellettem, de mikor anya fellocsol, egyedül terpeszkedek a futonon.
Remélem nem rá estem, mert az biztos nem lehetett kellemes élmény. Vajon itt aludt, vagy felment az ágyra, esetleg le a nappaliba? Nem akartam elkergetni. Régen úgyis sokszor aludtunk együtt, nem lenne benne semmi új.
Nagyokat ásítva mászom le a földszintre, hogy megkeressem, de még mindig nem tértem magamhoz igazán, csoda, hogy nem orral érkezem a lépcső aljára. De legalább a lábam már nem fáj különösebben.
Mitobéra az étkezőben találok rá, de alighogy belépek, elvörösödve fordul el. He?
- Ah, jó reggelt, Mitobe – ásítom, de nem néz rám egészen, csak a szeme sarkából figyel. Értetlenül követem a pillantását, és mikor rájövök, mi is zavarának az oka, felnyekkenve fogom menekülőre a dolgot.
Irigylésre méltóan vörös fejjel robbanok be a fürdőszobába, és zuhany közben könnyítek magamon. Végig az jár a fejemben, hogy pont Mitobe előtt nem kellett volna ezzel beégnem, és csak később esik le, hogy végig rá gondoltam. Még gázabb…!
Végül túlteszem magam a dolgon, és felöltözve, a cuccaimmal együtt baktatok le újra. Jobb, ha nem gondolok arra, hogy talán már így aludtam mellette. Najó, najó, nem gondolunk rá! Nem emlegetem, nem történt semmi!
- Tessék fiúk, remélem ez mára elég lesz – nyom a kezünkbe anya egy-egy csomag kaját, majd utunkra bocsát minket.
- Jó rég indultunk együtt iskolába, igaz? – fordulok felé vigyorogva, és mosolygós bólintásából ítélve, ő is hasonlón gondolkodhatott. Vidáman baktatok mellette, egy darabig megállás nélkül szövegelve, általában érdektelen dolgokról. Már megszoktam, hogy ő sose mond ki hangosan semmit, de a rezdüléseiből lehet olvasni. Csak nem mindenki tud.
- Hé, Koga, neked megint be nem áll a szád, mi? – ér be minket Hyuuga, majd köszön Mitobénak is. – Ritkán értek a sulihoz egyszerre.
- Tőlünk jövünk – felelem lelkesen.
- Tényleg, Mitobe vitt el téged tegnap. Hogy van a lábad? – érdeklődik, és a lépéseimet figyeli, mikor már a suli udvarán járunk.
- Sokkal jobban, már nem is igazán érzem, hogy fájna – vigyorgok rá.
- Tehát minden rendben? – toppan elénk az edző, borús ábrázattal. Felnyekkenve menekülök be Mitobe mögé, és a válla felett átlesve pislogok Rikora. Mitobe bólint helyettem, mire az edző megnyugodni látszik, de mikor mosolyogva magához int, nincs túl jó érzésem. Kelletlenül engedelmeskedem mégis, és ahogy számítottam is rá, kapok egy maflást.
- Holnap meccsünk lesz egy iskola ellen, ahol cserediák is van! Csak azért, mert nem vagy állandóan a pályán meccsek alatt, vigyázz jobban magadra! – puffogja, miközben én könnyes szemmel dörzsölgetem fájó kobakom. – Mitobe, vigyázz a hülye fejére!
Barátom a vállamra teszi a kezét, és mosolyogva bólint, majd mikor Riko nagy dérrel-durral elcsattog, Hyuugával a nyomában, vigasztalóan simogatja meg a fejem.
***
Az órák végeztével van még egy kis időnk az edzésig, így az udvarra megyünk ki, mi felsősök. Bár Hyuugát Riko elcipeli valamilyen dvd-kért, de szerencsére nekünk csak annyit mond, hogy pihenjük ki magunk, mert kemény edzés lesz… ehh, szerencsére??
Én Mitobéval egy fa alá telepszem le, és eltűntetem a maradék szendvicsem, majd ásítozva pislogok fel a lombkoronára.
- Mitobe, kölcsön kérem az öled, oké? – fordulok barátom felé, aki egy pillanatra irtó meghökkent fejet vág, de mikor látja, hogy a szemem dörzsölöm, megnyugodva bólint. Nem igazán tudom mire vélni az előbbi reakciót, de különösebben nem foglalkozom vele, elmondja mi baja, ha akarja.
De mivel az engedélyt megkaptam, elégedett képpel dőlök el a fűben, fejemet az ölébe fektetve. Kényelmes, mint mindig, így percek múlva már bóbiskolok is.
Arra ébredek, hogy valaki szelíden paskolgatja az arcom. Nem igen vagyok hozzászokva az ilyen kedves ébresztgetéshez, na meg nem is akarok felkelni, így mormolva karolom át párnám derekát, és fúrom az arcom a hasába.
Öh… mióta van dereka és hasa a párnámnak?
Csak ráveszem magam a szemem kinyitására, és a fölém hajoló Mitobéval találom szembe magam. Ja tényleg!
Álmoskásan mosolygok fel barátomra, majd nem túl lelkesen ugyan, de elengedem a derekát, és leszállok róla. Biztos nem lehetett neki azért annyira kényelmes, de úgy tűnik csak azért ébresztett fel, mert itt az edző szólni nekünk.
- Köszönöm, Mitobe – mosolygok rá. – Legközelebb, te kapod meg az ölem, jó?
Félrefordulva kerüli a pillantásom, de közben bólint. Értetlenül hajolok közelebb hozzá, hogy megvizsgálhassam az arcát.
- Minden rendben, Mitobe? – kérdezem aggódva. Lehet, hogy szembe vágtam, mikor leestem az ágyról, és azért kerüli a pillantásom, hogy elrejtse? De akkor eddig is kerülte volna.
Végül mély levegőt véve fordul felém, és mosolyogva bólint, jelezvén, hogy semmi baja. Ettől megnyugszom, és feltápászkodom, majd neki is a kezem nyújtom. Elfogadja, így segítek felállni neki is, és együtt indulunk a többiek után.
- Tényleg, Mtobe, van kedved elmenni a következő meccs után moziba? Játszanak egy nagyon jó filmet, de elvileg már mindenki látta rajtam kívül? – duzzogom. Tudom, hogy ő még nem látta, mert nem sűrűn jár moziba. Legalábbis nélkülünk még tudtommal nem ment.
Barátnője meg nincs… Vagyis… remélem nincs. Mármint, furán összeszorul a torkom, ha csak arra gondolok, hogy talán van.
Na már, mi van velem?!
|
| timcsiikee | 2012. 08. 11. 14:28:31 | #22834 |
Karakter: Mitobe Rinnosuke
Megjegyzés: ~ Morámnak
Mitobe:
Mire hazaérek vele, az anyukája már otthon van. Ilyen lassan haladtunk volna? Csak szokásosan benyitok, ekkor lép elő a konyhából, és amint meglát minket, aggódva trappol előre.
- Geeeeh… Mit művelt már megint az idióta fiam? Sajnálom Mitobe-kun, hogy ennyi gondot okoz. – csak szelíden mosolyogva rá megrázom a fejem jelezve, hogy semmi gond. Na meg már amúgy is hozzászoktam.
- Shinji!!! – csattan egyet tenyere, egy pillanatra még én is megingok.
- Áh! Hai, ébren vagyok! – rikkantja mögöttem így aggódó arcom megint mosolyt ölt. Leteszem a kanapéra. - Köszönöm! – mosolyog fel, de engem nem ver át. Észre is veszi - Ne aggódj, már sokkal jobban van, holnapra kutyabajom! – remélem tényleg így lesz. Bár macskaszája miatt vicces tőle azt hallani, hogy kutyabaja lesz.
Koga anyukája tér vissza egy tálcával, egy rongy az említett ölében landol, két üdítős pohár pedig az asztalon.
- Mitobe-kun, elég késő van, maradj itt éjszakára – nem tudom mennyire lenne pont most jó ötlet, de kifogásként ott van a családom is. Csak megrázom a fejem - Ne aggódj, beszéltem anyukáddal, azt mondta minden rendben lesz. – Na erre nem számítottam.
- Nana, Mitobe, maradj itt, megint tudunk videojátékozni, mint régebben! – lelkesül fel barátom, és elég csak az arcára néznem, hogy ne tudjak ellent mondani. Viszont az egyenruhám így holnapra nem lesz a legtisztább. - Bedobjuk a gépbe – rendezi le egyszerűen. Végül beleegyezően bólintok, lelkesen pattanna is fel, de lába felmondja hirtelen a szolgálatot, és hogy ne a földre tanyáljon megint, idejében elkapom és felsegítem a szobába.
Először Ő fürdik majd kint megvárom, hogy végezzen és én következem.
- Mehetsz – még pár pillanatig figyelem mennyire boldogul, de amikor nem akar elesni látszólag, megnyugodva megyek be a fürdőbe. Gyorsan végzek, mert otthon már megszoktam, hogy nagy a sor és mindenki türelmetlen.
Alsóban megyek be a szobába. Habár nem kéne de azért… cseppet mégis zavarban érzem magam. Más az öltözőben és teljesen más kettesben a szobájában ilyen öltözékben lenni. Mikor bemegyek az ágyon hasal, meghallja hogy jövök és furcsállva látom, hogy méreget.
- Nem ér! – rikkantja duzzogó szájjal, így zavartan ülök az ágy szélére. - Csak azért nézel ki erősebbnek, mert magasabba vagy, igaz? – Nem igazán tudom ez most mért jutott eszébe. Csak vállat vonok. Szerintem nincs oka panaszra. Na meg ha neki kéne majdnem minden héten engem hazacipelni, szerintem ő is megizmosodna.
Vacsora után szinte azonnal kiüt rajta a fáradtság így hogy mindketten kipihentek legyünk holnapra, lefekszünk aludni.
Tudom, hogy régebben, mikor kicsik voltunk elfértünk ketten is az ágyán, és talán most is lenne elég hely, de… nekem zavarba ejtő. Pubertás…
Szerintem ő sem gondolt teljesen bele, amikor felajánlotta, bár ki tudja? Inkább nem kockáztatok, tökéletesen megfelel a futon is.
Az ágya mellett terítem ki, lekapcsolva a lámpát én nem tudok olyan gyorsan elaludni, mint Ő. A környezet nem magyarázat teljesen, mert sokkal csendesebb, mint otthon, viszont az illatok… Ez már, mint amikor egy nálunk hagyott pólója vagy nadrágja van nálam. Itt az egész szoba vele van tele.
Hallom, hogy mocorogni kezd, és percekkel később már érzem is a jelenlétét. Naná, mert az ágyról egyenesen rám esik.
Felnyögök a hirtelen súlyváltozásra.
 Nos, akarta vagy sem, vagy ha én nem is akartam most úgy néz ki mégis mellete fogok aludni. Visszatehetném az ágyára, egy pillanatra meg is fordul a fejemben, de… olyan édesen alszik, még hozzányúlni sem merek igazán. Persze olyan jó az alvókája, lehet nem kelne fel, de inkább nem kockáztatok, és kiélvezem a helyzetet. Hogy ne fázzon meg betakarom őt is. Egy pillanatra megbánom, hogy amikor még tudtam volna nem tettem fel az ágyára, mert hirtelen átkarol és motyorászni kezd. Végigfut rajtam a hideg meg a meleg, nyelek egy nagyot, de úgy látszik tovább nem mozdul… Hahh…
Na így még nehezebben megy az elalvás, de lehunyva szemem másra koncentrálok így lassacskán sikerül.
~*~
Szokásomhoz híven elég korán kelek, ami mint máskor is, most is hatalmas szerencse. Viszont annál kellemetlenebb ébredést, mint ez, nem tudtam volna elképzelni sem.
Annyi még megmaradt éjjel az emlékeimből, hogy engem karolva telepedett rám és így aludtam el. Remélem nem álmodott egyikünk sem valamit, mert a tény, hogy egymás ölét fogdosva fekszünk most mindketten oldalra fekve… inkább nem részletezném.
Csak onnan tudom, hogy nem a sajátomon van a kezem, hogy ujjamat megmozdítva én nem érzek semmit, ő viszont fojtottan nyögvesóhajt nekem meg fő a fejem. Ettől saját ölem csak még jobban lüktetni kezd.
Remélem most is olyan jó a reggeli alvókája, mint amikor az anyja próbálja felkelteni, mert ebből a helyzetből valahogy ki kell szabadulnom.
Épp hogy húzódzkodnék el, oldalamon pihenő karja megint megszorít, ráadásul kezével is rám markol, nekem meg fennakad a szemem.
Nem kellett volna itt maradnom éjszakára… ha ezt tudom előre.
Mivel ennél kínosabb nekem már úgy sem lehet, megpróbálkozom valamivel. Elég ha nadrágon keresztül érintem, az is elég intenzív én már csak tudom így ahelyett hogy csak elhúznám a kezem, fel-le kezdem simítani. Leég arcomról a bőr közben. Először megint csak megszorít, majd vállamba fúrja arcát, megremeg és lazul a szorítás.
Ezt a pillanatot kihasználva kicsusszanok karjaiból, a lendületemtől a hátára fekszik, félig a takaróra.
Az ajtóra tapadva háttal, kissé lihegve nézek le rá, de nem ébred fel. Mázli… azt hiszem. Egyik tenyere a mellkasán, másik a hasán, de amint nyammogni kezd valamiről álmában, lesimul a keze magára. Ezt már nem tudom büntetlenül nézni, így izzó fejjel kisurranok a mosdóba míg nem késő.
~*~
Már az egyenruha is rajtam van, és a testem is sikerült lenyugtatnom egy… extra zuhannyal, de legjobban az sikerült lenyugodni, hogy Koga anyukája felkelt, és reggelizni invitált.
Ujjammal a szoba felé mutatok, hogy mindjárt felkeltem a hétalvót, de csak leint.
- Hagyd csak, majd én – az anyukájával nem merek ellenkezni, így inkább ráhagyom.
Elsőnek úgy tűnik reggelizni jön le, viszont amikor az étkezőbe lépve meglátom alsóján a sátort, vörös fejjel oldalra nézek. Ennyire fáradt, hogy észre sem veszi?
- Ah, jó reggelt, Mitobe – ásítja, én csak szemem sarkából figyelem, majd mikor arcomat furcsállva lenéz magára összekapja magát előre görnyedve, mint a kutya ami maga alá húzza a farkát és berohan a fürdőbe.
Egy sóhajjal nyugszom meg, és mire felöltözve, készen jön vissza az étkezőbe, már Ő is az egyenruhájában van. Nem szól semmit a dologra, ahogy én sem… nem mintha amúgy megszólaltam volna.
- Tessék fiúk, remélem ez mára elég lesz – kapunk két nagy csomagot, mosolyogva bólintva köszönöm meg.
Nagyon rég nem volt már ilyen, hogy együtt indultunk volna az iskolába.
|
| Mora | 2012. 08. 10. 00:20:55 | #22802 |
Karakter: Koganei Shinji
Megjegyzés: (Timcsinek)
Mikor végzek az evéssel, elégedett haspaskolással teszem félre a tálcát, és felpattanva állok be Mitobe mögé. A hátára támaszkodva nézek át a válla felett, hogy mégis mit alkot.
- Mit csinálsz, Mitobe? – érdeklődök halk mormolással, mire felemeli az előtte fekvő füzetet, és megmutatja. – Oooh, az enyémet is? – pislogok le a másik füzetre, mire bólint. Lelkesen ölelem meg, de valószínűleg túl szorosan, mert halkan felnyög. Még ez is meglepően ritka hang tőle. Megpaskolja a kezem, én pedig értve a célzást, lazítok az ölelésen. – Ahh, bocsi.
Teljesen viszont csak akkor engedem el, mikor köhécselve jelzi, hogy lassan ideje lenne.
- Nem is tudom mi lenne velem nélküled! – jelentem ki, miközben visszadőlök az ágyra, és a plafont kezdem bámulni. Egyre nehezebbek a szemhéjaim, és ki vagyok én, hogy ellenkezzek az akaratuknak? Egyszerűen hagyom, hogy ismét elnyomjon az álom.
~*~
- Shinji! Shinji! SHINJI!
Nyekkenve gurulok le az ágyról, alaposan magamra gabalyítva a takarót. Anya fogkefével a kezében áll az ágyam mellett, és már a pohár is ott van készenlétben, de szerencsére nem kellett használnia.
- Siess, mert el fogsz késni! És köszönd meg Mitobe-kunnak még egyszer a tegnapot!
- Tudom, tudom – felelem ásítozva, majd gyorsan összekapom magam. Tényleg van mit megköszönnöm. Nem csak hazahozott, de még a házim is megcsinálta, így mikor nem sokkal azután felébredtem, hogy elment, még át tudtam nézni. Ahogy ő oldja meg, mindig sokkal érthetőbb, mint ahogy a tanár.
Most sokkal éberebben közelítem meg az iskolát, és a termünk előtt pont bele is futok barátomba.
- Jó reggelt, Mitobe! – karolom át, egy kicsit nyújtózva, ő pedig mosolyogva biccent, és tekintete a hajamra siklik. Ezzel érdeklődi meg, ma is fellocsoltak e. – Képzeld, anyának ma elég volt háromszor szólnia – mutatom lelkesen az ujjaimmal a számot, majd leakadva róla, tarkón összefűzött kezekkel lépek a terem felé. – De azt hiszem a matekórát nem élem túl.
Számon kérőn fordul felém én pedig rögtön tudom, mire gondol.
- Ne aggódj, átnéztem a házit – felelem, de ennyivel nem elégszik meg, így durcásan folytatom. – Igen, értem is. – Ha az ő jegyzetei nézem, mindig értem. Ezzel megelégszik, és mosolyogva fordul előre.
A teremben aztán felemeli a mutatóujját, jelezvén, hogy várjak, és mikor már kérdeznék rá az okára, egy dobozt húz elő a táskájából. Rögtön felvillanyozódom, hisz tudom már mi lehet benne.
- Oh, sugoi, Mitobe. Tegnap sütötted? – Bólint, majd felém nyújtja a nyitott dobozt. Lelkesen vetem rá magam, de sajnos nem ehetek annyit amennyit szeretnék, lezárja előttem a dobozt. – Jól van, maradjon a többieknek is – sóhajtom végül durcásan, lehuppanva a helyemre. Bah… pedig Mitobe főztjeiből és sütijeiből, bármennyit meg tudnék enni!
~*~
Az edzés előtt is kapunk a sütiből, én is alaposan megtömöm magam. Nem tudom miért, talán mert jó sokat aludtam, vagy mert a csokis süti felpörget, de ma egyik órán se bóbiskoltam el.
- Oh, ez nagyon finom – jegyzi meg Hyuuga is, aki látszólag mára már rendbe jött. Egyedül az edző tűnik letörtnek, de mikor ő is megkóstolja, felderül.
Az edzés is sokkal jobban megy nekem is, mint szokott, egészen addig, míg a túlzottan figyelmetlen rohangálásomtól, el nem taknyolok. Felszántom alaposan a padlót, és a bokám is kimegy. Legszívesebben nyüszítenék egy sort, de ahogy az edző mellém ér, kapok egy nyaklevest, így inkább visszafogom magam.
- Idióta! Ezért gyakoroltuk az alapokat? Még egy ilyen egyszerű lépést is elvétesz!?
Könnyes kiskutyaszemekkel pillantok fel rá, de Mitobe már le is nyugtatta, majd leguggol mellém.
- Hahh, gyere, bekötöm – int az edző, majd hazaengedi a többieket. Mitobe talpra segít, és eltámogat az öltözőig, ahol kapok egy szorítókötést. Az edző távozik, mi pedig átöltözés után, elindulunk haza.
Mitobe segít bicegni, de eléggé lassan és szerencsétlenül megy, így végül elém guggolva jelzi, hogy kapaszkodjak fel rá, majd hazavisz. Felcsillanó szemmel fogadom el az ajánlatát, ez így pont olyan, mint mikor kisebbek voltunk.
Most is érzem azt a megnyugtató melegséget és biztonságot, nem csoda hát, hogy hamarosan kezd elnyomni az álom.
- Nem is tudod mennyire örülök, hogy vagy nekem Mitobe – motyogom neki félálomban, de őszintén, majd teljesen elernyedve alszom el.
***
- Geeeeh… Mit művelt már megint az idióta fiam? Sajnálom Mitobe-kun, hogy ennyi gondot okoz. – Morcosan, elégedetlenül fintorodom el félálomban, hallva anyum hangját, és még inkább belekapaszkodom Mitobéba.
- Shinji!!! – Kapok egy taslit a fejemre, mire rögtön kipattannak a szemeim, és ha barátom nem fogná a kezem, valószínűleg leesnék róla riadt mocorgásommal.
- Áh! Hai, ébren vagyok! – jelentem ki, és ép lábamra támaszkodva, lecsúszok Mitobe hátáról, mikor már a kanapéhoz kísért. – Köszönöm! – pillantok rá hálásan, és aggódó tekintetét látva, hozzáteszem. – Ne aggódj, már sokkal jobban van, holnapra kutyabajom!
Kétkedve húzza össze a szemöldökét, túl sokat aggódik. Nincs időm azonban jobban megnyugtatni, anya jön vissza a nappaliba, kezében egy borogatással, meg egy tálcán üdítővel és poharakkal. Az ölembe dobja a vizes rongyot, mire felnyekkenve kapom fel, mielőtt átáznék.
- Mitobe-kun, elég késő van, maradj itt éjszakára – fordul végül szülőm barátomhoz, aki szelíd mosollyal rázza meg a fejét, Tudom miért nem akar maradni, meg is osztom anyával, hogy aggódik a tesóiért. – Ne aggódj, beszéltem anyukáddal, azt mondta minden rendben lesz.
- Nana, Mitobe, maradj itt, megint tudunk videojátékozni, mint régebben! – győzködöm, belekapaszkodva a ruhája ujjába. Végül beleegyezően bólint, csak az egyenruhájára vet még egy kérdő pillantást. – Bedobjuk a gépbe – vigyorgok rá, és megfeledkezve a lábamról, pattannék is fel. Szerencsére időben lefog, és épphogy csak érem a talajt, de már így is nyüszögök lekonyult alsóajkakkal.
Néma sóhajjal segít felmászni a szobámba, de később a fürdéssel már egyedül próbálok boldogulni. Végül is, nem olyan vészes ez a sérülés, ha lassan mozgok.
- Mehetsz! – bicegek elő a fürdőből alsóban, ő pedig már ott vár az ajtóban, törülközővel a kezében. Bólint, és elmegy fürdeni, míg én hason elterülök az ágyon, beindítva a játékot. Hamarosan vissza is tér, szintén alsóban, mivel a ruháját gondolom anya már elvitte berakni a gépbe. Elismerően, és kissé irigykedve mérem végig, még mindig jobb erőben van, mint én, pedig szerintem én se panaszkodhatok.
- Nem ér! – jelentem ki durcásan, mikor kissé talán tétován, leül mellém az ágyra. – Csak azért nézel ki erősebbnek, mert magasabba vagy, igaz? – támaszkodok fel négykézlábra, közelebb hajolva hozzá. Megvonja a vállát, és a tv felé fordul, így én is újra elnyúlok hason, és a kezébe adom a konzolját.
***
Némi játék, kaja és házi után, végül mindketten eléggé fáradtan dőltünk ki. Habár felajánlottam az ágyamat neki, inkább a mellé kiterített futont választotta, így most ő alszik a földön.
Félálomban forgolódom, kissé még sajog a lábam, így nehezen megy az elalvás. Mikro már majdnem sikerül, és nem is igen tudom mi zajlik körülöttem, hirtelen úgy érzem, mintha zuhannék.
Utálom ezt az érzést, általában fel szoktam rá ébredni. Most azonban valahogy más, és ahogy mocorgok, kevesebb helyet érzek magam körül.
De meleg, és kellemes, így némi fészkelődés után nem foglalkozom mással, hagyom, hogy a félálomból teljes legyen.
|
| timcsiikee | 2012. 08. 08. 17:04:57 | #22755 |
Karakter: Mitobe Rinnosuke
Megjegyzés: ~ Cicaképűnek
Mitobe:
Mint általában reggel, Koga után pár lépéssel érkezem, és a folyosón érem be. Nem nehéz, mert körülbelül egy reumás csiga sebességével halad előre. Amikor már én vagyok közvetlen mögötte, akkor úgy pördül meg, mintha elemet cseréltek volna benne, és arcára kiül a szokásos macskás mosoly.
- Jó reggelt Mitobe! – üdvözöl vidáman, mire bólintok válaszként. A haja tiszta borzas, bár fésű nyoma is van rajta. - Anya megint megfürdetett… az ágyban! – morogja panaszosan. Fejét meglapolgatva vigasztalom meg. Igen sejtettem, általában így kelti fel, ha nem kirázva az ágyból, vagy épp nem csapja fel. Ismerem már jól az édesanyját.
Helyünkre ülünk csengetés közben, és hamarosan megjelenik a sensei is, hogy elkezdje az órát. Magyarázat közben néha kérdez, hogy ki tudna felelni. Nálam már megszokta, hogy inkább kimegyek és leírom a táblára, mintsem hangosan feleljek, így inkább le is szokott a kérdezésemről, kivéve ha táblánál kell feladatot megoldani. Szerencsére ebben jó vagyok, nem úgy mint Koga, aki megint elbóbiskolt, mint mindig az első, vagy csak a matekórákon szokása.
- Koganei Shinji! – csapja fejbe a tanár is, mire felkel.
- Figyelek! Figyelek! – tényleg sajnálom. Minden nő vagy lány csak üti. Az anyja, a tanár, az edző… nem lepne meg, ha komplexusa lenne belőle.
Szünetben a padom mellé áll, de már oda is nyújtom neki a füzetemet. Figyeltem, tudom, hogy nem írt, na meg persze nálunk ez már rituálénak mondható, hogy kölcsönadom a jegyzeteimet. Nem szeretném, ha e miatt kikerülne a csapatból, így segítek neki. Meg amúgy is.
- Ááááh… túl fáradt vagyok az edzéshez! – ásítja az órák után, az öltöző felé haladva. - Nem rég nyertük meg a gyakorló meccset, miért kell máris hajtani?
- Úgy rémlik, Koganei-kun, hogy olyan sokat nem tettél a csapat győzelméért, igaz? – kérdi az edző… azt hiszem jogosan. Igaz játszott ő is, de egyik felében kis is ütötte magát.
- Olyan gonosz! – igen, erről beszéltem. A fejbekólintásról. Igaz, ha így belegondolok, Koga okot is ad rá, hogy hasonló reakciót váltson ki a női nemből.
- Még hogy gonosz… Elhoztam nektek a háztartástanon készített sütiimet, legyél inkább hálás!
- Süti! – csillan fel szeme, és már épp nyúlnék utána, hogy szerintem nem jó ötlet, az edző megelőzi.
- Edzés után! – csattan vissza a doboz teteje még időben. Vállát paskolom meg szomorú barátomnak, de nem sok hatással vagyok rá, viszont legalább az edzésen jól teljesít. Vajon miért hiányzik Hyuuga?
Helyettem Kagami kérdezi meg a többieket pihenés közben.
- Hyuuga-senpai ma miért nem jött? – válasz helyett előbb a süteményes doboz kerül középre, amire Koganei azonnal rá is veti magát. Ajjaj.
- Nem érezte jól magát, és hazament. Túl sok sütit evett – magyarázza az edző, így inkább nem veszek belőle. Van egy olyan érzésem, hogy nem az adaggal volt a gond, hanem… csak a szokásos.
- Oh, Koganei-senpai elájult – mormolja Kuroko, és egy pillanattal később már csapódik is mellettem a földbe az említett, de idő előtt a fejét még legalább elkapom.
Van aki felkiált, Riko csak zavarodottan néz elfordulva, és Izuki hajolna felé.
- Vajon túlélte a gyilkos süti támadását? – kérdi mereven nézve – Edző, te erre képzed ki a sütijeidet? – Ő is kap egy fejbecsapást, miközben mindenki hátrálni kezd a doboztól.
- Mi lesz Koganei-senpaiial? – kérdi kuroko szokásos unott hangján, de csak kezem feltartva, halvány mosollyal jelzem, hogy „semmi baj, majd hazaviszem.”
~*~
Amíg kipiheni magát, addig az íróasztalához ülve megírom a házit, és átmásolom neki is. Amíg csináltam enni nem kelt fel így míg megvárom az anyukáját, így ütöm el az időt. Hasznosan.
- Mitobe… - hallom szenvedő hangját, így felé fordulok a széken ülve – Azt hittem meghalok, lepergett előttem az életem! Amúgy, te hoztál haza?- bólintva válaszolok, majd a már előkészített ételeket az ölébe teszem tálcástól.
- Nekem csináltad? – vidul fel, újabb bólintás. – Itadakimasu! – le is csap a falatokra mint egy vércse. – Mitobe főztje a legjobb! – félig tele szájjal, félig lenyelve a falatot jelenti ki vidáman, így megmosolyogva fordulok vissza az íróasztal fölé.
Már csak egy feladat van hátra, de Koga olyan gyorsan lapátolja be az étket, hogy mielőtt befejezném, a hátamra támaszkodva jelenik meg.
- Mit csinálsz, Mitobe? – morogja halkan, mire felemelem a füzetét, és megmutatom – Oooh, az enyémet is? – csak bólintok, mire úgy megszorít az ölelésével, hogy halkan felnyögök. Talán hosszú idő óta ez az első hang, amit kiadok magamból. Megpaskolom az engem szorító karját, mire lazít az ölelésen. – Ahh, bocsi.
Öklömet a szám elé téve köhécselek párat, lassan teljesen el is enged.
- Nem is tudom mi lenne velem nélküled! – vetődik vissza az ágyba, a plafont figyelve. Visszafordulok, hogy befejezzem a feladatot, mikor végeztem, felemelve a füzetet mutatnám neki, hogy olvassa át, de kis buborék az orrából kifelé pulzálva jelzi, hogy megint elaludt.
Túl sokat alszik. Szerintem egyszer, majd kávét csempészek a kajájába. Talán holnapra egy sütivel ki is próbálom.
Leteszem a füzetet a táskájára, betakarom, majd mosolyogva a hajába borzolok. Jó éjt!
~*~
Reggel egy szép, kerek kis dobozba csomagolom a kekszféle sütiket, aminek a tésztájában van egy kis kávé, és kávés csoki darabkák. Húgom meg is lepődött, hogy este miért főzök kávét, de szólnom sem kellett, rájött, hogy mibe lesz. A többiek elől elrejtettem éjszakára a felső polcra, ahol nem érhetik el. Kicsik még ehhez.
Szokásos reggel másik verziója, amikor én érek be előbb, és barátom pedig utánam, átkapaszkodva vállamon.
- Jó reggelt, Mitobe! – úgy látszik a tegnapi kiütöttség jót tett neki, mert pihent eleget. Mosolyogva bólintok felé, majd a hajára nézek. – Képzeld, anyának ma elég volt háromszor szólnia – lelkesen mutatja is ujjain a mondott számot, majd elenged és virulva halad tovább mellettem, tarkóján összefűzve ujjait. – De azt hiszem a matekórát nem élem túl.
Felé fordulok, az említett tárgyra kérdőn, mire leereszti karjait és a táskája pántját fogja meg.
- Ne aggódj, átnéztem a házit – még mindig nézek rá, így morcosan folytatja – Igen, értem is – erre elmosolyodva fordulok előre.
Mikor beérünk a terembe, felemelem mutatóujjam, hogy várjon, kérdőjelek jelennek meg a feje körül, de mire visszafordulok a dobozzal, teljesen felvillanyozódik.
- Oh, sugoi, Mitobe. Tegnap sütötted? – bólintok, majd a nyitott dobozt felé nyújtom, és rögtön ki is kap jó párat, de mielőtt újabb nagy adagért nyúlna, lezárom a fedelét, intve ujjammal. – Jól van, maradjon a többieknek is. – Duzzogja leülve a helyére, majd követem én is példáját, csak hangtalanul nevetve.
~*~
Az edzés előtt megkínálom a többieket is, persze Koga megint repetázik párszor, viszont szerintem észre sem vette, de egész nap éber lett tőle. Vagy csak nem akarta említeni.
- Oh, ez nagyon finom – még Hyuuga is lelkesen majszol, de az edző elszomorodva gubbaszt a sarokban. Míg a többiek nyammognak a falatjaikon, addig odamegyek hozzá, a vállára teszem a kezem, és amikor felém fordul megkínálom én is, majd egy papír fecnit is adok mellé, amire részletesen leírtam a receptet. Bár nem biztos, hogy neki így is menni fog, de legalább örül neki.
~*~
Az edzés alatt, na meg a végén a meccs közben mindenki pörög, főleg Kogán látni, mert ugye több tucat sütit megevett. Viszont ennek a túlpörgésnek is megvan a hátránya, amikor hirtelen akar fordulni és futni, összeakadnak a lábai és akkorát tanyál, hogy kimegy a bokája, és meghorzsolja az arcát.
Odakocogok hozzá, de már az edző is megelőzött, viszont elsőnek aggódás helyett fejbe csapja.
- Idióta! Ezért gyakoroltuk az alapokat? Még egy ilyen egyszerű lépést is elvétesz!?
Megfogom a vállát mire lehiggad, majd leguggolok Koganei mellé.
- Hahh, gyere, bekötöm – int neki, a többieknek szól, hogy ha akarnak ők is mehetnek haza. Felsegítem barátomat, sőt el is támogatom az öltözőig, ahol kap egy jó szorító kötést, majd felöltözhetünk. Csak miután az edző kiment.
Hazafelé is segítek neki elbicegni, de mivel többször is meg kell állni elfáradása miatt, így elé guggolva jelzem, hogy inkább kapaszkodjon a hátamba, és elviszem.
Amikor a nyakamat átkarolja, mellkasomban érzek különös bizsergést, de először nem törődök vele. Felemelem és tovább megyek vele, már úgy sincs nagyon sok a házukig.
Amikor a vállamra dönti fejét, már akkor érzem, hogy kezd elálmosodni. Azt hiszem kiment a kávé hatása. Nem is érzem annyira nehéznek, de fura érzés, ahogy ölelve nehezedik rám.
- Nem is tudod mennyire örülök, hogy vagy nekem Mitobe – motyogja félig álmoskás hangon, végül teljesen elernyed. Még szerencse, hogy amúgy sem látná az arcomat, mert pirosnak érzem.
Nem lesz ez így jó… ennyi év barátság után pont most kezdenék máshogy nézni rá?
|
| Mora | 2012. 08. 06. 00:13:26 | #22700 |
Karakter: Koganei Shinji
Megjegyzés: (Timcsinek)
A lehető leglassabban vonszolom be magam az iskolába, miután nagy nehezen elindultam otthonról. Nagyon, nagyon nem szívesen keltem fel a pihe-puha ágyamból, de miután drága jó anyukám megfürdetett egy nagy pohár vízben, már nedves és hideg is volt, így viszonylag könnyen gurultam le róla, és terültem el a padlón.
Már a termünk előtt vagyok, mikor megérzem magam mögött az ismerős jelenlétet, így vidáman pördülök Mitobe felé.
- Jó reggelt Mitobe! – élénkülök fel, az álmosság utolsó morzsáit is elhagyva. Szokásos mosolyával bólint, ez nála helyettesíti a „Jó reggelt! Milyen volt a reggel?”-t. – Anya megint megfürdetett… az ágyban! – panaszolom válaszként, mire vigasztalóan paskolja meg a fejem.
Osztálytársaink többségének, fogalma sincs róla, hogyan értjük meg Mitobét, de a csapatban jó néhányunknak könnyedén megy. Leginkább nekem, mivel már régóta barátok vagyunk, és alsó középiskolába is együtt jártunk.
Becsengetnek, így mindketten bemegyünk a terembe, és lehuppanunk a helyünkre. Nekem nem telik bele öt percbe, és a kezemre támaszkodva el-elbóbiskolok az izgalmasnak éppen nem nevezhető matek órán.
- Koganei Shinji! – csattan mellettem a tanár hangja, a fejemen meg a rúdba tekert jegyzetei.
- Figyelek! Figyelek! – riadok fel, de hirtelenjében fogalmam sincs, hol vagyok. A füzetem meg tök üres… upsz.
Szünetben rögtön megkörnyékezem Mitobét, aki már mindent tudóan nyújtja felém a jegyzeteit. Felcsillanó szemmel vetem magam a nyakába, majd némi csüngés után, gyorsan visszaülök a helyemre, hogy lemásoljam amit átaludtam.
- Ááááh… túl fáradt vagyok az edzéshez! – nyafogom, mikor már az öltözők felé haladunk. – Nem rég nyertük meg a gyakorló meccset, miért kell máris hajtani?
Habár a költői kérdést Mitobénak tettem fel, mégse tőle kapok választ, mivel kapok választ. Egy jól irányzott fejbekoppintást követően.
- Úgy rémlik, Koganei-kun, hogy olyan sokat nem tettél a csapat győzelméért, igaz?
- Olyan gonosz! – jelentem ki panaszos hangon az edzőnek, megjegyzése miatt, de aztán tekintetem megakad a kezében tartott dobozon.
- Még hogy gonosz… Elhoztam nektek a háztartástanon készített sütiimet, legyél inkább hálás! – morranja vissza, miközben megérkezünk az öltözőbe, ahol a többiek már készen várnak.
- Süti! – válik kistányérméretűvé a szemem, ahogy kinyitja a dobozt. Előtte arra számítottam, hogy a szokásos Riko féle alkotásokkal találom szembe magam, de ezek ínycsiklandóan néznek ki, biztos a tanár segített neki. Akkor akár ehetők is.
- Edzés után! – csapja le a tetejét, majd elvonul. Elkámpicsorodva öltözöm át, bár Mitobe próbál vigasztalni, de mivel most nála sincs édesség, nem sokra megy. De edzés közben hajtok ám, ahogy ritkán. Egyedül azt furcsállom, hogy a kapitány nincs itt.
- Hyuuga-senpai ma miért nem jött? – érdeklődik Kagami, mikor már a végén nyelvünk lógatva ülünk a földön, Riko doboza felett.
Ki is halászom egyet belőle, mit sem törődve Mitobe aggódó tekintetével, és egy harapásra eltűntetem a számban.
- Nem érezte jól magát, és hazament. Túl sok sütit evett – feleli az edző, de sajnos én már tudom, hogy nem a mennyiséggel volt gond.
- Oh, Koganei-senpai elájult – hallom még utoljára Kuroko hangját, majd elsötétül a világ.
***
Nyöszörögve nyitom ki a szemeimet, és nem kis meglepetésemre, a saját szobámban találom magam. Hogy kerültem ide? Mi történt egyáltalán? Addig rémlik, hogy Riko hozott sütit, megettem egyet…aztán K.O.
Felülök, és riadtan ugrom egyet, mikor megpillantok valakit az asztalomnál ücsörögni, de aztán leesik kivel is van dolgom, és megnyugszom.
- Mitobe… - nyekergem síri hangon. – Azt hittem meghalok, lepergett előttem az életem! Amúgy, te hoztál haza?
Bólint, majd az asztalról felvesz egy tálcát, és az ölembe rakja. Egy pillanat alatt elfelejtem, milyen rossz élményem volt legutóbb az étellel, mikor megpillantom a finomságokat. Minden kétséget kizáróan, Mitobe gyártmányai.
- Nekem csináltad? – nézek fel rá, majdhogy nem nyálcsorgatva. Biccentenie se kell, így is tudom a választ. – Itadakimasu! – kurjantok fel, és lelkesen vetem rá magam. Jóízűen tömöm magamba a finomságokat, majd még félig teli szájjal pillantok fel barátomra. – Mitobe főztje a legjobb! – jelentem ki, és a falat lenyelése után, szélesen rámosolygok.
|
|
