- Komolyan kérdeztem – szólalok meg elkomolyodva, pillantásomat gondjára fordítva. Ha ebbõl nem venné a célzást, kezemet is rásimítom, amitõl érezhetõen megremeg.
Arra viszont nem számítok, hogy a következõ pillanatban hirtelen a hónom alá nyúlva emel el magától kissé.

- Na jó, elég – förmed rám határozottan, mire kissé csalódottan biggyesztem le a számat. Talán mégse tud annyira megbarátkozni egy két fiú közti kapcsolattal? De akkor miért izgult fel? Lehet nem is miattam. Mit hallgatott?

- Nem szeretnéd? Vagy magad…  - Nem tudom befejezni, mert közbevágva fojtja belém a szavakat.

- Nem errõl van szó – mormolja, és lepakol maga mellé az ágyra, a falhoz közelebb esõ részre. Ülõhelyzetbe tornázza magát, és mint mindig, mikor feszült kissé, a hajába túr. – Figyelj… Én nem vagyok Aomine, oké?
Mi? Hogy jön vajon most ide Aomine? Viszont nem fejti ki a dolgot, és elhúzódik a csend, így én töröm meg végül.

- Ezt nem is mondtam – jegyzem meg egyszerûen. Bárkinél jobban tudom, mennyire különböznek annak ellenére, hogy mások szerint sok a hasonlóság.

- Tudom… de azt mondtad, hogy kihasznált. Én ezt nem szeretném. Nálam ez… nem ettõl fog függni. – Tudom mire gondol, csak azt nem értem, hogy jutott ez az eszébe. Én magam ajánlottam fel a dolgot, és az igazság az… Amine nem kihasznált, max fel, én pedig hagytam, mert szerettem, a testem pedig élvezte… kivéve, mikor rossz passzban volt. -  Én nem fogom azt tenni veled, amit Õ. Én akkor is sze… szeretni foglak, ha nem rögtön ezzel kezded, érted?
Egy pillanatra elönt a melegség szavai nyomán, majd valami szöget üt a fejemben.

- Kagami-kun, te még szûz vagy? – érdeklõdök teljes nyugalommal, mire elvörösödve kapja el a ruhámat, és ránt magához. Hát igen… megvan a válasz a kérdésemre.

- Themee~

Megtámaszkodom a mellkasán, hogy ne essek rá, és továbbra is a szemébe nézhessek.

- Nem mondtam azt, hogy ez baj – sóhajtok fel békítõleg. Az emberek átlagban szûzen kezdik. – De nem tudtam Kagami-kun, hogy ilyen romantikus alkat vagy.

Fogát csikorgatva, morogva szorítja le a fejem, és szokásához híven, alaposan összeborzolja a hajam, mire halkan felnevetek. Vele még erre is képes vagyok, bár magamat is meglepem vele. Õ pedig megenyhülve húz vissza kissé magára, de vigyázva, hogy ne érjek az alsó régióihoz. Államnál fogva fordít maga felé, és finoman megcsókol.

Lágy és törõdõ, ki se nézné belõle az ember, én pedig kis híján elolvadok a karjaiban, miközben szorosan bújok hozzá. Végül lassan elhajolok tõle, és alsóajkamat kissé beharapva pillantok rá.

- De én komolyan kérdeztem. Azért, mert én szeretném… – terelem vissza a beszélgetés menetét az eredeti témára. Õ pedig ismét alaposan zavarba jön.  Ilyenkor egész könnyen rámondhatja az ember, hogy cuki.

- Tényleg nem muszáj ezt csinálnod – morogja halkan, a falat tûntetve ki figyelmével.

- Ha nem szeretnéd… - kezdek bele, de félbeszakít.
- Mondtam már, hogy nem errõl van szó – pillant vissza rám végre. – Csak… nem akarom elsietni.

- Te tényleg nagyon romantikus alkat vagy, Kagami –kun – mosolyodok el, majd gondolván egyet, visszahengeredem mellé. Nem távolodom viszont el tõle, hanem az oldalához simulva fészkelem el magam. Amíg nem akar igazán bármit is, anélkül, hogy ilyeneken járjon az agya, én se csinálok semmit. Egyébként is kicsit szokatlan nekem, hogy én vezessem az eseményeket, na meg valljuk be, szórakoztató a reakcióit figyelni.
- Kuroko? – szólal meg pár pillanat múlva tanácstalanul, és ismét mosolyoghatnékom támad, mikor megérzem tenyerem alatt hevesen emelkedõ mellkasát. Nem fog parancsszóra lenyugodni, az biztos. – Most akkor…
- Most akkor addig nem csinálunk semmit, míg ki nem vered a fejedbõl Aomine –kunt – vágok a szavába nyugodt, már-már közönyös hangon.

- Mi? – horkan fel, és eltol magától annyira, hogy a szemembe nézhessen. – Hogy jön õ most ide?
- Te hoztad fel – vonom meg a vállam, nagyot ásítva, majd elkomolyodva nézek a szemébe. – Ameddig attól félsz, hogy Aominéhez mérlek téged, vagy hatással van még mindig rám, és mondjuk csak helyettesíteni akarom, az én érzéseimben se bízol eléggé. Úgyhogy bebizonyítom, hogy nekem se a testiség a lényeg.
Határozott szavaimra egészen megszeppenve tátja a száját, én pedig nemes egyszerûséggel megfordulok, és bár továbbra is hozzá simulva maradok, ezzel lezártnak tekintem a beszélgetést.
- Theme… - mormolja, miközben a hátamhoz húzódva ölel át. – Aomine említésére le is higgadtam…
Erre majdnem felnevetek, de végül csak mosolyogva hunyom le a szemem.

Másnap reggel mikor felébredek rögtön feltûnik, hogy gyanúsan megszokott minden körülöttem, azaz ugyan úgy egyedül fekszem az ágyban, mint ahogy mostanában szoktam. Pedig Kagami se az a nagyon korán kelõ típus.
Szememet dörzsölve ülök fel, és ekkor pillantom meg a keresett személyt a földön, félig magára rántott takaróval, ahogy továbbra is békésen alszik. Pedig én a fal mellett voltam, és nem is szokásom mocorogni álmomban, tehát magától kötött ki ott.
Ráterítem teljesen a takarót, majd az órára pillantok, ami szerint még van idõ az ébresztésig, így elõkotrom a könyvemet, és elhasalva az ágyon, olvasni kezdek.

- Hé, fiúk, ébresztõ! – rántja ki a tolóajtót az edzõ nem sokkal késõbb, mire Kagami úgy ül fel, mint a kejfeljancsik. – Kagami-kun, ne a földön aludj, mert lenyakazlak ha megfázol! – hallatszik már a folyosóról a fenyítés, és halad a többi szoba felé. Valószínûleg a kezében lévõ pohár vizet Koganak szánja, aki köztudottan nehéz ébredõ, bár az elmúlt napokban Mitobe megmenekítette az edzõ ébresztési módszereitõl.
- Jó reggelt! -  pillantok az ágy mellett ücsörgõ Kagamira, aki már látszólag kezd visszatérni a valóságba.
- Kuroko… Miért nem szóltál, hogy leestem? – morogja, mire halvány mosollyal csúszok az ágy szélére, és nyomok egy puszit a szájára.
- Kagami-kun, nem köszönted volna meg, ha korábban keltelek, mint a hivatalos ébresztõ – jegyzem meg, õ pedig eltöpreng, és valószínûleg igazat ad nekem.

- Viszont a reggeli frizurád, még mindig nagyon vicces – vigyorodik el, és feltápászkodva elaludt hajamba borzol. Durcásan igyekszem megigazítani, mikor elhúzza a kezét, majd a példáját követve, nekiállok öltözni.
Utána gyors reggeli, és indul az újabb edzéssel töltött nap, és a meccs a Shutokuval. Az edzõ azonban megint inkább futtatja Kagamit, valószínûleg titkolni akarja a felturbózott ugróképességét, bár azt már Midorima és Takao láthatta tegnap este.
Mindenesetre nélküle is egész jól boldogulunk, bár még mindig veszítünk, de egyre kisebb pontkülönbségekkel. Én azonban egyelõre még mindig nem tudom, hogy valósítsam meg az ötletem.

Estére mindenki teljesen kipurcan, és mint a holtkórosok, úgy üljük körbe a vacsoraasztalt.
- Kuroko, ne aludj! – szól rám Hyuuga, mikor majdnem lefejelem az asztalt. – Legalábbis ne itt… - teszi hozzá, nagy ásítás kíséretében.
- Hai – préselem ki magamból, de megint majdnem lecsukódnak a szemeim.
- Oi, Kuroko, inkább beviszlek a szobába – szólal meg mellettem Kagami, én pedig mélyebb belegondolás nélkül, bólintok. Akkor esik le, hogy is gondolta a bevivést, mikor talpra állít, majd elém guggol, hogy a hátára dõlhessek.
Még mindig jobb, mintha ölbe kapna, bár így is elpirulok kissé, és hogy ezt elrejtsem, gyorsan rácsimpaszkodok, és fejemet a nyakához fúrom.

Feláll velem, és a többiek jóéjszakát kívánásaival kísérve, kisétál a konyhából. Talán csak azért éreztem annyira zavarba ejtõnek a dolgot, mert már elvileg több van köztünk, mint barátság, mert a csapat nem akadt fent rajta.
Végül mire a szobánkhoz ér, majdnem elalszom, és arra riadok fel kissé, hogy az ágyra pakol. Megint a fal mellé, és befekszik mellém.
- Ma ne rúgj le az ágyról, ha lehet – suttogja, mire álmosan rápillantok.
- Nem mocorgok álmomban, te vándoroltál le – jegyzem meg szemrehányóan.
- Lehet… - vonja meg végül a vállát. – De ma nem fogok!
- De akkor felverlek, mielõtt az edzõ ránk törné az ajtót – figyelmeztetem, õ pedig elgondolkozva bólint.

- Oké, bár azért kíváncsi lennék az arcára… - vigyorodik el, én pedig megcsóválom a fejem. Nem tudom mit szólna igazából, de lehet holnap indulás elõtt még elintézné, hogy kifussuk a lelkünket a parton. Pedig már így is eléggé kimerült vagyok.
Ásítok is egy nagyot, majd közelebb csúszok Kagamihoz, és egy jó éjt csók után, a mellkasához fúrom a fejem.
- Jóéjszakát, Kagami-kun – motyogom, félálomban.

- Hogy érted, hogy nem? Oi! Tudtad, hogy én vagyok? – faggatózik felemelt hangon. Talán jobb, ha nem vagyok vele teljesen õszinte, és hozom szóba, hogy tökéletesen tudtam kivel van dolgom. Nem hiszem, hogy normálisan fel tudná dolgozni… Mégis csak egy BaKagami.

- Inkább egy berögzülés volt… másnál aludtam – felelem inkább kitérõen, mire morogva, fogát csikorgatva áll be mögém, és tenyerét a fejemre nyomva szorítja meg kissé, és borzolja a hajam.

- Mindenkivel ezt csinálod, akinél alszol? – mormolja, miközben készülök lefejteni magamról a kezét.

- Nem – válaszolom, majd mielõtt újra kitörhetne, lazán hozzáteszem - nem szoktam másoknál aludni.

- Oi, theme… beszélj már érthetõbben – kapja fel az amúgy se túl alacsonyan lévõ vizet, és elém lépve igyekszik kifürkészni az arcom, de elõrebillentett fejjel takarom vonásaimat tincseimmel. Érzem, hogy pír lepte el, és habár képes vagyok a hangommal olyan lenni mint mindig, ha látná az arcom, talán most leolvashatná róla a valódi érzéseim.

Összeszedem magam, és leemelem magamról a kezét, hogy végre elszabadulhassak a különös hangulatú közegbõl, ami még engem is kibillent a közönybõl.

- Elfáradtam, hazamegyek – jelentem ki, és kilõve magam mellõle, elrohanok hazafelé.
- Hé! Kuroko! – kiabál utánam, de mikor nem állok meg, szerencsére nem követ, és gond nélkül jutok el az elsõ utcáig ahol eltûnhetek a szeme elõl. Itt aztán megállok, és két tenyeremet kipirult arcomra szorítva nyerem vissza higgadtságom. Nem… tényleg nem tudom elmondani neki, hogy hiába voltam félálomban, azt a kis csókot nagyon is akartam valójában.

~*~

Az edzõtábor nem újdonság, a Teikoval is voltunk már jó párszor, de a Seirinnel ez az elsõ. Semmivel se egyszerûbb, mint a Teikos volt, sõt… Az edzõ szokásához híven eléggé szadista hangulatában van, és alaposan megizzaszt minket a tengerparton való kosarazással, de tény, hogy utána a tornateremben, rendes pályán hihetetlenül könnyûnek érezzük magunkat.
Az én gondolataimat azonban még mindig az köti le fõként, hogy miféle új stílussal állhatnék elõ. Kiyoshinak igaza van, magamnak szabtam határokat, amiket egyszerûen át kell törnöm.

Mikor azonban Midorima csapata is befut, volt csapattársam ellen még mindig tehetetlen vagyok egyedül, õ pedig meg van róla gyõzõdve, hogy nem is tudok majd elõrelépést produkálni. Kagamival viszont akkor se passzolnánk még egymásnak, ha itt lenne egyáltalán, de valahogy mindig elintézi az edzõ, hogy mást kelljen csinálnia.

Egyik este rá is jövök, mi volt a külön edzéssel a célja, mikor mennék ki szólni neki, hogy kész a vacsora, és Takao egy bokor mögé rántva int csöndre, hogy megnézhessük, mit kezd egymással Kagami és Midorima, akik a parkolóban felállított palánk elõtt futnak össze.
Úgy tûnik Kagami ugrásai még nagyobbak lettek, de nem tudja legyõzni velük Midorimát egy az egy elleniben.
Mikor a Shutoku tagjai elvonulnak, felpattanva futok Kagami után, aki kocogni indult a partra. Nem kis nehézségek árán, utol is érem, és hallom, hogy magában morgolódik.

- Kagami-kun, kicsit gyorsan futsz – lihegem neki, õ pedig majdnem elesik riadalmában.

- Miért futsz velem? – hördül fel, én pedig vállat vonva fürkészem a vonásait.

- Úgy gondoltam felvidítalak – felelem, bár nem úgy tûnik, mint aki különösebben maga alatt van.

- Te figyeltél, hülye? – morogja, mint egy bolhás kutya, de nem áll meg közben, én pedig igyekszem tartani a lépést. – Tudom miért veszítettem.

Végül lassítva kicsit a tempón, el is meséli, mire döbbentette rá Midorima, és mit tud kezdeni az új infóval. Légicsata… Igen, ez kell neki, így nem csupán képes lesz lépést tartani a Csodák Generációjának tagjaival, de talán le is tudja gyõzni õket.
Hirtelen torpanok meg, ahogy tudatosul bennem, mit kéne nekem tennem. Ha Kagami küzd a levegõben, ahol én már csak méretemtõl fogva is esélytelen lennék, nekem a talajon kell kézben tartanom a dolgokat. Ha megtanulnám vezetni a labdát, és képes lennék ezt kombinálni az elterelésemmel, talán még Aominet is kicselezhetném.

Lehuppanva a homokba, el is mesélem Kagaminak az ötletem, aki csendesen végighallgatja, bár néha úgy tûnik, elkalandoznak a gondolatai. Miután befejezem, és elmondja a véleményét, még mindig egymás mellett üldögélünk, látszólag egyikünknek sincs kedve megmoccanni, és elindulni vissza a szállásra.
Én az ötletemen gondolkozva meredek a lustán hullámzó vízre, mert még nem tudom egészen, hogyan is kéne megvalósítanom.  

- Kuroko – töri meg hirtelen a csendet, halkan hívva fel magára a figyelmem. Kíváncsian pillantok rá, de valahogy nem sikerül elkapnom a tekintetét.

- Hn?

- Amit múltkor kérdeztem… - kezd bele akadozva, de hirtelenjében nem tudom mire gondol, neki pedig idõ kell, hogy teljesen összeszedje magát, és pontosítson a dolgon. – Biztos hogy akkor nem tévesztettél össze vele?

- Te… Te meg mióta vagy itt? – támasztja meg magát a kezeivel, mielõtt a fejét verné be.

- Már egy ideje – felelem, elgondolkodva, mikor is jöttem be.  – Nem sokkal utánad. De mi a baj, Kagami-kun?

- Semmi, csak… a holnapi meccs – válaszolja, de látom rajta, hogy nem ez az igazság. A meccsek gondolatára mindig felpörög, és ég benne a tett vágy. Nem jellemzõ rá, hogy magába mélyedve elemezze a helyzetet.

- Hazudsz – közlöm vele nemes egyszerûséggel, mire elég csúnyán néz rám.  – Nem vall rád, hogy ideges legyél, inkább lelkes.

- Csak bosszant ez az Aomine fazon az Ore-sama szövegelésével – fordul el. Véleményem szerint, ez se minden, de nem firtatom tovább, inkább elé állva nyújtom a kezem, hogy felsegíthessem fura pózából.

- Gyõzzük le együtt. – Erre már szolid vigyor kúszik az arcára, és elfogadja a kezem, hogy aztán mehessünk az edzésre.

~*~

Egy idejenem tapasztaltam ezt a kínzó érzést.
Régebben, még mikor nem voltam tagja a Teiko állandó csapatának, jó párszor legyõztek. Tudtam milyen úgy állni a pályán, hogy tisztában vagyok vele, tehetek bármit, nem leszek képes gyõzni. Akkor még nem voltam képes támogatni senkit, használhatatlan voltam. De már akkor megtanultam, hogy a feladással nem érek el semmit…

Még akkor se, ha reménytelen a helyzet, mint most. Mégis, Aomine szavai jobban fájnak, mint a vereség gondolata. Nem… ez így nem pontos. A kettõ együtt jobban kínoz, mint bármelyik vesztes játékom eddig… Hiába küzdünk a legvégéig, Kagami kényszeredett kiállása után, annyi esélyünk sincs, mint kezdetben.
A meccs végén Aomine némán pillant rám, de én képtelen vagyok állni a tekintetét. A szavai még visszhangzanak a fejemben, és tudom, hogy igaza van. Csalódást okoztam… nem csak neki…

Az öltözõben tompán, szinte öntudatlanul veszem át a ruháim, keserûségemben azt se igazán érzékelem, a többiek mit csinálnak. Hallom, ahogy szép lassan elszállingóznak, de képtelen vagyok gyorsítani a készülõdésemen. Kimerült vagyok, de úgy tûnik felesleges volt minden fáradozás.

- Hé – lép hirtelen mögém Kagami. Észre se vettem, hogy felálltam, a hangjára viszont megrezzenve térek kissé vissza a valóságba. Képtelen vagyok felelni bármit is, õ pedig a vállamnál megragadva fordít rajtam, és a szekrénynek nyomva igyekszik elkapni a pillantásom. Hiába van azonban alig pár centire az arcunk, én nem vagyok hajlandó ránézni.

- Mondd meg, Kuroko… - kezdi halkan, szinte már suttogva. – Ugye Aomine volt az? – Nem folytatja, tudja, hogy tisztában vagyok vele mire gondol, bennem is élénken él az a reggel. Hangot azonban nem tudok szerezni a válaszadáshoz. – Több voltatok egymásnak, mint barát ugye? – Még most sem felelek, de a választ leszûrheti zavart szemlesütésembõl, és oldalra fordulásomból. Egy darabig nem reagál semmit, majd vállamra hajolva szólal meg ismét. - Ez lenne a határunk? – Összeszorul a szívem a kérdését hallva, és legszívesebben felé kapnám a tekintetem, hogy ellenkezzek, de képtelen vagyok rá. Hirtelen egyenesedik ki, és lép el tõlem, hogy felkapva a táskáját, az ajtóhoz lépjen. – Azt hittem tovább mehetünk.  Az elsöprõ erõvel szemben, nem hiszem, hogy nyerni tudunk úgy, hogy csupán csak összefogunk.

Elhagyja az öltözõt, én pedig könnytõl homályosodó tekintettel támaszkodom meg a szekrényben, hogy ne rogyjak le a tövébe. Pont mint akkor… minden pont ugyan úgy alakult, mint régen…
Pár percet adok magamnak, de aztán követnem kell a többieket. még mindig sajog a lelkem, és egyszerre vagyok piszok dühös, és elkeseredett. Azzal se tudom levezetni, hogy a folyosón a falba ütök.
Miért? Miért kellett pont Aominétõl ilyen csúnyán kikapni?

***

Az elkövetkezõ napokban, sõt hetekben, nem beszélek Kagamival, nagyon úgy tûnik, hogy nem vágyik a társaságomra, edzésre se jár a sérülése miatt. A csapathoz viszont visszatér egy érdekes személy, Kiyoshi Teppei képében. Õ alapította meg egy évvel ezelõtt a Seirin kosárlabda csapatát, de aztán egy sérülés miatt, eddig kórházban volt.
Mikor elõször találkozok vele, egyedül vagyok a sportcsarnokban. A beszélgetésünk, amit a határaimról és stílusomról folytatunk le, alaposan megragad bennem.

Mégis, mikor Kagami a visszatértekor egyre inkább emlékeztet Aominére játék szempontjából, és meccseken se kér a passzomból, úgy érzem itt sincs maradásom. Megkérem a kapitányt, hogy vegyen ki a kezdõk közül, õ azonban nem hajlandó rá, és Kagamihoz küld, mondván, hogy õ hitt bennem.

Erre már felkapom a fejem, végigpörgetve az elmúlt hetek eseményeit, egészen a meccs végéig. Akkor azt… nem búcsúnak szánta?
Rögtön kirohanok a terembõl, és megcélzom a pályát, ahol ilyenkor Kagami edzeni szokott. Nem tudom mit akarok neki mondani, de aztán lassan összeszedem magam, és megosztom vele a gondolataim. Végül kikötünk ott, hogy együtt leszünk Japán legjobbjai, az egész csapattal!
- Hé, Kuroko – szólal meg, miután egy ideig némán figyeltük a pálya melletti padon ücsörögve az éjszakai lámpák miatt eléggé sápadtan pislákoló csillagokat.
- Hn? – jelzem, hogy figyelek.
- Elárulod végre, mi volt köztetek? – Nem kell mondania kire gondol. Legszívesebben most is kitérnék a válasz elõl, de talán joga van tudni. Aomine lehet azért volt még a szokásosnál is bunkóbb vele, mert úgy néz ki, õ áll most hozzám a legközelebb.
- Nem tévedsz, tényleg több volt köztünk, mint barátság – szólalok meg végül csendesen, pár percnyi hezitálás után.
- Ch… hihetetlen – dõl neki a kerítésnek. – Hogy választhattál egy ekkora tahót?
- Nem volt mindig ilyen – vonom meg a vállam, majd kissé kelletlenül hozzáteszem. – Bár… mikor tovább léptünk a barátságról, már ilyen volt. Igazából nem is választottam. Õ akart valamit, és elvette. Ez jellemezte a kapcsolatunkat.
- Mi?! Megerõ…
- Nem! – vágom rá gyorsan. – Csak kihasználta, hogy nekem fontos volt. De nem bántott!
- Te szeretted õt. – Ez megállapítás volt, nem kérdés. Némán meredek magam elé, mire pár perc múlva, döbbenten folytatja. – Sõt, még most is szereted!
Erre már halvány mosollyal ingatom meg a fejem.
- A régi Aomine-kunt szerettem, aki együtt edzett és jégkrémezett velem. Figyelmes volt, jókedvû, és mindenkinél jobban szerette a kosárlabdát.
- Ugyan arról az Aominérõl beszélünk? – horkan fel, de látva, hogy én nem vagyok túl vidám, sóhajtva int, hogy folytassam.
- Ugye, hogy mennyire megváltozott? – pillatok fel az égre. – Mégis, idõ kellett, hogy ezt… úgymond elhiggyem. mikor tudatosult bennem, hogy nem számít mit teszek, nem lesz a régi, ráadásul a csapat se, akkor döntöttem úgy, hogy az én kosárlabdám merõben más lesz az övéktõl.
- Ezt tudom. De mi lett a kapcsolatotokkal? Szereted még õt? Azért karod legyõzni, hogy újra a régi lehessen, és megint összejöjjetek?
Kissé zavartan kezdek fészkelõdni, nem hittem volna, hogy Kagamival fogok errõl beszélni, ráadásul, hogy õt ennyire érdekli.
- Ömm… nem… Mármint nem ezért szeretném, hogy a régi legyen. A z egykori legjobb barátomat akarom inkább viszont látni. Nem… már nem szeretem õt… úgy.
- Pedig… akkor reggel. Vele kevertél össze, ugye? – válik neki is kissé akadozóvá a hangja. Meglepetten pillantok rá, bár az érzelmeim talán még mindig nem látszódnak túlzottan. Vajon mennyire zavarta, amit akkor tettem? Mit szólna, ha teljesen õszinte lennék?
- Nem kevertelek össze senkivel – szólalok meg végül csendesen, majd nagyot nyújtózkodva készülök a felálláshoz, mielõtt meglátná enyhén elpirult arcomat.

- Ah, Ohayou, Kagami-kun – köszöntöm õt a szememet dörzsölve, mikor felfogom hol is vagyok, kinek a társaságában. Pontosabban kiknek, mert Kettõ is vidáman pattog körülöttem.

- Reggel egy frászt, este tíz van – mordul rám Kagami.

- Oh, elment a vonatom. – jegyzem meg semlegesen, mikor felfogom, mit is jelent az idõpont.

- És ezt csak most mondod? Hol fogsz aludni, barom? – Hol is…? Sok ötletem nincs, így nagy szemekkel pillantok fel rá. – Na nem… - kezd el halkan ellenkezni, mikor leesik neki, mire gondolok. Továbbra is kérlelõen pislogok rá, még Kettõ is felugrik rám, és beszáll a könyörgésbe. - Ezt meg végképp nem! A lakásunkba nem vihetõ fel állat! – vágja rá hangosabban, de eszem ágában sincs feladni, közelebb hajolok hozzá, szinte már egészen rajta fekszem, kezeimmel a mellkasán támaszkodva. – Bahh, jól van! Csak ne nézzetek már így! – adja meg magát lehunyt szemekkel, én pedig elégedetten mászok le róla.
Felpattan õ is a földrõl, majd táskáját kézbe véve fordít nekünk hátat. – Gyertek.

A lépcsõházban felmenet, elrejtjük Kettõt, bár végül senkivel se találkozunk, és szerencsésen felérünk vele Kagami lakásába.

- Ha ez a kis dög bármilyen nyomot mer hagyni a lakásban, repül ki az ablakon – figyelmeztet a házigazda igen komolyan, mikor leteszem a kutyát a földre.

- Kagami-kun, a kutyák nem tudnak repülni – jegyzem meg, a kissé tovább idegelését tûzve ki célomul. Nem azért, hogy szemét legyek vele, de szeretem látni a hirtelen hangulatváltozásait az arcán.

- Ne bosszants fel, mert téged is kidoblak. – Éppen elfordul levetni a cipõjét, így nem láthatja, hogy halványan elmosolyodom. Végül én is az elõszobában hagyom a lábbelit, és beljebb lépek a nyomában.

- A szüleid? – pillantok körbe, keresvén az említetteket, miközben lerakom a fal mellé a táskám.

- Általában egyedül vagyok, legyen ennyi elég. – feleli, majd elmegy a konyha felé, nyomában Kettõvel. Amíg kint vannak, én ide-oda kapva a tekintetem mérem fel a környezetem, de valójában nincs túl sok néznivaló. Látszik, hogy nem rég költöztek ide, és a legtöbb idejét nem itt tölti senki sem.
 – Remélem a kanapé jó lesz, mert nincs futonom – jelenik meg újra.

- Tökéletes lesz – felelem, majd hálásan pillantok fel rá. – És köszönöm, Kagami-kun.
- Áh… semmi – sóhajtja drámaian, de látom rajta azért, hogy kelletlensége nem egészen õszinte. – Csak ne csinálj belõle rendszert – teszi hozzá, hogy legyen azért valami éle is a szavainak.
- Hai – mosolyodok el halványan, majd figyelem, ahogy eltûnik a szobája felé, és visszatérve törülközõt, alsót és egy pólót nyom a kezembe.
- Arra van a mosdó – bök az egyik ajtó felé. – Nincs semmilyen ruhám a méretedben, az alsót félreméretezték mikor vettük, sose hordtam, de talán jó lesz. Pólóból ez a régi a legkisebb.
- Kagami-kun régen se voltál valami kicsi – állapítom meg, mikor felemelve meglátom a póló méretét.
- Fogd be! Ha nem tetszik, aludj a ruhádban, de akkor nem mosom ki – morranja, mire mosolyogva ingatom meg a fejem.

Viszonylag hamar végzek a zuhanyzással, majd magamra kapom a kölcsönruhákat. Az alsó tényleg picit… megalázó, de mindegy, jó nekem a saját magasságom.
Kicaplatok a nappaliba, ahol a kanapén már meg is ágyazott nekem, és éppen a konyhában tevékenykedik. Csak nem megint éhes?
- Kagami-kun, rosszat fogsz álmodni, ha túl sokat eszel – jegyzem meg neki a pultra könyökölve, mikor látom, hogy tényleg fõzõcskézik. Kettõ pedig a lábánál ücsörögve, nagy szemekkel lesi minden mozdulatát, hátha lepottyan neki valami.
- Nem kérdeztelek – morogja, majd felemeli a lábas tetejét. Megcsap az étel ínycsiklandó illata, és hiába nem vagyok éhes, összefut a nyál a számban.
- Tényleg tudsz fõzni – állapítom meg, mire azért büszkén húzza ki magát.
- Apám állandóan üzleti úton van, megtanultam ellátni magam – feleli. Úgy tûnik csak dicsérni kell, és máris megnyílik kissé.

- Mit csinálsz? – hajolok közelebb, a levegõbe szagolva. Ha jól érzem curry, de nem vagyok biztos benne. A következõ pillanatban egy fakanalat dug az orrom alá, én pedig meglepetten pillantok fel rá.
- Curry. Vigyázz, forró! – figyelmeztet. Megfújom a kaját, majd bekapom, és miközben visszafordul a lábashoz, jóízûen lenyelem.
- Ez nagyon finom – jelentem ki elismerõen.
- Naná, hogy az! – vágja rá, és ahogy elkészült az étel, lekapcsolja alatta a tûzhelyt. – Félsz a rémálmoktól, vagy kérsz?
- Egy picit kérek. – Túl jó az illata meg az íze, nem tudok nemet mondani. Elégedett vigyorral vesz elé két tányért, és míg a kezembe nyomva õket elküld az asztalhoz, õ maga az ételt hozza utánam.

Hamar végzünk az evéssel, de már így is elmúlt tizenegy.  Egyre laposabbakat pislogva ücsörgöm az asztalnál, és figyelem, ahogy õ még benyom valami édességet is.
- Nem is kérdeztem, jó lesz a póló? – pillant hirtelen rám. A szememet dörzsölve egyenesedem ki, majd fel is állok, hogy láthassa. Majdnem félrenyeli röhögtében a következõ falatját, mikor végigmér. Látszik, hogy fõzés közben inkább arra koncentrált.
- Legközelebb Kagami-kun veszi fel az én felsõmet, meglátjuk az hogy áll – mormolom elhúzott szájjal, a nevetésére reagálva. Rögtön abbahagyja, bár aztán amint elképzelte a dolgot, újra elvigyorodik.
Nekem is mosoly szökik az arcomra, és meg kell állapítanom, hogy meglepõen sokszor fordul ez elõ velem, ha mellette vagyok.
Tényleg szeretek vele lenni, még az elõttünk álló meccsrõl, és a múlt kellemetlen csalódásairól és eseményeirõl is képes vagyok elfeledkezni.
- Menjünk aludni! – ásítja, mikor már a mosogatást is befejeztük közös erõvel, és õ is túl van a fürdésen. Bólintva huppanok le a kanapéra, õ pedig búcsút intve tûnik el a szobájában.

Elég régen aludtam valaki másnál, Aomine volt az utolsó, és az nem csupán baráti pizsamaparti volt.  Nem is olyan könnyû elfelejteni, így nem csoda, hogy rögtön az az alkalom jut eszembe, mikor reggel meghallom valaki más motoszkálását.
- Kuroko… Kuroko ébredj! – Ismerõs a hang, de nem Aominéé. Nem is baj, neki sokkal jobban örülök, de kissé egybefolyik régi barátommal, így mikor érzem, hogy fölém hajol, ösztönösen karolom át a nyakát, és lejjebb húzva csókot nyomok a szájára.
- Wááááh! – Ez nem a megszokott reakció, ezért elengedem, és végre kinyitom a szemem. Kagami éppen akkor esik seggre a kanapé mellett, és kezét a szájára tapasztva, elvörösödve mered rám. Hoppá…
- Ku…Kuroko… te mit…? – habogja összeszedetlenül. Ásítva túrok bele reggel lévén borzasztóan kócos hajamba, és ülök fel egészen.
- Áh, bocsi – reagálom le a dolgot nyugodtan, mire még inkább zavarba jön. Persze én is feszengek kicsit, de nem szokásom kimutatni.
- Bo…bo..bocsi? – csuklik fel. – Ennyi? Te mindenkit így köszöntesz reggelente?
- Nem… mindenkit… - felelem, pár percnyi némaság után, amíg kissé szomorúan fürkésztem az arcát. Õ a második, bár nála véletlen volt. Mégse mondanám, hogy összekevertem vele…
- He? – hökken meg, összeszedve magát. Ezt már válasz nélkül hagyom, és feltápászkodva elcaplatok a fürdõbe, hogy rendbe szedjem magam. A ruháim már ott várnak a fürdõszobaszekrényen, azt hiszem meg kell majd hívnom jó pár hamburgerre hálám jeléül.

Amikor éppen szünet van, elõször kimerülten terülök el ahol éppen vagyok, majd erõt veszek magamon, és Tetsu Kettõvel a nyomomban, letelepszem a falat támasztó, ki tudja hányadik szendvicsen nyammogó Kagami mellé.

- Te miért nem eszel? – mormolja két falat között.

- Már délelõtt megettem amit hoztam… meg amúgy sem vagyok éhes – felelem nemes egyszerûséggel, átkarolva felhúzott térdeim.
A következõ pillanatban, Kagami megragadja az állam, és kissé megszorítva, rákényszerít a szám kinyitására. Meglepetten tátom el a szám, õ pedig ezt kihasználva, egy kisebb szendvicset töm bele.

- Egyél hülye… azért vagy ilyen gizda, mert nem eszel. – Elenged, és visszafordul maga elé. Kihúzom a számból a kaját, lenyelve egy falatot, de egyelõre nem harapok többet. Még hogy gizda…

- Te meg túl sokat eszel – vágok vissza halkan.

- És akkor mi van? – morran fel, de nem reagálok rá semmit. Eléggé máshol járnak a gondolataim. Lecsípek egy darabot a szendvicsbõl, és Kettõek adom, aki máris eltûnteti. – Egyél te is vagy én tömöm le a torkodon keresztbe – dörmögi mellettem Kagami, én pedig beleharapok a kajába, hagy legyen neki gyereknap.

- Oh, egész finom.

- Naná, én csináltam – jelenti ki, eltûntetve az utolsó szendvicsét.

- Te tudsz fõzni, Kagami-kun? – érdeklõdök színtelen hangon. Nem csak ugratásként de fenn akarom tartani a beszélgetés fonalát. Addig is kevesebbet gondolok az elõttünk álló meccsre.

- Oi, Kuroko – szólal meg, tõle meglepõen halkan.  – Ma elég nyomottnak tûnsz.

- Valóban? – kérdezek vissza, mintha fogalmam se lenne, mirõl beszél. Pedig igaza van, meg is lep vele, hogy ráérzett.

- Remélem nem a jövõ heti meccs miatt.
Nem felelek, ebbõl rögtön leszûrhet, hogy de, pontosan amiatt. Arra azonban nem számítok, hogy a következõ pillanatban átkarolva a nyakamat, hozzászorítja a testéhez a fejem, és barackot nyomva a fejemre, beleborzol a hajamba.

- Ne vágj már ilyen képet, barom. Izgatottabbnak kéne lenned, most meg úgy nézel ki, mint egy beszart galamb.

- Kagami-kun, eressz el – nyöszörgöm, igyekezvén kiszabadítani magam, de nem enged el. Lazít a szorításán, így már a fejem fel tudom emelni, de továbbra is át van vetve a karja a vállamon, ha nem tartanám meg magam, rábuknék a mellkasára.
- Ha le akarod gyõzni, mutass nagyobb lelkesedést. Világos? Különben seggbe rúglak.

- Hai – válaszolom végül halvány, de legalább õszinte mosollyal.

Örülök, hogy idejöttem a Seirinbe, és találtam magamnak barátokat. Fõleg Kagamiért vagyok hálás, bár ezt inkább sose kötöm az orrára, nem tudom mit szólna.
Viszont ahogy a vállamat átölelve ül mellettem, kellemes melegség áraszt el, és sikerül elfelejtenem az aggodalmaim Aomine miatt.
Aztán folytatódik az edzés, és akkor már gondolkodni sincs idõm, erõm meg aztán pláne. Az edzõ hajt minket, teljesen jogosan.
Mikor aztán vége az edzésnek, én még kimegyek a kinti pályára egyedül. Nem sikerült még tökéletesítenem az új passzom, így azzal próbálkozok. Fáradt vagyok, ezért kissé nehezebb a dolog, de azért egyre jobban megy.

- Neked nem volt elég az edzés? – hallom meg a pálya szélérõl Kagami hangját. Levegõ után kapkodva eresztem le a kezem, éppen most küldtem át a labdát a pálya másik felére. Ezt nehéz egyedül gyakorolni, hiszen passz, de egy ideje így csinálom.
- Csak gyakorlok.
- Látom. Ahogy azt is, hogy már alig állsz a lábadon – jegyzi meg, és beljebb lépve veszi fel a földrõl a labdát. Megpörgeti az ujján, majd a kezembe dobja. – Utolsó, aztán menjünk!
Bólintok, majd a pálya másik végére húzódok, és az egész pályás passzommal átküldöm neki a labdát. Természetesen sikerül elkapnia, és be is zsákolja.
- Rendben, menjünk kajálni! – kapja fel a cuccaim, amiket a padon hagytam, és a kezembe nyomja õket. – Éhen halok!
- Nem rég ettél meg egy halom szendvicset – emlékeztetem, kissé vidámabban, mint ahogy eddig voltam. A jelenléte feldob. – Kagami-kun tényleg sokat eszik.

- Hé, legalább nem veszek el az ovisok között – vág vissza morgolódva, mikor már az utcán haladunk. Nem felelek erre semmit, csak elmosolyodom.
Mikor elérjük a kajáldát, nem túl boldogan vesszük tudomásul, hogy tömve van, nincs egy szabad asztal se. Végül csak veszünk azért ételt, Kagami a szokásos tucatnyi hamburgerét, én pedig a turmixom, de elvitelre, és megcélozzuk a közeli parkot.
Erre már jóval kevesebben vannak, üres padot is találhatnánk, de inkább az egyik vastag törzsû fa alá telepszünk le. Tetsu Kettõ pedig vígan rohangászik körülöttünk, amikor éppen nem kajáért kuncsorog.
- Felejtsd el! – közli Kagami a kutyával, de Tetsu hatalmas szemekkel, kérlelõen bámul rá, amit nem képes sokáig elviselni. – Ehh… jól van már, nesze te dög! – dob elé egy megbontott burgert, majd durcásan elkezdi tömni magába a többit.

Mosolyogva kortyolom a turmixot, és úgy figyelem õket, de érzem, hogy kezdek egyre fáradtabb lenni. A nap is lemenõben van már, álmosító a környezet.
- Amit Kise a múltkor mondott neked, arról, hogy ha erõsebb leszek, megváltozok, Aomine miatt mondta? – szólal meg hirtelen Kagami, megtörve a csendet.
Összerezzenek egy pillanatra, majd némi gondolkodás után, lassan bólintok.
- Igen, rá gondolt közben – felelem színtelenül, majd oldalra fordítva a fejem, ránézek. – De Kagami-kun esetében, nem hiszem, hogy ez megtörténhetne. Hiszem, hogy nem fog megtörténni.
- Hmpf… naná, hogy nem! Franc se akar akkora tahó lenni! – horkan fel, kézbe véve egy újabb szendvicset.

Tetsu Kettõ közben az ölembe mászva fészkeli el magát, a kezemet bökdösve a simogatásért. Lassan eleget teszek a kérésének, de közben én is egyre nehezebben tartom nyitva a szemem.
Azon kapom magam idõvel, hogy le is csukódnak, én pedig oldalra borulva, Kagami vállán kötök ki, és félálomban ugyan felfogom ezt, de képtelen vagyok visszarántani magam az éberségbe, így úgy maradok.