- Már megint? Komolyan, hordj már valami jelzõfényt legalább ilyenkor. – Mellkasát ütögetve próbál ismét levegõhöz jutni.
 - Azzal elég hülyén néznék ki – felelem, miután átgondoltam a dolgot, és inkább a könyvem feé fordulok.

- Hol hagytad a dö… izé a kutyát? – kérdezi, én pedig felpillantva rá, az ablak felé bökök.
Kettõ éppen a nyelvét lógatva támaszkodik fel az üvegre, és mikor Kagami szembesül vele, majdnem hátraesik a székkel együtt.

- Kagami-kun, ott az üveg.

- Olyat mondj, amit nem tudok! – morran rám, majd sietve átköltözik az asztal oldalához, és tüntetõleg nem néz elõre kifelé.
Inkább gyorsan betermeli a hamburgereket, hogy minél hamarabb mehessen.

- Tessék – teszi hirtelen elém az utolsót, majd feláll. – Add oda neki – int fejével a kutya felé.
Még mit nem…

- Add oda neki te – nyomom a kezébe, mikor utolérem, mire eltorzult fejjel nyel egyet.
Hezitál egy darabig, de végül beletörõdõen csomagolja ki, és leguggolva nyújtja Kettõ felé, aki sebesen kapja ki a kezébõl, ezzel megijesztve õt. Kagami hátra is esik, és nagy szemekkel figyeli, ahogy a kiskutya még nála is gyorsabban tömi be az ételt, majd minden figyelmeztetés nélkül, ráveti magát.

Felmászik az ölébe, és nyalogatni kezdi. Kagami elõször eléggé pánik hangulatba kerül, de aztán úgy tûnik megbarátkozik a helyzettel, és óvatosan simogatni kezdi a kutyát.

~*~

Az uszodás edzés nem erõsségem, és hamar kifulladva lebegek a vízen, amint abbahagyhatjuk a guggolásokat. Sokáig azonban nem élvezhetem a nyugodt henyélést, mert a levegõm is elfogy, ráadásul ismerõs, bár most kissé tompa hangot hallok meg.
- Tetsu-kuuun! – repül is a nyakamba Momoi. Szokásos közönnyel fogadom, de valójában örülök neki, rég nem láttam õt se. Miután a többieknek is bemutatkozott, és idegelte kissé az edzõt, beszélgetni kezdünk. Hamar egy bizonyos személy körül kezd forogni a társalgás, és nem dob fel túlzottan, hogy rosszabb lett a személyisége, mint eddig bármikor.
Ígéretet teszek Momoinak, hogy mindenképpen legyõzöm, hátha akkor újra a régi lesz…

~*~

- Helló! – lép be a tornaterembe hirtelen Kagami, mikor éppen a következõ meccsek lehetséges párosításait tanulmányozzuk.

- Hé, Kagami! Késtél!

- Bocsánat, a takarítás tovább tartott, mint gondoltam – feleli, közelebb lépve, mire Tetsu Kettõ vakkant egyet, és az edzõ is gyanakodva toppan elé.
- Kagami-kun, kosaraztál?

- Nem.

- Rosszabbodott.

- Nos én… egy kicsit.

- Te BaKagami! – csapja le az edzõ, majd elhordja mindennek, mielõtt kézen állva kiküldené.

Némán pillantok utána, majd pár pillanattal késõbb, követem. Biztos vagyok benne, hogy valami történt. A folyosón érem utol, ahol valóban kézen állva közlekedik.

- Kagami-kun – szólítom meg, hogy felhívjam magamra a figyelmét. Nem lenne szerencsés, ha hirtelen venne észre, és eltanyálna.

- Ah, Kuroko – ereszkedik vissza a lábára.

- Kagami-kun, hülye vagy… – jelentem ki neki, a már úgyis jól ismert tényt, mire rögtön felkapja a vizet.

- Honnan jött ez? – förmed rám, de ezúttal nagyon komolyan viszonzom a pillantását.

- De nem hiszem, hogy ok nélkül csináltad volna… Történt valami? – Nem ostoba, õ is tudja mi forog kockán, és kétlem, hogy ilyen meggondolatlanságot jó ok nélkül megtenne. Pár pillanatig elfordulva hallgat.

- Találkoztam Aominével. – mondja végül, felém pillantva. Nem mutatom semmivel, de alaposan meglepõdök, és kissé meg is riadok. Nem hiszem, hogy olyan jól jön, hogy õk már találkoztak.– Azt mondta Õ volt régen a „fényed”. – Még mindig nem reagálom le semmivel.– Nekem úgy hangzott, hogy nem csak átlagos csapattársak voltatok. Mi történt köztetek alsó középiskolában?

Szótlanul fordítom el a fejem, és jó pár percig némán sétálok mellette. Próbálom rendbe rakni a gondolataim, és kitalálni mi az, amit megoszthatok vele. A teljes igazságot képtelen vagyok elmondani neki, sokszor még magamnak is nehéz beismerni. Szerettem…
- Aomine-kun… Mindenkinél jobban szerette a kosárlabdát – szólalok meg végül csendesen. – A Csodák Generációjának egyik tagja se kezdte rendkívüli játékosként. Viszont Aomine-kun, sokkal hamarabb kibontakozott, mint a többiek.
Szép lassan elmesélem Kagaminak, hogy lett Aomine egyre erõsebb, és vesztette el ezzel párhuzamosan a lelkesedését a játék iránt. Azt is, hogy annak ellenére, hogy abban az évben Aomine miatt söpörtük be a bajnoki díjat, szép lassan a másik négy csapattársam is változni kezdett.
- A harmadik évünkben, a bajnokságon történtek miatt, kiléptem a Teiko kosárlabda csapatából – fejezem be, mereven magam elé figyelve.

- Hmmm? Ha mondhatok valamit, akkor… Ne szállj el úgy magadtól, fafej! – csattan fel mellettem Kagami, mintha legalábbis hallhatná, akinek címezte. – Unalmas, mert túl erõs vagy? Az egyetlen, aki legyõzhet engem, az én magam vagyok? A Csodák Generációjában csak ilyen barmok vannak! – Most jól felspanolta magát, nem kéne emlékeztetnem, hogy én is onnan jövök… - Olyan vicces, hogy mindjárt szétröhögöm a tüdõmet!
- Úgy érted, az agyadat.
Nem reagálja le a helyesbítésem, csak kissé elõrébb sétálva tartja felém az öklét. Meglepetten, tanácstalanul figyelem, de közben különös melegség járja át a szívem, ahogy lassan tudatosul bennem, mire vár.
- Gyõzzük le, és rázzuk fel õt! – morranja, én pedig halvány mosollyal koccantom hozzá a saját öklömet az övéhez. Együtt sikerülhet, sikerülnie kell!

- Amúgy Kuroko… - szólal meg ismét, mikor már pár perce csendben sétálunk. – Arra a kérdésre nem válaszoltál, hogy mi történt köztetek.
- De mondtam, hogy eltávolodtunk egymástól – felelem, még véletlenül se nézve a szemébe.
- Na jó, de mi volt elõtte? Mintha nem ugyan azt jelentené neked, mint például az az idióta Kise – makacskodik, én pedig zavartan szorítom össze a számat.
- A legjobb barátom és a fényem volt – préselem ki végül magamból. Ez végül is, az igazság, csak nem a teljes. Jóval… mélyebb volt a kapcsolatunk, mint barátoknak, bár nem igen tudom, minek is nevezném. Most már semmi ilyesmi nincs, de mint barátot, szeretném a réginek látni.
- Elég idióta egy fényt választottál magadnak – morogja Kagami, mire halványan elmosolyodok.
- Ahogy ezúttal is – vágom rá. Beletelik neki pár pillanatba, mire rájön mire gondolok, de rögtön feldühödik.
- Kuroko, theme!
- Oi, oi, Kagami-kun, neked kézen kell közlekedned! – intem meg szokásos hangszínemben, de némi gunyoros éllel, majd megfordulva indulok vissza az edzésre. Már egyáltalán nincs sok idõnk a következõ meccsekig.

Amikor visszaérek a terembe, a többiek elmesélik, hogy az elsõ meccsünket rögtön a Touou ellen fogjuk játszani. Ez azért kissé hirtelen ér, de azért még mindig hiszek benne, hogy gyõzhetünk. Senki se legyõzhetetlen!
Ahogy már régebben is mondtam Aominének, egyszer fel fog tûnni valaki, aki erõsebb nála, és képes legyõzni õt. Úgy hiszem, ez a személy lehet Kagami…
Azért se akarom elmondani neki, mi volt köztem és Aomine között, mert talán megvetne utána, és elvesztené minden lelkesedését Aomine legyõzése iránt. Amúgy se szeretném, ha megutálna. Nem akarom elveszteni többé egyik barátomat se.

- Francba – morogja Kagami maga elé.

- Ne hajszold túl magad, passzolhattál volna. – hívja fel a figyelmét Hyuuga-senpai a sok hibája közül az egyikre.

- És akkor mi lett volna? Egyedül nekem van esélyem a Shutoku ellen. Most nem csapatjátékra van szükség. – Megmerevedek a szavak hallatán, és összeszorul a torkom a feltoluló, keserû emlékek miatt.
Nem hiszem el, hogy tõle is ezt kell hallanom. Egyedül, egyedül… Akkor mégis miért kosárlabdát akarnak játszani, ami egy csapatsport?!

Dühödten toppanok Kagami elé, és mikor kérdõn felpillant rám, teljes erõmbõl húzok be neki. Át is esik a padon, és döbbenten dörzsöli az arcát, míg rá nem jön mi is történt. Akkor aztán vörösödik az arca dühében.

- Kuroko, theme! – hördül fel, és talpra ugorva ragadja meg a pólómat.

- Nem kosarazhatsz egyedül. Nincs értelme, ha egyedül gyõzöl! Ha nem csapatként gyõzzük le õket, senki nem fog neki örülni – szólalok meg kissé már ingerült hangon, mire felhorkanva üt vissza, és ahogy elenged, hátra is esem.

- De ha nem gyõzünk ezek csak üres szavak. – vág vissza. A gyõzelem… mindenek felett, huh? A Teiko eszméje…

- Akkor mi a gyõzelem? Ha nem bízunk egymásban senki nem fog neki örülni. Azt mondtad le akarod gyõzni a Csodák Generációját, de ugyan úgy gondolkozol, mint õk. Így nem fog menni – közlöm vele a tényeket szárazon, mire úgy tûnik végre magába száll.

- Nem mintha veszíteni akarnánk, de bízz meg bennünk. Van még ellenvetésed?

- Nincs… - motyogja végül lenyugodva.
Remek. Akkor én jövök. Elmondom a többieknek, amit tudniuk kell az új passzomról, és hogy van egy tervem Takao ellen. Kiderül, hogy Kagaminak már csak két ugrása van, okosan kell hát használnia õket.

Ezúttal nem is kell csalódnunk a csapatmunkánkban, fél pillanat és nyerünk. Ekkor bizonyítja be Midorima, hogy nem hiába a Csodák Generációjának tagja, és Kagamit kicselezve készül dobni. Éreztem, hogy így lesz, és már ott is vagyok, hogy amint leengedi a labdát, egy back-tippel kiüssem a kezébõl a labdát.
Gyõztünk!

~*~

Az öltözõben a gyõzelem ellenére kripta hangulat uralkodik, mindenki olyan, mint egy zombi. Kagami meg se tud mozdulni, így mikor eldöntjük, hogy egy közeli étterembe megyünk, azt is sorsolásra bocsájtjuk, ki cipelje.
Én vesztek a kõ-papír-ollóban, így lemondó sóhajjal lépek az idióta elé.

- Biztos nem tudsz magadtól menni? – kérdezem halkan. Én is hulla vagyok azért, és csak magának köszönheti, meg a hülye fejének, hogy ilyen állapotban van. Morcos tekintete azonban arról árulkodik, hogy jobb ha ezt a véleményem megtartom magamnak.

- Szerinted miért ülök még itt te barom? – mordul rám, de mikor segítõ kezet nyújtok, szusszanva elmosolyodik. Még így is nehézkesen mozog, de végül csak átdobja az egyik karját a vállamon, így álló helyzetbe tudom húzni.
Azonban elég nehézkesen mozgunk így is, és egy rossz lépésnél megbotlunk. Nekinyom a szekrényeknek, és mivel a fejem pont a mellkasa szintjén van, érzem és hallom a szvverését. Egészen elmerülök benne egy pillanatra, de mikor ellöki magát a szekrénytõl, kissé zavartan segítek neki ismét.

- Amúgy… - szólal meg két botladozás közepette, ahogy lemaradva követjük a többieket. – Köszönöm.

-Hümm? – pillantok rá meglepetten. – Nincs mit… máskor is szívesen behúzok neked!
- Kuuurokooo…! – kezdi rögtön a morgást, de mikor felpillantva rám látja, hogy mosolygok, megnyugszik, és õ is produkál valami hasonlót. – Idióta…
Akkor viszont már jóval kevésbé nyugodt, mikor az étterem elõtt nem sokkal végleg kiüt rajtam is a fáradtság, és az egyik bukkanónál megbotolván, nemes egyszerûséggel leejtem. Támaszték híján pedig beleborul a sárba.
- Gome – szólalok meg, mikor a feje elõbukkan a pocsolyából, majd gyorsan a többiek után lépek az ajtóhoz.
- Kurokooo!

Nem tudom mit kaptam volna tõle, ha az étterembe lépve, nem tereli el rólam a figyelmét Kise és Kasamatsu, akikkel végül egy asztalnál kötünk ki. Ráadásul, ha ez nem lenne elég, hamarosan Midorima és Takao is felbukkan. Elsõ nekifutásra távoznának is, mikor megpillantanak minket, de aztán olyan zuhé indul meg kint, hogy kénytelenek maradni. Kasamatsut Takao elrángatja, így Midorima kerül az asztalunkhoz. Nem egy mindennapi csoportosulás…
Nem is telik eseménymentesen, majdnem hajbakapnak, de végül átterelõdik a társalgás más mederbe, és Aomine is szóba kerül. Erre már én is felkapom a fejem, mégis csak a legjobb barátom, és a fényem is volt.
- Erõs? – kérdezi Kagami felvillanyozódva.
- Erõs – felelem elkomorodva. – De Aomine-kun játékát nem szeretem.
Tényleg nem. Azt ahogy most játszik, semmiképp. Kagamit persze feldobja, hogy erõs ellenféllel nézhet újra szembe. Hiszek benne, hogy neki talán még esélye is lehet, csak nem egyedül.

***

Töprengve nézek a kezemben tartott doboz tartalmára, majd sóhajtva egyet, belépek a tornaterembe. Bele telik kis idõbe, mire észrevesznek, de mikor megtörténik, mindenki rögtön kiszúrja a kutyát is, amit a dobozzal együtt találtam a parkban.
Nagyon édes, így kapásból belopja magát az egész csapat szívébe. Vagyis… majdnem mindenkiébe.
- Kagami-kun, nem szereted a kutyákat? – kérdezi Riko meglepetten, a sarokban gubbasztó srácot.
- Hát… nem igazán – érkezik az elgyötört felelet.
- Sajnálom Kuroko-kun, Tetsuya 2 csak akkor maradhat, ha az egész csapat elfogadja – fordul felém az edzõ, az idõközben elnevezett ebet simogatva. – Kapsz egy napot, hogy meggyõzd Kagami-kunt.
- Rendben – bólintok, és már fordulok is az említett felé, aki éppen igyekszik kisomfordálni a terembõl. – Kagami-kun!

A nap további részében, a kutyát a kezemben szorongatva, mindenhol a nyomában vagyok. Most éppen az udvaron futunk a csapattal, bár Kagami konkrétan elõlem és a kutya elõl menekülve, így elszakadunk a többiektõl.
- Kuroko, themeeee! Ezért késõbb még megöllek! – kiabálja, ahogy a sarkában loholok. Késõbb? Mikor már nem lesz a közelemben kutya, mi?
- Kagami-kun, nézd milyen aranyos! – tolom hozzá még közelebb Kettõt. Egészen elsápad, mikor megfordulva majdnem képen nyalja, így nem figyel az orra elé, és a következõ pillanatban zakózik egy nagyot.
Nincs idõm megállni, így egyenesen rajta landolok. Nem azt mondom, hogy puhára érkeztem, mert elég izmos ahhoz a mellkasa, hogy így is megérezzem. Kettõt felemeltem még zuhanás közben, így most a feje felett  ül a földön, én pedig kis híján átkarolom azzal, hogy karjaim két oldalt vannak a füle mellett.

Lihegve, némán nézünk egymás szemébe, és nem kicsit döbbenek meg, mikor azon kapom magam, hogy kifejezetten kényelmesen érzem így magam. Ráadásul, ha már itt vagyok…
- Miért utálod a kutyákat, Kagami-kun? – kérdezem, még mielõtt észrevenné a fölötte lihegõt.
- Ezt feltétlenül így kell megbeszélnünk? – morran fel, de különösebb erõfeszítést nem tesz azért, hogy lepakoljon magáról. Mikor látja, hogy én se tervezem a moccanást, és így kívánok társalogni, sóhajtva folytatja. – Amikor kicsi voltam, megharapott egy.
- Az akit találtam?
- Természetesen nem!
- Tett ellened valamit?
- A szívbajt hozza rám? – csattan fel, majd némi töprengés után, megrázza a fejét.
- Mégis utálod – jegyzem meg, és felülök az ölében, magam elé húzva Kettõt is. Amint meglátja õt, már sápad is el, és most elõször próbát tesz a lelökésemre.

- Kagami-kun – szólítom meg, tõlem szokatlanul lágyan, mire döbbenten torpan meg, és végre hajlandó a hasán ücsörgõ kutyára nézni. Egy darabig bámulják egymást, Kagami közben néha rám pislant, majd végül olyan hirtelen ernyednek el feszült izmai, ahogy megijedt.
- Jól van, Jól van! – mormolja. – Maradjon…
Felvidulva, hálásan mosolygok rá, majd végre felállok róla, és a kezemet nyújtom, hogy felsegítsem. Puffogva fogadja el, de azért halványan mosolyog, mikor ismét függõlegesbe kerül.
- Röhejes – szólal meg, miközben megyünk vissza a többiekhez. Kérdõn pillantok fel rá, a lábam elõtt rohangászó kutya figyelésébõl. – Az a kutya tényleg félelmetesen hasonlít rád!