- Minden rendben – felelem az igazságnak megfelelõen, leeresztve az ölembe a könyvem.
 - Van valami hely, ahova Kurokocchi el szeretne menni? – érkezik az újabb kérdés. Elgondolkozom kissé, de nem igen akad.

- Nem különösebben. Bármi jó – válaszolom, õ pedig mély levegõt véve kotor elõ a zsebébõl egy szórólapot, és adja a kezembe.

- Ezt tegnap kaptam hazafelé, s arra gondoltam, milyen jó lenne ide elhívni, csak mivel azt mondtad, majd hívsz, nem akartam zavarni.

Habár nem látszik rajtam, kissé meglepetten futom át a reklámanyagot. Tényleg ennyire találkozni akart? És még gondolt is ilyenekre? Tudom, hogy Kise valamilyen furcsa indíttatásból kedvel engem, de még mindig nem igazán értem az okát, és nem is igen tudok mit kezdeni a dologgal. De barátok vagyunk, és ez örömmel tölt el.
A botanikus kert érdekesnek és szépnek tûnik, a történelmet pedig szeretem, így a kabuki darab is biztos tetszene.
 -  Ide is mehetünk – pillantok rá, visszaadva neki a szórólapot. Összecsukom a könyvem, majd miután eltettem a táskámba, felállva indulok meg az utca felé. Lassan kezdõdik az elõadás, ha nem akarunk lemaradni róla, nem húzhatom az idõt. Bár nem tudom Kisét igazából mennyire érdekli a dolog, tudtommal nincs oda a töriért.
 - Kíváncsi vagyok az elõadásra. Biztos nagyon szép lesz, de lehet, majd közben kérdezek. Kurokocchihoz képest kezdõ vagyok Japán történelmébõl – nevetgél szokásos stílusában. megnyugszom, hogy azért õt is érdekli, és nem csak miattam megyünk. - Amúgy Kasamatsu-senpai nem is dühöngött, kevesebbet késtem edzésrõl, mint mondjuk múltkor – meséli, mire kissé fedõen pillantok rá.

- Kise-kunnak ideje lenne beszerezni valami órát – közlöm vele, mire elvörösödik kissé.
- Igazából van... – motyogja csuklójára pillantva, amin valóban ott díszeleg az említett tárgy. - Csak valahogy zsúfolt minden. Sokáig tart eljutni egyik helyrõl a másikra – magyarázza, én pedig már meg sem lepõdöm rajta. Biztos sok dolga lehet, nem egyszerû egyszerre modellkedni, kosarazni és iskolába járni.
gondolataimba merülök, így egy darabig fel se tûnik, hogy csend állt be közénk, bár különös, hogy Kisének nem jár a szája. Mégis egészen meghitt a dolog, habár engem sose zavart mikor mesélt, a hülyeségeihez is hozzá vagyok szokva általában. Én pedig nem vagyok beszédes, nem én fogom elõre lendíteni a társalgást, az sajnos biztos.
Nem is baj, a csend is élvezetes mellette, ám hamarosan megtöri egy kissé zajos csapat, akik valószínûleg már fogyasztottak némi alkoholt. Nem lenne baj velük, de mint az embereknek szokása, õk se vesznek észre, és egyikük nemes egyszerûséggel elsodor. Megpróbáltam kikerülni, de túl szûk volt a járda, de mivel õ a nagyobb, lepattanva róla, majdnem elesem. Reflexszerûen kapaszkodom meg a mellettem haladó Kisében, aki a kezemet elkapva segít megmaradni a lábamon. Ha kicsit kevésbé vagyok elgondolkodva, besorjázhattam volna mögé, de elbambultam.

- Kurokocchi, jól vagy? – állít egyenesbe barátom, én pedig némán bólintok. Ennyiben is hagynám a dolgot, de az engem majdnem fellökõ másképp gondolja.

- Nem láttok a szemetektõl, kis köcsögök? – csattan fel, és ragadna meg, de Kise védelmezõen beáll elém.

- Talán inkább neked kellene kinyitni a szemed! Nem a tietek az egész utca! – vág vissza, szinte már morogva, de úgy érzem ennek nem lesz jó vége.

- Kise-kun... – állítanám le, de a következõ pillanatban a másik gyorsan mozdulva húz be neki, és az erõtõl hátra esve tarol el engem is, maga alá temetve. Hirtelen pattan fel, és adná vissza a saját tettétõl kissé meghökkent srácnak az ütést, de én is felugrom, és kezemet a karjára fektetve állítom le
- Kise-kun, elég – csitítom, mire rögtön leáll, én pedig a mobilomat felmutatva fordulok a részeges csapathoz. - Kihívtam a rendõrséget – füllentem, de õk beveszik, és fel is szívódnak.

- Jól vagy, Kurokocchi?

- Jól vagy, Kise-kun?

Egyszerre hangzik el a két kérdés, mire halványan elmosolyodom, bár az aggodalom erõsödik bennem, mikor lehetõségem van jobban megvizsgálni az arcát. Meg is ragadom a kezét, és magam után húzva, elindulok a kórház felé.
 - Ano... Kurokocchi, hova megyünk? – kérdezi megilletõdötten.

- Kórházba.

- Ehh? Ilyen vacakul nézek ki?!

* * *

Nem csak vacakul nézett ki, de nem is úszta meg olyan könnyedén. megrepedt az orra, és a szemöldökét össze kellett varrni pár öltéssel. még szerencse, hogy a szemének nem lett baja, bár modellkedni egy darabig így se nagyon tud. És mindezt azért, mert engem védett…

- Sajnálom, hogy elrontottam a délutánt  - sóhajt fel, mikor a papírokra várunk.  

- Ugyan, hiszen megvédtél – kapom felé a pillantásom meglepetten. Képes ezért magát hibáztatni?

- Fura – szólal meg, de nem néz rám. - Néha elcsodálkozom azon, hogy Kurokocchi hogy bírja, hogy senki sem veszi észre, még azok is nehezen, akik számára elvileg fontos. El sem tudom képzelni... – Nem felelek, nem is tudnék mit. Habár nem én választottam, hogy ilyen gyenge legyen a kisugárzásom, én voltam az, aki ez ellen sose tett semmit. Elfogadtam, hogy ez vagyok én, és még a barátaim is átnéznek néha rajtam. Egy idõ után úgyis megszoknak, és már nem leszek olyan láthatatlan számukra.  - Megígérem, hogy én mindig észreveszlek majd! Akárhogy is, de meg fogom oldani! – töri meg hirtelen a csendet, kissé zaklatottan.
Nem kicsit lep meg a kitörésével, nem értem miért olyan fontos ez neki.
Kezemet a vállára fektetve hívom fel magamra a figyelmét. - Ne légy hülye – nézek rá komolyan, mire elkerekednek a szemei. - Legfõképp ne ígérj meg olyat, amit nem tudsz teljesíteni – teszem hozzá szelíden.

- Lehet, hogy hülyeség, de Kurokocchi mondta, hogy nincs olyan, akit ne lehetne utolérni, s akkor túlszárnyalhatom Kurokocchit is, és megtanulhatom látni rendesen, teljes valójában, mindig, minden apró  mozdulatot, mimikát, elfojtott gondolatot.

- Ez elég félelmetesen hangzik – jegyzem meg, mire oszlik a különös hangulat, és Kise hisztije is a szokásos önmagát idézi.
 - Kurokocchi sosem vesz komolyan!
Ez nem igaz… Tudom, hogy Kise nem olyan idióta, mint amilyennek szereti mutatni magát, csak egyszerûen nem tudok mit kezdeni az elõzõhöz hasonló kijelentéseivel. De komolyan veszem… és elgondolkodtat.

* * *

Egy hét telt el a nem éppen tervek szerint alakult délután óta. Párszor terveztem felkeresni Kisét, hogy mi újság a sebeivel, de túl zsúfoltak voltak a napjaink, közeledik az iskolák közötti, így egyre húzósabbak az edzéseink is.
Aztán egyik edzés elõtt, érkezik egy üzenet tõle:
 

"Kaptam két jegyet a kosárlabda férfi világbajnokság selejtezõjére. Japán-USA. Jövõ hét végén lesz. Eljössz velem? *---* <3"

Meglepetten olvasom el újra. Tényleg velem akar menni egy ilyen meccsre? Pedig egy ilyenre még egy lányt is simán elvihetne.
- Mi az Kuroko, randira hívtak, vagy valaki meghalt? – vizslatja az arcom a kapitány. Értetlenül nézek rá, visszatérve kissé a valóságba.
- Tessék?
- Hát olyan tõled szokatlan, azaz érzelemmutató, fejet vágsz, hogy csak a kettõ közül lehet valami – magyarázza meg, mire a többiek rábólintanak. Ismét kifejezéstelen arccal ingatom meg a fejem, el se tudom képzelni, milyen fejet vágtam.
- Egyik sem – vonom meg a vállam, és visszatéve a mobilom a táskába, nekiállok átvenni a pólómat. – kise-kun hívott el a Japán-USA meccsre.
- Miiii? – hördülnek fel többen is, és mikor áthúzva a fejemen a felsõmet, ismét napvilágra kerül a fejem, jó pár elkerekedett szemmel találom szemben magam. Majdnem hátraesek a padról közelségüktõl.
- Honnan szerzett az a szõke idióta jegyet rá? – morran fel Kagami, visszatolva egyenesbe, míg a többiek hasonló kérdéseken agyalnak, eltávolodva végre tõlem kissé.
- Ami még jobb kérdés, hogy miért Kurokot viszi el rá? – kontrázza Izuki, mire Hyuuga felhorkan kissé.
- Úgy érted, vinne inkább téged?
- Igen… vagyis nem, nem úgy értem. Mármint mennék én, de a helyében egy csinos lányt vinnék!
Erre hirtelen elcsendesednek, és eltöprengve néznek egymásra. Elõre tudom min kezdtek el agyalni, és jobb szeretnék nem a közelükben lenni, mikor hangot adnak gondolataiknak, így csendesen felszívódok a közelükbõl. Már csak a teremben jut eszembe, hogy elfelejtettem választ írni. Mindegy, úgyis el akartam menni megnézni hogy van, edzés után meglátogatom az iskoláját.

- Kuroko, ma nem fogod a frászt hozni rám a kajáldában? – kérdezi Kagami, mikor edzés után az ellenkezõ irányba indulok, mint menni szoktunk.
- Nem, most felkeresem Kise-kunt – felelem semlegesen, mire meglepetten pislog rám. – Miattam sérült meg, és telefonban úgyis azt mondaná semmi baja, legyen bárhogy valójában – magyarázom meg, majd búcsút intve fordítok neki hátat.
Szerencsére a többiek nem lovagoltak tovább a jegy témán, miután Riko a fejükre koppintott az irigykedés után, de azért õk se értik jobban Kise döntését, mint én. Igaza van Izukinak, õ lazán elvihetné rá bármelyik lányt.

Szerencsére nincs még vége az edzésüknek, mikor a Kaijohoz érek, Riko ma elõbb elengedett minket, mert holnap lesz az elsõ selejtezõ meccsünk az iskolák közöttin, jobb ha nem leszünk hulla fáradtak.
A kapuban álldogálva várom, hogy végezzenek, nem zavarok senkit, hisz fel se figyelnek rám. Egészen addig, míg meg nem jelenik.
- Kurokocchi?! – szúr ki rögtön, és felgyorsítva terem elõttem, vidám mosollyal az arcán. – Mit csinálsz itt? Megkaptad az sms-em?
Mielõtt bármit is felelnék, megvizsgálom az arcát, ami ugyan még mindig nem túl természetes színekben pompázik, de már nincs feldagadva.
- Ne aggódj, nincs már semmi bajom! – jelenti ki, látva, hogy mit fürkészek. – Ma már edzhettem is, bár senpai úgy oldalba bökött a figyelmetlenségem miatt, hogy most már ott is lila – panaszolja, majd felcsillan a szeme. – Kurokocchi aggódott értem?
- Miattam sérültél meg – vonom meg a vállam, de látva, hogy megint kezdené a szokásos kiborulását, gyorsan hozzáteszem. – igen, aggódtam. Tudtam, hogy telefonban nem mondanád meg, ha rosszabb lenne.
- Kurokocchi aggódott! – ragad le ennél az információnál, de mielõtt túlságosan belemelegedhetne az örömködésbe, inkább folytatom jövetelem okának magyarázását.
- Meg kaptam az sms-eg amúgy – szólalok meg, mire rögtön felkapja a fejét. – Örülök neki, szívesen elmegyek veled, ha nincs más, akivel szívesebben mennél.
- Nem, én kifejezetten veled akarok menni! – jelenti ki csillogó szemekkel, én pedig egy pillanatra zavartan fordítom el a fejem. Még mindig nem értem, miért érzi olyan jól magát velem.
Nem vagyok túl izgalmas társaság, nem szeretek túl sokat beszélni, és az érzelmeim kifejezésében is átlagon alul teljesítek. Tényleg olyan vagyok, mint egy árnyék. Abból pedig akad mindenkinek, minek cipelne magával még egyet.
- Kise-kun arcszíne elijesztette a lányokat, akiket elhívhatott volna? – mosolyodok el halványan.
- Kurokocchi kegyetlen! – nyüszít fel, de azért õ is elmosolyodik a szokásos hisztirohama után. – Most ráérsz amúgy? – Bólintok, mire lelkesen ragadja meg a kezem, és kezd el húzni az utcán. – Akkor próbáljunk meg megint elmenni a botanikus kertbe! Most majd figyelek, nem fogja senki fellökni Kurokocchit!

Szótlanul hagyom, hogy a kezemet fogva húzzon maga után, bár kissé zavarba ejtõ, nem foglalkozom vele. A múltkor tényleg miattam ütötték meg, a minimum, hogy most hagyom, minél jobban érezze magát.
Végül pár utca múlva elenged, és mellém sorolva kezdi ecsetelni, milyen kapcsolatokat mozgatott meg a jegyért, milyen jó volt ma újra edzenie, és hogy mennyire várja már az iskolák közöttit. Szokásomhoz híven, csöndben hallgatom, de ha nem is reagálok, minden szavára figyelek.
A botanikus kertben aztán kiderül, hogy a kabuki darabot ma nem játsszák, mert technikai hiba csúszott be.
- Sajnálom, Kurokocchi – fordul felém Kise letörten, de én csak megingatom a fejem.
- Nem a te hibád, és a kertet akkor is érdemes megnézni – jelentem ki, és el is indulok a kõlapokkal kirakott úton. Hamar beér, és már nem is tûnik letörtnek.
- Szereted a virágokat? – érdeklõdik, mikor megtorpanok egynél.
- Szépek – felelem, elolvasva, amit errõl az egyedrõl tudni érdemes. Nem tudom, hogy kifejezetten szeretem-e õket, de talán igen. A gondozásuk lehet nem kötne le, úgy inkább az állatokat kedvelem.
Nagyon nagy a botanikus kert, és mi már alaposan elhagytuk a bejáratot, mikor hirtelen megdörren az ég. Meglepetten kapjuk fel a fejünket, eddig nekem személy szerint fel se tûnt, hogy elkezdett beborulni. Viszont egyre sötétebb lesz, pedig még csak fél hét körül járhat az idõ, és ilyenkor már nem sötétedik olyan korán.
Aztán egyszer csak zuhogni kezd az esõ. Kise megragadja a kezemet, és futva elvezet egy pavilonig, ahol védve vagyunk.
- Huh, fél perc se kellett, de már csöpög belõlem – mondja, megrázva a haját. Követem a példáját, majd mikor lehuppan a pavilonban elhelyezett padok egyikére, mellé ülök. – Ez a botanikus kert nem nagyon akar nekünk összejönni – nevet fel halkan, én pedig elmosolyodva biccentek.
- Akkor legközelebb menjünk máshová – felelem, mire felragyogó szemekkel hajol hozzám közelebb.
- Lesz legközelebb? – kapja el a kezem.
- Ha Kise-kun is szeretné – vonom meg a vállam, mire hevesen bólogatni kezd, de aztán hirtelen megtorpan, és lenéz a kezére, amiben még mindig az enyémet tartja.
- Kurokocchi keze hideg – állapítja meg aggódva, majd hirtelen elengedve, kicibálja a táskájából az egyenruhája felsõjét, amit még a kert bejáratánál tömött bele azzal, hogy neki melege van.
Mielõtt ellenkezhetnék, a hátamra dobja, és átkarolva, még közelebb is húz magához. Egészen megszeppenek, de mivel rögtön érzem, hogy a hideg kezd távozni a csontjaimból, nincs kedvem elhúzódni tõle. Mivel majdnem a mellkasánál van a fejem, szerencsére az enyhe pírt se láthatja az arcomon.